Nyitóoldal


Papucshős (1938)


SZEREPLŐK
ÉBER LÓRÁNT, orvos
ERZSIKE, a felesége
VIOLA, Éber Lóránt húga
HOLLY SEBESTYÉN, városi könyvtárnok
LONKA, a felesége
GABI, a lánya
MARI, mindenes Hollyéknál
PUBI, Gabi udvarlója
EGY RÉSZEG


ELSŐ FELVONÁS

Éberék lakása. A pesti születésű, fővárosból lekerült orvos a modern családi ház igényét is magával hozta; kissé megtollasodva ilyet ékelt a püspöki város régi, vasalt kapus házikói közé. A színt két félig elválasztott helyiség alkotja; a bal oldali: az utcai előkertre tekintő, sokablakos szoba, amolyan hallféle; az előszobából ide lép be a látogató, s a szobák is innen nyílnak. A jobb oldali úriszobának készült, de a betegei után futkosó orvos távollétében szalonná hűlt ki. A két, körülbelül egyenlő helyiség közt alig egy méterre előugró válaszfal, a fal tokjából félig előrevont üvegajtó, mely a két szobát szükség esetén egészen elválasztja. A „hall” bal fala csupa apró, kissé homályos táblából álló ablak; az egyetlen nyitott szárnyon a muskátlis előkert kerítésére s az öreg utca macskaköveit őrző lámpára látni. A helyiség mélyében két ajtó: egyik az üveges előszobába, a másik a lakószobákba vezet. Az úriszoba vak; ajtó nem nyílik belőle, ablaka nyilván az elvett negyedik falon lenne. A berendező a vidéki városkában feltűnő modernségre törekedett; de inkább csak külsőleg másolta le a Nemzetközi Vásáron vagy másutt megfigyelt bútorokat. A hall, ha nem is kirívón: magyaros, az ablakok alatt festett támlájú lóca, ilyenféle asztal, oldalt egy szék, a hátsó falon, a két ajtó közt egy felszögezett padkán, néhány magyar mintájú cserép. A másik helyiség sarkában egy csőbútor-szalon, hevederes nikkelfotelek, fölötte ordító aktok, dülöngélő vidéki utcák, köbösített csendéletek. A jobb fal mentén, fönn, szabad, alul zárt könyvállvány, melybe középütt ugyanabból a fából egy íróasztal van beépítve, úgyhogy az odaülőt a fönn sorakozó Pallas-lexikon s az előtte álló íróasztal valóságos gyóntatószékbe zárja. Nem valószínű, hogy ezen a helyen valaha dolgozna valaki. Ha most tele is van szórva az íróasztal egyik fele s körülötte a föld könyvekkel, ez valami jövevény garázdálkodása, aki oldalról állított, háttal a színnek egy taburettet az íróasztalhoz, s a gazda mappájára egy tavaszi nárciszokkal telt cserepet nyomott. Idő: közvetlen ebéd után. A hall x lábú asztalán még fönn a terítő, s a beszélgetők előtt ott áll az eltolt feketéscsésze. Éber Lóránt és húga a lócán ülnek; Erzsike, a feleség épp most kel fel házi dolga után látni az egyetlen székről Lóránt: jó negyvenes, vonzónak tartott férfi; az agyonrohant délelőtt és a jó ebéd után szája és szeme gyönyörűségére maga elé szivarozgat. Viola egyenes, kemény fesztelen nő, aki előtt az, hogy asszony-e vagy lány; férjnél van-e vagy nincs, értelmét veszti. Az utolsó feketekortyot leöntve, az újságba lapozgat. Erzsike, a háziasszony, legszívesebben kinn lenne már a konyhában, de úgy érzi, hogy a vendégtől még egy kis ácsorgással s néhány szónyi beszélgetéssel kell megváltania ezt a szökést…

LÓRÁNT a húgához. Igaz, Viola, szerettem neked valakit, aki mindent megmond, amit tőlem hiába tudakolsz.

VIOLA. Csak nem? Már azt hittem, én tudom a legtöbbet a várostokról, annak ellenére, hogy két napja vagyok itt.

LÓRÁNT. Nono, mi nem azért élünk, hogy helytörténetet vagy társadalomrajzot készítsünk a szemétdombunkról. Semmi közöm a jazigjaid és markománjaid itt feledt cserepeihez vagy a köszvényes Terézia korabeli bíboroshoz, aki azt a cifra erkélyt ragasztotta a püspöki palotára. Azt elébb, megmondom, hogy melyik kanonoknak volt májsorvadása, s melyik asszonynak szeretője. Hanem Sebő mindent tud. Mi, Kós városiak, nála tartjuk a múltunkat: ő a régészünk, városi könyvtárnokunk, múzeumigazgatónk, történetírónk. Ha meg talál halni, olyan lesz ez a város, mint aki elvesztette az emlékezetét… Nekem különben igen jó barátom.

VIOLA. Nem nagy eredményét látom a barátságnak.

ERZSIKE. Híres felesége van, onnan a barátság. A feketéskannát odakínálja. Kérsz még?

VIOLA. Nem, köszönöm… a bátyjához. Szóval, te inkább csak kutatnivalót adsz ennek a régész barátodnak. Nyilván az asszonyban is a múltját szereti.

LÓRÁNT. Erzsike csak rossznyelvűsködik… Hollyéknál, kivételesen, igenis a férfi a barátom.

VIOLA. Holly? Csak nem az a Holly Sebestyén, aki a „Kós város története a középkorban”-t írta?

LÓRÁNT. De, alighanem az, bár én a födelét sem láttam könyvének.

VIOLA. No, hallod! Én midig valami rég porladó papnak képzeltem ezt a Hollyt. Hisz a könyve is messze a háború előtt jelent meg, s azóta a nevét sem hallani. Vénséges ember lehet már.

LÓRÁNT. Mint magam; csak egy kicsi elhanyagoltabb.

VIOLA. Lám, lám! Az abroszt leszedő Erzsikéhez. S olyan híres felesége van?

LÓRÁNT. Kósi viszonylatban.

ERZSIKE. Mért mondod, hogy kósi viszonylatban? A lányának hizlal udvarlókat, s maga is jól jár közben.

VIOLA nevet. Szegény Sebestyén… Úgy látszik, megszolgálja a nevét. Szent Sebestyén. Az ajtóban álló Erzsikéhez. Ez az, tudod, akit agyonnyilaztak… Pedig a könyve nem rossz. Erzsike kimegy az abrosszal és a csészékkel.

LÓRÁNT a szivarját leveri, s hátravetve magát, a nyitott ablak fájára rakja a könyökét. Az ember még kevésbé rossz… Erzsike nem rosszul szimatolta, kezdetben csakugyan az asszony húzott oda. Az ilyen jámbor, háztartásba temetkező nők, mint Erzsi is, néha egész jól megérzik a delejességi viszonyokat. Van abban az asszonyban valami nyers, zaklatott. Gondolhatod, hogy nem fiatal, ha a lánya udvarlóival keveredik hírbe: de ez a folytonos szilaj türelmetlenség megfiatalítja. Nyers és sarkantyú után kiált minden mozdulata, s engem, emlékszel, mindig izgattak a betörni való nők.

VIOLA. Igen, ezért vagyunk testvérek. Te mindenkit betörnél, engem pedig senki sem tudott betörni. De mi volt a szerepe ebben a lovaglóiskolai epizódban Szent Sebestyénnek?

LÓRÁNT. Sebő? Megesett rajta a szívem. Ő tanított meg a férfiszolidaritásra. Szövetséges lettem az asszony ellen.

VIOLA. Bravó… Idáig azt hittem, én vagyok az egyetlen lény a világon, aki férfiszolidaritásra képes. Az egyetlen, aki nem mint nő, hanem mint ember, ha akarod, mint férfi tartok össze a férfiakkal.

LÓRÁNT. A te összetartásod, azt hiszem, inkább amazoni… Az emberek hideg, munkás, eszmei felével tartasz össze a zavarossal szemben. Én azonban ezt a Sebőt… Sosem hittem, hogy egy címeres papucshőst ekkora tisztelettel tudjak szánni.

VIOLA. Hát csakugyan olyan szánalomra méltó?

LÓRÁNT. Nagyon. Nem is az udvarlók miatt. Ez csak Erzsike és az oltáregyleti hölgyek borzalma. Sok asszony egész kellemesen csalja meg az urát, s én meg sem mernék esküdni rá, hogy azok a kölykök… Egész más van itt: Lonka egyszerűen rabszolgaságba taszította ezt a Sebőt. S nem is gonoszságból, nem gonosz asszony… Aminthogy a férfi sem csonttalan puhány… Egész más… Én a háziorvosuk vagyok, és sok mindent megérzek bennük és köröttük… De hát regényíró vagyok én, hogy az ilyen benyomásokat kimagyarázzam?… Egy orvos annál kevesebbet érez, minél többet magyarázza az érzéseit… Te mint városkutató, vagy mi is vagy?…

VIOLA. Én mint városkutató, attól félek, inkább a te Sebőd cserepeire leszek kíváncsi s nem a hálószobájára. Vagy azt hiszed, hogy az ilyesféle papucshős különösen jellemző Kósra?

LÓRÁNT. Nem. Azt nem. Inkább az emberiségre… Hirtelen kipillant az ablakon, melyen idáig is ki-kinézett. Halló, Sebő… Violához. Nem elszökött volna! Kihajol az ablakon, s úgy kiáltoz. Semmi kibúvó, be kell jönnöd. Megígértelek a húgomnak. Visszahúzza magát. Szerencse, hogy szemmel tartottam az utat. Minden délután erre kocog a takarékba, mert ott is van neki valami külön munkája.

VIOLA. Ha dolga van, mért nem hagyod futni?

LÓRÁNT. Á, nincs annak olyan komoly dolga. S ha benn van egyszer, a kedve is megjön. Csak húzódik. Abból, amit megtesz, mindig valami baj származik. Hát inkább elbliccel mindent, aminek cselekedet színe van. Például bejönni hozzám. Az előszobaajtón óvatosan benyitó Sebőhöz. Szervusz, Sebő. Lökd ki csak bátran az ajtót. Hadd hirdesse az urat, aki bejön.

SEBŐ kissé félszegen benyit, s körülnéz. Lóránttal egykorú, a vonásai talán még fiatalosabbak is; de míg az pirosra öregedett, Sebő megfakult; a bőr halványabb, haja az elszórt őszes szálaktól nem ezüstös, csak színevesztett, ruhája s a kezében feledt kalap gyűrött, a hangja kissé bágyadt, arca előtt a szomorú, magukba süppedt emberek diffúz homályossága. Nem feledkeztem meg az ígéretemről, csak azt gondoltam, este a takarékból jövet alkalmasabb lesz. Viola felé megy, s tétován meghajlik.

LÓRÁNT hátulról átöleli. S este, hogy holnap ebéd után. Ismerlek már. Pedig a húgomtól nem kell félned, a mitológiai időkben az ilyen nők lovon nyargalásztak, s előbb kiverték a nyeregből a férfiakat, mint hogy elcsábítsák őket.

SEBŐ mosolyt erőltetve. S te azt gondolod, hogy a hadakozó nőktől kevésbé félek? Olyan erősen ülök a nyeregben? Violára mosolyog. Ilyenek, akik erősen ülnek a nyeregben?

VIOLA. Ez mindig az összecsapásnál derül ki. Különben ne féljen tőlem, Lóránt túloz. Ha egy nő nem dorombol, neki azonnal a görögpótlón tanult szörnyek jutnak az eszébe.

SEBŐ. Nagyságos asszony a mi városunkról akar írni valamit?

LÓRÁNT. A markománokon kezdi, s az utolsó lapon az én OTI-rendelésem teszi botránykrónikába. El vagyok készülve rá, hogy kivernek a városból, ha a könyve megjelenik… Különben nem nagyságos asszony – hanem Viola. Dr. Éber Viola gazdaságtörténész. Nem férfitól kapta az asszonyságot, hanem önmagától.

VIOLA. Szép, hogy ilyen büszke vagy rám, és ennyire borzadsz tőlem, de Holly úr úgy tartja a kalapját, mint aki csak néhány percet szán ránk. Azt pedig én mégiscsak Kósra és nem magamra szeretném szánni.

SEBŐ zavartan leteszi a kalapját. Ó, rendelkezésére állok, máskor hosszabban is… Csak attól tartok, nem sok számottevőt mondhatok egy frissebb készültségű szakembernek.

LÓRÁNT. Idült szerénykedő. Minden miseruháról tudja, hol készült, s melyik pap csontjai tartoznak alája.

SEBŐ. Lórántot nem túlságosan nehéz elkápráztatni. Ő már azt is nagy tudománynak tartja, ha Ferenc császár diadalívén a feliratot lefordítják neki… Sajnos, nem sok időt szentelhettem a kutatásnak.

VIOLA. Nono, ha nem akar vesződni velem, mondja ki kereken. Csak ne tagadja. Bizonyítékom van. Átmegy a másik szobába, s felemel a zsámoly mellől egy könyvet. Ezt ismeri talán.

SEBŐ a válaszfalig utánamegy, egy ideig onnét beszél. Ó, az én ifjúkori kis elmebotlásom. Ha tudom, hogy ismeri, igazán elszököm Lóránt elől.

LÓRÁNT visszaül a hallasztalhoz, s az újság felvételével jelzi, hogy a „tudósokat” egymásra bízta. A tudós ibolya! A mi tisztiorvosunk egyszer lehőmérőzött vagy háromszáz iskolás gyereket, s idáig legalább húsz tanulmányt, értekezletet, rádióelődást, kiáltványt, felterjesztést készített a kutatásairól. Ez meg minden koponyához, amit a föld, utca, temető kivetett: fület, bajszot és nációt ragasztott, s nem győz tudatlanságán szégyenkezni. Tudd meg, hogy a húgom épp most dicsérte meg a könyved. Lefestettelek, ki vagy, s ő azt mondta: „Pedig a könyve nem rossz”.

SEBŐ. A fővárosiak elnézőek a vidéki dilettáns iránt. Annyira meglepi őket, hogy ezek az állati sötétségben élő lények is felemelnek egy-egy cserepet, követ, jegyzőkönyvet… Én azonban sokkal komolyabban készülődtem a tudományos pályára, semhogy az ilyen elismerés értékét…

VIOLA melegen. Először is: én még semmit sem ismertem el… Másodszor: maga nem dilettáns… Sőt, meg voltam győződve, hogy rég meghalt – vagy ha mégis fiatal volt, a háborúban esett el. Most sem értem, hogy akkora készültség húsz év alatt mért nem hallatott többet magáról.

SEBŐ kissé türelmetlenül. Készültség! Lajstromoztam, ami előttem volt. Összeállítottam a Kósra vonatkozó diplomákat, kivonatoltam a középkori városi jogot, s beállítottam az egészet a sablonos várostörténeti környezetbe… Csakhogy ezt a keretet nem lett volna szabad komolyan vennem. Nálunk senki sem foglalkozott komolyan várostörténettel. Amiket egypáran összeírtak, a gyermeki pillantás előtt sem áll meg. Csak az okmányokat látjuk. Egyáltalában fogalmunk sincs róla, hogy keletkeztek s mire szolgáltak a városok a középkorban. Közelebb megy Violához.

LÓRÁNT az újságja mellől. Úgy, úgy, Sebő, legalább a középkorban merj haragudni.

VIOLA. Látja, milyen igazságtalan a könyvéhez. Hisz ez az elégedetlenség már abban az „elmebotlás”-ban is ott van. Emlékszik arra a fejezetre, ahol IV. Bélát városalapításairól mondja el kételyeit? Nézze, mit írtam a margójára. Lapoz, s odamutatja Sebőnek. Ez az ember mer kérdezni. Werner Sombart ugyanezt írja a középkori városokról műve új kiadásában. Lehetetlen elképzelni, hogy a mi középkori városainkat a kereskedelem virágoztatta volna fel.

SEBŐ. Természetesen. Én összehasonlítottam a magyar, cseh és lengyel viszonyokat. A mi történészeink azt vetítették vissza középkorba, amit az orruk előtt láttak. Kós várost a püspök és néhány fal mögé húzódott főúr birtokainak a dézsmája tartotta el, nem a kereskedelem.

LÓRÁNT átszól. Akárcsak ma. Abból élünk, amit a falusiakból kiszívunk.

VIOLA Sebőhöz, hevesen. S mért nem dolgozta ki ezt az elméletet? Miért hagyta, hogy kívülről tanítsák meg rá – amit maga, a maga esze erejéből talált ki? Én nem hiszek abban, amit a regényírók fecsegnek, hogy az embert a vidék letöri.

SEBŐ. Tudja isten, nem a vidék s közvetve talán mégis. Aki az egész problémát látja, az nem firkálhat ilyesmiket, mint az az első volt… S az egészhez nem volt meg az anyagi lehetőség… Halkan, figyelmesen. Nem gondolt még arra, hogy egy nagy alkotáshoz nem is annyira nagy önfeláldozás kell – hisz' az gyönyörűség –, hanem önzés, elszánt, kérlelhetetlen önzés?

VIOLA. Ezt nem értem.

SEBŐ. Nem szabad más igényt ismernünk, csak a művet, a mi művünket – azt kell táplálni, mint egy falánk, nehezen hízó gyereket. S honnan, miből? Amit a hozzátartozóinktól, szóval istentől és természettől ránk bízott élőlényektől elveszünk. Igen, az alkotás bálványimádás. Akinek nincs ereje a véráldozathoz… Például a  könyvek. Könyvtár nélkül, különösen egy ilyen vidéki városban… Hisz egyet-egyet a várossal, a piaristákkal meg-meghozatunk, de ilyen személyre szabott munkákhoz mégis nekünk, magunknak… Előbb Werner Sombartot mondta: látja, én még ahhoz az új kiadáshoz sem jutottam hozzá. Egy német, valami Schünemann is írt a délkelet-európai városokról. Csak a polémiát láttam. Aztán az a Dopsch, aki szerint a római városok a középkoron át sem pusztultak el egészen… Mennyi mindent kellene ismerni, hogy az ember némi bátorsággal nyithassa ki a száját… De hát hogyan?… Magánál a tudományos munkánál sokkal nagyobb küzdelem volna ezt a családtagjaink elől magunknak összeharácsolni… Debrecenben kaphatnék most egy könyvtárnoki állást. Ott, az egyetemen mégiscsak többet olvashatnék. De akkor megint csak a családomat kellene innen kiszakítanom, régi vagy készülő viszonyokat, barátságokat, megszokásokat feltépni. Ehhez már majdnem barbárság kell.

