Nyitóoldal


Petőfi Mezőberényben (1954)


SZEREPLŐK

PETŐFI SÁNDOR

SZENDREY JÚLIA

EGRESSY GÁBOR

ORLAI PETRICH SOMA

ORLAI PETRICH SÁMUEL

ORLAI PETRICH SÁMUELNÉ

KIS SÁNDOR ezredes

BONYHAINÉ

SZOLGÁLÓLÁNY

CSIPKÁR

EGY CSIZMADIALEGÉNY

DAJKA



Orlai Petrich Sámuel csizmadiamester udvara Mezőberényben. Jó nagy porta; szemben, bal felől kőkapu kisajtóval, jobbra tőle a színen körbefutó tornác, amelyet jobboldalt kis, ereszes, pitvarszerű bejárat szakít meg. Baloldalt a kert kerítése, kihajló szilvafák, kis kattantyús ajtó a kertbe. A tornácon szemben ajtó a műhelybe; ez az ajtó most nyitva van, s egy zöld tüllfüggöny takarja el a mögötte dolgozó csizmadialegényeket. A pitvarból ajtó visz a konyhába, ez is nyitva, innét jutni a nagy utcai szobába, amelyben Petőfiék laknak. Elöl jobboldalt külön bejárású kisszoba. A konyha meg a kisszobaajtó közt lóca. Orlai Petrich Soma, amikor a függöny felmegy, a kisszobaajtó előtt áll. Petőfi képét szárítgatja a tornác oszlopánál. Az öreg Petrich a műhelyből ődeleg elő, s odamegy hozzá. A műhelyből füttyszó.

SOMA odamutatja apjának a képét. Na, mit szól hozzá – jó?

PETRICH vizsgálgatja. Ezt csináltátok odaát Bonyhaiéknál? Odabök. Megismerem a karosszéket. Az egyik oldalán kard, ama kezében meg a csibuk. Ez már igazán originális.

SOMA. Ő akarta… A kard a szabadságharcos jelvénye… a csibuk meg a családapáé.

PETRICH. Hát a kard még csak no. De a csibuk sehogy se illik szegény Sándor kezébe. Igen madárhúsú meg sedre hozzá… De hát ha az ember egyszer házas… s a felesége szivarozik… maga nem adhatja alább a csibuknál.

SOMA. Tudja, hogy mindenki avval büszkélkedik, amiben gyengéjét érzi… Nem tudom, édesapám mint csizmadiamester rájött-e erre, én mint arcképfestő megtanultam …

PETRICH. Az már igaz. Szegény Sándor a hadviselésben meg a feleségkormányzásban aligha vitte volna annyira, mint a versszerzésben… S ez a sálkendő itt a katonanadrág fölött? Ez tán már törökországi előleg?

SOMA. Ez is az ő szeszélye volt. Indulatosan. Furtonfurt ez a fütyülés… Mintha nem is csizmadialegényeket, hanem egy tucat óriás rigót tartana a műhelyében.

PETRICH beteszi a műhelyajtót. Hadd fütyüljenek… A kezük a gazdának jár; legyen meg az örömük, hogy a szájukat maguknak csucsorítják… Már megint a fejed?

SOMA. Irtózatos, hogy fáj. Beteszi a képet a kisszobába.

PETRICH mikor a fia visszajön, a kert felé bökve. Neki tetszik?

SOMA. Ő is azt mondja, amit maga, hogy a karosszék a legjobb.

PETRICH nevet. A kutya meg a mája. De jó az egészen is. Az a sovány arca meg a fahéjszín bőre. Egyszer még nevezetes kép lehet… Tán tíz pár csizma árát is megadnák érte… Elgondolkozva. Mert hallatlan dolog is ám az, hogy egy bukott mészáros fia ilyen gyerekfejjel két országban nevet szerezzen. Hogy még a gyomai városházán is glédába ugranak, ahogy meghallják a nevét… Neked is elmondta?

SOMA. Mit?

PETRICH. No hát, hogy Kecskemétről jövet, Gyomán nem kaptak fogatot. Bemegy Sándor a jegyzőhöz. Az az egyik lócán hevert, a bíró a másikon. Nincs és nincs. Jön a muszka. Ki gondol ilyenkor forspontra. Sándor megmutatja az igazolványát. De fölugrik ám a jegyző, s szalad a bíróhoz. Hallja, bíró uram, ez az úr Petőfi Sándor. Persze hogy volt ló, tíz is. Az urak maguk húzatták be a kocsit a városházudvarra.

SOMA. Jó.

PETRICH. Hanem a kocsijáról jut eszembe, Csipkár uram volt-e itt azóta?

SOMA. Nem az… Nem is javítják meg ma már azt a kocsit. De nem is bánom, ha nem kell ma Aradra mennem velük.

PETRICH újra elgondolkozik. Hát szép dolog… Te mint rokona, barátja, gondoltad volna ezt, amikor… hányban is volt?

SOMA. Negyvenhárom telén.

PETRICH. Nem negyvenkettőben?

SOMA. Negyvenháromban, amikor mint éhes színész tőlünk, Debrecenbe ment… Tudom már, mit akar mondani.

PETRICH. Hát akinek nem fáj a feje, van is mit gondolkozni azon … Hogy a sors meg a talentum hogy emeli fel a szegény ember gyerekét is … Károly bátyád most szégyellheti magát hogy megvetette a szegény atyafi gyereket.

SOMA. Csak aztán azon ne kelljen édesapámnak újólag tűnődnie, hogy ahová felemelte, onnét hogy leejtette.

PETRICH. Az ám… A Lajcsi fiú azzal jött, hogy az oroszok Fürednél már a Tiszánál vannak. De ne féltsd te a Sándort. Az ilyen ember abból is kivágja magát.

SOMA. Azt gondolja, a Haynau is gyomai bíró, hogy glédába vágja magát a Petőfi névre? Mutatta magának Sándor a körözést… amit Bécsben adtak ki ellene…

Petrichné meg a szolgáló egy kis teknőt hoznak a konyha felől. A szolgáló kihúzza a dugóját, kifolyatja a szappanos vizet a futók árkába.

PETRICHNÉ. Úgy… támaszd oda a korlátnak, de ne a napra, te, nehogy kiszáradjon. Mialatt a szolgáló megteszi, s bemegy, ő Petrichhez. Úgy láttam, jöttek a boltba.

PETRICH. Hát aztán… nincs, aki a köszönést fogadja?

PETRICHNÉ. Valami vidéki emberek lesznek.

PETRICH. S ha vidékiek! Nincs jobb dolgod, mint az ablakon lesni, ki jön, ki nem jön a boltba. Hogy engem szólogathass.

PETRICHNÉ. Ne morduljon rám mindjárt, édes uram. Nem lestem én, de ott fürdettük a kis Zoltánkát az ablak alatt, hát észrevettem, hogy jönnek át az utcán.

PETRICH. Fürdettük, fürdettük. Látom, nagyon megkívántad az unokát.

SOMA. Azt leshetik.

PETRICH. Folyton csak fürdettük, meg rengettük, etettük. Azt a teknőt is mit cipeled a rossz derekaddal. Ott a Petőfiék dajkája.

PETRICHNÉ. A dajka? Annak most szoptatni kell. Csendesen a fiához. Sándor merre van?

SOMA. Lenn a kertben, a szokott helyén.

PETRICHNÉ. Jár le-föl szegény. Van is rá oka. Búsul a boldogtalan.

SOMA. Nem búsul az, költ.

PETRICHNÉ. Költ, költ. A költés is a búsulástól van.

SOMA. Színijátékot költ. Amilyet a komédiások játszanak.

PETRICHNÉ. Színjátékot? Mindég ilyeneken jár szegénynek a feje. Nem eleget ráfizetett a boldogtalan.

