Nyitóoldal


Szörnyeteg (1953)


SZEREPLŐK
SÁRKÁNY BÉLA, professzor
JANCSÓ AMÁL, a professzor második felesége
HIDVÉGI EGON, adjunktus, a professzor veje
MÁRTA, Hidvégi felesége
LÓRI, a professzor fia
BORONKAI, államtitkár
KÁROLYHÁZI ERNŐ, adjunktus
BODNÁR, néprajzprofesszor
KUKACZI ÚR
BIRI
SZKOPÁL BÁCSI
BÖLCSÉSZ
BÖLCSÉSZNŐ


ELSŐ FELVONÁS

Az Egyetemi Történeti Intézet szemináriumhelyisége, jobbról nagyobb kettős ajtó az előadóterembe; előtte a folyosóra; háttérben kisebb ajtó a professzor szobájába. A fal többi részén, föl a mennyezetig: könyvespolcok. A jobb sarokban nagy vaskályha. Baloldalt a könyvespolcok előtt hosszú asztal, az asztal körül székek. Kisebb terem a Bölcsészeti Kar régi kopott épületében. A bútorok is régiek, kopottak; a könyveken por. Baloldalt, elöl kis asztal, rajta telefon. Ennek a csillogása az egyetlen „modern folt” a helyiségben. Amikor a függöny fölmegy, csak Kukaczi úr van a szobában; a bal oldali asztalnál ül, cédulákat ír ki egy vastag könyvből; körülötte az asztalan cédulák, több könyv. Kis, szemüveges, fontoskodó ember.

MÁRTA belép, körülnéz. Jó estét!

KUKACZI ÚR észre sem veszi, az orra alól dörmögi. Jó… Még közelebb hajol a papírhoz, nyakát még ferdébben tartja, s tovább jegyzetel.

MÁRTA a professzori szoba félig nyitott ajtajához megy, bepillant, aztán az előadóterem ajtajához lép, kinyitja az előtérbe vivő ajtót, beáll, hallgatózik.

A teremből egyvégtében folyó előadás, Sárkány Béla hangja. Csak egy-egy kiemelt szót lehet megérteni, mint: „a tizenkilencedik század épp ellenkezőleg…” „tehetség és magány …” „a byronizmus, a romantika épp… voltaképp nem ő a beteg”.

MÁRTA óvatosan visszalép, beteszi az ajtót, kis habozás után Kukaczi úrhoz fordul. Nem tudja, Kukaczi úr, férjem bent van az előadáson?…

KUKACZI tovább jegyzetel, majd észreveszi Márta ráeső árnyék,át. Mi? Tessék?

MÁRTA. Hidvégi adjunktus benn van az előadáson?

KUKACZI. Én nem tudom, kérem, én a disszertációmat készítem…

LÓRI magas termetű, elegáns fiú, lihegve a folyosó felől. Helló, Márta… Lekéstem? Vége a dumának… pardon, az előadásnak?

MÁRTA. Nincs… De mért lihegsz úgy? S mi az, hogy itt találkozunk?… Egyáltalán, mikor találkoztunk utoljára? Elköltöztél hazulról?…

LÓRI. Ne kérdezz egyszerre annyit, az istenért… Nem tudom észben tartani… Tudod, hogy nem tartozom az apám gyermekei közé. Nem vagyok képes ennyi kérdést az agyamban tartani, feldolgozni, válaszolni rá. Hogy mért lihegek?… Tréningről jövök.

MÁRTA. S még mindig lihegsz? Mért sportolsz, ha ilyen rossz szíved van… Röplabda?

LÓRI. Már megint kérdéssorozat… Azt kell hinnem, nem is vagy kíváncsi a válaszomra… Tehát, ad egy: nem azért lihegek, mert treníroztam, hanem mert ide akartam érni… Másodszor: nem röplabda, hanem kosárlabda. Az orvostudományok doktora lettél, s ezt az elemi dolgot nem tudod megjegyezni… Professzor apámnál még csak megértem: ő tevékenységem iránti egyetemes közönyét akarja azzal éreztetni, hogy röplabdát, sőt füleslabdát mond. De te, nővérkém…

MÁRTA. Ha legalább vívnál… vagy vízipólóznál!

LÓRI. Kérlek, a kosárlabdának óriási jövője van. S ez az a sport, amelyben a legjobban kihasználhatom természet adta előnyeimet. Kinyújtja karját, mintha labdát kapna el.

MÁRTA. Jó, jó… Inkább azt mondd meg: mért siettél ide?… Ez egy kérdés.

LÓRI. Voltaképp kettő. Egy: mért jöttem ide? Kettő: mért volt sürgős? Előbb az utóbbira: a hatórás csengetés előtt akartam ideérni.

MÁRTA. S a másik: mért vagy itt…

LÓRI Kukaczira néz, némajátékkal kérdi, hogy kicsoda, aztán hangosabban. Ez ki?

MÁRTA megrántja a kezét. Kukaczi úr. A disszertációját készíti.

LÓRI elébe megy. Jó estét, Kukaczi úr. Csak nem a disszertációját készíti?…

KUKACZI fölnéz. De igen. Ledugja a fejét, visszahajol a füzetbe, majd újra fölüti. Mért mondja, kolléga úr, hogy „csak nem” a disszertációmat készítem?…

LÓRI Mártához. Az agyába ért… Csak azért mondom – mert úgy működik itt, mintha a disszertációját készítené… Mért nincs benn az előadáson? Nem érdekli?

KUKACZI. Nem vagyok egyetemi hallgató. Abszolváltam.

LÓRI. De azért érdekelhetné.

KUKACZI. Én, kérem, Árpád-kori pénzügytannal foglalkozom.

LÓRI. Arról írja a disszertációját… De van önzetlen érdeklődés is, Kukaczi úr… Meg tudja állni, hogy egy teremmel odább a legizgatóbb dolgokról folyik a szó?… A nagy Sárkány professzor…

KUKACZI. Hagyjon engem békén, kolléga úr, a nagy Sárkány professzorral. Én nem vagyok költő, én történész akarok lenni, kollégám.

LÓRI. Mért mondja már harmadszor azt, hogy kollégám.

KUKACZI. Hát nem kolléga?

LÓRI. Mi az, nem ismer meg, Kukaczi úr? Akkor engedje meg, hogy bemutassam a nővéremet: Hidvéginé Sárkány Márta…

KUKACZI álmélkodva nézi őket.

LÓRI. Nem hiszi?

MÁRTA. De Lóri!…

KUKACZI dühösen. Eh, mit frocliznak engem a kollégák. Hagyjanak békén… Elég baj, hogy ez az összehasonlító érmészeti könyv nincs meg az Egyetemi Könyvtárban. Visszamélyed a céduláiba.

LÓRI Mártát a telefon elé húzza. Azt kérded, mért vagyok itt? … Nő…

MÁRTA. Itt?

LÓRI az előadóteremre mutat. Ott….

MÁRTA. Bölcsésznő?… Azt szoktad mondani: elébb egy cigányasszony, akinek az orra helye falevéllel van kitömve.

LÓRI. Nem bölcsész, vegyész.

MÁRTA. S apát hallgatja?

LÓRI. Ilyen egyéniség… Egészen más műfaj. Karmesteri mozdulattal Serioso…

MÁRTA. … sed nemmeno dolce… De mégis, mért hallgatja apát…

LÓRI komolyan. Tudománytörténet. Úgy látom, nem is tudod: apa mit ad elő ebben a szemeszterben. Én már egész komoly szavakat tudok pöttyenteni róla … Igen … az nagyon fontos, hogy egy szakember ismerje, ahogy a szak egész problematikája kifejlődött… Én magam is: a közgáztörténetet. Azt nem mondtam meg, hogy a római joggal abba is hagytam tanulmányaimat…

MÁRTA. Egyszóval: egy kis káposzta a sok édes után … s hol jutottál hozzá?

LÓRI. A vegyészek klubdélutánjára estem be. A csapattól vitt el egy fiú … Ő volt a büfésnő. Ismered ezeket a nőket, akik a kávét főzik egy asztalnál… Lemondanak a táncról. A szendvics fölött föladtam neki az egyik tesztkérdésemet. Elég gunyorosan felelt… Tán ez volt, ami ingerelt.

MÁRTA. Nem vette észre a termetedről… Ő is egy kosárlabda-mozdulattal.

LÓRI. Inkább a porhanyós modoromat dicsérd. De valáhogy kiderült, hogy én annak a Sárkány Bélának vagyok a fia… Igazán nem szoktam kérkedni vele…

MÁRTA. Azokban a körökben, amelyekben mozogsz…

LÓRI. Egy bajnok több, mint egy professzor…

MÁRTA. Ez egyszer azonban…

LÓRI. No igen… Szegény apa: mint kerítő.

A csengő nagy csörömpöléssel megszólal. Mind összenéznek. Kukaczi úr is lelök a könyökével egy könyvet.

MÁRTA. Na, menj. Elmulasztod a kislányt…

LÓRI. Vár rám a folyosón…

MÁRTA. Ugy? Ő rád?… Akkor kár volt annyira rohanni.

LÓRI. Egonért rohantam. Ővele kellene beszélnem.

MÁRTA. Az urammal?

LÓRI. Megígértem Amálnak, hogy beprotezsálom a szemináriumba. Itt szeretne valami könyveket olvasni.

MÁRTA. Amálnak hívják?

LÓRI. Igen: vidéki lány. Valahonnan Tószegről vagy honnét… Egy kis paraszti keménységet is érzek benne. Nem a kéz, inkább a jellem. S a derékban: tánc közben. Vannak nők, akiknek a derekuk váratlanul tömör. Pedig amúgy csupa ideg. Az embernek, ahogy megfogja – mutatja –, forradalom üt ki a tenyerében.

MÁRTA. Hát mégiscsak táncol?

LÓRI. Igen. A kedvemért… Bárban is voltunk. Egy picit ugrál. Látszik, hogy nincs gyakorlata… De épp ez az élvezet: a szép sima mozdulatokba – belehúzni … Nem szólnál te Egonnak, ő olyan ironikus velem.

MÁRTA az órájára néz. Nemigen van időm… Operajegyünk van.

LÓRI. Á, azért vagy ilyen gálában… A teremből taps, utána zaj. Na végre… Nővérkém…

MÁRTA. Tulajdonképpen nem helyes, hogy a kis ügyeidet segítem.

LÓRI. Ne érezd Gertrudisnak magad. Ennek a Melindának van magához való esze … Hidvégi kijön az előadásról.

MÁRTA Lórit kituszkolja. Na, menj … A vegyésznő elunja magát.

HIDVÉGI a feleségéhez. Régen vár már, kedves? Apa nagyon belejött. Öt perccel tovább beszélt.

MÁRTA. De hallom: nagy sikere volt.

HIDVÉGI. Igen. Egyike az ő paradox elméleteinek … A fordított Malthus-elmélet után egy fordított Lombroso-elmélet. Már tűkön ültem, gondoltam, hogy maga vár… Mehetünk. Csak a kabátomért ugrom be. Berohan a professzori szobába.

MÁRTA a küszöbről utána. Várjon csak, van még valami… Egy kis protekció.

HIDVÉGI bentről. Protekció? Ki… kitől?

MÁRTA. Én, magától. A férj visszaforduló fejének megfelelő csönd. Van egy kis védencem. Be szeretne járni a szemináriumba. Olvasni.

HIDVÉGI kijön. Ide? S mért nem hozzám fordul? Ki az?…

MÁRTA. Valami Amál… Milyen Amálnak is hívják?

HIDVÉGI. Az a vegyész? Honnan ismeri?

MÁRTA. S maga honnan ismeri?

HIDVÉGI. Föltűnt a névsor összeállításánál. Jancsó Amál, negyedéves vegyész… Tessék, járhat… Tulajdonképpen professzori engedély kell hozzá… De apa nem sokat törődik vele… De hát hol van az a kis nő? S mit akarhat itt?

MÁRTA. Ki tudja, talán magával megismerkedni… Lóri ismerőse.

HIDVÉGI. Á, Lóri… Mégse káprázat… az előbb ő volt az ajtóban? … Hát amennyiben apának nincs kifogása ellene, hogy idegen karról…

MÁRTA. Nem, apa magára bízza ezt…

SÁRKÁNY a terem felől, látszik, hogy úgy tépte ki magát a hozzá tóduló hallgatók közül… Két férfi- s egy nőhallgató ide is utánajön.

BÖLCSÉSZNŐ izgatottan. Professzor úr, kérem…

SÁRKÁNY a szoba közepén visszafordul. Tessék, mi tetszik, kisasszony?

BÖLCSÉSZNŐ. Ha a professzor úr szakíthatna egy negyedórát. Egypár kérdésem lenne.

SÁRKÁNY. Kérdése, énhozzám?

BÖLCSÉSZNŐ. A hallottakkal kapcsolatban…

SÁRKÁNY. Tíz perc alatt akarja megtudni… Amit egy szemeszter alatt nem értett meg?… Nekem is van kérdésem: negyven évre való.

BÖLCSÉSZNŐ. Bocsánat, prófesszor úr, azt gondoltam, a közvetlen érintkezés…

SÁRKÁNY. Semmi szükség a közvetlen érintkezésre, kisasszony. Ami a legjobb bennem: ott van a katedrán. Személyes érintkezésben csak a töviseimmel szolgálhatok.

BÖLCSÉSZNŐ. Bocsánat, azt gondoltam… Visszahúzódik a terem felé.

SÁRKÁNY a két bölcsészhez. A kolléga urak is személyesen akarnak érintkezni velem?

BÖLCSÉSZ zavartan. Én a szakdolgozatom témáját… S egy kis utasítást az irodalomhoz.

SÁRKÁNY. Forduljanak Hidvégi tanár úrhoz. Mellesleg: nagy gyámoltalanság, ha valaki nem tudja az irodalmat összeállítani. Ami pedig a szakdolgozatot illeti: ha valami okosat talál írni, azt észreveszem. De ez igen ritkán történik meg.

BÖLCSÉSZ. De maga a téma…

SÁRKÁNY. Minden témát elfogadok… A téma: nem lehet rossz. Hacsak a korcsolyázásról nem ír – észreveszi a belépő Lórit – vagy a füleslabdáról. Háttal fordul neki. Bár mért ne, arról is lehet írni. A luxusmozgások története az újkorban. Mi a jelölt úr témája?

BÖLCSÉSZ. A romantika szerepe a 19. század politikus típusának kialakulásában.

SÁRKÁNY. Nagyon jó téma…

BÖLCSÉSZ megörülve. Örülök, professzor úr… Kifelé megy. Csak ezt akartam tudni…

SÁRKÁNY amikor kimegy. Csak nem fogja tudni megcsinálni. Károlyházihoz, aki egyedül maradt ott. Ez valami magyar betegség: mindent bűzközelben megcsámcsogni … „Jó – hallottuk, mit mondtál a dologról. De most mutasd meg, tágak vagy szűkek a pórusaid.” Én letettem a doktorátust, s átalltam egy tanárhoz vizsgán kívül odamenni. S mint tanárnak sincsenek szókratészi hajlamaim. Velem nem lehet a piacon – agybirkózni. Nézi Károlyházit, hogy elmegy-e. Amikor nem mozdul. Nos?

KÁROLYHÁZI. Egy kis hibára szeretném fölhívni professzor úr figyelmét… Nehogy esetleg a nyomtatott szövegbe is bekerüljön. Tudom, hogy professzor úrba ilyen apróságokért többször belekötöttek.

SÁRKÁNY. Hibára!? Az előadásomban?

KÁROLYHÁZI. Robert Mayer nem a Csendes-óceánon járt, amikor az a gondolata jött az energia megmaradásáról, hanem az Indiai-óceánon.

SÁRKÁNY. Igen?… Majd utánanézek. Ön fizikus vagy orvos? Úgy hallom, más karokról is hallgatják az előadásomat.

KÁROLYHÁZI. Nem, bölcsész vagyok. Csak az előadásokkal párhuzamosan olvasgatok hozzá. A szemináriumnak olyan kitűnő könyvtára van. Csak ezt akartam mondani. A polcokhoz húzódik, könyvet vesz le.

SÁRKÁNY a melléje álló Hidvégihez. Ez legalább értelmes módját választja a tolakodásnak… Mártához. Te itt vagy? Odatartja csókra az arcát. Ja, igaz, az Operába mentek? Mit adnak?

MÁRTA. Don Juant.

SÁRKÁNY. Mintha a múlt hónapban is a Don Juanba mentetek volna.

MÁRTA. De most Svéd énekli…

SÁRKÁNY. Ahá… Azt a könyvet Mozartról, persze nem olvastad el.

MÁRTA apját utánozva, nevetve, de kissé ingerülten. S az ajánlott zeneelméletet sem vettem át… és partitúrát sem tudok olvasni… Társadalmi szórakozás… Lelki lábfürdő… Belelógatom a lelkem a zenébe.

SÁRKÁNY. Jó, jó, nem akartalak bántani … Jó mulatást. Lóri is az Operába megy? Hidvégihez. Egon, egy percre még. Vagy sietsz?…

HIDVÉGI. Nem, úgyis taxival kell már mennünk. Márta, legyen szíves, rendeljen egy taxit… ide a ház elé. Bemegy Sárkányhoz a professzori szobába.

MÁRTA tárcsáz; közben Lóri újra bedugja a fejét.

MÁRTA. Halló – kistaxi…

LÓRI Mártához. Rendben van?…

MÁRTA rámosolyog, s bólint. Egy kistaxit az egyetem elé … nem, a Múzeum körútra.

LÓRI bevezeti Amált. Mártám, megengeded, hogy bemutassam neked Jancsó Amált, vegyészmérnök.

MÁRTA kezet fog vele. Szervusz. Dr. Sárkány Márta. Már beszéltem az urammal… Semmi akadálya, hogy bejárj ide…

AMÁL Márta kutató szemétől megzavarodva. Azt hallottam, itt megtalálom, amit keresek. Az Egyetemi Könyvtár ebben a tekintetben használhatatlan. S Lóránt fölajánlotta magas pártfogását.

MÁRTA. Nem akarom az érdemeit kisebbíteni, ment volna nélküle is.

AMÁL. A professzor úrnak egy kicsit – félelmes híre van. Mint aki nem szereti a tolakodást…

MÁRTA a kijövő Hidvégire néz. Az uramhoz kell fordulnia. Ő nem olyan mord… Ugye, kedves?

LÓRI. Ne szorítsd két tűz közé szegény Egont. Ha azt mondja, nem mord: túl kedves a hallgatónőkhöz. Ha azt mondja, de bizony mord: nevetséges lesz Amál szemében.

HIDVÉGI. Köszönöm, hogy így megmagyaráztad a helyzetemet. Nem vettem észre, hogy ilyen drámai fogóban vagyok. Amálnak. Tessék, kisasszony. Rendesen ugyan csak hétig szoktunk itt lenni, de ha később is ráér, leadja a portán a kulcsot. Mártához. Rendelt taxit?

MÁRTA. Igen, bizonyára itt is van már. Kezet ráz Amállal. Szervusz. Szervusz, Lórikám. Nézz néha haza is. Hidvégi, Márta el.

LÓRI. Ugye, kedves asszony a nővérem?

AMÁL aki egy kicsit megszégyenülve áll még ott. Igen, nagyon kedves… És szép… Nagyon szeretheti magát.

LÓRI egy kis mókázással. Én vagyok neki a kaland. A rosszaság, amihez nem volt bátorsága …

AMÁL. Mért, maga olyan rossz? Nem is vettem észre… Eztán jobban fogok félni magától.

LÓRI. Ez a hála. Azon a ponton vesz semmibe, amire a legbüszkébb vagyok. Különben nem rossz taktika. Első este a kávéfőző gépnél már ezzel tartott ott…

AMÁL. Mivel?

LÓRI. Hogyan magyarázzam meg, hogy szerénytelen ne legyek? A nőknek van egy pillantásuk, amikor először néznek rám. Szinte kinyújtózom benne, mint a pályán, amikor a labdát elkapom…

AMÁL. S én nem így néztem magára…

LÓRI. De, az első pillanathan … S most is, néha tánc közben. De aztán rögtön ott van egy másik, csúfondáros pillantás. Mintha valami nevetséges dolgot tudna rólam.

AMÁL. S ezt nem bírja elviselni. Csak taktikából teszem, Lórika … Az első – a hódoló –, az az igazi. Ezzel csak ingerlem. Maga még nem is tudja, milyen nagy taktikus vagyok.

LÓRI. Amál, ne beszéljen így velem… Még meggyőződhet, hogy kettőnk közül maga a gyerek. S én férfi vagyok. Olyan szenvedélyesen mondja, hogy Kukaczi úr is fölveti s megcsóválja a fejét.

AMÁL. Ss… könyvtárban vagyunk. Nagyon köszönöm, hogy protezsált, de most engedje meg, hogy hálás lehessek magának.

LÓRI. Csakhogy ezt hallom végre…

AMÁL. Úgy értem, engedjen szétnézni itt… Minden jó könyvnél ezt mondom majd: Ó, ez a Lóri… milyen hálás vagyok neki, behozott a papája édenébe.

LÓRI. Ezt úgy értsem, hogy elküld…

AMÁL. Miért? Olvasni akar itt velem?

LÓRI sértetten. Nem, köszönöm… Az órájára néz. Nem is maradhattam volna…

AMÁL kuncogva. A színinövendék?

LÓRI. Miért? Azt hiszi: hencegek. A telefonhoz nyúl. Akarja, hogy idetelefonáljam az épület elé?…

AMÁL. Isten őrizz!… Még kidobnák a statisztakarból.… Kukaczi úr rosszallóan odanéz, és rakodni kezd. Na, menjen, kedves… A kolléga úr is haragszik.

LÓRI. Á, Kukaczi úr… Odaszól. Mi az, Kukaczi úr is jön? Együtt mehetünk, az úton majd elmondja, milyen bankójuk volt az Árpádoknak.

KUKACZI ÚR ránéz. A bankópénz és a strici újkori találmány, kolléga úr.

LÓRI. Na látja, ez legalább jó volt. Maga sincs egészen polyvából, Kukaczi úr. Jön? Mert én megyek. Holnap délben a szerves labor előtt. El.

KUKACZI ÚR utánanéz, aztán bizalmatlanul Amálra, majd segítséget keresőn a háta mögé, ahol Károlyházi a polc előtt olvas. Milyen emberek iratkoznak be manapság a filozófiai fakultásra! El.

KÁROLYHÁZI mint akire nem tartozik a kérdés, tovább olvas. Amál a polc elé áll; nézegeti, közben oda-odasandít a kollégára. Egy könyvet vesz le, egy másik leesik. Károlyházi odaugrik, fölveszi. Segíthetek? Látom, nem ismeri a könyvtárat. A katalógus különben itt van.

AMÁL. … Egyelőre csak tájékozódom. Épp azt élvezem, hogy nem kell a katalógusból keresnem; a könyvek hátán mehet végig az ujjam…

KÁROLYHÁZI. Az igaz. A nagy könyvtárakban az ember látatlanul vesz menyasszonyt… Olyan szép címe van. S amikor lehozzák, látja, hogy egy bekezdést sem érdemes elolvasni belőle.

AMÁL. Főként, ha az altiszt egy lótenyésztési munkát hoz le helyette.

KÁROLYHÁZI. Igen, decimális rendszernél megtörténik. Nevetnek. Károlyházi komolyabban néz végig Amálon. Kartársnő csakugyan vegyész?

AMÁL elmosolyodik. Csakugyan.

KÁROLYHÁZI. No, igen; a kollégák vitatkoztak rajta.

AMÁL. Rajtam?… S én milyen gyanútlanul ültem ott: legföllebb attól féltem, hogy valaki odafordul, s megkérdi, mikor is volt a cannae-i csata… No, és mit döntöttek?…

KÁROLYHÁZI. Az igazat megvallva, lenyomoztuk. Úgyhogy én is mindent tudok… Név, évfolyam… Bemutatkozik. Károlyházi Ernő.

AMÁL. Bölcsészekből detektíveket neveltem. Ez több, mint amit hiúságom megbír. Annyira elütöttem a kolléganőktől?