VIOLA. Én azt hiszem, csak egy kis egészséges önbecsülés.

LÓRÁNT. Az, az. Viola majd beléd harsogja, mivel tartozol magadnak. Micsoda nyámnyogás az, hogy te nem hozathatsz egy-két kiló német okosságot? Magunkfajta rablók közül is kevesen keresnek annyit, mint te a kényes lelkiismereteddel. Mit könyvelgetsz a rendes állásodon felül abban a takarékban, ha még ennyit sem engedhetsz meg? Violához, dühösen. Tíz hold szőlőt örökölt az apjától, házhely – hét pengőt is megadnak öléért. Hát eladok egy holdat magamnak: abból a városvédő szentek csontjait is megvásárolhatod, amilyen hitetlenség van, nemhogy azt a kis irodalmat…

SEBŐ. Te sokkal egyszerűbben képzeled el, mint ahogy van. Bár lehet, hogy nálad így is van. Nem zárt elég friss étvágyakkal össze a sorsod. Egy igazi, mohó, eleven igényben van valami szent. Megszenteli az élet, amellyel kívánják. Ahogy egy nő, egy sált, egy kirándulást vagy egy zsúrfélét kívánni tud, abban van valami mohó fény, ami elől ki kell térni… Hiába mondjuk, hogy a könyv nemesebb. Az ember csak a nyers, anyagi dolgokat tudja igazán meggyőző erővel kívánni… S még valami: hogy egy ruha egy nőnek mit jelent, azt én valahogy mégiscsak el tudom képzelni. Talán képzeletemnél fogva, talán mert maga is éreztem fiatalon – mosolyogva végignéz magán –, akármilyen nehéz ezt elhinni most rólam, hogy mi az, jó ruhában feszíteni. De hogy kívánjam én, hogy a feleségem vagy a leányom egy középkori szakmunkát… Violához. Látom, szinte ragyog a szeme a megvetéstől.

VIOLA. Nem, egyáltalán nem… Az előbb Schünemannt említette, itt van. Odanyom a kezébe egy könyvet.

SEBŐ átveszi. Csakugyan. Áhítattal megnézi, aztán mohón belelapoz. Viola mögéje áll.

LÓRÁNT az újságot ledobva elnyúlik. Szóval, az étvágy szemérmetlensége jog az elhabzsolásra. Mindig tanulok tőled, Sebő. De attól félek, hogy ha ez a teória elterjed, mi, szemérmetlenek, még szemérmetlenebbek leszünk. Azok ketten olvasnak, és nem felelnek.

SEBŐ a könyvre. Nem szeretem a tudóson a rohamsisakot. Ez a német, úgy látszik, könyvet ír, és városokat hódít.

VIOLA. De elég korszerű ostromágyúkkal.

Egy kavics repül az utcáról a hallablakra, utána még egy. Lóránt odaugrik a nyitott ablakszárnyhoz, kikiált.

LÓRÁNT. Hó, maguk azok? Nem mehetek lófrálni, vendégem van. Jöjjön be, majd meglátja ki… Csak hozza be a csecsemőket is. Bepillant a tudósokhoz, akik a csőasztalnál a könyvbe feledkeznek, s kisiet az előszobába; onnan néhány pillanat múlva hangos beszéd, üdvözlés. Lonka hangja: „De igazán csak egy pillanatra.” Lóránt mellé a konyhából előkerült Erzsike is odaszegődik a tessékelésével. A három vendég: Lonka, negyven felé járó, inkább belső, nyers erejével, mint külső ápolással összetartott asszony; Gabi,  a lánya, már ma is lankadtabb; az anyjától tanult stílus és a fekete keretes pápaszem nehezen illenek össze; Pubi, jó nyakkendőjű s jó kedélyű OTI-titkár.

LÓRÁNT a vendégnőkhöz, akik teljesen egyformán vannak öltözve: szürke kosztüm, apró, csákószerű kalap, a kabáton ibolyacsokor. Mennyi tavasz, egy ajtónyílással. Két vadonatúj szürke kosztüm jobban meggyőz arról, hogy április van, mint minden hőmérő és harangozás.

LONKA. S nézze az ibolyáinkat. Kissé kihúzza a kabátjából, s az orra alá tartja. Pubitól kaptuk. Erzsikéhez. El akartam csábítani az uradat, kedvesem; ilyen szép napon nem akartam magam lődörögni ezekkel a gyermekekkel.

PUBI Lóránthoz. Be ne ugorj, Lóránt bátyám. A hölgyek nyakukba kerítik a rókaszőrt, de az udvarlónak felöltőben és meztelen nyakkal kell ebben a komisz szélben vacognia. A mi korunkban már nem olyan könnyű dolog tüzes ifjúként feszíteni. A hölgyek pedig megkívánják, hogy azok legyünk.

LÓRÁNT. Nézd csak a blazírt csibét. Az OTI-skribler barátai előtt onnan van egy kis tekintélye, hogy ilyen nőkkel feszít… Miért szabadítják így magukra?

ERZSIKE. Na, csak ne féltékenykedj… Lonkához, erőltetett édességgel. A Pubi már szinte a családhoz tartozik. Olyan, mintha csak a fiad volna, ugye?

LONKA. Fiam? Az sok. Voltaképpen még el sem döntöttük, hogy melyikünknek udvarol, a lányomnak vagy nekem.

GABI. Udvarolni csak neked udvarol… Velem kizárólag csak udvariatlankodik. Egyelőre azt nem döntöttük el, melyik a komoly szándék jele.

ERZSIKE egy tál sósrudat tesz a látogatók elé. Lonkához.  Milyen fesztelenek vagytok ti, kedvesem. Engem kiirtana az uram, ha ilyeneket mondanék. Parancsolj. Sorra kínál, esznek.

LÓRÁNT. Az anyának udvarolni, a lányt nevelni: tulajdonképpen ez a legokosabb taktika. Ő is vesz.

A másik szobában ezalatt Viola és Sebő tovább nézegetik a könyvet. De Sebő, a beszélgetők közt a felesége hangját felismerve, szorongva, szórakozottan pillog a másik szoba felé.

SEBŐ elhúzza magát a könyvtől. Azt hiszem, vendégek érkeztek.

VIOLA. Nem zavartassa magát. Két nap alatt még más sem történt, mint érkeztek és mentek. Erzsike a tésztáival és gyümölcsleveivel beszívja a vendégeket. Lóránt pedig velük szökteti meg magát. Nézze, itt van, amit Kósról írt.

SEBŐ odahajol, olvasni próbál, de aztán megint kiegyenesedik. Azt hiszem, a feleségem hangját hallom.

VIOLA becsapja a könyvet. A feleségéét? Akkor menjünk, jelentkezzünk. Az ember olyan ritkán van együtt a feleségével.

PUBI. Ez a hájas kitűnő. Abból a meggyborból nem kaphatunk hozzá?

LONKA. Maga a szokottnál is szemtelenebb, Pubi.

ERZSIKE. Ó, dehogy, már akartam bontani. Kimegy.

VIOLA a zavarban topogó Sebőhöz. No, mi az? Csak nem fél kilépni a felesége elé?… Talán miattam? Ilyen betűmarkotányosnő…

SEBŐ. Az igazat megvallva, Lonka egyben-másban érzékeny, nem szereti, ha nőkkel szellemi dolgokról… Talán, mert ő az ilyesmihez… Nevetni próbál. Szívesebben látná, ha udvarolnék.

VIOLA nyers humorral. Hát most már mit csináljunk? Ez a szoba vak; ketten vagyunk benn, s én filozopternő. A könyveket sem tüntethetjük el. Rajtaértek bennünket. Rendelkezzék, hogy viselkedjünk. Húzódjunk a szoba két oldalába? Vagy vessem magam ebbe a cső-iszonyba; tegyem keresztbe a lábam, és cigarettázzak?

SEBŐ sértetten. Ne tessék gúnyolódni… Nem olyan veszélyes a dolog. Mondom, csak egy kis érzékenység, amilyen mindenkiben van… Szabad azt a Kósról szóló mondatot… Ez tévedés, nem német telepítés.

A hallban az étkezéssel járó nyüzsgés alábbhagy.

LONKA elhárítja a tálat, melyet Lóránt odanyújt. Nem, köszönöm. Azt mondta, vendége van: hova dugta el? Vagy csak kifogás volt?

LÓRÁNT. Nem, a húgom van nálunk. Az egész húsvéti szünetet itt tölti.

LONKA. Ja, az a tudós nő, akiről beszélt? Mivel is foglalkozik?

LÓRÁNT. Várost kutat.

LONKA. Igaz, emlékszem. Ebben a faluban csakugyan kutatni kell a várost. Város énszerintem az, ahol az emberek semmit sem tudnak egymásról. Itt folyton pletykálnak.

PUBI bekap egy hájast. Jó.

GABI elteszi a tálat. A hájas?

PUBI. Nem, a mama.

LONKA. És hol található a hölgy? Vagy egyelőre nem állhatunk a tudománya és a könyvei közé?

LÓRÁNT. A szomszéd szobában tanulmányoz egy urat.

LONKA. Á, egy urat, idevalót?

LÓRÁNT. Nézze meg. Eddig a dominikánusok kriptáját is kibontották.

LONKA belép a férfiszobába, meglátja az urát. Ó, maga az, kedves? Azt hittem, idáig a takarékban senyved.

PUBI Gabihoz, aki mellette ül a padon. A kedves papa s egy hug. Ezt megnézzük.

GABI ingerülten. Maga maradjon és egyék. Szájába rak egy hájast. A másik szobai jelenet alatt néma, játékos veszekedés, durcáskodás folyik köztük.

VIOLA mosolyogva kezet nyújt Lonkának. Én vagyok a bűnös. Úgy fogtuk ki az utcából, mint egy patakból valami elsiklani igyekvő halat. Szükségem van a fejére, annyi minden hever benn, legalább forog, ha megdézsmálom… Remélem, nem haragszik.

LONKA kissé túl édes nyugtalansággal. Sőt, hálás vagyok neked, kedvesem, hogy kissé foglalkozol vele… Mindig ez volt a vágya, hogy magához illő művelt hölgyekkel a tudomány dolgairól társalogjon… Sajnos, én olyan keveset értek a cserepekhez; még a spájzbeliekhez is. A cisztereket meg egyszerűen összekeverem a dominikánusokkal.

SEBŐ kínosan mosolyogva a keze után nyúl. Igazán nem tudom, honnan veszi, Lonka, hogy én ezekről a kérdésekről nőkkel szeretek beszélgetni. Nem emlékszem, hogy valaha is célzást tettem volna rá. Violára mutat. A nagyságos asszony meg is sértődött, hogy…

LONKA ingerültebben. Az kellene még, hogy célzást tegyen… Annál, természetes, sokkal udvariasabb. Violához. De te, kedvesem, bizonyára észrevetted rajta a kiéhezettséget. Nem tudom, mióta böngészitek itt együtt azt a könyvet… de már egészen biztosan csordultig vagy iránta szánalommal… Húsz éve él megértetlenül. Mindenről beszélhet, csak arról nem, ami érdekli. Ez súlyosabb, mint karthauzi barátnak lenni.

SEBŐ. Ez a te rögeszméd. Nekem egyáltalán nincs szükségem ilyen téren megértésre.

LONKA nevetve. Rögeszmém? Ahhoz nem törődöm vele eleget, hogy a rögeszmém legyen. Éppen csak a doktorkisasszonynak akartam megmutatni, hogy mi, vidéki asszonyok is értünk kicsit a gondolatolvasáshoz… No, ki vele… egész őszintén, nem sértődöm meg… Ugye, mélységesen szánod már ezt a buggyos térdű, zsilettel és hézagosan borotválkozó férfit, aki olyan nagy tudósnak indult, s nem lett belőle semmi? Leszívta a felesége. Az ura vállára dobja a karjáról a boát. Ezzel a boával, s ami vele jár… Talán már azt is tudod, hogy könyvekre sem telik szegénynek. Nem tud lépést tartani a tudománnyal… No, halljuk, de őszintén.

LÓRÁNT. Rajta, Viola, de őszintén. Előre élvezem, hogy ti milyen ellenségek lesztek.

VIOLA a hanghordozásban némi gúnnyal, a vidéki asszony hol macska, hol tigrismodorát utánozva. Nagyon hibásan képzelsz el bennünket, „doktorkisasszonyokat”, kedvesem, ha azt hiszed, hogy mi, mint valami alapítványi nő, óriási szánalommirigyeket hordunk magunkban, s ha egy keményebben tartott cselédet, napszámost vagy férjet találunk valahol, arra a szánalmunkat rögtön rányálazzuk. A pápaszemem ugyan most nincs nálam, de a hideg vízhez szokott bőrömön s a tartásomon láthatod, hogy nyers, rideg vénlány vagy valami hasonló, átmeneti lény vagyok, aki ahelyett, hogy szánná a világot, a szempontjaival és rubrikáival áll bosszút rajta. A te urad: az én szememben egy kósi egyed – nem is nagyon jellemző, inkább csak olyan határlény, aki azáltal válik jellemzővé, hogy még éppen kibírja; mint Abbáziában a citrom és nálunk a gyík.

LONKA. Nagyon érdekes. De ha vennél annyi fáradtságot s leírnád, azt hiszem, mégiscsak…

VIOLA. Egyelőre kevéssé ismerem. De így külsőleg: jó, kissé puhább emberanyag, túl sok skrupulus. A szakmájában széles, nagy képzeletre valló alapok s kevés szívósság, megtört önbizalom, indokolatlan rezignáció, méltatlan kispolgári boldogtalanság.

SEBŐ. Kötelező ez az élveboncolás?

LONKA. Engem rendkívül érdekel. Akárcsak a kiskósi jósnő vagy a pesti éttermekben a grafológus. S én? Én milyen típusba tartozom?

VIOLA. Drága tavaszi kosztüm, az ibolya üdébb, mint akit takar.

LONKA. Ó, ez már gorombaság.

VIOLA. Negyven évéhez különben csodálatosan feszes és izmos… mondhatnám elemi erő. S amellett magasabb lelki bonyodalmaktól sem ment. Egy jól öltözködő vidéki nőtől nem várná az ember, hogy annyira fájdítsa a műveletlenségét – ha ugyan csakugyan olyan műveletlen.

LONKA. Az, az. De honnan veszed, kedvesem, hogy én azt fájdítom?

VIOLA. Hisz valósággal nekem estél… pedig semmi mást nem láttál még, csak a doktorátusomat…

LONKA. Határozottan túlzol, kedvesem. Egész más dolgok hoznak ki a sodromból, mint egy női doktorátus… No, pá, nem akarom az eszmecserét tovább zavarni. Kiveszi a könyvet az ura kezéből. „Städtewesen Südosteuropas”… Süd, az ugye dél? A többit nem értem: ilyen könnyen veszem a műveletlenségem. Kifelé tart a hallba; Lóránthoz. Nagyon eredeti húga van, Lóránt. De azért mégis örülök, hogy maga s nem ő a háziorvosom.

SEBŐ a felesége után. Megy már? Várjon, én is magukkal megyek!

LONKA. Isten őrizz! Még azt hinnék, nem bírom ki, ha az uram művelt nőkkel társalog… Pubi! Megyünk, drágáim…

ERZSIKE a konyha felől most állít be a meggyborral s poharakkal.

PUBI. A meggybor, sajnos, máskorra marad. Indulataink friss levegőt kívánnak.

GABI. Ne szekálja a mamát. Az öreg fizeti meg.

LONKA Erzsikéhez. Valóban nem maradhatunk tovább, édesem. Kimegy. A nap minden percben elbújhat, s a magunkfajta dámának sietnie kell a sütkérezéssel… Pubi, azt mondta, hogy fázik a nyaka; tessék a fele boám. A fiú nyakára veti a boa végét, s belékarol, úgy vonul kifelé. Gabi és Erzsike a meggyborral megbotránkozva utána.

LÓRÁNT. Hohó, ha előbb mondja, hogy így kell kísérnem…

LONKA. Látja. Egy férfi sem tudja, mi vár rá. A vendégek és Erzsike az előszoba felé el.

SEBŐ a kalapját veszi. Megbocsáss, Lórántkám… már így is elidőztem…

LÓRÁNT megfogja a két karját, rámosolyog. Mit sietsz… Miért vagy úgy megszeppenve? Az ördög vigye el azt a… takarékot. Dacolj egy kicsit, Sebő. Meglátod, mindjárt másképp lesz.

SEBŐ. Sajnos, valóban. Visszaszól Violához. Kezeit csókolom, kedves kolléganő. Igazán nagy élvezet volt részemre. Remélem, lesz alkalmunk még. Idegesen elsiet.

LÓRÁNT fejcsóválva utánanéz, majd bemegy a húgához, aki a csőbútoron maradt könyveket az íróasztalra hajítja, s félig elképedve, félig elmélázva áll a férfiszoba közepén. No, hová teszed ezt? Igazam volt vagy sem, hogy vannak Kóson dolgok, amelyek nem férnek be a vidéki város élettanába? Vagy ez az én szegény barátom is valamilyen szociológiai okból rohant most el, mint aki az udvarlóval eltűnt feleség helyett az áprilisi szeleknek akarja mentegetni magát?

VIOLA. Szociológus kétféle van: az egyik a öszvérnél is makacsabb, a másik csak a szamárnál. Ha az előbbiek közé tartoznám, akkor ezt a mi Sebőnket egész könnyen megmagyaráznám neked. A mi középosztálybeli életünkben a férfimunka lassan minden értékét elveszti. Nem a hivatal betöltése a nehéz, hanem a hivatal megszerzése. Az ilyen társadalomban, ahol a férfi a megvetett munkát végzi, sosem lehet olyan befolyású, mint a here nő, aki parádéjával és intrikáival ezt a sok férfit társadalommá összeköti. Minél jobban behúzódik munkájába egy ilyen Sebő, annál inkább hozzáaljasul a munka fogalmához, annál inkább kuli, családfenntartó, rabszolga, ez a Lonka pedig annál inkább élvező, szerepvivő, családfő, zsarnok.