EGY CSIZMADIALEGÉNY kikukkant az ajtón, körülnéz. Mester uram.

PETRICH. Tudom, vevők, vidékiek. Úgy látszik, az én lábam a sámfa, arról kell a csizmát próbálnotok. A csizmadialegény behúzza a fejét.

SOMA az anyjához. Édesapám irigykedik, hogy milyen dicső sora van Sándornak, hírnév, úrilány feleség. Édesanyám meg folyton szánakozik rajta.

PETRICH bemenőben. Megszokta vándorszínész korából, hogy a Sandrin sajnálkozni kell. Be a műhelybe.

PETRICHNÉ. Hát hogy is ne sajnálkoznék. Ki sajnálkozzon, ha én nem, a vérbeli rokona. Hiszen most már az édesanyja sem sajnálhatja. Hogy ilyen egykettő elmentek azok is. S az a kis menyecske?

PETRICH. Tán azért is sajnálod? Erdődi lány.

SOMA. Nem teszik édesanyámnak? A Sándor meg egyre-másra írja a verseket róla.

PETRICHNÉ. Hát verset, azt tán lehet írni szegénykéről… De megöregedni vele.

SOMA. Hogy levágatta a haját, meg nadrágban járt! Van Párizsban egy írónő, George Sand. Az vette föl ezt a divatot.

PETRICHNÉ. No, már én akkor csak a mezőberényi divatnál maradok, fiam. Apád csak afféle egyszerű ember…

PETRICH. Nono, az árvák tutora.

PETRICHNÉ. Hanem ha ilyen boldogtalan állapotban volna, mint ez a Sándor, én nem csináltatnék viganót.

SOMA. Ő is sopánkodjék, mint édesanyám? Lám, édesapám azt mondja, hogy Sándor: Petőfi Sándor a pokolban is. Inkább rajtam sajnálkozna, hogy úgy fáj megint a fejem!

PETRICHNÉ. Sajnálkozom én rajtad is. De terólad nem álmodtam olyat. Mintha a lovak vonszolták volna, egyenest a kenderáztatónak, a lába meg bele volt keveredve az istrángba. Azt reggelre csakugyan úgy is lett majdnem.

PETRICH. Már megint az álmok meg jelek. Akkor inkább a vidéki emberek. Bemegy a műhelybe.

SOMA. A lovak féltek a borítótól, azért vitték neki a Minich magtárának. Az álma meg azért volt, mert a szolgáló anyja telebeszélte a fejét az oroszokkal.

PETRICHNÉ. Bár azért lett volna… Mit mondanak, ha megcsinálják a kocsit, bemennek Aradra?

SOMA. Sándor bizonyosan; az meg szokta csinálni, amit fejébe vesz.

PETRICHNÉ. Ne engedjétek, Somám. Jel volt az is, hogy a lovak nekivitték a magtárajtónak. Nem akarja a Jóisten, hogy elmenjen innét.

SOMA. Hát? Itt várja be az oroszt? Arad mégiscsak vár, Damjanich benne a parancsnok. Tudja, az a híres, akinek eltörött a lába. Aztán meg ott a határ is közelebb … Szeged, Arad … a nagyfejűek mind arra húzódnak.

PETRICHNÉ. Még hogy idegenbe menjen bujdosni. Ha már bujdosnia kell, bujdossék itten… ahol egy kis kolbászt, pogácsát küldhetek utána.

SOMA. Jól képzeli édesanyám a bujdosást.

PETRICHNÉ a fia mellé áll, suttogva. Félrehúz engem ez a Laji gyerek. Tudod, ezt szeretem a legjobban a legények közül… Asszonyság, azt mondja … de látom, nagyon hímel-hámol – ha netalán úgy fordulna a dolog, mert mondják, hogy most már nem elég a német, a muszka is rajtunk van – az én bátyám afféle pákász ember… a Sárrétet járja. Ha a tekintetes táblabíró úr… mert Sándor el szokott beszélgetni velük – szóval, ha a Petőfi Sándor úr úgy tartaná jobbnak … Mert hogy igen kemény verseket írt a németekre.

SOMA fölveti a fejét. Eldugnák őt a lápban.

PETRICHNÉ. Onnét, azt mondja, száz idevaló pandúr sem húzza ki, nemhogy német becirker.

SOMA. Mond valamit… De én azért a határt nézném helyette, Kossuth meg Szemere azok is mind arra vannak. Bonyhainé bekukkant a kiskapun, előbb a tornácra indul, de amikor észreveszi a beszélgetőket, előrejön az udvarra.

PETRICHNÉ édeskésen. Tessék, Bonyhainé tekintetes asszony, tessék … Juliska már fönn van.

BONYHAINÉ. Jaj, csak egy percre kukkantottam be, Petrich néni. De már sehogy sem nyughattam. Tegnap nem volt érkezésem átszaladni. Azt sem tudom, hogy van az a csöpp Zoltánka.

PETRICHNÉ. Jobban, jobban, hála isten… Csak egy kis csikarás lehetett. Ma már meg is fürösztötték.

BONYHAINÉ. No, hál' istennek. Én meg olyan nyughatatlan voltam. Az uram bement hajnalban Gyulára. Amiatt az új hivatala, a számvevőség miatt, azt mondja, elviszi Sándort is a gyulai cimborákhoz. Mondom én, ne vidd, hátha JuIiska megharagszik érte, hogy most viszed el, amikor Zoltánka beteg. De ő, hogy megígérte.

SOMA. Közben más tervük lett.

BONYHAINÉ. Az ám… Mondja reggel a kocsis, hogy itt voltak Orlai Petrichéktől az ekhós kocsiért. Már abban voltam, tán orvoshoz viszik a picinyt.

SOMA. Mi akartunk bemenni hármasban Aradra, Sándor, Juliska meg én.

BONYHAINÉ csodálkozva. Aradra?

PETRICHNÉ. Az ám.

SOMA. Én egy tisztnél föstök. Sándor meg tudakozódni – azt mondják, már Kossuth is ott van.

BONYHAINÉ. Értem, értem… Barátságtalan itt is már a világ.

SOMA. Ha igaz, már a Tiszánál vannak.

BONYHAINÉ. Az ám, én is hallottam… Aztán mégsem mentek el.

SOMA. De mentek volna… hanem…

PETRICHNÉ. A lovak, tudja, jegyzőné asszony. Nem szokta meg az ilyen fuvaros ló – mert a Csipkár szűcsmester, az vitte volna fuvarba őket –, hogy bőrborító legyen mögötte.

BONYHAINÉ. Juj, istenem, csak nem történt valami…

PETRICHNÉ. De bizony, nekimentek a Minichék magtárának.

BONYHAINÉ. Jaj! De nem esett bajuk?

SOMA. Nekik nem… Hanem a kocsi, azon nem lehetett elindulni.

BONYHAINÉ. Eltört a bőrekhós!

SOMA. No, nem olyan nagy kár… Sándor rögtön küldte a bognárhoz, hogy a költségén megcsinálják…

BONYHAINÉ. Na, hál' isten… csakhogy nagyobb bajuk nem történt.

PETRICHNÉ. Csak még ezután ne történjék…

BONYHAINÉ. Na, de megyek is már, úgyis arra a bognár felé van utam… Csak gondoltam, beszólok.

PETRICHNÉ. De már el nem engedem, tekintetes jegyzőné, azaz, mit mondok, számvevőné asszony… Mindig elfelejtem az új rangját… Juliska meg nem bocsátja, hogy elengedtem… Na, jön is már.

Júlia a ház felől, rövid haján most főkötő, házi öltözetben.

PETRICHNÉ. Meg akar szökni a tekintetes asszony.

