Nyitóoldal


NÉGY PRÓFÉTA
Hosea (1964)


Hosea háza a Samárja körüli dombvidék egyik falucskájában. Balra az alacsony, lapos tetős ház, szemben balra néhány olajfa közt a sütőház, jobb fele a kőkerítés s a kaputlan bejárat kődúca, a szín jobb felén szőlővel befuttatott fal, alatta olajütő. Hosea s a Vándor.

VÁNDOR. Harminc esztendőt éltem ott mint más,
szem alá szántva apám ökreivel…

HOSEA. Búzának való arra a lapály –
jártam ott – a Jordán s Jericho között.
Szőlő és olaj tart el bennünket
Ephraim dombjain.

VÁNDOR. Látom az ütőt,
s lécrehajtott tőkék közt hozott fel utam.
Mint paraszt készültem megülni én is,
barmot nevelve s csépelve búzám.
De rám tört a szélvész, a lélekből fúvó,
s bot s országút lett barázdám s ekém.

HOSEA. Nyugtalanságra van ma ok elég,
lábrakel, ami helybenült előbb.

VÁNDOR. Mint Illés köpenye Elizeusra,
úgy esett, hogy kövessem, Isten hívása rám,
apám vénségére hagyva nőt s gyermeket.

HOSEA. Sok, akit csábít az Isten útja,
de kevés, akit ő szemel ki rá.

VÁNDOR. Oltárra folyattam legjobb ökröm vérét,
eltört igájából gyújtván alá tüzet…

HOSEA. Nem áldozatot vár Isten az embertől;
gyűlöletes a füst, mely vértől sziszeg,
s papok lakomáját függönyözi el.

VÁNDOR. Bethelben volt ez, odamentem előbb.
Jeruzsálemben sincs, mondták, közelebb
az Úr.

HOSEA. Lehet, minthogy az Úrtól
Júda és Izrael egyformán messze van.
A két borjú mit csinál? Kap tömjént eleget?

VÁNDOR. Aki kevesli faluja istenét,
termékenységet ott kér és fiat.

HOSEA. Zarándokok hálójául vetette Bethelt
Júdától elszakadva Jeroboám király,
hogy ki ne follyék Izraelből a kincs,
s a jámborságot koncért elvakítni
lel papot mindig a kapzsi hatalom.

VÁNDOR. Isten erejét jelenti az ökör,
zsámolyául öntötték a két arany állatot.
De nem látja a nép a zsámolytól a trónust,
a képet imádja istene gyanánt.

HOSEA. Így lopta be Bethel a nép szívébe Bált
s a kanaiták undok szokásait.
Tánc, zene, dőzsölés Jahve ünnepében!

VÁNDOR. Zsongásból emelnek ott falat Isten elé.

HOSEA. Megértetted, látom, mi Bethelben folyik.
S Szihemben voltál-e?

VÁNDOR. Régibb szenthely az,
forrásából Jákób mert vizet. De az én
szomjam szárazan engedte tovább.

HOSEA. Barlang lett, rabló, az ősi szenthely,
utast kifosztani leshely s menedék…
De nem Szihem volt, gondolom, az utolsó
javas, kit betegséged sorbajárt.

VÁNDOR. Voltam, mit tagadjam, a tetőkön, ahol
füzéresen űzik, mi lenn paráznaság,
s az Aserák tövén fetreng az áhítat,
Fát imádva, mint pogány, bárdolatlan követ!
Nyomorult búcsúsok, kik a táncoló nők
kéjével eltelten térnek asszonyukhoz!
Nyomorultabb papnők, bűn rabszolgái,
minden jöttmenttel lihegni tartozók!

VÁNDOR. Förtelem marad, mit szentként űznek ott,
kéj s áhítat közt nincs függőhíd, út!
Beláttam ezt, mert nemcsak bajom volt makacs,
az orvosságnak sem hittem könnyelműen.

HOSEA. S hogy nem szemfényvesztés, varázs – de szó,
példa az út hozzá, nem támadt gyanúd?

VÁNDOR. Járatlan rést hagy-e, ki csapdában körbefut?
Csömört találtam csak, hol Istenbe-olvadást
remél a bódulat, szertartás helyett
igét, papok helyett mestert kerestem hát,
ki a meredeken megfogja karom.

HOSEA. Sok, aki tanítni mer, de kevés a tudó.

VÁNDOR. Egy öreghez szegődtem, nabi volt, köpenyét
rég tépte be a szél s szaggatta meg kutya.
Csúfolkodó gyereknép követte amerre ment,
de volt benne – éreztem – valami igaz.

HOSEA. Hóbortos a nabi, de csak a gyerekek
nevetik, gyűlölni kénytelen a nagy.

VÁNDOR. Kit mindenki űzött, elűzött elébb,
de sarkában tapasztott különös szava,
Samárjába ment, s én, árnyéka, vele.

HOSEA. Kőből vannak ott, faragottból a házak,
elefántcsont a bútor, selyempárna az ülés;
mindennapos a hús, s ércpohárból issza
a telhetetlen részegség a bort;
de az özvegy, ha apja nincs, szószólótlan marad,
az árvát s idegent kifosztja az erős,
földjével magát is el kell adni a szegénynek,
hogy mint rab etethesse bajul-lett gyerekét.

VÁNDOR. Erről beszélt ő is, ha nem is ily tisztán
a népnek, mely a sarkokon körébe gyűlt.
Rehabita volt, egy azok közül,
kik a régi Izraelt kenték fel Jehuban,
magvastól gyomlálva ki a tiruszi nőt.

HOSEA. S királyt tévén, nem kaptak jobbat, mint azok…
De hogy vált el, hogy itt vagy, a nabitól utad?

VÁNDOR. Elfogták szaváért a király testőrei;
börtönt ül most, mert megölni nem merik azért.

HOSEA. Örök harc ez a próféták s Izrael királyai közt!
Mert morzsában is erjeszt az igazság,
a zavaros szóból sorsát érti a nép…
De süti már Isten ítéletül a cipót!

VÁNDOR. Itt van az, itt sül a te szádban, Hosea.
Lehelleted, mint kicsapó kemenceajtó –
az igazság hitele süvít, míg beszélsz.

HOSEA. Suttogva is öl az, s leheld bár titkon,
összesebzi, olyan rettenetes, a szád.
Zene hangjaiba búvik a gazdag,
a Masseba kő elé borul a szegény;
de előjön a szó, mit kamrájában
ejt ki a próféta s megleli őket:
csönd lesz a zene s meghasad a kő,
mert halált üzent a versben az Úr.

VÁNDOR. Ki sem mondtad, s szorul már szívem.
Mit jövendölsz?
Forró szél apasztja a kutat? Sáskát küld
felhőként reánk a sivatag? Vagy dögvész
sarlóz s köt kévét, hol ember járt előbb?

HOSEA. Ember lesz a szél, a sáska és a dög;
északról jön s szárít; nem rág s pusztábbá lesz
utána, mint sáskákjárásán, a föld,
ritkább az ember, mint hol dög arat.

VÁNDOR. Az ős ellenség, Damaszkusz nyer-e,
hogy ezt tegye, Izraelen ekkora erőt?

HOSEA. Út lesz Damaszkusz, szekerek hajtanak,
mint utcakövön, eldőlt palotáin,
ló nyerít, hol most Bálnak énekel a pap.

Három kislány korsóval, mögöttük a Dajka.

VÁNDOR. Három kislány jön itt, három kiskorsóval;
a kicsinyé kisebb, a nagyobbé nagyobb.
Hoseáé vagytok-e kedves korsóhozók?

HOSEA. Ha kit én nevelek, enyém: azok.

VÁNDOR. Téged hogy hívnak legnagyobb

LEGNAGYOBB KISLÁNY. Jezreel.

VÁNDOR. Királynőt neveztek egykor e neven.

Hoseához.

VÁNDOR. Hogy hívhattad a tiruszi szörny nevén gyermeked?

HOSEA. Az Úr adta jelül, hogy megkeresi még
a Jezreel vérét, mert ártatlanokat
fojtottak belé a Jehu fején.

VÁNDOR. Kiírtották a magzatot is, igaz.

HOSEA. Királyság s kegyetlenség azóta egytestvér.

VÁNDOR. S téged hogy szólítanak, középső?

KÖZÉPSŐ. „Nincs könyörület”.

VÁNDOR. A nevedet kérdem.

KÖZÉPSŐ. Azt mondom.

VÁNDOR Hoseára néz.
Hogyan?

HOSEA. Izraelnek üzent az ő neve is
mondván: kegyelem volt Jákob vándorbotja,
de visszavesz most mustot s búzát az Ég.

VÁNDOR. S te kicsikém, téged hogy nevezett apád?
Pityeregsz? Nem tudod vagy szégyeled neved?

LEGNAGYOBB KISLÁNY. „Nem vagy enyém”: így hívják.

VÁNDOR. Méltán sír akkor.
Küszöb a név, melyen behív a világ,
s ő a kitagadást kapta nevül.

HOSEA.          „Istené”:
ez volt, megszületvén, az Izrael neve,
de a paráznaság gyermekivé levén –
„nem vagy enyém”: így hívja ezután az Úr.

VÁNDOR. Kemény igét írsz lágy húsba. S az asszony,
ki fején hozza az edényt, ki ő?
Mert öreg arra, hogy anyjuk legyen.

HOSEA. Rabszolga, kit anyjukká szeretet tesz s hiány.

VÁNDOR. Özvegy vagy eszerint, hogy hiányról beszélsz?

HOSEA. Özvegy, bár él, kinek özvegye.

A lányokhoz.

HOSEA. Felhoztátok a forrásról a vizet, mint nagyok,
vigyétek még egy lépést, hogy bent legyen a helyén.

A lányok és a dajka be a kamrába.

VÁNDOR. S hol van, ha él, ki megszűlte hármukat?

HOSEA. Egy árus ember, tiruszi sarut viselt,
s illattal kente meg haját – azzal ment el.
De ha jártál a bálvány berkiben, kit ruhátlan
táncolnak Benavivban körül, láttad, lehet
megoldani övét, mert ott volt legutóbb.

VÁNDOR. Rabszolgának adta el kerítője tehát?

HOSEA. Vagy ő magát, hogy könnyebben keresse kenyerét.

VÁNDOR. A halottak háza, Seol se lehet
szomorúbb, mint hová botlása vitte
a boldogtalant. S mondd, első vétke volt?
Vagy vetted hibáját észre már előbb?

HOSEA. Szép volt Gomer Diblajim, s munkára ügyes,
hogy atyja házából idevettem őt;
de ledérség volt vére hozománya,
sem büntetés, sem bocsánat nem fogott bűnén.

VÁNDOR. Van hát a névnek, melyet Izrael
ítéleteként viselnek lányaid,
szíved ellen is tüskéje, Hosea?

HOSEA. Ha rövid nász után haragját s bánatát
parázna népe miatt halandó szívbe
akarta beírni az Úr – kis helyre
a nagyot – íróvesszőt, jobbat mint Gomer,
s táblát mint Hosea, nem találhatott.
„Jezreel” – inté őt is a tiruszi nő neve.
„Nincs könyörület” – fenyegette a megcsalt remény.
„Nem vagy enyém” – mondtam neki, s annak ki nem is az.

VÁNDOR. Kiégeti sebét, míg büntet, a bosszuló,
de gennyeszti csak az irgalom a szívet…
Ninivéből várod a büntetést eszerint,
minthogyha az asszír jár szekerén, lovon?
De hisz volt ő már nagy és újra elapadt.

HOSEA. Hogy mint üres folyómedret a sebes zivatar
Isten haragja áradóra töltse.
De gyere be a házba, mert méltó vagy látom,
hogy mint vendégét mossam meg lábadat.

Bemennek. Az asszony s a három kislány magőrléshez fog.

LEGNAGYOBB. Nevet, ilyet, mondd, mért adott rám apám?
Az idegen is hogy megütközött.

DAJKA. Ámult mint talányon, s megértette később.

KÖZÉPSŐ. „Nincs könyörület”, csúfolnak s vernek is már a
fiúk.

DAJKA. Aprópénz, minden szegénynek jut, az ő nevük,
Isten érmiül vert, aranyból, a tied.

LEGKISEBB. Mondd meg neki: én „Enyém vagy” akarok
lenni.

DAJKA. Ha jó leszel, s idecsücsülsz szépen, úgy hívlak.

Legnagyobbhoz.

DAJKA. Te a búzát hozod ki.

Középsőhöz.

DAJKA. S vidd te a szakajtót.

LEGKISEBB. S én mit csináljak?

DAJKA. Dúdolgass velem.

Énekelnek.

DAJKA. Bocsásd meg kis mag, hogy megtörlek,
keményből puhára őröllek,
tűzlángon kenyérnek megsütlek,
jövőre újra elültetlek.

Közben Gomer áll meg a kapuban, mialatt azok már csak dúdolják a dalt.

GOMER. Mi húz, gazdám korbácsával dacolva,
a fájdalom felé, mely vadabb, mint korbácsütés?
Az első Éva osont a kert alá így,
melyből kíváncsiság s angyalkard kiverte,
hogy az ártatlanság védett dalát hallgassa
a kerítés alatt, mely magasb, mint Ararát.
De nem, az ő Édene az elsüllyedt
lakóit vesztve, s csak mint álom járt fel
gyötrőn és édesen a kivertek lelkiből.
Én azonban valóban itt állok, pár nélkül,
ki bűnbánatom, mint vétkemet megassza.
Ott az olajütő; hallom a mozsarat,
karom őrzi még boldog ütéseit.
Egy gyermek dudol s békíti a magot,
mit ütő meg nem tör úgy; mint bennem törték a nőt.
Hogy nevezzelek kis szakajtóvivők,
ha azok vagytok, kiknek szívem gyanít,
bár ruhácskátok megnyúlt, mint karotok?
Hisz anyánk az, ki vajúdott velünk,
de mint nevünket a rabszolga-bélyeg,
elmossa a szülőméh jogát a szenny.

LEGNAGYOBB. Egy néni áll a kerítésnél s néz.

KÖZÉPSŐ. A szeme festett, leple idegen.

LEGKISEBB. Aranyszandálja van, ujján piros a köröm.

DAJKA. Ki az, miféle őgyelgő? Na lám,
learcátlankodtok már ide is? Gomer!

GOMER. Jó szemed van, Dajka, hogy a rabszolgában,
kinek nyűtt bőrére ifjúságot kármin
hiába fest, úrnőd, a hajdanit, felismered.