LÓRÁNT. Ebben van valami. Ezért mozgok én többet, mint amennyit dolgozom, s ezért választottam hitvesül a háztartási erényt.

VIOLA. Igen – te, noha cinikusnak látszol, tulajdonképpen csak a mi anyajogú társadalmunk ellen védekezel. Hanem azért igazad van: ezt a Sebőt mégsem lehet a társadalomból megmagyarázni. Ingerülten. Egyáltalán, mivel magyarázod, hogy egyik ember a másiknak, s rendesen a különb hitványabbnak, minden anyagi kényszerűség nélkül ilyen hülyén kiszolgáltatja magát? Nem felháborító ez? Neked mint orvosnak, kell rá valami elméletednek lenni.

LÓRÁNT. Erre kivételesen van. De ahhoz, hogy a szemedbe mondhassam, túlságosan körül kellene írnom.

VIOLA. Persze, valami nemi problémává öltöztetett malacság. A nemek harca: a gyengébb és erősebb…

LÓRÁNT. Akármennyire fölháborodsz: ilyesmi mégiscsak van. Vannak férfiak, sőt nők is, akik annyira meg vannak győződve a tulajdon hitványságukról, hogy valóságos bűntudatot éreznek, amiért egy másik egészséges emberhez oda merték magukat kenni. S én mint orvos ezt a bűntudatot nem is tartom egész alaptalannak. Bár Sebő esetében…

VIOLA. Nem hiszek ebben. Bámulatos, hogy ti, férfiak, ezekben a kérdésekben mennyire romantikusak vagytok. Romantikusan trágárok. A házasságban az, amit itt a nemek viszonyának mondtok, másodrendű. Noha nem voltam házas, azt látom, hogy a házasság elsősorban valami szerelemmentes dolog. Még a szerelem is mi benne? Hogy az ember becsületből, hűségből, gyöngédségből, gyávaságból hajlandó másba bele nem szeretni. A jó házasok sokkal inkább aszkéták, mint galambok. De tegyük fel, hogy a szerelem, ez a jellemző heveny dolog, valamiképp mégis idültté tud válni. Mit jelent ez? Vagy valami feneketlen, egy egész életre irányított, elpusztíthatatlan életvágyat, vagy pedig valami egész undok, alacsony egymásrautaltságot. Gondolod, hogy az ilyen ember, mint ez a mi Szent Sebestyénünk…

LÓRÁNT. Mondom, hogy nem. Ezt én sem állítottam. Voltam együtt vele néhányszor: született fakír. Képes tíz-tizenkét órát futni anélkül, hogy a szájában egy harapást vagy egy korty vizet megforgatna. Szinte szégyelli, hogy testi szükségletei is vannak. Az anachoréták ridegségével tépne el minden aljas láncot. Bár az emberek néha meglepőek tudnak lenni.

VIOLA. Nem – az én első pillantásom egyetért veled.

LÓRÁNT. De akkor mit hát? Mivel magyarázod ezt a jobbágyságot?

VIOLA. Nem tudom, mivel. Ami az embereket kiszolgáltatja egymásnak, több, mint helyzet vagy szerelem. Legalábbis a legsúlyosabb és legelképesztőbb esetekben. Megfigyeltem ennek az embernek az ijedt topogását, amikor a felesége hangja fölcsattant a szomszédban. Meg volt rettenve, hogy egy iskolázottabb nővel beszélgetésben találja. Erre a megrettenésre én csak két magyarázatot találok. A legközelebbi, hogy félt a huzavonáktól, kínzásoktól, szemrehányásoktól. De van egy fantasztikusabb.

LÓRÁNT. Éspedig?

VIOLA. Az, hogy valóban sajnálja a feleségét. Féltette a másik embert a fájdalomtól. Mert hogy ez az asszony, akár szeretője ez a Pubi, akár nem, rettenetesen féltékeny az urára, láthattad. Talán nem szerelem-, hanem hatalomféltő, de a torz érzés még mindig érzés, s lehet szánakozni rajta. Hátha csakugyan kíméli ez a Sebő a feleségét. Végre is a második keresztény évezred végén élünk; legalább egy elméleti vitában talán mégiscsak föl szabad tételeznünk egy embert, akiben a részvét és a felelősség nagyobb, mint a gyávaság vagy a nemiség.

LÓRÁNT. Ha így van, a mi keresztényünkbe sürgősen egy kis pogányságot kell oltani.

VIOLA. Én is azt hiszem. Ha csakugyan a barátja vagy, ki kell őt húznod ebből a házasságból.

LÓRÁNT elgondolkozva. Kényes. Ha ő egyszer megvan benne.

VIOLA. Persze hogy megvan, mert a maga ereje kevés. Nincs, aki fönntartsa benne az isten képét… Remélem, nem értesz félre. Sokkal gőgösebb ember vagyok, semhogy egy vénlányt láss bennem, aki elhullott férfiakat horgász… De én magamat érzem megalázottnak egy-egy ilyenféle megaláztatásban. Nem a nő – maga a világ gonoszsága az, ami ellen felborzolódtam.

LÓRÁNT. De mit tehetnék hát?

VIOLA. Mit tudom én? Majd adódik. Fölnevet. Ha egyéb nem, elraboljuk, s kolostorba zárjuk.

LÓRÁNT. Valóban, ilyesmit kell tenni vele. Szivarra gyújt, a zsámolyra veti magát, s a húgára néz, elneveti magát. Szegény Sebő – idáig csak a feleségével harcolt, ezentúl az isten angyala is a sarkában lesz.

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

Szín: Sebestyén dolgozószobája. Régi kisvárosi épület, magas mennyezet, sárga, felhólyagosodott festésű ajtó- és ablakrámák, elkormosodott falfestés. A lakás leggondozatlanabb helyisége. Az „úr” holmija és a többi szoba szem elől eltüntetett kacatja szorong benn egymás mellett. A hátsó színfal bal sarkában a tapétaajtó az előszobába vezet, a bal oldali fal szárnyas ajtaja a vendéglátóba. A jobb falon ablak, fölötte poros, bíborszínű drapéria, a függöny hiányzik alóla. A hátsó falon puhafa könyvállvány; valaha tömöttebb lehetett, de most csak lézengenek rajta a könyvek; a sorok foghíjában itt is, ott is dobozok, női holmik; padlófényesítő kefe, szidol. A könyvállvány előtt ferdén: íróasztal; az asztalon nagy üzleti könyvek s szerteúszó könyvelőpapírok közt tudományos munkák, folyóiratok. A szék támlájából hiányoznak a lécek. Az ablak előtt a falnál faragott karosszék, pompája régi úriházakra, de még inkább az ószerre emlékeztet. A bal oldali falon, az ajtón túl öreg cserépkályha s egy betolt próbababa. Elöl Sebő ruhásszekrénye, a tetején bőröndök, kalapdobozok. A szoba közepén még egy elárvult idegenből idehozott „puff”. A felvonás kezdetekor java délután; az udvari bejáróra nyíló ablakon néhány leander, a szomszéd ház tűzfala s a kémény mellett egy darab kék ég látszik. Az ablak azért van nyitva, mert Sebőnél takarítanak; a szemközti, félig kitárt ajtó s az ablak közt a pompás kereszthuzatban ide-oda lobognak az íróasztal papirosai. Mari, a cseléd, egy porronggyal morcul és önkényesen csapkod a bútorok közt. Sebő az asztalnál átmeneti kabátba burkolózva ír.

SEBŐ utánahajol egy lerepült papírnak. Nem tehetné be az ablakot? Nem győzök a papírjaim után kapkodni.

MARI tovább csapkodja a karosszéket. Portörléshez kereszthuzat kell.

SEBŐ. De nem délután.

MARI. Délelőtt négy lábon sem tudtam volna eleget futni. Meghozom a vajat, ja, a Pubi úr körözöttet kíván. Szaladj, Mari, túróért, mustárért. Mari megjön a túróval, hopp, egy kis szardíniaolaj, attól pikánsabb. Benne van az olaj, a segédtitkár úr nem eszi meg retek nélkül. A retekre a sör, a puncstortára az alkörmös, a szendvicsre a libamáj: mind az én lélegzetembe kerül. S még takarítottam volna. Nem elég az egész fűszerüzletet áthordani.

SEBŐ. Épp az, hogy elég. Erről a délutáni kereszthuzatról mindnyájan lemondunk: a papírjaim, a kalapom, a keresztcsontom. Nincs más, akin bosszút álljon a szaladgálásért?

MARI beteszi az ablakot, melynek a vitrázsa most már csaknem teljesen elzárja a szobától az udvart. Én állok bosszút? A lányom a tanú, hogy mindig dicsérem a nagyságos urat: „Látod, a magadfajta parasztasszony nem tud az istentől ilyen férjet kapni.” Az én uram egy nap többet borzonkodott, minta nagyságos úr egész életében; a vőmnek meg elég volna egy ujját a nagyságos úr kezére tenni, hogy a nagyságos asszonyt naponta mellbe nyomja. Pedig hát mit csináltunk mi: mostunk, sikáltunk, megérdemeltünk volna az urunkban mi is egy kis együgyűséget.

SEBŐ. Köszönöm, Mari. Leteszi a tollat. Csakugyan olyan haszontalan ember a veje?

MARI. Nincs arra szó, kérem. Vasárnap, ha meglátogatom szegény lányomat, s kihúz a kamrába, már tudom, hogy a verés hurkáit akarja mutatni… Mit mutatod, te szegény, csak hogy én is azt lássam egész héten át?

SEBŐ. Még mindig nincs munkája?

MARI. Nincs annak, hacsak a cemendéin nincs. Olyasféle ember napszámosban, mint ez a Pubi úr tisztviselőben. Be nem engedném a házamba, ha még egyszer házam volna.

SEBŐ. Akinek lánya van, sok mindenkit beenged. Maga is beengedte.

MARI. Tudatlan özvegyasszony voltam én. Hol láttam én annyi könyvet, meg ástam ki annyi korsót meg csontvázat, mint a nagyságos úr?

LONKA hangja a vendéglátóból. Mari, mit piszmog azzal a szobával? A vendégek mindjárt itt vannak, nem szeretem, ha ilyen lomposan találják.

MARI. Megyek már. Miközben a szemeteslapátot s a „partvist” összemarkolja, Sebőhöz. Fehér kötényt kell vennem és bóbitát, mint valami szobalánynak. Délelőtt szakácsnő, este szobacicus: hol hetvenéves, hol tizenhat.

LONKA belép. Kávét sem darált még; ha itt vannak a vendégek, majd kapkod.

MARI a tapétaajtón kiszurkolóban. Kapkodok én, kérem, hajnal óta.

LONKA Sebőhöz. Kár vele szóba ereszkedni. Ha nem szólnak hozzá, belekábul a munkába; mihelyt beszél, minden baja eszébe jut, s csupa morcosság.

SEBŐ. A vejére panaszkodik.

LONKA. Mi közöd neked a vejéhez?

SEBŐ. Annyi, mint hozzá. A veje a bánata.

LONKA. S szeretünk meghallgatni, hogy bennünket is meghallgassanak.

SEBŐ. Valóban nem volna csoda, ha egymásnak panaszkodnánk.

LONKA. Az úr és a cseléd.

SEBŐ. A helyzetünk sokban hasonlít.

LONKA. Egyformán elnyomottak és kizsákmányoltak.

SEBŐ. Nem, neki szabadnapja is van, nekem pedig egyelőre nincs vejem.

LONKA. Éles vagy mostanában.

SEBŐ. De csak magamat metszem meg.

LONKA. Amióta az a nő a hajdani tehetségedet kikaparta.

SEBŐ. Azt a nőt Kós város múltja és jelene érdekli.

LONKA. Miután a tulajdon múltja és jelene érdektelen. Csodálom, hogy nem látsz át a szánakozásán.

SEBŐ. Nem tapasztalom a szánakozását. Énrajtam mulatni szokás és nem szánakozni.

LONKA. Ne félj, ő nem mulat. Ezek a méhecskék a legáporodottabb elégedetlenséget is elfogadják nektárnak, csakhogy egy férfi szívébe bemászhassanak érte. A részvétükkel csókolnak, és teherbe esnek a mások boldogtalanságától.

SEBŐ. Nem ismered őt; sötétben vagdalkozol.

LONKA. Én nem ismerem? Látom a hatását: minden szavadon érzem, hogy lázítanak.

SEBŐ. Gondolod, hogy szükségem van külső lázítókra?

LONKA. Gondolom. Ahhoz, hogy elégedetlenkedj, magad is elég vagy: ahhoz, hogy megszólalj, uszítani kell. Ám tessék: én nem ijedek meg; itt vagyok, ki vele, beszélj. Kihívóan néz Sebőre.

SEBŐ a kitörő vihartól meghökkenten. Nem helyeslem, amit Gabival művelsz.

LONKA. Nem helyesled? Mit, miért, mióta?

SEBŐ. Nem neki való társaság. Nem ő szívta maga köré. Toborzó kedvedben nem hagytál időt neki, hogy ő maga teremtse meg az udvarát.

LONKA. Szép kis udvar lenne: holdudvar.

SEBŐ. De az övé; tele az ő holdfénye varázsával.

LONKA. Az is bűn, hogy ellensúlyozom a természetét?

SEBŐ. Minek a természetet ellensúlyozni? Hogy idegen legyen a maga világában? Elhallgatom őt: fölveszi ezeknek a lármás fiúknak a modorát; vihog, vagdalkozik, adja a bohémet, s a művidámság közben szenved és vacog. Neki egy nyugodt lányszoba kellene, levelek egy barátnőhöz, olvasmányok.

LONKA. Neveljem őt boldogtalanságra?

SEBŐ. Ha boldogtalanságra született, legyen a maga elemében boldogtalan. Ő, be kell látnod, inkább az én természetem.

LONKA. Legyen hát éppolyan mulya.

SEBŐ. Mulya? Szomorú mókával. Ki is gúnyolsz, miután bolonddá tettél?

LONKA. Azt hittem, Gabiról beszélünk.

SEBŐ. Az ilyen mulatságoknak, mint ez a mai, nincs értelmük. Csak a házat keverik hírbe.

LONKA kihívón. Mi ott a hír, ahol egy lány az anyja szeme előtt, hozzáillő fiúkkal mulat?

SEBŐ mogorván. Te is tudod, hogy van hír… Mielőtt Lonka, aki maga is meghökkent kissé, fölcsattanhatna. Nézd, Lonka, én nem úgy ítéllek meg téged, mint mások vagy én magam is más asszonyt. Én úgy nézlek téged, mintha te önmagadban is egy külön élőlényfajta volnál; valami az asszony, a gyermek és a megszállott között. Lehet, hogy ha minden férj és minden feleség elég ideig emberséggel figyelné az élettársát, te, ő s mindenki hasonló eredményre jutna, s azt mondaná, az én házastársam tetteit nem szabad, nem emberséges a beszámíthatóság szokásos mértékei szerint megítélni. Lehet, mondom, hogy ez mindenütt így volna, de én csak téged ismerlek eléggé, s csak téged vonhatlak ki a látszaton bíráskodás törvényei alól.

LONKA. Nagylelkű vagy; megkövezhetnél, s megkalácsolsz.

SEBŐ. Látod, ez is most. Más gyűlölet hallana ki belőle, én csak valami túlzó, gépész nélkül maradt gőzt, amely téged szétfeszít, s engem szembeköp anélkül, hogy egész határozottan ellenem irányulna. Nem tudom, hol s mikor történt, de te is meg vagy sebesülve… Lehet, hogy talán születésedtől, lehet, hogy az én hibámból. Mindegy: a seb feldob és acsargat. Nem tudod, hol, de csalódtál, s ezt most meg kell bosszulnod rajtam, a türelmemen, a kisváros száján, az isten rád tekintő szemén.

LONKA. Mért nem üttök agyon, ha ilyen dúvad vagyok?

SEBŐ. Lassan agyonütnek – téged is, engem is. De legalább a lányunkat mentsük meg önmagunktól. Ez a Pubi…

LONKA. Vártam.

SEBŐ. Én egy szót sem hiszek…

LONKA. De csak higgy. Mért ne hinnél? Egy fenevad…

SEBŐ. Én nem akarok semmit sem hinni, egyáltalán nem fontos, hogy én mit hiszek. Az a fontos, hogy Gabi hetedikbe jár, s két évig még tanulnia kell. Tanulnia, s nem a te életdühödtől köré toborzott kamaszok közt horzsolódni.

GABI átkiált a vendéglátóból. Anya, nem jönnél át kicsit; hátul összeégettem a nyakam a sütővassal.

LONKA. Nem mehetek, fiam. Apád a nevelésedet kifogásolja.

GABI nevetve. A nevelésemet?

LONKA. Kókadtabb fiúkat szeretne köréd.

GABI. Kókadtabbakat? Elkókadnak ezek, csak igyanak egy kicsit. De mi ütött beléd, hogy apával ilyenekről tárgyalsz? Mióta számít ő zsúrügyekben – nevetve – és egyáltalán… Látod, megint megpörköltem magam. Kinn csöngetnek. Jézusom, a fiúk! A sütővas lekoppan, kinn zaj, hallani, amint Gabi is kipördül, majd a vendégek beözönlenek.

LONKA maga is ki készül, de Sebő a kezénél fogva visszatartja. Parancsolsz valamit?

SEBŐ megfogja a könyökét, s a szemébe néz. Lonka, kérlek, ez nem megy így tovább.

LONKA izgatott, támadó védekezésben. Én fölajánlottam már…

SEBŐ keserűen. Fölajánlottad – majd hirtelen, erőltetett higgadtsággal –, persze, fölajánlottad. Kitetted az ágyneműm a hálószobából, a vendéglőbe küldtél; magad indultál szállodába. Nem, terád igazán senki sem mondhatja, hogy nem ajánlottad fel… De most nem erről beszélünk. A szomszédból fölcsattanó férfikacagásra. Ha itt vannak, legyenek, de többször ne.