JÚLIA. De hiába. Mi mindent szemreveszünk az ablakból. Főként a dada. Ő a mezőberényi utca történésein legelteti a lelkét.

BONYHAINÉ. De igazán nem akarok aggságukra lenni. Csak a nyugtalanság hozott be. De már tudok is mindent. A kis Zoltán, hála istennek, jobban van… Sándor nem ment el Gyulára.

JÚLIA. Az új öltözékeimet azonban nem láttad.

BONYHAINÉ. Hát meghozták már? S nem kapok ki a varrónőért?

JÚLIA. Sőt, köszönöm az ajánlást. Ahhoz, hogy egy falusi pintérlány, nem is varrhatja meg módibban. Főként a halványkék sikerült igen jól. De gyere be… fölpróbálom.

BONYHAINÉ. Sándornak nem leszek útjában?

JÚLIA. Ó, Sándor, az már reggel óta lenn van a kertben…

BONYHAINÉ. Ó, a kertben?

JÚLIA. Igen, a természet kebelén szereti fogadni a múzsák ihletését.

BONYHAINÉ. S mit szerez?

JÚLIA. Egy színi költeményt… a magyar történelemből. Kézen fogja Bonyhainét. De gyere! A két asszony bemegy.

SOMA az anyjához. Na, maga nem nézi meg a kék ruhát?

PETRICHNÉ. Rá is érek arra én, fiam! Az ebédre kell gondolnom. Éppen csak az ajtóban állok oda egy percre, hogy Juliska meg ne nehezteljen. El a konyha felé, Soma a fejét fogja egy darabig. Petőfi a kert felől jön, nyaláb papír, írószerszám a kezében.

SOMA fölkel, házigazdai nyájassággal. No, kihasználtad a lőcstörést? Elkészültél a leckéddel?

PETŐFI. Nem lecke az, öcsém.

SOMA. Hát mi?

PETŐFI. Köpölyözés.

SOMA. Csak nem borította el ősz fejedet a vér?

PETŐFI. A vér nem de a mondanivaló.

SOMA. S mi újság Eperjesen? Mit csinál a Caraffa barátod?

PETŐFI. Amit a te Haynau vagy Paskievics barátod. Vizsgáztatja a hóhérait.

SOMA. Hát hóhérvizsga is van?

PETŐFI. Van ám, most épp a tizennyolcadikat egzaminálja.

SOMA. S mind a tizennyolc ott van a színpadon?

PETŐFI. Mind a harminc; vörös ruhában, pallossal, meg még tizenkettő, feketében.

SOMA. S hogy megy az ilyen egzamen?

PETŐFI. Hát kérdezz… Például. Mi a legkedvesebb italod? A vér. Mire való az igazság? Hogy porba tiporjuk… Meddig éljen a császár? Míg a hóhérnak munkát ád.

SOMA. Látom, tudják a katekizmust. De a tizennyolcadiknál mégiscsak abbahagytad. Lélegzetet kért a hóhéri lelemény.

PETŐFI. Az enyém? Soha, öcsém. S ha háromszáz hóhéra lett volna annak a Caraffának. Aki úgy ismeri a zsarnokság természettanát, mint én, annak a keze előbb belefárad az efféle katekizmus írásába, mint az esze a kitalálásba. A gondolataim szöktek meg Eperjesről…

SOMA. Ami azt illeti, van rá ok.

PETŐFI. Van úgy – mások legalább azt mondják –, hogy az ember azért cammog a Pegazusán, mert üres a feje. Én mert nagyon is teli van.

SOMA. Hát azt nem csodálom.

PETŐFI. Mit csinálok én most már egy esztendő óta. Egyik gyorsszekérről leszállok, a másikra föl. A családomat viszem Erdődre, az oláhok elől vissza Debrecenbe, aztán le Bemhez, vissza a seregtől, föl Budára, le Zoltánkáért Szalontára. Hisz szeretem én a vándorlást, de ez, mint a svábbogarak futkosása. Közben esz a méreg a sok karaktertalan, pimasz, gyáva ember miatt… Akik a forradalmat úgy nézik, mint valami tisztújítást… A csatamezőn kell egy kis pacsirtaszót elfogni, hogy a költő nevezet alatt ne csak a harag, de a költészet is dobbanjon egyet.

SOMA. No, a te múzsád azért inter arma is szól … bár az én ecsetem járna úgy.

PETŐFI. Mi az a néhány vers, amit két csata vagy két tábornok kötéllel való fenyegetőzése közt kivágtam? Gondolj a negyvenhetes évre. Akkor azt éreztem, ez már döfi, most majd leeshet az állkapcátok, megjött a hangom.

SOMA. Az már igaz. Egy Császár Ferenc-féle költőnek egy életre is sok lett volna.

PETŐFI. Még a következő tíz életére is, ha a hindu tannal ellentétben mindig jobb költőkbe szállna tovább a lelke, s nem ahogy érdemli: a majmokba, sakálokba és papagájokba. Megfogja Soma vállát. Nem tudod te, Soma, mi az a költészet. Andalodó síphoz hasonlítják. Holott olyan, mint a ki nem sírt, szívszaggató könny, a véredet szétroncsoló kályhagáz, a köpenyed alá dugott spártai róka, beléd fullasztott lehelet, ha az ember ki nem sírhatja, ki nem szellőztetheti, el nem vetheti magától, bele nem dudálhatja a szelekbe. Csak két hete vagyunk itt nálatok, a békési csendben – micsoda anakronizmus, ebben az időben még a megyétek neve is –, s a fejemből úgy gyöngyözik, amit ezek a véres hónapok belé fojtottak – egyik terv, gondolat a másikat kergeti, mintha valami savanyúkúttá váltam volna, amely a tulajdon pezsgéseitől nem tud megnyugodni.

SOMA. S a forradalom?

PETŐFI. A forradalom, az szent, Soma… De akik csinálják, azokat, tisztelet a kivételnek – két csonka kéz is elég volna a fölszámolásukra –, azokat szívből megutáltam. Még ez a Kossuth is, akit a legjobban szerettem! Odacsődíti az embert, Aranyt, Vas Gerebent, engem, hogy mint költők, lelkesítsük föl harcra a népet, mert ő Pestet át nem adja az orosznak, inkább a romjai alá temetkezik. S ki jelenti be másnap falragaszokon, hogy jobbnak látta kormányostul Szegedre eleblábolni, mint ő ékesszólósága… Szó, szó az egész… No, ha csak szóra van szükség, ahhoz nem kelletek ti nekem. A szó – abban én vagyok generális, én öntöm az ágyút, én rohamozom meg Buda falát, én vagyok a népnek felelős minisztériuma… Oda nem kellenek énnekem kontárok. Tudod, hogy vagyok én már ezzel az egész vérontással, zűrzavarral? Mint amikor verset ír az ember, s a következő meg az azután tornyosuló versszakot érzi, amelyben majd kivágja a rezet, úgyhogy sietve tol oda egy rímet, hogy a kritikusoknak is legyen koncuk. Én is azt várom már. Hogy egyedül vegyem föl a harcot, amit ez a sok kontár elvesztett.

SOMA. Csak azért jó lesz vigyázni azzal a rímmel… Nehogy úgy találd odavetni, hogy kádencia legyen belőle.

PETŐFI. Értem… S a verset se lehessen folytatni. Elkomorodva. Van valami újabb híred?

SOMA. Csak hogy az oroszok már a Tiszánál vannak.

PETŐFI. Csipkár uram volt itt?

SOMA. Eddig még nem. De nem is bánom, fáj a fejem. Fájós fejjel nem lehet portretírozni.