KÁROLYHÁZI. Igen, nagyon… Tán az a sok pipetta… amivel, hogy is mondják…

AMÁL. Titrálnak… Meg a piros, ami a lúgra kék lesz…

KÁROLYHÁZI. Igen. Anyagközelibbek a mozdulatai…

AMÁL. Jó isten, még valami mitológiai lényt csinálnak itt belőlem.

KÁROLYHÁZI. A kolléganő volt a Sárkány-óra talánya.

AMÁL. Még a lenyomozás után is?

KÁROLYHÁZI. No, igen… hogy mért jár. Tudja, milyenek a férfiak. Még a karbeli lányoknak is nehezen hiszik el, hogy az egyetemért járnak egyetemre. Hát egy idegen karról. Hetet-havat összehordtak. Képzelje el, még olyan is volt… de nem mondom el, mert megharagszik…

AMÁL. Mondja csak… Hogy szerelmes vagyok Sárkányba?

KÁRLYHÁZI elképedve. Hogy jutott ilyen az eszébe?

AMÁL. Na hallja, nem nehéz: csak az ő órájára járok.

KÁROLYHÁZI. Nem, az még egy vegyésznőtől is sok lett volna! Sárkányba?… Tudja, hogy hívják őt a bölcsészek maguk közt?

AMÁL. Nem, nem hallottam.

KÁROLYHÁZI. A kolléganő jó ismerőse a fiának?

AMÁL. Nem. De akkor is mondhatja. Valami csúfnév?

KÁROLYHÁZI az ajtó felé néz. A szörnyeteg…

AMÁL. Mért? Annyira buktat?

KÁROLYHÁZI. Nem … a legritkább esetben. Egy megvető elégséges: ez nála a bukás.

AMÁL. A modora? Hallom, kicsit nyers.

KÁROLYHÁZI. Tóth sokkal gorombább…

AMÁL. Akkor hát?

KÁROLYHÁZI. Nem tudom… Én nagyon tisztelem őt, az egyetlen, akitől tanulni lehet. A kollégák nagy része persze nemigen érti. De azért elismerik, hogy jó előadó. Divat is felvágni vele, hogy a Sárkány ma ezt mondta, azt mondta.

AMÁL. Akkor hát mért?

KÁROLYHÁZI. Szörnyeteg? Nem tudom, de találó… Minél tovább hallgatom, annál jobban érzem, milyen találó. Talán a magány. Szinte sivít belőle. A haja is attól olyan. Tulajdonképp meg van fésülve, s mégis mintha csapzott volna.

AMÁL a könyveket nézi tovább. Olyan magányos lenne? De hiszen gyerekei vannak.

KÁROLYHÁZI. Attól, hogy gyerekei vannak, egy nagy ember lehet még magányos.

AMÁL megörülve. Maga is nagy embernek tartja?

KÁROLYHÁZI. Igen, csak…

AMÁL. No és a veje? Az adjunktusa, az is történész. Azzal csak megbeszéli a dolgát…

KÁROLYHÁZI. Ó, a veje! Ámbár igen.

AMÁL. Mért mondja, „ó, a veje”. S ez az „ámbár”. Csak nem azt sütötték ki, hogy érte járok ide?

KÁROLYHÁZI. Ó, dehogy… Én mindjárt mondtam, hogy ez teljesen kizárt. „Nem tudjátok elképzelni, hogy egy vegyészt épp ez az idei kollégium, a tudománytörténet érdekelheti … „ Ugye, csak az hozta ide?

AMÁL. Igen… Azaz nem egészen. Szokásommá vált, hogy csatangolok. A medika barátnőim kapattak rá. Tudja, mi az: elvinni más szakmabelieket a boncolásra. Aztán: sokszor rám jött valami, magam is beverődtem valahová. Egy új világ, az ember nem is érti a terminus technikusokat, csupa talány … A könyveket nézi. Az ősszel egyszer elmaradt a laborunk. A laboratóriumot hívjuk így. Volt két szabad órám. Vettem egy zacskó meleg gesztenyét, s néztem, hova mehetek be vele… Egy csapat fiú rohant föl a lépcsőn, eljöttem utánuk. Nem is tudtam, hova megyek, kinek az óráját hallgattam… leültem az utolsó elötti padba, a szélére…

KÁROLYHÁZI. Ahol most is…

AMÁL. Igen… Sárkány-óra volt. A romantika kérdéseiről beszélt. A betegség „felléptéről”. A kor magára hagyja nagy embereit. S a tétlen erő, mint valami hormon, nekimegy az agynak.

KÁROLYHÁZI. Igen, emlékszem. Felvilágosodás és romantika… hangulatváltás.

AMÁL. Igen… ilyenféle szavakat is használt. De alapjában én úgy éreztem… Kivesz egy könyvet. Ezt ismeri?

KÁROLYHÁZI. Oldrich: „A tudomány a reneszánszban.” Nem csak a Galileijét. Komoly író. Olvas németül?

AMÁL. Ó, igen, apám nyelvésztanár volt. Leteszi a könyvet, s leül. Ősszel azután láttam a tanrendemben. Így vettem föl. Mosolyogva Ennyi a titok…

KÁROLYHÁZI. Én mindig mondtam a fiúknak … Elakad. De tán zavarom is kartársnőt. Hisz olvasni s nem beszélgetni jött ide. Kezet nyújt. Kezit csókolom.

AMÁL kissé meghökkenten az ajtóra pillant. Elmegy?

KÁROLYHÁZI. Igen… tulajdonképp csak egy citátumnak jöttem be utánanézni. Az én anyókám így is vár már a vacsorával. Kinn lakom Mátyásföldön… A kartársnő maradhat nyugodtan. Amíg a professzor úr el nem megy. Néha éjfélig is bent olvas. Akkor hát… Még egyszer meghajol.

Károlyházi elmegy. Amál leül a könyve mellé; két tenyere közé támasztja fejét, s olvasni próbál, aztán megint – szinte riadtan – az ajtóra néz. Újra lenyomja tenyere közé a fejét. Hosszú csönd. Ebben a pillanatban megszólal a telefon. Amál összerezzen. Dermedten néz a készülékre, aztán az ajtóra. A telefon, mintha a hívó letette volna a kagylót, egy berregés után elhallgat. Amál föláll, úgy várja. Amikor a telefon hosszan újra megszólal, odaugrik, s fölkapja, szinte hogy ne szóljon.

AMÁL a telefonba. Egyetemi Történeti Intézet… A professzor úr? Igen, itt van, a szobájában. Ki kéri?… Milyen Péter?… Igenis, a barátja. Itt egy hallgatónő… a szemináriumban. Leteszi a kagylót, egy pillanatig szétnéz, mintha azt nézné, nem lenne-e jobb, ha venné a kabátját, s elszökne. Halkan benyit, aztán még beljebb lép a számára ismeretlen birodalomba. Onnét hallatszik a reszkető hangja. Professzor úr, kérem… A telefonhoz kérik. Egy barátja jött meg.

SÁRKÁNY. Ki?… Barátom?

AMÁL. Stockholmból…

SÁRKÁNY jön kifele. Boronkai Péter.

AMÁL jön kifele. A nevét nem jól hallottam. Tán az lesz…

SÁRKÁNY. Köszönöm, kisasszony. Fölemeli a kagylót. Te vagy az, Péter?… Hát hogyan, ilyen váratlanul?… Hogy alkalmasint végleg… Otthagyod az intézetet?… Ahá, terveik vannak veled. Értem! Hosszabb hallgatás. Sárkány arca közben egyre kedvetlenebb lesz, szeme szétkalandozik a szobán. Amált nézi, aki egy pillanatig tétován áll mögötte, aztán lábujjhegyen visszamegy a könyve mellé. Egyszer fölsandít, de amikor szeme a Sárkányéval találkozik, gyorsan visszakapja, s tovább olvas.

SÁRKÁNY. Hát ez nagyon érdekes … Persze, élőszóval. Mikor látogatsz meg? Igen, ott lakunk fönn a hegyen, a Galamb utcában … Minden, mint a feleségem életében. A lányom meg a vőm lakik velem. Családban… persze, jobb… De hiszen ismersz – emlékszel még rám –, mért mondasz ilyeneket … Szóval, ha visszajöttél a szabadságodról. Szerdán és pénteken nincs órám. Igen. Még mindig délután. Jobban illik hozzám … Kicsit ködösek már az agyak… S a lámpák is… Nem veszem észre, ha elalszik valaki. – Na, szervusz akkor. Nagyon örülök, hogy láthatlak… Leteszi a kagylót, s megindul visszafelé. Aztán mégis meggondoja magát, megáll Amál előtt, aki akarva, nem akarva, fölemeli a fejét, s szótlan farkssszemet néz vele.

SÁRKÁNY. Köszönöm, hogy szíves volt… Sajnos nem lehet egészen száműzni innét – a telefonra mutat – ezt a holmit. Intézetem tagjai úgy képzelik, hogy nem lehet a történetet tanulmányozni, ha a jelen bele nem berreg a hasukba. Így aztán néha értem is szaladni kell…

AMÁL. elfojtott izgalommal. Ó, igazán semmi…

SÁRKÁNY. De, tudom, milyen undorító ezt a félbeszédet hallgatni… Egy társalgás bal fele. Épp könyvtárba való. Az ember Thuküdidészt olvasna, s keresi a gombhoz a lyukat: ki volt ott, hol, ki énekelt hamisan? Ebben az esetben egy rég nem látott barát, aki a stockholmi magyar intézetet vezette.

AMÁL. Igen, ezt akaratlan is kivettem.

SÁRKÁNY. Csak azért mondom, hogy ne kelljen törnie a fejét. Állítólag államtitkárt csinálnak belőle. Ebből nem kell rólam is súlyos következtetéseket levonnia. Az ember nem felel a barátja szerencséjéért… Na, olvasson csak, kisasszony! Odanéz a könyvre. Mivel foglalkozik?… Á, Oldrich? Fölfedezte? Jó, ugye?

AMÁL. Csak levettem… Ma vagyok először itt… Az adjunktus úr azt mondta, elég, ha ő…

SÁRKÁNY. Először? Pedig az arca ismerős.

AMÁL. Talán az előadásokról. Bár elég hátul ülök.

SÁRKÁNY. Az előadás … aligha. Ott csak kis értelemfoltok úsznak előttem. Igyekszem azokat a kis pajzsocskákat nézni, egy-két figyelő vagy figyelmet imitáló arc… S annak sem nézni mögé… Nem is kollokvált nálam?

AMÁL. Nem … még nem … Tulajdonképpen nem is vagyok idevaló. Vegyész.

SÁRKÁNY. Ja, maga a vegyész? Az adjunktus úr említette. Egy fizika-matematika szakos papnövendék s egy vegyész… De valahogy úgy értettem, hogy férfi. Az igazat megvallva: egy kicsit sarkallt is. A papnövendék nem, legföljebb a 18. századi angol ateistákról beszéltem lelkesebben – de hogy egy igazi vegyészmérnök… Az észreveszi, ha valami tudományos abszurdumot mondok… Az Avogadro-törvényt előadás előtt kétszer is elolvastam.

AMÁL. Megnyugtathatom professzor urat…

SÁRKÁNY. Ó, mihelyt láttam, hogy nő, rögtön megnyugodtam. Észbe kapva. Bocsásson meg, ez nem valami kirohanás a nők ellen. Inkább dicséret. Nincs meg bennük az éber rosszakarat, ami az egyik férfiban, ha csak diák is, a másik férfi teljesítménye ellen… Egy szemüveges, nyírt fejű vegyészmérnök állandóan azt figyelné: na, mikor lép mellé ez a természettudományról gagyogó filozopter.

AMÁL nekibátorodva. S a nők? Egy vegyésznő… az mire figyel, professzor úr elképzelése szerint?

SÁRKÁNY. Ó, a nők… Azokat bizonyára a képzeletük hozza ide. S az vagy tápot kap, s akkor lelkesedik vagy nem, s akkor vállat von, s elmegy… De nem követi, mint valami foxterrier, lesütött fejjel, harapásra készen az ember sarkát… Igazam van?

AMÁL. meggondolt lassúsággal. Én azt gondoltam: aki kutató akar lenni, annak nemcsak a természettudomány mai állását kell ismernie, de a problémák kibontakozását… a történeti helyet, amelyen áll.

SÁRKÁNY ránéz a szemüvege fölött. Hm… Nem mondhatom, hogy helytelen gondolat… magam is mondtam ilyet az óráimon.

AMÁL. szégyenében föllobbanva. Professzor úr nagyon rossz benyomást szerezhetett a nőhallgatókról.

SÁRKÁNY. Nem, sőt… A nők az oktatásban sokkal kellemesebb partnerek. Hisz itt voltaképpen az érdeklődés körül folyik a játék… A diákoknak el kell hitetniük, hogy amit mi itt előadunk, érdekli őket… S ezt a nők ügyesebben csinálják.

AMÁL. A professzor úr azt hiszi, hogy ezt játsszák csak… Egy ilyen óra után, mint a mai.

SÁRKÁNY. Az igazi érdeklődés nagyon ritka, kisasszony. Főképp ebben a házban.

AMÁL. De hát akkor mért ülnek itt; mért jegyeznek, tapsolnak?

SÁRKÁNY. Az érvényesülési ösztön. Ebben a korban: ez minden. Az egyszerűbbje tanár akar lenni; kinyitni a noteszt: te, nebuló, gyere ki felelni… Vagy esetleg történész. „Láttad Kovács Ferkó cikkét a »Századok«-ban?” Van, aki egyszerűen – a tanárnak akar tetszeni. Nem, mert a tanár ezt megérdemli… Hanem, mert itt ő a cél, őfelé kell futni. A kosár, amibe a labdát beledobják.

AMÁL. elpirul. Ez szomorú lehet… így ülni a katedrán. Én az órái alapján azt hittem, professzor úr szeret tanítani.

SÁRKÁNY. Honnan veszi, hogy nem szeretek?… Nagyon is szeretek. Ez az egyetlen szenvedélyem, szórakozásom.

AMÁL. Ha nem vár semmit a tanítványaitól?

SÁRKÁNY. Várok, amennyit várni lehet. De elsősorban magamat szórakoztatom. Minden óra egy meg nem írt esszé. Ugy is készülhetek rá: milyen előny, nem kell leírnom. Közben a szociális ösztönömet is kielégítem. Mert, minden ellenkező véleménnyel szemben, ilyen is van. Másutt csak jelen vagyok, itt társaságban, funkciót töltök be. S egy teremnyi hallgató együtt el bírja viselni, amit egy barát, egy feleség, egy gyerek magában: nem. Indulni készül.

AMÁL hirtelen elszánással, hogy visszatartsa. Ez egy kicsit emlékeztet arra, amit az egyik órán hallottunk… a kapcsolatok sorvadásáról.

SÁRKÁNY. Mennyiben?

AMÁL. Professzor úr azt mondta, hogy korunk egyik betegsége: az emberi kapcsolatok sorvadása… Hogy vegyészileg fejezzem ki: szülő és gyerek, férj és feleség, barát és barát kevesebb vegyértékkel köti, könnyebben elbocsátja egymást…

SÁRKÁNY egy kis hallgatás után. Ezt én nem mondtam, ezt csak úgy odavetettem … Különben sem látom az összefüggést.

AMÁL dacosan. De igen, mert professzor úr azt is odavetette: ettől azok szenvednek a legjobban, akikben nem sorvadtak el ezek a karok … Akikben megvan a természetes igény a barátságra, a szerelemre. De nincs, aki elviselje.

SÁRKÁNY. No és?

AMÁL. A professzor úr az elébb azt mondta, hogy egy terem hallgató: el bírja viselni.

SÁRKÁNY. Á, értem … Szóval, lírai nyomozó … Beül egy kollégiumra, ahol arról van szó, hogy a természettudomány, s abban a maga szakja: a vegytan, hogy befolyásolta az emberiség történetét. S közben az előadó zárójeleit hámozgatja; odavetett rögtönzéseinek szubjektív hátterét igyekszik jobbra érdemes éleselméjűséggel megfejteni…

AMÁL föllobbanva. Nem, nem az előadó. S az, hogy fölfigyeltem rá, azért volt, mert megerősített egy gondolatsort… ami egyáltalán nem a professzor úrral kapcsolatos … Nem tudtam, hogy amit a tanár úr futólag rögtönöz, azon nem szabad gondolkozni.

SÁRKÁNY. Nicsak, egy deka önérzet… Na, mondja csak… Kivel van hát akkor kapcsolatban…

AMÁL kissé vonakodva. Az apám… Vidéki vagyok. Apám tanár volt, nyelvész az ottani gimnáziumban… Az anyám gazdalány; ő még most is él. Derék, kötelességtudó asszony. Apámat is szerette a maga módján. De untatom ezzel professzor urat?

SÁRKÁNY. Nem, csak mondja, ha elkezdte.

AMÁL. Apám nem volt persze nagy ember… vagy nem is tudjuk, milyen ember volt; nem volt alkalma megmutatni. De ez az igény gazdagabb kapcsolatok után: ez megvolt benne.

SÁRKÁNY. Ez persze félreértett falusi hisztérikákban is megvan.

AMÁL. Nem – én magamról tudom, hogy megvolt… Még egészen kislány voltam, s szinte rám szakadt a szeretetével. Ne valami kényeztetésre gondoljon. Foglalkozott velem, nyelvekre tanított; sétáltunk, s ő beszélt. Szinte csak úgy kapkodtam levegő után, mint a fulladozó kiskacsa…

SÁRKÁNY. Jó! És mi lett a végük ezeknek a rohamoknak?

AMÁL. Megharagudott; azt mondta: hálátlan, rossz vagyok… Hónapok teltek, alig szólt hozzám… Matematikával foglalkozott… Én meg boldogtalan voltam. Tudtam, hogy nem vagyok rossz, csak gyenge… Ahogy a professzor úr mondta: nem bírtam el annak az apa-lányi kapcsolatnak a súlyát…

SÁRKÁNY. És később?… Kissé gúnyosan. Amikor kifejlődött?

AMÁL. Lassan hozzáerősödtem… Az utolsó gimnáziumi években. Az nagyon szép volt. A délután; én az iskolából, ő a hivatalból… Azt hiszem, akkor ő is meg volt elégedve velem…

SÁRKÁNY. Persze őt is meg kéne kérdezni … Amál csodálkozó pillantására. Őt, az apát… Gyermekeinknek vannak ilyen illúzióik.

AMÁL. Meg már nem kérdezhetjük… De az első szélütés után… amikor magunkban maradtunk… az ép kezével – beszélni nem tudott – odahúzta béna karjához a kezem… Ebből gondolom, hogy neki is… olyan szép volt, mint nekem. Meg a hiányból, az igényből… azóta.

SÁRKÁNY önmagában. Hát igen… Az emberek útjai, mint a kitérő egyenesek a mértanban… Ha egymás felé tartanak is, elkerülik egymást… S ha összeakadnak: a hőfokkülönbség. Szeretik egymást, s nem bírják az egymás égését. S ha még azt is bírják vagy úgy hiszik, hogy bírják… közbejön a halál…

AMÁL. Ezért értem meg azt, amit a professzor úr ma este mondott. Bocsánat, ha megint lírai nyomozónak látszom… a fordított Lombroso-elméletet. Hogy amikor a tehetségek, mint a 19. század elején, őrülteknek látszanak, voltaképp a kor az őrült. Hogy a tehetség voltaképpen az egyszerű, de szürkeségében is ép, erős élet hirdetője… s az emberek torzítják őrültté… Nem a lángész az őrült… Ők csak védekezni kénytelenek így vagy úgy az emberek őrültsége ellen.

SÁRKÁNY. Az őrültség itt persze nagyon megtisztelő szó. Tulajdonképp arról van szó, amit maga mondott, hogy gyengék, üresek, viszi őket a szél. Az élet, a szürke élet felragyogtatásához kell a legtöbb erő, s akiből ez hiányzik, az csak kapkod, lötyög, mit tudom én, államtitkár lesz, operába jár.

AMÁL. S ami az ilyen emberekben különcségnek látszik?

SÁRKÁNY. Fal.

AMÁL.… amely mögött egy meg nem lelt édenkert forrása apad el.

SÁRKÁNY ránéz. Tyű, de szépen mondta. Majdnem mint Vajda János. Maga, úgy látom, nem látogatóba jön a bölcsészetre, az előző életében bölcsész volt, s visszajár ide. Kár, kár… Azt hittem, egy természetbúvár ül az óráimon. Matematikához persze nem ért…

AMÁL. Amennyit a szakomhoz kell tudni… Hirtelen. S egy kicsit azon felül.

SÁRKÁNY. Differenciálegyenletekkel tud bánni?

AMÁL. Nagyon sokféle differenciálegyenlet van.

SÁRKÁNY. Igen… S énnekem kellene valaki, aki begyakorolja velem. Egy matematikatörténeti kollégiumra készülök – mat-fizes bölcsészeknek… Azt szeretném megmutatni, hogy fejlesztik ki egy-egy történeti korszak problémái – a matematika új és új ágát… Na de ez messze visz. S úgy is föltartottam a kisasszonyt. Tájékozódott már a könyvtárban? Odamegy. Ez itt a tudománytörténeti polc… Nyugodtan olvasgathat… Én éjfélig benn maradok. Jó estét. Be a szobájába.

Amál egy lépést tesz az ajtó felé, megáll; aztán mellére szorított kézzel marad ott, amíg lemegy a függöny.

 

MÁSODIK FELVONÁS

Nagy, hallszerű szoba, Sárkányék kissvábhegyi családi házában. A hátsó fal végig üveges; középen ajtó, a teraszra. Baloldalt két ajtó: az elülső az előszoba és konyha felé; a hátsó Sárkány szobájába. A fal jobb felét egy tölgyfa lépcső foglalja el, mely az emeleti szobákhoz visz: Hidvégiék két szobájába s Lóri manzárdjába. A lépcső aljában beépített lóca, rajta varrottas párnák. A helyiség minden bútora: egy nádgarnitúra, asztal és három karosszék. Szép tavaszi délután… A kertajtó nyitva. Lóri a lépcső alatti lócán fekszik, egy könyvecskét olvas, közben fütyül… Márta a kert felől jön, kissé fáradtan, hat óra klinika az arcán s a kapaszkodó, föl a villamostól, a lábaiban.

MÁRTA szétnéz, a nádasztalra teszi táskáját. Fütyülni és olvasni egyszerre: erre csak egy életművész képes.

LÓRI fölugrik, zsebre dugja a könyvet. Á, te vagy az, nővérkém.

MÁRTA. Én… Tán nem helyes, hogy én vagyok? Megcsókolja, megveregeti az arcát. Mi az, hogy ilyenkor itthon vagy? Csak nem vagy beteg?…

LÓRI. Nem … beteg még nem …

MÁRTA. Ja úgy… Asszisztálsz?… Kihúzza a könyvet a zsebéből. Mi ez?… „A huszadik század fizikája”… Nálad? Diákosan fütyöl. Tyühühü. S a tizenkilencedik század… annak a fizikája? Az hol van?

LÓRI. Kérlek, ez csak olyan tájékozódás. Társasági embernek tudnia kell egy-két szót mondania … Az egyesületben vannak orvosok, mérnökök, még egy közgazdász is. Jó benyomást tesz, ha egy fiú, akiről azt hiszik, hogy a jó alakján kívül semmije sincs, egyszer csak azt mondja: mondd, kérlek, mi a véleményed a Heisenberg-féle bizonytalansági relációról? Megdöntötte az a determinizmust? Őneki sincs sok fogalma: Heisenberg, Schrödinger. De magában ezt gondolja: Ez a Sárkány Lóri sokkal mélyebb fiú, mint gondoltam. Kivételes ügyesség és széles körű érdeklődés nem zárják ki egymást.

MÁRTA. S Amál? Ő is megvesztegethető egy ilyen sokat sejtető bemondással?

LÓRI. Amált nem kell megtévesztenem. Amál sokkal intelligensebb, semhogy az intelligenciát föl ne ismerné; még ha egy kicsit léha burokba csomagolják is. Teneked persze rossz véleményed van az Amál véleményéről rólam. Ne hidd, hogy az előbbi kérdésed elkerülte a fülem…

MÁRTA az asztalon levő virágot igazgatja, s fáradtan leül. Kérdésem? Phü: ez a kapaszkodó. Szép dolog egy ilyen Kissvábhegy, de nem hatórai vérsejtszámlálás meg vércukortitrálás után. Miféle kérdésem, Lórika?