DAJKA. Hogy kerülsz ide, boldogtalan?

GOMER. Mint a barom,
melyet friss passzusával, aki gazdája lett,
egy helyről másikra hajt. Letáncoltatta,
ami szépség volt rajtam, Benaviv,
s most olcsóbb helyre, durvább gazdáknak
adtak el a papok.

DAJKA a kislányokhoz. Menjetek, kicsikéim.

LEGKISEBB. Nem, hallani akarom, mit mond az aranysarus.

DAJKA Gomerhez. Úgy beszélj, vigyázz. hogy meg ne sértsd
szívük.

GOMER. Bénaság tart itt, mint holdkórosság
hozott, rá ismerve a helyre, hol vagyok.
Egy percre hagyott ott, hogy bort vegyen magának,
s lábam szárává lett az emlékezés.
Az apjuk itthon van?

DAJKA. Vendéggel, a házban.
De bármikor kijöhet.

GOMER. Magam sem akarom,
ne félj, hogy lássa, mi vagyok.

DAJKA. Tudja azt.

LEGNAGYOBB. Nem anyánk ez a néni?

DAJKA. Honnét szeded ezt?

LEGNAGYOBB. Hisz nem voltam már kicsiny, hogy elment.
Ráismerek.

GOMER. Tévedsz angyalom, nekem nincs gyermekem.

KÖZÉPSŐ. Ki vagy hát?

GOMER. Táncosnő. A népet mulattatom.

LEGKISEBB. Mutasd, hogy csinálod?

GOMER. Most nincs itt a hangszerem.

LEGKISEBB. Dob kell hozzá vagy citera? Táncolj csak így!

GOMER. Máskor.
Ha eljövök megint.
Dajkához. Azt mondod, tudja s átkoz!

DAJKA. Isten bánatát értetted meg vele.

GOMER fölcsapó szenvedéllyel.
A parázna Izrael, az voltam neki,
Istent szimatolt, ahol más szeret…

Legyőzve magát.

GOMER Csodálatos ember; nem érdemlek olyat.

DAJKA. De menj már. Félek, hogy itt ér, s rám neheztel.

LEGNAGYOBB. Nem, maradj, olyan jó nézni az arcodat.

KÖZÉPSŐ. S milyen szép vagy!

LEGKISEBB. S hol vetted, mondd, ezt a sarut?

A hajcsár jön Gomer után.

HAJCSÁR. Itt bujkálsz, szajha? Oly kényes árunak
tartod a hátadat, hogy azt hiszed, nem merem
korbáccsal tépni föl? Meg is öllek, szuka,
ha kedvem jön, dühöm ily olcsó mulatsággal
csillapítani. Borhoz jutottál?
Mert részegség súghatta csak a gondolatot,
hogy fényes nappal szökj meg szemem elől.

GOMER. Nem szöktem. Túl cifra madár vagyok én
ebben a ruhában. Madarász lesz a gyerek is
ha meglát. S ha bokakarikám el nem árul,
nyomra visz az asszonyok gyűlölködő szeme.

HAJCSÁR. Az igaz, kérdeznem sem kellett, merre mentél.
De tán volt hely, hol azt hitted, ruhát váltasz, bitang!

GOMER. Emlék hozott ide; s visszavitt volna
a marék főtt köles.

HAJCSÁR. Emlék? Nem kockáztat
a magatok féle emlékért ekkorát!
Hol a ti emléketek? A combotok közt,
ha ki nem verné egyik a másikát.

DAJKA. De úgy van, ahogy mondja. Itt volt ő leány,
a régi boldogságba révedt át szíve.

HAJCSÁR. Ügyvéded is van? Miről kuruttyol ez?
Régi boldogság? Tán te csaltad ide?
Nem jött ez vaktában. Volt már ilyen eset!

GOMER. Vígy gyorsan innét, s hagyd békin ezeket.

HAJCSÁR. De sürgős lett a vissza, mint elébb az ide.
Maradjunk csak, lássuk azokat az emlékeket.
Honnan ismered te ezt a nőt, satrafa,
hogy még az emlékeire is emlékezel?

GOMER dajkához. Egy szót se… A táj az ismerős uram.
E házat, őt s a három gyermeket elsőül
látom.

KÖZÉPSŐ. Táncosnő.

LEGNAGYOBB. Jó asszony, ne bántsd.

HAJCSÁR. Ilyen kicsik, s már cinkosok. S mért ne bántsam,
ha enyém?
Vagy tietek talán? Azt mondták, itt
marad? Hé, ki itt a gazda? Mert te, látom, rabszolga vagy.

DAJKA. Szent ember háza ez, ki csak Istennek él.

HAJCSÁR. Szent ember? Ha szent, felesége van-e,
hogy telkére enged egy ilyet?

GOMER. Özvegy az.

HAJCSÁR. Ezt is tudod? Honnét? Ha most vagy először itt?

LEGNAGYOBB. Igazat mond a néni. Nincsen anyánk nekünk.

HAJCSÁR. Szent s özvegy. A szent hely szolgálólányát
ki foghatná be játszani több jogon?
Benavivban volt babád, onnét a megegyezés!

GOMER. Ölj meg itt rögtön, s hagyd békin az ártatlant.

HAJCSÁR. Ártatlant? Kiderül! Törvény van erre
a rabszolgatolvajra, mégha szent ember is,
s én az ő telkén találtam meg rabom.
Hé, gazda!

GOMER. Könyörgöm!

DAJKA a gyerekeket tereli. Gyerünk innét, kicsik.

HOSEA majd utána a Vándor is kijön. Ki lármázik itt, ahogy
a magáén
sem illő, az én udvaromon?

HAJCSÁR kissé meghökkenve. Kiáltoznál te is, ha kár érne,
ekkora …
Kereskedő vagyok, s megszökött az áru,
s vele, ha meg nem lesz, félévi kenyerem.

HOSEA. Mit adsz-veszel, tevét? Hogy kétségbeesésed
szőlők közt ily drága árut keres?

HAJCSÁR. Ember az, s nem teve – tudod, ha kérded is.
S kétségbeesve, hisz megvan, nem vagyok.

HOSEA. Vidd hát, ha megvan, őt s mesterségedet.

HAJCSÁR. De tudni akarom, ide hogy került.

HOSEA. Azt tőle kérdd, ne tőlem; nem ismerem rabod.
Az asszony az, ki ott áll, a kapukő mögött?

HAJCSÁR. Ha Benavivban jártál, ismerheted.

HOSEA. Rútabbá teszi mesterséged a portéka.

HAJCSÁR. Elég szép, azt gyanítom, arra, hogy kívánd.

VÁNDOR. Őrizkedj az Elizeus átkától. Próféta
kit gyerkőceként csúfolsz.

HAJCSÁR. Próféta?
Átkozzon csak! Átkára, mert rabom telkén
találtam, medvét nem küld reám az Úr.

HOSEA. Véletlen, ha szökvén, ide vetődött be.

HAJCSÁR. Emléknek nevezi a te véletlened,
mi gyanúm szerint: orv megegyezés.

VÁNDOR. Mit hagyna eszedből a valódi kár,
ha a lehetséges így elveszi?

HAJCSÁR. El-e!
De ami maradt elég volt észrevennem,
hogy áru és orgazda, mint ismerős vált jelet.
Várták itt.

HOSEA. Kicsoda?

HAJCSÁR. Az asszony őt s ő téged
mentette cinkosul egy a másikat.
Még a kicsiny is óvta, mint idetartozót.

HOSEA. Napszúrás forralta fel fejedben a gyanút.
De gyere, kérdezzük ki közösen rabod.

Gomerhez.

HOSEA. Ha szégyen az, mi a kő mögé húz,
vagy félelem, ami elfordítja fejed,
gyere elő – neked sem használ a tévedés,
mely minket megbánt s így megzavarja ezt.

HAJCSÁR. Na mozdulj s beszélj! De jól komédiázz,
mert ügyetlen tettetés nem fog ki gyanúmon.

GOMER. Nézz hát rám, uram, s mondd, három lányod
üdvére gondolva, van-e hozzám közöd?

HAJCSÁR. Nem szólsz, csak nézed. Válaszol arcszíned.

HOSEA. Közöm nincs, de megrendít, hogy így látlak,
nyomorod.

GOMER. Bocsáss, meg hogy idevonszoltam eléd.

HOSEA. Fájt nekem nélküled is a tetőkön folyó,
a másra szánt edény, melyet álszent ürügy
tart a kéj mocska alá, egyszerre sért-e
az ünnepben az Istent s a nőben az anyát.
De ahogy most itt állsz, festékkel arcodon,
élő borzalom lesz, mi képzelet volt előbb.
Mert hisz nem jártam én Benavivban soha,
hallomás táplálta részvétem s haragom;
a fájdalmas képbe te öntesz vért.

HAJCSÁR. Sápítozásnak jó! De nem én vagyok,
kit elaltat az efféle beszéd. Láttam én
már nabit nőnél feledni övét.

GOMER. Szép dolog, ha mint mondják, szent ember levén,
lelkedben van tag, mely miértünk sajog,
kik mint pákosztosok édest zabálni
ítéltettünk, s gyomrunk, bár okádna,
háborog csak, s nem hány, mert falnia kell.
Édesebb úton iszonyúbb helyre
nem ért bűn. Boldog ott, kiben elalélt
a lélek s a múlt, s állatként teszi, mit
a pillanat s a másik test forgó testére szab.
De szánalmadat kár reám vesztegetned.
Vagy ha van is, ki sóhajt melledből megérdemel,
mert atyja adta el oda vagy szegénység
kerítette el: nem olyan, aki előtted áll.
Egy tisztes ember köpenyére hajthatta
szép udvaron fejét, s elnézés, megbocsátás
volt álma őre. Hálátlanság szövetkezett
nem egyszeri bűnre, garázda vérivel.
Jobb részvétlen engedni útjára az ilyet!
Szemed se rebbenjen, amíg ez elvisz,
ha hallod is az útról a korbácsütést.
Hisz maga zárta ki a jók közül magát.
A kapufa se nyögjön, ha sorsára útján,
melyről szeszélye szökni próbált, továbbviszik.

HAJCSÁR. Kár, hogy hamuban ülvén, anyámért
sajtolt könnyeket utolszór szemem.
Megríkatnál, oly szépen vádolod magad.

VÁNDOR. Nem festett, bár festéket olvaszt a könny,
mit hervadt arcára a megbánás perget.

HOSEA. Nem először reszket könnyektől ez a szem
– hisz magad is mondod: volt mit megbocsátani,
kérni is tehát –, hit nélkül vagy percnyi lágyulásban
megbánás hangjait rezgetve torkodon.
De bánatot a rabság tán nemcsak arcodra írt,
szíved is puhult, mint kő eső alatt.

GOMER. Igazad van, ha nem hiszel annak – mert könnyet
izzad – amiről meggyőződtél, hogy kő.
Színlelés helyéről jöttem, bűvészet ez.

Hajcsárhoz.

GOMER. Ha nem akarod, hogy e kődúcon
rontsam szét fejem, vígy innen hamar.

HAJCSÁR. Jó, gyerünk: mert bár volna mit firtatni itt,
becsesebb áru vagy, mint hittem. Szökésed
fölverte szememben áradat.

HOSEA. Várj!

HAJCSÁR. Mi az?

HOSEA. Ha sorsa az úgyis, hogy eladd, add nekem.

GOMER. Soha!

HAJCSÁR. No látod. Pénzt is megér, ha ingyen
Nem kapod.

GOMER. Nem akarom, hogy eladj neki.

HAJCSÁR. Mióta szól belé az alkuba a barom?
Tehát, bármint mondád, nem láttad őt előbb,
És nem volt eszedben sem, hogy rabszolgát vegyél,
hisz van, ki ellássa házad, s mint állítod,
borzadsz Astarte táncosnőitől,
ezt egylátásra úgy megkedveléd,
hogy házadba veszed.

HOSEA. Kereskedő vagy-e?
Azért vetted meg, úgy gondolom, hogy eladd.

HAJCSÁR. De ha magamnak is kedvem jött megtartani.

HOSEA. Kedved és erszényed egy helyen tartod te.

HAJCSÁR. Egy helyt lóg, igaz. – Fizesd meg ijedelmem
tehát, s hogy telkeden találtam: a gyanút.

GOMER. Akármi az, gazda, ha bosszú vagy irgalom
ami vevőmmé tesz, megzsarolni magad
s kicsinyeidet ne hagyd könnyelműen,
hisz gazdag nem vagy, úgy látom, te se.
S mint én, az ilyenen, mit nyersz, tudhatod.

HAJCSÁR. Ellenem beszélsz? Magad akartad
eladni, mint szökevény magad, s most hogy
én adlak, mint rabot, levernéd áradat.

HOSEA. Az árát mondd, s ha elviselhető, összeszedem.

HAJCSÁR. Hat siklus. Nem, hét! Az alatt nem adom.

GOMER. Hét! Istentelen. Háromért kínáltad –
a vevő azt is sokallta ilyen
letáncolt rabért.

HAJCSÁR. Samárjában,
ha meghizlalom, a nyolcat is megkapom.

GOMER. Csak csontomat árulod a piacon, bitang.

HAJCSÁR. Kedvem lenne előtted csapni őt agyon.
Hát! Hogy mérgem több ne legyen vele.

HOSEA. Hozz írást róla, hogy tiéd s hogy eladod.
Van három siklusom, a többit kölcsön veszem.

Vándorhoz.

HAJCSÁR. Tanúm vagy rá, hogy zálogban van nála,
míg pénzt és írást nem cserélünk, rabom.

VÁNDOR. Amit Hosea mond, Isten arra a kezes.

Hajcsár el.

GOMER Hosea lába elé borul. Nem gazdája úgy ökrinek a
paraszt,
mint kik abban. voltak – hány holdja, szombata? –
gazdák, hogy kivel s mint oldjam meg övem.
De birtokuk, bár parancsoltak velem,
abban, mi nőben legtitkosabb, nem voltam úgy,
mint most neked, hogy eléd borulok uram.
Mert bár enged, feszülhet a lélekben a comb,
káromlás a töve a hízelgő mosolynak.
De ahogy én illetem most a port homlokommal,
csak Istennek adja oly ellenkezéstelen
kamrája mélyén a bűnbánat magát.
Bár volna szemed, mint Istené, olyan,
hogy belátna minden kis redőt, mit lelkemre
bűn gyűrt és szolgaság, van-e benn gondolat
mi az átadást kijátszni vágyik,
s amit teszel, ha pénzeden halálom vetted is meg,
megnyugvással nem fogadja, nem érdemelt kegyül.