PETŐFI. Én meg azt gondolom, ha elkészül a kocsi, mégiscsak bemegyek Aradra. S Juliskát meg a kisfiamat is fölteszem, mint a cigány, magam mellé, az ekhó alá … Pedig mondhatom, nincs kedvem a hányódást újrakezdeni… Olyan nagy világ volt nekem a ti kis szilváskertetek… Megint valami tábornok előtt magyarázkodjam, ha mindjárt Damjanich is az. Hogy mért nem vagyok őrnagy, amikor az vagyok… vagy mért nincs nyakravalóm. Én, aki úgy fogok a nemzet emlékezetében a magyar forradalom előtt vágtatni, mint a göncöl rúdja a sánta kerekei előtt.

SOMA. Hát ha nem akarod a száműzöttek kenyerét enni … Mert Arad csak állomás a török határ felé …

PETŐFI. Száműzöttek. Igaz. Miczkiewicz, Bem is otthagyta hazáját. De hisz még nem tartunk ott. S az én nádszál feleségemmel, s még törékenyebb Zoltánkámmal… Hogy valami török pasa rugdalja őket a német császár helyett.

SOMA. Édesanyám is éppen ezen rimánkodott imént, hogy ne engedjelek el innen. Majd elteszünk valahová.

PETŐFI. Asszonynéném szoknyája vagy a kotlósborító alá?

SOMA. A Sárrétre például. A Laji gyerek, a legényünk már tanácskozott is rólad. A bátyja pákász a Körös lápjain. Kimennél segédnek hozzá.

PETŐFI. Nem is olyan rossz. Hiába, ha egy Salkovics lány meg egy csizmadialegény összedugják a fejüket. Már azért is kedves, mert tőlük jött, akikről annyit beszélnek, a néptől.

SOMA. Én rá nem beszéllek, csak Isten tudja, kiben mi lakik. A nádas elrejt, de az emberek…

PETŐFI. Föladhatnak. Azt sem rovom fel nekik. De nem fognak. Ah, ez tetszik is. A magam bőrén bizonyítani be, hogy a lápszigetek nádkalibáiban több becsület honol, mint a tornyos kastélyokban. Gondold el, benn ülök a békalencse közepén, mint valami mocsári Orpheus, s ott írom, nem is írom, igazán költöm, mint a vadkacsa, a dalaimat, s az Életképek betyárjai helyett a csíkászok meg igazi betyárok viszik széjjel szerte a Körös, a Tisza mentén… Ez lenne, testvér, az igazi népköltőség. Az a Windischgraetz vagy Haynau, vagy hogy hívják a legújabb Caraffa-tojást, ott dühösködik a palotájában, s nem tudja, honnét kél ki, tán a sírokból a dal, s mi emeli oly észrevétlen a nemzet lelkét, mint az aláfutó szellő a letiport vetést.

SOMA. Hát, ahogy gondolod. A feleséged meg átköltözhetne Arany Jánosékhoz – János is otthon van azóta –, vagy még messzebb, haza az apjához, hogy nyomod vesszen, esetleg olyan híredet költenénk, hogy török földre bujdostál. Látva Petőfi elkomorodó arcát. Vagy Bem seregéhez mentél… Sokan így azt hiszik, ott vagy… Egy csabai barátom nem is akarta elhinni, hogy itt húztad meg magad.

Látva, hogy Petőfi még jobban elkomorodik, elhallgat.

PETŐFI. Bem seregében… Hm. Te is azt mondod, amit az a fickó Gyulán.

SOMA. Kicsoda?

PETŐFI. Mit tudom én? Bevitt Sárossy meg Szakáll valami gyűlésre, mert Magyarországon az oroszt is országos böjttel meg megyegyűléssel akarják kiverni, s ott mellém került a dobogón. A népbarát bárótoknak…

SOMA. Wenckheim?

PETŐFI. …annak valami kasznárja. Óvakodtam megkérdezni a nevét, nehogy megdicsőítsem azzal, hogy megjegyzem.

SOMA elevenebben. Mondott valamit?

PETŐFI. Azt hitte, ha már egy híres ember mellé került, annak az elméjében olyan kitűnő teremtésnek, mint ő, valami nyomot kell hagynia.

SOMA. S ezt, úgy látom, el is érte…

PETŐFI. Ő is csodálkozott, hogy Mezőberényben vagyok, azt képzelte, a Bem gerillahadával járok valahol Moldva szélén. Petőfi Sándor, aki az „Egy gondolat kínoz engemet” című rapszódiát szerezte! A rapszódia szóval a műveltségét akarta mutatni.

SOMA. nevet. S így mondta: „Egy gondolat kínoz engemet”?

PETŐFI. Így… Amikor látta, hogy hallgatok, úgy tett, mintha megijedt volna, s míg a szónok a nemzet keresztes háborújáról dörgött, ő a zsíros tenyere mögött békítgetni próbált. Tán attól tartott, hogy fölállok, s azt mondom: íme, az első muszkavezető, ezen kezdjétek a keresztes háborút.

SOMA aki egészen nekividorodott. És mivel békítgetett a szerencsétlen?

PETŐFI. Hogy hiszen nem olyan bugris ő, tudja, hogy kell a költést érteni. Ha az ember mind készpénznek venné, amit a költők szerelemről összeírtak. Egy költőnek nem a kardját kell forgatni, hanem a hadak dicső szellemét a nemzeten átfúnia. Ő figyelemmel elolvasta az én Közlöny-beli harctéri leveleimet. Megállapította, hogy pontosan kilenc napot voltam a hadterületen – az első lennlétem számolta ki a cudar –, azt is a Bem törzsénél; mégis mintha énbelém költözött volna annak a seregnek dicső lelke, s száz csatában vittem volna a bőrömet vásárra.

SOMA. S te mit feleltél a vesztébe rohanónak?

PETŐFI. Én csak azt, hogy ha Petőfi Sándor csak egy napot s nem két hónapot nézett volna a német ágyúk torkába, akkor is többet kockáztatott volna, mint némely ember, aki Napóleon valamennyi háborújának az obsitjával, a moszkvait is beleértve, szegődött volna el a Wenckheimek lélekterelőjévé.

SOMA. Jó felelet.

PETŐFI. Jó – de azért bennem ott motoz, amit az a gazember mondott. Annál inkább, mert csak azt kottyantotta ki, amit mindnyájatok szemében ott látok.

SOMA. Bolondokat beszélsz. Látod, hogy az elrejtéseden törjük a fejünket.

PETŐFI. Asszonynéném meg a csizmadialegény. Meg tán te is, ha arra gondolsz, hogy a világ vagy a jobbik feled egyszer megfeleltet értem. De az emberi kajánság, annak a szeme vágása…

SOMA. Az mit mond szerinted?

PETŐFI. Hogy na, most itt a lejárat órája. Lássuk, hogy váltja be Petőfi Sándor a váltót, amelyet csodálatunk készpénzbankóira beváltva, a világszabadságnak adott.

SOMA. Képzelődés ez, Sándor. A te túlzott becsületérzeted látománya. Tudja azt minden jóravaló ember, mekkora kincse vagy te a nemzetnek. A koronát meg az országalmát pántos ládában viszi a kormány, s téged, aki a magyar költészet koronája vagy…

PETŐFI. S a nemzet tudásalmája, amely most érett meg igazán ezekben a hónapokban, s amelybe ezt a cigány pereputtyot egyszer még belé kell haraptatnom. Megrázza Soma karját. Ah, Soma, borzasztó azt tudni, hogy amit én tudok, egyetlen magyar sem tudja… Ha én nyakába varrhatnám valakinek ezt a tudást, magam meg rohanhatnék a csatamezőre… megmutatni a kaján nemzetségnek, hogy váltja be Petőfi Sándor a szavát. De amikor érzem, hogy ennek az elhagyott népnek lehet nagyobb elméje nálam, de akiben tudás és becsület így együtt lesz megint, száz év is belekerül talán, míg a bölcsejének kinő a fája.

