Nyitóoldal


Sámson (1945)


SZEREPLŐK
SÁMSON
DELILA
THIMNEUS, Delila férje
JEFTE
KIRÁLY
ESKON, KODRON, EFTON a király tanácsosai
1. FILISZTEUS
2. FILISZTEUS
3. FILISZTEUS
4. FILISZTEUS
5. FILISZTEUS
6. FILISZTEUS
7. FILISZTEUS
8. FILISZTEUS
A MOLNÁR
A FŐPAP
VÉNASSZONY
FEGYVERESEK, tömeg, hangok a népből


ELSŐ FELVONÁS

A malombörtön. Közepén a malomkövet forgató tengely, rajta rúd: Sámson ennek nekidőlve forgatja majd lentről a követ. A háttérben, kissé jobb felől, lejáró: a reggel, fénye fokozatosan kúszik le rajta, egészen addig a helyig, ahol Sámson most tápászkodik.

SÁMSON a kő tengelyéhez láncoltan ébred.

Mély éjjelembe a hajnal hangjai
megjöttek megint; Efraim hegyén
a napnak is ott kell rég ragyognia;
de bár szemem kitólt golyója helyett
egész bőröm egy napéhes szem lett – vackomba
még soká érnek le meleg ujjai.
Testem és fülem hajnala közé
órák tolódtak, s lelkem csaknem oly
hajnaltalan forog a kő körül
mint szemem.

A MOLNÁR. Sámson!

SÁMSON.     A molnár, máris!

MOLNÁR. Sámson!

SÁMSON.     A leggyávább száj odvában is
mily könnyű szó lett a rettenetes név!

MOLNÁR. Föl, hé! Vékáikban első búzával
asszonyok jönnek; Dágon ünnepén
aznap őrölt szemet dobnak a lángba.

SÁMSON. Van még három köved, őrless azokkal.
Mindig csak Sámson vonszolja a rudat?

MOLNÁR. Agyonverned az ezer askelonbelit
meg sem izzasztott s egy-két véka búza
mint a gyermeket, megnyöszörget.

SÁMSON. Aludni szeret barlangjában a sárkány,
ha sárkány dolgokra nincsen alkalom;
egy daráló – s népek forgatása
más lelket kíván, még ha a karnak
mindegy volna is. De hisz tudod, hogy nincsen már
erőm.

MOLNÁR. Jobban, mint hihető, behemót!
Kályhányi tested s a benne pislogó
gyengeség nevettetne, ha nem bosszantana.
Mikor mondták, hogy itt az én malmomban
kell forgatnod majd rabként a követ,
nem tudtam, féljek vagy örüljek-e.
Erőd kívántam, s híredtől féltem.
Egy ilyen Sámson vékát, úgy gondoltam,
egy nap ezret is leforgat; – nem lesz
több tolongás, szitok a malomudvaron.
De aztán, hogy otthon este megbeszéltük,
s az asszony előhozta régi pusztításaid:
úgy elrémültem, hogy már szökésre is
gondoltam inkább, mint ilyen vadállatnak
őrizni láncát és dühét. Haha! –
Te jól megcsaltál, Sámson, engemet!
Egy szamár jobban elforgatná a követ
s te jámborabb vagy mint a legjámborabb
szamár. – Na, kelj fel. Hallod? A másik
jár már.

SÁMSON. Molnári számvetés. Minthogy
az embert vadság s irigység keleszti,
ily nagy kenyérben, mint én, még több lesz
a kovász. Ki ellen agyarkodnék egy Sámson?

MOLNÁR. Erdőt azért nem jártam volna veled;
árnyékával is agyonnyom az ilyen.

SÁMSON. Jámborságában szunnyad az erő –
s ami fölveri – csak a kivételes.

MOLNÁR. Erődben én azért meggondoltam volna,
hogy így, a csizmámmal beszélgessek veled. Belerúg.

SÁMSON. Vigyázz –

MOLNÁR. Haha! Bika hangja az ökörből.

SÁMSON. Senkit úgy el nem altatott egy jó szó.
A késő halálnak, órjások tudják csak,
mily édes pótszere egy ölben elaludni.

MOLNÁR. Mondják, az asszony is úgy altatott el
s nyírt meg. – Igaz, mit odafönn hallottam,
hogy a nyíró olló vette el erőd?

SÁMSON. Hajamban volt erőm, s bizalmam nyírta meg –

MOLNÁR. De hisz hajad kinőtt azóta.

SÁMSON.     Az enyém?

MOLNÁR. Mikor közénk jöttél, Gázába, nem volt
hosszabb és sűrűbb.

SÁMSON magában. Látják is, nemcsak érzem?
Én azt hittem, csak bennem nő a haj – –

MOLNÁR. Ha tehát
nálad a haj az, ami másnál kar s derék,
erősnek kell lenned most megint – –

SÁMSON.     Hallgass!
Csendesen. Nem – nem; amit ők lenyírtak, nem nő ki
többé ugyanaz. Nem olyan haj volt az,
mit a borbélyok seprője ismer –
Anyám méhében kezdett az nőni,
s nőtt öltől-ölig, míg Delila öle
el nem rabolta, mit anyámé nevelt.
Mert tudd meg, sem bort, sem más, gyümölcsből-lett
részegítő italt nem ivott, engem hordván,
anyám. Így rendelte néki az angyala.

MOLNÁR. Mesének is csodás, amit valóként
mondassz el. Mostani hajad ezek szerint –

SÁMSON. Mint élő oroszlán helyén a faragott – –
ahogy Sámson is Sámson emléke csak.
Föltápászkodik. Jaj – csontjaim, be nagy súllyal vagytok!
Testem is sok volna erőmnek, s ti
ezt a malmot is testemmé teszitek.

Nekifeszíti magát a rúdnak, s lassan járni kezd.

MOLNÁR. Ne siránkozz, Sámson: nagytól nagyot vár
a világ – s ha nyög bele, nem szánja, neveti.
Hanem a hajadnak kedvem volna azért
Delilájává lenni.

SÁMSON magában. Dugd inkább
oroszlán szájába a fejed.

MOLNÁR. Morogsz?

SÁMSON. Csak a rudat dicsérem.

DELILA a lejáró tetején, cselédruhában; figyel.
Itt van még láncon – nem úgy, mint álmomban.
De állhatok-e itt hajnaltól estelig,
s éjjel, mikor szörnyű szuszogása hallik –
a látott gyenge írjával kenni
mit lelkem szemével láttat a rémület –

MOLNÁR észreveszi. No nézd, nem vagy tán ismerős, szép húgom,
Gázában – vagy ittál már, hogy a garatot
idelent keresed?… Egy ilyen vén molnár –

DELILA. Hallgass – ez Sámson, úgy-e, a vak,
Ki mellével oly nyögve tólja a rudat?

MOLNÁR. Ő. De nem szabad ám lejönnöd e helyre,
kíváncsiskodó. Látni szeretnéd,
mi, a mesét?

DELILA. Haragos, úgy-e?

MOLNÁR. Nyűgös inkább, mint órjásra kelt gyerek.

DELILA. Hogy nyög a fa, és csikorog a vas!
Nem vékony a lánc, mit lábára vertetek?

MOLNÁR. Egy szikla ellóg rajt három századig –
Nem olyan ez a Sámson ám, mint régen.
Nem vinné föl szembe, a Hebron-hegyre,
mint mikor a paráznánál ott szorult,
a kitépett városkaput. Na, láttad már?

DELILA. Várj csak. A feleségéről beszél-e?

MOLNÁR. Jó emléke van, haha, a térdiről.
Megnyíratná rajt még egyszer magát,
csak azon csicsihatna.

SÁMSON megáll. Ki van itt, molnár?

DELILA. El ne árulj neki –

MOLNÁR. Ej, ki volna? –

SÁMSON. Egy asszony… A pincetorok előtt,
melyen a fényt kapom.

DELILA  könyörögve int.

MOI.NÁR. Vakságoddal látsz,
vagy orroddal hallod-e? – A lépcső se nyikorog,
amerre bámulsz. – Na rajta, ne henyélj!

SÁMSON. Az elébb beszélt is – Forgásomban akkor
nem figyeltem rá. De most, hogy megálltam,
ott függnek hallhatón a levegőben a szavak.

MOLNÁR. Odafönn neszez a sok asszony,
mert lusták a kövek. Dőlj hát neki, te dög!

SÁMSON. Nem. Nem csapsz be. Mélyebb érzékeken
fogom fel én őt, semhogy kiszúrt szem,
színlelt hallgatás elzárhatná lényét
fellobbant bensőm elől. Egy szag hajából,
melle elnyomott lélegzete, a tér,
mely teste körül forróbb és csomósabb,
elég nekem, hogy mint szimatot fogó
oroszlán tudjam –

MOLNÁR felé döf. Ej, dolgozol már?

SÁMSON. Hozzám ne nyúlj!

DELILA. Ne bántsd –

SÁMSON. Szólsz is hát? Énnekem
hang nélkül is egy kiáltás voltál – Delila!

DELILA elszánva magát. Na, jól van, mit akarsz, én vagyok.
Olyan nagy baj, hogy látni akartalak – –

MOLNÁR. Az ám. Most látom, a szolgálóruha,
szakajtó, gyékénypapucs… Vén molnár, a vaknak
mégiscsak jobb volt a szeme.

SÁMSON. Delila!

DELILA. Előbb üvöltötted, most nyögöd a nevem –
Mondd ki harmadszor is – s olyan lesz, mint illik.

SÁMSON. Azt hittem, azért üvölt, mert nyakad keresi,
a hangom – De nem, csak mert megismert …
Hogy megcsaltam az éjt fogadalmaimmal!

DELILA. Mit fogadtál meg, Sámson, éjeidnek?

SÁMSON. Nem úgy, mint ti tudtok, pogányok, fogadni –
zsidó mód, esküvel… Hogy megfojtalak.

DELILA. Megfojtani? kötéllé összefont hajaddal,
amelyet lenyírtam. Így mondta a kép.

SÁMSON. A magad gyönyörű fekete hajával –
mit lefekvéskor háromszor tekertél
meleg nyakad köré.

MOLNÁR. Cselédre, úrnőre,
egyként szól a parancs; – menned kell innét,
s neki őrölnie.

SÁMSON. Őrölni, de kit?

DELILA lerántja karékét. Liszt vámod ebből is kiőrölheted.
Hagyj vele.

MOLNÁR. Tyűha. Megnyílt markoddal
lám bátorságom is megjött. Ne félj –
bátran ingerelheted; kölönce
nehezebb, mint szíve – Fölmegy.

SÁMSON. A mások gonoszsága tűzhányóvá tett;
a tied, hálátlan, leroskaszt. Azt még
a tisztító harag kiégetheti,
úgy hiszi. – De nem egésziben rossz-e
az élet, s szégyen az embernek létele,
ha egy Delila Sámsonnal így bánt.

DELILA. Sámson, teneked titkod van előttem.

SÁMSON fölhorkanva. Titkom? Énnekem? Minden kinő hát?…
Mi titkom lehetne? Még a körben-forgó
malom barmától is titkot vársz, Delila?