HOSEA. Mélyebb az emberi rosszaság, mint magad is
képzeled, bár nagy leckét adtál és kaptál
belőle, Gomer. Míg elcsitult színén
megbánás szellője leng, felkavarható
szörnyetegek, hajótörés lappangnak mélyiben.
Ne kívánd, hogy Isten szomorú szemével
nézzek, a mindent átlátóval, beléd.
Köszönd inkább, ha rabságod iszonyú nyomait
hozván elém s töredelmedet, szívemben
a maga szánalmát mintázza kicsiben.
Hisz tudod, hogy jel volt, mint szerelmed, bűnöd is.

GOMER föllobbanva. Mint Izrael, űzekedtem én, tudom.
Nem tettem volna tán … Ha kérhet ily nyomorult,
szánj meg, ha szánhatsz, mint Hosea Gomert…
De ne legyen, ahogy én akarom… ahogyan te.

HOSEA. Nyersz, ha őt mintázom, szánalmát s szigorát,
a szolgaság évei után a próbatétel
helyévé téve meg egykori otthonod.

Dajkához.

HOSEA. Nem rab többé e nő, mert megváltottam őt.
De nem is asszony, kivel megosztom
ágyasházamat. Veled hál, lakik
a sütőházban ő, s közös lesz dolgotok,
míg el nem dönti, hová való, maga:
ki férje volt, amellé, vagy honnét jött, oda.

GOMER. Bűnöm ezt is sokallni kénytelen. S a gyermekek?
Szólhatok velük? Illetheti kezem?

HOSEA. Szólhatsz s illetheted, de csak mint befogadt,
ma megismert, ki mint szolgáló mossa le,
mit anyjukért kaptak: a nevük.

Gomer meghajol, a Dajkával el.

HOSEA vándorhoz. A megkezdett beszédtől messze vitt e vásár.

VÁNDOR. Tanítást, szebbet nem adhat szó,
mint amit itt kaptam, véletlen ma.

HOSEA. Értetted hát, mi a vételen átderengett?

VÁNDOR. Hallottam eleget, hogy megértsem hamar,
ki a rabszolga, kit alkud emberré tett.

HOSEA. S a látott tanításra mit felel szíved?

VÁNDOR. Lágysággal küzd, melyet nem ismert idáig.

HOSEA. Jól fogtad fel, mit én kaptam, a leckét ezek szerint.

VÁNDOR. Mit jónak hittem, vadságnak nézem már,
szelídségre fürdetvén példádban lelkemet.

HOSEA. Így fogtam fel én is, mi belsőmben végbement.
Az ég vált, a kemény, lágyabbá fölöttünk,
villámok ígértek napsugarat, amíg
e nő nyomorán megenyhült haragom.

VÁNDOR. Mint üzenet szállt meg irgalmad is tehát?

HOSEA. Nem magáé a próféta szelleme; Isten ír,
ő csak hordja a betűt. Mit a maga
viszontagságaként szenved el, hang az,
mely a nép süketségihez beszél.

VÁNDOR. S ami itt történt, szóvá hogy tagolja
szájként mozgó elméd Isten lehelletét?

HOSEA. Vígasz s nem érted, remény: s nem hallhatod.
Elvégeztetett, hogy paráznasága
rabságra viszi a népekkel üzekedőt.
ki megvetette a törvényes nászt,
idegen istenek bálványa alatt
ismeri meg a gyalázatot s magányt.
De nemcsak harag vagyok én s büntetés:
szánakozás is, ezt mondja az Úr.
Kiváltva s visszavevén új próbára bocsátom
Töredelmiért Izraelt, mint Hosea Gomert.

 

Jezaia (1964)


Balra Jezaia háza, szabad, lapos tető. Középen fönn a Kidron völgyére néző várfal; jobbra a torony. Jezaia háza és a fal között út a palota felé, jobbra a torony alatt út a Siloah tavához. Jezaia s két tanítványa a tetőn. Virradat előtt.

RÉGI TANÍTVÁNY. Bámulom a nyugodtságodat, Jezaia.
Ráncba sem vonod szemöldököd, a bozontost,
míg a Kidron völgyét kémleled merőn.
Úgy ülsz itt, bátorrá téve a félőt,
mintha csak tücskök zenéje lenne a nesz,
mellyel annyi ezer élő, a nagy asszír sereg
tölti be, mégha alszik is, az éjt.

JEZAIA. Sok hajnalt vártam ki így ülve apám
házának tetején, mióta Ussiában
a figyelmeztető föld megrendült alattam,
s nábi köpeny alá rejtettem, Isten
harcosaként, fegyverre sóvárgó tagjaim.
Láttam én már sáskát és sátrakat e mezőn,
Damaszkusz s Izrael egyesült seregét.
Negyven év kagylójából jő vissza a visszhang,
ifjú hangomé: „Nem jön be”, „Ne engedj”,
a királyt és népét helytállni biztató.
És korholásban elrekedt torokkal
ültem itt, mialatt égett Samárja,
s Lakhiból Rachel zokogása hallott
fogságba hurcolt gyermekei miatt.
A tizenkettőből tízet vitt el az asszír,
Üres lett Észak s életét a templom
maradék edényein vette meg Dél.
S hűlő vérrel, hányszor forgott itt magában
megvetett tudásom – az értelmetlenségben
egyedül látó, frigytől és reménytől
tiltva a reményen s szövetségen kapót.
„Egyiptom: ember; a ló: nem isten,
állat: nem lélek” – intettem hasztalan.
Most megérvén ezt is, a pusztává tett Judát,
és Sanherib seregét, mért ne legyek nyugodt.

RÉGI TANÍTVÁNY. A kőbe szív költözik s remeg.
Kivonhat-e bánat s félelem testvériségéből,
mely embert s gerendát egy füsttel fenyeget,
hogy igazad volt, rettentő igazad?

JEZAIA. A kutya is fölveszi gazdája jellemét.
Csendes, ha szelíd, s harap, ha ingerült,
ura jeladásait figyelve,
így lesz rá hasonló az agg próféta is.
Vagy azt gondolod – ő nem búsul a véren,
melyet Jeruzsálem utcáira borít?
Szíve oly kemény, mint homlokán ítélete?

ÚJ TANÍTVÁNY Búsulnia kell, hisz az Izrael istene,
a Sionon lakik.

JEZAIA. Izrael istene,
s minden nemzeteké. A Sionon lakik,
s minden hegyen-helyen, hol ember él s nem él,
a puszta tengeren, melyen vitorla sincs,
s a messze ég magának dübörgő boltjain.

RÉGI TANÍTVÁNY. Botul a messzi asszírt bűneinkre,
ha hatalmának fala s küszöbe van,
hogy emelte volna északról fel?

ÚJ TANÍTVÁNY. De mondd, hogy értsem ezt, bocsásd meg,
kezdő vagyok,
hogy egyben Izrael s a világ istene ő;
a Sionon lakik s a föld széleiről
hoz csóvát tulajdon háztetőire?

JEZAIA. Nincs székhelyük a királyoknak is?
Nem élnek-e ott udvari népeik közt,
kiválasztván őket társul terveikhez.
Így szemelte ki Isten őseinket
érdemük miatt, udvarnépiül.
A kicsiny Siloah csendesen folyó vize
így lett hallója, mit a nagy Eufratesz,
a Babilont rengető, nem hallhat soha.

ÚJ TANÍTVÁNY. S most maga hív szolgákat udvarnépe ellen?
Nem jobbakat, rosszabbakat, mint a büntetettek?

JEZAIA. Nem esküsznek-e össze királyok is
sáfáraik s főembereik ellen,
ha dolgát hamisan viszik, szolgákat
híva a végekről, kik vérükbe tiporják
megszegett hitük, hogy megtevén, amit kell,
őket is eldobja, kiszolgált vesszejét,
De lefele fordult már a vándor-csillag
kamrámba húzódnom ideje nekem is.

Jezaia eltűnik a tetőről a házba vivő lépcsőn.

RÉGI TANÍTVÁNY. Ez az ő órája éj s hajnal között,
midőn az ébrenlét szélén szót kap föntről
a virrasztásban elzsibbadt gondolat.

ÚJ TANÍTVÁNY. Kamrájába jön, s ott szól hozzá tehát!
Nem vakító trónról, kerubim szárny közül,
mint először történt, a templomban, a vers szerint.

RÉGI TANÍTVÁNY. Elkábítja az Isten a prófétát ifjan,
az öreggel halkan szól, szíve hangjaiként.

Lejönnek a tetőről.

ÚJ TANÍTVÁNY. Nagy dicsőség ily embert követni mesterül.

RÉGI TANÍTVÁNY. Ő, s apja, Ámos, ismerték meg, ahogy
előttük senki sem, kicsoda az Úr.

ÚJ TANÍTVÁNY. A világ istenévé, úgy érted, ők tették?

RÉGI TANÍTVÁNY. Nem tették, megmutatták, hogy az.
Hallgasd
tíz éven át, s megérted, mit tehet, értő
lélekbe esve, egyetlen gondolat.

ÚJ TANÍTVÁNY. Bár mutatná meg most már Jehova is.

RÉGI TANÍTVÁNY. Sanherib király hiába hordja szét
az ég négy végéig kardélen istenét;
mint óceán a tutajt, úgy veszi körül,
s rengeti Asszírt a kis Juda ura.

ÚJ TANÍTVÁNY. Nagy gondolat. Meglátjuk, kőfalnak milyen.

Emberek szaladnak a bástyán.

ÚJ TANÍTVÁNY. Történik valami alattunk, odalent.
Emberek futnak a bástyán errefelé …
mi az, mit láttok, mozgolódik az asszír?

NÉPBŐL. Egy főbb emberük jön kürtössel, s lovasok.

RÉGI TANÍTVÁNY. Támadás?

NÉPBŐL. A várat kérik fel, úgy hiszem.

RABSAKÉ HANGJA. Hé, zsidók a falon, van-e köztetek,
ki Hezekia királyért fülként állhat ott?

NÉPBŐL. Egy főembert keres. Régi Tanítványhoz.
Te a prófétával jársz…

RÉGI TANÍTVÁNY. De a királyért szólnom nem illene…

RABSKAKÉ. Mi az? Bevarrta szátok a félelem?

Eljakim utat tör.

HANGOK A NÉPBŐL. – Ki az? – Eljakim, a Hilkia fia.

ELJAKIM a falról. Eljakim áll itt, a király udvarnagya.

RABSKAKÉ. Halld hát, mit a nagy király, Sanherib,
üzen Rabsaké által, általam.

NÉPBŐL. Rabsaké, azt mondja! A fővezér maga!

RABSKAKÉ. Eszeveszettek, azt kérdi a király,
miben bíztok, harcolni mervén ellenem?
Egyiptomban-e? Nádszál az, törött:
tenyerébe szalad, ki rátámaszkodik.

ELJAKIM. Szólj arámiul, mert értem azt, uram.

RABSKAKÉ. Az ő lovaiba vetsz reményt, vakmerő?
Ad az én uram lovat, kétezeret,
ha van, akit ráültess, s helytartóink közül
a legkisebbel megküzdeni bátor.

ELJAKIM. Ne zsidóul beszélj, mert rakva néppel a fal.

RABSKAKÉ. Suttogni jöttem-e, mit gondolsz, veletek,
kik magatokra pártütőn bajt hozván,
most a népet hívjátok, a jólétetekben
nem osztozót, dőreségtek szüretjén osztozni?
Halljátok meg a vakondtúráson zsidók,
ezt mondja az én uram, Asszíria nagy királya:
Meg ne csaljon titeket, biztatván Hezekia,
mert szabadulás nincsen számotokra
s a királlyal eszitek a ganét, csak ha
falaitok mögül, mely nem kő, sár neki,
hódolván kijöttök. Ki-ki ehetik úgy
az ő szőlőjéről és olajfájáról,
s békén ihatja kútjának vizét.

A nép szorongva hallgat.

RÉGI TANÍTVÁNY. Az ördög szava ez.

ELJAKIM. Meghal, aki felel.

Rabsakéhoz.

ELJAKIM. Elviszem, uram, a királynak szavad.

RABSKAKÉ. Nem elsőhetes macska ő, mondd neki,
hogy ne lássa, nincs kapu, rés sem, uram,
kegyelmén kívül, min bajából kijut.

Eljakim a palota felé.

NÉPBŐL. – A palotába megy sietve Eljakim.
– Vajon mit felel az asszírnak a király?
– Gőgös üzenetet küld vele a vezér.
– Könnyen fordul ki királyok száján
– rosszkor is – a megszokott kevély felelet,
csak a szegény latolja félénken a szót.
– Az asszír, bár gyűlölöm, nem mindenben hazug.
Egy követ dobjon be ennyi kéz a falon,
kőhalommá tette Jeruzsálemet.
– Megcsalta igaz, a fáraó a királyt;
hiába tekinget Berseba felé,
a sivatag mögé bújt harci szekerével.
– S a nép szenved, mert rossz kockára tettek
a nagyok. – Szenved, ha a maguk keverte
bajban balgán melléjük áll.
– Föld, szántó, szőlő metsző kéz nélkül,
puszta a hódítónak is. Csak a király
nem tűr meg királyt, s más szipolyozót,
ki a más keze után veszi kenyerét.

RÉGI TANÍTVÁNY. Veszélyes okoskodásba kezdett a nép.
Hozom a prófétát, míg árokba nem visz
– gyeplő nélkül maradván – esze.

ÚJ TANÍTVÁNY. Már jön is.

JEZAIA. A bástya lesz-e eztán a piactér,
hogy ily jókor ennyien gyűltetek ki rá?

NÉPBŐL. Az asszírok királya küldött a városnak szót,
azt latolgatja nyugtalan a nép.

JEZAIA. Nyugtalan is lehet, ki emberként latol,
hol a biztonság isten szavában áll.

NÉPBŐL. Tudjuk, próféta, te ellene voltál
e szövetségnek az egyiptomival.
Látjuk már mi is, milyen bajba vitt.

JEZAIA. S most túl akartok tenni nagyjaitokon
kisebb ésszel nagyobban döntve, ahogy
a másfelől fuvó hajlítja szívetek.