LÓRI. Hogy: „Ja vagy úgy, asszisztálsz?” Hol asszisztálok én?

MÁRTA. No, az apa matematikaóráin.

LÓRI. Amiket Amáltól vesz. Csak nem akarsz féltékennyé tenni apára? Nevet; aztán megáll a nevetésben.

MÁRTA. Nem. Hiába is akarnálak, ahhoz az kellene, hogy komolyan szeresd Amált.

LÓRI. Mért, nem szeretem? Ez a „szeretem” persze nagyon komikus, lejáratott szó. S a szám – ahogy kifordul belőle – maga is érzi a humorát… De ha azt kérded, feleségül tudnám-e venni? Bizony isten, nem tartom elképzelhetetlennek.

MÁRTA. Persze nem a te képzeleteden múlik a dolog.

LÓRI. Azt hiszed, nem jönne hozzám? Sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy fogadást ajánlhassak föl.

MÁRTA. Nem szeretem ezt a nőt, Lóri… Ez célratörő nő. Ennek szándékai vannak… S te csak bábu vagy a sakktábláján.

LÓRI. Ha a karjaiba akarnál hajtani: nem mondhatnál ingerlőbbet a hiúságomnak. Na, óra után leviszem őt a Hanna-bárba. S kiugratom a bokorból.

MÁRTA. Az ő bokrának, attól félek, kevés egy tangó meg egy pár tojáslikőr…

Hidvégi az emeletről jön, háziruhában, de elegánsan, gomblyukában egy szegfű.

HIDVÉGI. Á, Márta … Kezit csókolom. Odamegy Mártához. Fáradtnak látom… Adja a kabátját. Átveszi, s a széktámlára teszi. Sok dolga volt a klinikán?

MÁRTA. A szokásos: vérkép, cukortitrálás – a megszokott robot. De mi az, hogy mind a ketten itthon vannak… maga is a szerelmét várja… mint Lóri?

HIDVÉGI. Ne tréfáljunk az ilyesmin, Márta.

MÁRTA. De csakugyan, miért van itthon?… Úgy tudom, szemináriuma van.

HIDVÉGI. Vendégünk lesz… Boronkai államtitkár. Én vettem föl a telefonját.

LÓRI tisztelettel. A karrier… Jól mondád, ő is a szerelmét várja.

HIDVÉGI. Az elméskedést a szellemességtől az különbözteti meg, hogy nem tud disztingválni.

LÓRI. A futball-labdát pedig a vasgolyótól, hogy abban belül levegő van.

MÁRTA Lórihoz. Ha énnekem olyan komoly szándékaim volnának, mint neked, nem tűrném, hogy az ideálom maga kapaszkodjék föl a hegy oldalán…

LÓRI. Igazad van, nővérkém, mint mindig… Az istenek azért varrták rád ezt az egyetlen gyöngeséget, hogy a tökéletesség gyökeret ne verhessen a földön. A könyvekre. Ezt dugjuk el addig is. A díványpárna alá teszi, s dúdolva el.

HIDVÉGI. Kellemetlen alak … És micsoda ötleteskedő modort vett föl mostanában… „A tökéletesség gyökeret ne verjen.” … S mi a maga gyöngesége? Csak nem énrám céloz… a barátságunkra… Már ez is elég volna, ha száz más ok nem lenne, hogy a pécsi kinevezést kívánnom kelljen.

MÁRTA. Nos, igaz, mi van Péccsel?

HIDVÉGI. Délelőtt beszéltem telefonon az öreg Paszlavszkyval… Azt mondta: második helyen fognak ajánlani. Az öreg Tóth, a településtörténész, húsz éve magántanár s külön pécsi érdemei is vannak: őt nem lehet az első helytől elütni. De a második helyet, azt hiszi, biztosítani tudja. Különben meghívott, menjünk el, beszéljük meg egy fekete mellett a dolgot…

MÁRTA. Én is?

HIDVÉGI. Igen. A felesége ismeri valahonnét. Nagyon kedves hölgy, s nagyon jó emlékei vannak magáról.

MÁRTA. Isten neki… De érdemes ennyit udvarolni egy második helyért?

HIDVÉGI. Csacsika; végső fokon úgyis a minisztérium dönt. Ott kell majd ütnünk a vasat…

MÁRTA. Ezért mondta le a tanárképző előadását? A vas idejön.

HIDVÉGI. Ne gúnyolódjék, Márta. Ha akarjuk a dolgot, akarnunk kell az utat is hozzá. Elég baj, hogy apának hiába célozgatok; sehogy se akarja elérteni, mi lenne a kötelessége. A rosszakarat – hogy ne sikerüljön – erősebb benne, mint a vágy, hogy megszabaduljon tőlem…

MÁRTA. Nem szeretem, ha igazságtalan… Apa nem kér, főként ha nincs meggyőződve…

HIDVÉGI. …hogy amit kér, az jogos. A sztoikus apa.

MÁRTA. Nem ezt mondtam…

HIDVÉGI. Hát mit? Na, mondja!

MÁRTA. Hogy a kérése segít…

HIDVÉGI. Jó, mondjuk. Elfogadom, hogy ezt gondolta. Én tisztelem a maga apaimádatát.

MÁRTA. Kérdezze meg egyszer apát… erről az apaimádatról.

HIDVÉGI. Természetes, hogy kevesli… S az, hogy maga engem, úgy-amennyire…

MÁRTA. Egon!

HIDVÉGI. Jó, nem akarom megsérteni… Én meg vagyok elégedve. De ők sokallják. Az ő szemükben ez – hallotta Lórit – nevetséges gyöngeség. Már csak ezért sem akarok ebben a házban maradni. Elég volt ebből a famulusi helyzetből … Inkább elmegyek Kunszentmártonra latin-történet tanárnak…

MÁRTA elkeseredetten. De hát hogy akarja, mi történjék… Kérjem meg apát?… Hol van, a szobájában?…

HIDVÉGI. Nem, elment kirándulni. Újabban egészségügyi sétákat tesz. A kondícióját javítja. A lánynak azt mondta: ötre megjön. Ha keresi valaki, okvetlen várja meg.

MÁRTA. És Boronkai?

HIDVÉGI. Véletlenül én vettem föl a telefonját. Nem lenne-e alkalmatlan, ha kijönne ma délután? Akaratlanul is úgy mondja, ahogy a nagy pillanatban. Semmi esetre se, kegyelmes uram. Az apósom ugyan nincs itt, de a legkategorikusabb üzenetet hagyta, fél ötre megjön…

MÁRTA. Ötre!

HIDVÉGI diadalmasan. Nem, fél ötre!

MÁRTA. S ha apa nem jönne meg?…

HIDVÉGI. Éppen ezt akartam. Ez a félóra a miénk…

MÁRTA. Maga akar szólni neki?

HIDVÉGI. Én? Én nem! Én legföllebb megismertetem magam…

MÁRTA. Hát ki?… Én?

HIDVÉGI. Mesélte, hogy sokat járt a házukhoz. Az édesanyjával is jó barátságban volt.

MÁRTA. Igen, egy nagy alvóbabát vett… Még ma is emlékszem a mandulaszemére… De mégis: megpumpolni, amikor öt év után idejön…

HIDVÉGI. Jaj, de kényes egyszerre! Egy okos asszony úgy tud kérni, hogy csak gagyog, fecseg – s elmondja közben a reménységét.

MÁRTA. Attól félek, én nem vagyok okos asszony. Látva Hidvégi elhidegült arcát. Na jó, majd megpróbálom… Szedi a cókmókját. De csakugyan … Nem gondolja, hogy egy kicsit korai még a professzorság? Apa tíz évvel volt öregebb, mint maga, amikor rendes tanár lett.

HIDVÉGI. Szabó János huszonnyolc éves korában kapta meg a klasszika-filológia tanszéket.

MÁRTA. A katedrát megszerezni a kisebbik fele a dolognak.

HIDVÉGI. A nehezebb, ülni benne. Ezt bízza rám… Mellesleg megértem, hogy mint laikus, osztja családja kételyeit a képességeimben.

MÁRTA. De Egon, hogy mondhat ilyet? Hisz az egész pályámat alárendeltem a maga karrierjének. Ha kettőnk közül csak az egyikből lehet valami, az legyen maga. De a fejlődése… Árnyékban jobb készülődni … mint szemek előtt.

HIDVÉGI. Egy önálló katedra hátrányosabb volna a fejlődésemre, mint ez a megalázó vői, famulusi szerep az apja árnyékában? S mit tanulhatok én őmellette? Paradoxonokat? Vagy menjek bele a hóbortjaiba… Történész létemre tanuljak ellenponttant vagy valami kis nőtől integrálni?

MÁRTA. Apa nagyon nagy tudós, Egon. És nagyon sokat lehet tőle tanulni… Amikor a vőlegényem volt, maga is elismerte.

HIDVÉGI. De csalódtam. És torkig vagyok vele… Hosszú csönd. Ne haragudjon, Márta. Én nagyon tisztelem magát, amért ennyire ragaszkodik az apjához. S tudom, hogy ez az ellenkezés is – Péccsel szemben – azért van, mert sajnálja magára hagyni.

MÁRTA. Csakugyan… Sajnálom… Ha látszólag nem is számítok sokat neki. Amióta asszony vagyok, különben is csalódott bennem. De mégis, elrendezek körülötte egyet-mást… ha mást nem: a fehérneműje, zoknija…

HIDVÉGI. Majd szerez egy rendes házvezetőnőt, Lidika nénit…

MÁRTA. Hiszen ha Lidika nénit! … De ha ezt a helyet – ha mi itt hagyjuk ma – esetleg másvalaki… egy kis számító lotyó…

HIDVÉGI. Erre a kis kémikára gondol… Láttam, hogy féltékeny rá… De őszintén megvallom, azt hittem, mindennapibb forrása van a féltékenységének…

MÁRTA. Ahogy így végignézek magán, tán lehetne is. Ez a virág a gomblyukában… Mindnyájukat megkavarta a kis tószegi szfinx.

HIDVÉGI. Ez betegség, Márta. Ezzel nem vitatkozom. De az édesapja – van valami gyanúja?

MÁRTA. Nem tudom… Úgy érzem, visszatér belé a remény…

HIDVÉGI. Igen. Az ő természetes állapota a reménytelenség. Ha ő azt érzi, hogy az élet céltalan, az emberek méltatlanok, s ő gondolkozik, mert agya van, s azt jártatni kell – akkor ő olyan, amilyennek lennie kell… De ha a remény belekap, ha ő azt gondolja, hogy az élet mégse céltalan, nem mindenki méltatlan… Akkor ő borzasztó. Akkor őrá vigyázni kell.

HIDVÉGI. Persze, persze… Az nagyon kellemetlen lenne, ha valaki… A hallgatókkal is más egypár hét óta. A szemináriumban elbeszélget velük. Van ott egy tejfölösszájú… Károlyházi.

MÁRTA. Ismerem. Amál barátja…

HIDVÉGI. A múltkor benn volt a szobájában. Ma is biztos vele van. A szakácsné azt mondta, egy fiatalember jött érte. Lidika nénit jó lesz minél előbb ideszerezni.

MÁRTA. Tizenkettőt… Tizenkét Lidika nénit… S még az is kevés.

HIDVÉG. Jó, hogy ezt mondta. Majd én is szemmel tartom azt a kis nőt! … Márta mozdulatára. Nem, nem tartom. Apát tartom … Hanem azt maga is belátja, hogy ez a veszély… nem állíthat meg az utamon. Sőt, csak sarkallhat, hogy minél hamarabb elkerüljek innét.

Autótülök.

HIDVÉGI. Hah… Ez az államtitkár lesz. Mit gondol, én menjek elé?… Tán barátságosabb lesz, ha maga… Én majd az ajtónál várom be…

MÁRTA. De nem… Ismeri a házat, föltalál.

HIDVÉGI. Csak szaladjon elé. Az első mondat nagyon fontos. Ott kell fölvenni, ahol öt éve abbahagyta.

MÁRTA. De én éppen ezért nem tudom folytatni. Bizonytalanul a lépcsőn Boronkai elé. Hidvégi az ajtóban áll; a lojális mosolygásán látni a kinn lejátszódó jelenetet.

BORONKAI hangja. Kezit csókolom, Mártácska. Hogy megnőttek a fenyőik. Amikor utoljára itt jártam, akkorák voltak, mint egy kisebbfajta karácsonyfa… És a nyírfák… Magáról nem is beszélek. Akkoriban volt az érettségi bankettje… Én is küldtem egy bokrétát rá. Szegény mamája, hogy sírt a ballagásán. Az ajtóban megnézi Mártát. Egy kicsit halványabb, komolyabb… Persze: orvosnő.

MÁRTA. Inkább csak – laboráns… A hármas klinika laboratóriumát vezetem… Megengedi, Péter bácsi, az uram…

BORONKAI kissé kurtán. Az ura?

HIDVÉGI. Hidvégi Egon.

BORONKAI. Szervusz. A „Századok”-ban láttam egy-két közleményedet. Hallom, ott dolgozol az apósod mellett. Mártához. No, és az én öreg barátom? Megjött már a sétájából?

HIDVÉGI. Be kell vallanom a hibámat, kegyelmes uram. A szakácsné öt órát mondott, s én fél ötöt értettem.

BORONKAI. No, nem baj. Legalább nemcsak vele beszélek, hanem róla is. Az ember, mielőtt a szeme elé kerül, szereti kikérdezni a környezetét, milyen hangulatban van. Mint a fejedelmek várószobájában. Pláne most, hogy ilyen bűnbe estem.

HIDVÉGI. Az új megbízását érti, kegyelmes uram?

BORONKAI. Legalább ebben a házban ne hívjatok annak. Elsüllyedek, ha előtte így találsz hívni…

HIDVÉGI. Nagyon megtisztelsz… kegyel… Péter bátyám…

BORONKAI. Mielőtt végleg bementem a csapdába, fölhívtam őt telefonon, hogy mit szól hozzá. Ha lecsapja a kagylót – azt gondoltam –, mégsem fogadom el…

MÁRTA. És mit mondott?

BORONKAI utánozva. „Terveik vannak veled? Értem. Hát ez nagyon érdekes.” Ez a legjobb, amit kaphattam. De nem voltam egészen biztos, hogy odafigyel. Azóta nem hallotta, hogy szidott volna?

MÁRTA. Nem, nem hallottam… De miért is?

BORONKAI. Tudja; ez a lépés a Rubikon… Amikor egy tudós … ha ő nincs itt, merem így tisztelni magamat … átlép a politikába. Hisz ott Stockholmban is kultúrpolitikus voltam. De mégsem államtitkár! Az embert föl is villanyozza a szerep, de a hátára is odanyúl – mint gyermekkorunkban –, hogy nincs-e valami papír s egypár szép jelző odaragasztva.

HIDVÉGI. Igaz, igaz, de mért ijedünk meg úgy a politikus szótól. Ez idioszinkrázia bennünk, magyarokban… Épp egy kultúrpolitikus, ha valaha, hát ma rengeteg jót tehet.

BORONKAI. Úgy, úgy, mondd csak. Nem reméltem, hogy ebben a házban ilyet hallok… Mondd már azt a jót…

HIDVÉGI. Hát ha csak egyetemi vonalon nézzük… A trianoni békekötés után egy egész új tudósnemzedék nőtt fel, amely távol áll már a régi… liberalizmustól… Ennek a hadirendbe állítása, szóhoz juttatása…

BORONKAI kedvetlenül. Igaz, hallom, te is szóba kerültél a pécsi világtörténeti katedrán.

HIDVÉGI tettetett méltatlankodással. Igazán nem azért mondtam – kegyel… Péter bátyám.

BORONKAI. Én sem… Csak eszembe jutott a szóhoz juttatásról. Mártához. De beszéljen már, Mártácska, az én öreg barátomról… Milyen fázisban van… telehold… első negyed…

MÁRTA. Elég eleven. S mintha egy kicsit bizakodóbb volna. Nagy kedvvel készül az előadásaira.

BORONKAI. Igen? No, ennek örülök… Mi volt a fő kollégiuma ebben a szemeszterben?

HIDVÉGI. A természettudományok hatása az újkori fejlődésre.

BORONKAI. Hm … Érdekes … S az egyetem papfilozófusai … nem morogtak miatta?

HIDVÉGI. Van olyan nézet, hogy Sárkány professzor nem tart lépést a korral… Az idejétmúlt materializmus felé hajlik… amikor az újkori művészetfilozófia stb. jelenségeit úgy vizsgálja, mint a természettudományos szellem behatolását új és új területekre.

MÁRTA ingerülten. Akik viszont erre a nézetre hajlanak, tulajdonképpen ugyanabba a hibába esnek, mint a materialisták.

BORONKAI elevenebben. Milyen hibába?

MÁRTA. Azt kérdik, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás. Apa azt mondja, hogy a természettudomány minden más szellemi ágra befolyással volt. De a természettudományt is szellem hozta létre. S annak a szellemnek egy csomó anyagi feltétele volt. A reneszánsz ipar például… Ki bogozhatja itt ki: mi volt az elsődleges? Egyáltalán, mi az anyag s mi a szellem? A pajzsmirigyem: nyugtalanná teszi az agyamat; a szellemem meg fölzaklatja a pajzsmirigyemet… Circulus vitiosus.

BORONKAI. Bravó, Mártuska… Ez szép volt, s tökéletesen igaz.

HIDVÉGI. A feleségemet a leányi szeretet bölcselővé és ékesszólóvá is teszi. Holott épp erre a két foglalkozásra van a legkevesebb hajlam benne.

BORONKAI. Nagyon helyesen… A te apósod kicsit különös ember… de nagy ember… Óriási kár, hogy évek óta nem ír semmit. Egy kis rendszeretettel európai tudós lehetne. Én a te helyedben nem jönnék el tőle, amíg négy-öt éven át minden előadását le nem stenografálom, össze nem gyűjtöm.

HIDVÉGI kényszeredett mosollyal. Megpróbáltuk, de nem jól fogtuk meg a dolgot… Ami a hallgatókra a legnagyobb hatást tette… leírva elsápad… porrá lesz.

Lóri a kert felől, mögötte rögtön Amál.

LÓRI. Halló, Márta… Apa megjött már? Amál rossz lelkiismerettel ült a kertészék hintáján. Attól fél: apa itt várja, s megbuktatja a kollokviumán. Észreveszi Boronkait. Bocsánat.

MÁRTA. Ez Lóri… a stílusáról tán rá tetszett ismerni… Amálhoz. Apa nincs itthon. S ma alig foglalkozhatik veled… Régi, kedves vendége van. Nem mutatja be Amált, de Boronkai föláll, odamegy hozzá, bemutatkozik.

BORONKAI halkan Mártához. Tán a menyasszonya?

MÁRTA. Nem, dehogy.

LÓRI aki meghallotta. Sajnos nem.

HIDVÉGI. Ez a két tagadás valóban úgy hatott, mint egy állítás.

MÁRTA. Jancsó kisasszony… Lóri táncpartnere… apát matematikára tanítja… az uramat öltözködni… Különben pedig szigorló vegyész, aki történelemórákat hallgat.

BORONKAI aki visszaült. Ez a bemutatás valóban meglepő. S ha az érdeklődés felköltése a legnagyobb szolgálat… nem is maliciózus. Nem foglal helyet, kisasszony?

AMÁL. Nem, úgy látszik, ma hiába jöttem.

LÓRI. Dehogy jött hiába… Csak kabátot veszek, s viszem a városba. Rohan föl a lépcsőn.

AMÁL. De nem, Lóri. Igazán nem. Utánamegy a lépcső felé, egy-két lépést is tesz fölfelé.

MÁRTA odamegy hozzá, hogy a két férfi ne hallja. Azt hiszem, jobban teszed, ha elmégy vele.

AMÁL. De a professzor úrnak megígértem…

MÁRTA. Hogy matematikát tanulsz vele… De az apa tempóját egy határon túl úgysem lehet bírni… Tapasztalatból mondom… Lóri karján a tangó tán nem olyan romantikus, de sokkal jobban megfelel erődnek s karodnak.

AMÁL. Jó tanács … Szeretném, ha jóakaratot is láthatnék mögötte.

MÁRTA. A jó tanácsnak nem föltétele a szimpátia.

LÓRI a lépcső tetején. Nos, hölgyeim, mit szólnak az átöltöző fenoménhez: szmoking, tavaszi kabát… Amálhoz. Most hazakísérem: átöltözködik… Tiszteletem, Péter bácsi. Nagyon örülök, hogy megint itt látjuk. Atlétikai viadalon volt kinn, Péter bácsi? A svédek nagyok benne.

BORONKAI. Nemigen. De ilyen szép szál fiúkat, mint te, láttam ott. Kezit csókolom, kisasszony… Hát mégis a tánc mellett dönt ma estére? Okosan.

Lóri és Amál el a kert felé.

HIDVÉGI fölugrik. Igaz is, Lóri. Boronkaihoz. Pardon. Boronkai feje fölött visszaint Mártának, hogy most beszéljen.

MÁRTA egyedül marad Boronkaival, érzi, hogy szólni kellene, de nem tud.

BORONKAI. Nagyon jólesett, hogy az előbb olyan szépen megvédte az én öreg barátomat… A férj és az öregúr közt, úgy látom, nem egészen meleg a viszony.

MÁRTA. Ó, Egon nagyon tiszteli apát… Valamikor sokkal jobb lehetőségei voltak – a Nemzeti Múzeumba hívták –, csak apa személyisége… De tetszik ismerni apát; a sokéves együttlét vele: egy kicsit nyomasztó.

BORONKAI. Én ne tudnám?… A bukott barát… Az Eötvös-kollégiumban úgy barátkoztunk, mint két romantikus. Széchenyi… Wesselényi… De évek során… Hogy is mondta? – nevet – nyomasztó egy kicsit. Nagyon megértem a férjeurát.

MÁRTA. Egonnak a tudományos iránya is más… Egyrészt sokkal precízebb, mint apa, másrészt a szellemtörténeti irány híve.

BORONKAI. Ó, ez tán nem is olyan ellentmondás… A szellem sokkal precízebb, mint az anyag… Főként a Sárkány Béláé.

MÁRTA. Épp ezért… akárhogy fájna itt hagyni… nem bánnám, ha…

BORONKAI. Ha Pécsre kerülnének. Persze… Egy kicsit elkedvetlenedve.

MÁRTA. Persze annak még nagyon sok feltétele van.

HIDVÉGI visszajön, s nézi Mártát, hogy szólt-e.

BORONKAI visszanéz. Na, elkísérted a fiatalokat… Érdekes lánynak látszik. S Béla csakugyan matematikát tanul tőle? Megnéznék egy ilyen órát.

Sárkány az előszoba felől.

SÁRKÁNY. Ki lesz a vendég? A szakácsnő azt mondja; valami vendég lesz.

BORONKAI. Itt van a vendég.

SÁRKÁNY. Á, te vagy az… Kezet fog. Nagyon örülök. Jancsó kisasszony nincs itt?

MÁRTA. Itt volt… de elment.

SÁRKÁNY. El? Hova?

MÁRTA. Lórival ment el táncolni.

SÁRKÁNY. Á, táncolni. Bocsáss meg; egy tanítványom volt iderendelve. De elment táncolni … Csakugyan elment? A vejére néz. Hanem tán gyerünk be énhozzám.

HIDVÉGI. Tessék csak maradni. Mi úgyis öltözünk. Paszlavszky professzorékhoz vagyunk hivatalosak.

SÁRKÁNY. Mit kerestek annál a vén szamárnál? Különben a ti utatok… Kinéz a kertre. Jancsó kisasszony csakugyan elment?… Akkor valóban maradhatunk itt is.

HIDVÉGI. Jössz, Márta?

MÁRTA. Igen, csak a konyhára nézek ki…

Hidvégi fölmegy a lépcsőn. Márta kiszól a konyhára, egy-két perc múlva nesztelen átjön a színen, s ő is fölmegy a lépcsőn.

BORONKAI ahogy egyedül maradnak, megnézi Sárkányt. Nem öregedtél. Sőt frissebb vagy, mint két éve, amikor az Akadémián futólag láttalak.