DELILA. Sámson, teneked titkod van előttem.
Titkod volt előttem mindig is, ez volt köztünk
a baj – –

SÁMSON. Megszűnt, s én itt vagyok, vakon.

DELILA. Előbb kellett volna megnyitnod magad.
Nem bírja azt egy asszony, hogy kit férjeként
ölébe enged, lelke megőrzött
szüzességében titkot rejtegessen.

SÁMSON. Nem magadnak gyóntattál – a filiszteusnak.
A filiszteusok bérence pihegett
az én gyanútlan lélegzetem fölött.

DELILA. Mert nem csak titoktartó, csaló is voltál.
Háromszor csaltál meg, emlékezz, gonosz.
Először azt mondtad: meg nem száradt, nyers gúzs
bírhat csak erőddel; aztán az új kötél,
aztán a nyüst fonál, mit hajadba kötök.
S kender és kötél, mintha tűz emésztné,
szakadt le rólad s a nyüst fonalat
eldobta hajad.

SÁMSON. Hogy lássad, igaz-e,
harminc filiszteust dugtál a szomszédos
szobába.

DELILA. Magam kipróbálhattalak?

SÁMSON. „Rajtad, Sámson, a filiszteusok”;
Édes altatóra ez lett az ébresztő.

DELILA. Mert tudtam, hogy hazudsz, ahogy most is. Rád kellett
bizonyítanom.

SÁMSON. Ha előbb gyötröd ki
lelkemből a titkot, előbb lökhetsz ide.
Vagy akkor sem tudtad: nem hazudok-e,
midőn szülőanyám megnyílt meddőségén
s az angyal parancsán kezdve, elmondtam
mindent, sor szerint… Hatvan filiszteust
hoztál harminc helyett – s ezerszáz siklust
vettél fel egytől-egytől árulásodért.

DELILA. Az más, Sámson. Akkor már késő volt.
Az asszonyban is fölforr a sérelem
s tovább viszi és másképp, mint későbben szeretné.
Első éjszaka kellett volna szólnod,
mikor testedről ledobtad az inget.
Így a titok vett nyirkos karjaiba,
azt kellett megvakítnom – nem téged. S most megint,
titkod van előttem.

SÁMSON. S ha van is! Mi jogon
kopogtat egy Delila Sámson éjszakáján?
Mélyebb titok az, nem szájban elbúvó,
vagy amit szívünk kamrája kínjául
visszatart; természet titka, Isten
tervezésének nyoma a homlokon,
nagyra tartott erő, mit búskomorság óv – – –
ez az, mit ingünkkel levetni nem lehet,
s ágyasunk, bár forrunk, hidegségként érez.
Anyám tiszta méhit, az angyal-nevelést:
ezt gyűlölted te, s ezt pusztítottad el.
S nem csak te – elárult minden nő, kinek
ölébe dőlt, hogy súlyát vessze, fejem.

DELILA. No, látod…

SÁMSON. Ahhoz a legelsőhöz is –
hogy mentem Timnátba, apám ellenére.
Oroszlán tört reám, kérőben, az úton,
s a hét napos nász hét nap pityergés lett.
Elárult az is – harminc öltözetért
s én harminc filiszteust öltem meg nász helyett –

DELILA. Mert már akkor is titkolóztál, Sámson –
Rejtvényt adtál föl: „Étel az evőből,
erősből édes”. Híres lett a méz,
mit Sámson a döglött oroszlánból evett.

SÁMSON. Rejtvényemé a hír, vőfélyemé az asszony.

DELILA. Látod, én tovább megvoltam veled,
de te, Sámson, csak a rosszra emlékezel –

SÁMSON. Tűrném-e amattól, hogy így mellém álljon?

DELILA. Nyisd meg, Sámson, a szíved!

Thimneus, két fegyveressel.

THIMNEUS. Hohó – ki hitte? Színjátszó fészer
a börtön-malomból? – Egy őrlető asszony
s a malom állata Sámsont és Delilát
játszik; – mintha újból el kéne altatni
az órjást; vagy talán visszaaltatni
azzá, ami volt. Molnár, hónod alatt
hordod-e a fejed, vagy kőből van a hátad,
hogy kard és korbács közömbös neki?

MOLNÁR hebegve. Az, uram, egy Delila – hogy merné egy
molnár?

THIMNEUS. Akkor hát tanuld meg két „nem merem” közül
melyik az erősebb. Megüti.

DELILA. Énrám, engem üss,
engem találtál itt. Én voltam a láb,
ez csak a padló.

THIMNEUS. Ne hidd, hogy félek
szép hátad korbácsnyomokkal írni be –

SÁMSON. Mily filiszteus-kukac beszél itt korbácsról,
hol Sámson: lélegzik s Delila: fél?

THIMNEUS. A malom állata – mint a mesében, beszél!
Ki hitte volna, hogy e torzonborz bőrben
cselédeink számára ily lovagias bivaly
őrli a búzát.

SÁMSON. Csörgésre: katona,
gyávasága után filiszteus, bűze:
a készülő halotté.

THIMNEUS. Látod, rejtvénymondó –
vakságod ad föl most, s teneked talányt.
No, majd adok fel én is a bőrödnek –
Ez vas – de jön még, mi nem döf, csak sebez,
találgathatod, mi –

SÁMSON. Vakabb vagy te
énnálam Thimneus, ki mert taposhatod,
nem látod a hegy ormán a tűzhányó-füstöt.

THIMNEUS. Lám, már a nevem is tudod!

SÁMSON. Ki volt
a védtelent taposni Gázában vakmerőbb?
S ki lágyabb elméjű, hogy hamut kotorva
parázsba nyúljon?

DELILA megfogja Thimneust. Ne bántsd – titka van.

THIMNEUS. S te ahhoz jársz, úgy-e? – Titkát ringatni
tetves fejében – a rejtvénnyel rimánkodni,
mert Thimneus ágyában csak férfit kapsz, cudar.

DELILA. Zárd el, ha magadnál okosabbal beszélsz,
nyelvedtől haragod.

SÁMSON. A Thimneus ágyasa?
Kicsoda? Delila! A Sámson Delilája!
Egy Thimneus ágya kérkedik szégyenemmel…?

THIMNEUS. Azt hitted, félek melegedbe feküdni? –

SÁMSON. Ha az ágyak tudnák, amit az asszonyok
felednek, megégnél gyalázatodban –
De bárkik legyünk, az asszony annyival hál
belőlünk, amennyit felfog, s így Thimneus
az egész, több lehet, mint amit Sámsonból
meglát a tyúk-ész.

DELILA. Ha kíváncsi: kígyó;
ha szemet huny: tyúk –

SÁMSON. El kéne taposnom
s csak nevetni tudlak, Delila. Egy Thimneus!
A Thimneus ágyasai – velük szeretkezünk
egy életen.

DELILA. Sosem volt ágyas Delila;
S ha az, akkor is: ő –

THIMNEUS. Azt hitted: ott ül majd
gyászolva ágyadon, s lenyírt hajaddal
törli a könnyező megbánást szemiből?
Él, sört készít, s esténként táncol is,
Sámson.

SÁMSON. S utána rosszakat álmodik
s álom-tág szemmel surran a malomba,
kitudni, nem nőtt-e Sámsonban új titok.
Az asszonyok füle a nem hallhatóra,
vigyázz, jobb, Thimneus. Az éjben, mely nekünk
bátor horkolás, a hínár növését
hallják, s a csillagzó kotlósszárny alatt
észreveszik, mint kocog tojáshéján a veszély.
Egy ilyen fickó – mint te, jól teszi,
ha kölcsönveszi félelmeiket.
Én ha Thimneus volnék, Sámson nevével
sem maradnék meg egy szobában, mielőtt
Delila félre nem hív s fel nem világosít.

THIMNEUS. S én Sámsont, kettőt szabok belőled
behemót, kibe testvéröcséid
húsát is belerakta a meddő anyaméh.

SÁMSON. Egész szennyes nemedben nem volt
méh olyan, mint Manoah asszonyáé.

THIMNEUS kardot ránt. Fattyú!…

DELILA. Karddal egy vak ellen. S te szamárcsont helyett
üres szájalással. – Elég volt, megyek. Indul, föl.

THIMNEUS. Nem a halál a legnagyobb, mit férfi elviselhet
s ha mocskos nyelved most bosszúlatlan forog,
nem szívünk: rest, vagy fegyverünk: puha –
Emlékezetünk, mert vak vagy, nem vakult meg,
szánalmat szívünk szánalmas-voltodtól
nem tanult. A kicsitől, melynek neve: halál,
nagyobb rossz terve véd. Mert szívig ér csak a kés,
bordád alatt szájadig futhat a lándzsahegy,
de a férfigőg, mint a fagyökér –
olyan, s a bántalom, mely tűzül csap belé,
léted legmélyebb rostját perzseli ki.
Az egyik katonához. Maradj itt, s őrizd a ládát, melybe
a megtorlásnak raktuk filléreit.
Dágon ünnepén fel lesz törve a persely
s a szívderítő bosszút egyben pazarljuk el.

EGY MÁSIK KATONA előugrik. Hadd maradjak én itt. Jobban
értem, hogy kell,
míg testét őrzöm, lelkét hóhérolni.

THIMNEUS. Jól van, e szórakozást; ha az –
jobban kiérdemelted. – De vigyázz,
hogy éppen csak benyargald benne a dühöt;
sarkantyúzni – csak minekünk szabad. El.

A katona a lépcsőn, Sámson magába roskadtan.

SÁMSON. Ült-e már ember ekkora magányban?
Magányból van húsom; mellemből a levegő
a magány mérföldein ér föl a világba,
mely vakságomból rak új magányt reám –
Száz évig jár s nem ér ki a szív melegével
vándorló lehellet belőle. Meglaktam én,
bújván ellenségeim elől
Etham partjain a sziklabarlangokat,
de minden barlang egy kis természet volt –
fákkal s halkan forgó fényes csillagokkal
e barlanghoz képest, mely most forgatja,
tenger csigájaként, önmagába visszatérő
hangom.

KATONA. Sámson!

SÁMSON. Ezt mondja – Sámson –
Gázában most a kisgyermek is, mint kinek
átfűzött orrú medvét ígértek,
kit a hegyes Libanonból hoznak le vásári
táncoltatók. Mit akarhatnak velem?
Miféle meglepetést tudtak készíteni
komiszságuk s fájdalmam újdonságaul?
Egy város titka nő fent gonosz ujjongással
az elárvult Sámson magányos titka körül –
Jaj, milyen szomorú, még ha erősebb is,
e titok! Hogy figyeltem, mekkora reménnyel
a növését magamban, mint anyám sem az enyém.
S ím a megtorlás boldogsága helyett
bánattal borul el szívem. Egy asszonyért;
Az emberiségért – melyben tisztaságommal
s erőmmel ez lettem.

KATONA. Manoah fia!

SÁMSON. Az vagyok. S e tisztes névre, bár oktalan,
bánatom tó-fenekén mélyebb forrásokat
érzek kinyílani – Sámson, az egy,
sok lesz, mint őse; a világtalan vak
Izráel bírája. Jeftéhez. Katonaként csörögsz,
de szádban atyám neve, mint hazulról jött hír –
Te vagy az, ki kedvenc eb lévén, gazdádtól
Sámsont kérted, hogy fogadat mulattasd?