Bonyhainé és Júlia a konyha felől.

JÚLIA Bonyhainéba karolva. Ez február óta a harmadik dajka. Az első elment a katonák után, a második megbetegedett… Így hát sokat elnézünk neki.

BONYHAINÉ. No, ettől a csapástól én meg voltam kímélve. Mind magam szoptattam.

JÚLIA. Én is el voltam szánva, hogy a magam tején neveljem a jövendő honpolgárt. Sándorom is szinte gyermekmód biztatott, hogy az anyatejjel lelkületem is beszívja majd. De amikor ő elment a Bem seregéhez, a sok álmatlan éjszaka elapasztotta a mellem.

BONYHAINÉ. No persze nem is poétánénak való az, egy ilyen érzékeny kebelnek, a szoptatás. Észreveszi a kisszoba előtti lócán Somát és Sándort. Ah, a férfiak is itt vannak, s titkon kihallgatnak… Jó reggelt, Sándor. Az uram be akarta vinni a gyulai cimborákhoz. Én meg abban a hiszemben, hogy Zoltánka még beteg, mondom, ne foszd meg őt s Juliskát az édesapától.

PETŐFI. Igaz is, apának gyermektülkölés való, nem aranytrombita meg Wenckheim-cimbalom.

JÚLIA. A Sárossy Gyula új könyvét érti, Sándorom. A ponyvára került Aranytrombitát.

PETŐFI. Meg Szakáll Lajos barátom ókönyvét, a Cimbalmot, amellyel még a forradalomban is ki tudott a népbarát báró mellett egy vármegyei főjegyzőségét pöngetni.

BONYHAINÉ. Értem, rögtön elértettem. Azért mi, falusiak, sem esszük vályúból a kukoricát… Hanem hogy milyen kedves az a maga kisfia.

PETŐFI. Nem tőlem örökölte.

BONYHAINÉ. Juliska mutatta az életrajzát. Ezt sem sok ember mondhatja el, hogy kéthónapos korában már életrajzot írtak róla, s hozzá Petőfi Sándor! De igazán felült már kéthetes korában? Ha nem ilyen igazmondó ember írná, el sem hinném.

PETŐFI. Van annak nagyobb érdeme is, mint hogy felült meg én életrajzot írtam róla.

BONYHAINÉ. Hát persze, akit a Vörösmartyné ringatása rontott el. Meg a nagyszalontai jegyző, Arany János a keresztapja.

PETŐFI. Az se kismiska, de nagyobbat mondjon.

BONYHAINÉ Juliskára néz. A te Sándorod mellett mindig törni kell az embernek az eszét…

PETŐFI. Hát hogy a legkülönb asszony az édesanyja.

BONYHAINÉ fölvisít. Hallod ezt, Juliska,… Látod, ez az, amit a mi otthon kő, másutt hő uraink részegségükben sem tudnának mondani… De hát van is, aki megérdemelje. Juliskához. Emlékszel szegény nagymamára, mit szokott mondani? Somához. Mert Juliska egy időben ott nevelkedett szegény nagyanyámnál… „Ez a kis Juliska még fölgyújtja egyszer a tetőt, csak hogy olyan unalmas ne legyen alatta az élet.”

PETŐFI. S a nádtető helyett engem gyújtott fel.

BONYHAINÉ. De nem is lett unalmas élete. Elmenőben. Édes vagy, Juliskám. S hogy az a halványkék ruha milyen bűbájos rajtad. A pintérék Mariskája azt mondja: sosem varrt olyan karcsú asszonyra, mint Petőfiné. El a kiskapu felé.

PETŐFI az utolsó szavakra elkomorodik. Ha én Petőfi Sándorné volnék, nem csináltatnék most – sem halványkék, sem hupikék ruhát.

JÚLIA. Én meg ha Petőfi Sándor volnék, nem törpíteném magamat azzal, hogy szabónék dolgába keveredjek.

PETŐFI. De legalább ne dicsekednél vele olyan embereknek, akik félremagyarázhatják, hogy mikor a haza üszke hamuval borítja el a honfiak fejét, s férjednek a földönfutás nemei közt kell választania, te, a magyar nők példája, nem lelsz más mulatságot, mint hogy a derekad karcsúságát csodáltasd a mezőberényi varrónőkkel.

JÚLIA. Miért ne? Épp ebből tetszik ki, hogy nem vagyunk szűkkeblű nyárspolgárok, akik, ha a harmadik faluban tűz van, kiejtik a villát a kezükből. Mi megszoktuk, hogy a föld hánykódjék alattunk. Magad mondtad, hogy a fiad többet utazott s több veszélyt látott már, mint sok öreg táblabíró.

PETŐFI. Igazad van… Somához. Látod, ezt szeretem én az én Juliskámban. Többnyire borongó, amikor más asszony ujjong is. De ha én kissé lejjebb tartom az orrom a kelleténél, ami pedig ritkán esik meg, egyszeriben olyat mond, hogy felütöm tőle a nyakam. Átöleli a feleségét. Ne félj – nem kell félned, hogy filiszter leszek… Sem hogy filiszteus.

JÚLIA. Amíg én férjemnek vállallak, nem is.

DAJKA kiront a konyhaajtón. Jesszusom, az Egressy úr!

PETŐFI. Kicsoda?

DAJKA. Az Egressy úr, aki Pesten járni szokott hozzánk.

PETŐFI. Az lehetetlen.

DAJKA. De lehet az. Nem az üres utcán, a pócsi búcsúban is megismerném.

PETŐFI Júliához. Gábor Szegeden van.

DAJKA. Itt van egy tiszt úrral.

JÚLIA. Hol láttad? A ház előtt mentek el?

DAJKA. Dehogy mentek. Ott állt meg átellenben a szekerük. A Minich raktárából szólítottak oda egy embert.

PETŐFI komoran. Mi az ördög hozta Berénybe őket?

SOMA. Tán már arról is menekülnek. Ő s Júlia is a kapu felé mennek., abban a pillanatban lép be Egressy és Kis Sándor.

PETŐFI. Hát mégis igaz!

DAJKA. Ugye, hogy megmondtam… A színházban is láttam… amikor szavalt.

PETŐFI erőt vesz megdöbbenésén, megöleli Egressyt. Hát te miféle súgólyukból másztál elő?

EGRESSY. Inkább a süllyesztőből, testvér… Amelyikbe egy nemzet süllyed el… Szervusz, Soma!… Kókadtan, mint mindig.

Petőfi Kis Sándor felé fordul.

KIS SÁNDOR bemutatkozik. Kis Sándor ezredes vagyok.

PETŐFI. Mintha találkoztunk volna már… Talán Buda alatt?

KIS SÁNDOR. Nem, Erdélyben, midőn Petőfi Sándor mint új katona a Bem ide-oda száguldó seregét kereste.

PETŐFI elkomorodva. A Bem seregét? Persze, Meggyes és Nagy-Selyk közt. A székelyek élén februárban. Akkor jöttem Debrecenből. Az ezredes úr székelyei adták az első ízelítőt abból a nagyszerű népből. Azóta is gondolkozom, hogy odatelepszem közébük … De hogy nem láttam később a seregnél…

KIS SÁNDOR. Ott adogattuk le Bem névjegyét, ahova ő maga nem juthatott el.

Az öreg Petrich kijön a műhelyből, utána néhány csizmadialegény dugja ki a fejét.

PETŐFI Petrichre. A házigazdám… Ne ijedjen meg, Samu bátyám, nem rekvirálni jöttek.