SÁRKÁNY. Talán a séta… Odaát voltunk Makkos-Márián. Ez a tavasz megkívántatta velem a természetet. Diákkoromban csatangoltam utoljára a hegyekben. Akkor még Piroskával… Ez persze más: egészségügyi séta; az öregkor kétségtelen jele…

BORONKAI Szemedben az ismerős csillogás… ellentmond ennek a képmutató sóhajtásnak. Hallom, egy tanítványoddal voltál?

SÁRKÁNY. Igen, tulajdonképpen már végzett, most szakvizsgázott… Rendkívül tehetséges fiú – Károlyházi –, még találkozol a nevével… A historikus két legfontosabb sajátsága van együtt benne: pontosság s képzelet.

BORONKAI. Ritka dicséret – a te szádon! Akármilyen tehetséges fiú, benned is kell egy kis – dagálynak lenni, hogy kivesse.

SÁRKÁNY. Igen… tán helytelen volt úgy elzárkóznom a rossz tapasztalataim mögé. Nem hittem, hogy ebben az áporodott korban, ebben a túlélő bécsi Burgban – az öreg propellerkapitány árnyékában – valamirevaló nemzedék nőhessen fel.

BORONKAI. A lehetőségek szaga!… Tán még a Sárkány odúból is kicsal.

SÁRKÁNY egy kis habozás után, hogy elmondja-e. A svábhegyi végállomásnál három fiatalemberbe akadtunk. Károlyházi barátjai: egy mérnök, egy néprajzos meg egy fiatal szociográfus. Az utóbbi tetszett a legkevésbé. Volt olyan érzésem, hogy elő volt készítve a kibukkanásuk a fogaskerekű csarnokából. De nem bántam meg. Én általában nem osztom a divattá vált hízelgést az ifjúságnak. A kiforratlan érvényesülési ösztön még visszatetszőbbé teszi a fiatalokat, mint a társat nem találó nemi ösztön. Csak épp nem a tenyerük lesz izzadós tőle… De ezekben határozottan volt valami friss… Mint a fák sarjában.

BORONKAI. Bravó… ez az én szempontomból is örvendetes.

SÁRKÁNY. Tudod, hogy kollégista korunk óta – tudatosan elzárkóztam a magyar viszonyoktól… A kukacperspektívák elleni védekezésből lettem Európa-történész.

BORONKAI. A kuruc-labanc alternatíva: emlékszem, mennyire undorodtál tőle.

SÁRKÁNY. De most: mintha mulasztás lenne, arra, ami itt erjed, nem figyelni.

BORONKAI. Ha a te tágabb látóhatárhoz szokott pillantásod… Ennek igazán örülök… Ez annak a terhes megbízásnak is némi értelmet adhat, amibe félig akaratom ellenére estem bele…

SÁRKÁNY nem figyel oda. A Habsburg-monarchia szétesése a belőle kimászó sok kis népnek lehetővé tette, hogy álmát az életről – a maga ország- és életmodelljét megcsinálja. A csehek például, hiába szószátyárkodnak itt nálunk Masaryk ellen: elég vonzó állammodellt csináltak az ő okos, polgáriasult életük számára… Az államtitkár úr hallgat?

BORONKAI gyorsan. Nem, azt hiszem… igazad van…

SÁRKÁNY. Minket az öreg propellerkapitány belovaglása, s előtte a sok zagyvaság elütött ettől. Mi tovább is a régi ház restaurált szárnyépületében lakunk. De ez, ha baj is, még tán előny lehet belőle. Ha most az egész európai fejlődést átgondolva látnánk hozzá…

BORONKAI közbevág. Te vagy az én emberem… Mintha csak az én kételyeim eloszlatására jártad volna meg Makkos-Máriát. Bevallom, kicsit rossz lelkiismerettel jöttem ki ide.

SÁRKÁNY. Ennyiből tán nem veszett kárba az a hét-nyolc évi munka, amit az újkori fejlődés elemzésére fordítottam. Értem, hol állunk; mi az, ami köröttünk történik.

BORONKAI. Igen: hallom, nagyon érdekes kollégiumot tartottál. De mintha épp a politikától egy kicsit… messze vetődtél volna. Tudománytörténet?… Vagy pláne matematikatörténet… Márta egy kis asztalon betolja a teát.

MÁRTA. Tessék… Énnekem, sajnos, öltöznöm kell.

BORONKAI. Persze. Paszlavszkyék.

MÁRTA. De ne tessék apa kínálását várni…

SÁRKÁNY. Mit kínáljam? Eszem… farkasétvágyam van… Kivesz egy szendvicset; amellől. Tudománytörténet! Elpletykálták? Az öreg Sárkánynak most ez a bolondériája. Az Avogadro-törvényt kérdezi a történész hallgatóktól. De hátha itt épp arról van szó, hogy a meglevő politikai irányzatok: a nyugati demokrácia, szocializmus – vagy éppen a fasizmus – milyen viszonyban vannak avval a szellemmel, amely az újkor vívmányait létrehozta.

BORONKAI. Hallom, matematikatörténettel is foglalkozol?

SÁRKÁNY. Igen: egy-egy kornak a szelleme semmiben sem tükröződik olyan tisztán, mint a matematikában. De hisz ezt már Spengler is megmondta. Szinte grafikonon mutatja a kor hajlamait.

BORONKAI. S te nem volnál te: ha hozzá nem látnál a grafikon kisilabizálásához. A tanárnőd… igen értelmes lánynak látszik.

SÁRKÁNY. A tanárnőm?… Ja persze… találkoztál vele? Egy pillantást vet az ajtó felé. Hallgatóm.

BORONKAI. Igen, tudom… Márta elmondott mindent. S csakugyan olyan jártas a matematikában?

SÁRKÁNY nevet. Igen, most már elég járatos… Habozik, hogy el mondja-e. Nagyon kedves dologra jöttem rá… ezen a kiránduláson. Fölhozom annak a fiúnak – mondtam, hogy egy műegyetemi aszszisztens is volt velünk –, hogy milyen meglepően jó a műegyetemen a matematikaképzés… A gépészeknél még értem, de hogy a vegyészek is!… Őneki nincsenek olyan jó tapasztalatai… Nekem pedig vannak, s mondom az én Amálomat… Kiderül, hogy igen jól ismeri. Arról azonban, hogy olyan nagy matematikatudós lenne, nem tud… Azaz: a múltkor kölcsönkért tőle egy csomó könyvet, többek közt a differenciál-egyenletekről is. Mikor? Most három hete. Még csodálkozott is rajta…

BORONKAI. Azért, hogy taníthasson. De hát hogy vállalkozott rá?

SÁRKÁNY. Ó, ez nagyon kedves… Épp aznap este történt. Ő vette föl a telefonodat.

BORONKAI. Igen… Egy elfulladt lányhang… mint akinek telefonfóbiája van.

SÁRKÁNY. Utána egypár szót váltottunk. Kiderült, hogy vegyész. Egy kicsit beszélgettünk. Én lehordtam, hogy éppoly kékharisnya, mint a legtöbb filozopternő. Ha legalább a matematikához értene, most használhatnám.

BORONKAI. S erre vágta be, hogy ért? S azóta ott lohol szegény előtted…

SÁRKÁNY. Egy-két napi járóföldre… Most, az alapvizsgája előtt.

BORONKAI. Igazán megható… Ismerve a te mohóságodat, ha ráveted valamire magad…

SÁRKÁNY. Utólag igazán sajnálom. Persze sarokba szorítottam néhányszor. Le is szidtam, hogy milyen felületesen tanul.

BORONKAI. Szegény pária. Ha megbukik, magadra vess.

SÁRKÁNY. Néha közel járt a síráshoz… De nem szólt… ez imponáló… vidéki. Az anyja parasztlány.

BORONKAI. Igen, van benne valami rusztikusság. Amál megjelenik a nyitott ajtóban. Ahogy a férfiakat meglátja, visszahúzódik. De Sárkány már megpillantotta.

SÁRKÁNY. Amál! Boronkaira néz. Ugye, ő volt?… Az ajtóhoz szalad. Amál! Jöjjön azonnal vissza! Kimegy utána.

AMÁL. megjelenik az ajtóban, Sárkány a csuklóját fogja. Bocsánat, nem akartam zavarni…

SÁRKÁNY. Énnekem azt mondták, hogy maga elment, Lórival táncol…

AMÁL. Igen… el is indultunk… De nem is tudom, hogy történt, itt feledtem a retikülöm … Itt van. A karosszékre mutat. Bocsánat a zavarásért.

SÁRKÁNY. Nem, ha visszajött, nem engedem. Jöjjön, üljön le, s igyék meg velünk egy teát. Vagy nem, itt van egy szendvics – kezébe nyom két-három szendvicset –, s menjen be a szobámba… s vegyen le valami könyvet.

AMÁL. De Lóri…

SÁRKÁNY. Ha egyszer olyan mafla volt, hogy visszaengedte. Jött volna ő azért a tarsolyért.

AMÁL. Cigarettát ment venni. Meg telefonon helyet foglalni…

SÁRKÁNY. Ilyenre nincs mentség … Ha meg hagyta szökni, viselje a következményeket. Énnekem szükségem van magára. Sehogy sem tudok azzal a maga Hilbert-terével boldogulni. Lelkére veszi, hogy éjjel fölriadjak rá? Boronkaira kacsint.

AMÁL. De nem, professzor úr.

SÁRKÁNY. Semmi professzor úr… Mars, befelé. Majd megmondom Lórinak, hogy az erőszaknak engedett. Betuszkolja Amált a szobájába.

A két férfi egyedül marad, hosszan nézik egymást. Boronkai az arcára ülő „hát így vagyunk”-at igyekszik palástolni; Sárkányén az önfeledt beismerés megy át dacos hallgatásba. Végül ő szólal meg.

SÁRKÁNY. Így kell beszélni ezekkel a gyerekekkel…

BORONKAI. Igazán kedves … Én nem is tartóztatlak már soká…

SÁRKÁNY. De… miért? Csak nem fog egy könyvtárszobában unatkozni?

BORONKAI. Hétkor találkozóm van a felsőbb oktatási ügyek vezetőjével.

SÁRKÁNY. Az más… Ha államtitkokat kell titoknokolnod.

BORONKAI. De egy dolgot, mielőtt elmegyek, mégis meg akarok kérdezni. A vejed, úgy tudom, megpályázta a pécsi világtörténeti katedrát.

SÁRKÁNY. A hátam mögött, sőt a feleségéé mögött… Szólt neked? A látogatásodat használta föl?

BORONKAI. Nem… Márta kottyantotta ki…

SÁRKÁNY. Őt használta fel…

BORONKAI. De nem… én hoztam elő… S ő, hogy sajnál téged itt hagyni, de…

SÁRKÁNY. A „de”-t ismerem… s te?

BORONKAI. Én tőled teszem függővé… Ahogy te helyesnek érzed. Ha valóban második helyen jelölik, úgy hiszem, meg tudom csinálni.

SÁRKÁNY. Be akarsz vonni a hatalom tőrébe… Ha már egyszer te beleestél. Hát jó: megmondom őszintén. Én nagyon szeretném, ha Hidvégi adjunktus elkerülne mellőlem. Elég, ha az ember adjunktusa mint alárendeltje ellensége, de hogy még mint veje is … Beismerem, magam is hanyag voltam … Megkönnyítettem, hogy az intézet a kezébe kerüljön. Fal volt köztem és a hallgatóság közt. Most örülnék, ha ezt a falat áttörhetném. Új embereket akarok behozni, megpezsegtetni kicsit azt a bepókhálósodott újkori intézetet… S őszintén megmondom: azt sem bánom, ha Márta itt hagy. Körülmutat. Itt is levegőhöz jutok…

BORONKAI. Ennyi elég is nekem!

SÁRKÁNY. Várj! Nem leszek a cinkosotok ilyen olcsón. Ez csak az egyik fele a dolognak.

BORONKAI. A másik?

SÁRKÁNY. Hogy ebből a Hidvégiből sosem lesz sem igazi historikus, sem tanár…

BORONKAI. Akkor mért vetted magad mellé?

SÁRKÁNY. Engem is megtévesztett. Még nem ismertem ezt az újsütetű restaurációs kori tudóstípust. Nagyfokú alkalmazkodás… precíz, de külsőséges „tárgyi tudás”. Egyszóval, ami ahhoz kell, hogy a hatalom kedvenc formuláit szabatos formákba öntsék.

BORONKAI. S az igazság szenvedélyének a hiánya… Hm…

SÁRKÁNY. Látom, mellette beszéltem.

BORONKAI. Azt nem, de tapasztalatból tudom, mit kell a véleményedből leszámítani. S ha neked szabadságot ad…

SÁRKÁNY. Egy pesti katedra megélénkül… s egy vidéki továbbra is bedugult marad… Látom, igazi kultúrpolitikus vagy, mindenre megtalálod a formulát.

BORONKAI föláll, s kifelé indulóban. No, és nekem nem mondasz semmit… Az államtitkárság; nagyon megvetsz érte?

SÁRKÁNY váratlan melegen. Nem, dehogy… Azaz, majd működés közben derül ki… Rajtad tartom a szememet.

BORONKAI megörülve. Kérlek is rá.

SÁRKÁNY. Meglehet, hogy a terveimbe is beiktatlak.

BORONKAI kevésbé boldogan. Amennyire erőmből telik…

SÁRKÁNY kinn. A mostani rendszernek van egy jó oldala, hogy egy igen vékony bürokrata réteg uralkodik. Az arisztokrácia meg van sértve, és királypárti álmokat sző… a kapitalizmus a zsidókérdés miatt van defenzívában. Egy jó ugrás, s az egész fölborulhat.

BORONKAI már kintről. De csak nem akarsz forradalmárt csinálni belőlem?

AMÁL mialatt Sárkány Boronkait kikíséri, kijön a szobából, s nézi, hogy szökhetne el. Sárkány abban a percben jön vissza, s elállja az ajtóban az útját.

SÁRKÁNY. Már megint szökik! De hisz megmondtam, hogy szükségem van magára. A számjai nem hagynak különben elaludni.

AMÁL. Nem… Ma nem lehet… Majd elalszik a professzor úr. Holnap az egyetemen majd megbeszéljük.

SÁRKÁNY. Ennyire fél ettől a Lóritól? De hát mért hagyta akkor faképnél? Hogy történt ez… hogy maga szaladt vissza azért a tarsolyért.

AMÁL. Bement a trafikba… lenn a Losonci úti megállónál. Cigarettát akart venni meg telefonálni. Akkor vettem észre, hogy itt hagytam… Gondoltam, amikorra kijön…

SÁRKÁNY. Amikorra kijön?… Föl a Galamb utcába s vissza? Túlbecsüli a tüdejét.

AMÁL. Gondoltam, vár egy-két percig … Én is bemehettem egy boltba.

SÁRKÁNY. S én szobafogságba vetettem … Egy kegyelmes úr porkolábbal. Elképzelem szegény Lórit. Kijön, szétnéz… s a kis nő – bocsánat, ő használja ezt a gyűjtőnevet az ideáljaira – nincs sehol. Nem kis gól egy kosárlabdázó történetében. De most már mindegy… maradhat nyugodtan.

AMÁL. Nem … majd holnap … az egyetemen.

SÁRKÁNY. Attól fél, visszajön, s meglátja, hogy itt van velem. Először is nem jön vissza. El sem tudja képzelni. Egy csatár csak előrerohanhat. Azt hiszi, megbántotta vagy incselkedik, bújósdit játszik. Elszáguld a lakásukra. Hol is lakik? Igaz, mondta, a Lógodi utcában. De ha visszajön is! Istenem, megmondjuk neki az igazat. Maga itt felejtette ezt a jószágot. Visszaszaladt, én lefüleltem. S maga Boronkai előtt nem akart túl hevesen ellenkezni. Elárulta volna az érzelmeit.

AMÁL makacsul. Ma mégsem akarok itt maradni.

SÁRKÁNY. Ennyire fontos magának ez a Lóri? Hogy egy elmaradt tánc ilyen dacossá teszi? Nekem mint apának, természetesen hízeleg a dolog. Hiszi vagy sem: egy apa, akárhogy gúnyolódik, részt vesz a fia hódításaiban. De mint tanárja s tanítványa: egy kicsit csodálom.

AMÁL. A professzor úr nagyon jól tudja, hogy vagyok én Lórival…

SÁRKÁNY. Nem, higgye el, nem tudom. Ezt rögtön látná – ha a fejemben megforduló összes variációkat áttekintené. A vért pezsgésben tartó flört. Szép mozdulatok elsajátítása… Féltékennyé tevés.

AMÁL. De professzor úr!

SÁRKÁNY. Mért, nem volt még ilyen? Egy vegyész kollégáját… Van még vagy húsz.

AMÁL. Ha nem tudnám, milyen gyors a professzor úr esze, megtisztelne, hogy ennyi időt veszteget titkos érzéseimre és céljaimra. A variációknak az is köztük van, remélem, hogy ha már ide járok, nem akarom a család minden tagjával elrontani a viszonyomat.

SÁRKÁNY. Minden tagjával. Föllobbanva. Márta mondott tán valamit?

AMÁL. Nem… dehogy… De az természetes, hogy nem szívesen látják, ha egy gyanús kis nő… Én is féltékeny lettem volna az apámra, ha azt látom, hogy a helynek, amit én sokévi szeretettel szolgáltam meg, valaki a közelébe próbál tolakodni.

SÁRKÁNY. De őneki nincs joga erre a féltékenységre… Ő nem szolgálta meg azt a helyet, amit félteni, úgy hiszi, örökölt kötelessége… Egyáltalán nem is kellett neki… Itt hevertem, mint egy óriási parlag, egy nagy szívugar. Azt vethetett volna belém, amit akar. S én, mint Kánaán, adtam volna a százszoros magot. De neki csak az fontos, hogy más a közelembe ne merészkedjék.

AMÁL. Azt hiszem, igazságtalan. A lánya szereti a professzor urat…

SÁRKÁNY. Szeret, szeret. A fagylaltot is szeretik. Nekem nem az kell, hogy szeressenek. Nekem az kell, hogy röpüljenek velem. De ő csak ugrál, mint a tyúk. Szállani ő csak azzal a kis katedrapintyőkével tud … Azt hiszi, olyan könnyű elnéznem, hogy a lányom is olyan, mint valamennyi nő? Hogy csak a talmit érzi igazinak s a komiszságot férfiasságnak. Mit meg nem tesz azért a kis történelemszatócsért. Fölmutat. Ott áll a tükör előtt, s nézi, melyik ruhájában lesz a legalkalmasabb, hogy a tanárné, akihez katedrát mennek koldulni, kedvesnek találja, de nem túlságosan csinosnak s feltűnőnek.

AMÁL. Az természetes, hogy az urával szálljon… ha alacsonyabban is.

SÁRKÁNY. Mért? Magának az ura vitte a szélütött szájához a kezét?

AMÁL. De ha férjhez mentem volna… én is az urammal akartam volna szállni.

SÁRKÁNY. Csakhogy őneki addig sem kellettem. Pedig mit meg nem tettem volna, hogy a barátommá tegyem. Amikor elsőéves volt, együtt tanultam vele az anatómiát. Az os temporale… buta barázdáit. Van vagy száznyolcvan. Lóri, az eleve reménytelen volt. Hiszi vagy nem: őbenne még előnyére csalódtam. A léhaságában van egy mélabús férfimag. Márta, aki csupa lélek volt, báj, ígéret… Ha arra gondolok, hogy mint tízéves kislányt, hogy vártam a gimnázium előtt, hogy ballagtunk föl ide… akkor volt új ez a ház… könnybe lábad a szemem. Egy édenkert, amelybe egyre kevesebb lett a bejáratom. Kintről néztem, hogy veri föl a dudva. Egy kocka lett ő is a falban, amivel ő falazott ki … az anyja … a világból. S most, hogy nincs, úgy érzi, neki kell falnak lennie.

AMÁL. A felesége… a megboldogult?

SÁRKÁNY. Igen – a megboldogult…

AMÁL. De hisz a múltkor… amikor megkérdeztem…

SÁRKÁNY. Hogy kié az a kép az emeleten?… Annak a kedves asszonynak a képe…

AMÁL. Azt mondta: igaza van, csakugyan végtelen kedves volt.

SÁRKÁNY. Én most is azt mondom: a legkedvesebb asszony, akit valaha ismertem. Sőt többet is mondok; jó is volt a maga módján: okos s amennyire egy ember az lehet: tiszta szívű … És olyan őrült, amilyen egy kedves, jó, okos, tiszta szívű ember vagy pláne asszony csak lehet… Rajta tanultam a legtöbb történelmet. Mintha az egész emberiséggel feküdtem volna egy ágyban. Azzal a jósággal, makacssággal, kérlelhetetlenséggel és taníthatatlansággal, ami a történelem mélyén lobog. Csak egy kicsit nívósabb kiadásban?… Hogy kedves volt-e?… Azt, hogy milyen kedves volt, milyen ártatlan, semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy így tudok beszélni róla … Azután, hogy az életem tönkretette.

AMÁL halkan. De hát hogyan? Ezt nem értem.

SÁRKÁNY. Maga még nem tudja, hogy a kedves és gyanútlan őrültek tudják az ember életét a legjobban tönkretenni? Akikkel csak úgy színre lehet harcolni, hisz ha komoly ütésre kerül a sor, letörik az ütésre emelt kezünk.

AMÁL. Nem értette meg professzor urat?

SÁRKÁNY. Nem, nem is akart… megérteni. Akkor sem, amikor a professzor úr még nem volt professzor úr, csak kisdiák. Mások küzdöttek velem; megpróbálták hozzám igazítani a pulzusukat; elszenvedték, amivel a lépéstartás kísérlete járt, és elmaradtak mellőlem: kilankadtak, meggyűlöltek. Ő arra volt büszke, hogy meg sem próbált ilyent. Volt annyi esze – az első perctől tisztában volt vele –, hogy mindez lehetetlen, én bogaras ember vagyok, s ő hősnő, hogy engem úgy visel el, amilyen vagyok.

AMÁL. Nem szerette?

SÁRKÁNY. De… szeretett. A betegsége alatt – tüdőrák ölte meg… gyorsan, csodálatos mód, szinte fájdalom nélkül… a haldoklása is olyan kedves volt, hősi és gyanútlan – szóval, a betegsége alatt is azt mondta: ha még egyszer kezdeném, ugyanígy csinálnám… S nagyon bölcsnek tartotta magát, hogy így szeretett… a hibáimmal. Más … ez szent hite volt … nem bírta volna ki velem.

AMÁL. Tán a képzettsége nem volt meg … hogy többet adjon…

SÁRÁNY. Nem, ez nem képzettség dolga. Részben kényelmesség … részben elővigyázat. Érezte, hogy épp azért szerethet, mert nem bocsátkozik a lelkemmel semmilyen kalandba. Meg aztán… mert olyan fiatalon sodródtunk össze… amikor még rajtam sem fejlődtek ki… azok a vonások… Tudja, mire gondolok… hallotta a gúnynevem.

AMÁL meghökkenten. Nem… mire gondol?

SÁRKÁNY. Tudja! Ott volt a szemében… Neki is megmondták, egy kollégám, fehér asztalnál, poharazás közben… Persze tudta, hogy késpengét siklat a szívem alá. Ne féljen, nem mondom ki. A feleségem nem ijedt meg tőle… Sőt, tán büszke is volt, hogy ezzel… a monstrummal – így latinul jobban kimondható – ő akár egy fürdőkádban is megfürdik, s amitől más retteg, borzad, abból ő jólétet, gyerekeket, svábhegyi villát, elégedettséget tud kicsikarni.

AMÁL. És maga?

SÁRKÁNY. Én egy életen át – a haláláig – háborogtam ellene, s még azon túl is … S ugyanakkor ő volt az egyetlen ember, aki mellett, ha a lelkem kiiktatásával is – boldog voltam. Ne gondoljon valami érzéki kapcsolatra. Olyan volt, mint egy meleg biológiai iszapfürdő. Ha hazajött a városból, s elkezdte mondani… fáradhatatlanul tudott mesélni… én ott ültem, s hallgattam a színes kis tényeket, amik neki egyformán fontosak és mellékesek voltak… És a testeink is … Mások kövérséget, ráncokat láttak rajta. Nekem csak a barátságos, régi táj volt. Ráncok helyett emléket tapintottam rajta…

AMÁL. De akkor nem értem, hol a fal, amiről beszél. Ez inkább a boldogság.