KATONA. Okom volt rá, hogy kérjem, Córa éke.

SÁMSON. Córa! –
Ez lesz tehát a kínzás? – Apám s nála holtabb
szülőhazám nevével emlékeztetsz rabot
a szabadon holtakra – vakot az éjszakában
elmerültre?

KATONA. Nem kínodul mondom apád
és városod nevét, Dán nembeli férfi –

SÁMSON. Arcod nem látom, de hangod jól ért
az álarc-viseléshez, ha gúny az, mit részvétként
hall fülem.

KATONA. Nemcsak Sámson ment Timnátba
kérőbe. Hol két nép hál egy födél alatt,
a gyűlölködő vér szerelmet is szít
s zsidó s filiszteus, két összeférhetetlen,
egy testbe-varrtan tanul megbékélni –

SÁMSON. S ki volt az, nő vagy férfi, kit Timnát s Córa közt
a vér vetélőként ide-oda dobott?

KATONA. Anyám anyáddal egy kútról hordta,
a boldogtalan, Córán a vizet –
Deborah volt neve –

SÁMSON. Hallottam róla,
egy filiszteus jött Timnátból érte.

KATONA. Harminc vőféllyel vasban és lovon.

SÁMSON. S nem volt Sámson a kérőt elriasztani –

KATONA. Élve vitte akkor az oroszlán a mézet.

SÁMSON. S e kénytelen örömnek te vagy gyermeke –

KATONA. Én járok apám fegyverzetében
s én emlékezem anyám meséire.

SÁMSON. Fegyvert vesz s cserél útjában az ember,
de egyszer telt tömlő anyaszóval a szív.

KATONA. Döntsd hát el ebből, mi vagyok inkább –
minek kell lennem –, zsidó vagy filiszteus?

SÁMSON. Ha apád s anyád két vére úgy jár benned,
mint bennem hűség és vonzalom: boldogtalan.

KATONA. Hazát én, apámtól-anyámtól, kettőt kaptam,
attól: szemem – emettől: képzeletem.
Kedvesebb, ítéld meg, neked melyik volna?

SÁMSON. Te még nem láthattad őseink földjét –
én már nem láthatom. Kettőnkben legzöldelőbb
Córa fölött az erdő s Córa lábán: a tó –

KATONA. Mint házunk folyosóján, úgy mennék utcáin.

SÁMSON. Nekem se kell vakként ujjam terpeszteni.

KATONA. Egy útkereszt van, hol fölérünk a hegyre.

SÁMSON. Ott jelent meg, azon, apámnak az angyal.

KATONA. S odafutott anyád az étel-áldozattal –

SÁMSON. Sámsonról is beszélt hát felnevelvén anyád?

KATONA. A timnáti mennyegzőt mondta altatóul.
Rejtvényed volt a dió, melyet minden este
fel kellett törnie.

SÁMSON. S most beérted s magad
őrzöd a mesét. S ha él, te mondasz
Sámson végéről anyádnak altatót.
Hogy hívnak, katona?

KATONA. Góliát. De anyám
az ő apja nevivel csak Jeftének hívott.

SÁMSON. Jefte! – Messziről érkezik e név,
mikor még térden ültem és szakállat téptem.
Mért kérted, Jefte, hogy őrzőm lehess?

JEFTE. Mert nem jó a kínnak szánatlan maradni,
s többért is talán.

SÁMSON. Mi juthat el több
a fogház-malomba: egy pászta fény reggel
s egyetlen reggelen egy szó szánalom?

JEFTE. Felnőttem s még nem voltam apáim földjén;
most odakerülök.

SÁMSON. Egybeveted a mesét
s a valót; – szándékod csak helyeselhetem.

JEFTE. De más is él itt lenn, kinek ott fönn van helye.

SÁMSON. Vak és erőtlen az, akire te gondolsz.

JEFTE. Én leszek: szeme; – kardom: az ereje.

SÁMSON. De látják a nemlátót. S ha Horeb hegyét
akarnád a Jordánon keresztülvinni,
szemet nem szúrnál jobban, mint vele.

JEFTE. Elég nagy köpönyeg rá is az éjszaka…
Barlangtól barlangig azalatt lopom.

SÁMSON. Minden filiszteus egy vadász lesz mögötte.

JEFTE. S rab Izráel fölkel a régenvárt vad körül.

SÁMSON. Anyád meséiből ismered e népet.
Mesékben: a nyúl bátor, a kígyó: hű,
a parázna: fehér. Egy anya meséiben
Izráel is fölkel magáért s Sámsonért.

JEFTE. Célod-e elgyötörni bennem a reményt,
hogy így beszélsz?

SÁMSON. Nem tudják-e Izráel férfiai,
hogy kivel forog Gázában a malom?
S támadt-e bennük egy is, ki mint te –
éjszakámba lopózik – bírájához a nép.
Öljön az, ki Izráelért kiáll,
szamár állkapoccsal egymaga hadakat!

JEFTE. De Isten több mint a nép s Izráel hőse előtt
ő jár kard gyanánt. A Gibeon mezején
el kellett széleszteni a harcosok javát,
mígnem oly kevés fő maradt, hogy nem magát,
csak Istent tartsa, győztesnek a nép.
Nem Isten lakott-e a te hajadban is –
dárdánál keményebbé tévén hajszálakat?
Ha Isten melléd áll…

SÁMSON. A levágott kinő –

JEFTE. Ő módot talál –

SÁMSON. Hogy első fű legyen
kaszált réten a sarj.

JEFTE. A vak vezetni fog.

SÁMSON. S mi végleg elapadt, dagály emeli –

JEFTE. Ember oly mélyre nem eshet, hogy Isten
a maga fegyverét föl ne emelje benn.

SÁMSON. A malom állata népet őröl, nem szemet.

JEFTE. Ha Ő akarja. – Gúnyolsz-e, Sámson?
Vagy én magyarázzam, pogány a zsidónak,
katona bírának, mit megtehet az Úr?

SÁMSON. Hivő magyaráz itten a tudónak…
Sok sóhajt termett ahhoz az én szám,
hogy gyermekes gúnyra kedve kerekedjék.
Nézz Sámson fejére – csakugyan kinőtt
a másodfű; hatalmas, mint Isten sarja –
s mi testemben elapadt, imhol visszatért –

JEFTE. Elmondhatom-e eszem nyelvén is,
mit szívem, gyorsabb lévén, a magáén kiált?

SÁMSON. Bár gyorsabban szólt szíved – nem elhamarkodottan.

JEFTE. Azt mondod, hajaddal erőd is visszatért?

SÁMSON. Ez a titok, melyre Delila lehunyt szemét
rossz álmok intik – s ezt nem látja a nyitott.

JEFTE átöleli. Van hát lakó a földrengés-döntötte házban,
mely elhagyottsága súlyával nyomott?

SÁMSON. Amit látsz: látszat, amit nem látsz: a való.

JEFTE. Hitem sok volt imént, most kölcsönre szorul.

SÁMSON. Halld meg hát, mit hallani érdemesít anyád.
Midőn boldogságommal szemem is kialudt
s a kezek, kik vakságom barlangjába löktek,
egy barlanggal alább, idetaszítottak,
oly erőtlen voltam valóban, mint hiszed.
Tagjaim zsákként vonszoltam s a gyengeség
verejtékcseppjeit akkor ismertem meg.
Szerencsém volt, hogy a molnár félelme Sámsontól
lassabban oszlott el, mint erőtelenségem.
Így, mikorra az öreg az ütésre rákapott,
körbenyomtam már, alélás nélkül is,
nehányszor a rudat. Akkor még magam is
azt hittem: szokás edz gyalázatomhoz.
S mint asszony, ki magzatát tudatlan hordja,
megcsaltam magam a bennem növő felől.
Az aljas élni-akarás, az ad –
okoltam magam – körforgásaimhoz
a szégyennek erőt. Mi Sámsonból megmaradt,
örül, hogy egy fél öszvérrel felér.
Életre kapván, bűnömmé így vált,
hogy meg nem halhattam, önmagam előtt.

JEFTE. De nem soká, hisz rúg a gyenge magzat is
végre; – hát benned –

SÁMSON. A hajdani Sámson!
Egy vakban! Gondolhatod: az volt a dobbanás.

JEFTE. S hirtelen vetted észre, vagy sejtetted előbb?

SÁMSON. Midőn régi erőm, az őszhajjal sarjadó,
először tört rám – mint nem remélt gyanú:
halántékomhoz fogtam kezem s a láncot,
hogy szét ne dobja a belül-dobolót.
A szilaj örömnek vigyázni kellett, hogy
ki ne rántsam a vasgyűrűt s a falat is vele,
mert attól a perctől zsinór lett a lánc
szálka a gerenda s a malom: mozsár.
Így sejtettem én meg magamban magam,
hogy aztán bénán üljek órákat megint
s megtámasztott fejem legyen a teher,
mit kezem még megbír – s az ujjongást követő
bánat, mit szívem éppen hogy elvisel.

JEFTE. S őreid elől rejtve ez hogy maradt?

SÁMSON. Megtanulja, kitől elvették mindenét,
elrejteni, ami újra az övé –
Egy kanál, mellyel a fal vályogát kaparja,
a kötél, melyre végső kínjában
felkötheti magát, Jákóbbá teszi
álnokságban a színlelni nem szokott rabot –

JEFTE. Hát még ez a kanál – a népeket-merő!

SÁMSON. Efölé még több restséget, nyögést
kellett borítani, hogy elvesszek benne
fűszálnál jobban. – Fölvetni a nyakat
egyszer is elég lett volna, hogy mint
görgő szirt, rettegést keltsek a vakban is –

JEFTE. Értem türelmedet. Édes éreznie
a játszók közül orvul kiütöttnek,
hogy a mulatságban, mely nélküle folyik,
lesz szava még neki is. – De a nyögés alá
rejtett mennydörgést, mondd, mire tartogattad?

SÁMSON. Annak, kit perc alatt fogan, szül, nevel
a jó alkalom –

JEFTE. Lenne bár Jefte
az alkalom neve, s szemem a lámpás,
melynél elborult erőd, útját lelve,
sorsához s népéhez ismét visszajut!

SÁMSON magában. Itt voltak előttem – ő és ágyasa,
reszkető lélegzetük lett volna vezetőm,
a kitépett lánc a közös kötél,
melyen cinkos bűnük együtt fullad és felel.
A megvalósuláshoz hoztad el álmodat,
Delila!

JEFTE. Az ünnep estjét kell kivárnunk –
E népözönön nappal át nem törünk;
abroncs fogná körül az áttépett gyűrűt,
s az abroncsot tenger. – De ha az éjszaka
minden tönkből Sámsont, fából Jeftét csinált,
a részegen eldőltek közt könnyebben átmegyünk.

SÁMSON. Lehellete ily közel nem lesz hozzám soha.

JEFTE. A molnárral majd én iszom potyát.

SÁMSON. Mit mondtál? – figyelmem elment egy gondolaton.