EGRESSY. Legalábbis nem bort, búzát.

PETŐFI erőltetett elevenséggel. Ez itt Kis Sándor ezredes, akinek két olyan érdeme van, amiért levehetjük a süvegünk előtte. Az egyik, hogy maga a székelyek parancsnoka, a másik, hogy az övé meg Bem… No és ezt a malaclopóst minek nézi Samu bátyám?

PETRICH. Majd megtisztel, s megmondja.

PETŐFI. Ha ő a kaján szemét olyan apróra húzza, mint a disznó, s a trón eltelt vigyorgással kiül a képére, nincs még olyan gonosz király, mint ő. Legföllebb ez a mostani lesz, ha Bécsben jól kiiskolázzák… S a republikánus Petőfi mégis barátjának vallja.

PETRICH. Akkor már igazán nem tudom. Hacsak valami régi komédiás pajtás nem… Már bocsánat a feltételért.

PETŐFI. Nesze neked, Thalia papja. Csakhogy ez nem komédiás, ez maga a színészet: Egressy Gábor.

PETRICH. A nagy Egressy… Tyű, akkor igazán lekapom még egyszer a sipkám.

PETŐFI Egressyhez. No de most aztán ki vele! Hogy kerültetek Mezőberénybe?

EGRESSY. Érted jöttünk.

PETŐFI. Értem?

EGRESSY. Viszünk Bemhez.

PETŐFI komoran hallgat.

EGRESSY. Az ezredes úr mint futár jött Bemtől a kormányhoz. Ott találkoztunk Szegeden a városházán, már nem is tudom, milyen minisztériumnak hívják azt a folyosóját… Mondja, hogy Bemtől jön. S mikor megy vissza, ezredes úr? Minél előbb. A seregnél tisztább a levegő, mint itt, ebben a tyúkketrecben… Így volt, ezredes úr?

KIS SÁNDOR mosolyogva. Hát így is mondhattam volna.

EGRESSY. Azt meghiszem, mondom én. Főként a Bem seregénél Erdély bércei közt. Magam is gondolkozom, ha olyan fogadtatásra számíthatnék, mint az én Petőfi Sándor barátom… egy pillanatot sem haboznék, fölkéredznék az ezredes úr gyorsszekerére… Így mondtam, ezredes úr?

KIS SÁNDOR. Hát ez volt a summája.

EGRESSY. Erre az ezredes úr, hogy hol van Petőfi Sándor. Láttam-e mostanában? De még meg sem hűlt a tenyerem a keze fogásában. Pesten a nagy débacle-ig mind együtt voltunk. Ő is gondolkozott, hogy lemegy Bem mellé megint szárnysegédnek. Gondolkoztál, igaz?

PETŐFI. Volt olyan gondolatom. De aztán meggondoltam, megutáltatták velem a katonaságot. Különben a Közlönyben is kijött azóta a lemondásom.

EGRESSY. Mit számít az? Fölvarrod újra az őrnagyi rangot. Szóval, mondom én az ezredes úrnak, Petőfi is azt mondta, egy becsületes hazafi ma már csak a Bem hadseregében érezheti helyén magát.

PETŐFI. Ezt nem mondtam, de igaz.

EGRESSY. Szóval, ilyesmit mondtál. Hát hol van most Petőfi Sándor? Azt hallom, Orlainál, Mezőberényben. Megharagudott Kossuthra a proklamációjáért, s oda bújt el a családjával… Szó szót követ: az ezredes úr azt mondja: menjünk el érte. Szívesen teszek egy vargabetűt, ha a kedves fiát elvihetem Bemnek. Így mondta, ezredes úr?

KIS SÁNDOR. A vargabetűt így, ha nem is ilyen szépen. A gondolat érdeme azonban Egressy úré.

PETŐFI komolyan. Sajnálom, hogy ezt az érdemet meg kell csorbítanom. Nem megyek veletek.

EGRESSY. Nem?… A nagy Bem hív. Az ezredes úr ekkorát kerül. S most a refüzédet vigye a saroglyában.

PETŐFI. Nem vagyok én gyerek. Hogy egyik nap letegyem, másik nap fölvegyem a honvédatillát. Meggyűlöltem én a katonáskodást.

EGRESSY hátralöki a kalapját, s Kis Sándorra néz. Na, akkor szépen vagyunk. Hiába rázattam az ezredes úr veséjét a berényi úton…

KIS SÁNDOR. Egy kis késést megér a társaság.

EGRESSY. De akkor én se megyek, testvér… A Petőfi rekommendációja nélkül. Még azt hiszi az öreg, valami vándorkomédiás vagyok. Petőfire néz. Aztán mi a terved, ha megszorítanának? Mert gondolom, neked sem közömbös, milyen nyakravalóba dugod a fejedet?

PETŐFI. Majd ellappangok itt valahol.

EGRESSY. Itt?

PETŐFI. Akár itt is. Körülnéz. De tán gyerünk be valahová. Az ilyet nem udvaron kell megbeszélni.

PETRICH. Tessék a Sándor kisszobájába. Ott nyugodtan lesztek… Az asszonynép közben teremt egy kis reggelit.

KIS SÁNDOR. Köszönjük, elfogadjuk… Bár mint futár sokat nem időzhetek.

Kis, Petőfi, Egressy bemennek a kisszobába.

PETRICHNÉ kidugja a fejét a konyhaajtón. Elmentek?

PETRICH. Dehogy mentek. Már mért mentek volna? A kisszobában ülik a tanácsot Sándorral. Inkább egy kis ennivalót kerítenétek, gyulait, nyers sonkát, szárazkolbászt.

PETRICHNÉ. Készítünk, édes uram. Csak nem tudom, miben járnak. Juliskát kérdezem: de az csak be, az új ruhát kapkodja magára. Akarnak valamit?

PETRICH. Akarnak? Már hogyne akarnának. A vénasszonyokat szedik, kivált aki jó nyögős, markotányosnénak.

PETRICHNÉ. Ej, ej, milyen beszédet tesz, édes uram.

PETRICH. Ne riadozz hát. Nem akarnak azok az égvilágon semmit; Egressy Gábor jött meg, a színész. Petrichné behúzódik.

SOMA fölnevet, aztán megint a tenyerébe hajtja a fejét. Hát ami azt illeti, akarni akarnak. Ez a Gábor, úgy látszik, Bembe vetette a reménységét, elhitte, amit Sándor a lengyelről mesélt, s abban bízik, hogy a kis öreg majd csak átverekszi magát valahová. S most Sándorral akarja prezentáltatni magát.

PETRICH. Annak meg mintha nem nagy kedve volna.

SOMA nevet. Dehogynem… Nem látta? Majd benne rekesztette a kedv a hangot… Petrich közben az ajtóhoz megy, fülel. Egressy meg előveszi a régi nótát. Mint tavaly őszön, amikor levelet intézett Sándorhoz, hogy mért nem látja a csatatéren. Észreveszi, hogy az apja hallgatózik. Vigyázzon, nagyon okos talál lenni.

PETRICH eljön az ajtótól. Hát azért valami igaza van az Egressynek. Ha az ország eleje, aki a népet belevitte a dologba, mind azt nézi, hol legközelebb a török határ, s onnét kiáltozza: „Ti meg, parasztok, polgárok, harcoljatok az utolsó vércsöppötökig…”

SOMA. De visszája is van ám a dolognak. Sándor megmutatta már, hogy nem fél a maga árnyékától… S ha a szabadság úgyis elveszett, mért vesszenek el azok, akik visszaszerezhetik… Ő legalább így gondolkozik.

PETRICH. Hát az igaz. A háború mint a tejszínező kanál, a javát viszi el. Megint az ajtóhoz húzódik; látva, hogy fia a tenyerébe temeti a fejét, hirtelen leguggol, s beles a kulcslyukon.