SÁRKÁNY. A boldogság? A disznó is boldog, ha meggyömködik a hátát… De az ólba, abba is ő zárt be! Az ő kényelmének, az ő boldogságának kellett a hit, hogy én az vagyok… mondjuk, ő szelídebben értette – aminek mondanak. Hogy énnekem olyan szükségem van rá, mint a falat kenyérre; nélküle egyszerűen nekimennék a falnak. A házunkba csak olyan ember léphetett be, aki ezt axiómaként elfogadta. Ezek voltak a barátaim. A többi az gyanús vagy valamiben sántikál. Vissza akar élni a szörnyeteg voltommal. Na, kimondtam. Azokat neki szent kötelessége elriasztani. De hisz látom, kapott egy kis kóstolót ebből a szörnyvédelemből. Márta az ő módszerének az örököse. S hogy tudta – a legjobb „híveimet” –, ha közelébe kerültek, a tanának megnyerni. Persze nem is volt olyan nehéz … Az emberek szívesen elhitték, főként, akik valahogy gyengének bizonyultak. Ez a Boronkai is… valóságos hódolója volt a „boldogultnak”.

AMÁL. De hisz ez borzasztó… Egyik ember… a másiknak börtöne.

SÁRKÁNY. Könnyen mondja maga, hogy borzasztó… Hátha neki volt igaza! Hátha úgy lehetett csak velem maradni. A bálna zsírját a két gyerekének kiszedni. Aztán meg abból…. ha valaki az általa vont körön át betört … vagy én próbáltam kitörni belőle… csakugyan mindig baj lett. A vállalkozók sorra meggyűlöltek…

AMÁL. A szeretet, azt hiszem, ott kezdődik, ahol az egyik ember a másik szükségleteit érzi a maga igényének.

SÁRKÁNY. Ez szépen hangzik… De ha a tettek olyan könnyűek volnának, mint a szavak, mindnyájan sziklákkal dobálóznánk. Amál mozdulatára. Tudom, mit akar mondani. Hogy maga élt már így… Az, amit a kettőjük viszonyáról mondott az apjával… az nagyon szép volt. Biztos észrevette; attól a perctől vettem egy kicsit komolyabban.

AMÁL. Egy kicsit…

SÁRKÁNY. Tűznek a kanóc is kicsit az. De tegyük föl – hogy mindaz úgy volt, ahogyan visszaemlékszik rá; hisz két ember viszonya az egyik halálával a másik prédája lesz. Maga mondta, hogy mint kislány belefáradt az apjába. S tegyük föl – hogy az apja… nem akarom kisebbíteni –, néhány ezer volttal nagyobb feszültséget képviselt volna – akkor nagylány korában se alakulhatott volna ki kettőjük közt az a viszony.

AMÁL. Akkor nem. De azóta én is fejlődtem. Észreveszi magát, elpirul. S ez különben sem valami fizikai dolog… amit voltokkal lehet mérni, ez szeretet és akarat dolga.

SÁRKÁNY. Nem akarom az erejét kisebbíteni! … Ez az út… a differenciálegyenlettől a Hilbert-térig … meggyőzött róla, hogy akarata legalábbis van. Ne lobbanjon fel és ne tiltakozzék. De két ember viszonyáról éppen mert nem fizikai a dolog, nem is lehet olyan biztos állításokat tenni. Hogy két ember mi lehet egymásnak, az csak menet közben derül ki.

AMÁL. Épp ezért nem lehet a menetet, akármilyen tapasztalatok vannak… megspórolni… Csak most veszi észre, hogy a vita hevében mit mondott, s elakad.

SÁRKÁNY. Megspórolni? Hosszú csönd, amely alatt feszülten nézik egymást. Amál… Nem tűnt föl magának, hogy én az utolsó hetekben megváltoztam … Boronkai államtitkár, aki évek óta nem látott, azt mondja, fiatalodok. Valami csillogást lát a szememben. A délutánt négy fiatalemberrel vitatkoztam át; a maga barátja, az a Károlyházi is köztük volt.

AMÁL. Igen; az egyetemen is mondják, hogy az utolsó előadásai – optimistábbak voltak.

SÁRKÁNY. Mit gondol, mi ennek az oka? Ne kerekítse olyan rémültre a pupilláit. Nem fogok valami ijesztően banális szót mondani… Ahhoz, amit mondok, egy szó kellene. „Reményre lobbanás”, vagy valami ilyen. Persze nem akármilyen reményre – hanem élet reményére… Görögül, azt hiszem, könnyebb lenne egy ilyen szót csinálni… Tán van is a szótárban. Az én számomra – ez pótolja s olvasztja egybe – amit másnál a barátság, szerelem, apaság jelent. Az ember élete kapcsolatokban lélegzik. Én attól, aki iránt reményre lobbanok: azt várom, hogy létezéshez segítsen. Kiszabadítson abból a palackból, amibe – ismeri az arab mesét – az emberek kicsisége vagy őrültsége bedugaszolt. És most már hosszú évek óta úgy védekezem, mint valami romboló morfinizmus ellen, hogy az emberekkel kapcsolatban reményre lobbanjak… Most mégis megtörtént. Akkor kezdődött, amikor az apjáról beszélt. Másnap átadott egy jegyzetet… a differenciálegyenletekről… Hogyha esetleg szükségem lenne rá… a példáknál. A keze, láttam, remegett, ahogyan átadta. Egy hétig átmentem a szemináriumon, és nem szóltam; a jegyzetébe bele sem néztem. De amikor elmaradt – hívattam. Azóta nem is a kettőnk viszonyán… tanár és tanítvány, olvasó s könyvek, ember és tavasz viszonyán érzem, hogy harapódzott el bennem a remény. Óvatosan figyeli. Ma délután – véletlenül – a jegyzet tulajdonosa is ott volt a társaságban…

Amál fölveti a fejét, aztán lehorgasztja, de nem tudja levenni Sárkányról a szemét.

SÁRKÁNY. Amál, mért felejtette itt a tarsolyát?

AMÁL meglepetten. Mért? Mért felejtettem volna?

SÁRKÁNY. Azért, hogy visszajöhessen érte… Elzavarták… S itt felejtett valamit, mert nem tudott elmenni úgy, hogy ki ne mentse, meg ne magyarázza.

AMÁL. Nem… Ez sok… Bár megérdemelném…

SÁRKÁNY. Nem a szándékát mondom… Nem azt, hogy ravaszkodott… A lelke homályos zugáról.beszélek. Ahol az igazi érzések dolgoznak. Így volt?

AMÁL. Most, hogy mondja, lehet, hogy így.

SÁRKÁNY. No, akkor menjen be szépen a szobába, s lássunk dologhoz.

Fönt a vendégségbe siető Hidvégi hangja. „Márta, sokáig várjam még?” S Mártáé: „Jövök, kedves.”

AMÁL. Nem, ma nem. Nem akarok lopakodni. Itt végre is Márta a háziasszony.

SÁRKÁNY. Egy perc, és maga lesz.

AMÁL. Nem, még úgy sem. El akar rohanni, Sárkány elkapja, s a szobája felé pöndöríti.

SÁRKÁNY. Takarodjon.

Hidvégiék jönnek a tölgyfa lépcsőn, Amál behúzódik Sárkány szobájába, az ajtó félig nyitva marad.

MÁRTA Sárkányhoz. Péter bácsi már elment?

SÁRKÁNY. El… De a pécsi katedra dolgában beszéltem vele.

HIDVÉGI. Igen?… Ez igazán nagylelkű dolog volt apától.

SÁRKÁNY. Megmondtam neki, hogy sosem lesz belőled komoly historikus, de én épp azért örülök, ha kiemel az intézetemből.

MÁRTA. Apa!

SÁRKÁNY. Persze azt is értésére adtam, hogy leszel olyan egyetemi tanár, mint tízből kilenc.

HIDVÉGI. Köszönöm… ezután, természetes…

SÁRKÁNY. A tanszéket megkapod – Mártához –, föltéve, hogy a második helyen jelölést ma kiudvarolod.

MÁRTA panaszosan. És apa csakugyan bele tud nyugodni, hogy elmenjünk innét?

SÁRKÁNY. Fájó szívvel, de bele. Sőt, hogy a keserves hiány ne legyen olyan nagy: megnősülök.

MÁRTA. Amált?

SÁRKÁNY. Amált.

Függöny

 

HARMADIK FELVONÁS

Kertrészlet, Sárkányék kissvábhegyi nyaralója előtt. A háttérben ugyanaz a fal, amelyet a második felvonásban a hall felől láttunk, most kintről, a kert felől; középen az üvegajtó most is nyitva. Előtte a terasznak kiképzett feljáró; jobbra egy babiloni fűz, balra néhány ezüstfenyő zárja le a színt. A terasz jobb oldalán kerti vasasztal, körülötte székek; balra nyugágy, amellett zsámoly. Biri a nyugágyban hever, egy színházi lapot nézeget… Kora délelőtt, nyári napsütés.

AMÁL. a hall felől jön, egy tálcán reggelit hoz, maga szolgálja ki a vendégét. Te már készen vagy? Én meg a szobádba vittem a reggelit. Azt hittem, ágyban talállak.

BIRI. Vártalak, hogy bejössz, odabújsz… Emlékszel, Tószegen – bál után –, amikor a hét unokatestvér mind Meszlényiéknél hált, s reggel mind a te ágyadban voltunk. Minden tíz percben új hálóing, új nyújtózkodás.

AMÁL. S új, nehezen őrzött titkok… Ó, ha tudom, hogy fönn vagy…

BIRI. Egy ideig vártalak… Aztán hallottam, hogy kopog az írógép. No, mondom: Amál már működik. Egy kicsit lustálkodtam még. Aztán lejöttem ide… folytatni.

AMÁL. De csak nincs valami bizalmas közölnivalód? Színház után voltatok még valahol?

BIRI. A Hanna-bárban! Csak egy órát. De nem akartam prűdnek látszani. Így is észrevette, félek, a lámpalázamat. Még sosem voltam ilyen helyen.

AMÁL. No és meg lehet szokni?

BIRI. Ó, meg.

AMÁL. Lóri nem volt blazírt?

BIRI. Nem, nagyon kedves volt, azaz blazírt is volt, de olyan jól áll neki.

AMÁL. Tojáslikőrt ittatok…

BIRI. Igen.

AMÁL. És kedves esperes úrnak hívta a főpincért…

BIRI. Honnét tudod?

AMÁL. Ismerem … a fiam…

BIRI közelebb bújik. Mondd, Amál: igaz, amit mondanak, hogy először ő udvarolt neked?

AMÁL nevet. Hogy Béla az ő kezéről csapott le? Nem, nem voltam a kezén. De ittam tojáslikőrt vele. S ismerem az akváriumi mozdulatait – abban a félhomályban.

BIRI. Jaj, nagyon szépen mozog. Látszik, hogy sportember. Tudod, hogy nekem mindig a gyengéim voltak a sportemberek.

AMÁL. Igen… a kalapácsvető…

BIRI. Menj már, avval csak csúfoltatok. De az az úszó. Tudod, tavaly én is megnyertem az iskolák közit…

AMÁL. Igen… írtad… Hanem a Lórival vigyázz. Azért, mert a családba került: nem vállalok felelősséget érte. Azt a tószegi testnevelési tanárt, akiről az állomásról jövet beszéltél – jégre ne tedd érte.

BIRI. Ó, hol van az még, te bolond. Még csak a kéznyomkodásnál tartunk. De mondd, nem furcsa… hogy Lóri s te… most így egy födél alatt laktok?

AMÁL. Nem. Ez a legkisebb furcsaság, ami velem történt.

BIRI. És ő? Nincs megsértve?

AMÁL. Nem hiszem. Az apja fölajánlotta, hogy ha kellemetlen a fiatal mostoha: vesz neki a városban egy szobát. De semmi kedvet sem mutatott az elköltözködéshez…

BIRI kuncogva. Nem? Jópofa! Olyan jókat mond.

AMÁL. Neked mit mondott rólam? Mert azt biztosra veszem, hogy megkérdezted.

BIRI. Csuda jót. Azt mondja: „Elvesztettem a jogomat, hogy az apám ízlését elítéljem.” Azt mondta, hogy ő is beléd esett. Meg azt is mondta, hogy „szegény öregúr, hadd éljen – úgyis nagy fakír volt egész életében”… Hanem, hallod, az urad az nagy meglepetés volt nekem…

AMÁL. Tényleg?

BIRI. Először is csoda fiatal… Amikor tegnap az állomásról megjöttünk… s ott állt a hallban azzal az öreg mukival, azzal a statisztikussal vagy mivel, hát azt hittem…

AMÁL. … hogy az öreg muki az uram.

BIRI. Nem, azt nem, de őt sem. Maximum negyven: többnek senki sem mondaná.

AMÁL. Ugye? Mások is mondják, hogy legalább tíz évet fiatalodott azóta.

BIRI. És nemcsak az, hanem milyen ötletes! Tudod, hogy hív: Biroskának… Azt mondja, ő nem tudja, miféle név ez a Biri. Biztos Biroskából van, mint Piri Piroskából.

AMÁL. Igen, ha jókedvében van… mindenkivel eltalálja a hangot.

BIRI. Mint egy kamasz fiú … Ebből látszik, milyen irigy a világ. Miket összehordtak róla még Tószegen is… Amikor kisült, hogy a felesége leszel… Illetőleg lettél, mert hiszen anyukádnak is utólag írtad meg. Egy hónapon át az egész família – sógor, komák – csak rajtad sajnálkozott.

AMÁL. Elképzelem.

BIRI. Ismered Mackót? A kollégiumban tanít… A tanítványa volt az egyetemen. Az szörnyűségeket beszélt, hogy milyen mord ember. Nem merték bevinni az indexet aláíratni hozzá. Naca néni odavolt, hogy ha már öregemberhez mentél, csak hogy méltóságos asszony légy, legalább néztél volna ki valami kedves öregurat. De hogy még goromba is hozzád.

AMÁL. A család, úgy látszik, már a hurkát is látja a hátamon…

BIRI. Körülbelül. Magam is húzódtam, amikor hívtál, hogy amíg a testnevelésire bemegyek, csak legyek itt nálad. De a család nem hagyott békén: csak menjek. Legalább meglátod – mondta anyád –, milyen ágyat vetett magának az az Amál a nagy okosságában. Ha goromba lesz hozzád, elmégy Möller sógorodékhoz.

AMÁL. S egyelőre maradsz.

BIRI megöleli. Te édes! Irtó jól érzem magamat. Becsületszavamra mondom. És az urad is, mintha már ötven éve ismerném. Azaz harmincöt… legföllebb annyinak néz ki. Még ma megírom, hogy tiszta rágalom minden. Nagyon boldog leszek: ha az uram húsz év múlva ilyen lesz. Becsszavamra.

AMÁL. … Nagyon boldog vagyok, hogy meg vagy elégedve vele… S ha tovább leszel itt: majd azt is meglátod, milyen csodálatos ember.

BIRI. Látom én azt már. S mondd, ha ketten vagytok, akkor is olyan kedves?

AMÁL. Még kedvesebb.

BIRI. És szerelmes is?

AMÁL nevet. Nagyon szerelmes. A tószegi lányoknak nem kell sajnálniuk. Még a fiatalasszonyoknak sem.

BIRI. Becsszavadra?

AMÁL. Becsszavamra.

BIRI. Nahát, ezt nem gondoltam volna. Észreveszi Lórit, aki vakító fehér ruhában jön a hall felől. Ó, ó.

AMÁL visszanéz. A hétlusta. Azt hittem, már rég kirepültél.

LÓRI. Nem, leragadt a szárnyam. Birihez. Kezit csókolom, nénikém.

BIRI nevetésre készen. Mért nénikém?

LÓRI. Nahát, ha az unokanénje a mamám, maga csak nénikém lehet.

BIRI. Akkor Tószegen még kilenc nénikéje van. Nem akarja megismerni őket?

LÓRI. De… Amálhoz. Nem lehetne még néhányat fölhozatni belőlük? Kezdek rákapni erre a műfajra.

BIRI. Melyikre?

LÓRI. Erre. A vidéki mamákra s nénikékre. Van bennük valami kedves, fanyar íz.

BIRI. Köszönöm, Lóri. Egy kis vackor – a sok kálmánkörte után.

LÓRI Birihez. Nincs kedve lejönni velem a Császárba? Minden délelőtt leúszok harminc uszodát.

AMÁL. Ne menj, Biri. Lóri a hosszú mozdulatok embere. Egy kosárlabdázó-mozdulatot tesz. Egy fejest ugrik, s amikorra az uszoda közepén fölmerül, nem gondolsz többet a kalapácsvetőre.

LÓRI. Az irigység.

BIRI. Miért?

LÓRI. Mert ő is tett egy hosszú mozdulatot, de abból nincs fölmerülés.

BIRI Amálhoz. Mit szólsz? Elmenjek? De nincs fürdőruhám.

AMÁL. Az enyém ott van a szobád mellett a gardróbszekrényben.

BIRI. Jaj, köszönöm. Fölszalad.

AMÁL. Túl elegáns vagy, Lóri. Egy ilyen vidéki kislánynál csak lassan szabad a dózist emelni.

LÓRI. Milyen dózist?

AMÁL. Hát a férfibűvöt.

LÓRI. Nem kell a vidéki ártatlanságokat félteni. Legalább visz emléket haza a tanulmányútjáról.

AMÁL. Milyen tanulmányútjáról?

LÓRI. Neked nem gagyogta el, hogy a család, az ismerősök – mit tudom én, a torna- és vívóegylet – adta össze az útiköltséget, hogy a Sárkány házaspár házas boldogságának a természetét – s ami alatta van – tanulmány tárgyává tegye.

AMÁL. Mi van alatta, Hyppolitosz?

LÓRI. Ki az a Hyppolitosz? Tudja, hogy nem voltam görögös.

AMÁL. A szép mostohafiú, akiért Phaedra az eszét vesztette.

LÓRI. Várjon a nevetéssel, szép mostohám. A szomorúfűz felé mutat. De ki ténfereg ott? Nem a te barátod? Miután meggyőződött, hogy nem ugrik ki a kutya, igazi filozopteri bizonytalansággal latolgatja, hogy erre, az előszobaajtón, az ablakon vagy a kéményen át a legegyszerűbb bejutni a házba. Halló, Károlyházi! Akit keresni nem mer, erre van. Jöjjön!

BIRI elé toppan. Már itt is vagyok. Amálhoz. De milyen szolid fürdőruhád van.

AMÁL. Pedig még lánykori.

LÓRI. Kezét csókolom, méltóságos asszony. Ezennel átadom önt a haza és emberiség gondjainak.

Biri és Lóri futva el a fenyők felé. Károlyházi megjelenik.

AMÁL kezet fog vele. Jó napot, tanársegéd úr.

KÁROLYHÁZI kézcsókféle mozdulatot próbál, amelyet Amál nem enged meg. Nem tudom, ki az?

AMÁL. Aki kérdi; megjött a jóváhagyás.

KÁROLYHÁZI. Igazán?

AMÁL. Béla nagyon örül neki.

KÁROLYHÁZI. Én is… Azaz nem is a tanársegédségnek, hanem hogy Sárkány professzor tanársegédje lehetek… S hogy ilyen munkatársi körben…

AMÁL. Értem… úgy veszem, mintha kimondta volna. Igyekszem majd a bókot megszolgálni. Most, hogy a vizsgákon túl vagyok, én is belevethetem magam a munkába.

KÁROLYHÁZI. De csak nem laboratóriumba megy?

AMÁL. Nem. Az uram azt akarja, hogy tudománytörténésszé képezzem ki magam… Azt mondja, ezzel neki is sokat segíthetnék… Még nincs is ilyen.

KÁROLYHÁZI. S a mestersége… A pipetták… amik úgy imponálnak nekem.

AMÁL. Egy kicsit sajnálom. Borzasztóan szerettem: mérni. Rém nagy élvezet, mind lejjebb szorítani a hibahatárt. De hát bolygóvá lettem, önként.

KÁROLYHÁZI. Ki tudja? Ha így haladnak a dolgok, ennyi szemináriumot, kört indítunk – egyszer még laboratóriumunk is lehet.

AMÁL. S abban mit fogunk analizálni? A századokat?

KÁROLYHÁZI. Az egyetemen különben óriási az érdeklődés az új szemeszter iránt. Hogy most… az ébredés után… miről fog a nagy Sárkány beszélni.

AMÁL. Én már tudom. De titkár vagyok.

KÁROLYHÁZI. Az ifjúságot… a házi megbeszélésre kiválasztottam. Most először csak szakmabelieket.

AMÁL. … Mit gondol… elég értelmesek lesznek? Nem fog Béla csalódni bennük?

KÁROLYHÁZI. A csalódáshoz, úgy hiszem, idő kell. A professzor úr különben sem hajlamos mostanában a csalódásra.

AMÁL. Erről a Bodnárról mi a véleménye?

KÁROLYHÁZI. Az öreg Bodnár, a néprajzos? Ó, az igen komoly tudós.

AMÁL. Itt van nála.

KÁROLYHÁZI meglepetten. Hol? Itt?

AMÁL. Reggel nagy sétát tettek. Az öregúr is nagy turista. S most a Béla szobájában reggeliznek. Nevet. Látom az arcán, hogy ez is valami nagy magyar próféta. Én nem is tudtam róla.

KÁROLYHÁZI. Ó, az öreg! Akik az ifjúságban magyarabb tudományról és magyarabb országról álmodoznak, körötte csoportosulnak. Nagyon jó lenne, ha ők ketten összebarátkoznának.

Bodnár és Sárkány a ház felől, Amál és Károlyházi félrehúzódnak.

SÁRKÁNY. Tehát, hogy összefoglaljam, amin másfél órája vitatkozunk…

BODNÁR. Veszekedünk.

SÁRKÁNY. Amit ti, néprajzosok csináltok… s nemcsak ti, az írók, muzsikusok egy része: leltárfelvétel.

BODNÁR. Nemcsak az.

SÁRKÁNY. Igen fontos leltárfelvétel… Épp azért, mert az utolsó.

BODNÁR. No, no …

SÁRKÁNY. Amit a parasztság életéből följegyeztek, egy nemzedék alatt elolvad, mint a hó.

BODNÁR. A lényeg nem. Annak meg kell maradnia. Azért jegyezzük föl.

SÁRKÁNY. Helyeslem, hogy följegyzitek. Csak egy gondolkozási hibára hívom fel a figyelmedet, ami a foglalkozásoddal jár.

BODNÁR. A magyar természetnek a magyar parasztság a legdúsabb érce.

SÁRKÁNY. Nem vitatkozom. De a jelleg: nemcsak esszencia, ami a kialakult formákból olvasható ki. Egzisztencia is, ami a jövő teremtésében nyilvánul meg.

BODNÁR. De csak a múltjához hű nép csinálhatja erővel a jövőt.

SÁRKÁNY. Elismerem… De azért ne legyünk annyira önhittek: hogy, mert tudjuk, milyenek voltak a sárréti csíkászok s a moldvai csángó dalok, már a kezünkben a magyar esszencia. Nem bízhatunk-e benne, hogy a magyar népnek vannak lappangó sajátságai, amelyek keletkezés közben, a célokban s harcokban derülnek ki.

BODNÁR. De a célokat sem lehet kitűzni, ha nem ismered a nemzeti géniuszt.

SÁRKÁNY. Jó, jó. Erről majd vitatkozunk a szigeten. Feleségéhez. A professzor úrral abban állapodtunk meg, hogy a tanév megnyitása előtt egy nagy konferenciát tartunk a Szentendrei-szigeten.

AMÁL. Mért épp a szigeten?

BODNÁR. Hogy visszarúgjuk a csónakot, mint Toldi. S amíg egy Sárkány- vagy Bodnár-tanítvány él: abba ne hagyjuk a veszekedést.

SÁRKÁNY. Persze ahhoz először Sárkány-tanítványokat kell toborozni vagy nemzeni…

AMÁL. Egy már van itt. Károlyházihoz. Remélem, elvállalja a rangot.