JEFTE. Hogy estélig légy csak tömlöce magadnak,
s mire két szarvával föltámad a hold,
az edomi úton már tudják a zsidók,
lovas-hírnökök fáklyafénynél mondják
lihegve: „Sámson él, szabad!”, s mire a ló
tajtékos nyakát a gyeplővel megverik –
a friss gödrök mélyén – lapátba koccanó
kiásott fegyverek hirdetik jöttödet.

SÁMSON. Költeménynek szép s hogy érünk estelig,
ha beljebb, amerre Izráel a tájat
sűrűbben lakja, úgy is lesz, mint hiszed?
Hallottad Thimneus-gazdádat. Ellenem
készül az ünnep.

JEFTE.: Ha ennyit kiálltál,
könnyű lesz a nappalt estjéért kiállanod.

SÁMSON. Kiállhat-e ember életért halált?

JEFTE. Halált? Nem hiszem. Nem roppant el ily hamar
a filiszteus ily kövér egeret.
S ha félelmük – istenünktől s a csapástól meg nem óv,
megvéd kegyetlenségük, mely koncát megrágva,
újra bekaparja a húst.

SÁMSON. Tudsz biztosat?

JEFTE.: Csak természetüket, s ezt-azt, hallomásból,
de ha úgy lesz, ahogy én nem hiszem – kardom nyomom
kezedbe s arra tóllak majd, ahol,
az ember legsűrűbb – így vakon is aratsz,
míg pajzs és kard mögött Jefte és Sámson
egy test nem lesz – egybeolvadván vérük…

SÁMSON. Meghalnál velem?

JEFTE. Katona vagyok,
jobb halált ennél kereshetek-e?

SÁMSON. Legyen meg tehát – én rád bízom magam –
Nemcsak a világtalan fogad
szemévé; hitévé is a reménytelen.

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

Oszlopsorral körülvett kisebb udvar a palotában.

THIMNEUS. Mi volt rajt, mondd meg hát pontosan végtére,
ami az omladék-Sámsonon álmod
rossz sejtelmének megfelelt?

DELILA. Pontosan?
Hálóul csinálták-e az emberek a szót,
hogy lelkük mély vizét meghúzzák vele?
Hogy vonjam színre a rezzenő sejtéseket,
melyek mint a mély tenger szörnyei úsznak
s nem fér testükhöz háló, fény, szigony,
bár az egész tengert rettegésbe ejtik.

THIMNEUS. A rettegést látom, az okát: nem –

DELILA. Mert nem háltál vele ezer éjszaka;
s a rettegéshez még okot is akarsz,
ahol egy Sámsonnak van forrásban a lelke,
s homloka lesz szem, a dühöt és veszélyt,
melyet szívébe nyom, szemként sugározó.

THIMNEUS. Az az ezer éjszaka mélyebbre vágott
beléd, mint hittük. – A Sámson éjszakái,
rémálmaikkal ők járnak vissza
a Thimneus éjjelébe. Te döntötted le –
s most nehéz elhinned, hogy Sámsonod: rom.

DELILA. S ha úgy volna, ha csak azt akartam volna
benn elpusztítani, ami sok volt már nekem –
s most hitetlenkedőn járnám körül
a romokat, keresve, ami még elég…
Ne kínozz, Thimneus – oly nagy-árnyékot vet
reám e Sámson, hogy most már minden férfi
azt keresi rajtam, mint titkát őrajta én? –
A féltés szól belőlem, hidd el, érted
és magamért.

THIMNEUS. Úgy meg kell halnia.

DELILA. Meghalni!

THIMNEUS. Ha a filiszteus fejedelmek közül
lopózna álmaidba – s lúdbőröztetné ki
szép hátadat – egy, nem ölném-e meg azt is?
Hát ez a zsidó, aki öszvér helyett
hajtja a malmot, s barommal megváltható. –

DELILA. Mérgesebb néha a sárkány vére
mint a sárkány maga. – E zsidóéból
a zsidók istene gőzölne csapásaival. –

A király, kíséretével.

THIMNEUS. Különben itt a király – Sámson az ő játéka;
mulatságához van szüksége életére.

KIRÁLY. Kik nőnek ki itt az oszlop árnyékából?
Rövidek-e az éjek, hogy itt is vele bujsz
Thimneus? – S a te szép arcodat, Delila,
minő makacsságban leljük e reggelen,
hogy feljött a nap – s fényben nem versenyzel
vele? – Itt az ünnep, s ő borzongásokkal
fátyolozza magát.

THIMNEUS. Álmok gyötrik, király –

KIRÁLY. Miféle álom az, mit szét nem szór a nap?

THIMNEUS. Aggasztó álom, el nem röppenthető –

KIRÁLY. Mitől aggódik, kit királya szeret?

THIMNEUS. Épp királyáért.

KIRÁLY. Rám tartozik az álom?

THIMNEUS. S a népre, mely fejét ott hordja válladon.

DELILA. Mit ijeszted a valón túl is a királyt?

THIMNEUS. S te mit vágsz szavamba. A király elérti,
hogy itt féltés hazudtol féltést – a király
ünnepét félted megzavart nyugalmától.

KIRÁLY. Mit titkolództok és mit huzakodtok –
Ámbár e reggelt valóban nem szívesen
vonom be köddel, mely rosszat álmodó
asszony álmából párolog – most már
hallani akarom, hogy elviselem-e.

THIMNEUS. Sámsonról álmodott, a börtönbeliről.

KIRÁLY. Ember emberrel nem hál büntetlenül –
régi hálótársak visszakéredzenek.

THIMNEUS. Ágyuk peremén ült, kezében haja
és sírt – kitólt szeméből előbb csak
könnyek folytak, majd szemhéja alól, mint sebből
vér kezdett szivárogni. – Álláig folyt s tovább
alá a hajra, melyet kezében tart,
mind sűrűbb csöppekben, mígnem sugárba állt,
s az üres oduból két patak patakzott
lábaira le; – több vér, mint amennyi
sebből kifolyhat s test tömlőibe
szorul. Már a sátor vászna alá ért –
mert hadban volt a nép – s folyt végig a táboron,
s amerre ömlött, s tócsákban szétterült,
eldőlt a katona, s a pocsolyák szélén
kígyók emelték fejüket.

DELILA. Thimneus!

THIMNEUS. Pontosan mondom, mint tőled hallottam,
s mint mindkettőnk érdeke, hogy hallja a király.

KIRÁLY. Szóval: kígyók.

THIMNEUS. Emelték fejüket,
s hová a vér nem ért – prédájukat ott
ők keresték. Így jutottak a királyi sátorig…

KIRÁLY. S megmartak engem –

THIMNEUS. Kitakart melleden –
mint egy tű szúrása, seb akkora maradt –
s oly halvány lettél tőle, mint viaszbáb, minőt
a gyógyulók hálája Dágonnak ad.

KIRÁLY. S a többiek?

DELILA. Ne kérdezd őt, ki álmomat e meséhez bérbevette.

THIMNEUS. Halálos ágyadnál az álom is megállt –
mint ki borzasztóbbat úgyse tud mondani.

KIRÁLY. S te mire tartod jelnek a vért,
mely Sámson üres szeméből folyt?

THIMNEUS. Hogy nem okos
meghagyni, ha fényét kitéptük, a gödröt.
Egy ilyen tetem eltakarítatlan
egész országokat mocsárrá tehet.

KIRÁLY kísérete felé fordul.
Delila úgy álmodott, Eskon, ahogy te beszélsz.

ESKON. Nem Thimneus és én beszéltünk össze;
az ész – s az álmokatlátó rossz sejtelem.
Az álom a Sámson vérét mondja; –
én Sámson véreit, vagyis a zsidókat.

KIRÁLY. Azért győztük le őket, hogy féljünk tőlük?

ESKON. A népek lelkébe nem ér le a kard,
ott mint bosszú morog a megvérzett önérzet; –
sötétségével nem bír a hadakozó.

KIRÁLY. A Delila-látta vér e sötétből dől tehát.

ESKON. Míg Sámson él, van név, legenda, remény,
mely körül a bosszú megcsomósodhatik.
Tedd e veszélyes reményt a föld alá,
s nemcsak Delila álma lesz nyugodtabb,
várniuk nekik is új Sámsonra kell,
hogy álmodhassanak. –

KODRON. Épp fordítva, Eskon!
Ismerem a zsidót. – Az élő nagyság
elviselhetetlen neki, s bár jajgat,
hálás a malomnak, melyben legnagyobbja
rabságra virrad s szégyennel aluszik.
Míg él – ahány zsidó, mind a mi cinkosunk –
és Sámson gyengesége a pajzs, mely alatt
a nagyjaiban föléje hajoló
Jehova elől elrejtőzhetik.
„Ő kereste – okolják. – Nem volt lány elég
zsidóférfi után szedni Dán földjén a kalászt?
Kellett a filiszteus asszony a bujának?”
De oldozd fel őket a gúzsból, mellyel
az órjás közele szorítja a kicsinyt;
egyszerre eszükbe jut: – hős mily nagy nőtt nemükből
s mintha Sámson húsából ette volna dölyfét,
mind egy-egy Sámsonnak érezi magát.
S a káröröm, előbb még szövetségesünk,
mint föltámadt önérzet liheg bosszúért,
Így legjobb e Sámson, láncon és vakon,
ha becsülöd szavam.

KIRÁLY. S te mit gondolsz, Efton.
Melyik veszélyesebb, az élő vagy a holt?

EFTON. Ha kimondhatom, legveszélyesebb, aki
veszélyre gondol… Csak hallgatom, király,
e beszédet, s nem tudom – egy szolgánkká tett nép
emlegettetik-e ekkora rettegéssel,
s egy asszony-csínyen elcsúszott zsidó
rakta-e ránk láncát, minket taszítva
a minden órán megcsúfolható
világtalanság sötétjibe, hogy mint gyermek
aggódva tépjük a fáról a levelet:
„éljen – ne éljen” – kevésbé mitől féljünk,
az élő dögtől, vagy az elföldelttől-e?
Mióta öntözi félelem az erőt?
Kishitű latolgatás tartsa-e lenyomva,
mit a győzelem elejt? Nem a szilaj diadal
fogja-e a zsákmányt is legbiztosabban? –
A hajdani rémület itt van talpunk alatt; –
játsszunk hát vele, mint órjási egérrel,
ebből látja a világ – zsidó s filiszteus –
milyen macskák vagyunk.

KIRÁLY. Ha odadobom a gyeplőt, szívem is így szalad –

EFTON. A megfontolás ilyen kérdésekben
nem bölcsebb, csak körülményesebb, mint a szív.
A zsidókból kémleljük-e ki, gazdáik,
hogy Sámson éljen, vagy haljon-e, mikor
itt van eldönteni a magunk mulatsága,
hogy így vagy úgy lesz-e szilajabb! Mert édesebb
mi van, mint a letiport hörgésén
ujjongani? Ha ezt Sámson holttestével
érjük el inkább – öljük meg: de ha
mint tervbe vetted – a megjátszatott élő
csiholhatja magasabbra a népben az ünnepet
s mosolygó istenünkben a megelégedést:
álmokból a tiéid örömét ne hagyd
megkötözni, király.

KIRÁLY. Ez más beszéd, Delila,
mint amit álmod súg képei nyelvén.