NÉPBŐL. De hát mondd, Isten embere, mit tegyünk?

Sebna és Joák jön.

NÉPBŐL. – Miféle követség jön a palota felől?
– Eljakim jött vissza és Sebna, az íródeák:.
– S a harmadik? – Joák lesz az, az emlékíró.
– Az asszírhoz mennek, hogy olyan komolyak?
– A vargák kapuján, mert az van errefelé.
– De megállnak, nézd… A próféta, Jezaia
felé fordul az udvarnagy. A kettő is meghajol…

JEZAIA. Engem kerestek-e, hogy megálltatok itt?

ELJAKIM. Téged, s mit más nem tud, csak te egyedül.

SEBNA. Ellátják békeidőn, mint szabott hivatalt,
Isten s ember ügyét, az oltárnál a papok.
De a próféta ihletett torka a kürt,
melyen nagy bajban Isten ad jelet.

JOÁK.  Mint könyveink szerint Sámuelhez Saul,
midőn ellene fellázadt fia:
bölcs szóért küld hozzád a bajbajutott.

JEZAIA. A király küldött hát?

ELJAKIM. Ő maga, hogy felelj,
ha hallottad, hogy Rabsaké mit üzent neki.

JEZAIA. S hol van, s mit csinál, míg itt jártok, a király?

ELJAKIM. A templomba ment be, az Úr szentélyibe.

JEZAIA.  Belátta hát, hogy nincs tanácsterem bajban, csak az?

ELJAKIM. Megbánást s alázatot rak ő az Úr elé.
Tanácsot tőled vár, hogy megmondd, mit tegyen …

JEZAIA. Jól tette, hogy megvetve az egérként futkosó
elme számítását – békét a király
magának, s erőt a tetthez, őtőle kér.
Mert ágyamba szállván ezen a hajnalon,
ő lőtt a gyászba, mely lelkemen ült, fényt.
Olyan világossággal dermesztve meg
testem, hogy nem volt benn lehellett s szívütés.
Mondd Hezekiának – ezt mondta az Úr:
nem az én számmal szólt hozzája Rabsaké,
és ha Juda városait s szőleit, hogy fossza
és tapossa, bűnötökért odaadtam is neki,
nem lesz az övé soha a Sion.

Örvendező zúgás a népből.

NÉPBŐL. Bizony az Isten szól most is még hangodon!

A BÁSTYÁRÓL. Újra a fal alatt van már a fővezér.

RABSKAKÉ. Megbénult királyotok szájában a nyelv,
hogy uram szava s a hódolás között,
ilyen könnyelműen pazarolja a perceket?
S ti odafönn, kik fallá palánkot konokságból
raknátok, életetek hány van, hogy ezt, amit
szón megválthattok – hallgatáson adjátok el?
Istentekben, ama Jahveban bíztok-e?
Mert mondják: oly kevélyek lévén, mint kicsik,
csöpp országtok helyett belé fujjátok
– míg hólyagként elpukkad – bizalmatokat.
De mondjátok, hova lett Hámátnak istene?
Megvédte-e Árpádot az elefántcsont?
Üstbe aranyáért nem olvasztottam-e be
Szeferszim istenét? S mi lett Samárja,
mely egy istenben bízott veletek?
Nem szórta-e szét az oktalan remény?
Kapjatok észbe hát, mielőtt lánccá lesz
rajtatok a próféta szó – a kegyelmet
ésszel ott keresvén, ahol a hatalom van.
Mert csak az adni tudót kéri az okos.

NÉPBŐL. – Abbahagyta a fővezér. – A próféta áll csak.
– Borús szemöldöke szól szája helyett.
– A király jön maga. – Vajon mit akar?
– Tán Rabsaké beszéde rémítette meg.

JEZAIA. Követeid ideszegezve tartja még
a káromló beszéd, mellyel az asszír
ostromló gép helyett puhítná falunk,
s a király is itt van. – maga követeként?

HEZEKIA. Vágyam követjeként, hogy itt legyek veled.

JEZAIA. Nem bántad meg tehát, hogy tanácsom kérve
az Úr kezébe tetted sorsodat?

HEZEKIA. Lehelleted is azért áhítom,
hogy szándéka vegyen mindenfelől körül.

JEZAIA. Türelmetlen a vezér. Egy kondérba dobná
a bábeliek bálványaival Jahvet…
Nem rendítették meg hitedet érvei?

HEZEKIA. A hit lett, hogy vezessen, szemem és fülem.
Sokfelé kell a királynak néznie,
sokféle a beszéd, mit népe dolgát
intézve, esze, a habozó, latra vet.
Nem nábi köpeny őrzi őt, hogy gondja
csak Isten dolga legyen a világot járva is,
s mint az Úr lehelletén úszó viharfelhő
védett magasból küldje villámait.
De ahol a béna mérlegen a súly
elszakítja a rugót, s a megszokottból
a kivételes merül fel ésszel nem mérhetőn –
ahol tanács nincs már, csak parancs, az övé,
ott gyakorlatlan, útját vesztő szárnya
onnét várja, ahonnét ti kapjátok, a szót,
s a próféta röptinek ismerőst figyeli.

JEZAIA. Hallja hát hited; amit Jeruzsálem
hitetlensége hallott már szájamból:
egy nyilat se lő be a várba az asszír.
Nem szállja meg pajzzsal, töltést sem emel,
min meghágja falát, ezt mondja az Úr.

NÉPBŐL. Szólásra készül harmadszor is a vezér.

JEZAIA. Csak fröccsentse mérge nyálát Sionra a botor.

RABSAKÉ. Van-e kutyátok, elég, fölnyalni
véretek: Vagy a puszta sakálára is
szükség lesz, hogy templomotok romja közt vonítva
a rossz helyre menekült nő s kisded fejiből
kiszopja; mint lékelt tojásból, a velőt?
Nem látjátok, hogy uram türelme elfogyott,
s kardél és lándzsahegy következő szavam?

NÉPBŐL. Tajtékot hány a vezér, vér lepi be szemét,

JEZAIA. Kutya vonít így, ha korbácsot érez
háta mögött.
A Tanítványokhoz. Kísérjetek fel.

Fölmegy a falra, Rabsaké felé.

JEZAIA. A választ sürgeted, Rabsaké? Megkapod.
Egy agg ember szól veled, Jezaia, Ámos fia,
kinek hangja csengését nagyapád
vitte el a templom tányéraival.
Mert férfi volt akkor, s most agg bár és öreg.
De Isten haragja visszaadja, hallod,
mit a kor elvitt, s dugd be bár füled,
meghallod, mit torkom száz singnyiről kiált.
Azt mondod, türelmét veszti a te urad?
S mit gondolsz, az én uram, az Izrael Istene
homok-e vagy sivatag köve, hogy így mered
káromlásaiddal balgán fárasztani?
Ki hallott olyat, hogy gőgjében a fejsze,
mert cédrusfába dúlt s ciprusokat tarolt,
a kéz ellen keljen, mely sújtott vele?
A partra vont háló – a hal sokaságát
látva, kisebbíteni merje a halászt?
Szerzője volt-e annak, mit végbevitt?
Nem én csináltam-e – ezt kérdi az Úr
– mit feltettem, hogy a népek közt megtegyem?
Várakat adtam kezeibe, s mint pozdorja,
olyanná tettem ellenségeit.
De az én lehelletem futta a pozdorját,
s az én haragom volt lova ereje.
De megutáltam őt, mert csinálvány levén,
csinálójával akart versenyezni
s elkevélyedett, ahová feljutván
az embert áhítat s rettegés illeti meg.
Vagy nem tudja-e – azt kérdezi az Úr
hogy amely vízhullám legföllebbre csapott,
a zuhanáshoz az van legközelebb?
Mert egy tenger az ember s csak az én tetszésem
teremt benn múlólag mélyet és magast.
Elrontlak téged is világ leckéjeül.
Nem Egyiptom – a vakondtúrás Sion
fordítja meg lovad s neveti futásod.
Mert naggyá teszem én ellened a kicsit,
botlasztó kővé a homokszemet,
ebben mutatom meg rajtad hatalmamat.

NÉPBŐL. – Mint mennydörgés szólt Isten hangján a próféta.
– Megfordult a vezér, nincs kinek beszélnie.
– A tábor felé húznak lovasai.
– Majd meglátjuk mit tesz, elmegy szégyenülten,
vagy rohamot fuvat s ránk küldi népeit.

HEZEKIA Jezaiához. Te lehoztad közénk az Úr szavát: torkod
az ő lelkébe burkolta Siont.
Most rajtunk a sor, fegyverviselők,
hogy ígéretével edzve fegyverünk,
elálljuk útját, ha támadni mer.

A néphez.

HEZEKIA Vegyetek ti is, kinek mi jut, vasat.
Az asszonynép forraljon szurkot és vizet.

Hezekia el. A völgyből halk, erősödő morgás.

NÉPBŐL. – Miféle hang ez a tábor felől?
– Az ostromgépeket vontatják talán?
– Nem kerék hangja ez, mell, amiből jön.
– Mintha az eldőlt Góliát feküdne
s hörgene a Kidron völgyiből sebében.

Két fegyveres egy mezítlábas embert hoz hajcsárruhában.

NÉPBŐL. – Egy embert hoznak az őrök a tó felől.
– Ruhája után ítélve nem zsidó.
– De hogy lopták be az ostromlók a falon?
– Több is bejön, vigyázz, ahol ez bejött.

ELJAKIM. Miféle szerzet ez?

ELSŐ ŐR. A toronyból láttuk,
amint a felső tónál egyszercsak megjelent.

MÁSIK ŐR. S bár tud zsidóul, nem hittünk neki.
Kémként kell bánnunk vele, míg mást nem bizonyít.

ELSŐ ŐR. Hogy ismerős itt, a városban, látnivaló.
A te neved is tudja, udvarnok úr:
Eljakimhoz vigyük, a Hilkia fiához.

NÉPBŐL. De hisz Jojáda ez, a hajcsár, ki tevén
vitte délfelé a kalmárok áruját,
míg Elám el nem állta a tengerhez az utat.

JOJÁDA. Amint tevéimet kerestem most is,
a harminc éve eldöglötteket,
siránkozván, hogy elvesztettem őket
e klepetyusban, tábortól táborig.

NÉPBŐL. S nem féltél, köztük járván, hogy beszéded gyanút
kelt?

JOJÁDA. Az arámi csakúgy nyelvem, mint a zsidó, s elámi
oly kevéssé fog meg – mint ki tevéhez ért.

NÉPBŐL. S hogy jöttél be? Repültél talán a falon?

JOJÁDA. Lucskos még, bár nyár van, a lábam, láthatod:
vízben gázoltam át – fejtsd meg – a kőfalat.

NÉPBŐL. De csak nem az alagúton jövél,
mit királyunk a víznek nemrégen ásatott?

JOJÁDA. De bizony azon szivárogtam a Siloah
patakkal, s jelentem meg Jákob angyalaként.

ELJAKIM. S hogy férhettél a falhoz, hogy rajt ne érjenek?
Hisz a ruhamosók rétjén fekszik a sereg.

JOJÁDA. Szürkült még. Meg más a gondjuk most azoknak,
mint a forrás száját őrrel szállni meg.

ELJAKIM. Az ostromot készítik? Az ostromtöltéshez
rakják a taligát?

JOJÁDA. Örülne szegény,
ha azt, ami bent bűzlik, ki tudná hordani.

A hang erősebben.

ELJAKIM. Ez a hang, mely mint szél fú, bár áll a levegő,
kinyomoztad-e, honnét jő, s micsoda?

JOJÁDA. Szél az, ha egyszerre sóhajt a százezer.

ELJAKIM. S mért sóhajtozik? Az hitte Rabsaké,
a várat üres beszédjén megveszik?

JEZAIA előrelép. Mit találgatod, Eljakim, ami nyilvánvaló?
Van okuk sóhajjal feszítni sátoruk,
ha egyszer mögöttük korbácsával az Úr.

JOJÁDA. Itt a próféta is? Úgy körülvett a nép,
nem láttam, bocsásd meg, hókoronás fejed.
Mertem volna-e, tréfával tólni ki,
rettegve s élvezve torkomban, a hírt?
Jól mondod uram, van okuk nagyobb,
mint mit ész kitalál s nyelv feltenni tud.
Úgy hogy én, kinek örömre volt okom,
borzadva jártam a látottak között.

NÉPBŐL. – Tán valami ragály esett közébük?
– Hol sokfelől sok ember sereglik össze
gőzükben is kikel s elterjed a baj.

JOJÁDA. Láttam én már olyat, nem egyet napjaimban,
Jeruzsálemből, Achab korában
volt nap, kihordtak százat egy reggelen,
kinek szája kékelt, s hónalja felfakadt.
De hogy kór így döntsön le, ily gyorsan, ezreket,
ki lábon állt előbb, nem értem meg olyat:
Ez görnyed csak, az ledől, s mered már amaz.
Az üllőn cseng, lankad, s néma a kalapács,
s a nyárs alábukik, míg forgatja a szakács.

NÉPBŐL. A halál angyala, az kaszál közöttük.

JOJÁDA. S széles rendje mögött nincs kévekötő:
A halott ott gyűlik az élők közt, halomban.
Rendtartást hiába próbál a fegyelem:
a szidalom ajkára sápad a tisztnek,
a felemelt korbács – ha tudna is ütni,
árnyék rádesése ahhoz, ami ott sújt.
Mert bizony nem törvény: béna elrémülés
teszi, hogy széjjel nem szalad a sereg.

ELJAKIM. S mindez mióta tart?

JOJÁDA. Az este csak sóhajtott;
az éj tanult jajgatni, a reggel már üvölt.

A hang erősebben a tábor felől.

ŐR A BÁSTYÁN. Kocsikat látok a táborból kijönni.
Bethel fele mennek, poruk, mint a kígyó,
új s új szekér kavarja, hogy nem ülepszik le.

NÉPBŐL. Szöknek az angyal elől.

ELSŐ ŐR. Megbomlik a tábor,
a Kidron völgy megmozdul s fut észak felé.

NÉPBŐL. Tudta mért ígér s fenyeget Rabsaké.
De veséjibe látott a próféta.

RÉGI TANÍTVÁNY. Nem az asszír, lekaszált holttestek veszik be,
ha ő erőt nem önt a királyba, Siont.

ÚJ TANÍTVÁNY. Itt várakozott velünk, tanítványaival,
s a csillagok könyviből mondta a jövőt.