KÁROLYHÁZI. Ha nem túl nagy.

SÁRKÁNY. Ő hivatásból az. Bemutatja Bodnárnak. A tanársegédem.

BODNÁR. Ilyen fiatal?

SÁRKÁNY. A vőm helyett…

BODNÁR. Hallom, abból meg professzor lett… Már le is költöztek?

SÁRKÁNY. A mecseki napsütésbe. Mielőtt katedrára lép, ki kell süttetni magából az árnyékomat.

BODNÁR. Istenem, nem lehet annyi tudós, ahány katedra! Isten vele, asszonyom. Remélem, maga is ott lesz – vértben, sisakban – a Sárkány-tanítványok közt. Szervusz, öccse. Sárkány kikíséri. Nekem is van egy kis szőlőm Veresegyházán… amit a néprajzért kapok, abba vesztegetem bele.

AMÁL. Édes bácsi. Utánanéz. Hogy veszekedtek!

KÁROLYHÁZI. Az emlékiratíró most dobbant elsőt bennem… Kultúrhistóriai pillanatok.

SÁRKÁNY visszajön. Makacs öregember. De van valami vérpezsdítő a korlátoltságában.

AMÁL. S csakugyan elmegy oda a szigetre?

KÁROLYHÁZI. Hogyne, azt mondják, nagyon sok híve van…

SÁRKÁNY. Nem baj, majd kiszedjük alóla. Meg vagy döbbenve az aljasságomon? Nem a politika, a szellem az, ahol az erőszak az egyetlen törvény. Az erősebb kutya elmarja a gyengét. Amálhoz. Áttetted, amit reggel diktáltam?

AMÁL. Igen, benn van az íróasztalodon.

SÁRKÁNY. Nagyszerű, nem is volt baj, hogy az öreg kivert belőle. Séta közben… rájöttem a befejezésére.

KÁROLYHÁZI. Miről van szó?

SÁRKÁNY. Egy újságcikk – a vasárnapi mindegy-melyik szemétbe. Az új élet deklarációja… Ha megengeded, befejezzük Amállal.

AMÁL. Itt vagy odabenn?

SÁRKÁNY. Itt a levegőn, ha nem bánt a nap. Károlyházi addig átnézi a korrektúrámat. Odaadja a nyalábot. Ő úgyis mint hibavadász tört be a Sárkány barlangba … A tavaszi szemeszter, rövidre fogva.

KÁROLYHÁZI örömmel. Már megvan?

SÁRKÁNY. Meglepi? Két hét alatt csaptuk össze Amállal. Ja, barátom, Erős János nemhiába fekszik a suton… Ha megmozdul, nem adja a fanyűvesnél alább. Mit hallott a dékánságomról?

KÁROLYHÁZI. Sziszegnek tőle… De miután a múlt évben ők ajánlották föl…

SÁRKÁNY. Most, hogy én kértem, nehéz visszautasítani. Amálhoz, aki kijön a géppel s kézirattal. Hogy milyen szépen gépel: mint egy öreg géppuskás. El sem hiszem, hogy most tanult. Károlyházihoz. Én még mást is hallottam. Az öregebb professzorok, akik már látták Erős János egy-két ébredését, azt mondják: a legjobb lesz megválasztani. Minél több csőbe zuhog, annál hamarabb kimerül. Az elhúzódó Károlyházi után. Üljön oda a lugasba. Ceruzája van? Amálhoz. Mi is volt az utolsó mondat?

AMÁL beteszi a papírt. Az újkori civilizáció a technika követelményeivel…

SÁRKÁNY. Igen… egybefűzte a világot. Ma már nincs nyugati, bizánci, kínai, hindu civilizáció. Csak egy nagy Világcivilizáció. A test legalábbis kész… Károlyházi, nem zavarja a diktálás?

KÁROLYHÁZI. Nem, csak tessék nyugodtan.

SÁRKÁNY. Csak a lélek hiányzik belőle. A nyugati civilizáció: sajátos feladatait, mint láttuk, megoldotta… Amálhoz. Milyen gyönyörű az, hogy diktálhatok. Soha életemben nem tudtam diktálni. Ez bizalmasabb együttlét, mint egy paplan alatt feküdni. Jobban röstellem az alakuló, tétovázó mondataimat, mint szemérmetlenségemet. Még akkor is kimegyek a szobából, ha nyomtatott szövegemet olvassa valaki. Ahhoz, hogy én valakinek így diktálni tudjak, benne kell lennem, s neki énbennem. Amál odaint Károlyházira.

SÁRKÁNY szájára üt. Happ – Ernő, sok a hiba?

KÁROLYHÁZI kisvártatva. Nem… nem túlságosan.

SÁRKÁNY Amálhoz. Szóval…

AMÁL …mint láttuk, megoldotta…

SÁRKÁNY. Arra azonban képtelen már, hogy a kemencét befűtve tartsa – olyan meleget adjon, amelynél a hindu, a kínai, a néger úgy tudjon ülni, hogy az ősei ne vacogjanak benne… Ez a „ne vacogjanak” nem túlságosan költői? Egy történész szájában!

AMÁL. Nem; értem… legföllebb vacog helyett didereg.

SÁRKÁNY. Nagyszerű: ne dideregjenek benne. Persze vacogni mástól is lehet. Például: a gyönyörűségtől, hogy így összeolvaszthatjuk az agyunkat. Én gondolom a mondatot, s te találod a szót. Ez az igazi. Amál megint Károlyházi felé int. Károlyházi, olvas? Amálhoz. Olvas… filozopter.

AMÁL. Vagy csak úgy tesz.

SÁRKÁNY. Szóval?

AMÁL. Ne dideregjenek benne…

SÁRKÁNY. Ja, persze, ne dideregjenek. A mai világ legfontosabb műhelyei nem azok, ahol a politikát kotyvasztják – még azok se, ahol atomot bombáznak, hanem ahol az új világszellem készül. A mi kérdésünk ez:

AMÁL. Új bekezdés?

SÁRKÁNY. Új, legyen új… Újságcikket minél levegősebben kell írni. A mi kérdésünk ez … Hát van szebb dolog a világon, mint az idill?

AMÁL. Ezt is írjam?

SÁRKÁNY. Nem – ezt én kérdezem tőled.

AMÁL. Nem, nincs.

SÁRKÁNY. Akkor mért menekülnek az emberek tőle? S mért álmodnak róla? Hisz lépten-nyomon ott hever – nem ő, a lehetősége. Nem hiszik el, hogy ott lehessen bennük, amiről álmodnak?

AMÁL. Mert nehezebb. Nehezebb az értékét érezni. S több figyelem is kell hozzá.

SÁRKÁNY. Nehezebb? Neked nehéz? Nehéz – két mondat közt… Ráhajol.

AMÁL. Károlyházi felé mutat.

SÁRKÁNY egy-két lépést tesz arra. Nincs ott. Úgy látszik, bement az előszobába. Zavarta a diktálás. Megcsókolja. Felelj hát – nehéz?

AMÁL gyöngéden nézi. Nem fejezzük be?

SÁRKÁNY. Dehogynem… De ezekkel az antistrophákkal…

Diktál. A mi kérdésünk tehát ez: van-e, építhető-e magyar földön ilyen műhely? Az, hogy kis nép vagyunk: kizárja-e, hogy éppen itt lobbanjon föl a láng … vagy itt is … Itt van például a szerelem: – ezt ne írd. Mit gyötrik magukat vele az emberek. Holott a szakadatlan boldogság forrása lehetne… Igaz, még új találmány. A rómaiaknál, görögöknél inkább csak szeretkezés volt… A keresztény népek kezdték gyanítani, a misztikusok, hogy két ember viszonyában egy óriási vívmány lehetősége lappang. Amit még eztán kell fölfedezni, tökéletesíteni. Persze ők valami nagyon légiest akartak. Holott épp arról van szó, hogy a legközönségesebb munkát: a tollbamondást is … Nem tartasz kapkodónak ezekért a közbeiktatásokért? Amit diktálok: az már kész van, azt csak fogalmazom … De ez most fogan… abból, hogy együtt vagyunk. Érted ezt, ugye?

AMÁL. De hát hogyne, kedvesem.

SÁRKÁNY. A középkori Frauendienst elillant. De az írók – s nemcsak ők, minden emberi lélek azóta is a szerelmen rágódik, mint egy feladaton, amelyet meg kell oldania.

AMÁL. Mi majd megoldjuk nekik…

SÁRKÁNY. Ugye? Ne hidd, hogy bolondságot mondtál. Az életnek is megvan a receptje, mint a rakott kel főzésének. Két sikeres élet: új recept… S a mienk az. Érzed, ugye, milyen közel van hozzá, hogy az legyen? Fölhúzza Amált, és megöleli.

AMÁL. Hogyne érezném… De ne fejezzük be, kedves?

SÁRKÁNY. Jó, fejezzük, de utána…

AMÁL tréfásan a szövegből.… lobbanjon föl a láng – vagy itt is…

SÁRKÁNY diktál. Hidegen kell mérlegelnünk ezt a kérdést. Patrióta elfogultság és nemzeti kishitűség nélkül. Ady költészete és Bartók zenéje, én úgy érzem…

AMÁL. Jött valaki.

SÁRKÁNY. Tán Károlyházi. A fa mögé néz. Nem. Szétnéz. Csak Boronkai.

Boronkai az ezüstfenyők mögül.

SÁRKÁNY. Isten hozta, államtitkár úr! Otthagyta kicsit a titkait?

BORONKAI. Egy kis vasárnapi sétát akartam tenni… Fölültem a fogaskerekűre, csak úgy találomra, hogy kimegyek a szabadba. Itt a diósároki megállónál eszembe jutott, hogy amióta a tanútok voltam…

SÁRKÁNY. Felénk se bagóztál… Na, annál szebb, ha csak úgy találomra… a szíved sugallatát követve…

AMÁL befelé. Tessék.

SÁRKÁNY. Minek? Ki elől bújjunk el? Hisz nincsenek vele a titkai. Boronkaihoz. Remélem, nincs kifogásod ellene.

BORONKAI. Nem, dehogy. Megtörölgeti magát Egy kicsit erős kaptatójuk van.

SÁRKÁNY. Vagy a combjaid alól kezd hiányozni… az autóféder. Megnézegeti az arcát. A hatalom fátyolát keresem. Egy enyhe zsírfátyolt, amely eleinte csak a vonásokat mossa el … Emlékszel Döncire, amikor miniszter lett? Meghívnak, én egy-két éve nem láttam, bejön egy hústorony: ő az. Két perc múlva egy másik hústorony, az meg az államtitkára.

AMÁL. Hozhatok egy kis italt, államtitkár úr?

BORONKAI. Feri … Ha a bácsit, a fátyol és – hasára üt – pocak ellenére elengedi. Ha volna egy pohár sörük…

SÁRKÁNY. Sör?… Gyümölcsbort fogsz inni! Gyümölcsbort szódával. Majd meglátod, milyen üdítő.

AMÁL. De ha inkább sört akar inni…

SÁRKÁNY. Egy államférfi nem ihat akármit. Azt kell innia, amit az államérdek parancsol. Kecskeméti recept… Külön érzed benne a meggy, ribizli, szeder zamatát.

BORONKAI összeborzadva. A szederét is?

SÁRKÁNY. Igen… a szederét is. Amálhoz. Csak hozzad, kedvesem. Lenn voltunk Amállal egy új kertész ismerősünknél; afféle gazdasági próféta, gyönyörű almafái vannak… minden ág alatt egy külön pózna. Olyan egy-egy fa, mint egy óriási sátor. Ő tanított meg rá. S Amállal azonnal kipróbáltattam.

BORONKAI. S államérdek… hogy megkóstoljam?

SÁRKÁNY. Okvetlen meg kell kóstolnod… Képzeld el, hogy te vezetnéd be Olaszországba a limonádét. S ez százszor jobb. Arról az undorító málnaszörpről nem is szólva.

BORONKAI. Ahá, értem! De hát akkor tán a földművelésügyi államtitkárral kéne megitatni.

SÁRKÁNY. Úgy gondolod? Máris bürokrata vagy? Rajtad a partedli: nem az én reszortom. Hát igenis a reszortod. Magyarország legnagyobb problémája: hogy a zöldség- és gyümölcstermés egész éven át értékesíthető legyen.

BORONKAI. De ha a legnagyobb is; gazdasági probléma.

SÁRKÁNY. Úgy? Gazdasági? S ki fogja ehhez a kertgazdasághoz a termelőket és a fogyasztókat nevelni?

BORONKAI. Ahá – értem már. Most már csak azt mondd meg: hogy tartozik a gyümölcsbor készítése a világtörténeti katedra tárgykörébe, mert biztos, hogy nem elszigetelt dolog…

SÁRKÁNY. Nem, elszigetelt dolgok nincsenek… Azt tudod, hogy újabban már magyar kérdésekkel is foglalkozom … Hogy illik be a mi életünk az európai fejlődésbe.

BORONKAI. Igen… mondtad. A magyar történelmi katedra professzorai is neszét vették.

SÁRKÁNY. Félnek? Panaszkodnak? Igazuk van, el fogom fújni a Habsburg-restaurációt szolgáló kártyaváraikat.

BORONKAI. Gyümölcsborral és szódával.

SÁRKÁNY. Nem; a magyar élet reális lehetőségeinek a meghirdetésével.

BORONKAI. De nem gondolod, hogy most… ezek közt a mammutbirodalmak közt… amióta Németország is föltámadt… Ausztria előbb-utóbb a torkába esik. S ha ő nem, keletre Oroszország… Most van az ideje, hogy mi döntsük el, mintha valami szigeten laknánk, hogy akarunk élni?

SÁRKÁNY. Épp most. Mielőtt átcsap rajtunk a tenger. Hogy tudjuk, mik vagyunk, mit akarunk. Hogy legyen mibe kapaszkodni… mihez ragaszkodni. Hogy akármi jön, azt mi afelé próbáljuk módosítani.

BORONKAI. De mégis, a világ ellen…

SÁRKÁNY. Mért a világ ellen? Épp a világ mellett. A nemzeti életet úgy költeni, úgy csinálni meg, hogy az az emberi életnek ma lehetséges legtökéletesebb formája legyen.

BORONKAI. Félek, hogy időszerűtlen költemény…

SÁRKÁNY. Ezt a Horthy-államot fenntartani nem időszerűtlen?… S az igazit megálmodni időszerűtlen?

BORONKAI. A politika nem álom…

SÁRKÁNY. Nézd meg: Széchenyit… Mit csinált? Költeményeket! … Az a híd meg egypár gőzhajó: alig valami valóságburok az álmon. A Bach-korszak százszor többet csinált. S mégis ő kapcsolt bele, annyira amennyire, a kapitalista.fejlődésbe.

BORONKAI. Ez igaz.

SÁRKÁNY. De igaz ám. S én ezért fogom a te államtitkári füledet, hogy az én álmaim, a mi szocialista álmaink is megkapják, amennyit s ameddig lehet, a valóságnak ezt a borítását.

AMÁL visszajön egy palack borral. Kicsit soká jöttem… Sárkányra ránéz. De a többi üveg megbuggyant. Ez az egy tán, ha …

SÁRKÁNY. Hm. Egy vegyésznő csinálta, egy történész álmodta. No, nem baj … azért. Tölt, fölszódázza, iszik. Jó, mi?

BORONKAI. Csakugyan.

AMÁL. Ne hozzak még egy üveg sört is? Abban is magyar árpa íze van.

SÁRKÁNY. De a recept: nemzetközi.

BORONKAI. Éljenek hát a magyar kertek s a magyar vulkánok.

SÁRKÁNY. Engem értesz?

BORONKAI. Látom, teljes kitörésben vagy. Szegény feleséged, szegény Herkulánum.

SÁRKÁNY. Ő, nem, mért?… Ő is pompásan érzi magát. Kérd ki, Amál! Sajnálkozni mer rajtad… Nevet. Ők tudniillik azt képzelik, hogy az, amit én ma csinálok, házasság, könyvírás, konferenciák… ez valami lázas tevékenység.

BORONKAI. Hát nem?

SÁRKÁNY Amálhoz. Ami, ha engem nem, téged bizonyára megerőltet.

BORONKAI. Egy kicsit sápadt.

SÁRKÁNY. Ugyan. Nem mondom, amíg a vizsgáját le nem rakta. De amióta csak nekem, a kettőnk munkájának él…

BORONKAI Amálra néz. Persze, az könnyebb már.

SÁRKÁNY. Te nem tanítottál középiskolában. Énvelem megtörtént néhányszor, hogy éjjel dolgoztam, s a negyedik-ötödik órán azt gondoltam, fáradt vagyok, ellazsálom. S mi történt? Az osztály rendetlen volt, s én halálra fáradtam … Míg ha azt mondtam, ej, csináljuk még mulatságosabban, mint máskor… az óra végére felfrissültem. S a gyerekek is!

BORONKAI. Ez a példázat mit mond?

SÁRKÁNY. Hogy elevenen élni sokkal könnyebb, mint keserűn, gornyadozva… A látszólagos lázas tevékenység sokkal kevesebb energiát emészt…

BORONKAI. Nálad.

SÁRKÁNY. Nem, mindenkinél. Én ezt egész világosan érzem, hogy amit most élek s amit Amál is … ez a „normális” élet …

BORONKAI. Normája válogatja…

SÁRKÁNY. Hát mi a természetes, hogy egy tanár foglalkozzék a tanítványaival vagy ne foglalkozzék! Hogy ha ő ismeri legjobban az európai fejlődést, beleszóljon a nemzet dolgába vagy ne szóljon? Ha ott fekszik mellette egy nagyszerű asszony az ágyban…

AMÁL elpirulva. De Béla!

SÁRKÁNY. Az nehéz … mindezt nem tenni, nem tehetni.

BORONKAI. Mért nem tetted hát?

SÁRKÁNY. Mert szükség van hozzá egy archimédeszi pontra. Egy hitre, egy emberre … Egyre legalább, aki elnézővé tesz a többi iránt. Mi a mi igénk, Amál?

AMÁL. Kenelpidolépszisz.

BORONKAI. Ez meg mi?

SÁRKÁNY. Életreményre gyulladás. Ez húzott ki a drámai kelepcéből. Ez tette az életem idillé. S mindenkiét, aki mint a lúdvivő fiúhoz, hozzám ér. A tied is. Nem baj, hogy államtitkár vagy. Elég, ha hozzám érsz.

BORONKAI. Te ezt, amiben úszol – idillnek nevezed?

SÁRKÁNY. De mennyire. Az idill egy kis boldog kör… amelyben az élet önmaga törvényeit követi. Igaz, Amál?

KÁROLYHÁZI a hall felől. Bocsánat, a telefon. A Szegedi Medikusok Segélyegylete kéri a professzor urat.

SÁRKÁNY. Megbocsátasz egy percre. Visszafordul. Hát nem idill ez? A Szegedi Medikusok Segélyegylete.

BORONKAI. Úgy látszik, ők is hozzáértek a lúdhoz.

SÁRKÁNY bemenőben. Annak az ülésén fogok hadat üzenni nektek!

Boronkai és Amál magukra maradnak.

BORONKAI megcsóvája fejét. Javíthatatlan. Amálhoz. Gratulálok! Harmincéves korában láttam utolszor ilyennek.

AMÁL. Kis részem van benne… Korlát, amiben megkapaszkodhatott.

BORONKAI. És kiszállt a csüggedés tavából. Csodálatos.

AMÁL. Az a csodálatos, hogy azt a keveset, amit én nyújtok neki, más nem tudta nyújtani. Ekkora átalakulás és hála reményében sem.

BORONKAI. Azt a keveset? Csakugyan kevesli, amit nyújtania kell.

AMÁL. Magamat, amit nyújtani tudok…

BORONKAI. Mennyi ideje ismeri?… Úgy értem; mennyi ideje van az áramkörében?

AMÁL. Két és fél hónap.

BORONKAI. S még nem érez fáradtságot? Nem szeretne egy nap, egyheti szabadságot kapni a boldogságtól?

AMÁL. Nem… gyakorlatom van a szeretet elviselésében.

BORONKAI. Igen, mondta: az édesapja.

AMÁL. Megvolt az előképzettségem. Azonkívül: érdekel, amit csinál. A gondolatoknak, terveknek ez a gyors kibontakozása. S egy embernek ez a visszafiatalodása.

BORONKAI. És gyermekesedése.

AMÁL. A Faustban lát ilyesmit az ember.

BORONKAI. Persze, persze… A világért sem akarom elijeszteni. Ami másoknál baj: a korkülönbség, tán épp az teremti meg itt az egyensúlyt… Az éveit még maga mellett sem nyelheti el… Azt tudja, hogy valaha mi is barátok voltunk?

AMÁL. Hogyne, még az Eötvös-kollégiumból ered a barátság.

BORONKAI. Helyesebben: még ott szűnt meg.

AMÁL. De hiszen ma is barátok.

BORONKAI. Igen, tán egy kissé jobban is, mint akik azt mondják egymásnak: barátom. Az azonban más volt: nagy, romantikus barátság – mint a Széchenyié és Wesselényié. Nem beszélt róla?

AMÁL. De igen, futólag…

BORONKAI. Másokkal együtt… a német tudóssal, két-három tanítványával, a lányával, nagy plátói barátnőjével: az aggszűz festőnővel. A méltatlanok seregszemléjében.

AMÁL. Nem, méltatlan, az sok. Inkább önmagában kereste a hibát… a kiéhezettségéből eredő mértéktelenségben…

BORONKAI. Úgy, belátja? Ne higgyen neki. Csak átveszi a vádjainkat, hogy cáfolatot kapjon. Legbelül azt hiszi, a minimumot kívánja. Csak ami az élet törvénye. Vagy azt tapasztalja, hogy magával kapcsolatban… küzd ez ellen a mértéktelenség ellen?

AMÁL mosolyog. Nem, azt nem tapasztalom … De nem is mondtam, hogy sokallom.

BORONKAI. Persze, azt nem is mondhatja. Ahogy egy hegymászásnál sem mondhatja, főképp a fiatal, hogy kifúlt, amíg azt látja, hogy a többi lihegve is törtet fölfele. Önérzet dolga, hogy bírja-e… vagy valahogy véget vet neki … Ő mit mondott: mért maradt abba a barátságunk?

AMÁL. Nem mondta … De igen, hogy megnősült, akkor ismerte meg az első feleségét.

BORONKAI. Hogy hátba döftem, méltatlannak bizonyultam?…

AMÁL. Nem. Mért? Mondhatta volna?

BORONKAI. Mondhatta … Föltéve, hogy amit ő … idillnek érez – újabban ezt a szót használja –, barátság, szerelem idillje… ahogy ő élni akar: emberekre szabott dolog…

AMÁL. Mért? Nem emberre szabott? Én azóta érzem igazán embernek magam, amióta részem van benne.

BORONKAI. Igen, de az emberségnek ebben a könyörtelen erőltetésében – majd maga is érzi – van valami embertelen, vad egyoldalúság. Ő is, én is naplót vezettünk. Nyáron, amikor otthon voltunk, ő Erdélyben, én Békéscsabán, a naplóinkat időnként elküldtük egymásnak. Ez nagyon szép. Láthatjuk, a másik hogy él, mit olvas, mit tervez. S én próbáltam is válaszolgatni. De ő úgy belejött, hogy a végén egy kétszáz oldalas füzetet küldött teleírva. Még ma is megvan. Erre én azt írtam, hogy beteg vagyok. És kimentem a Körösre fürdeni.

AMÁL. S ha egy tízoldalast küldött volna, egy kis mentegetődzéssel: hogy belőlem ez telik?

BORONKAI. Nem akarok a kettőjük viszonyából hasonlatot venni. Minden kapcsolat – főként az ifjúkorban – önkéntelen verseny is. Épp ezzel lesz a fejlődés ingerévé. Nem mondhatom: négyszer elvisellek, s ötödször majd viszonzom is az ömledezésedet. Különben is: itt nem a mennyiség az ingerlő. Az igény, az eszme: amit a barátságról formált. Ez az, ami föllázítja, aki különben barát lenne. Csönd.

AMÁL. No, és mi lett a vége?

BORONKAI. Valami komiszságot követtem el ellene. Nem mondta? Persze ilyenkor – dagály idején – megbocsátó és feledékeny.