DELILA. Az asszonyok maguknak álmodnak, király;
a tanácsnokok – neked tanácsolnak: –
Engedd hát el az asszonyt, hogy lemosdja álmát.
Mielőtt azonban a nép elé viszed,
nézz bele a lukba, mely szeme volt, magad.
Te nemcsak férfi vagy; – éggel frigyes király; –
az üres üregből is kiolvashatod,
amihez nekem az élő szem kellene.

KIRÁLY. Jól mondod, fülünk tápláléka a tanács;
a döntés szemünkben lakik. Thimneushoz. Hozzák hát!

KODRON. Kellő kísérettel.

KIRÁLY. Van mellette őr?

THIMNEUS. Az én leghívebb emberem, ő őrzi
s tíz más a kapunál.

EFTON. Pazarló félelem.

KIRÁLY az előlépő katonához. Menj érte, de előbb őrét hozd
elém.

Katona el.

DELILA. Elbocsátasz-e, uram?

KIRÁLY. Nem lenne jobb,
ha Sámson látványa űzné el rémképeid?

KODRON. Engedd el ezt neki, sajgássá válna
a hajdani ölelés, oly mocskos és elhagyatott
az, aki férje volt.

KIRÁLY. Menj hát, de a
viszontlátásra készítsd fel magad.
Szüksége van szépséges arcodra ünnepünknek,
hadd lássa a nép, bármint járt Sámson,
Delila ragyog.

Katona Jeftével.

THIMNEUS. Ez az a katona, ki mellette őrt áll.
No, Jefte, fogott a tapló a vén csikón?

JEFTE. Megláthatod magad, mily csendesen érkezik –

THIMNEUS. Kontár vagy hát abban, amivel kérkedtél?

JEFTE. Savóból bajos bort erjeszteni.

THIMNEUS. Nem savó ütött le Lehinél ezeret.

JEFTE. Nem savó, de Sámson – s ez Sámson húsa csak.

THIMNEUS. Lobbanni is láttam én nemrég azt a savót.

JEFTE. Elfogyasztottad, mi égni kezdett benne.
Énnekem már csak a korma maradt.

KIRÁLY. Ebben az őrben az őrizett inkább szégyent,
mint rettegést látszik ébreszteni. Mondd el,
mit tapasztaltál.

JEFTE. Én semmi mást, király,
mint hogy a sok rossz közt, mi halandót érhet,
nem halál a legnagyobb s sír sivárabb nem lehet –
mint testünk, ha a virtus benn kiég.

KIRÁLY. Ilyennek láttad őt? S panaszkodó szókat,
miből már bosszú sistereg, ejtett-e?

JEFTE. A malom rúdjára, mert ez világa,
panaszkodott sokat – s átkozta tagjait,
hogy súlyuk megmaradt, bár elillant erejük.

KIRÁLY. S engem s a népet?

JEFTE. Volt asszonya nevét,
azt sóhajtotta – s hogy mily párnás térde volt.

KIRÁLY. S neméről, a zsidókról, nyögése közben
nem szakadt ki szó?

JEFTE. Szüleit emlegette,
hogy nem áldozhat már sírhelyüknél –

KIRÁLY. Hogy ünnepünknek ő lesz mulatsága,
gyanítja-e?

JEFTE. Tudja, ha hallani s tudni
a fejét eltöltő sötétségben: egy…

KIRÁLY. S nem zúgolódott miatta?

JEFTE. Ebéd-leves
legmesszibb tárgya zúgolódásának –

KIRÁLY. Együgyűen beszélsz; – de megnyugtatón,
s ha színlel csak s függöny ártalmatlansága?

JEFTE. Mért színlelné az ember a szégyent és nyomort?

KIRÁLY. Hogy annál váratlanabbul üssön ránk bosszúja.

JEFTE. Villámot üresebb felhő még nem rejtett,
mint ez, ha egyszer mégis sújtani fog. –
Bosszúforraló volt-e a nagy Sámson,
mit anyámtól hallék, a mesében? A perc
forrt fel dühhel benne, s gyors indulat
töltötte halállal erős karjait. –
Lenyírt hajával nemcsak ereje
ment el, álnokságot is kapott, úgy gondolod?
Ez meghaladja eszem. De itt jön ő –
használd a magadét szemeim helyett!

Bevezetik Sámsont.

SÁMSON. Táguló orrlikak, tüdő, emelkedő,
s ti selymes utak szám s mell ürege közt,
kik cirógatottan tápláljátok a nyomort –
élvezitek, ugye, hogy rész az egésznél
tovább örül, s a bőr ittas lehet, míg lelkünk
rabsága tudatával áll a kék bolt alatt,
mely a béna karból is szárnyat növesztene.
Nem csalódtatok, a szabad levegő ez;
kenyértől kenyér úgy el nem üthet,
mint ez attól, mit ott lenn szív a rab.
De miféle hely ez? Elhagytak őreim,
hogy fegyver nem csörög, öklük nem taszít?
Jefte! – De nem – a körülfogó csöndben
lélegzetek járnak, s rám meredt szemek
mérik föl megdöbbenten a nyomort, melynek
mélységibe nem ér le más csak a hallgatás –
Hol vagyok? – Így hoztál hóhéraim közé,
s csábítás volt meséd.

JEFTE. Hallgass s ne találgasd,
mit fél szeme is megmond a gyereknek,
de a vak sötétje csöndből s gyanúból
össze nem rak soha. A király előtt állsz.

KIRÁLY. Hagyd, hadd tántorogjon – kopogtasson
a vakság puha, kitérő falain –
Édes ilyen tétovázónak látni,
ki a sújtásban egykor oly biztos volt.

SÁMSON. Ez filiszteus hang – megismerem.

JEFTE. Csönd, rühös!
Eszedbe juttatom szülőanyád kínját,
ha a király szavába vágsz.

SÁMSON. Anyámét! Észbe kapva. Értem.

KIRÁLY. Ne bántsd – s ha fortyan, ne nyomj rá födőt,
a fövő fazékra vagyunk kíváncsiak. –
Egy éve már, hogy nem volt szerencsénk hozzád,
Sámson. – Az az év szép munkát végzett.
Csontjaid és húsod megvannak ugyan,
de mindaz, ami mint élő kihívás
feszengett rajtuk; – erő, kevélység,
az óriás derűje, vad nyugalmad: oda.
Arcod két gödréből vakság tekint rám,
lógó fejed ágyat melledben keres.

SÁMSON. Jó szemed volt mindig, most is híven fest le,
úgy, amilyen vagyok.

KIRÁLY. A vak elé, úgy gondoltam,
tükröt szóból kell időnként tartani.
Egy hóban egyszer még a vénasszony is
tükrébe pislant, hát egy ily nyalka fi. –
Bizony, megereszkedett rajtad,
Sámson, a bőr. Penész-kék szádtól
a timnáti menyasszony most borsódzna csak el. –
Híres hajad…

SÁMSON. A hajam? Az csak nem őszült meg?

KIRÁLY. Bizony több a dere, mint a barna benne,
s oly csapzottan lóg, hogy minden tincse
külön sóhajként hull tarkódra, homlokodra,
a régi Sámsont – keresve, kutatva,
tapogatva.

SÁMSON. Kegyetlen, király, a tükröd,
de sorsomnál nem kegyetlenebb.

KIRÁLY. Most sóhajtasz,
de míg tehetted, fújtál, ugye?
A szabad levegő egy kurta kortya,
melyből a koldus is untig hörpölhet,
hogy elérzékenyít… Egy furulya kéne,
és sírnánk a jámbor Sámsonon! De míg
erődön voltál, a levegő is meggyúlt –
bujábban dúltál benn, mint asszonyainkban.
E régi Sámsonhoz mit szólsz, fuvolás?

SÁMSON. Mit nyárhoz a tél? A nedvvel, mely táplálta,
elmúlt az állapot, állapottal az érzés. –
Ha vissza akarok önmagamba nézni,
ködtengeren át kell Sámsont szólogatnom.
S ki akkor tett, beszélt, oly idegen most,
mintha nem is én lettem volna ő. Zsibbadt tag
emlékezhetik így a táncoló vérre,
vőlegényre az ing. Kik a régi szemmel
láttatok s láttok, jobban tudhatjátok,
mit miért tett Sámson, mint én, aki tettem.
Büntetését hordom – de virtusát többé
testemmel nem értem.

KIRÁLY. tanácsnokaihoz. Ez nem hangzik rosszul.
Kitólt szemmel sok duhaj hárfássá lett volna,
de gyanúm ennyire nem adja meg magát…
Hát álmodni szoktál-e, Sámson? Vakok s rabok
úgy mondják, álmokban kárpótolják maguk?
S az afféle köd-isten, mint a tietek,
zsidóké, ki népével álmokban társalog,
álmok nélkül aligha hagy egy Sámsont, ha már
a nagyobb isten ellen nem is volt ereje.

SÁMSON. Az én istenem útja titokzatos, király. –
Ahogy én sem tudtam vakságom reggelén,
hogy mit hoz az este – félbenhagyja.
Az álmaim kérdezed?
Korpa helyett – köles; malom helyett mozsár –
mit álmodhatik a malom állata?
Lelkünk gőze az álom – és senkinek sem lehet
álma különb, mint lényege.

KIRÁLY. De jártasságod az álmok fejtésiben
csak nem illant el erőddel, zsidó?

SÁMSON. Miről álmodtál, majd meglátom, király.

KIRÁLY. Nem én álmodtam; – de ha úgy érthetem,
ahogy legkönnyebb, az álom engem óv.

SÁMSON. Mitől?

KIRÁLY. A vérártól, mely üres szemedből folyt.
Előbb csak szivárgott, majd mindent elborítva,
elkapott hajadból kígyókat nevelt.

SÁMSON. Hogy kaphatta el vérem hajamat?

KIRÁLY. Delila ágya szélén ültél, s öledben
lenyírva volt a haj.

SÁMSON. Delila, különös.

KIRÁLY. S a kígyó közül, mit hajadból nevelt véred,
engem mart meg egy… Nos, milyen az álom?

SÁMSON. Minőt ébren szoktak álmodni a más
életére törők.

THIMNEUS. Megöllek.

KIRÁLY. Ugy érted,
költött álom ez, s mint az üveggyöngy,
felismerhető.

SÁMSON. Talány az álom,
melyet Isten vagy más magas sugallat
ad föl, s erős fogként föl erős elme tör.
Ez, mint két dióhéj, mit gyermekcsíny
ragasztott össze – egy nyomás szétveti.

KIRÁLY. Vigyázz, mit mondasz, Delila álma ez –

SÁMSON. De Thimneus mondta el. –

KIRÁLY. S ezt miből gondolod?

SÁMSON. Mert eljött hozzám a Delila álma –
Más fonálból fon, aludván az asszony,
mint mi – Az ő álma gyönyör és bűntudat;
bennünk hatalom s szégyen a takács.
De ha nem ismerném is, milyen az asszony;
megismerném a Thimneus cselét. –

THIMNEUS. Kardját is!

KIRÁLY. Vakságod még mindig sokat lát s tud.
De tévedtél, Sámson: Delila volt itt
álmát följelenteni.