LONKA. El akarod zárni a lányod?

SEBŐ. A lányom?… Itt nem a lányomról van szó. A lányom azt hiszi, ez az élet, s repked és fuldoklik köztük, csak hogy mulyának ne lássék önmaga előtt… Itt rólam van szó, Lonka. Van egy minimuma az emberi méltóságnak, anélkül senki sem élhet… én sem.

LONKA. Aggszüzek szemében van szükséged erre a méltóságra! Férfi vagy s  elégedetlen: ez elég méltóság, ne félj.

SEBŐ megemeli a hangját. Nem tűröm. Most az egyszer én nem tűröm… Csendesen. Nézd, kedves, én nem kívánom, hogy a türelmem méltányold… vagy éppen a forrásaiba belenézz… Mondtam, én téged mint gyereket… De tebenned is kell belátásnak lenni. Nem,  ne az embert a maga valójában; szánd a figurát, aki itt húz-von melletted. Tekints körül ebben a szobában: egy barlang, a széthurcolt könyvek helyén cipőskatulyák, kilincstisztítószerek; a szekrényen lekvár és kalapdoboz, a sarokban egy rossz próbababa, mintha csak nem akarnád, hogy társaság nélkül maradjak, amíg ti az aranyifjúsággal hancúroztok.

LONKA. Te gyűlölted a társaságot; tőlem bejöhettél volna. Most egyszerre az fáj, hogy nem hívnak. A próbababát is te engedted be. Különben, nem mondom, ebben is igazad van. Én nyugodtan bele mindenbe, a takarékpénztári állást is én vállaltam, senki sem mondhatja, hogy nem én akartam a kereszthuzatban sajgó gerinccel könyvelgetni… De mégis van egy határ, amit még el lehet fogadni, s azon túl már nem. Akármilyen naiv vagy beteg valaki…

A szomszéd szobában újabb zajhullám, a tetejéből egy kiáltás: „Hol van Lonka mama?” Pubi hangja: „Igaz, hol van Lonka mama?”

LONKA. Az idő nem alkalmas viaskodásra. Hallod, keresnek…

SEBŐ. Én csak ígéretet kérek, hogy iparkodsz.

LONKA. Mit ígérjek?… Az én elvem az volt, hogy senki se tegyen semmit az erején felül. Én nem hozok áldozatokat, nem is akarok… de legalább nem gyűlöllek úgy, mint te engemet.

SEBŐ kitör. Őrült, tisztára őrült… A tenyeremről köpködsz rám. Annyira meg vagy győződve, hogy sosem fogom kihúzni? Hogy a sérelmek minden soránál nagyobb a részvét, amely nem enged lezuhanni?

PUBI bedugja fejét a fogadóajtón, Lonkához, enyelgőn. Itt van. Az ifjúság egyhangú felkiáltása… Minden torok Lonka mamát kíván!

LONKA. Talán uzsonnát… Sebőhöz. Megengedi, hogy a vendégeimhez menjek?

PUBI tréfás ijedelemmel Sebőre néz. Családi tanácskozmányt zavartam meg?

LONKA. Nem, azt hiszem, végeztünk. Sebőre, aki visszaül a székébe. Nem akarja a vendégeit köszönteni?

PUBI hajlékonyan, mintha észre sem venné a papírjaiba merülő Sebő sértő hallgatását. Azt hiszem, bölcsebb lesz a vendégek és a gazda közé állni. Béla-nap van, s Toncsi a kanonok nagybátyját volt köszönteni. Odaát zaj, Gabi nevetése: „Álljon egyenesen, Tamás.”

LONKA a fogadóba áthúzódva. Ilyen malacok vagytok, spiccesen jöttök hozzám. Megérdemelnétek, hogy a családfő kihajítson…

PUBI. Sebő bátyám sokkal elnézőbb.

LONKA. No, ne háborgassuk. Kimegy.

PUBI. Igen… Azonnal… Benn marad, s  beteszi maga mögött az ajtót; Sebőhöz békítőn, éppen csak annyi szemtelenséggel, amennyivel egy komikus alak morcságát oldozza a fölényes jóakarat. Csakugyan zavartalak, Sebő bátyám?

SEBŐ fölpillant a konokul vizsgált főkönyvből, komolyan. Valami mondanivalód van?

PUBI. Ó, nem lényeges… A mellényzsebében kotorász. A Béla nagybátyja adott nekem valami pénzt: a kanonokházban találták falbontáskor. Azt mondja: „Te bejáratos vagy, Pubi, Hollyékhoz, vidd el neki, az öreg ért a numizmatikához.” Mellesleg, ő legalább húsz évvel öregebb, de méltóztatsz tudni, senki sem foglalkozhat régiségekkel büntetlenül.

SEBŐ önkéntelenül is az orra alá tartott pénzdarabokra pillant, az egyiket Pubi tenyerén megfordítja. Ez egy Lajos-kori dénár.

PUBI gúnyos áhítattal. Á, olyan régi. És ez?

SEBŐ fölnéz a tenyérről az emberre, pillanatok alatt emelkedő indulattal. Ez?…  Minek nézel te engem, felelj?! Föláll.

PUBI. Bocsánat, azt hittem érdekli… Igazán, csak mint numizmatikus. Odaátról Lonka: „Mari, a teát.”

SEBŐ hangja meghiggad. Nem, nem érdekel. A múzeumban egész sorozat Anjou-pénzünk van.

PUBI becsukja a tenyerét. Persze, emlékezhettem volna. Egy pillanatig tétován áll a tollát elindító Sebő előtt. Bankdolgok, ugyebár… Igazán csodálatos az energiád… A magamfajta ebhendi… Hogy Sebő makacsul nem felel, lábujjhegyen, mint egy nagybeteg mellől, kikotródik.

Odaát csészék és tányérok csörögnek. Ahogy Pubi átmegy, egy pillanatra elcsendesednek, aztán nyilván az ő beszámolójára, kacagás… Egy borízű hang, emelt pátosszal: „Uraim és hölgyeim, én azt mondom, a teát is meg lehet inni a rum kedvéért.” Valaki rákapcsolja a gramofont, s a tangó lassan fölszívja a kiáltozást és az edénycsörgést. Sebő némán dolgozik. Néhány perc múlva valaki óvatosan lenyomja a tapétaajtót; Lóránt, majd Viola surrannak be a gramofonnesz köpenye alatt.

LÓRÁNT hátraszól Violának. Jöhetsz, jó helyen járunk. Mindketten bejönnek, az elébük vánszorgó Sebőhöz. Szervusz, Sebő! Nem tudtam erről a tolvajbejáróról. Azt hittem, hozzád csak a feleségeden át lehet bejutni. A nagy vendégricsaj majdnem visszafordított már. Most jut eszembe, hogy még nem is jártam a szobádban: a cseléd belökött ebbe a folyosóba: „Ott ír az úr a szobájában.” Majd kitörtük egy varrógépben a nyakunkat. Körülnéz.

SEBŐ Violával is kezet fog. Igazán röstellem, hogy ilyen rendetlenül talál.

VIOLA körülnéz. Nem az én bűnöm, ha ezen a filmbeli csapóajtón törtünk be magához. Ha már bejöttünk, be akartam tartani a hivatalos utat.

LÓRÁNT nevetve. Tudniillik a feleségeden át.

SEBŐ zavart nevetéssel. Az az út most erősen meg van rakva… zsúrfiúkkal. Majd áthívom Lonkát… kicsit később.

VIOLA. Jó, de aztán nehogy a kompromittálástól reszkessen egész idő alatt. Nem szeretném, ha most is tűkön állna, mint amikor először találkoztunk, s olyan sikamlós munkát nézdegélt, mint Schünemann, egy olyan csábító lányka társaságában, mint én vagyok.

LÓRÁNT Sebőhöz, tréfásan… Őrizkedj a Viola emlékezetétől: nincs kajánabb.

SEBŐ. Valóban nem látszik könyörületesnek.

VIOLA. Jó, jó, nem számolom meg a pulzusát. Különben is csak néhány pillanatra szagoltunk be. Lóránt, bontsd ki a csomagot. Lóránt kibontja.

SEBŐ a kibomló könyvekre. Á, Werner Sombart.

LÓRÁNT. Nagy tudós, elzsibbadt alatta a karom.

SEBŐ. Mind a hat kötet.

LÓRÁNT. Hogy fér el egy észben, aminek egy hónalj kevés volt?

SEBŐ gyerekesen Violához. Ez igazán nagy öröm, Viola. Honnan kerítette elő?

VIOLA. Egy közgazdász barátomnak megvan, írtam neki.

SEBŐ. No, hát ez kedves… Olyan rosszul indult ez a nap, s lám, egyszerre… Itt hagyhatja néhány napig? Az íróasztal fiókjára mutat. Van ám itt bombabiztos hely is, nem esik kár benne.

VIOLA. Akár egy évig is itt tarthatja; a barátomnak nincs szüksége rája.

SEBŐ. Igazán?

LÓRÁNT. Hallod, egy közgazdász? Olvasok én orvosi könyveket?

SEBŐ. Nem is tudjátok, milyen jókor jöttetek ezzel… No, üljetek már le… Lórántot az íróasztalszékbe nyomja, Violának a karosszéket tolja oda, maga a könyv mellé áll. Hat kötetre dagadt az első kiadás óta. Belepákosztoskodik az egyik kötetbe. De hiszen ez egész új munka: erre a fejezetre egyáltalán nem emlékszem. Látja, ez szép. Fiatalságunk eredményeként kirukkolni egy munkával, s aztán az egész életen át azt tökéletesíteni. Szeretem az ilyen egy témán éldegélő tudósokat. Csak a nyárspolgár hiszi, hogy ez egyoldalúság: az ablak egy, de az egész élet néz be rajta… Így szerettem volna én is a magyar várostörténettel…

VIOLA aki a karosszékből félig gyönyörűséggel, félig részvéttel hallgatja, most odalép, s kikeresi a kötetet. A magát érdeklő rész ebben a kötetben van.

SEBŐ. Gondolom, erősen leszállítja a középkori kereskedelem becsületét.

VIOLA. Igen, neki is ez a bogara… Visszahúzódik a könyvtől. Különben meglátja majd… Lóránt, azt hiszem, végeztünk.

LÓRÁNT aki a bank papírjait piszkálta. Most akartam a bankszakmát kitanulni! Micsoda fejed van neked, Sebő! Mint vendéglőben a pogácsa, minden hulladék megfér benne. Betáblázások és középkori püspökök. Hát menjünk, szóval?

SEBŐ. Nem, nem, igazán úgy örülök, hogy itt vannak. A mulatókra. Tudjátok, hogy türelmes vagyok… de ma nincs erőm ezzel a lármával egyedül maradni.

VIOLA. Igazán nem áll tűkön?

SEBŐ. Nem, mondom, hogy lázadóban vagyok.

VIOLA. Akkor, úgy látszik, szerepet cseréltünk; mert ma én érzem kínosan magam.

LÓRÁNT. Kínosan, te? Ez újság.

VIOLA. Akármilyen kevéssé vagyok nő, annyit mégis tudok, hogy illojális vagyok egy nőtárs ellen. Belopózom az otthonába: betett ajtón át figyelem a mulatságát, nem takarhat, nem rejthet el semmit, az arca helyett szinte a zsigereibe nézek, látom, hogy tartja a férjét…

LÓRÁNT. No, ez igaz, Sebő. Ha csakugyan lázadóban vagy, a szobádon kezdd. A próbababára mutat. Először is dobd ki ezt a hölgyet. A könyvszekrény rongyaira. Aztán ezt a subickot. Körülnéz. S az egész lomtárat. Tanulják meg, hogy a te szobád szentély, becsüljék bennünk legalább a pénzcsinálás papját. Az én Erzsikém…

SEBŐ szégyenkezőn, a belénevelt papucshősi reflexszel. Ti: más. Te magad is rendes vagy, Lóránt. Én magam hagyom el magam. Nincs érzékem az iránt a fél vagy negyed fényűzés iránt, amivel a mi polgári viszonyaink befuttathatók. Violához. Ha már nem lehet egész fölényes művésze az ember az életkörülményeinek, hát süppedjen el egész a lomposságban.

VIOLA. Veszedelmes elv, igazol minden elsüppedést.

SEBŐ. Egyszerű tohonyaságnak tartja?

VIOLA. Lehet, hogy van egy kis dac is benne. Föllökött a sors, amilyen dacos fiú vagyok, fekve maradok. Csakhogy dac és tohonyaság, ha mindegyik fekve marad, nem sokban különbözik.

A szomszéd szobában nevetés és dulakodás hallik; Gabi hangja „Toncsi, ha berúgott, hányja ki magát”, újabb zaj, edénycsörgés.

LÓRÁNT. Vidáman vannak a fiatalok.

VIOLA. Ha ezt vidámságnak lehet nevezni… Kezet nyújt Sebőnek. Jó mulatást, Sebő. Ha bántja a zaj, olvasson. Én azt tapasztaltam, hogy az ember szeme a legjobb fülvédő.

SEBŐ megragadja Viola kezét s ugyanakkor Lóránt könyökét. Nem, nem engedlek. Kitörve. Ma egész elviselhetetlen voltam. Nekem is lehet egy gyönge órám, amelyben jogom van emberekre. Csaknem zokog az indulattól.

LÓRÁNT megrázza. No, no, öreg csont… Ha így van, hát persze hogy maradunk, legalábbis én… Kimutat az alkonyi ablakon. A nap is marad, ha téged lázadozni lát. Megrázza Sebőt. Ej, mi az már, no!

SEBŐ a karosszékből. Tulajdonképp semmi: ami annyiszor. Kereszthuzatban ültem itt, s kapkodtam az írásaim után. A cseléd szidta a vejét s célozgatott. Aztán a Gabi neveltetésébe próbáltam belekötni. Ürügy volt: én magam… Ezek közül a fickók közül az egyik egy régi Lajos-dénárt hozott be nekem, állítólag az egyik kanonok küldte. Furcsa, de ez izgatott fel leginkább. Én nem tudom, olvastátok-e ti is azt, valami Mikszáth-regény volt: ripők diákok, kenyérből gyúrtak gombát, s azt vitték el megszárítva szegény, tökéletlen természetrajztanáruknak. Ez a dénár igazi volt, s mégis valahogy ugyanaz a foka a… Mintha egy szörnyű, igazságtalanul torzító tükör lett volna az a pénzdarab, aminőt a cinikus ifjúság tart a szenvedések elé, melyekből semmit sem ért… A maga felzokogásában elmosolyodva Violára. Ugye, milyen utolsó dolog panaszkodni?

VIOLA megrendülését hidegség mögé rejtve. Ha azt tartja, hogy: panaszkodtam, tehát tovább szenvedhetek, lezokogtam szívemről a verést, tehát újból megverhetnek – akkor a panasz valóban utolsó. De amennyiben a tovább elbírhatatlan fütyöl ki rajt…

LÓRÁNT szigorúan. Viola, ne lázíts.

VIOLA. Te pedig ne úriemberkedj… Sebőre, szigorúan. Ha ilyen helyzeteket látok, mindig fel vagyok háborodva azok ellen, akik elviselik.

SEBŐ. Igaza van: sokszor én is föl vagyok háborodva. Az ajtó felé néz. No de ne beszéljünk erről, pillanatnyi ideglazulás volt… egy Lajos-dénár. Mulathat a megbosszantott régészen…

RÉSZEG VENDÉG eltévedt az árnyékszékről jövet, s a tapétaajtón Sebő szobájába botladozik be. Pardon, azt hiszem, elvesztettem a fonalat. Egy ilyen labirintusban minden fonál elvész; még azé a görög királyfié is elveszett volna… hogy is hítták szegényt. Minomino… Nem, Minusz az a sárkány volt… Pardon, uraim: ez tévedés, úgy látszik, rossz számot tárcsáztam. Ez egy egész más társaság, mint amiből az előbb kimentem. A próbababához, aki legközelebb áll hozzá. Hogy tetszik megmagyarázni ezt nekem: az ember kimegy egy valóságos bud-bud – nem budiból, kérem –, egy budoárból, s amikor visszajön, egész más társaságot talál. Violára mutat. Ki például ez a hölgy? Megesküszöm, hogy nem a mi isteni Lonka mamánk. Hogy úgy mondjam: sokkal gótikusabb, hiányoznak a barokk domborulatok… Ha nem hányna szikrát a szeme, megesküdnék: egy faszent.

LÓRÁNT az ajtó felé tuszkolja. A barátaid ott vannak, öregem. Bár ha egy kis ízlés van benned, hazamégy.

A RÉSZEG. Kérem, ne tessék engem tuszkolni. Megnézi Lórántot. Á, te vagy az, Lórántkám. Hogy kerülsz te a faszent társaságába… Fölváltva a próbababára és Lórántra mutat. Te és ő… Őrmesteresen. Micsoda dolog ez, hogy ebben a házban egyszerre két üzem működik?

SEBŐ feláll a karosszékből, s Viola mellett a részeghez lép. Indulatosan. Leszel szíves átsétálni?

A RÉSZEG. Se-bő… Mint örülök, bátyuskám. Te talán vissza tudsz a családod körébe vezetni. Sebő karjába kapaszkodik. Mintha csak a magaméba vinnél… olyan meghitt és otthonos. Hogy Sebő kinyitja az ajtót, s be készül dobni, a részegek ravaszságával az arcába. Csak egyet még, édes öregem… hihi… mondd: hogy tudsz te olyan barom lenni? Sebő a gallérjánál fogva belöki; odaát hirtelen leáll a nesz, s csak a részeg kiáltozása hallatszik. Micsoda dolog ez, én épp meg akartam hajolni az ő baromsága előtt… De most már a lovagiasság szabályai szerint… Kiabálása elvész a meghökkenéséből ocsúdó társaság zajában. Sebő szobája már jócskán besötétedett; a szomszédból átszivárog a világítás.