AMÁL. Akkor is komiszságnak tartotta?

BORONKAI. Akkor is. Komiszságnak, de elégtételnek is valamiért, amit nagyon nagy élvezet volt megtorolni.

AMÁL megborzongva. Mi volt az, ha nem titok?

BORONKAI. A kollégiumban, tán hallotta, a diákok kabarét rendeznek farsang végén.

AMÁL. Igen, mesélték… ilyenkor még a tanárokat is ki szabad figurázni.

BORONKAI. Én róla írtam egy páros jelenetet.

AMÁL. Ez még nem olyan komiszság.

BORONKAI. De ő épp akkoriban ismerte meg a feleségét, s egy kicsit féltékeny is volt rá. A jelenet az első terv szerint – csak tréfás célzás volt erre a forró szerelemre, amelyről lehetetlen volt nem tudni. Nagyon tiszta fiú volt addig… szemérmes… Ahogy szerelmes lett, még az óvatosságról is megfeledkezett… Szinte bódultan járkáltak a Gellérthegy oldalán – akarták vagy sem, meg kellett lesnünk őket…

AMÁL. És a jelenet?

BORONKAI. Ahogy írtam: egyre kegyetlenebb lett. Folyton új részleteket raktam bele: amiket csak én tudtam… Abban álltam bosszút, ami mint barátját nyomasztott. A fiúk segítettek, s csuklottak, amikor fölolvastam nekik. Mindenki ujjongott – olyan jó volt, s mindenki bővített rajt. Olyan volt, mint egy lincselés – sok röhögő fej egy lenyomott lélek fölött. A legtalálóbb azonban a név volt. Ezt mindenki nagyszerűnek találta… Don… De nem Kihote, hanem Monstro. Bágyadt mosollyal. Ez volt életem legzseniálisabb ötlete.

AMÁL. Szóval a szó, amiről ő is tud…

BORONKAI. Csírájában – éntőlem ered.

AMÁL. S ő?…

BORONKAI. A szám után elment. De érdekes, hogy nem a szörnyeteg névért haragudott meg, inkább a szerelmükre tett célzásokért. Ezekből tudta meg, hogy én voltam.

AMÁL. Szegény. Hogy fájhatott neki!

BORONKAI. Nem – nem is fájt annyira. Egy-két napig nem jött be a kollégiumba.

AMÁL. S maga?… Hogy állt elé?…

BORONKAI. Egy ideig kerültem … De aztán egyszer, a Lágymányos egyik utcájában – a menyasszonyától jött – egymásba botlottunk. „Remélem, nem haragszol”, kérdeztem szinte kihívóan, a kezem nyújtva… Ő elfogadta a kezem, de csak a kék szemét emelte rám. S másról kezdett beszélni.

AMÁL. S később megbánta?

BORONKAI. A következő évben Kolozsvárra kerültem tanársegédnek. S a Szamos partján egy este, színház után eszembe jutott: de jó volna most Sárkánnyal sétálni, vagy ha írhatnék neki legalább.

AMÁL. Ha elindul találomra a hegyeknek, ma is nála köt ki néha.

BORONKAI. Igen, visszajárok hozzá, mint az ifjúsághoz… De tudom, hogy így kellett lennie.

SÁRKÁNY kilép a teraszra. Nem jönnétek föl? Egy interurbán hívást kell várnom.

AMÁL. De, fölmegyünk. Boronkaihoz. S a felesége? A feleségét ismerte?

BORONKAI. Ó, hogyne. Nagyon jó barátok voltunk.

AMÁL. Ugye, nem szerette őt?

BORONKAI. Hogy Adél nem szerette?… Neki köszönhette, hogy élete, gyermeke, családja lett. Hogy embernek álcázhatta magát.

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS

Sárkányék, új háza, az oroszi faluszélen. Félbemaradt jobb parasztház, amelyet ők fejeztek be. A szín hátsó részét ez foglalja el. Középen rövid, boltos tornác, jobbra, balra egy-egy szobaablak, a tornácról bejáró a konyhába. Jobboldalt a kerítésig kis előkert, balra néhány szilvafa közt téglajárda visz a ház mögé, ahol most ácsolják a fásszínt. Előrébb már a dunai ártér nyárfái és füzesei. Köztük egy kis ösvény kanyarog. Jobbra frissen bevert utcai kerítés, rajta kiskapu, az utcára. A ház körül mindenfelé a befejezetlen építkezés nyoma. A ház előtt két gödör – a diófáknak. A tornácon meszesvödör. A tornác egy részén még szabad a vakolat. Az ablakok festetlenek. A jobb oldali alatt egy rakás gerenda. Sárkány a gerendák közt válogat… Amál kendőbe burkolózva egy tönkön valami folyóiratot nézeget. Hátulról időközönként fejszecsapások.

SÁRKÁNY. Egy jó laposat keresek szemöldökfának:… Maga elé rakja, megnézegeti. Ez jó lesz.

AMÁL kedvetlenül. A fásszínhez?

SÁRKÁNY. Délre készen leszünk. Egész kis ház. Csehországban láttam ilyeneket – ott subnak hívják…

AMÁL. Megnézhetem?

SÁRKÁNY. Nem, majd ha készen leszünk… Estére elültetem a két diófát – nevet – az unokáimnak…

AMÁL. Nem jobb lenne valami gyorsabban növőt?

SÁRKÁNY. Nem… a diófa az életbizalom jele. Azt az ember az unokáinak ülteti. Néhány csapást tesz a fejszével a gerendán. Még egy kis meszelés. Károlyházinak megírtam, hogy szerezzen olajfestéket az ablakoknak.

AMÁL. Károlyházinak?

SÁRKÁNY. Azért adjunktusom. Ennyit segíthet. Ez végre is nem akármilyen ház: eszmeház… az új élet modellje. Amikorra az előadások elkezdődnek, kész akarok lenni. Persze csak a maggal. A kert, udvar, lugas… azon egy életen át dolgozunk.

AMÁL. S hogy kerül ki a festék, amit Károlyházi vesz?

SÁRKÁNY. Hogyan?… Hát föladja… Írtam, hogy hozza ki maga. De nem fogja. Túlságosan is szemérmes az a fiú… Tudja, hogy dolgozunk… meg tán amúgy is zavarna. Leteszi a gerendát a földre. Majd néz az öreg Bodnár. Ha én hívom meg őt ide… Orosziba. Augusztusban még ő hívott meg a református nyaralóba, konferenciára… Motorzúgás.

AMÁL. Hallgasd csak…

SÁRKÁNY. A komp motorja… Mindig fölrezzensz rá… Vársz tán valakit?

AMÁL. Nem, kit várhatnék… Enyhébben mosolyogva. Ki is hiányozhatna ide?

EGY HANG. Méltóságos úr!

SÁRKÁNY. Az ácsom. Nem tudom meggyőzni, hogy nem vagyok méltóságos úr. A kocsmárostól hallotta, hogy méltóságos úr… és sehogy sem akarja alább adni… Hátrakiált. Megyek, Szkopál kegyelmes úr.

AMÁL. Majd megsértődik…

SÁRKÁNY. Csak ha a korsó kiürül… Indul, visszafordul. Tudod, hogy fogjuk a pesti bejárást tavasztól megoldani? Veszünk egy motorcsónakot.

AMÁL. És télen?

SÁRKÁNY. Télen egy kicsit bajos lesz… de úgy írtam ki az óráimat, hogy hétfőtől szerdáig mindent leadok.

AMÁL. És én?

SÁRKÁNY. De hisz mondtam, hogy veszünk egy hónapos szobát – s abban a három napban benn leszel velem… Dehogyis hagynám itt az én fele… szívemet, agyamat, kezemet. Megcsókolja.

AMÁL bágyadtan hagyja.

SÁRKÁNY. Három nap. Szerdán este meg visszajövünk a viskónkba. A kályhára vigyáztam, hogy jó cserépkályha legyen. A fásszínbe belefér három öl fa. A fűtést magamra vállalom. A pénzen, ami a villából megmaradt: kiegészítem a könyvtáramat… Pompás francia történeti könyveket rendeltem neked is.

AMÁL. De hiszen nem tudok franciául.

SÁRKÁNY. Majd tudsz. Megtanítalak. Jó meleg, jó könyv… föl a mennyezetig… Meg jó dupla ágy.

AMÁL a füzeteket lapozza, s mosolyogni próbál.

SÁRKÁNY. S a boldog tudat, hogy itt csináljuk, innét mozgatjuk… egy petróleumlámpa mellől – a világot. Amál füzetjére néz. Mi az, mit olvasol? Amál odamutatja a címlapot. „Vegyészeti közlemények.” – Olyan érdekes, vagy egy kis honvágy?

ÁCS előjön a ház sarka mögül. Na, akkor was ist, méltóságos úr… Én ráérek, de azt tetszett mondani a méltóságos úrnak, hogy…

SÁRKÁNY. Jó, viszem már. Megmutatja a gerendadarabot. Ez, ugye, jó lesz, Szkopál bácsi?

ÁCS megnézegeti. Na – ha jobb nem akad. Indul vissza.

SÁRKÁNY. Megértem … Engem is bánt, hogy egy képességed miattam… Gondolkoztám is már rajta… Ha tetszik – berendezünk egy kis laboratóriumot.

AMÁL. Hol?

SÁRKÁNY. A szobád sarkában, a két ablak közt.

AMÁL nevet. És mit csináljak? Megmossam a lombikokat?

SÁRKÁNY. Majd találunk munkát. Foglalkozz élelmezési kémiával.

AMÁL. Mindig utáltam a szakácskodást.

SÁRKÁNY. Konzerválás… Magyarországon óriási jelentősége van.

AMÁL ingerülten. A modell! Észreveszi a hangját. Jó, majd gondolkozom rajta.

EGY HANG türelmetlenül. Méltóságos úr!

SÁRKÁNY megsimogatja a felesége haját. Megyek.

AMÁL ahogy Sárkány elment, fölugrik, egy ideges mozdulattal a tornác párkányára hajítja a „Vegyészeti közlemények”-et, s bemegy a szobába.

Biri s utána Lóri jön fürdőruhában, tornacipőben, melegítőben a bal oldalon, a cserjésből.

BIRI. Juj, csalán!… Igazán jöhetnél elöl. Mindenbe énnekem kell beleesnem, belebotlanom, összecsípetnem magam.

LÓRI. Akkor nem láthatom azt a barna pihét belül a térded alatt.

BIRI. Szemtelen! Majd lekozmetikáltatom.

LÓRI. A világért sem… Ez, ami megőrjít. Sok női lábszárat láttam, de ezt a pihét – egyen sem. A testnevelési főiskolán még nem fedezték föl?

BIRI. Ott nem egymás pihéjét nézzük…

LÓRI. Misángyi professzor sem? Ez egy külön faji jegy. Mondtam, hogy ti, tószegiek, egy külön emberfaj vagytok… homo tószegiensis. Mit gondolsz, a mostohamamának is van ilyen a térde alatt?

BIRI. Pszt, te… Hátha éppen ez az a ház?… Azt mondták, egyenest az ösvény végén.

LÓRI. Elég ronda, hogy az lehessen. Uuj! Egy-egy. Most én is bevertem a lábam. Lehajol.

BIRI. Úgy kell, mert olyan rossz szájú. A ház felé kiabál. Halló, kérem…

LÓRI ugat. Vau, vau!

BIRI. Jaj. Előreszalad.

AMÁL kijön a házból, meglátja Birit, megörül, feléje rohan. Birikém, te… Így, sortban. A főiskolával? Észreveszi a mögüle fölemelkedő Lórit.

LÓRI. Elég barátságos fogadtatás egy remetepár részéről.

AMÁL. Kettesben? S a csónak? A ruhátok? Egész napra jöttetek, ugye? Birit még mindig a karjában tartja.

LÓRI Birihez. Az unokanővére mint mostohaanya, átvette a család női hagyományait. Egyszerre öt dolgot kérdez. Nos, próbáljunk megfelelni. Csakugyan ketten jöttünk. Egy klubtársam kétevezősén.

BIRI. A főiskolán szünet van. Kari ülés vagy mi. S Lóri elcsábított, hogy evezzük körül a szigetet.

LÓRI. Tartsunk rendet. „S a csónak.” A csónak a parton van: egy fűzfához láncoltuk.

BIRI. A ruhánkat pedig bedugtuk egy fűzfa odvába.

AMÁL. De hát mért nem hoztátok fel? Mindjárt visszamegyünk érte. Estig úgysem engedlek el.

LÓRI. Az lehetetlen… Szigorúan kötött menetrendünk van.

BIRI. Képzeld el, sátrat is hoztunk; azt valahol föl kell ütni.

LÓRI. Ifjú sportemberek általában nem azért szoktak túrázni, hogy a mostohaanyjukat bölcselői magányában háborítsák.

AMÁL. Lóri! Hol kezdődik nálad a könyörület?

LÓRI. Ahol Amálnál a panaszkodás.

AMÁL tréfás daccal. No, akkor csak kegyetlenkedjetek. Mit szóltok a házunkhoz?.

BIRI. Jé, csakugyan ez az?

LÓRI. Kimaradt a tehén meg a disznó.

BIRI nevetésre készen. Miféle tehén meg disznó?

LÓRI. Tudja, a mesében: lovat tehénre, a tehenet disznóra, a disznót lúdra… Itt a lovat rögtön lúdra cserélték. A kissvábhegyi villát, amely nemcsak a Duna – a nemzet életszínvonala fölött állt – egy ártéri parasztházra.

BIRI. Nem ártéri – a töltésen jöttünk…

AMÁL Lórihoz. Csakugyan nem tetszik?

LÓRI a tornácra megy, körülnéz. De, nagyon… kővágóörsi parasztház… a „Népépítészet” című albumból… értelmiségi kivitelben. Bemegy a szobába. Nem mondom: szép nagy konyha, egy pater familias is megebédelhet benne a hét gyermekével. S ha ezt a falat elhúzzuk, elöl tökéletes előszoba. Így lesz a nép az új világban értelmiség. Megrántja a falat. A fal egyelőre nem működik… S ez itt a két lakószoba: Amál és Sárkány.

AMÁL kihúzza. Oda ne menj be… Az még rendetlen.

LÓRI. S jövendő testvéreim? Jákob pátriárka tizenkét gyermeke, ők hol fognak lakni? Fejszeütések. Á, hallom a szekercecsapásokat. Csak nem Sárkány professzor ácsolja már a bölcsőjüket?

BIRI. Jaj, de pimasz vagy, Lóri! A tulajdon szájára üt.

LÓRI. Jaj, de pimasz, ön… Semmi „vagy”… Jóapám iránt érdeklődöm. Egy nyaláb sportújságot hoztam neki.

AMÁL. Sportújságot?

LÓRI. Igen. A múltkor az Astoriában együtt ebédeltünk … Elismerte, hogy a sportbeli teljesítmény is mértéke lehet egy nemzet kiválóságának. Most nyilván grafikont akar készíteni erről is. Persze, nehogy túl önzetlennek gondolj… némi tranzakció is esedékes köztünk.

BIRI. Tranzakció?

LÓRI mutatja. Zsebből zsebbe. Szóval jól érzi a szívem, hogy apám is ott van, ahonnét a szekerce szól…

AMÁL. Fásszínt csinál az ácsokkal… Csak menj: nekem nem szabad látnom, ameddig kész nincs.

LÓRI. Tán születésnapod van?… Egy fásszín egy autó helyett?

El hátra.

BIRI. Jaj, olyan pimasz! Kacag. De olyan jókat mond.

AMÁL. És nem félsz vele? Kettesben egész nap.

BIRI. Mit féljek? Velem még egy férfi sem csinált olyat, amit magam nem akartam.

AMÁL. De egy ilyen kitanult!

BIRI. Ó, csak a tollát emelgeti. Tudod, milyen kicsiny ő alapjában?… Ilyen kicsiny…

AMÁL. Csakugyan… Na, bújj ide, s mesélj el mindent. Nem fázol – ebben a hacukában?

BIRI. Az első három nap: nem mondom. Pesti fiú – meg kosárlabda-válogatott… S a hosszú mozdulatai. De azóta elkaptam a kantárt.

AMÁL. Nahát, nagyszerű! Bújj közelebb, és mesélj el mindent… Azért, ha el is kaptad a kantárt – csókolóztok?

BIRI. Ezt kérdezted negyedik után is, amikor a Fábián Lacival jártam.

AMÁL. Értem. S már akkor is méltóságodon aluli volt a kérdés.

BIRI. Minekünk Mogyoró páter azt mondta, ameddig nem födi ruha: nem bűn.

AMÁL. S ahol a fürdőruha?

BIRI. Az bocsánatos … S itt meg is állunk.

AMÁL. Őneki ez elég?

BIRI. Belém van bolondulva. Folyton azt mondja, hogy már te is azért tetszettél neki.

AMÁL. Mert a te unokanénéd vagyok? Hát ez kitűnő. S hogy gondoljátok tovább?…

BIRI. Tovább?

AMÁL. Olyan komolytalan…

BIRI. Ments isten, hogy komoly legyen. Majd tanulok, elvégzem a testnevelési főiskolát. És dolgozom rá.

AMÁL. Tyű, te…

BIRI. Neki is van valami állása a bankban. Idővel tréner lesz. Meg ti is adtok majd valamit. Vagy nem?

AMÁL. De, hogyne – amennyiben rajtam múlik.

BIRI. Tegnap bemutatott, képzeld, a nővérének.

AMÁL. Mártának? Fönn vannak Pesten?

BIRI. Fönn. Az Apostolokban találkoztunk. Lóri úgy csinálta, mintha véletlen jött volna rá a sörözés. Motorbúgás. Ez miféle búgás?

AMÁL fülel. A komp jön vissza a visegrádi partról. Hát ez már egész komoly dolog, Biri, ha a nővérének is bemutatott.

BIRI. Igen. Először féltem is egy kicsit, hogy talán lekezel majd… Tudod, amiért a húgod vagyok… De nem, nagyon kedves volt. Kicsit méla nő – hisz ismered. De nem mondhatok semmit: a végén úgy fölbátorodtam, hogy négy sóskiflit bevágtam.

AMÁL. És rólam… nem mondott…

BIRI. Nem, rólad nem… semmi rosszat… Hogy csakugyan állandóan kinn laktok? „Amál is? Szegény asszony!” Ilyen marhaságot! Mondom, hogy méla egy kicsit. Meg igaz: hogy talán ő is kinéz az apjához, mielőtt Pécsre visszamenne.

AMÁL meghökkenten. Ide?

LÓRI kiáltva. Biri, Biroska…

BIRI. Hallod? Viccel, de nem tud még lélegzeni se nélkülem.

LÓRI. Bi-roos-ka!

BIRI. Csak ordíts. Nem kell sajnálni bennünket – barátom.

AMÁL. Engem sem sajnálnak már Tószegen?

BIRI. Téged? Amióta otthon voltam, s elmondtam, mennyire szeret az urad, meg milyen nagy ember: mindenki téged irigyel. Éva néni is azt mondja, kígyóesze volt mindig annak az Amálnak… Végén még miniszterné lesz belőle…

LÓRI előrejön. Jöjjön már… agyonkiabálom magam. Most raktuk föl a tetőt. Két erős karra van szükség.

BIRI hátramegy. Ja úgy? Mért nem mondta. Azt hittem, maga akar édelegni velem. Amálhoz. Ja, te persze nem jöhetsz.

Nevetés hátulról… „Hó-rukk.” Szkopál bácsi hangja: „No, kisasszonyka…” Amál mosolyogva figyel. Aztán lassan lehervad arcáról a mosoly. Erre lép be az utca felől Károlyházi, hóna alatt az olajfesték. Lassan Amál elé kerül.

AMÁL összerezzen. Ki az?… Maga az, Ernő?

KÁROLYHÁZI. Hozom a festéket…

AMÁL. No, ez szép, hogy mégsem postán adta föl. És idáig? Nem volt kinn egyszer sem.

KÁROLYHÁZI. Kinn voltam az édesanyámnál Mátyásföldön. Meg tudtam, hogy dolgoznak.

AMÁL. No és?

KÁROLYHÁZI. A professzor úrtól, amikor benn volt, hallottam magáról.

AMÁL. Mit hallott?

KÁROLYHÁZI. Hát, a ház… Hogy megvették… Elmagyarázta, hogy melyik az; a falu végén, a diákotthonon túl… A fala meg a tető váza már a nyáron is megvolt. Lefilozopterezett, hogy sehogy sem tudom az emlékezetemből kihúzni, holott mindennap elmentem mellette. Megnézi a házat. Hát ez az? Csakugyan nagyon kedves. Két embernek épp elég. A svábhegyi villából leszállt ide… a magyar faluba, a diákotthon mellé. Nagyon szép gondolat.

AMÁL. Rólam mit hallott?

KÁROLYHÁZI. Hogy már hozzáláttak a nagy műhöz. „Az újkori civilizáció válsága.” Minden benne lesz, amit négy éve hallottunk. Sok új is – s egy magyar függelék.

AMÁL. Rólam? Azt kérdeztem, rólam?

KÁROLYHÁZI. Hogy naponta három-négy órát diktál. Hogy ez nem is diktálás. Magának joga van kérdezni, nem érteni. S ez sokszor egészen új szempontokra vezet…

AMÁL. És még?…

KÁROLYHÁZI. Csak egy órát töltöttünk együtt. S annyi mindenről kellett beszámolnom, a terveit hallgatni. Sietett haza. Bántotta, hogy sötéttel ér ki, s maga egyedül van az ablaktalan, zár nélküli házban. Az ajtóra néz.

AMÁL. Akkor még csakugyan nem volt rajta zár.

KÁROLYHÁZI. S hogy este még megfürödnek a Dunában. Van egy pallójuk a telek alatt, a fűzfacserjék közt, a mély Dunába. Rendesen este merülnek meg… s hogy milyen jó azután – ott a pallón… a holdfényben…

AMÁL. Egy köpenybe burkolózva tervezgetni…

KÁROLYHÁZI. A köpönyeget nem mondta. Csönd; Amál és Károlyházi hosszan nézik egymást.

AMÁL. Mondja, Ernő, mit érez maga az uram iránt?

KÁROLYHÁZI. Nagyon nagyra tartom, és sokat várok tőle… a mostani munkakedvétől.

AMÁL. Nem azt kérdem, hogy mire tartja és mit vár, hanem hogy mit érez… Emlékszik arra az estére, amikor a szemináriumban megismerkedtünk…

KÁROLYHÁZI. Hogyne. Ott a polc előtt.

AMÁL. Nem, előbb, amikor az órának vége volt… Néhány hallgató utánajött, maga is… valami hibára figyelmeztette… Hogy nem ilyen, hanem olyan óceán.

KÁROLYHÁZI. Maga akkor benn volt?

AMÁL. Igen, ott dobogott a szívem Lóri háta mögött… Mért figyelmeztette arra? Csak hogy közelébe férjen, feltűnjön?… Vagy hogy visszabökjön rá… Azért a nyomásért, amivel az órán a szelleme…

KÁROLYHÁZI. Igazán, nem is gondolkoztam rajta. Tán mind a kettő. Bámultam – de miközben bámultam, szerettem volna megmutatni, hogy én is vagyok valaki. Volt valami ingerültség a csodálatomban. Akkor a polcnál is őt ellenőriztem.

AMÁL. És most? Hogy tanársegédet csinált magából. Ami a veje volt… S azontúl… Emlékszik, a fiatalok konferenciáján hogy mutatta be, hogy védte, amikor a bodnáristák támadták… Most is megvan magában ez az ingerültség?

KÁROLYHÁZI gondolkozik. Most sem mondhatom, hogy egész salaktalan, amit érzek. Mindig csodálkoztam, amikor azt mondták, hogy a hála nyomaszt, irritál. Hogy veszedelmes dolog az embereket hálára kötelezni. Nem értettem. Én olyan szívesen voltam hálás az anyámnak, a tanáraimnak – egy barátnak, aki nem éreztette a szegénységem… Most azonban, ha vele vagyok, sokszor érzem: tán csakugyan úgy van, ahogy mondják. A nagy jóság ellen éppúgy védekezni kell, mint egy ránk görgő szikla ellen. Vagy – habozva – tán más oka is van, amiért a túláradó jókedve… mint régen a tudása… irigységgel tölt el. Ijedten nézi Amált, hogy megértette, visszautasítja-e, de az hallgat. A fásszín felől nevetés.