SÁMSON. Delila!
Úgy ő akarja, hogy meghaljak, király!

KIRÁLY. Ez a nyíl sebzett, de ami folyik,
csak fájdalom – Egy utolsót, még mélyebbre hatót.

JEFTE Sámsonhoz. Gondolj Córa lányaira, anyádra.

KIRÁLY. Mit mondasz, te?

JEFTE. Hogy meglakol, amért
Thimneus gazdámra pofát tátított.

KIRÁLY. Túl sok szót hordasz egy közember szájában.
Sámsonhoz. Nem kell félned, Sámson – halálod ízes falat,
s ha illatát kóstolván, takarékoskodunk
vele: te is nyersz – órákat s levegőt –
s mi is: szórakozást. Ha jó bohóc leszel
s rád nem un a nép – még szellősebb kalitkát is
kaphatsz a mostaninál.

SÁMSON. Egy tágasabb kalit – bizony jó lenne,
bár a vakság kalitja egyformán tág s szűkös;
végtelen – tág és végtelen – szűk.
S több sötétet vakságoméhoz min vegyek?

KIRÁLY. Tudod, milyen a nép. Mint nyűgös gyerek
játékszereket kér fejedelmeitől.
Légy kiadós bábu, mit széttép vagy megkacag;
s megzsíroztuk a kását, mit hústalan eszik.

SÁMSON. S most én lennék a báb?

KIRÁLY. Ez legnagyobb ünnepünk.
S Sámson a legnagyobb vad, mit filiszteus csel s erő
vermébe ejtett s ünnepre tartogat.

SÁMSON. S széttépni, vagy kacagni akar-e a nép,
mert mint mondtad, a bábuk sorsa ez –

KIRÁLY. Ünnepünkhöz s a nép természetéhez
a kacagás illik, föltéve, hogy te is
a választhatókból bölcsen ezt választod.

SÁMSON. Bölcsességemben bízol, mint kegyelmedben én…
S mit kell majd tennem, hogy bölcsnek tartsatok?

KIRÁLY. Engedelmeskedni s elnyomni fejét –
ha föltámadna régi gőgöd és dacod.

SÁMSON. Engedelmeskedni – de hogy s miben?

KIRÁLY. Ezt ott tudod majd meg. Mit törd rajt addig
a fejed. Rögtönzés a mulatság mestere.

SÁMSON. De mint látom, te terv szerint akarsz rögtönözni.

KIRÁLY. Elég, ha a játszó nem tudja, mit fog játszani.

SÁMSON. Értem. Nemcsak a népet,
engem is meglepsz. Így friss a játék,
ha az áldozat épp sejti csak gyalázatát,
s a cimbalomra, mit a rossz sejtelem,
már megrezegtetett, ott üt rá, hirtelen
a meglepetés. – S ha nemcsak a kínzás,
a kín is lehet játékrendező?

KIRÁLY. Mit mondasz?

SÁMSON. Azt, hogy a kockát is ketten vetik
s balga, ki… Jefte meglöki. Elfelejtem lásd, amire
emlékeznem kéne – gyengeségem értem. –
Hogy Sámson él, míg egy filiszteus lehel,
nagyobb kegy, mint könnyelmű jóságod hiszi.
Számíthatsz rám: – mit egy gyámoltalan vak
ünnepedért tehet, megteszem, király.

KIRÁLY. Így szeretjük mi, ha beszél a zsidó.
Kísérőihez. Bár lever, hogy idáig süllyedhet a nagy.
Thimneushoz. Vagy az álom, vagy nyelved volt festőnek hazug,
s a semmiből festett, Thimneus, vihart!
Mert bizony, ha e bánatos húsdarabban
a régi Sámsonból egy vércsepp keringene,
annak már bömbölni, zúzni kellene,
úgy meggyötörtem emberségiben.

KODRON. Valóban, ízét veszi a mulatságnak is,
ha a megalázott ily tompán tűri
a megaláztatást.

EFTON. A Sámson bőre ez –
gyávasággal kitömve.

KIRÁLY. Csak a bőrt nézi
mindenben a nép. S minekünk egyremegy,
a Sámson bőrén vagy lelkével mulat,
csak mulasson. Gyerünk.

THIMNEUS Jeftéhez. Te pedig őrizd itt,
míg jelet nem kapsz, a nevet és a bőrt.

El – Sámson és Jefte kivételével.

JEFTE. Hidd, hogy csak azt. A belem is reszket belé,
inkább Jehova, a hályoggal verő
hitette el őket, azt mondom neked,
mint együgyű cselünk.

SÁMSON. Nehéz a színlelés
annak, ki szívével egy üres világba néz,
s elérnie, bosszún kívül, nincs semmi érdemes.
S a bosszú is mit ér? Nem áll-e ember
az ember mögött – hasonló ahhoz,
ki bosszúra ingerelt. – Kiirthatod-e mind?
Átgázolhatsz-e egy szamár állal
a feléd tört gonoszság végtelen hullámain?
Mihelyt nem bőszít, csüggeszt a világ. –
Hús-e a bosszú, hogy ily jégveremben
őrizzem holnapig?

JEFTE. Színlel s elteszi
bősz indulatait jobb időkre az ember.
Ebben különbözik a hős s a szörnyeteg,
mely állatként ott mar, hol ingereltetik,
nem bírván magát űzött természete.

SÁMSON. Jól mondtad – szörnyeteg. – Az voltam, az.
Gyűrűben állt körém s kajánul lesett,
ha boldog játékban elvegyülni vágytam,
Córán a közös rét gyermekserege.
Úgy bosszantott a másik háta mögé búva –
mert karomtól félt –, de homlokom kővel
vagy dühhel elborítani: ez volt köztük az erény.
Karéjba így vált később is széjjel
lagzi vagy szüret, ha a citerás elé
Sámsont dobta a föllobbant jókedv.
Ott álltak kajánul – s a nedves száj-szemek
orv biztatása, mint fonál surrant,
őket egybe, engem körülfogó:
„Ni, táncol a torony, most kéne megbosszantani.”
Ez állt szemükben, s én hiába hozattam bort,
s vesztettem kockán, hogy szeressenek.
Ha még oly Sámson vagyok, erős, mint ezer,
át nem szakítom, ugrom e fonált.
S mi voltam – nem szörnyeteg – az asszonyoknak is?
Mi másokat édes cinkosságba ejt,
a közös nyoszolya órái ellenem
megbosszulandó sérelmek gyanánt
keltek föl, cselre ingerelve, kinek
egy tőrben kellett volna pihegnie velem.
Mintha két Ádám s két Éva szülte volna
az első kert alatt az átkos fiakat;
egyiktől eredne: Sámson – a másiktól:
mind a többiek. – Mint ember-álcás
nem-ember keringtem az emberiségben én.
A filiszteus nő – zsidónál bujább –
kíváncsi ágyába úgy engedett, ahogy
állattal ingerkedik a romlott vérű test.
De megcsapván szagom – nincs csel, kín, árulás,
mit kevésnek tart a kéjért, melyet adott.
S szidjam-e őket? Ez volt a legtöbb,
a pogány asszonyok kéje, s kínzásai,
mit Sámson embertől kapott; mert bár
bírájuk vagyok – s tizenkét társ fölött
Isten népének elseje: elfeledni
olykor egy percre, hogy nem vagyok magam,
csak a pogányok közt lehetett nekem.

JEFTE. Bezártan őrizte vénsége küszöbéig
a legtisztább zsidó nő méhét az Úr,
hogy elforrjon mindent, mi asszonyban salak.
Imából lettél inkább, mint csókból,
hisz angyali szó s áldozat füstje
kavargott ott, hol léted lenni kezdett.
Bódító ital elkerülte a szájat,
mely megjelölt testedhez építni ette
a tiszta étkeket. – S hogy megszülettél
a burokból, mely anyád tisztasága volt,
körötted új burok lett: a két szent öreg
hálás élete. Így születtek-e,
mérd föl, kikről a mesében hallunk,
a sárkány-magzatok? – Isten eszközét
káromlod magadban; a szentély-magányt,
melybe ő burkolja választottjait,
a fetrengő sárkány elhagyatottságával
kevervén kishitűn.

SÁMSON. S ő káromolhatja
Isten csúffá tett eszközében magát?
Engedheti, hogy mint mutatványos vadat
vigyék a pogányok hahotája elé –
kit oly gonddal csinált, Ő: a Mindenható?

JEFTE. Árnyékát előre-hátra veti
egyszerre a hős; múltból és jövőből
századot markolva rövid életéhez.
Léted testesebb, mint könyveinkben
a matuzsálemi első öregeké.
Ekkora életen mi lehet – karcolás –
mit a pillanat mély sebként nyalogat?
Vakságod s szégyened: talpba ment tövis,
min gyermekként nyüglődsz; mintha egész világ
egy tövishegy volna s talpad végzeted.

SÁMSON. Súlyos szárnyak alá fúsz szavakból szelet,
megrezdül a szárny, de nem emelkedik.

JEFTE. Szívj, nagyot, újra a levegőből!
Túl soká keringtél ott lenn nélküle.
Ez a levegő árad a tenger s Jordán között,
ez súrolta Córa forrását s anyád
sírján a füvet – ez túltágítja
a szörnyeteg fájdalmon erős lelkedet.

SÁMSON. Tej-e, anyám teje, az édes levegő,
hogy új életet s új tapasztalást
szívhassak vele? – Miféle lárma ez?

JEFTE. Az áldozat véget ért, arról ömlik a nép.
Készülnünk kell, Sámson; neked is.

SÁMSON. Itt voltak
kezemben. Lesz-e ily alkalom?

JEFTE. Mit mondasz?

SÁMSON. Egy gondolat ment át lelkemen hangosan.
Add a karod, hogy megfoghassam hited –
hinni akarom, hogy tart tisztább hangot is
fülünknek a világ.

JEFTE. A felszabadulás
ujjongása fölött – győzelmi trombitát!

Függöny

 

HARMADIK FELVONÁS

Oszlopcsarnok. Messziről a tömeg zúgása. Három filiszteus. A jelenet alatt a szín benépesül.

l. FILISZTEUS. Itt lesz a játék: itt foglaljunk helyet.

2. FILISZTEUS. Én azt hallottam, lenn az oltár-mezőn.

3. FILISZTEUS. Ha azt hallottad, mért nem maradtál ott?

2. FILISZTEUS. Sodrástok hozott, nem hallomás.

1. FILISZTEUS. Ne félj!
Itt hízhat a szemed. Bátyám benn testőr,
ő kiáltott oda – köztük tudott dolog,
hogy itt lesz a játék a csarnok-udvaron.

3. FILISZTEUS. Játék! Egyre: játék! De miféle játék?
Az ostorral vert pörgőcsigától
a keresztrefeszítésig minden: játék.

4. FILISZTEUS odaszegődik. Ez különös játék lesz – azért tartják
titokban?

3. FILISZTEUS. Azt mondták tavaly is s két girhes kakast
engedtek össze holmi sarkantyúkkal.

5. FILISZTEUS. Én azt hallottam, két szíriai fogoly
vív majd. Aki a másikat megöli:
szabad.

4. FILISZTEUS. S az is, akit megölnek.

6. FILISZTEUS. Én nem szíriait hallottam, zsidót.

3. FILISZTEUS. Dágonra, ahhoz nagyobb kedvem volna.

1. FILISZTEUS. Bátyám valami kígyókról beszélt.

3. FILISZTEUS. Holmi egyiptomi kígyótáncoltató!
Ezzel fizetnek ki ekkora ünnepen!
Ha a helyed is oly igaz, mint kígyód; bátyád
minden bennfentes közt a legnagyobb hazug.