ELSŐ ŐR a falak irányába mutat. Észrevették már ott is.
Kihajolnak a bástyán.
Ujjul arra mered, amerre szemük.

EGY A NÉPBŐL a falra ugorva. Ragad az öröm, mint ott lenn,
a halál.

NÉPBŐL. – Lekerülnek a falról a hegedűk s dobok.
– Köszörüli torkát a citerás lány.
– Édesen árad a befagyott ének …
– Lemossa a falakról az öröm a gyászt.

JEZAIA. Megálljatok, őrjöngők! Tánccal veritek ki
lábatokból a zsibbadást? Tobzódással a görcsöt,
melybe melletek fogta a kishitűség?
Azé a diadal, aki megfutamít,
s az nem ti voltatok, dob után kapók.

VÉN A NÉPBŐL. Az Istent illeti, úgy van, a hála.

JEZAIA. Tánc helyett hamu s nyírt szakáll ünnepeljen,
a bűnbánat legyen a citerás leány,
vontatott éneke daloljon temetést,
mert magatokat kell eltemetnetek
a festett szemmel pillogva járót,
szegény csikaróját, árván erőszakost,
ki a Sion szüzének nevezte magát,
s mint a parázna járt-kelt a népek közt,
eljátszva jegypénzét, mit Istentől kapott.
Nem látjátok, hogy halottak voltatok?
Orrotokból kivette a lélegzetet a halál
s kegyelem szült meg, mint jajtalan vajúdás.
Nem a régi szív, tüdő, vér, lélek –
a kegyelem lett új vér s új tüdő bennetek…
Magába száll az egy próbát tesz életével,
de száz esztendőn egyszer jön idő,
hogy a magábaszállás – mint az angyal odalenn –
egyszerre vág végig kardjával százezreken.
Bűnbánata sebét együtt nyögi a nép,
s a jószándék a még jobb szomszédja s szítója lesz.

NÉPBŐL. – Úgy van, nagy dologra biztat a próféta,
Isten ajándékát segít kibontani.
– Már érzem is – amiről beszél – mellemben a kardot.
Könny borít el, ahogy megüti szívem.
– Vigyétek szét az utcákon a próféta szavát!
– Fogja le gyors ujj a cimbalom zendülést.
– Nem tobzódás illik e naphoz,
hamu s ne virág borítsa fejünk.
Vezeklés szüli meg, aki élni akar
jajgatva mosdatja Juda maga-magát.

RÉGI TANÍTVÁNY. Lúgként ömölt lelkükre tanítónk szava,
s most már maguk sikálják zokogva maguk.
Mert mocskot ken gyerekként magára az ember,
de tisztaság álma sugárzik lelkiben.

ELJAKIM. Megtisztítja-e valaha magát?
Folyik-e le víz a Jordánon száz év alatt
amennyi könny, vezeklés arra kellene?

Jezaiához.

ELJAKIM. Te aki belelátsz Isten terveibe:
lesz-e más egyszer az ember, mint ma?

JEZAIA. Nem háború az Isten terve a világgal:
más cél, ami felé a vérbeborult
nemzeteket viszi. Mint tengerhez ért folyó
megáll egyszer, ami most rombol, s gátat szakít.
Sima s csendes lesz megint az idő,
mint volt, mikor az első bűn belészakadt.

 

Jeremia (1964)


Tér a templom előtt.

BARUK. Szép betűkkel itt van leírva újra
szó, jövendölés, mit szádon át mondott az Úr,
s mert papjai unszolták, elégetett a király.
Emlékezeted kőtáblájáról
leírtam, kínt, dorgálást, reményt, ahogy
belevésve állt; s most e tekercseken,
biztos helyen cserépedénybe zártan
rejtse a parázst, mit Jeremia szájába tett
Isten, hogy égesse Júdában a bűnt,

JEREMIA. Korsó lesz az, minőt kőművesek falaznak,
házat rakván, a bontóknak az alapba jelül.
Más embernyom fejében a szem, mely felbontja
s olvassa, mint volt a fül, melynek süketségét
negyven esztendőn ostromoltam vele.

BARUK. Épít az, aki az alapba jelet tesz;
a jövőre gondolsz képed szerint te is,
míg munkám értelmét cáfolná bánatod.

JEREMIA. Milyen kőműves voltam is én, Baruk!
A pusztulásnak ácsa és pallérja:
a bontás, mit Isten építtetett velem,
a Júda vesztivel remegő tudat
a ház, melyben magamat falazó
építő, ablak s ajtótlan zokogok.
Ezt a zokogást őrzik, a sírbelit,
göngyölt papírjaid. De megvannak-e hát mind?

BARUK. Meg, valamennyi. Ezen a legkorábbi,
mit Anatotban, a Benjámin földjén,
pap atyád házában költöttél ifjan.

JEREMIA. Midőn számtól még nem vált el a remény,
s azt hittem, Isten nyelvem alá tett tüze,
ha az Aserák faisteneit elégeti,
s a magaslatokon a kőbálványok körül
elhallgat a lárma, Dán s Betseba közt
új magvetésnek perzselhet parlagot.

BARUK. Ezek, miket már Jeruzsálem ellen
szóltál, elhagyatván Isten szülőhelyed.

JEREMIA. Jaj volt a nap neve, mely a kövek közé hozott,
hol a vidék szelíd bálványai, a kőoszlopok,
melyeket Jósia király ledöntetett
az emberek szívében, cédrustető alatt
mint bűn s paráznaság állottak körül,
megsokasodott Bálok és Aserák
kiirthatatlanul. Kút nem őrzi úgy
a víz hidegségét, mint Jeruzsálem
a maga gonoszságát.

BARUK. Ebben az az öt ének
rejti a veszélyt, mit a nem értett beszédű
nép hozott, az íjvesszős, északról lován,
városaink körül vonván föl sátorát.

JEREMIA. Meggyökereztetve a mérges babonát,
mit Jezaia ültetett (az asszírok felől
mondván) Júda kevélységibe –
hogy Isten nem engedi elveszni Siont.
Miket károgtál, vén sábár, akkor is,
– mondják a bizonyos igával nyakukon
s nem vagyunk-e meg, mind a mai napig
vétkünkben virágozón?

BARUK. E vastagabb meg itt,
miket a jó király Jósia elhalván,
fia, s annak fia, majd hogy ezt négyezer
magával elhurcoló Nabukadnezár,
a mostani király alatt a szamár kancaként,
hol Egyiptom; hol Tirusz felé futó
világi okosság ellen prédikáltál.

JEREMIA. Simogatás volt, mit fájdalomnak hívtam,
a tehetetlenséghez, mely azóta abroncsol!
Bár válna vízzé fejem, hogy könnyhullásom
el ne apadhatna, lennék megszaggatott
ruha, Izrael holtteste fölött!
Csak bűnömre s gyalázatomra lett nekem
az ige, csúfsággal borítva, mi máson
tisztességben őszül. A rest szántó is talál
kalászt ekenyomán; az én vénségemnek,
a szégyenen kívül nincsen aratása.
Hányszor fogadtam meg, tudod, hogy bekötöm,
s ellállítom számat. Ne nevessen rajtam,
e hamis próféták útjain futó nép.
De mint tűz veszi magát Isten csontjaimba,
reszketek, sápadok, mint a szülőasszony,
s mint utcán elvetett magzatot dobom
a nevetők közé a síró igazságot.

BARUK. Zephanja jön erre, a pap. Nem ellenséged;
olajoddal e korsókban mégse érjen itten.

Elmegy, Jeremia is indulna.

ZEPHANJA. Állj meg, Jeremia, ha már itt őgyelegsz,
s a szent templom előtt szimatolod a jelet,
mit Isten szavaként vethetsz a nép elé.
Hallgasd meg, mekkora veszedelmet vont megint
vágyad, hogy a többitől elüss, a fejedre.

JEREMIA. Nem nagyobbat, mint amit Isten rám kimért.

ZEPHANJA. Küldtél te levelet saját eszed szerint
Babilonba az ott raboskodóknak?

JEREMIA. Sáfánnal s a Hilkiás fiaival, kiket
Nabukadnezárhoz küldött követségbe
Zedekia király.

ZEPHANJA. S milyen szót küldöttél velük?

JEREMIA. Amit az Úr üzenni rendelt általam.

ZEPHANJA. Hogy házat építsenek, s lakjanak azokban?

JEREMIA. S plántáljanak kerteket s egyék gyümölcsét.

ZEPHANJA. Vegyenek feleséget.

JEREMIA. S házasítsák meg fiaik…

ZEPHANJA. S a város jólétén igyekezzenek,
melyben foglyok.

JEREMIA. Sőt imádkozzanak érte,
mert az ő jólétük lesz, amiért imádkoznak.

ZEPHANJA. S a köztük levő próféták ellen is beszéltél?

JEREMIA. A jövendőmondók és álomlátók ellen,
hogy el ne hitesse őket álmodásuk.
Mert nem holnap lesz s nem is holnapután,
hogy visszaengedi őket onnét az Úr.

ZEPHANJA. Így írta meg Semaja nekem is szó szerint,
hozzáfűzvén: Ezért tettünk-e Jojak pap helyébe,
hogy minden bolond és prófétálni akaró
férfiún felügyelő legyél s tömlöcbe rakd?
Mért nem dorgálod meg az Anatótbeli
Jeremiát, ki ilyet prófétál, sőt hozzánk küld,
hogy „hosszú lesz az” – a kedvet rontani.

JEREMIA. Ki bűnösebb, ítéld meg Zephanja magad:
ki testire várja a korbácsütést,
mellyel a nemtetszés az Istentől rendeltre
visszaüt, vagy aki hízelgőn Isten szavaként,
áltatja tovább az álmodozást?

ZEPHANJA. Tudod-e, ha én e levelet király
s fejedelmek előtt a népnek felolvasom,
mi lesz a sorsod az ilyen tanácsért?
Hisz egy álmot álmodik, aki ott van és aki itt.

JEREMIA. Nem a többség tetszése, magam ijedelme
volt törvény nekem, míg idáig jutottam.
Édes volna nekem, ismerhetsz a pusztai
szálláson, hova nagy néha vetődik
egy-egy tevehajcsár, élnem egymagamban
s a fügebokrot néznem. De mit tegyek,
ha sarkantyúvá lett vékonyomban az Úr?

ZEPHANJA. Tudom, hogy Isten ködkürtjének tett meg
képzelgésed. Ezért is szánlak és kíméllek.
De vigyázz, nem hóbortod nézi az indulat!
Jobb most is, ha odábbmegy innét. Kinyílt
a palota ajtaja s a nép is erre gyűl.

JEREMIA. Miféle követek vására ez megint?
Nílus-vizet akar inni a király?
Vagy cédrusfán fészkelni Júda fejedelme?
Hogy Tirusztól Memphiszig járják a népeket,
s attól vártok segélyt, kinek fegyverét
elolvasztani sok az Úr egyetlen lehelete.

ZEPHANJA. Menj s ne ártsd magad a nem rád tartozóba,
hóbortos öreg.

Jeremia el, király, követek, a vének.

ZEDEKIA. Mi ajtónk mögött volt terv, tanácskozás,
az udvarunkba gyűlt követekkel beszéd,
elétek tárjuk most, Júda vénei,
hogy mit közös gond kovácsolt eddig,
ne híretek nélkül legyen abroncs és szövetség.
Elsőül te szólj, Tirusz követe.

TIRUSZ. Sok országot, szokást tűrt meg szomszéd gyanánt,
a tenger s két folyam közt a sokarcú föld,
mely – mint mi búzáját, szöllejét, olaját –
gyönyörködve nézte mily sokféle a nép.
S ha volt is közöttünk per, viszálykodás,
elsimult az, mint testvérek közt szokott,
s Tirusz Tirusz, Jeruzsálem Jeruzsálem maradt.
S mint dézsában őrzött növény, virultak tovább
isteneink és szabadságaink.
Csak mióta a fennhéjázó asszír
küldte ránk szekerét s verte fel s tépte ki
ősi helyükről a meglepett népeket,
egy nyájba verni azóta lett divat,
kik az egymás bégetését sem hallották odáig,
s abból ami van s volt a nincsnek és nem lesznek
fúni buborékul birodalmakat.
Júda tudja a legjobban, mivé lett Samária,
mily csoda mentette meg Moábot, Edomot,
Szidont – hogy van Ámmon s küldheti követét.
De kérdezzétek meg apáink csontjait
s a vének emlékezetét, mi volt
Sanherib ereje? Lova s íjvesszeje
vagy a köztünk levő megrögzött civakodás,
mely egyenként dobta véres keze alá
a megrettent népeket.

VÉNEK KÖZÜL. De még örültünk is
a más kárán, mint Izrael Tiruszén,
Sőt Júda is, hogy a kettőből egy maradt,
csak Jeruzsálem van s nincs többé Samária.

TIRUSZ. S lám, mivé lett Asszír és Ninive.
Míg Tirusz hajói vígan járják a tengert,
az ő szekereit eltemette a homok.

MOÁB. Csak úgy mint a mostani sáskarajt s fúvóját,
Nabukadnezárt.

NÉPBŐL. Rendelt ideje
van neki is. Csak mennyi: ez, amit nem tudunk.

EDOM. Rajtunk múlik ez, hogy mint számos gyenge vessző
egyenként töretjük-e el magunk,
vagy magában kevés erőnket összekötve,
gerendát talál s vall csődöt Babilon.

ÁMMON. Úgy van, legyünk egy nép; nevünk: veszedelem.
Majd ha ez a számum is porrá esik szét,
újra kezdhetjük kicsiny pöreink.

AKIM. Bajos ragasztani, mi elrúgja egymást,
Nem szeretik egymást ezek a népek,
a hódító mint lépet szedi szét frigyük.

PASSUR. Tán okod van nem félni Babilont Akim,
hogy az avas gyűlölséget kérődzi szíved.

EGY VÉN. Ha szabad énnekem öregnek szólanom;
az útjába állót tiporja a bika,
s bevárja, míg ledöfik, az oldalt húzódó.

MELKIÁS. Bikával is gyávaság inkább, mint bölcsesség.
Az Eufratesz, ha elbújsz előle: kiönt;
szívedből kell gátat építni ellene.

MÁSIK VÉN. Sokat láttam én, hullámfogónak
jók voltak Júda s a Jordán népei,
míg sziklaszigetén ült Tirusz biztosan.