LÓRÁNT. Ehhez a mozdulathoz szívből gratulálok. Ne félj, nem hív ki.

VIOLA. Ő nem. Sebőhöz, ingerlően. Azt hiszem, mégiscsak meg kell futnunk maga mellől… a tulajdon érdekében.

SEBŐ. Kérem, foglaljanak csak nyugodtan helyet. Kívánja, hogy villanyt gyújtsak?…

VIOLA. Azt hiszem, célszerűbb lesz, előnyösebb világításba kerülünk.

SEBŐ. Akkor maradjon csak… Kisvártatva. Ti nem hiszitek, hogy kész vagyok rendet teremteni… De inkább a halál, mint ez.

LONKA indulatosan a fogadóból, becsapja maga mögött az ajtót, egy pillanatig bekémlel a szokatlan homályba, aztán egyetlen mozdulattal fölkattintja a villanyt, s mialatt szétnéz, bizonyos fokig meg is fékezi magát. Lám, az ember nem is tudja hány vendége van.

LÓRÁNT békítőn. Azt gondoltuk, a háziasszonyra nélkülünk is jut elég… Elképzelem, milyen teher evvel az öreg Marival egy zsúr.

LÓRÁNT. Ahogy vesszük. Maga még elfért volna közöttünk; egy időben legalább az én vendégeim közé szerette magát számítani. A húgáról tudom, hogy az ő látogatása a mártírnak szól.

VIOLA. Tévedsz, nem ebben a minőségben kerestem fel. Véletlen, hogy ebben is mutatkozott.

LONKA a könyvekre néz. Tudom, kedvesem. Könyveket hoztál neki, szellemi táplálékot. Ámbár a testi ereje is félelmesen megnőtt tőle: gyönyörűen behajította azt a szegény fiút. Sebőhöz. Ha így halad, még nagy testi teljesítményeket várhatunk tőle.

LÓRÁNT. Az a szegény fiú részeg volt.

SEBŐ. S én csak azért dobtam közétek és nem az utcára, hogy a te mulatságaidra is megadjam a véleményem.

LONKA. Úgy? Arra ma egyszer már megadtad. S én megfeleltem: ha nem tetszik, nem vagyunk egymáshoz kötve.

SEBŐ. Egymáshoz vagyunk.

LONKA. Én ismételten felkínáltam a válást.

SEBŐ. De egyszer sem gondoltad komolyan.

LONKA. Azt akarod a barátoddal és a barátnőddel elhitetni, hogy nem tudnék megválni tőled? Ez nagy önhittség… épp egy Holly Sebestyéntől.

SEBŐ. Ha önhittségre ok lehet: boldogságot nem találni, s szabadságot nem kapni.

LONKA. Az ő szabadsága? Én vagyok akadálya az ő szabadságának… Ez még egy mártírtól is sok.

VIOLA Sebő és Lonka közé lép. Mi már úgyis menni készültünk, asszonyom.

LONKA. Világért se… Ti csak maradjatok, és virrasszatok az ő szabadságával. Átrohan a másik szobába, ahol beléptére fölcsattant megint a zaj, a kiáltások tetején Lonka erőltetett nevetése, aztán széktologatás, székborulás, előbb a szoba-, kis idő múlva az előszobaajtó csapódik; a rövid jelenet végére az egész lakás kihal. A három ember füle a szomszéd hangokon, de azért valami beszélgetést is erőltetnek.

LÓRÁNT. Láttam évek előtt egy filmet, ha jól emlékszem, épp Chaplinnel: egy gyáva, mindenki elől kitérő s mindenkitől megrugdalt embert játszott, afféle Prügelknábét, aki életében egyszer bátor talál lenni, rájön az arcátlanság ízére, s attól fogva ő rettenti meg, akik eddig őt rettegtették. Bízom benne, hogy mi ketten is ilyen jellemváltozó cselekedetnek voltunk a tanúi.

SEBŐ erőltetett nevetéssel. Jó… Szenvedés, amelyről mindenki vígjátékokra gondol.

VIOLA. Sajnos, a mi barátunk arcán nyomát sem látom az arcátlanság örömének… Nem hinném, hogy Chaplin füle ennyi aggodalommal függött volna a szomszéd szobán.

SEBŐ kissé bosszúsan. Viola, maga pipogyábbnak lát, mint amilyen vagyok. Én nem bántam meg.

VIOLA. Megbánás? Anyásan átöleli hátulról. Gondolkozzék tőmondatokban, barátom. Ember vagyok. Tehát isten képét hordom. Isten képére vigyázni kell. Még a tulajdon arcunkon is. A pofozógép nem ember. Még kevésbé jó ember. Megkövetelem, hogy tiszteljenek.

LÓRÁNT. Ezek talán már nem is tőmondatok… De elcsendesedtek odaát.

SEBŐ. Nyugodtak lehettek, hogy rendet teremtek a házamban… Fülel. Ez az előszobaajtó… úgy látszik, elmentek.

VIOLA. Illett.

SEBŐ ijedten az ajtóhoz hajtva fülét. Csakhogy itt sem moccan senki. Benyit a fogadóba. Gabi! Még egyszer, kétségbeesetten. Gabi!

LÓRÁNT. Úgy látszik, velük mentek… A Szarvasban májusi mulatság van. Ott folytatják.

SEBŐ ránéz, csendesen. Gondolod? Kinyitja a tapétaajtót, szétnéz az előszobában. Mari, Mari kérem. Violára néz, s visszajön a szoba közepére.Ha odamentek, hát odamentek: jó mulatságot! Lóránthoz, nevetve. Ti nem volnátok hajlandók egy korsó sört meginni velem?

MARI a tapétaajtóban megáll; kezében egy félig eltörölgetett tányér.

SEBŐ erőltetett közönnyel. A nagyságos asszonyék is elmentek a fiatalurakkal?

MARI. El – a Szarvasban fizet nekik … Különben ezt a levelet küldi. Hogy Sebő átvette, ő visszahúzódik. Elront egy kupertát, ahelyett hogy kinyisson egy ajtót. Morcul berúgja maga mögött a tapétaajtót.

SEBŐ idegesen feltöri a levelet, aztán szétnéz, s hirtelen bágyadtsággal, szinte kollapszusban, Lórántnak nyújtja.

LÓRÁNT elolvassa, s továbbadja Violának; Sebőhöz Ez először történik?

SEBŐ. Nem – harmadszor már.

LÓRÁNT. És az előző alkalmakkor?

SEBŐ. Első ízben ő vett szállodai szobát: pont a múzeum mellett, az Arany Hajóban; alig bírtam valahogy eltussolni.

LÓRÁNT. Mért kellett eltussolni?

SEBŐ. Éreztem, hogy nem komoly… Addig könyörögtem, amíg ráállt, hogy a lakás úgyis az övé; inkább én megyek szállodába… A múzeumban háltam egy ládán: reggel azután visszaengedett. Másodízben már ő zárt ki.

LÓRÁNT. S te visszakönyörögted magad a tulajdon lakásodba.

SEBŐ. Mért mondod: tulajdon? Ha elválunk, minden az övé.

LÓRÁNT. No, persze. Így már értem, hogy mer ilyen kereken visszautasítani. Felháborodva olvassa: „Nem akarom látni többet. Amikorra visszajövök, költözzék el, holmiját utánaküldöm…” Még a kétheti felmondás sincs meg. Egyszerűen: költözz ki, különben ő megy szállodába. Horribile dictu: ő megy szállodába… Ilyen szamárságokért…

SEBŐ. Mindig a válás… Szokása, hogy a válást, ahogy ő mondja, felkínálja. Ez az ő őrültsége… Ilyenkor, mint az inkvizítor, figyelni még a kezem önkéntelen mozdulatát is, s ha egy porcikámmal is elárulom, hogy énnekem megváltás… A tulajdon szavától elhallgat, a másik kettő megilletődötten nézi.

VIOLA. Hát csakugyan megváltás? Nem téved az érzéseiben? Gyenge emberek kívánják, amitől rettegnek, s összeomolnak, mert teljesült.

SEBŐ. Nem, higgyétek el, nálam nem így van. Nem egyszerű függőség, mint a csecsemő és az anyamell között. Vagy ha igen, hát nem én szívom a tejet.

VIOLA az íróasztalra teszi a kezében maradt levelet. Akkor üdvözölnie kell ezt a levelet. Nem maga oldozkodott el, feloldották.

SEBŐ. De nem oldottak fel. Ez a levél csak egy reflex… Nem feloldozni akar, hanem a megaláztatással még szorosabbra kötni.

VIOLA. És maga belemegy szíve ellenére ebbe a gúzsba. Ha imádja: értem. De ha csakugyan a szabadságot… Fogja a szaván.

LÓRÁNT. Vigyázz, Viola: egy házasság mégiscsak házasság, gyerek is van.

VIOLA. Persze: gyerek is van, s az, amint láttuk nevelni kell. Napról napra belé kell nevelni, hogy a különbet az életben megtiporják. Lonka asszony parainézise lányához. Lássa egyszer az a lány, hogy a különb sem birka, s ha egyszer kihúzza a türelmét alóluk, minden összeomlik. Térden kúszik az apjához egy fél év múlva.

LÓRÁNT. Túlságosan amazoni beszéd. Minden szava igaz, csak az emberismeret hiányzik belőle s kicsit az emberség is.

SEBŐ. Jók néha az ilyen késszavak. Úgyis az a bűnünk, hogy túlságosan méltányoljuk a lelket, a magunkét s a másokét… Pedig a lélek csupa gyöngeség, mocsok; a szellem az, ami erős… Egy ilyen tiszta szellemi szó, mint a húgodé, azt fogja s húzza fölfelé bennünk, ami a lélek mocsarába örökre elmerülni készült.

LÓRÁNT. Jó, jó, öregem; de reggel mégiscsak más színük lesz a dolgoknak. Ha komolyan elszánod magad: a lakásom, szolgálatom, pénzem rendelkezésedre áll… Én férfiembert igazán alig kedveltem jobban, mint téged… Az ördög ezeket a vallomásokat. Szóval én leszek a legboldogabb, ha kivágod magad ebből a méltatlan állapotból, de…

VIOLA. Utazzék Debrecenbe. A múzeumban, azt mondta, állást kap. Utazzék a reggeli gyorssal Debrecenbe.

LÓRÁNT. Hallod, az isten angyala szólt: utazz Debrecenbe… A halandó, persze, megkérdi: nincsenek-e anyagi nehézségek. Végre a lányod is itt marad.

SEBŐ legyint. Eh, mindenem az övék, s nekem egy szelet kenyér… A széket a szekrényhez támasztja, s leránt egy bőröndöt.

LÓRÁNT. Mit akarsz azzal, öreg?

SEBŐ komoran. Csomagolok. Lóránt és Viola megilletődött derűvel sietnek felé, közben lemegy a függöny

 

HARMADIK FELVONÁS

Éber doktor rendelője. Az első felvonásbeli osztott teremhez képest igen kis szoba, de a biztosító betegeinek ennyi is elég. A két ajtó közül a bal oldali falon levő az első felvonásbelivel nem azonos előszobába vezet, melyet a falócákon várakozó betegeken kívül a konyhába bejáró szolgáló, fűszeres stb. használ. A másik ajtó a hátsó fal jobb felén a lakásba visz. Apró tapétaajtó, amíg ki nem nyitják, szinte észrevehetetlen, egyszerre kapcsol és izolál. Az orvos közvetlen lép rajta a lakásból a rendelőbe; de a rendelő s a benne vetkőző szegénység tökéletesen el van választva általa a „nagyvilági lakástól.” A szobácska bal sarkában, a két apró ajtó közé eső rész a tulajdonképpeni orvosi műhely, a bal falnál apró íróasztal, rajta néhány kémszer, epruvetta, OTI-vényekkel, statisztikákkal teledobálva. A hátsó falon a mosdó, mellette műszerszekrény – fogók, szondák, üvegcsövek, a szín előterében egy vizsgálóasztal. A lakásba vezető ajtó előtt, a jobb fal mellett egy bőrdívány, előtte szék. Amikor a függöny felmegy, a szoba üres és teljesen sötét. Egy pillanat múlva a hátsó tapétaajtó kinyílik, a világos résen egy kéz nyúlik be, s elkattantja a kapcsolót. A kéz után Erzsike egy frissen húzott paplant s két hajatlan párnabelsőt vonszol át, önmagával együtt, az ajtócskán. A friss párnacihákat s a lepedőt Viola hozza utána, fél karon. Erzsike a ágyneműt a vizsgálóasztalra csapja, s a lepedő után nyúl. Viola a párnákat kezdi húzni. Miközben a rendelődíványon a fekhely készül:

ERZSIKE anélkül, hogy a sógornőjére nézne. Te, Viola, én meg vagyok rémülve, mit csináltatok.

VIOLA háttal neki, a párnákat húzva, gúnyosan. Ne félj, holnap már nem te ágyazol rá. Utazik Debrecenbe.

ERZSIKE. Nem én ágyazok? Én akár egy hónapig elágyazok. De van neked fogalmad arról, milyen könnyű egy orvosnak ártani? Csak egypár sértett táppénzest, idült feljelentőt kell összefogni. S én Lonkát képesnek tartom…

VIOLA. Te csak ne izgulj, Erzsike… garantálom, hogy befőtted is lesz őszre s cukrod is bele.

ERZSIKE. Jó, jó, tudom, hogy mi a véleményed rólunk, vidéki asszonyokról. De a más családi életébe mégsem illik beleavatkozni. Ha őt nem szorította, ti is elbírtátok… Kispárnát meg nem hoztunk.

VIOLA szárazon. Ellesz egy éjszaka kispárna nélkül…

ERZSIKE meglepetten. Nagyon jól tudod, hogy én nem a munkát sajnálom.

VIOLA. Nem, te az asszonyt sajnálod. Az ember azt hinné, egy jó háziasszony legmélyebb érzése egy ficsúrtartó asszony iránt csak az irigység lehet. Úgy látszik, a birtokjogi szolidaritás még mélyebb. A férfitulajdon éppolyan szent, mint a ház- vagy a földtulajdon. Az ajtón bekukkantó Lóránthoz. Tessék, csak jöjjetek. Lóránt s utána Sebő belép.

ERZSIKE mézédesen Sebőhöz. Attól félek, nem lesz olyan helye, mint otthon… Én szívesen átadtam volna Lóránt mellett a magam helyét. Igazán semmi az ágyneműt átrakni… De nem engedték.

LÓRÁNT. Egész jó dívány ez, s te épp ezért vagy itt, hogy ne olyan helyed legyen, mint otthon… mi, öreg… No, kifelé, asszonyok. Vannak napok, melyeknek nincs sürgősebb tennivalójuk, mint hogy véget érjenek.

VIOLA. Reggel úgy ébred itt, mint akit sikeresen megoperáltak. A két nő a lakás felé visszahúzódik.

SEBŐ tétován szétnéz, leveti a kabátját, a díványra mutat. Itt fogok aludni?

LÓRÁNT. Hacsak a vizsgálóasztalhoz nincs kedved… Hátba veri. Föl a fejjel, komám… Nem tetszik valami?

SEBŐ. De… sőt… Olyan szórakozott vagyok. A nagyságos asszonynak meg sem köszöntem… Igazán bánt, hogy zaklattuk, hisz végre a szállodában is…

LÓRÁNT. Az kellene még; Sebestyén a Kék Sasban… Reggel a polgármester ébresztene fel. Vagy ha nem ő, a feleséged. A szabadság minden zugot megszentel, még az én ronda kis műhelyem is.

SEBŐ. Ez a rendelőd? Sosem voltam még benne.

LÓRÁNT. Nincs mit dicsekedni vele: kicsiny, rosszul felszerelt, sötét – látszik, hogy ebből élünk. Az íróasztalhoz megy, s néhány iratot összekapkod. A cseléd irtózik a kémcsöveimtől, beszórja az OTI-recepttel…

SEBŐ a bal oldali ajtóra mutat. És ez az ajtó itt? Elharapja a kérdést.

LÓRÁNT. Itt jönnek be a betegeim. Kinyitja az ajtót, kimutat a sötét helyiségre, aztán kulcsra bezárja. Előszoba a konyhához s várószoba a rendelőhöz. A fűszeres reggelenként tíz-tizenöt bűzt és izzadságot füstölgő vénember, sérült, szoptató, hasmenéses gyerek fölött menti be a konyhába a tejet. Viola eleget szid érte, s eredetileg én sem így gondoltam el. De hát mindenütt így van; a harmadik osztály az harmadik osztály.

SEBŐ. S a jobb betegek?

LÓRÁNT. Azok elsősorban látogatók, s csak azután betegek. Délután jönnek s a gyomormosás előtt megkávéznak velünk… Na, de megyek már; remélem, összebarátkoztattalak a szállásoddal. A műszerszekrényre mutat. A szülészeti fogóktól nem kell félned; csak kirakati tárgyak, sosem voltak még használatban. A holnapi programban, azt hiszem, megállapodtunk…

SEBŐ. Holnap?… Hogyne, természetesen…

LÓRÁNT kimenőben. Reggel én magam jelentek beteget a városházán, s a déli gyorssal Debrecenbe utazol… Ha szükséged lesz ránk a berendezkedésnél, én vagy Viola…

SEBŐ. Ó, igazán köszönöm. Nagyon jók vagytok…

LÓRÁNT. Az ajtót egy kissé nyitva hagyom, ha valami eszedbe jut. A kapcsoló itt van. Magad oltod el, vagy sötétben is le tudsz vetkőzni?

SEBŐ. Tán, jobb ha most mindjárt… Lóránt leolt, kimegy, a nyitva hagyott ajtón egy ideig beszivárog a fény, aztán odabenn is elkattan a lámpa. Sebő a fekhelye mellett álló székre ül, két keze a térdén, arca a nézőtér felé.