6. FILISZTEUS 7. filiszteushoz. Hát te meg honnét settenkedsz
elő?

7. FILISZTEUS. Csitt, nagy dolgot láttam.

3. FILISZTEUS. Vízben szarvakat.

7. FILISZTEUS. Jól mondod, mióta a földtojás kikelt,
a leghatalmasabb fölszarvazottat.

4. FILISZTEUS. Lányom, tudjátok, az udvarnál szakácsné.
Hozzá mentem be, mert nagy sütés folyik,
s egy kappan töltelékibe több íz
s rá több zsír kerül, mint amit éven át…

5. FILISZTEUS. Arról beszélj, mit láttál –

7. FILISZTEUS. Nyolc vagy tíz fegyveres közt,
ahol a folyosóról erre fordul az ember…

1. FILISZTEUS. Kit, mondd már?

7. FILISZTEUS. Sámsont.

2. FILISZTEUS. A Delila Sámsonát?

7. FILISZTEUS. Azt. Vak szemével nézte a napsütést.

6. FILISZTEUS. Lásd, mekkorát hazudsz; ott voltam reggel
a fogház-malomban; – az ember nem meri
Istentől azt a kis lisztet megtagadni. –
Szokott helyén volt – láttam a lépcsőről.

7. FILISZTEUS. Nagyszerű, azt mondtam-e, hogy hajnalban
állt ott?

6. FILISZTEUS. Ott volt, esküszöm.

8. FILISZTEUS. Nem kell esküdnöd;
minden jobb ember tudja: ma végzik ki…

6. FILISZTEUS. Az ünnepre volt tartva, mint a tulok.

3. FILISZTEUS. Kivégzik, kivégzik! A karóbahúzástól
a keresztrefeszítésig annyiféle a kivégzés.

5. FILISZTEUS. Én keresztrefeszítést szeretnék, vagy ha
élve sütnék meg…

3. FILISZTEUS. Pörkölt zsírszag – piha!

4. FILISZTEUS. Szamarak vagytok! – Mért végeznék ki?
Nem ökör az, hogy ne maradjon belőle,
hogy csak egyszer lehessen megenni…

5. FILISZTEUS. Értem.
Megkínozzák csak – égő viaszt öntenek
a körmei alá. Szinte hallom már,
hogy bömböl az öreg.

KATONÁK jönnek a népet terelve. Félre, félre innet.

3. FILISZTEUS. Mért félre, na nézd!? Mi jókor ideálltunk,
hogy láthassuk, ami az udvaron folyik.

KATONA. Akkor is! Kell a játéknak a hely!

2. FILISZTEUS. Hát itt lesz – nem lenn a lépcsők előtt?

KATONA. Itt, és ez a király és a főemberek helye.

l. FILISZTEUS. Az én bátyám királyi testőr.

3. FILISZTEUS. Bújj belé!
Annak köszönhetem most, hogy lehajtanak…

5. FILISZTEUS. Siessünk, már itt is a menet.

3. FILISZTEUS. Erre, hé!…

A király, főpap, előkelők, kíséret.

A FŐPAP. Ötven füsttévált tulok s első lisztből
számtalan kosár, mint pára oszlik el
a roppant orrlikú Égisten testiben.
Az ember megadta az égnek az övét,
hogy mit asztalától önként elrabolt,
a levegőt etetve – Isten áldásaként
a földből hajtson táplálékul neki.
Ércmosolyával elégedetten
nézi s népének boldog ünnepet
enged most már a Bálvány… Jóllakván az Egy,
mindnyájunkban közös, vígsággal hadd teljék
a külön és a sok.

KIRÁLY. S mi – papja előtt pap
s fölöttetek király – ősi szokás szerint,
mielőtt fáklyáival kicsillagzik az ég,
s dült asztalok közt táncban kezd szétfoszlani
az ünnep – lakassuk jól szemeinket is.
Mert könnyen felejt, ürülvén a gyomor;
az ital ízét sem adja vissza az íny;
az ész azonban egyre édesebben
kérődzi, mi egyszer mulatsága volt,
s emlékezetünkben, mint hordóban a bor,
évről évre tisztul és súlyosul a kép.
Épp ezért bölcs szokás játékot s ünnepet
egymásba oldani; – ez súlyt ad annak
s az ennek örök emlékezetet.
De hadd hallom tőletek, kedvetek mihez van?
Tyrosból asszonyt egy hajórakományt
küldött a tanács, hogy háta innét,
a szárazföld felől épp oly biztos legyen,
mint vitorlásoktól tengert-néző arca.
Afrika oszlopától a havas északig
rabolták össze gyors hajókon e nőket.
Van köztük fakó, ki rőt haján kívül
a természettől festéket nem kapott,
s van szerecsen, kiből fekete selymen
süt át s nagy ajkán csattan ki a vér.
Egyikük táncos s ha csípője köröz,
örvénylik vele a világ; – a másik
utánozásnak bohó mestere,
ők jöjjenek-e ringó fátylaikkal?

A NÉPBŐL. Ők, ők…

MÁSOK. Várjunk még, miből választhatunk.

EGY HANG. Mi Sámsont akarjuk… Őt hozasd elő.

LENN. Halljátok. Sámsont! Sámsont kiálts, szajkó!

KIRÁLY. Vagy hagyjuk az istennő ünnepére a kéjt?…
A hold lámpásánál szebb, ami meztelen.
Dágonhoz más mulatság illik, férfiasabb.
Gondoltam erre is; csapdával vadászokat
küldtem a sárga sivatagba – élve,
ketrecben hozni el, ki puszta bőrét is
halálért szokta adni, egyet sokakért…
Foglyokat dobassak oroszlánverembe?
Vagy őket bőszítsük egymásnak rács mögött?
A NÉPBŐL. Az oroszlánokat! – Nem, Sámsont akarjuk.

EGY HANG. Sámson legyen ma verem és oroszlán.

KIRÁLY. Vagy bajvívást akartok?

EGY A NÉPBŐL. Mit állatokkal
s hitvány rabokkal vesződni, király –
kik otthon néhány gidát szaggattak össze
s a serpenyőt nyalták, nőik tűzhelyénél,
mikor itt nyájunk régi oroszlánja,
kinek nevét a gyermek a tejjel szopta be.

NÉP. Úgy van. Sámsont hozasd, a börtön-malomból –

KIRÁLY elővezetteti Sámsont. Akit kívántok, itt van, íme.
Ismeri királyotok a filiszteus vért.
Vérzaklató fátylak – s a ketrecrács mögött
bömbölő sivatag kevés neki,
ha ellensége tiport önérzetén
ő maga lehet bömbölő oroszlán.

EGY A TÖMEGBŐL. Ez Sámson. Több csönd van benne, mint
erő.

MÁSIK. Dudát neki, s kész a vándorkoldus –

HARMADIK. Hús maradt benn azért – nézd meg a karját!
A mészárszéken volna mit kimérni. –
Hé, zsidó – mordulj már, hadd higgyük el,
hogy te forgattad a szamáráll-buzogányt.

NEGYEDIK. Vágj hozzá egy fügét, tán fölébred tőle! Megdobják.

SÁMSON. Könnyű eltalálni a nagyot –

JEFTE Sámson mellett áll. S ki egy népért tűr – könnyen
letörüli.

HANGOK A NÉPBŐL. Mi az; a foga vérzik?… Eh, dehogy,
a fügelé.
Nesze, zsidó, ez dió, keményebb –
ezt a timnáti harmincért kapod…
Ezt az ezerért – öcsém volt köztük.

EGY A FŐEMBEREKBŐL. Várj; célba dobni jöttetek-e ide?
Ahhoz nem Sámson, egy cölöp is elég. –

NÉPBŐL. Úgy van – bízzátok a fejedelmekre;
ők értik, hogy kell embert csigázni.

MÁSOK. Meg kell kínozni!

MÁS. Nem, játsszék inkább.

KIRÁLY. Nem panaszkodhatsz, Sámson. A filiszteus
tudja, ki vagy, s aszerint fogad. –
Légy hálás neki, becsüld benn gazdád. –
Életed addig tart, amíg ő nevet.

SÁMSON. Mit kívántok tőlem?

KIRÁLY. Hogy mulatságos légy,
ki haragjában hóhérod lehet.

SÁMSON. Csúfot akartok űzni a vakból?
Szeme helyén nem elég csúfság a gödör?

KIRÁLY. Nem a vakból; a zsidón akarnak, Sámson,
nevetve bosszulni régi félelmeket.

SÁMSON. S mit tegyen Sámson, hogy üres arca
s homloka még nevetségesebb legyen,
mint most?

KIRÁLY. Mit ifjan bor közt, cimborákkal.

SÁMSON. Adjak fel talányt? Halánték a szeme,
előreterpedt ujj a pillantása,
ki az?

KIRÁLY. Vígságra, nem fejtörésre
gyűlt össze itt a nép. Mennyegzőn s toron,
hol számolatlan járt borral a kanna
s tüze üstököd alá is fölért,
értetted te, hogy kell – fájdalomként állatni
oldalunkban a kacajt. Ez csuklott, az fuldokolt,
amaz székét rúgta, asztalt borított,
ha te az állatok hangján kezdtél szólni
s majd béka, majd meg oroszlán gyanánt
bőgtél a tömegből – vagy a filiszteust
másoltad, amint dicsekszik, s utána
fegyverét elvetve életért könyörög.

SÁMSON. S most, hogy kannáival csak a keserűség
itat számolatlan, kit utánozzak, király?

KIRÁLY. Magadat, Sámsont, hőstetteid.

SÁMSON. S hiszitek,
hogy nevetni fogtok? Hogy utánozzam én
nevetségesen magam?

KIRÁLY. Azt bízd ránk.
Te csak mondd, mutasd, amire legbüszkébb vagy.

THIMNEUS. Én majd segítek neki, király…

Sámsonhoz. Hát hogy is volt az a timnáti esküvő?
Elverekedted – igaz – a legjavát.
No, beszélj! –

JEFTE. Rajta, no!

SÁMSON. Delila itt van-e?

KIRÁLY. Itt. Ragyog foga a napban, úgy nevet.

SÁMSON. No jó, elmondom tehát. Halljátok, ti,
kik mint filiszteusok ellenségeim vagytok –
de amennyiben férfiak, testvéreim.

EGY HANG. Hohó –

SÁMSON. Csak ágyát s ne lelkét ossza meg
nővel a férfiú: ezt példázza nektek,
mit szóba foglalok most – a timnáti esküvő. –

EGY HANG. Ne ilyen komoran, az asszonyról, öreg.

Lepisszegik.