HARMADIK VÉN. Pusztulásunkat második sivatagul
vetette Egyiptom az asszír s maga közé.

PASSUR. Babilon hangja ez, mely torkotokban
a várfalak alatt csatornát talált.

MELKIÁS. Elfelejted, mit Jezaia jósolt a próféta,
hogy Siont be nem veszi ellenség soha.

PASSUR. Biztosabban ülök én hitemben a hegyen,
mint szikláikon a tirusziak.

EGYIPTOM. Ha én is beszélhetek, mint Egyiptom követe,
kit ez öreg itt gyanakvón emleget;
négyezer éve nézik változatlan
szobraink a tengerként változó időt.
Hány birodalom szállt azóta alá
s Egyiptom ugyanaz, mint amelybe bementek
s kijöttek, megunván, pásztor apáitok.
Nem Nabukadnezár nádtrónja, s félelem,
ami miatt ideküldött fáraó uram.
Magas küszöbbé tesszük mi a pusztát
a szent Memphisz s Nílus köve-vize előtt.
De most nem védelem: vadászat, amire
a kürt szól, nektek s nekünk, a medvét hajtani.
Tudjátok, Egyiptom szeme mily messze ér,
írnokaink, mint a messziről hozott selyemfonalat,
vetélik egybe a tevén, tengeren
érkező híreket: Babilon hátában,
tudják, mire készül a harcias méd,
mily gondba meríti királyát India.
Emésztetlen falt népek hogy rágják gyomorfalát,
s mily kín veti rátok, mint haldokló vadat,
mely vesztét érezvén, fogat vicsorít,
de harapni már nem tud, ha a lándzsákba nem,
melyet a gyermek is torkába taszít.

TIRUSZ. Ilyen hírrel jönnek kalmárjaink is haza.

MOÁB. Karaván útjait, mint elszakadt inakat
rablók metélik.

ÁMMON. S a pusztából kitörve
megtépázzák, mire ideérkeznek, lovasaink.

PASSUR. De ha – mit! – ifjú erejében volna,
s a megrettenés elsöpörné, ki most
velünk fogadkozik, engedhetjük-e, hogy
szőrös keze újra benyúljon,
mint nyolc esztendeje, a belviszály miatt
falaink mögé s elvigye ami edény
a templomban megmaradt, s az ötvöst is vele,
ki újat csinál – s a föld népe közül
minden jobb embert s magát a királyt.
Nem kedvesebb, bár nem félek tőle, amivel
az áruló ijeszt: a halál?

MELKIÁS. Úgy van,
s aki mást szól, abból Babilon beszél.

Jeremia, faigával a nyakában a széthúzódó vének közt nyíló úton a király s a követek elé megy. Mindenki elhallgat.

TIRUSZ. Hát ez itt? Miféle szerzet jön elénk,
ki ember lévén, önként veszi fel,
amit kényszerből visel az ökör?

VÉNEK KÖZÜL. Jeremia ez, prófétálni szokott.

MELKIÁS. Többnyire nem úgy, mint illendő s okos.

EGYIPTOM. S járommal mért jön a nép s király elé?

ZEDEKIA. Szokásuk ez a prófétáknak,
jellel írni a meglepett emlékezetbe,
mit az unott fül szóként elereszt.

Jeremiához.

Mondd meg hát, mit akarsz a járommal nyakadban,
ha már a fontosabbról ennyi főember
figyelmét illetlen elterelted vele.

JEREMIA. Amit Isten akar s bölcsesség fölvennetek.

ZEDEKIA. Az igát? Kiét?

JEREMIA. Kit Isten rendelt,
hogy mint az ökörnek gazdátokká legyen.

PASSUR. Babilont érti az arcátalan.

MELKIÁS. A szolgaságot, melyet ő fegyver helyett,
kínál a föld népének, ellenünk
édesgetve őt.

JEREMIA. Édesgetésem
olyan erőtlen lenne mint fegyverem,
ha Júda bűniért, mit megtetéztetek,
Isten a többi néppel neki nem ád.

MOÁB. Eszed veszett öreg, hogy így beszélsz. Moábban
nem tűrne tétlen ilyen szót ennyi kard.

JEREMIA. Pedig nemcsak Júdának szól az én uram.
Moáb, Edom, Tirusz s a többi nemzetek,
kik itt fölösleges tanácsban nyelvüket
nyűvik: nyakamon mindhez az üzenet.

TIRUSZ. Testedben, ha így szólsz, valóban nagy merészség
lelt rozoga tanyát.

JEREMIA. Nem merészség, kénytelenség:
Mert bár sem erős, sem bátor nem vagyok,
Istennek ellene mondani nem merek.
Ebből ítéld meg, mily kemény úr ő.

EGYIPTOM. De hát az-e az istenek dolga a földön,
hogy rabságra küldjék, ki áldoz nekik?
S tulajdon szentélyüket kínálják fel az üszöknek,
melyet a hódító hajít tetőire.

JEREMIA. Ne bálványokhoz mérd az Izrael istenét,
kik aszerint kapnak füstöt és búzát,
hogy esőt vagy aszályt hoznak-e. Nem egy város,
a világ istene ő, s mint szekereket
hajtja a népek vonulásait.

EGYIPTOM. Ily hatalmas Isten s gyávább mégis,
mint népe legjobbjai. Hol az harcolni kész,
hódolásra unszolva szívná ki az erőt.

JEREMIA. Hatalom, mely sírul kőgúlákat rakat,
bölcsesség, mely utat csillagokhoz mér,
útjait eszével fel nem mérheti.
A bánatos szívnek kell, mint rekedt toroknak,
hangja hatalmához szokni, szándéka
ejtésire formálni életét s szavát,
hogy mint betömött fül meghallja a nép.

ZEDEKIA. Vigyázni kell velük, mert hallgat rájuk a nép.

TIRUSZ. S ez az igás az egyetlen-e, ki Júdában
prófétálni szokott?

MELKIÁS Hananjához. A király rád néz,
Hananja.

PASSUR. Állj elő Hananja, s mutasd meg,
ki a próféta Jeruzsálemben.

HANANJA előlép. Hallgasd meg, Júda királya s vénei,
mi történt múlt este házamban velem.
A tetőn ültem épp s mint szárnyak csapása,
süvítő szél tömte be zúgással fülem.
Dermedtség akkora lepte meg tagjaim,
hogy a hangra, mely beszélt, meglátnom: ki az,
nem emelhettem sem nyakam, sem szemem.
Az pedig kérdezé: Mért rettentél meg szívedben,
Gibeon fia. Nem szoktad-e meg,
hogy az emberek közt szavamként beszélj?
Félek, mondta belőlem a szív inkább,
mint nyelvem bénasága. – Mert nehezek az idők,
s mit bízhatnál, mint romlás hírét, egyebet rám?
Hisz árnyékával is elnyomja Siont,
rávetve, az orjás. Ő pedig megdorgált:
Elhagytam-e én, ha vertem is Dávidot?
Mért nem hiszel hát bennem? Mert mondom: öröm az,
melynek hirdetését szájadba adom.
Mert elvégeztem én, hogy eltöröm a jármot,
mit a babiloni király a népekre vetett.
Visszahozom e helyre – nem több mint két esztendő –
miket Nabukadnezar, a király elvitt,
s bevitt Babilonba: az edényeket,
Jekóniást, a Jósia király fiát
s a foglyokat, kiket Babilonba vittem,
mind visszahozom ide. Ezt mondja az Úr.

Örvendező zúgás.

PASSUR. Ez aztán próféta.

EGYIPTOM. Nagy jósló bizony.

ZEDEKIA. Mit mondasz erre a beszédre, Jeremia?

JEREMIA. Korbácsul emelte Isten az Amos lelkét,
Mihnát, Mikeást s a többi nagy prófétát,
hogy a megrettentet vezeklésre bírja,
s levágott szakáll, megszaggatott ruha
állítsa meg a küszöbön a bajt. Mint az égbolt
vihart jelentő dörgése, olyan
az igazi próféta szava. Csak mikor már
földön fekszik a vetés s a puszta lett lakás,
szivárványt akkor ír békejelül vele
a maradék fölé, melytől mindent elvett,
csak magát nem. Mert mit hallani hízeleg,
van arra mindenkor dobos és citerás,
de a nehéz igazság megkövezett követ.
Kedvetlen hír, feddés, gyűlölség-támasztás:
fizetetlen vigasz: ez az, amire
a próféta lelkét elhívja az Úr.
Te ismered magad, Hananja s tudod,
más szokást vett-e föl az Izrael Istene,
vagy szentségtörőn te toltad-e az Úr
s bódult népe közé megtévesztő szavad?

HANANJA. Szentséget te törsz, én csak ezt az igát,
mit Nabukadnezar küld, nem az Úr, nyakadon.

Hozzálép, s eltöri az igát. Jeremia a tört igát otthagyva elmegy.

MOÁB. Elkotródik az öreg, érzi, alulmarad.

TIRUSZ. Kalodával kéne jármát kárpótolni,
hogy szabadon ne legyen ilyen veszélyes fej.

ZEDEKIA. Megzavarja a népet, ha ekkora ügyben,
egy igent s egy nemet hall, Isten szava gyanánt.
Zephanja, te ki e ködös mesterségbe,
mint mi az ácsokéba, főpapként belelátsz,
s ismered a jelet, mely az igaz s hamis
prófétálások közt különbséget tesz,
mondd meg Hananját csalta-e meg álma,
vagy a járom volt csalás Jeremia nyakán.

ZEPHANJA. Nincs aranyművesi próba a szóra.
Hananja úgy szólt, ahogy szent könyveikben
igaz próféták mondják el álmukat.
De azt sem hiszem, hogy Jeremia hazug.

EGY VÉN. De beszélhet-e Isten kétfélekép,
zavarba ejtve népét önmaga.

PASSUR. Zavarba csak a pap s nem Isten ejt, mentvén;
mi mentséget nem érdemel. Nem mondta-e el,
Hananja világosan, úgyhogy magunk is láttuk,
háza tetején mint lepte meg az Úr.
S nem okos józan ember-e Hananja?
Míg e vén eszelőst, kit csak a feltűnés
csikland, s ellentmondásból él, – ha nem
Babilon pénze, rossz álma is ráveszi,
hogy a félni hajlandóval elejtesse szívét.
Hagyjuk hát őt s a Babilon útjait nézőket,
s higyjük el szívünknek, hogy hazánkhoz a
ragaszkodást Isten oltotta belénk
s az Úr is azt kívánja, mit nem tenni szégyen,
s mire minden érv s e szent ember bátorít.

EGYIK VÉN. S a Jezaia szava, hogy nem veszhet el Sion.

Jeremia vasigával a nyakában.

MELKIÁS. Ez már megint itt van?

VÉNEK KÖZÜL. – Új jármot is kerített.
– Vasból valót.
– Ezt törje Hananja el…

PASSUR. Miféle megátalkodottság ez, öreg?

ZEDEKIA. A taglót keresed-e, hogy ökörré levél?

JEREMIA. Hananja felé fordulva. A fajármot eltörted, de csináltál
vas jármot,
Mert ezt mondja az Úr: Vas jármot vetek
e nemzetek nyakára, hogy szolgáljanak
Nabukadnezarnak, ki király Babilonban,
ők s még a mezőn legelő állatok is.
Te meg halld Hananja: Nem az Úr küldötte
vagy te, hazugsággal biztattad a népet.
Elküldelek ezért, mondja az Úr, a föld
színéről. Még ez esztendőben meghalsz,
mivel hogy pártütőleg szólottál ellenem.

Mély megrendülés.

PASSUR. Itt tenni kell hamar.

MELKIÁS. Még bajt kever a nép közt.

TIRUSZ. E nyelvelőt hallgatni gyűltünk-e össze?

EGYIPTOM. Sérti a fáraót, hogy ki arcát hordja,
arcátlanságokat kelljen eltűrnie.

PASSUR  Jeremiához. Amit kerestél, megkapod pimasz.
Vasigát hoztál, vaskardot viszel.

EGYIK VÉN. Meg ne öld! A próféta vére fejünkre száll.

MÁSIK VÉN. Jövendölt Mikeás is a város ellen,
s megölette-e Uriás király?

ZEDEKIA. Elnémítani van más mód is, azt gondolom.

MELKIÁS. Bízd rám, nem kell vére jegyét viselned.
Maga sem tehet, Isten elé érve,
erőszakról panaszt, – hallgat mégis, – mint verem.

PASSUR. Vidd hát, mi meg gyerünk. Csomózzuk meg
hamar, –
gazda s vendégei – a jónak tartott kötést
hurokká s nem nyaklánccá Babilon nyakán.

Vénekhez.

PASSUR. Ti meg oszolván, vigyétek, mint inatok
győzi, mit Hananja jósolt, s ennyi kard
igaz jóslattá tenni megesküszik.
Követek Passurral el.

ZEDEKIA. Megyek én is, csak a főpappal váltok szót;
mint szenteljük meg illőn a frigyet.

Zephanjához.

ZEDEKIA. Mint félelem áll belém Jeremia szava.
Mi származik belőle, ha elemésztjük őt?

ZEPHANJA. Ebel-Melek keres, a szerecsen.

ZEDEKIA. Tudsz valamit?

EBEL-MELEK. Nem lesz kenyér a városban, uram.

ZEPHANJA. Szolga létedre jósolsz már te is?

ZEDEKIA. Mit láttál, mit tettek? Hol van Jeremia?

EBEL-MELEK. A Melkiás vermében a tömlöcudvaron:
odavetették a sárba, mert nem víz,
sár van a veremben. Éhen kell halnia.
Isten nem ad több kenyeret a városnak, király.

ZEDEKIA. Menj, vegyél szolgákat magadhoz s hozd ide.

Ebel-Melek el.

ZEPHANJA. Veremben vagyok én is, de engem
nem egy perc erőszaka taszított belé,
a naponkénti lassú engedés,
Passur és Melkiás érve, unszolása
juttatott ide, s Juda becsülete,
hogy most e jóst hallva, ki az Isten szavát
hozza nyakán és lángoló szemében,
árulásom vegyen mindenfelől körül,
egy remegéssé téve az éjszakát.
Hisz Nabukadnezar tett, a babiloni király,
a trónra engem, foglyul a négyezerrel,
Babilonba vivén Joakim öcsém.
Hogy lettem Egyiptom szövetségese?
A közeli nagyoktól közrefogva távoli
gazdám szemében sáfár, hitszegő?