LÓRÁNT miközben odaát vetkőzik, állandóan beszél. Remélem, akinek kilyukadni készülő vakbele van, elteszi reggelig. Vénül az ember, egyre nehezebben bírja ezeket a csatangolásokat… Tudod, hol van Ilka-puszta? A múltkor odáig kellett kibaktatnom egy esővel bevert lámpa mögött. S milyen lelkiismeretlen némelyik beteg: a gyerek megzabálja magát, s már berregtetik azt az éjjeli csengőt… Igaz, meg ne ijedj, ha a sötétben rád csördít… Ásít egy nagyot. Hidd el, testvér, ha a feleségem itt nem feküdne mellettem, azt mondanám, irigyellek ezért a határtalan szabadságért. Hogy hívták azt a németet, akinek a láthatatlanná tevő csuklyája volt? Én egy fényképészkendőt szeretnék abból az anyagból; lekapni Lonka asszonyt, ahogy hazaért, s neked, úgy, ahogy kívánta, hűlt helyed találta. Egy Sebestyén, aki eltűnt: ez az, amit én minden zsarnoknak kívánnék… Nevet. Te, talán alszol már, Sebestyén? Vagy csak nem találod olyan mulatságosnak?… Hopp, most jut eszembe, hogy vizet meg nem tettem az ágyadhoz… Kiugrik. No, várj csak, itt van az enyém. Újra megjelenik, pizsamában, a rendelőajtóban, egy pohár vízzel. Ahogy kigyújt, Sebestyén még mindig azonmód találja a széken. Hát te?… Irtózol ettől a nyoszolyától: vagy házasságod ravatalánál akarsz virrasztani? Behúzza maga mögött az ajtót. Ej, ej, te szegény fölszabadított jobbágy, hát mi bajod? Megbántad?

SEBŐ. Nem, dehogy, igazatok volt, csakugyan tarthatatlan. Az értelmem teljesen egyetért azzal, amit tettem – legföllebb ezek a szorongások… De ez betegség: nem lehet tenni róla.

LÓRÁNT. Szorongasz? Mitől? Csak nem érzed úgy, hogy bűnt követtél el?

SEBŐ. Nem; azt nem… Azaz, ha így kérded : nem érzem-e… Éppen az, hogy csak érzem, anélkül hogy az eszemmel bűnnek tartanám. Furcsa dolog az ember bűntudata: mintha nem is egy volna belőle, hanem kettő. Az egyik magasan ül, mint egy bíró, érvelni, vitázni lehet előtte, s ő belát és ítél. A másik mélyen van: lenn, a zsigereinkben, szinte a beleinkben, szeszélyes és kérlelhetetlen, mint egy állat. Ha egy idegszálon valami bőszítő inger leért hozzá, érv, magyarázat többé le nem csillapítja.

LÓRÁNT. S most leért?

SEBŐ ráemeli az arcát, de nem felel közvetlen. Te sokkal fesztelenebb ember vagy, semhogy ezt megértenéd. De én már gyermekkorom óta szenvedtem tőle. Ha a latin szövegben egy szót félig értettem, s továbbmentem, vagy az utcán zsebemben volt a koldusnak szánt krajcár, s megint csak továbbmentem – igen, ilyen semmiségekre már, valahányszor elmulasztottam valamit, egyszerre csak kibírhatatlanul nyomasztó lett a közérzetem, s nem nyughattam meg, amíg csak vissza nem nyomoztam magamban a mulasztásig. Ezekben az apró szorongásokon nőtt fel s hízott meg – a mellére mutat – a bestia. Elgondolhatod, hogy ekkora ügyben mit művel.

LÓRÁNT. Csakhogy most nem mulasztottál semmit. Vagy igen? Nyomorban hagyod őket?

SEBŐ. Nyomorban nem. Lonkának megírtam, hogy az egész vagyonom az övék, a fizetésemből is csak annyit tartok meg, amennyin egy igénytelen bél és egy rossz ruhákhoz szokott bőr tovább teng.

LÓRÁNT. Szóval, kifosztottad magad a nagylelkűségeddel. De hol van hát a mulasztás? Talán lelkiekben voltál dajkája a feleségednek? Elesik a napi mannájától, ha a középkor kereskedelmi útjait s pénznemeit esténként meg nem tárgyalod vele?

SEBŐ. Igazad van, nem sokat fogadott el tőlem. A jót rosszallanom kellett, csak hogy rábírhassam. S én mégis vacogok, ha arra gondolok, mit csinál most, amikor az, amit semmibe vett, valóban semmivé lett.

LÓRÁNT. Azt hiszed, kétségbe van esve?

SEBŐ. Tudom, kinevetsz, s befelé azt mondod, szegény papucshős, kell valami abrak az önérzetednek. Én azonban tizenhét évet éltem vele, s látatlanban is igen-igen szorongok érte.

LÓRÁNT. Egy zsarnok, aki az alattvalói lázadásán elképed és dühöng, csak mulattató. Sajnos, ritkán és nem soká lehet mulatni rajtuk. Lonkán pláne.

SEBŐ ránéz. A vigasztalókra gondolsz? Értem… Te komolynak tartod az ő flörtjeit? Gondolod például, hogy ez a Pubi… hozzá közelebb van?

LÓRÁNT komolyan. Ha őszinte akarok lenni, gondolom. Nézd, ha egy idegen férfi közelít egy asszonyhoz, annak az orra fog valami szimatot. És én…

SEBŐ. Kívánnám, hogy igazad legyen. Szívesen megmártanám valami Aphrodite-forrásba a kis fajankóiért, csak hogy egészen és végképp eligézzék belőle az emlékemet. Sajnos, én nem tudom ezeket az ő ügyeit komolyan venni. Tarts őrültnek: én azt hiszem, attól rettegek, hogy én vagyok az ő egyetlen, feladhatatlan ügye.

LÓRÁNT. Gyöngédsége és gondoskodása nem ezt bizonyítja.

SEBŐ. Nem tudom. Az íróasztalomhoz nem lehetett leülnöm, s a gallérjaim hetes zsírkarimával kerültek a mosásba. Nem is szerelemre gondolok én, valami betegségre. Mondd, te mint orvos, hallottál valaha olyan esetről, hogy egy ember csak egyetlen emberrel szemben legyen elmebeteg, s mindenki mással épeszű?

LÓRÁNT. Nem, ilyet nem hallottam.

SEBŐ. Pedig ilyen van. Magad mondod, hogy Lonka nemcsak hogy nem szeret engem, de megcsal, megvet… s amit akarsz még. S én ahogy itt ülök: mégis mindennél világosabban érzem, hogy soha, soha – semmiféle váltságdíjért le nem mondana rólam. Ha most elutazom Debrecenbe vagy bárhová, a ő makacs birtokjoga fog várni az állomáson. Nem elmebetegség ez?

LÓRÁNT. Nem. Még ha így is van, csak komiszság.

SEBŐ idegesen. Ti nem ismeritek őt eléggé, Lóránt. Te sem, a húgod sem. Csak a torz eredményt látjátok, s elfelejtitek azt a millió természetes emberi mozzanatot, amiből egy ilyen eltorzulás létrejön. Eleinte elkényeztetett. Volt valami fennkölt, magas fogalmam a házasságról, s ezt kivetettem magamra, mint valami hadisarcot. Elhittem, hogy a házasságot áldozatokkal kell táplálni, néma áldozatokkal. S Lonka megszokta ezeket az áldozatokat, mint fán a levelet vagy vízvezetékben a vizet. Fiatalon szerettem én is kihúzni magam egy jó ruhában; ő megszokta, hogy a ruha az övé, s hogy Sebő igénytelen. Lemondtam a dohányzásról, az utazásról, lassan a könyvekről. Lonka mindezt elvette, mint fáról a gyümölcsöt. Egy-kétszer mindjárt kezdetben féltékenységet mutatott. Én vigyáztam, hogy ne legyen oka többé zsörtölődni, s belenyugodtam, hogy Sebő nőtársaságban ügyetlen. Nem úgy, mint ő a férfiak közt.

LÓRÁNT. Szóval szent voltál. Mi ez, hanem szentség?

SEBŐ. Nem, Lóránt, ez gőg. Én betartom a szerződést, meglátjuk, te betartod-e. Sokkal becsületesebb lett volna éppoly mohón, gyermekin küzdeni a magam igényeiért, mint ő. Talán szétmarcangoltuk volna egymást, talán megalkudtunk volna – de sehogy sem ülepedett volna belém évről évre ennyi keserűség. Mindent megtettem, de egyre elégedetlenebbül. S Lonka, aki az áldozatot sosem vette észre, az elégületlenséget egyszer mégiscsak észrevette. Amikor az az elégületlenség már kész volt, némaságra szoktatva, egy évtizedes csönd fegyelmében, de annál makacsabbul. Egy nő, aki tíz évig dúskált egy férfi munkájában, gondolataiban, életerejében, mint az első ember a paradicsomban, egyszer csak fölfedezi, hogy az egész gondtalan éden lassan gyűlő, makacs ellenállással, valóságos gandhis rezisztenciával tele.

LÓRÁNT. Ez lehetett volna a jel a jóvátételre.

SEBŐ. De nem az éden gyermekének. Ő csak a csalást érezte. Az igénytelen, szerelmes, jó bolond Sebőből egyik napról a másikra egy mártír vedlett ki. Nem vette észre, hogy mindig ezt a mártírt emlegeti, szidja? Mintha az egész őrültségével ezt akarná megtörni bennem. Az egész viselkedése, az udvarlói is ezt bosszulják. Semmivel sem lehet úgy felbőszíteni őt, mint ha szánalmat gyanít valahol irántam. A húgodat is ezért gyűlölte meg első pillanatra.

LÓRÁNT. Ha a lényeg ilyen nyakatekert – én a látszatnál maradok. Kizsákmányol, jobbágyságban tart, elállja a lélegzeted, nevetségessé tesz – s te egy lelkiismeretes csacsi vagy, aki magyarázatokat koholsz önmagad elítélésére s az ő igazolására. Pedig csak most kell egy-két héten át keményen tartanod magad.

SEBŐ tétován. Azt hiszed? Komolyan hiszed, hogy ilyen olcsón… Én, ahogy itt ülök, mindenfelől bekerítettnek érzem magam. Egy szökött rab az apai ház pajtapadlásán nem érezheti így a sompolyogva szorító gyűrűt maga körül az éjszakában. Mindent hajlandó volnék hátrahagyni, Lóránt, csak egyszer még tiszta lelkiismerettel, mint a maga elvitathatatlan birtokát szívhatnám egy elhagyott rengeteg közepén a levegőt. De meglátod, nem így lesz, meglátod, egész másképp lesz. Az én reménységem már át sem mer pihegni ezen a páncélon.

LÓRÁNT. Mitől félsz?

SEBŐ. Mitől? A betegbejáró felől megszólal a csengő. Sebő halálsápadtan felugrik. Hallod ezt? Ez ő… Őt érte valami.

LÓRÁNT a másik ijedelmétől maga is megdermed, aztán haragosan ráripakodik, és lenyomja. Meg vagy bolondulva? Ezerkétszáz biztosítóbeli családom van, s azonkívül a cseléd is kimenős. Kilép az előszobába vezető ajtón; hallani lehet, amint az előszobaajtó ablakát kinyitja. Maga az? Várjon, elszórták a kulcsot. Visszajön, s a rendelő ajtaját beteszi maga mögött. Sebő egy percig némán, legyökerezetten áll a rendelő közepén , és hallgatózik. Kinn újra csapódik az ajtó, Lóránt belép, komoran Sebőre néz, aztán elkapja a tekintetét, s a pizsamája övét vetve, a hálószoba felé igyekszik. Sebő útját állja.

SEBŐ. Ugye, Lonkával van baj?… Látom az arcodon.

LÓRÁNT mogorván, de elfoglalva is. Hazudik az arcom. Egyáltalán nincs Lonkával baj… Bemegy, odabenn is felgyullad a villany. Viola… Erzsike, menj be Violához, és keltsd fel. Kérem, dobjon ruhát magára, üljön be a barátomhoz diskurálni… Nekem beteghez kell mennem. Valami vérző nő, ezek a szerencsétlen nők már a bibliában sem tudtak mást csinálni. Fönn vagy, Viola? Dolgoztál? Sebőnek dajkára van szüksége, amíg odaleszek. Odabenn most csendes tanácskozás érződik inkább, mint hallik.

SEBŐ aki egy ideig Lórántra figyelt, a csöndtől megbokrosodva az előszobába ugrik, körülnéz s visszaront. Lóránt!

LÓRÁNT. Igen.

SEBŐ. Az előszobában nincs senki…

LÓRÁNT a mellényét és a kabátját kapkodva magára, kilép. Hát ki legyen?

SEBŐ. Aki érted jött.

LÓRÁNT. Előreküldtem; a Salétrom utcába magam is odatalálok.

SEBŐ megfogja Lóránt karját. Lóránt, nem mitőlünk?

LÓRÁNT. Ugyan, hagyj ezzel a csacsisággal. A műszerszekrényhez megy, két csövet, egy öblítő hengert vesz ki, s gyömöszöl az íróasztal alatt álló sebésztáskába.

SEBŐ. Az előbb, ahogy bejöttél, egészen úgy néztél rám.

LÓRÁNT. Képzelődés – az esőre néztem úgy, amely azonnal verni fog.

SEBŐ a műtőstáskához ugrik. Lóránt, ez gyomormosó cső. S ez az edény. Lóránt, az igazat akarom.

LÓRÁNT ráförmed. No, ne mókázz már! Ha egy hébért hoznék be, azt is gyomormosó szerszámnak néznéd… Nyugodj belé, hogy az embernek több szerve is van, amit ki lehet öblíteni. És főképp más ember is van, akit ki lehet… Viola, bezársz utánam?

VIOLA fehér köpenyben, kendővel hátrakötött fejjel megy át a szobán, kikíséri a bátyját az előszobába, odakinn váltanak még néhány szót, aztán kattan az ajtó, a fehér köpönyeg visszajön, leül Sebő székére, s komoran figyeli őt.

SEBŐ a díványon gubbasztva. Röstellem, hogy elrontom az éjszakájukat. Ha legalább véreznék, mint Lóránt betege… Bár nem hiszem, hogy aki a maga vérét veszti, ilyen rettenetesen érezhesse magát. Előbb, amikor az a csengő megberrent fölöttünk…

VIOLA rápillant. Ki vele; mire gondolt?

SEBŐ. Olyan rettenetes ebben a csöndben kimondani. Nem gondolt még arra, hogy a szavak megidézik a dolgot? S amellett nevetséges is; egy papucshős, aki attól retteg, hogy miatta… Az embert nem buktathatják meg olyan mélyen a komikumba, hogy el ne szégyenkezzék magán… Különösen maga mellett, aki legjobb óráinkban úgy ül fölöttünk, mint a tragédiabeli hatalmas nővérek, egy-egy nemükhöz méltatlan öcs fölött… Nézze a kezemet, reszket. De mi a kezem reszketése a lelkeméhez?

VIOLA. Arra gondolt, hogy a felesége megmérgezte magát?

SEBŐ felugrik, s megfogja a karját. Mért mondja ezt ilyen határozottan? Honnan szedi, hogy éppen méregre gondoltam? Maga csak azt hallotta, hogy a csengőtől megrettentem… Viola…

VIOLA lenyomja. Sebő, kérem.

SEBŐ a fejét a tenyerébe temeti. Szánalmas vagyok ezekkel a riadozásaimmal. Nincs három órája még, hogy eljöttem hazulról, s már be vagyok kerítve rémlátásokkal; a tulajdon félelmeim fognak hazaverni… Éreztem, hogy valaminek történnie kell; mindenben jelt látok. Már az is, hogy egy orvosi rendelőben fektetnek le. Csak legalább azt az asszonyt láttam volna, aki Lórántért jött: most nem tudom, csak a Mari szolgálónknak látni. Egész világos: Lóránt kinyitja az előszobaajtót, megismeri. Maga az?… kérdi megdöbbenten, de a Marit már nem mondja ki, hanem a szájára teszi az ujját, visszajön, beteszi a rendelőajtót. Ott susognak a lábtörlőn. A nagyságos asszony bevett valamit, mondja Mari az eső ellen fejére borított nagykendő alól, s Lóránt gyorsan hazatuszkolja: menjen csak előre, utolérem… Az érzékeim tele lesznek ilyen hallucinációkkal. Én vagyok felelős mindenért. Higgye el, nincs nagyobb kiszolgáltatottság, mint egy másik emberért felelősséget érezni.

VIOLA. Épp ezért ne érezzen felelősséget. Az is erő: felelőtlennek lenni. Maga megszerezte a jogot rá.

SEBŐ. Mint grenadinruhás lányt öleltem el az anyjától. Megférhetnék egy testben a gondolattal, hogy a halálához – ha csak egy hibás lépéssel is…?

VIOLA. De nem járult hozzá. Komolyan. Én a maga helyében meg tudnék férni azzal a gondolattal.

SEBŐ. Hogy mondhat ilyet? Vannak nők, akikért éppúgy felelősséggel tartoznak a velük lakók, mint a gyermekekért. Hiába kell a szeszélyeik rabságában szinte alulról gyámkodnunk rajtuk – a lelkük, ítéletük, reagálásuk, zsarnokoskodásuk egy gyermeké, s ha tönkremennek mellettünk, éppoly jogon vádolhatjuk magunkat emberöléssel, mintha egy gyermekünk a borszeszlángon lobbot fog és elég. Maga…

VIOLA. Én? Én egyáltalán nem hiszem, hogy a maga felesége, még ha magára rántja is a borszeszt, valóban elégjen. Sokkal jobban szereti a kosztümjét s a szíve fölött, az ibolyacsokrot. De ha mégis:  akkor sem tudom sajnálni vagy legföljebb éppen csak sajnálni. Minden ép lekiismeretnek van egy „követel” oldala is: a vásott gyermekkel szemben ott áll, akit ez a vásottság tart gúzsban. A halál csak ezt a méltatlan gúzst metszené fel.

SEBŐ. Milyen iszonyúkat mond. Az angyalok tudják az embert legborzalmasabban megkísérteni.

VIOLA. Egy férfinak ki kell bírnia a haszontalanok halálát.