SÁMSON. Hét napja folyt már Timnátban a tánc,
s harminc öltöny ruha függött egy talányon,
mit a vőfélyeknek tett föl a vőlegény. –
„Étel az evőből – erősből édes” –
így hangzott a talány… De nem törte fel senki;
fognak gyenge volt a vőfélyek esze; –
s mint eszem szerezte ékes nászajándék
mosolygott reám a harminc öltözet.

THIMNEUS. Mint a páva jártál, furfangodra büszkén,
s furfangodon, haha – túljárt egy asszony ott.

SÁMSON. Az új, az enyém – a gyűrűmre esküvő,
kivel egy fém, egy érc akartam lenni,
mint öntőben egy lesz a réz és az ón.

THIMNEUS. Ne ezt mondd. – Hanem, hogy miként faggatott.

VÉNASSZONY előugrik. Engedjetek engem – én majd kikérdem.
Hé, bátyó, itt van a menyasszony, akarsz-e?
Hangom mint a csöngő, a kihúzott lepedő,
bőrömnél nem simább. Megcirógatja.

SÁMSON. Ha egyen háltál
minden kedveseddel, nem gyűröttebb, mint így.

Nevetés.

VÉNASSZONY. Hiába a szép szó. – Amíg titok van köztünk:
nem hálok veled. –

SÁMSON. Ezt mondta, szakasztott.

VÉNASSZONY. Réz és ón: azt mondod. De hogy folyjak én
mint édes réz beléd, ha te titkolódzol, ón.
Belém is folysz, s titkoddal kívül is maradsz?

EGY HANG. A szipirtyó!

MÁSIK. Hogy mórikál! –

SÁMSON. Az vagy-e, vénasszony,
hogy fogatlan szádban az ő szava forog?
Vagy asszonynak s gonosznak lenni: az ilyen
egyszerű? A hazugság régvert érméivel
fizettek ki minket. – S mit tegyünk: elfogadjuk. –
Mert hisz nincsen más – férfi angyalokkal
nem paráználkodik.

VÉNASSZONY. Ölemben mondod ezt?
Súgd meg a talányt s egyszerre szállsz föl
és buksz le – sebesebben, mint angyalaid.

NÉPBŐL. Haha, a cuhados!

SÁMSON. A férfi néha
nem is vakságában adja el magát –
bánatból inkább, hogy ára kell s nem ő.
Egy oroszlánt öltem meg Timnátba jövet,
s méhraj ült a dögben visszamenvén. Ez volt:
„Étel az evőből – erősből édes.”
Most már tiéd a titok!

VÉNASSZONY. Megőrzöm, Sámson,
mint lehelletem, mely ki-bejár s megfojt,
ha ki nem fuvom.

EGY KATONA beugrik a játékba. Pszt, te – én vagyok
itt a kárpit mögött – nekem mondd el, hamar.

VÉNASSZONY. Mindjárt… Csak levetkőztetem az apót. –
Harminc öltözetet vetettem le róla,
míg ő énrólam egyet is alig.

Nevetés.

SÁMSON. Harminc atyádfiáról vetetted le –
mert annyi filiszteust ölt meg Sámson,
s hűlt testükről húzta le a ruhát.

EGY HANG. Lassabban, hé – a harminc most harmincezer.

MÁS. Harmincezer kő s agyon vagy kövezve –

MÁS. Mit? Kavicsszemekkel agyonverünk, zsidó –

Zúgás.

KIRÁLY. Fölingerelted, Sámson, a gazdád.
Légy rajt, hogy dühét nevetni tanítsd.

JEFTE halkan. Népért a népet – tűrd el ezeket;
hogy tűrni azoknak ne kelljen tovább.

SÁMSON. Benned az ész számít, bennem a földrengés –

JEFTE. Tartsd vissza, csak egy órára, számítását.

SÁMSON. A megaláztatás órája – évszázad.

JEFTE. S mit népednek nyerhetsz – ezredév.

KIRÁLY Jeftéhez. Mit akar?

JEFTE. Játszani tovább. Hé, emberek.
Hagyjatok föl a zajjal – Sámson játszhatna már!…
Azt hallottátok-e, hogy szorították meg,
midőn a paráznához bement,
a gázaiak?

HANGOK. Nagy kujon volt az öreg!
Mint a bakzó eb járt minden szuka után –

JEFTE. Most azt mondja majd el –

HANGOK. Ez jó lesz, hallgassuk,
de a parázna más legyen, ne ez a vén;

FIATALABB NŐ. Én, én… Engedjetek, hadd gügyögök vele.

MÁSIK. Én jobban érteném.

THIMNEUS. Zorát engedjétek!

JEFTE egy márványpadra ülteti Sámsont.
No, ülj ide, Sámson, itt van a kerevet,
s melletted a parázna. Mondd, amit egy zsidó
ilyen helyzetben mondani okosnak vél. –

A NŐ. Mondd édes bakkutyám, gunaram, kosocskám.

JEFTE. Én pedig megyek, s hívom a polgárokat.

SÁMSON. Bujaságban méltán marasztal el engem
nevetéstek, asszonyok, cifrák, cédálkodók –
De tudjátok meg: – nem szülőim vére
volt rossz, s nem ifjúságom sarjadt
szüzesség zománca nélkül. Pirulóbb
orcán sose nőtt Córában pehely. –
Csak szemérmem volt nagyobb, mint erőm.

EGY HANG. Ismerünk, ártatlan –

A NŐ. Paráznához jöttél –
s szemérmet emlegetsz?

SÁMSON. Egy rab nép bánata
temetkezett belétek, forró feledtetők. –
Mert népből vagyok, hol nép nélkül marad –
a vezér – s a magányos hőstett szünetjiben
magával mit kezdeni nem tud az órjási vér.

A NŐ. Előbb a szemérem, most meg a zsidók! –
Az egész fajtád súlyával akarsz-e
rám nehezedni? Elég a tied is,
csak kezdd…

EGY HANG. Hallod, Sámson?

SÁMSON. Ezret naponta
egy szamár-állal nem csaphattam agyon,
öletekbe hordtam hát halálotokat;
a kéj nyögésibe a halál hörgését.
Köszönjétek, szukák, asszonyaitoknak –
ennek itten –, hogy annyi filiszteus halált
kiszítt belőlem, s nyaljátok kezét
e mai szégyenemért.

KIRÁLY. Régi hencegésed
még mulatságosabb, mint régi bakzásaid.
Jobban nevetteti – halld, a filiszteust.

SÁMSON. Fogná még fejit is! – Mert bár egy buja mellé
ültettetek csúful e kőpadra engemet,
szívem a bujaságtól tisztább, mint mikor
első bárányt áldozott érettem anyám.
S jaj tinektek ma – ha Deliláitok
ollója eltörik.

DELILA. Vezettesd el, király.
Mondtam, titka van.

KIRÁLY. A tehetetlen szégyen
tüzesedik benn. – De van hűtőszerünk.

JEFTE. Most szorítsuk meg őt, gázai férfiak,
míg az asszonnyal enyeleg. Súgva. Én, Jefte
s az esdeklő Izráel – mi állunk melletted.

SÁMSON. A gyalázat kútja, az volt Izráel.
S mióta élek, fejjel zuhanok
belé. Most itt a feneke!

JEFTE hangosan. Arra gondolj,
akkor hogyan volt – szökj ki az ablakon…

A PARÁZNA húzódva. Én nem játszom tovább. Elég volt, félek
tőle. –

SÁMSON. Órjás markaimmal, mint fészek fogtam
a fiókát – annyira szerettem mindent,
mi Isten örömére mosolygott, dalolt,
s most azt szeretném, lenne sátor
s egy oszlopánál megfogható a világ,
hogy azt téphetném ki s vágnám a semmibe…
Ezt tették veled, Sámson, az emberek!

JEFTE. A játékon legyen, apó, az eszed! –
Vagy nem most vitted-e föl a hegyre hátadon
a gázai városkaput? Súgva. Fogd meg az övem –
ha úgy gondolod. –

SÁMSON. A városkaput?
A túlvilágét mindnyájatok előtt. –
Városkaput mondtál? – Na jól van, színjátszók.
Megmutatok nektek mulatságotokul –
persze játszva csak, hogy kacaghassatok.
Mert mire is képes egy ilyen gyenge vak –
megmutatom tehát, dicső filiszteus nép,
hogy tépte ki Sámson a városkaput!

EGY HANG. Ez jó lesz.

DELILA. Hadd menjek innét!

KIRÁLY. Maradsz!

SÁMSON. Mi ez itt, katona, mit ujjam érint?
Oszlop, ugye?

JEFTE. Az.

SÁMSON. S van egy másik is
mellette, ahogy palotában szokott?

JEFTE. Van.

SÁMSON. Állíts hát közébük.

JEFTE. Mit akarsz?

SÁMSON. Nem két támfája volt-e a kapunak is?
Ott állok köztük?

JEFTE. Ott, de vigyázz!

SÁMSON. Nos, filiszteusok, ki látni akartátok,
hogy verte ki s vitte Sámson a hátán
a városkaput, figyeljetek ide!
Mert nagyobb látványt készít számotokra
a zsidók istene, mint amekkorával
ti kedveskedhetnétek – az ércből-faragottnak.

THIMNEUS. Tűrjük-e ezt?

EGY HANG. A vállát nézd, hogy dagad benn az erő!

SÁMSON. Mert elhiszem én, hogy édes a kicsinynek
taposni a nagyot, s egy eldőlt oroszlán
minden hernyónak, gyíknak, ebihalnak
vigasztalás önnön mulandóságáért.
De vigyázzatok, korán-örvendezők,
mert Isten a kicsinynél, igaz, több bajba
keveri a nagyot, de segítségére is
váratlan utakon érkezik…

EGY HANG. Hé, láncot!
A régi Sámson visszatért belé –

SÁMSON. A hályog is látja hát, mi szemetekre szállt,
hogy kinőtt hajammal erőm visszatért?
Lábamra vasat, szememre éjjelt
rakott óvatos félelmetek: furfangotok
álmom, mint ellenségem táborát kémlelte
s a legegyszerűbbre, növő hajszálamra –
az ezer kapura, min Isten s a bosszú
világotokba belopakodik,
nem gondoltatok, furfangos vakok.

THIMNEUS. Láncot, hamar – mert kárt tesz. – Vagy hurkot!

SÁMSON. S most itt állok e kettős oszlop, éltetek
kettős gyökere között; vállaim
mérik a követ s szívem bűnötök.

KIRÁLY. Ránk dönti még.

JEFTE. Csak nyög, ne féljetek tőle!
Egy rom alá magad, a reményt, Izráelt?

SÁMSON. Egy romhalmaz alá mindent, mit szívem
szeretni akart s sértett erőm elér –

JEFTE. Itt hagylak –

KIRÁLY. Döfd a kardodat belé!

JEFTE. Inkább meneküljetek.

SÁMSON erőlködik. Nem bírok hát veled?

DELILA. Sámson, kegyelem! –

SÁMSON. Ez, ez a kiáltás
ez kellett még – hogy szétfeszítselek! –

THIMNEUS. Az oszlop dől. Hamar…

A NÉPBŐL. Végünk van, végünk van.

SÁMSON. Temessetek, kövek, ti legjobb emberek!

Függöny