ZEPHANJA. Felidézi, mit elnyomni vágyna a vakmerő.
Egy napnyira lát el az indulat szeme.
Mentél te, merre vakságuk vezetett,
rossz sejtelemmé süllyesztve látásodat.
Nem csodálom, ha lidércfényivel megzavart,
megmutatván, hol vagy, az eszelős szava,
de itt hozzák magát a riadalomverőt,
csendességedre is mond tán valamit.

Ebel-Melek, szolgák, Jeremia.

EBEL-MELEK. Kihúztuk szépen, a kötél sem vágta fel.
Rossz ruhadarabokat dobáltunk le neki,
mondván, rakd őket, hogy súlyod fel ne törje
a hónod alá. Így vettük fel szegényt.

ZEDEKIA. Jól van. Zephanjához. Húzódj odébb velük,
Zephanja,
s vigyázd az utat, hogy feltűnést ne tegyünk,
mert magam akarok szembe lenni ez emberrel.

Jeremiához.

ZEDEKIA. Nem kívánom látod a romlásodat;
s eztán sem hagyom, hogy elemésszenek,
de mondd meg igazán: Ő szólt-e általad?

JEREMIA. Bár tépte volna ki jókor a nyelvemet,
mint hogy a maga nyelvévé elhívott.

ZEDEKIA. De mondd hát: lehet-e, hogy ő, aki lakást
itt épített, ékest, a Sion hegyen,
a hatalmas Úr maga nyissa meg
a várkapuval temploma kapuját.

JEREMIA. Sőt tüzet dobat, hogy elégjen a Láda,
mert kedvetlen neki a füst és tulok.
Nem Bál ő, hogy megvesztegethesse a bűn.

ZEDEKIA. De nem ő tette-e Jezaia szájába,
a szót, hogy nem veszhet el Sion.

JEREMIA. Balga bizakodás. A bűn mentsvárává
tettem-e Siont? ezt mondja az Úr.
Övig ért akkor a városban a bűn:
ma azonban a fejtetőn csap át.

ZEDEKIA. S hol lesz trónszéke, ha kiégette magát?

JEREMIA. A Salamonénál dicsőbb templom neki
egy ártatlan szív. Tirusztól Babilonig,
szerecsenországtól a jeges Északig
emeltet magának a szívekben trónszéket ő.
Mert mindég lesz maradék, mely őrzi a jót.

ZEDEKIA. Most pedig hajolj ide, valamit kérdezek.
Ne tégy benn tagadást.

JEREMIA. Tudom mit kérdezel.
De ha úgy, amint mondta, megjelentem: megölsz
s a kért tanácsot megkapván, nem fogadod meg.

ZEDEKIA. A lélekre, melyből lelkünk szakadt,
nem öllek meg, s nem adlak az emberek kezére,
kik életed keresik.

JEREMIA. Halld hát, hogy ne tudd!
Ha a babiloni király fejedelmei
elé kimégy s hódolsz – megmaradsz te is,
s nem ég a város sem el.

ZEDEKIA. De hogyan?
Nem kívánhatja ezt tőlem az Úr.
Hisz minden lépésem őrzik ez emberek,
s megölnek, mielőtt megteszem.

JEREMIA. Ha pedig ki nem mégy, a király kezébe
adatik a város s nem szökhetsz meg te sem.
S ami asszony királyi házadban megmaradt,
prédára veti mindet a kaldeus.

ZEDEKIA. S ha a király, mint mondod, megkímélne is,
nincs-e teli, kik megszöktek innen, zsidókkal
tábora? S nem tennének-e csúfot,
odaszökvén, velem? Hisz nevemben történt
mit Passur s a többiek csináltak ellenük.

JEREMIA. Félelmeid, megmondtam erősebbek, mint hited.
Mint szelek közt hányódsz, míg élsz, sugallatod
képei között. Menj oda s jó dolgod lesz.

ZEDEKIA hallgat. Senki ne tudjon ezekről, s nem halsz meg.
S ha eljönnek hozzád a fejedelmek s kérdik:
Mit beszélt veled a király, mondd: könyörögtem,
hogy ne vitessen vissza a verembe.

A fegyveresekhez.

ZEDEKIA. A börtön pitvarában legyen eztán helye.

Ebel-Melekhez.

ZEDEKIA. Őrizd, hogy kárt ne tehessenek benne,
s beszédivel ő sem a népben és magában.

El a palota felé.

EBEL-MELEK Jeremiához. Nem védtelen az, aki szentül él,
ha nincsen is fegyvere. Látatlan páncél
rajta a félelem, a feléje nyúlót
visszahőkölteti; hisz Istent bántja az,
ki testében templomát készül elrontani.

Baruk és Hanamiel.

BARUK. Várjatok. Ne vigyétek el.

EBEL-MELEK. Mit akarsz?

BARUK.Egy rokona jött meg a Benjámin földjéről;
Hanamiel Anatótból, nagybátyja fia.

JEREMIA. Miért jöttél? Meghalt Sallum, az apád?

HANAMIEL. Meg. S arra kéret, vedd meg a mezőm,
mert téged illet vér s örökség szerint.

EGY KATONA. Jókor vetetsz mezőt.

MÁSIK KATONA. A világvég-jósolóval.

JEREMIA. S mit kérsz a földedért?

HANAMIEL. Tizenkét siklus
az illendő ár.

JEREMIA. Barukhoz. Végy tizenkét siklust
s fizesd meg s irass vételi levelet,
s lepecsételtetve tedd lezárt cserép-
korsóba, hogy elálljon hosszú ideig.

BARUK. Mért teszed ezt? E vétellel mit akarsz jelenteni?

JEREMIA. Amit az Úr ígér általam, hogy nem örök
a rabság, fogunk még mezőket, házakat
és szőlőket adni-venni ezen a földön.

 

Ezékiel (1964)


Ezékiel háza Tel Avivban. Balra fűzfa és kapu, jobbra ház falak, sikátor. Az ablaktalan utcai fal előtt a gyülekező zsidók várják prófétájukat. Esteledik.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. A ház körül nincs ma sem, se mozgás, se
hang.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. A megszokott esti beszélgetésre
hiába gyűlünk ki, száműzött zsidók.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. Mintha nem is az asszonyt tettük
volna sírba,
Maga Ezékiel lenne a halott.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. De ha úgy bántja, kinek szeméből
Jeruzsáleme, az elhagyott, mosolygott rá
közös ifjúságuk a templom tövén –
a gyásztól ilyen szokatlan módon
mért tartóztatja meg szívét?
Ruhát nem tépett, bajúszát nem fedte be,
a szokott jajgatással nem könnyített magán;
csak nézte, mint ki érezni elfelejtett,
vagy bálványává lett a váratlan csapásnak.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Értelem van ebben is, mint mindenben;
mit művel,
s a fejcsóválás hóbortként csodál.
Nem szívtelenség, megkövült bú, mely szokást tör;
jel ez is: a gyász elmaradt jele.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. Úgy van. Szele sem volt a mostani ostromnak
s ő vár gyanánt, mint gyermek téglát rakott a porba,
sáncot vont, s faltörőt faragott köré.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. S emlékeztek-e, még otthon Judeában,
a ház falában lyukat csinálva
azon bújt ki, így jósolta meg a menekülést.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Vagy midőn rozsdás vödröt forralt
üresen,
s nézte: leszedi-e a rozsdát a tűz.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Bűnünk volt a rozsda, a rabság forró vödör.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. De mit jelenthet most a pap
gyászszegése?

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Én azt hallottam, harmadnapja már,
szólni se szól, csak nézi, aki beszél neki.

Egy legény jön, korsóval a vállán.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Ez a fiú a korsóval, háznépiből való.
Kérdezzük meg, mit mond: gazdája mit csinál.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Te az Ezékiel szolgája vagy, ugye?

SZOLGA. Mint ő Istené.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Igazad van, ilyen háznál
tenned szolgálatod, tisztségnek sem csekély.

SZOLGA. Sok, aki boltot bérel, elcserélné boltját,
hogy aminek mi, tanúja legyen.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Látom megbecsülöd gazdád magadban is,
De nem korhollak, hisz akik itt vagyunk,
pedig lesz bölcsebb is, mint te, tudni,
mind azt szeretné, amit te tudsz.

SZOLGA. Hogy mit csinál Ezékiel?

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. Minthogy, amit te csinálsz,
látjuk: olajt viszel.

SZOLGA. Aki engem gúnyol,
a prófétát gúnyolja, s Istent, aki őt.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Már hogy gúnyolnánk. Nem úgy lessük-e
szád nyitását, mintha siklus potyogna belőle?

SZOLGA. Ha azt tenném, mit ő s háznépéhez illő,
nem gyarapodna számból erszényetek.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. Valóban hallgat hát? Megbénult
nyelve is?
Mint könnye elapadt a koporsó fölött?

SZOLGA. Ha alkudván szó szádon annyi jönne ki –
nem annyi, százannyi, mint az övén mai nap,
egy sing selyem, annyit se adnál el, lenne bár
Tel-Avivban a legkönnyebb kezű nő vevőd.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. Oly teljes hallgatása?

SZOLGA. Asszonyunk a
sírban,
előbb nyekken meg, mint ő idefenn.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. S ezt mért teszi?

SZOLGA. Mert oka van.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. De mi?

SZOLGA. Jel.
Az Isten tudja s ő, s ha megvilágosul:
ti is. Ha most tudnátok, nem volna jel.

Indulna be.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. A szél, mely a prófétát ihleti,
az együgyüt, mint marhahólyagot, úgy fújja fel.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Emberek jönnek. Mikáel és Tíruszi.

EGY AZ IDÁIG HALLGATÓK KÖZÜL. Száműzöttek, ha jól
látom.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. Kíváncsiak, mint mi.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. Aggódót mondj, mert úgy vélem,
nem örömhír, ami a prófétában hallgat.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Mikáel van velük; a karaván-szállás
tartó.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. S az idegen mellette? Öltönye tiruszi
szövés; de arcszabása a miénk.

MIKÁEL. Mit tanakodtok itt, száműzött társaim,
ahol beszélni a bölcsesség szokott?
Hol van Ezékiel, hogy a naplemente
elméje fényét nem hozta ki a kapun?

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Benn van, s nem is halljuk, úgy látszik, ma
már.
Lepecsételte száját, mint a bort,
nem szól ezekhez sem, kik háznépei.

MIKÁEL a szolgára néz. Te vagy az? Ezt a félnótást ismerem.
Menj s jelents uradnak, vendéggel jöttem,
ki tudománya híréért került,
a tengertől jövén Tel-Aviv fele
(Mert Uron át egyenesb Babilonba az út);
Nemcsak maga, nyolc málházott tevéje, s minden
hajcsár, cseléd, kit rábízott a tiruszi hajós.

SZOLGA meghunyászkodva. Parancsod szerint, de hallod, lakat
van száján.

MIKÁEL. Fülébe nem öntött viaszt
s az illemet, mivel az utasnak tartozik,
nem némította szívében el. S hall is majd,
mitől bajos lesz némán maradnia.

Szolga bemegy a házba.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. Nem tudom kijön-e?

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Mert hangját nem betegség
vitte el, vagy szeszély, vagy más, minek benne van
gyökere. Isten keze, mi ilyenkor rajta van;
Érv nem fér füléhez, s dermedt benn azonkívül
mivel Isten húzza görcsbe, minden akarat.

TIRUSZI. Emlékül, sajnálnám, ha csak háza képét
vihetném, s szavát leső gyülekezéstek
Tel-Avivból tovább. Mint a Tiruszi,
hajóscéh bizalmasa, ki kalmári kapzsiság
kizárásával viszem szét áruit,
s tengerré teszem, hajóiknak folytatva
útját, ingó tevémen a szárazát:
ahol testvérem él, Elámtól Szidonig,
megkeresem azt mindenütt, réznél s fűszernél
drágább áru gyanánt vive el közébük
az összetartozás édes illatszerét.
Mert rabok nemcsak ti vagytok itt, sok a szétszórt,
Egyiptom vízesésitől a méd észak
havasaiig; hova Izraelt hurcolta,
a hóként olvadót, mielőtt maga
és országa elolvadt, Asszurb-Annipál.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Számoló táblácskáitok közt, dicséretes,
hogy nem feledted el, bár nem vagy, látom, szegény,
a két táblát, mely a rabbal egy fényt-árnyat vet rád,
De Tiruszba, mondd, mikor s honnét kerültél,
mert a nagy száműzetésbe vonulás,
mely tizenkét éve minket idevert
nem Jeruzsálemben ért, ismernénk különben.

TIRUSZI. Apám volt, ki Manasszé alatt, hazájából
a szigetre rakott városba menekült.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. A gonosz királynak köszönheted tehát,
hogy bástya mögül nézhetted menetünk.

TIRUSZI. Nem részvétlen, mert bár születés s ragaszkodás,
tiruszivá nevelt, mi emberré tesz,
s mint lehellet fönntart: apáim hite.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. A hadjárt vidéken, áruddal nem is
kelhettél volna át büntetlen, mint zsidó.
Hisz városod nem esik messze a mienktől,
mit ostrommal tör most Nabukadnezár.

TIRUSZI. Négy tengerre tekint a megnőtt Babilon;
óriás terein, mint szomszéd fér el
béke és háború, harc s kereskedés.
Riblán át jövet láttam a királyt,
csak fél szeme villog a város fele,
melyen egész szívvel csügg aggodalmatok;
a másikban csatornák, épülő utak,
paloták képe reng, mint sugaras tavon.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. S a ravasz tiruszi tett róla időben,
hogy ezzel nézesse rakományait.

TIRUSZI. Mint évszakok jönnek, és múlnak a birodalmak.
Hozzájuk öltözik, kit világokban
gondolkoztat a tenger: a tapasztalt hajós.
Rom lesz, mint Ninivé, Babilon; gyorsabban
emészti a népeket hatalom, uralkodás;
de aki úgy hű, hogy ostobán nem dacol,
épen emeli fel az omlásból fejét.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Jeremia szava ez, a hódolást tanácsló,
hol a kétségbeesés áll most a várfalon.