SEBŐ. Akkor én nem vagyok férfi… Ó, rég, rég leszámoltam én ezekkel a gondolatokkal… Tíz-tizenkét éve, amikor frissebb volt a boldogtalanságom – egy nyári délután együtt úsztunk Lonkával a folyóban. Négy-ötszáz méter előnyt szoktam adni neki, s így rendesen egy időben értünk be a strandra. Aznap egy kicsit a szokottnál is föllebb ballagtam a parti füzesben, s beljebb és mohóbban szeltem a vizet, hogy gyorsabban vigyen. De lenn jártam már a strandnál, s még mindig nem láttam magam előtt a kisárgult haját. Kiugrok a partra: kérdezősködöm; senki sem látta. Tudja, hol volt  a régi strand? A sziget alatt, ahol minden nyáron elvitt két-három embert az örvény. Kiáltozom, futkosom: sehol. S ahogy ott egyre kétségbeesettebben futkosom, kiáltozom: egész külön az állapotomtól, mint egy viharból a napfény színeiben kiemelkedő szirén: egyre hangosabban kezdett énekelni bennem a reménység, hogy… Lonka, persze, meglett, egy ismerős kajak vette fel, de én néhány napon át sokat vitatkoztam evvel a váratlan, őrült reménységgel. Voltak gondolataim mellette, voltak ellene, de végül is ellaposodott az érzéssel együtt az egész férfias filozófia. S ma csak szégyellni tudom magamat érte.

VIOLA. Szégyellheti is. A sorstól ajándékba kívánt egy halált, pedig csak önmagának kellett volna követelnie a szabadságot. Ha mindjárt egy emberhalál kockázatával jár is. Bizonyos esetekben nem lehet nagyobb kötelessége az embernek, mint hogy önmagáért a szabadságharcot fölvegye. Magának már rég kellett volna…

SEBŐ. Igen – talán amikor még friss volt az egész… Ó, mit adnék, Viola – ha az egészen egy fél évvel túl lehetnénk, s boldogan és megnyugodtan láthatnám őt szürke kosztümjében az utcán végigúszni. De lehetetlen: nem fog belenyugodni.

VIOLA. Színjátékokat csinál, s megnyugszik.

SEBŐ. Nem, nem ismerik. Először talán csak színjátékokat, de ha kell, igazi drámát is. Lehet, hogy azonnal drámát. Iszonyú az őrültség ereje, Viola. Nézze meg a diktátorokat: nem az őrültségükkel terrorizálják a világot? Rá merik dobni az üszköt mindnyájunk háztájára, és engednek nekik. Lonka is… A lakás felől halk csöngetés. Sebő felugrik.  Mi az, csakugyan csöngettek?

VIOLA. Csöngettek volna?… Igen, talán Lóránt jött be a hall felől…

SEBŐ hallgatózik, aztán megint magába rogy. Ha legalább azt éreztethetném vele, hogy igazán csak a pőre életem mentem, s nem várok semmit a békén kívül – még egy nemes nő vagy részvevő barát szánalmát sem. A középkorban erre lehettek jók a kolostorok; aki otthon és sírja közt néhány elmélkedő pillanatot kívánt magának: a cella megvédte az utánapillantók gyanakvásától.

VIOLA. Kivívná a szabadságát, s a felét mindjárt visszaadná, csak hogy nyugodtabbnak hihesse… Ennyire szerelmes belé?

SEBŐ. Szerelmes. Gyermeki  szó az ilyen végzetes összekapaszkodásra… Ha valaki úgy simíthatná végig a homlokát, hogy az egész múltját elfeledné, én bizonyára szeretettel téblábolnék körülötte csendesebb tébolyában. Vagy ha csak egy kicsit is türelmesebb lehetne. De ez lehetetlen: a múlt mérge jár bennünk. Az zár ebbe a halálos, lebonthatatlan ölelésbe. A szobaajtó felé veti a fejét. Itt zokog valaki… Nem hallja, most susognak is.

Ebben a pillanatban koppantanak az ajtón, és Erzsike dugja be borzas, megszeppent fejét.

ERZSIKE. Viola, egy pillanatra.

VIOLA Sebő és Erzsike közé áll, erélyesen. Megyek.

ERZSIKE odalép hozzá, és súgni akar valamit.

VIOLA. Ne súgj. Nem mondtam, hogy megyek?

SEBŐ aggodalmasan Erzsike után kap. Valami baj van?

ERZSIKE mégiscsak odasúg valamit Violának.

VIOLA indulatosan. Hát legyen… Nem megmondtam, hogy ne merészelj?

SEBŐ izgatottan. Ki van itt? Könyörgöm. Mintha sírt volna valaki.

ERZSIKE Violához, szokatlan bátorsággal. Hiába villámlasz, Viola, Lóránt is nekem eshet… nekem igenis az a véleményem…

VIOLA. Nem vagyunk kíváncsiak rá…

ERZSIKE emelt hangon. De Sebestyén kíváncsi. Kötelessége, hogy kíváncsi legyen, s én nem törődöm veletek.

VIOLA az ajtó felé szorítja. Menj aludni, riadt tyúk.

SEBŐ ordítva. Tudni akarom, ki van itt?

Ebben a pillanatban fölpattan a tapétaajtó, s átázottan, kócos hajjal, zokogástól kipirultan Gabi áll a küszöbön.

SEBŐ. Gabi… így… Hogy kerülsz ide? A görcsös félelemtől megáll, s nem mer tovább kérdezni.

GABI. Én hogy kerülök?… És te… Nem szégyelled magad, elbújni? Zokogásban tör ki. Ha már öreg ember létedre ilyet követsz el, legalább menj oda, s merd megnézni, mit csináltál. Énnekem kell érted jönni?

SEBŐ bűnösen reszketve. Mit beszélsz? Én semmit sem tudok. Nekem semmit sem mondtak.

GABI. Még hazudsz is. Itt voltál, amikor a lányt Lóránt bácsiért küldtem. Mari hallotta is a hangod.

SEBŐ. Anyáddal?… Esküszöm, énelőttem…

GABI. Még esküszöl is? Elkövetted, s a más szoknyája mögé bújsz. Új zokogásrohamban. Hát, ha nem tudod, igenis, megmérgezte magát.

SEBŐ holtra váltan. És…

GABI. Nem tudom; az öklendezéseit hallottam. Lóránt bácsi kikergetett. S én futottam az esőben, hogy kötelességedre… Ezóta…

SEBŐ. Ó, én gyilkos… Viola…

VIOLA. Nincs semmi, szcéna az egész… Lórántnak meghagytam, ha komoly, értesítsen. Gabihoz. Szerencsétlen lány: az apjától csak a rossz idegeit örökölte, a felelősségérzetet nem. Van szíve ezt az embert, nem az apját, az embert, akinek a mindennapi kálváriájánál tanú volt, ilyen női komédiákhoz odahurcolni?

GABI. Maga beszél? Maga mindennek az oka. Mit avatkozik bele a mások életébe. Apa mindent elbír; ő ilyen, de anya semmit sem. Egy ilyen öreg férfira volt szüksége, maga vénlány?

SEBŐ zavartan. Iszonyú! Itt tartottak fogva, beszélgettek a halálról, s ő eddig talán… Kiugrik az előszobába; s idegesen rázza az előszobazárat. Adják ide a kulcsot! Közben maga is megtalálja, az ajtót kivágva elrohan.

ERZSIKE utánafut. Sebestyén, egy ernyőt legalább.

VIOLA Gabi elé áll. Magának most nem felelek… Menjen be, a sógornőm majd ad magára egy pongyolát, s megszárítja. Végül is csak az anyja marad egészséges hármójuk közül.

ERZSIKE átöleli. Gyere, kedvesem, neked otthon most semmi hasznodat nem látják.

GABI gyengén ellenkezve. Nem, nem, haza kell mennem… Kitör, s Erzsikére borul. Borzasztó, hogy az embernek ilyen szülei vannak… Azt tetszik hinni, én nem  tudom, mit beszélnek anyáról és Pubiról a hátunk mögött? De semmit sem bánnék, csak legalább ilyesmi… Ennek az apának igazán… Erzsike maga is lezokogja magát, miközben betuszkolja.

ERZSIKE. Pszt, pszt, le kell feküdnöd egy kicsit, kedvesem. Az ember a párnák közé temeti a fejét, s amikorra a könnyből meg a gőzből újra kiemeli, minden elmúlik. Eltűnnek a tapétaajtóban.

VIOLA a szín közepén áll konokul s fehéren, aztán eldobja a köpenyét s a sógornője után kiált. Erzsike!

ERZSIKE megszeppenve visszajön. Igen?

VIOLA. Hol van az esernyő, amit Hollynak ajánlottál?

ERZSIKE. Az esernyő? Mit akarsz az esernyővel?

VIOLA. Szárazon tartani a haragom. Indul a kijárat felé, s sógornője utána.

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS

Fogadószoba Hollyéknál. A szoba nem széltében, hanem hosszában fordul a nézőtérrel szembe; a szín mélyebb, mint amilyen tágas; szinte alagútszerűen fut hátra, a hátsó fal közepét elfoglaló szárnyas ajtó felé. Ez a szárnyas ajtó, mely a felvonás elején félig nyitva áll, a hálószobába nyílik, s a figyelmet azzal is magára hívja, hogy míg a színteret a kora szürkületben csak a félrehúzott függönyű ablak világítja meg, onnan egy piros ernyős – talán még kendővel is virrasztóra takart villanylámpa fénye szivárog ki. Ha az ajtót jobban kitárják, a nézőre egy kihányt ágyneművel elborított ágyvég mered, azon túl a piros homályban bizonytalan párnák, csipkék vagy kárpitok. A szín bal oldalán a két régi szabású ablakot egyetlen sokfodrú – kispolgár asszonyok „budoár”-fogalmait megvalósító – függöny vonja közös felületté; ennek a függönynek az elülső részét kissé visszaráncigálták, úgyhogy a színtér üres elülső része valamivel világosabb, mint a hátsó, ahol a szereplő mozognak, s a szabaddá vált felső ablakfelület a csillagok lehalványodását is megjátszhatja a tavaszi reggelben. A jobb falon az előszobába nyílik egy szárnyas ajtó; a Sebő szobájába vezető, melyet a második felvonásból ismerünk, a nézőtér felé eső kidobott falon volt. A bútorok geológiai hűséggel őrzik a szoba régibb és újabb történetét: a régi, sárgára festett ajtók, az ellenzővel elállított cserépkályha, a ház őskorát; a dagályos selyembevonatú szalongarnitúra, a festett spanyolfalszerű ellenző, a „kínai” vázában az üde almaággal: Lonka mindennapjait; az asztalon félretolt szendvicsek, likőröspoharak: a délutáni murit; egy női köpönyeg a dívány háttámláján a nők hazajövetelét; Lóránt táskája s a kendőre kirakott műszerek a félretolt szendvicsek mellett: az éjszakai eseményeket. A bútorok helyrajza: dívány a hálóajtó és az ablak között; a kissé előreráncigált s a nézőtérről is jól látható asztal körül egy-két szétdobált, elhullott szék és puff; az előtérben az ablaknál egy félig kifelé fordult karosszék; a kályha és előtte az ellenző: a két ajtó közt, a jobb sarokban; a „kínai” váza egy magas állványon, ez előszobaajtó előtt, egész az előtérben nyújtja fel mindenből kiragyogó virágait. Amikor a függöny felmegy, Lóránt a kis asztal előtt áll, a kendőre kitett műszerek közt babrál, egy gumicsövet dob vissza a táskába. Mari az öblítő hengerrel s egy lavórral jön a hálószobából, az egyik ajtószárny, ahogy a lábával berúgja, kissé nyitva marad után.

LÓRÁNT a hengerre néz, de megváratja, amíg mindent berámol. Elmosta, fiam?

MARI. Igen, a fürdőszobában…

LÓRÁNT. Nagyszerű, mintha minden hajnalban ezt csinálná… Jól megfonták az idegeit. Nem gondolt még rá, hogy ápolónő legyen? A flegmája megvan hozzá.

MARI. Ne tessék azt hinni: megette az én vőm az én flegmám. A belem is reszket, ha kimenőnap az utcájukba érek.

LÓRÁNT nevet. De ha a nagyságák belét mossák, nem reszket. Úgy tartotta az üveget, mintha bronzból öntötték volna.

MARI. Cirkusz ez, kérem. Jól járna az a szegény ember, ha az ilyesmin megindulna. Elég nekem a lányomért riadozni. Ha az egyszer kiissza a lúgot, ahogy a minap éjjel is megálmodtam, abból ki nem mossa a doktor úr. Vagy ha igen, holtáig rághatom még az ételt is helyette… Kell még ez a vödör?

LÓRÁNT. Nem, vigye csak. A hengert is benyomja a táskába, s bekattintja, miközben Mari kikászál. Mi ez itt, szendvics? Persze, még a délutániról. Két ujjheggyel bekap egyet. Az uborka a legjobb rajta. Bentről egy-két sírásszerű nyöszörgés hallatszik; a háló ajtajához megy és beszól. Fönn van, Lonka? Valaki feldobja magát az ágyon, de nem felel. Csak pihenjen nyugodtan.

Az előszobaajtóban Sebő jelenik meg fehéren, kalap és lélegzet nélkül, csatakosan. Lóránt meglepetten fordul vissza, s gyorsan behúzza a hálóajtót.

LÓRÁNT félig tréfásan, félig bosszúsan. Hát te?… Nem tudtál elaludni a díványomon?

SEBŐ mint aki ítéletét várja. Lóránt, miért csukod be az ajtót?

LÓRÁNT. Eltakarom az áldozatot… Na, ne sápadj, nem őt, téged… Már egy szójátékot sem bírsz ki?

SEBŐ. Rettenetes idő szójátékra… Méreg?

LÓRÁNT. Ahogy vesszük… tizenöt gramm aszpirin. Kimostam.

SEBŐ. Borzasztó.

LÓRÁNT. Nem mondom, kellemetlen is lehetett volna. A lányától szerencsére olyan sokat sejtetően búcsúzott el, hogy azt a szorongás időben bevitte hozzá. A papirosok, persze, most is ott hevernek az éjjeliszekrényen.

SEBŐ. Sosem tudom megbocsátani magamnak… Gondolod, hogy semmi súlyos következménye…

LÓRÁNT. Hogy gondoljam, mikor téged itt látlak?

SEBŐ ránéz. Irigyellek a humorodért… Hogy tudsz ilyenkor mókázni? Különben mókázz csak, ha valami jóvátehetetlen… nem tudnál.

LÓRÁNT. Ettől az aszpirintől akár én szerkeszthetném a „Borsszem Jankó”-t. Csak te ne tégy semmi jóvátehetetlen.

SEBŐ. Te azt hiszed, hogy az egészet nem komolyan… Hogy Lóránt a vállát vonja. Lóránt, te nem ismered őt. Soha, soha nem nyugodna bele. Magam sem értem, mi hályogosította el az este az eszem. Talán, hogy az a tacskó a húgod előtt… A rendelőben már minden világos volt. Mint amikor egy őrült, aki ember ölt, lassan kijózanodik. Lonka ebbe nem nyugodhatott bele. S az ösztöne,  most az egyszer, amint mondod, talán még védte a szándéka ellen: azt vette be, ami kéznél volt, s öntudatlanul is gyanút keltett, hogy felfedezzék… De föltéve, hogy így is volt, ez szerencse, melyért térdre kell esni. Hidd el, ez másodszor nem ismétlődhet.

LÓRÁNT. Ha te erőt mutatsz, nem… De ha odarogysz elé, a régi jármod fölé egy új aszpiriningát fogsz akasztani… Bízd rám, én rábeszéltem a válásra. Olyan sima lesz, mint egy vajas kenyér, csak utazz el Debrecenbe.

SEBŐ. Gyerek vagy, Lóránt. Ráteszed a tenyeredet egy vulkánra, és garantálod, hogy nem tör ki… Mi ő neked? Egy figura, akinek csak a körvonalait ismered. Én őt magát. Lonka felveti magát az ágyon. Hallod, hogy nyög?… S mindez az én meggondolatlanságom… Mért nyög; fájdalmai vannak?… Lóránt, én be akarok menni hozzá.

LÓRÁNT elállja az útját. Nem mégy be… Itt most én parancsolok… Álnokul. Neki is ártana. Alvásra van szüksége, fölzaklatnád.

SEBŐ tétován. Gondolod? Én azt hiszem, hogy neki énrám van szüksége, hogy ott térdeljek az ágya mellett. Az ágya vagy a koporsója előtt. Ez az, amit a méreggel megidézett.

LÓRÁNT. Nem… Átöleli. Semmi értelme ennek a laikus érzelmességnek. Az ő szívének koffein kell és nyugalom. A tiednek meg csak nyugalom, de több… Azonnal hazamégy.

SEBŐ. Én itt vagyok… Ránéz. És itthon is maradok. A gyengék indulatával. Értsd meg, öregem, ti nagyon jó barátaim vagytok, s ezt a szöktetést, igazán meg vagyok győződve, a legszebben gondoltátok… de vakon, a tények közt. Lonka az előbbinél is hevesebben fölveti magát. Hallod?… Szavadra, mint orvos s nem mint barát mondod, hogy a szívének ártana, ha…

LÓRÁNT ingerülten. Mint orvos, mint professzor, mint Szent Lukács.

LONKA. elváltozott hangon. Lóránt… Lóránt, kérem.

A két férfi a hangra valóságos mimikribe mered; Lóránt nem felel.

LÓRÁNT. Lóránt, kérem.

SEBŐ. Milyen fakó lett a hangja… Felelj már neki.

LÓRÁNT az ajtóhoz megy, félig kinyitja. Parancsol, Lonka?

LÓRÁNT. Ki van itt? Mintha vitatkoztak volna! Vagy a fejem zúg csak?

LÓRÁNT. Bizonyára csak a feje. Nincs itt senki.

SEBŐ hátulról suttogva, lökdösi. Mért tagadsz le? Látod hogy vár.