SOMA. Nem bánnám én, csak a fejem ne fájna… De ma ez volt a jó reggelt. Jó, hogy el nem mentünk Aradra. Portretírozhatnék ezzel a fejfájással.

PETRICH hirtelen kiegyenesedik, legyint. No, megette a fene akkor!

SOMA visszanéz. Mit evett?

PETRICH. Azt beszélik ott benn, hogy Kossuth le akarja tenni Görgeyt a fővezérségről… Nem elég, hogy hátunkon hozzuk a muszkát… a fejeseink is meghasonlanak egymással..

SOMA. Ne szaporítsa azzal a maga gondját… Majd elintézik az okosok.

 Szolgáló, utána Petrichné a konyha felől.

PETRICHNÉ szolgáló mögött a kisszoba felé. A kendőt szépen fölteríted. Négyfelől a négy virágos tányér, mindenikhez egy páros kés. A tálat meg szépen a közepére. Tessék hozzálátni.

SZOLGÁLÓ. Tudom én azt, mit mondja az asszonyság. Nem most látok elsőben úriembert.

PETRICHNÉ. Na jó, csak azt hiba ne legyen.

SZOLGÁLÓ. Szolgáltam én már papnál is. Bemegy a kisszobába, Petrich bekukkant mögötte.

PETRICHNÉ félénken Somához. Ebédre is itt maradnak?

SOMA. Tőlem kérdi, annyit tudok, mint édesanyám.

PETRICH rászól. Mit riogsz mindég? Ha maradnak, maradnak.

PETRICHNÉ. Az ám, de a sült kacsát nem tudom, mint a sonkát, a füstről leakasztani.

Szolgáló kijön.

PETRICHNÉ. No, nem volt hiba?

SZOLGÁLÓ. Dehogy volt. Az a polgári ruhás még tréfált is; azt mondja, ez az a kolbász, amit Petőfi Sándor a tanítója kéményiből lopott.

PETRICHNÉ. Na, akkor gyere. Lássunk hozzá, tán ebédre is itt maradnak. Szolgáló, Petrichné be a konyhába.

PETRICH megint az ajtóhoz áll. Úgy látom, éhesek. Nagyon teli szájból, sonka mellől érkezik a hang.

Amikor megint leguggolna, kicsapódik az ajtó, s Petőfi szól ki.

PETŐFI. Juliska hol marad?

SOMA. Benn lesz… tán a kis Zoltánkát etetik.

PETŐFI. Ejnye. Visszaszól a kisszobába. Engedelmet.

Ebben a pillanatban lép ki Júlia a konyhaajtón, új halványkék ruhában, főkötő nélkül, rövidre nyírt hajjal.

PETRICH. Na, itt is van.

PETŐFI kedvetlenül nézi végig. A halványkék ruha. Kinek vetted föl?

JÚLIA sértetten. Azt hittem, az uramnak, hogy szégyenkeznie ne kelljen miattam. De ha neki nem kellemes, a magam örömére.

PETŐFI. No, ne civódjunk. Jó, hogy itt foglak, még mielőtt bejössz. Gáborék magukkal akarnak vinni Erdélybe, Bemhez.

JÚLIA. S én? Én itt maradjak?

PETŐFI. Hát vagy itt maradsz, vagy átvisznek Szalontára.

JÚLIA. Szalontára… Elég volt két hónapig komámasszony megbotránkozott szemét magamon éreznem… Mehetsz, de én is veled megyek!

PETŐFI. A háború nem farsang, ahonnét egy szép asszony nem maradhat el. Különösképp most, mikor az ellenség, mint a százfelől fúvó zivatar, úgy csap ránk.

JÚLIA. Úgy beszélsz, mintha csak ama Gömör megyei táblabíró volnál, s én meg csak a nejed. Tudod, nem vagyok ijedős.

PETŐFI. A legbátrabb asszony vagy. De csak nem akarsz Zoltánkával meg a dajkával az orosz ágyúk elé menni? Az még a Petőfi fiának is igen harsány altató.

JÚLIA. Vannak Erdélyben városok is. Ott várlak be, hogy a csata után, ha élsz, én legyek az első, ki üdvözlendjelek, s ha elesnél, karom legyen a koporsó, amelyben felfogjalak, magam pedig az árny, mely utánad sírba száll.

PETŐFI. Büszke vagyok rád. Csakhogy a Bem serege olyan, mint a cikázó villám. Elszakadhatunk; ellenség ömlik közénk.

JÚLIA. Petőfi Sándorné minden magyar városban talál barátokat.

PETŐFI. S ha ez a név olyan lesz, hogy a barátok elbúnak előle, mint Szent Péter a vallatás éjszakáján?

JÚLIA. Szendrey Júlia akkor is tudja, mivel tartozik neked. Ismered lelkemet, tudod, hogy a világhistória hősnői sem tettek többet, mint amennyit körülményeimhez képest én akartam tenni, s hittem is, hogy tenni fogok. De mióta sorsomat a tiedhez kapcsoltam, nem álmodozom külön szerepről a nagy szellemek között, nincs más vágyam, mint hogy téged követhesselek.

PETŐFI lelkesen. Dicső asszony vagy, Juliskám. Elkomolyodik, Somára mutat. De látod, Soma azt mondja, okosabb lenne itt várni ki, amíg a förgeteg elhúzódik.

JÚLIA. Itt? Nem magad mondtad, hogy a tehetségedre féltékeny irigység máris úgy méreget…

PETŐFI. Hát nem éppen itt, védettebb helyen, ahol a munkám is folytathatnám.

JÚLIA. Most a vészben, amikor mint hajóárboc recseg a haza?

PETŐFI. Épp most, amikor az ágyúk torkát úgyis beszögezik… Szóljon legalább a költő.

JÚLIA. Ha úgy lesz, mint a kishitűség hirdeti, műveid úgysem látnak napvilágot.

PETŐFI. Kiadja a nép.

JÚLIA. Én nem bánom. Tégy, ahogy a neved méltósága parancsolja. Én veled megyek.

PETŐFI. A nádasokba is… A Toldi Miklós farkasai közé?

EGRESSY csülök a kezében, kiszól az ajtón. Mi dolog ez? Se házigazda, se háziasszony? De hiszen itt vannak. Csókolom a kezét, Júlia.Elámulva. Petőfiné még itt is virágregéket ír, mindig más virágként jelenik meg bámuló szemünk előtt. Hol pipacs, hol narcisszusz, hol…

JÚLIA. Na, egy kék virágot…

EGRESSY. Várjon, mert a botanikához nem értek úgy, mint a jambusokhoz… Nefelejcs. Nem felejti el Sándorát.

JÚLIA. Nem jó… mert én még azt sem akarom, hogy elfeledhessem, vele megyek a csaták partjáig.

EGRESSY. Bravó! E nőben én cinkost nyerék. Bocsássa meg a kifejezést, hozzászoktam a színpadon. Jöjjön, segítsen már, beszéljük rá Sándort, repüljön velünk Erdélyországba. Nem tudom, minő ismeretlen töprengő lélek szállt belé.

PETŐFI látva, hogy Kis Sándor is kilép. Tessék, menjünk be, folytassuk a reggelit.

KIS SÁNDOR. Nem, köszönjük, végeztünk. Különben is második reggeli ma már… Ne feledjétek, barátaim, én hadi futár vagyok.

EGRESSY. Úgy van, dönteni kell. S ha Coriolán fordítójába a Hamlet lelke költözött, döntsön Júliája.

JÚLIA. Én nem döntök. Egyetlen férfiú van, akire én föl tudok és föl akarok nézni ebben az országban. S az tudja, mivel adós nevének s a szabadság eszméjének. Az én dolgom az, hogy mint neje kövessem őt.