AMÁL hosszú csönd után. Magának mi a véleménye: az ember természetétől fogva gonosz?

KÁROLYHÁZI. Attól függ, ki… Ha mindenki gonosz: nincs értelme a gonosz jelzőnek… Ő például nem gonosz.

AMÁL. Ó? De én meg maga?

KÁROLYHÁZI élénken. Én: nem tudom. De maga egész biztosan nem gonosz. Akinek úgy megesett rajta – az elhagyotton – a szíve, hogy fiatal életét… Én is emlékszem ám, mit mondott akkor a polcnál.

AMÁL. S én mégis úgy érzem, mintha a lelkem mélyéből, ahova az ilyen meggondolások nem érnek le, valami iszonyú komiszság emelkedne – a türelmetlenségemen érzem – őellene. Emlékszik Boronkaira? Akkor, amikor a korrektúrát olvasta… Elmondta, hogy mint fiatalember, az uram testi-lelki barátja, milyen komiszságot követett el ellene. Hogy az a csúfnév – hisz tudja – voltaképp az ő agyából pattant ki. Akkor én megbotránkoztam rajta… Iparkodtam megvetni, nem érteni – nehogy a csírázó megértésemen kelljen elrémülnöm. De azóta, főleg, mióta itt vagyok vele a szigeten… A barátnőm elmekórtani könyvében olvastam ilyet: egy borbély, akiben folyton ott jár, hogy elvágja a vendég nyakát – a gondjába ereszkedő, gyanútlan emberét.

KÁROLYHÁZI. Kimerültség.

AMÁL. De csak a jósággal, a nagysággal, ővele szemben. Ha azt mondanák, üljek be a csónakba Birivel, Lórival – hátramutat –, ők nevetnek ott Bélával, s hozzam az evezőt: Esztergomig föleveznék, s visítanék a gyönyörűségtől. A nagyság törvényszerűen váltja ki ezt a kicsinyekből?

KÁROLYHÁZI. Nem, nem mindenki. Az öreg Bodnár például nem. Látta a táborban. Vannak negyvenesztendős tanítványai, vidéki professzorok. S életük ünnepnapja, ha följönnek Pestre, s az öreg kiviszi őket a veresegyházi szőlőjébe, s ott mint valami kelyhesek, isszák a bicskanyitogatóját.

AMÁL. De csak nem akarja Bélát az öreg Bodnárhoz hasonlítani?

KÁROLYHÁZI. Nem, nem. De el tudok képzelni egy Sárkány professzorral egyenrangú embert, akiben megvan a szívbátorító hibáknak ez az emberies mérséklete…

AMÁL. Hát benne nincs? Egy ötvenéves gyermek, a hit játékházában. Úgy próbálom őt szeretni a huszonhárom évemmel, mintha anyja volnék. És néha el is gyöngülök… a nagy mellébe temetkezem… Mi hát ez a folyton növő türelmetlenség?

KÁROLYHÁZI. Én azt hiszem, természetes dolog. Nincs oka megvetni magát érte. Én persze nem úgy vagyok vele… mint maga. De nincs akkora szeretet sem bennem…

AMÁL. Mondja, fejtse meg, Hisz nem magamon – az egész életen kell kétségbeesnem. Az álom félt volna megálmodni ennyit… Amikor ott ült a katedrán – magánya félelmes burkában… a gondolatai mélyére nyomott sikolyokkal… én meg hátul, az utolsó előtti padban, amely fölött a gázlángot se gyújtották ki… Hogy mi ketten egyszer így, egy szigeten, a magunk emelte házban. És most!

KÁROLYHÁZI. Egy hasonlatot mondok – de ne bántódjék meg. Az ember vonzódik valakihez. Az jön, megöleli, karjába szorítja. Olyan boldog, mint soha. Az ölelés erősödik. Azt hiszi, ez a szenvedély, s megpróbál maga is úgy ölelni. Még jobban szorítja: nevet, szabadkozik. De ha még jobban szorítja, hogy a lélegzete is elakad, fölsikolt, és segítségért kiált. Halálfélelme az ellen összpontosul, aki nem is tudja, hogy öl: hisz neki ez természetes… az ő karja egy ilyen szorításban érzi, hogy ölel… Csönd.

AMÁL. Azt akarja mondani, hogy ő csakugyan az, aminek mondják… A csúfneve.

KÁROLYHÁZI. Csak azelőtt… Amióta magát elvette, nem hallom többet… Mindenki csodálja, hogy milyen fiatalos, üde…

AMÁL. Értem… S mi itt, maga szerint, az orvosság?

KÁROLYHÁZI. Megmagyarázni, hogy lazítson, engedje el… adjon egy kis pihenőt.

AMÁL. De ő ezt nem érti meg… A feleség szót ő komolyan veszi. Elpirulva. Fele-szív: így hív. Az pedig, hogy maradhatna el tőle – belőle. Amikor benn volt Pesten, akkor rémültem el egészen. Úgy vágytam be, de itt maradtam, hogy egyedül lehessek. S estefelé csakugyan azon kaptam magam, hogy szorongok. Azt hittem: az egyedüllét. S tán attól is… De tőle is, hogy jön, hozza a híreit, ötleteit, szerelmét.

KÁROLYHÁZI. Hétfőn megkezdődnek az előadások. Hosszabb szünetet kap.

AMÁL. Hosszabbakat. De hisz be kell mennem vele. Bosszús nevetéssel. Motorcsónakon fogunk bejárni. Ott kötünk ki az Eötvös téren.

Lóri és Biri a fásszín felől, utánuk Sárkány.

LÓRI. Gyors visszavonulás. Különben még az aszalót is megépítteti velünk. Ah, Károlyházi tanársegéd úr. A boldogság tanúi átadják egymásnak őrhelyüket.

AMÁL Birihez. Csakugyan elmentek?

BIRI. Muszáj!… Hanem hallod, hogy milyen mulatságos, kedves ember az urad! Igazán boldog lehetsz vele…

SÁRKÁNY utánuk jön az újságnyalábbal. Mi az? Szöktök már? Csak nem – a munka elől?

BIRI. Dehogyis, Béla bácsi.

SÁRKÁNY. Bácsi. Felénk mondják ugyan, hogy sógor bácsi… Vagy tán a bácsitól könnyebb az átmenet ahhoz, hogy apa?…

BIRI. De Béla bácsi?

SÁRKÁNY. Nagyon köszönöm, Lóri, az újságokat. S az is érdekes volt, amit a kosárlabdáról mondtál… Valóban elfogultság volt részemről, hogy sporttörténettel idáig nem foglalkoztam.

LÓRI. Nagyon megtisztelsz, ha szaktanácsosaid testületébe beválasztasz… Anyácskám. Meghajol Amál előtt.

Biri, Lóri el.

SÁRKÁNY. Tulajdonképpen egész kedves fiú ez a Lóri. S milyen humora van. Ha az ember értéktelennek érez valakit, akit mások szeretnek – ha mindjárt a nők is –, mindig a maga szempontjaira kell gyanakodnia… Észreveszi a tornácra húzódó Károlyházit. Á, Ernő! S a festék. Mikor jöttél? A tizenegyes komppal? Mégse vagy olyan szégyenlős filozopter, mint hittem. Amálhoz. Valami ennivalót kapott már!?

KÁROLYHÁZI tiltakozik. Nem, köszönöm, nem tudnék most enni. Inkább segíthetnék tán valamit.

SÁRKÁNY. Már csak az ajtót kell betennünk… Hanem ha olyan nagy asszisztens vagy… Mialatt Lórival beszélgettünk… kialakult bennem egy gondolatsor…

KÁROLYHÁZI készségesen. Lejegyezzem?

SÁRKÁNY. Nem, hanem tartsd Szkopál bácsinak az ajtót.

HANG. Méltóságos úr!

SÁRKÁNY. Hallod, a méltóságos úr! Megy már a segédem. A lejegyzést a tulajdon kezemmel végzem. A fele-kezemmel. Károlyházi el.

SÁRKÁNY Amálhoz. Nem haragszol? Ha dolgod van, esetleg magam is… De az igazat megvallva, úgy megszoktalak… Ismered ezt; amikor az ember úgy érzi – egy gombolyag gurul a fejébe, nem is tudja pontosan, hogy mi… de ha gyorsan le nem gombolyítja, retteg, hogy elgurul.

AMÁL. A blokkra. Vagy végleges szöveg? Bemegy.

SÁRKÁNY. Blokk. Lóriról jutott eszembe… Hogy a sport, ez is a galileista szellem behatolása a mozgáskultúrába. A mozgások szigetelése… absztrahálása… Amint a hűbéri torna-párbajok alól kibontakozik.

AMÁL kijön a blokkal, s leül vele szemben.

SÁRKÁNY. A blokklap címe: Bajvívás, modern olimpia…

AMÁL ír. Bajvívás, modern olimpia.

SÁRKÁNY. Valami bajod van? A hangod olyan furcsa. Szinte ellenséges.

AMÁL. Nem, dehogy. Egy kicsit ideges vagyok.

SÁRKÁNY. Lóri mondott tán valamit?… Ez az anyácskámozás?

AMÁL. Ó, nagyon kedvesek voltak. Igazán sajnálom, hogy nem maradtak itt.

SÁRKÁNY. Vagy Károlyházi? Valami egyetemi pletyka…

AMÁL. Nem, nem is beszéltünk jóformán.

SÁRKÁNY. Most meg elönt a hőség.

AMÁL. Már egész nap bujkál bennem valami.

SÁRKÁNY. Igaz, reggel is minden kompberregésre megrezzentél. Napok óta halványabb vagy, olyan lankadtforma… Mért?

AMÁL. Írjunk.

SÁRKÁNY. Nem, nem. Ez most mindennél fontosabb. Amál!

AMÁL. Mi az, kedves…

SÁRKÁNY. Ez a sápadás, melegömlés, oktalan érzékenykedés. A gyomrod nem émelyeg?

AMÁL. A gyomrom? Mért, mire gondolsz?

SÁRKÁNY. Négyhónapos házasok vagyunk.

AMÁL. Azt hiszed, hogy én…

SÁRKÁNY. Mért ne? A biológiai törvények, azt hiszed, ránk nem érvényesek?

AMÁL. De akkor azt mondtad, hogy te sem…

SÁRKÁNY. Az ott volt a villában. De itt. Itt mi szabjuk a törvényt. Példaélet – gyerek nélkül! Amál! Gondolkozz az állapotodon.

AMÁL ingerülten. Nem, nincs mit gondolkoznom. Egész biztos, nem vagyok úgy.

SÁRKÁNY átöleli. De leszel, ugye, leszel?

AMÁL kitépi magát. Nem, ez igazán…

SÁRKÁNY elképedve. Amál!

AMÁL bosszúsan rendezi magát. Minden percben jöhet valaki… Az ács vagy Károlyházi.

SÁRKÁNY. Amál, megdöbbentettél.

AMÁL megfogja a kezét, simogatja. Nem, ne haragudj rám… Jobb, ha hagysz… olyan ideges vagyok!…

EGY HANG. Méltóságos úr!

KÁROLYHÁZI előrejön. Az ács azt mondja, nem jó a stangni… Kétcolos kell. Mutatja.

SÁRKÁNY nézegeti. Hm… Meg kéne próbálni, a Hangyában tán van… Amálhoz. Nem haragszol, ha itt hagylak most? Vagy küldjük el inkább Károlyházit?

AMÁL. Nem. Menj csak nyugodtan. Károlyházi nem ért hozzá.

SÁRKÁNY. Az igaz, és filozopter…

AZ ÁCS HANGJA. Méltóságos úr!

SÁRKÁNY. Megyek már a boltba.

AZ ÁCS HANGJA. Csak gyorsan. Mert én itt állok.

SÁRKÁNY. Nézzetek hátra majd Szkopál bácsira… Amálhoz. Te is, kedves. Az új fásszín tán jobb kedvre hangol. El az utca felé. A kerítésen visszaköszön. Szervusz – kissé szomorúan –, fele-szívem!

Amál és Károlyházi egy ideig némán állnak. Amikor Sárkány lépései elhangzottak.

AMÁL. Ernő, én elmegyek innét!

KÁROLYHÁZI. De hogy, mikor?

AMÁL. Most, ebben a percben… Ez az egyetlen, amit tehetek…

KÁROLYHÁZI. De hát hogy… azalatt, míg én az áccsal…

AMÁL. Pontosan úgy van, ahogy mondta… Ez a szorítás… Az ember csakugyan nem tud mást tenni: kapkod, fölsikolt, menekül. A komp motorzúgása. Ez a tízórás komp! Mielőtt visszaér. Berohan a szobába.

KÁROLYHÁZI. De Amál, édes. Ez borzasztó… Az én rossz hasonlatom. Ez rémítette meg annyira?

AMÁL bentről, az ablaknál. Ugyan, csacsi… Ne féljen: nincs semmi része benne. Hallani a hangján, hogy közben idegesen csomagol. Azt hitte, gyerekem lesz.

KÁROLYHÁZI. De nem?

AMÁL. Nem, hála isten. Az kellene. De a rémület, ami arra a gondolatra elfogott. Azon fölmérhettem – a testembe csapó iszonyaton –, hogy hol tartunk… S ölelni kezdett. A reménye, a boldogsága! Úgy éreztem, hogy rögtön felkap, és bevisz. Nappal is előfordul. S akkor már hiába minden: meglesz, amit annyira akar.

KÁROLYHÁZI az ablaknál. De Amál… gondolja meg mégis… a botrány… Így megszökni.

AMÁL közben kijön, bőrönddel, karján kabát. Ne féljen, maga nem tud róla… A maga állását, karrierjét ez nem érinti.

KÁROLYHÁZI. De Amál, hogy mondhat ilyet?

AMÁL. Maga nem is tudja, hova mentem. Hátul volt Szkopál bácsinál…

KÁROLYHÁZI. Föltételezi, hogy elengedem?

AMÁL a retiküljében kutat. Nincs egy fillér sem nálam. Hajlandó egy kölcsön tíz pengővel a szökésemet megsegíteni?

KÁROLYHÁZI. Nem… Azaz, ha csakugyan elszánta rá magát… De akkor én is megyek.

AMÁL. Azt nem lehet, magának itt kell maradnia… Segíteni neki…

KÁROLYHÁZI. De én nem neki akarok segíteni… Hova akar menni? Neki a világnak?

AMÁL. Mit tudom én… Haza Tószegre… Nem, oda nem. Egyelőre egy szállodába.

KÁROLYHÁZI. Az anyámnak van egy kis szobája Mátyásföldön. Amíg talál valamit.

AMÁL. Nem, nem ránthatom bele az őrültségembe… Engedjen…

KÁROLYHÁZI. De boldoggá tesz, ha beleránt. Hisz tudja, hogy az első naptól, ott a szemináriumban… Ha tudná, mennyire sajnáltam. Azt hiszi, el tudnám foglalni azt az állást? Ott dolgozni mellette, azután, hogy itt hagyta…

AMÁL. De mégse, most ne jöjjön. Vagy legföljebb a kompig… nem szabad elkésnem, nem. A kiskapu felé rohannak, ebben a pillanatban lép be Márta, ők ketten meghökkennek. Márta!

MÁRTA. Szervusz. Meg akarja csókolni, de Amál kitér. Csodálkozol, hogy kijöttem? A kofferra néz. Készülsz valahová?

AMÁL. A komphoz, bocsáss meg.

MÁRTA. És apa? Szétnéz.

AMÁL. Ő a boltban van… valami stangnit vesz. De bocsáss meg, a komp indul…

MÁRTA. Amál, tán előlem? Nem kell. Ha akarod, elsétálok apa elé a bolthoz – be sem jövök.

AMÁL. Nem, dehogy. Nagyon jó, hogy kint vagy.

MÁRTA. Tudom, hogy igazságtalan voltam hozzád. Olyat adtál apának, amit mi Egonnal nem tudtunk.

AMÁL. Nem, én voltam igazságtalan tehozzád… Emlékszel, amikor azt mondtad – ott a hall-lépcsőn –, hogy jóakarat nélkül is lehet jó tanácsot adni. Igazad volt; ezt nem lehet bírni. Mondd meg neki, hogy ne jöjjön utánam, mert a vízbe ugrom. Elrohan.

MÁRTA elkapja Károlyházi karját. De hát mi ez? Mi van itt? Hova megy?…

KÁROLYHÁZI. Kifárasztotta. Bocsánat, a komp… nem hagyhatom magára.

MÁRTA elkábultan néz utánuk, azután följön a tornácra, benéz a szobába.

SZKOPÁL BÁCSI HANGJA hátulról. Méltóságos úr!…

SÁRKÁNY az utcai kapu felől, a háttal álló Márta felé. Ernő elment? Mintha őt láttam volna egy bőrönddel szaladni. Márta megfordul. Te vagy az, Márta?

MÁRTA. Igen. Fönn vagyok Pesten, s kijöttelek meglátogatni.

SÁRKÁNY. Amál?… Találkoztál vele?

MÁRTA. Találkoztam… Lement a komphoz.

SÁRKÁNY. A komphoz?… Be Pestre? Temiattad?

MÁRTA. Nem… a kapuban verődtünk össze. Nagyon izgatott volt.

SÁRKÁNY. Azt mondta, a komphoz? Az órájára néz. Bocsáss meg…

MÁRTA. Ne, ne menj. Azt mondta, ne menj utána. Kompberregés. Különben is…

SÁRKÁNY. És Károlyházi?

MÁRTA. Azt a fiút gondolod? Aki Egon utódja lett?… Ő is vele ment… Azt mondta, nem engedheti egyedül… Csönd. Valami idegletörés lehet. A sziget, ez az örökös egyedüllét. Nem volt okos egy fiatal teremtést, aki megszokta a járás-kelést, ide…

SÁRKÁNY leül a padra. A barlangomba…

MÁRTA. Benn tölt egy-két napot, meggondolja magát. Vannak benn rokonai?

SÁRKÁNY nem felel a kérdésre. Nem, nem gondolja… Az a pillantás: avval fog a világ végéig rám nézni. Magának. Nemcsak ő… az egész emberiség.

MÁRTA. Miféle pillantás?

SÁRKÁNY. Amelyikben elárulta – itt ültem ezen a tönkön –, hogy borzad tőlem. Az igazi érzés – ahogy a sok hamis alól, mint belátás, hála, nevelés, emberség s miféle rongy takarja még bennünk az állatot – egyszerre csak kitör. Az úton, amíg ezért a vacakért voltam, már minden összeállt bennem. Az agyamnak megtiltottam, hogy végiggondolja, de a szívem, az tudta… Visszafelé szaladtam… Hátha valami kétségbeesettet…

MÁRTA. Azt hiszem, ettől nem kell félned…

SÁRKÁNY. Nem?

MÁRTA. Az a fiú… a tanársegéded… vele van.

SÁRKÁNY. Igen… nem kell féltenem őket. Csüggedten ül a helyén.

MÁRTA melléje ül, megfogja a karját. Megint egy csalódás, apukám. Az emberismereted. Hogy ismered az embert, s mennyire nem ismered az embereket.

SÁRKÁNY. Azt hiszed? De hátha az, amit te rossz emberismeretnek hiszel, nem is ismerethiány, hanem valami más, ami lehetővé tette, hogy éljek. Mit gondolsz, megérhettem volna én az ötvenedik évem, ha egy oktalan remény, időnként, amíg a szív lélegzetet vesz, föl nem függeszti bennem az emberekről való tudásomat? Vagy azt hiszed: én, csak én nem tudtam, amit ti erről az Amálról tudtatok? Nem – egy regényíró sem tudná pontosabban: az apja, betévedése a Múzeum körútra, a különös ember, egy kis borzongás a titok előtt, a szív kalandja, önmaga túlbecsülése: aztán a csömör, ez a reggel, a két fiatal: az egészből, mint egy szakácsreceptből, úgy jön ki a pillantása… a rémült menekülés. És ez a Károlyházi? Nem láttam benne a serdülő szellem éhes féltékenységét? A filozopteri szerelmét? S most a kompon: a dölyföt, hogy ő vitte el tőlem. Ha valaki: én tudtam. Tudtam ezalatt is. De ki kellett kapcsolnom az agyamból a tudást, mielőtt végleg bezárul: hogy egy-két hónapig élhessek. Hogy azt higgyem, nekem is adatott valami életféle.

MÁRTA. Amit te értesz életen, apa, az nincsen. Én legalább senkit sem láttam, aki azt értené rajta…

SÁRKÁNY. Senki? De hát nyisd föl akármelyik könyvet: nem arról van szó, amit én komolyan vettem? Barátság, szerelem, igazság, boldogság, férjség, apaság, hazaszeretet. S próbálj ne csak fecsegni róla, csinálni a dolog természetéből folyó ősi szent törvények szerint, s mindenki megdöbben, félrehúzódik, „pardon, én nem ezt értettem rajta”. Mit fecsegnek hát róla, ha nem kell nekik? Micsoda medúza-remeterák szimbiózis ez, amit emberiségnek hívnak?… Két faj bujkál a kérkedő nemben… Az egyik – amelyik komolyan veszi – élni, jelezni próbálja, amiről a többiek gagyognak; s a másik, amely, mint valami díszért, cicomatollért – gyötri, megkopasztja őket.

MÁRTA. Nagy embereknek mindig ez volt a sorsuk.

SÁRKÁNY. Nem, nem mindig, s nem mindenhol. Másutt, más időkben mégis megbecsülték a dísztolltermő, bús háziállatot… Bel esprit volt a neve, s úgy-ahogy megengedték, hogy ő is ember legyen. Vagy mint lángészt tisztelték – miközben kínozták. Én itt már csak a szörnyeteg lehettem.

MÁRTA. Igazságtalan vagy az emberekhez. Nagyon sokan szerettek, s még most is szeretnek.

SÁRKÁNY. Anyád – ő. Más senki. S ő is, mint az állatszelídítő a maga oroszlánját. Akit az ostorával két lábra állít. S ketrecében, hálából, amért megél belőle, meg tán valami sorsközösségből is, meg-meggyömöszöli a füle tövét a sarkával.

MÁRTA. Én is szeretlek. Most, amióta külön lakunk: annyiszor jutsz az eszembe. Tán senkihez sem érzem magam olyan közel a földön. Ha nem is tudok a várakozásaidnak megfelelni. És sok emberben van ilyen sóvárgás utánad. Az este együtt voltunk Boronkaival.

SÁRKÁNY. Elképzelem. Jövőre Amált is meghívhatjátok.

MÁRTA. Olyan barátsággal, féltéssel beszélt rólad. Még Egon is. Amióta nem nyomasztod őt a közelségeddel, büszke rád.

SÁRKÁNY. S amikor a földet sem fogom az árnyékommal nyomni, tán az ország is elhiszi, hogy tulajdonképp szeretett engem. Csak én voltam különc…

MÁRTA. De lásd be, apu, hogy mégis van valami szokatlan, kivételes benned.

SÁRKÁNY. Nem, nem látom be… Kéne, hogy én adjam meg a föloldozást? Hogy igen, az vagyok, aminek mondtak: nagy-nagy, de szörnyeteg? Nem, ez most már örök pör. Ti azt mondjátok, ti vagytok az igazi emberek. Én pedig azt mondom, én vagyok az ember, akit ti az éhen maradt szívével a mitológiai múlt szörnyetegévé kárhoztattok.

MÁRTA. S most, ezután mihez kezdesz? A terveid, a mozgalom, amit fölkavartál.

SÁRKÁNY. Csinálom. Ha nem hitből, hát dacból… Nem kell félned, nem mondják majd apádról, hogy egy lotyó szoknyájának a szele elfútta a lelkesedését. Egy ideig csinálom, aztán befagy itt úgyis minden.

MÁRTA. És te? Csak nem maradsz itt télire is?

SÁRKÁNY. Mért ne? Itt maradok télire is. Ez lesz csak az igazi Sárkány odú. Majd ha leesik a levél s kinő a zúzmara. Úgyis itt éltem mindig ebben a vadonban. Most legalább nem lesz különbség a sorsom s a tanyám között.

Függöny