LÓRÁNT. Igazán nincs itt senki? Megesküdnék…

SEBŐ Lóránttal küszködve. Én vagyok, kedves. A hálóba rohan, onnét hallatszik a homályból kiáltozása, majd sírásba fúló gügyögése. A gonosz Sebő jött vissza. Ó, hogy tehettél ilyet… Én is megőrülhettem egyszer életemben… Mért siettél annyira a büntetéssel? Tudhattad, hogy reggelre úgyis itt találsz. Ha nem is követed el ezt az iszonyúságot. Néhány pillanatig csak a síró tördelt szavai hallatszanak; majd egy kopogtatás a külső szobaajtón. Néhány pillanat múlva karcsú köpenyében, fehéren és keményen Viola.

LÓRÁNT meghökkenten. Csak te hiányoztál a menazsériához.

VIOLA a szoba közepén. Sebő?

LÓRÁNT a hálóra mutat, melyből az árnyék időnként még fel-felcsuklik. Hallhatod.

VIOLA megvetően. Mint a karikacsapás. A színésznő vastapsot érdemel.

LÓRÁNT Viola és a háló közt helyezkedik el, s hátával a szabad ajtószárnyakat benyomja. Egyelőre csak könnytapsot kap…

VIOLA. Mért engedted be hozzá?

LÓRÁNT. Ki állhatna meg egy asszony nyögései és egy papucshős ijedelme között?

VIOLA. A komédiásnő. Még nyög is… Persze, semmi oka a nyögésre?

LÓRÁNT. Nyögés nincs ok nélkül. Az egyiket a kólikája nyögeti, a másikat a szeretője, a harmadikat az akarata. Lonka nyögései: idéznek, vádolnak és kötnek. Úgy nyög, ahogy egy javas igéz vagy ráolvas…

VIOLA. Hideg ésszel megvetett kelepce, ez volt az egész öngyilkosság.

LÓRÁNT. Azt nem mondom. A nők hajnali lények, az agyuk és a vérük össze van keverve, mint szürkületben a nap, hegy és tenger. Az olyan nő, mint te, akiben az ész a delelőn ül, s alatta minden dolognak pontos határa s árnyéka van: nem is lehet igazságos egy ilyenfajta öngyilkoshoz. Én Sebőnek adok igazat: Lonka elvégzett itt egy szertartást. Sebőt őneki az ágy elé kellett szorítani. Ha ez a szertartás kevés lett volna, még egyet, kettő, tízet, tekintet nélkül arra, hogy magában mekkora kárt tesz – amint ennél az elsőnél sem méricskélte ki, mekkorát tehet.

VIOLA. Értem. Az „örök női”. Ez a hajnalin összekavart agy, vér és zsiger: benned is jó lucskos meleget áraszt. Mi lehet nőiesebb egy nőnél, aki ahelyett, hogy becsületesen végiggondolná az ügyeit, hisztériásan földobja magát, s önmagán néhányat karmolva másokon ejti az életet szívó vámpírsebet… Csakhogy én gyűlölöm ezeket a hajnali lényeket. Aki kölyök, mars a gyerekszobába.

LÓRÁNT. A te gyűlöleted nem sokat számít itt, Viola. Nem is értem, mit lázongsz, amikor Sebő zokog és megnyugszik.

VIOLA. Mit lázongok? Hát azt hiszed, ezért a Sebőért lázongok vagy ez ellen a Lonka ellen lázongok? Engem ez a kiszolgáltatottság lázít fel. Mért kell két ember viszonyában mindig és mindig a különbnek alul maradni? Miféle értéke van a teremtésben mindannak, amit mi, emberek, nagyobbnak s szebbnek kiáltottunk kifigyelem, lelkiismeret, önfeláldozás, hűség, ha a mérleg másik tányérjában a nagyobb és súlyosabb önzés pehelyként nyomja le? Az ember annyit nyom, amilyen önző; s két összeakasztott sorsban mindig a méltánytalanabb vezet. Nem és nem tudom föladni ezt a mérkőzést. Azt hiszed, azért a Sebőért rohantam ide az esőn át? Ezzel az ős emberi, vagy ha tetszik, hát isteni méltánytalansággal akarok megütközni.

LÓRÁNT. Reménytelen. Sebő alig várja, hogy ez a méltánytalanság ismét rúgni méltóztassa.

VIOLA. Az éjjel után hajnal jön, a hajnal után reggel. Ha az ijedelem kinyögte magát, a belátással megint beszédbe lehet ereszkedni.

LÓRÁNT. Nem látom értelmét, hogy itt maradj.

VIOLA. Nem ismered a makacsságomat.

LÓRÁNT. Az emberek nem makacsságnak tartanák.

VIOLA. Nem törődöm az emberekkel.

LÓRÁNT. De nekem is kényelmetlen. Végre is lány vagy, a húgom.

VIOLA. S föllázítom a más férjét, hogy  a magam vénülő csontjai mellé találjak hálótársat.

LÓRÁNT. Én tudom, hogy nem így van, de…

VIOLA. A lányuktól már megkaptam; prüszkölt a kis macska, minden nyálcseppje „vénlányt” kiáltott.

LÓRÁNT. No, látod. Megéri ez, ha a férfi, mint mondod, nem fontos?

VIOLA. A férfi? Amit ti férfinak mondtok, nem, az nem. Legfeljebb az ember.

LÓRÁNT. A pletyka nem fogja szétválasztani.

VIOLA. Elég, ha én. Váltsa meg magát, tudjam Debrecenben, s rá sem gondolok többé.

LÓRÁNT. Mint egy angyal – aki kirugdalja az embereket a sorsukból, s aztán sorsukra hagyja. Szól általam az Úr: menj, Sebő, Debrecenbe. És Sebő nem menne.

VIOLA. Én mindenesetre átadom neki az Úr üzenetét.

LÓRÁNT. Itt?

VIOLA. Itt.

LÓRÁNT. Abból botrány lesz.

VIOLA. Hívd ki, és nem lesz.

LÓRÁNT. Ő most a tápláló zsarnokságot szopja.

VIOLA. Kiböjtölöm, vagy bemegyek érte.

LÓRÁNT. Gondold meg, Viola, egy püspöki városban.

VIOLA. Gondold meg, Lóránt, attól még felebarátok lehetünk.

SEBŐ elázott arccal, a könyörgéstől gyűrötten botorkál ki a hálóból Lóránthoz. Nem akar megbocsátani. Mit fogok szorongani, amíg megcsiggad… Észreveszi Violát, dermedten. Maga is itt van, Viola?

VIOLA. Becses ijedelmére.

SEBŐ. Bevallom… Túlságosan készületlenül találja ezt a házat. Nemcsak ágyaink vetetlenek, mi magunk is kifordított gyengeségeinkkel állunk itt. Csupa pállott gyomor- és lélekszag az egész ház. Az ember megijed a maga érzékeny orrától.

VIOLA. Örülök az ijedelmének. Így legalább van egy kis reményem, hogy lelkiismerete helyett furdalhatom.

SEBŐ. Az embernek annyiféle lelkiismerete van, Viola. Amint ebben az egybeszabott esőköpenyben, mint egy tragédiabeli nővér elém áll, természetes, maga is meg tudja kínozni a lelkiismeretemet. Hivatás, szabadság, férfimagány: ezt hozza be kintről, s a világ minden tisztító szele, éles hegyi kilátása, bátor gondolata magán át furdal és büntet. De ez csak egyik lelkiismeretem, s ebben a pillanatban a legkevésbé félelmes. Az, hogy Lonka előtt… Elhallgat, s zavartan, könyörgőn néz Violára.

VIOLA. Értem. Az, hogy ő meghallhatja a hangom, s felizgatja magát…

SEBŐ. Ez is felelősség. Ebben a pillanatban nem ismerek nagyobbat.

LÓRÁNT vállára ver. Igazad is van, aki kereszténynek született, legyen keresztény… Viola, rád is rád fér egy kis kereszténység; legalább amennyi hazavisz innen.

VIOLA. Nincs érzékem az ily köpenyeg-kereszténység iránt. Aki gyáva, az lapuljon, hisz Szent Péterrel is eldobatták a szablyát. Egy mindenéből kiforgatott balek sugárzó arccal viselheti igáját és szarvait, hisz ő, Jézus szavaival, csak a másik arcát tartotta. Nem, kedves Sebő, minden vallás és kereszténység ott kezdődik, hogy az ember magában becsülje meg az istent.

SEBŐ. Nem vitatkozom, Viola, sem erőm, sem nyugalmam hozzá. Mindenki máshol érzi magában az istent: én a könyörületben. Nem, ne vágjon közbe, nem kívánom, hogy erénynek tartsa, ami a maga szemében csak poltronság lehet. Igaza van: elemésztett akaratú ember vagyok, akinek az idegeit egy idegen akarat ráncigálja. Kihasznál, ha engedelmes vagyok; összekavar, ha engedetlen. Mindezt szívesen elismerem.

VIOLA. Csak békén hagyjam.

LÓRÁNT. Úgy, úgy. Gyerünk, Viola!

VIOLA. De békén szabad-e hagynom, amíg nyugtalanítani tudom?

SEBŐ kitör. Békén kell hagyni… Meggondolja magát. Nézzen rám: nem érdemes. Én érzem, első pillanattól érzem a maga nemességét. Tudtam, hogy egész önzetlenül, minden orv gondolat nélkül – salaktalan felháborodásból… Azért, ami jó, vagy annak vélt bennem. De hallotta előbb a zokogásomat; ez az igazság. A maga lényében van valami a gyémántvágó késből. De ahhoz üveg kell. A sárban csak turkálni lehet vele.

VIOLA. Nem tudom annyira sárnak tartani, hogy ebbe belenyugodhassam. Megfosztva lelke táplálékától, alacsony igények húzó-vonó barma, azon, akiért mindent áldoz, suhancokkal osztozkodó.

LÓRÁNT. Viola, ennek nincs értelme.

VIOLA makacsul. Kámpoló suhancokkal, a lánya legénykéivel.

SEBŐ hevesen. Azt maga nem tudhatja. Senkinek sincs bizonyítéka rá… Szelídebben. S még ha úgy is van. Értse meg, én vállalom. Itt a kötelességem.

VIOLA. Akkor inkább haljon meg itt rögtön, mint ilyen kötelességet. Nem lehet nyilvánosan rohadni: különösen egy ilyen embernek. Ez köztisztasági kérdés: takarítsa el magát minél előbb, ha minden értéket le akar járatni a bomlásával.

A hevessé váló vita közben kinyílik a hálószobaajtó, s a küszöbön ott áll Lonka. Hálóinge fölött egy kék alapú, sárga virágos pongyola, a meztelen lábán papucs. Szétesett, kócos haj, mely így, kibontva vöröses;  halvány arc, a szem s a hang is szokatlan fakó.

SEBŐ veszi észre először, s hozzáugrik. Lonka! De az asszony elhárítja, és Viola felé lép.

LONKA. Jó reggelt, kisasszony. Beteget jött látogatni?

VIOLA pillanatnyi meghökkenéséből harcosan kigázolva. Beteget? Halottat. Akármilyen optimista vagyok öngyilkosokkal szemben, nem reméltem, hogy önt lábon találjam.

LONKA egyik széktámlának dőlve, valóban roskadozón. Lábon? Az túlzás: könyéken, esetleg térden. S egyáltalán nem talált. A hangja keltett fel.

VIOLA. Örülök, hogy ilyen evangéliumi hangom van. Igaz, hogy maga is jobb karban van, mit Jairus leánya.

LÓRÁNT. Most hagyd el ezt, Viola… Magának most vissza kell feküdnie, Lonka. Mi is kotródunk már.

SEBŐ megpróbálja átkarolni, s gyöngéden visszavezetni. Feküdnöd kell, kedves… a szíved… Lóránt is mondta az előbb.

LONKA kifejti magát a karolásból. Mi közötök nektek a szívemhez? Violára mutat. Talán ezt a hölgyet is azért hoztátok ide, hogy a szívemet kíméljétek?

VIOLA a férfiakhoz. Hagyjátok. Egy kis egészséges düh csak használ a szívének. Kitágítja az ereket benne… No, látja, hogy kiegyenesedett, már roskadozni is elfelejt, az én jelenlétem a térdeit is földelejezi… Ahogy nézem, egész elpusztíthatatlan. Mit vett be? Szódabirkabónát? Esküszöm, hogy önt egy deka arzén sem ölné meg. Mindenki elpusztulhat maga mellől…

LONKA. Egyelőre elég, ha a kisasszony elpusztul… Legalábbis a házamból…

LÓRÁNT. Lonka, kérem, türőztesse magát. Ameddigre az ágyába visszatér, mi az utcán vagyunk.

VIOLA. Mit félted a tigrist egy kis bömböléstől? A düh, látod, még szellemessé is teszi… Fogadok, hogy egész életében nem sütött el különb szójátékot…

SEBŐ. Viola, nyomatékosan kérem…

LONKA. Mit kéred, ha idehoztátok… Igaza van, kisasszony, ha nem akar az őszinteségem elől gyáván elvonulni. Meg kell mondanom, hogy ha olyan magas szempontjaim volnának, mint a férjemnek vagy magának, s párhuzamot kellene vonnom egy kétpengős szajha közt, aki férjeinknek a kapu alól éjjel utánanyúl meg egy fennkölt vénlány közt, aki női részvéttel nyúl a házasok paplana alá, én…

LÓRÁNT. Lonka, ne feledje el, hogy a húgommal beszél.

VIOLA. De csak feledje, kedvesem. Akik a maga életviszonyait ismerik, természetesnek fogják találni, hogy ilyenféle párhuzamban a kapualji nők pártjára áll.

LÓRÁNT a táskáját veszi. Mire jó ez a feleselés… Gyerünk már, Viola.

LONKA. Sose siessen. Maga is segített az uramat megszöktetni. Előbb kipróbálta, mit ér el nálam: aztán megszánta, akit előbb meglopni készült. Szégyelljétek magatokat, kerítők.

SEBŐ. Lonka, édes…

LÓRÁNT. Pusztuljatok innen! Ellöki Sebőt. Vigyétek őt is, itt a rongybaba…

SEBŐ elé borul. Jól tudod, hogy én a te rongyod vagyok.

LONKA. Akkor mért tűröd, hogy gyalázzanak? Mért nem dobod ki őket?

SEBŐ. Lóránt most hozott vissza a halálból.

LONKA. S ezt még megköszönjem? Dobd ki, vagy menj te is.

VIOLA. Dobjon ki, Sebő. Lóránthoz, aki az ajtó felé rángatja. Nem, ezt még megvárom. Szeretem a jelképes tetteket: egy ember, aki a lelke jobb felét kidobja.

SEBŐ. Kérnem kell, kisasszony, hogy távozzék.

LONKA. Ez kidobás? Ez könyörgés.

VIOLA odalép elé, félig gúnyosan, félig meghatottan. Hallja, Sebő? Ismételje meg hangosabban.

SEBŐ hangosan. Kérem, távozzanak.

VIOLA farkasszemet néz vele, közben egyre szelídebb lesz az arckifejezése. Ha valami Dosztojevszkij-hős lennék, most leborulnék magamban az emberiség szenvedései előtt. Így csak arra kérem, hogy lapozgasson néha Werner Sombartot, legalább benn a hivatalban. Kifelé indul.

LÓRÁNT szabad kezét Sebő felé nyújtja. No, Isten veled, pajtás.

SEBŐ Lóránt kezére, aztán Lonkára néz.

LONKA. El ne merd fogadni. Sebő elfordul.

LÓRÁNT visszavonja a kezét kimenőben. Úgy is jó. Azért nem párbajozunk.

Kinn az előszobaajtó csapódása hallatszik. A kinyúlt Lonka erejét vesztve a szín előterében álló karosszékbe hanyatlik. Sebő egy párnát présel a feje alá, s a támla mellett aggodalmasan fél térdre ereszkedik.

LONKA. Milyen aljasok. Az ember sosem tudja, miben lopja meg, akit a házába ereszt. Ezt az Éber doktort én afféle jókedvű férficimborának néztem, akinek a kezét leinti az ember, s a humorán elszórakozik. És kerítő, közönséges kerítő… Úgy akarták eloldani tőlem a férjem, mint vásári betyárok egy lovat.

SEBŐ. Ne tőrödj velük, kinn vannak.

LONKA. De te itt vagy. S éppúgy nem tudok hinni neked, mint egy lopáson kapott cselédnek. Hogy tudtál elmenni ilyen emberekkel?

SEBŐ. Mindenkinek vannak rossz pillanatai, s én még szerencsétlen is voltam: a rossz perceim szárnyat kaptak.

LONKA. Mindig erre kell gondolnom ezentúl.

SEBŐ. Próbálj megbocsátani. A jövő beíratlan papír.

LONKA. Hol van a mi jövőnk? Ha egy új kesztyűt veszek, az ebédhez öt percet kések vagy egy csokor gyümölcsvirággal jövök haza; azt gondolod ezután, miért nem mentél el Violával.

SEBŐ. Ma sem tettem mást, egész éjszaka, csak hazajöttem.

LONKA. Nem tudok bízni benned.

SEBŐ. Bízz hát abban a felemben, amely a lányunkban közös a tieddel.

LONKA. Vele is meg fogtok gyűlöltetni.

SEBŐ. Soha… Az éjszaka is ő vert haza a lábaid elé… Szegény kislány, hogy fel volt zaklatva. Olyan gyertyaszínű mostanában: tengerre kellene mennetek nyáron.

LONKA. Hol van minekünk pénzünk arra? Amióta a feleséged vagyok, hol a Lídóra, hol Riminibe készülünk nyárra – s még Abbáziába sem jutunk el.

SEBŐ. Idén a szavamat adom. Elvállalok egy-két csődgondnokságot, idáig fáztam az ilyesmitől.

LONKA. Én már nem várok semmi jót.

SEBŐ. Előtte vagy utána egy kis utazást is tehettek. Azt szeretném, ha Gabi megismerné Firenzét, Nápolyt… Már június elején mehettek; majd beszélek az igazgatóval a líceumban.

LONKA. Június nem jó; Pubi július közepén veszi ki a szabadságát. Úgyis utazni készül az idén, strapálja magát csak velünk. Férfi nélkül én nem mernék utazni.

SEBŐ gyöngéden. Ahogy gondolod. Legyen hát, július, kedvesem.

Függöny