EGRESSY Kis Sándorhoz. Ez aztán asszony, barátom… Másnak a színpad deszkáira kell lépnie, hogy a nagy lángolások elöntsék szívét, Szendrey Júlia előtt a döngölt föld is Thalia pallójaként kezd dübörögni.

PETŐFI Somához. Te mit szólsz hozzá, Soma?

SOMA. Én már szóltam.

EGRESSY Sándor vállára üt. Na, lenni vagy nem lenni, barátom.

PETŐFI inkább magának. Lenni a hazának, s nem lenni a sok kaján ripőknek, aki, míg a nem ismert erkölcsöt követeli, nem tudja, hogy vért akar inni, a különbekét. Hallani, hogy a ház elé kocsi áll.

PETRICH. Ah!

SOMA. Megint valami szekér.

CSIPKÁR URAM a kis kapun. Adjon isten!

PETŐFI. Csak nem készült el már a kocsi?

CSIPKÁR. El az. Nem volt olyan nagy hiba rajta. Csak az egyik lőcs meg a rúd. A lovaim, heába, nem szokták meg a bőrekhót… De már megvan. A bognárnak megmondtam, kinek lesz.

EGRESSY. No, Sándor, ez igazán a sors, gubában.

PETŐFI. Haj, csak Illést is nem ekhós szekéren ragadta el az Isten… S ha azt mondanám, Csipkár uram, hogy Arad helyett Váradra megyünk?

CSIPKÁR. Lehetséges.

PETŐFI. A tíz forintban oda is elvisz?

CSIPKÁR. Ugrának vagy Szolnoknak lesz a menetel?

KIS SÁNDOR. Amerre rövidebb…

CSIPKÁR. Akkor Ugrának… Arra lehetséges.

PETŐFI csendesen. Szedelőzködjünk, Juliskám. Juliska elevenen besiet, bentről hallik a kiáltása. Dadus! A Zoltánka holmiját!

PETŐFI Csipkárhoz. Akkor várakozzék csak a ház előtt… Az ezredes úrék szekere mögött. Csipkár ki a kapun. Egressy és Kis Sándor a tornácon várakoznak, Petőfi bemegy a kisszobába holmijáért.

PETŐFI. Tudod, Somám, hogy énnekem a pillanat a múzsám, mindig azt tettem, amit az súgott, még mielőtt a fölös okoskodás a lelkemből jött hangot megzavarta volna.

SOMA. S az most azt mondja: rohanj vesztedbe?

PETŐFI. Az most azt mondja: aki aláírta az adóslevelet, ha mindjárt a halálnak is, menjen, és váltsa be.

EGRESSY odalép az utolsó szavaknál. Úgy van, Sándor, a hősdalok költőjének ott van a helye, ahol a szabadság fénye csillog az utolsó szablyaélen. S ez a Bem seregében van.

PETŐFI Somához. Az a gyulai fickó meg a százezer mögötte, lássa, hogy Petőfi Sándor szó és tett közt nem ismer árkot.

SOMA. Kockáztatnád – az ugrató irigység szavára, most, mikor úgyis hiába már – azt, amiről magad mondtad reggel, hogy nem is a tied, a népé amely most mindenét veszti.

PETŐFI. Nem az ugratók szavára, Soma.

SOMA halkan. Hát a Gáboréra.

PETŐFI. Nem is a Gáboréra. Ők csak a súlyt vetették be, a mérleg én vagyok. S én azt érzem: ha egy Shakespeare-t vesztene bennem a magyarság, pedig őt a természet felének tartom, az még fontosabb, hogy a nép legalább egy fia erkölcsében a hitét el ne vessze.

JÚLIA köpenyegben, főkötőben, kisebb csomaggal. Én már elkészültem. Visszakiált. Daduska, Zoltánkára a por ellen valamit. A mögötte elképedten kijövő Petrichnének. Isten áldja, nénikém. Egy kis kényszeredettséggel megcsókolja.

PETRICHNÉ. De hát mi ez? Ilyen hirtelen… A kis Zoltánka is.

PETŐFI odamegy a nénjéhez, szomorúan. Elmegyünk, kedves asszonynéném. Kétfelől megcsókolja, aztán a kezét is. Isten fizessen mindenért.

PETRICHNÉ. De hát hová ilyen hirtelen?

PETŐFI. Azt magam is szeretném tudni. Petrichhez lép. Köszönöm, Samu bátyám, a kis család nevében is, a fedelet. Meg a szilvafák árnyékát ott lenn a kertben. Egyszer tán eszébe jut valakinek, hogy szegény Petőfi… Nem folytatja, Somához. Soma, az írásaim itt hagyom, a kis szobában, a tárcámban. Ez itt a kulcs hozzá. Őrizd meg. A Bucsánszky-kalendárium meg legyen Samu bátyámé. Az üres lapjaira majd beírja, ha valami nevezetes történik Berényben.

KIS SÁNDOR. Mehetünk tehát?

JÚLIA bekiált. Dadus, jönnek már?

DAJKA Zoltánkával. Jó, jó, de a kufferek …

PETRICH a kikukkantó legények egyikének. Ugorj már, hallod, a kuffert. Az bemegy a szobába.

PETŐFI észbe kap, odamegy a műhelyajtóba. Isten áldja meg kendteket. Köszönöm a szíves társaságot. Az elöl álló legénynek. Kendnek van pákász bátyja?

LEGÉNY. Énnekem.

PETŐFI. Mondja meg neki, hogy Petőfi Sándor üdvözletét küldi.

PETRICHNÉ még egyszer az útjába kerül. De hát ilyen hirtelen, fiam… Tudod, hogy szegény édesanyád… Sírva fakad.

PETŐFI maga is majdnem sír. Ne sírjon, asszonynéném. Tudja, hogy mindig garabonciás voltam. Kiszalad a többi után. A legény meg a szolgáló a kofferekkel.

Soma, Petrich, Petrichné, a szolgáló mind a kapuban állnak, integetnek. Isten velük, isten velük!

PETRICH. Azok a lovak megint majdhogy meg nem ugrottak. Hiába, kinek mi szokatlan. Nekik a borító. De vigyáz is most a Csipkár. Szép csendesen kocog az ezredes szekere mögött. Mintha csak halottat vinne.

SOMA. Igaza volt édesanyámnak: a színészség volt mindig Sándornak a veszte… Már kölökkorában minden baja abból támadt. S ehol, most is egy színész viszi el. Persze annak a halál is csak játék … Főként, ha nem ő hal meg.

PETRICHNÉ. De hát hova mentek? Ilyen hirtelen?

PETRICH. Hová, hová? Te mást se tudsz nyögni, csak „hová”. Elment a barátjához.

PETRICHNÉ. Szalontára, a nótáriushoz?

PETRICH. Fenét ahhoz. Bemhez, a csatába!

PETRICHNÉ fölsopánkodva. Uram isten, amikor megmondtam, milyen rosszat álmodtam. Soma!

PETRICH. Majd épp a te álmod áll annak útjába! Poéta az. A maga álma után megy.

PETRICHNÉ Somához. Megmondtad, amit a Laji gyerek mondott?

SOMA. Persze hogy megmondtam… a pákászt, mindent… Tetszett is neki. De ha ezt az Egressyt idehozta az ördög. Meg Júlia se szólt ellene… Én rimánkodjak?

PETRICH. Sándort, azt ne féltsd. Szerencsés ember az. Az előtt úgy jár a szerencse, mint a csillag a három király előtt.

PETRICHNÉ csendben, kezét tördelve. A szerencse… Majd meglátjátok, mi jár… A gyilkosok!…

Függöny