Ezékiel háznépivel. Egy széket hoznak előtte, beleül, s némán nézi a körégyűlteket.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Az ő széke, azt hozzák.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. Jön maga is,
Ézékiel.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT Ezékielhez. Nem vagyunk oly sokan, hogy
a hang, a mellből
előtörő, jöttödre zajjá álljon össze;
hallhatod mégis, fölmorajlik az öröm.
Látunk, s megszűnt a napfogyatkozás,
melyben botorkálva járt szívünk nélküled.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. Kérhetjük-e, hogy jelenléted után,
mely apát ad, hol árva őgyelgett elébb,
hangod is előjöjjön a házból, melyre zárt,
hogy néma légy, úgy hírlik, magasabb parancs ver?

MIKÁEL. Mint szolgád megvitte – s tán ez a hír csalt elő –
nemcsak mi álljuk bölcsességed körül,
kiknek naponta megteríted magad;
ritka vendéget hozott ide híred,
a szigetváros fiát, gazdag zsidót;
ki maga szabad lévén, a rabtól jön kérni,
hogy vándor árujával Ezékiel szavát
vigye el Nyugatra legdrágább málhaként.

Ezékiel hallgat.

TIRUSZI. Tudom, uram, hogy nem sértő vonakodás
hagyja választalan földig-hajlásom;
a szokatlannal írja a próféta
az emberek emlékezetébe a nagyot.
Szó lesz bizonnyal csönded is csakhamar;
volnék bölcsebb, könyv gyanánt olvashatnám máris
a mozdulatlan szakáll fölött szemed.
De csak egy éjt hagy szolgálatom, s mire
Tel-Aviv füzeit megfesti a hajnal;
ringó árum elvisz, szembe vele. Ezért hát,
bármi nagy, mi szádra kulcsot fordít bentről,
nem kicsiny az sem, ami kintről kopog.
A szétszórtak füle jött, hogy halljon, a nyelvhez
a fejhez a felszabdalt s szétdobált tagok.
Mi maradt abból, min Dávid volt király?
Hova lett a tíz fi, Izrael, a nagyobbik fél?
Jártam ott, hová honát feledni
vitte el az asszír: ritka, ki tudja még
nagyapja hol szántott; nem érti az érte
zokogó Ráchelt másnyelvű fia.
S a keményebb, a magnak maradt kettő
Nincs méhodu, mely rajt bőségiből annyit
bocsátana, mint amennyit a kényszerűség
Judából repített szét. Itt a tízezer,
Jeruzsálem virága, közte ti magatok,
kiket önként hozott, hogy megbántott Babilon
haragját elfordítsa a száműzetésbe
Joakim király. S kik előbbre a jó apát
gyászoló Joaházt követték
a Nílus vizét gyarapítni könnyel
midőn királyt cserélt a gyanakvó fáraó;
Vagy akiket, mint apám; korábbi baj, ijedtség
dobott s tapasztott a Libanon alatt
Tirusztól Szidonig; vagy a könnyebb eke,
a kereskedés, vitt kincseket szántani,
tenger barázdáján s népes szigetein.
Babilon királyának országa nem nagyobb,
mint amekkorán gyertyát Jahvénak gyújt,
péntek este a zsidó. Helyben a szétszaladt
országból mi maradt? Egyetlen város,
mely körül sátrakból nőtt a puszta völgyeken
vérszomjas tartomány, falát ostrom töri,
ínség puhítja bentről, védőiben
kétségbeeséssé vált a megvetett jótanács.
Egy hét, vagy hónap s nincs Jeruzsálem sem.

A zsidók felzúdulnak.

Vagy ha igen, s hitetek lesz igaz, a Jezaia
szaván tapadt, hogy örök szegletkövet ékelt
Sionba az Úr, s járvány vagy a halál,
más angyala a hóhér elkészült kezéből
kicsapja még a pallost, mit meztelen nyakra tesz;
nagy családját Jákob Gád s Berseba közé
vissza akkor sem telepítheti.
A világ lett, a határnélküli, hazánk;
némaságodon dörömbölve, ennek a
hazának kérek én, Ezékiel igét.

Ezékiel hallgat.

HANGOK A TÖMEGBŐL. „Lódobogás”, „Ilyenkor?” „Megállt”,
„ Itt közel.”
A helytartó emberei. Esti gyűlésünk
adta föl valaki.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Gyanús a zsidó,
mióta Judeában a had folyik.

MIKÁEL. Egy ló ez.
Nem jár rendőr maga.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. Rajtütés nem dobog.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT a társához. Furákat beszélt, gyanús
nekem a jövevény.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Utas lesz, kérdezősködik.

EGY A TÖMEGBŐL. Most megköti
lovát.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Hozzánk jött. Erre vezeti,
akivel beszélt.

TEL-AVIVI EMBER.  Ez itt a háza,
a székben ott ül Ezékiel maga.

A hírhozó belép.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. Milyen poros a köpenye.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Arcán lárva
a veríték s a por. Messziről jöhet,
nem kímélve lovát.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. Sem magát. Tartotta
a nyereg, de most himbál alatta a föld.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Ki vagy, honnét s mivel jössz hozzánk,
mert halljuk, bennünket keresel? Zsidó-e,
mert por és fáradtság elfedi nemzeted?

HÍRHOZÓ. Zsidó vagyok és hozzátok jövök, Mizpáhból,
minthogy lovat alám ott adott a hír.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. Mizpáhból? Benjámin földjéről? Ide?

HÍRHOZÓ. Kerülőutakon, egyedül röpítve,
mit átvenni ezernek is nehéz.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Az ostromról?

HÍRHOZÓ. Ha annak hívod, ami már nem az.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Mondd ki, hogy lássuk, megbírja-e szívünk.

HÍRHOZÓ. Kevés szóban fér el a legnagyobb csapás.
Kik imátok homlokkal a Dávid városa
felé fordulva mondjátok este,
fordulhattok most már észak vagy dél felé;
a föld mélye felé mégis a leginkább,
mert rom az, ami Jeruzsálem volt előbb.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. Elesett.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Mégis.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Vigyázz. Nem vakhír
ültetett, hogy megtévessz, nyeregbe?

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. Cáfold meg,
mert hallja, de hinni nem bírja fülem.

HÍRHOZÓ. A múlt része, bár vérzik még, mit mondok. Seol
pecsétje őrzi s jövendő krónikák.
Amitől féltetek, s nem hittétek, hogy meglesz,
rabok nyomomban áradó tízezrei,
szemgolyójukban hozzák látott gyanánt.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. S hogy történt? Mi gyengítette el Siont?
Éhség vagy árulás?

HÍRHOZÓ. Az ostromló erő,
s a csüggedés talán, mely látja, hogy vesztibe
lovalták a bajt fölé szájolók.
Mint verébfészket a jólmászó suhanc,
leveri már elébb Nergálserezál,
ha a sivatagból fejét kidugva,
magára nem vonja tekintetét a Fáraó.

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Állta mégis, hogy fölmentést hoz, szavát?

HÍRHOZÓ. Szava több volt, mint szekere, biztatása, mint lova.
Néhány csetepaté után hanyatt-homlok
vitte a becsület, s segítség látszatát.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. S a király, Zedékia?

HÍRHOZÓ. Betelt a tétovázón
mit megjósolt Jeremia neki. Látván
hogy a nagy fal ledőlt, s a középső kapuban
ott ülnek Babilon fejedelmei,
szökést próbált s ki is csúszott a két kőfal közén,
ahol a királyi kerten az ajtó van,
otthagyva a népet, a sivatag fele.
De megtudta, s utána küldött a káld,
Jerikónál lett fogoly, ő s aki vele volt.
Most Riblába viszik, fiastól úgy hírlik,
szembe ott lesz azzal, ki székibe tevé.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. S a templom, azt mondod megsérült
az is?

HÍRHOZÓ. Mint ki szívet tép ki, azt rontotta-égette,
földig a garázda bosszúja legjobban.
S a tűz fogott rajt, csákány kikezdte;
a kihordott edényt, megmaradt ezüstöt
nem vette ki a fosztó kézből az Úr.

Mélységes hallgatás.

EZÉKIEL megszólal. Hova lett szájatokból a nyelv? Érti már
némaságom a hang, a melledbe szorult?
Hitvesnél közelibb a halott, kit özvegy
s árvaként állsz körül, s főt nem kopaszítsz;
a szokott siratáshoz nincs könnyed, sem jajod.
Bánat ez, mit a gyász érinteni nem mer,
leplet nem vet rá az előírás;
mert nincs szokás arra, s nem lesz, mi egyszeri
s mint a világ eltört tengelye mered.
Ezt jósolta nektek, hallgatván, Ezékiel.
Ezt a lovast várva ült ki háza elé.
Akit, mint a szerelmes énekest, jóhangút,
jártatok hallgatni, próféta, látjátok már.
Akkor szól, midőn állkapcsotok görcsbe
az ideért fogja, mint övét a közelgő.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. Beszélj, Ezékiel.
Vígasztalj, ha tudsz.

TIRUSZ. Sírba a múltat tette a várt hír,
a jövőre legyen most kulcsfordulás szavad.

EZÉKIEL. Halljátok meg hát. Midőn nyeregbe ült,
Mizpáhban a lovas, az Úr keze lőn rajtam,
s lelke egy völgybe vitt, s tett le közepén.
Csonttal volt megrakva a völgy, s peremén,
száraz volt már a csont. „Megélednek-e
– kérdezte tőlem – ezek a tetemek”?
Te tudod, mondám. „Menj, – szólt – s prédikáld:
Halljátok meg ti megszáradt tetemek, mit ígér
az Úr. Inat von ő s húst hoz reátok,
bőrrel borít és lelket ad belétek.”
S én prófétáltam, s lőn zörgés, zendülés,
egybement minden csont az ő teteméhez,
s lám, ín volt rajtuk és hús nevekedett,
bőr borította, de lélek nem volt bennük.
S mondá nekem: „Prófétálj ember a léleknek,
a négy szelek felől jöjj elő s lehelj
e megölettekbe, hogy éljenek megint.”
Prófétáltam, s lelkes lett s lábra állt nagy sereg,
de nem volt bennük remény. „Elszáradtak a csontjaink;
kivágattunk – kiáltották, – mit akarsz velünk?”
„Prófétálj, parancsolta az Úr, s mondd nekik:
Megnyitom sírotok, s kihozlak földetekbe,
hogy meglássátok, én vagyok az Úr.”

ELSŐ SZÁMŰZÖTT. Bizony az Izrael háza volt a csont nép.

MÁSODIK SZÁMŰZÖTT. Neki ígért visszatérést, rátevén kezét.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT. Hogy mint a szétszórt csont egybe-
megy megint.

TIRUSZI. De jól értitek-e? Lehet-e száraz csont,
ki Istent ismeré? Nem a világ a völgy,
s a máshitűek benn a megszáradt tetemek?
Azokat kell prófétálván megélesztened?

EZÉKIEL oda se hallgatva. S hogy lovát a félúton verte a hírhozó,
rámütött szavával: „A pásztorokról szólj.
Betelt a haragom pásztorok rajtatok,
mert magatokat legeltettétek ti
megévén a tejet s a gyapjút fölruházván.
Kihozom azért a népek közül népem,
építek aklot neki az Izrael hegyein.
Szolgámat adván Dávidot pásztorul,
hogy a gyengének erősség, betegnek
orvossága legyen, a megtörtet bekösse,
s elcsellengve zsákmányul ne eshessen többet.

HARMADIK SZÁMŰZÖTT a Tiruszihoz. Izraelé mégis csak, hallod
az ígéret.
Azt gyűjti egy akolba, s adja Dávid alá.

NEGYEDIK SZÁMŰZÖTT. Eltörülve a kétfele húzást, a kétféle
feleség: Ráchel és Lea fiai közt.

TIRUSZI. Ami elszéledt juh, ha Sionból nézed,
világosság, szétvitt a pogányok felöl.
Nem pásztori mulasztás, Isten büntetése,
szórta szét egyedül Izraelt; magvetőként,
dobta a nemzetek közé az Úr.
Magasabb az ő útja az ember útjainál,
terein nem jár a sántító ész.

EZÉKIEL a látomást mondva. „Mit láttok a hegyen Kebár
lakósai?
– hallám, hogy a lovas egy nap földre volt –
Kus és Séba mért fogtad be, miféle falrakáshoz,
terhet vonni magad? Egyiptom: mit fejtesz?
A cédrust fejszéddel mért vágod Libanon?
Új Dávid épít népének új várost,
s a nemzetek; mint szolgák segítenek neki.”

TIRUSZI. Ne a népek fölé rakd városod, Izrael.
Köztük lágy sár, mibe a kőműves követ tesz.
Nem gazdául küld, tanítóul az Isten,
hogy elvezesd hozzá, aki nélküle vak.

EZÉKIEL. Egy férfiú állott ama, látásbeli
helyen, az épület előtt a kapuban.
Kezében lenzsinór, mérőpálca s szólt:
„Hirdesd meg Izraelnek, hogy tudja, amiket látsz,
mert megépült a templom, szebbnek, mint valaha volt.”

TIRUSZI. Kösd falba s tartósb a kockakőnél
a szív. A hit, mely a világ terein át,
azt köti boltba, zsidót és pogányt: templomot,
a Salamon álmánál dicsőbbet emel.

EZÉKIEL. S a házon kívül, ím, kőfal van körül,
s a férfiú kezében mérőpálca, hat sing,
s megy a kapuhoz, mely Napkeletre néz,
s mére küszöböt, egy pálca széleset,
s egy pálcányira a másik küszöböt is

TIRUSZI. Nem építőkkel fog versenyezni az;
a fáraók gúláját szégyeníti meg,
akit elküld majd választottjaként.
Nem kiált, nem lármáz, az utcán nem hallatja
szavát; a megrepedt nádat nem töri el.

EZÉKIEL. És méré száz singre a háznak hosszúságát…

TIRUSZI. S a pislogó gyertya belét nem oltja el.


Jegyzet a Négy prófétához
Aki a négy próféta-képet a tíz év előtti vázlattal összehasonlítja, feltűnő eltérést, első pillanatra, csak az Ezékielben talál. A négy próféta közül ő, a bezárkózás prófétája, a jövő álmaival kárpótló, volt a legkevésbé megszerethető, viszont mint a nagy prófétai sort lezáró, egy magatartás rögzítője, mégis elhagyhatatlan. Az erő és bátorság hiányán kívül az ő alakja késleltette a darab megírását is.


Ha az ő megtört hallgatásával, vigasztaló jóslatával zárom le a drámát, nem mértem föl a meredeket, mely az egymás fölé növő alakokban sokkal magasabbra mutat; ha egy ötödik prófétát fűzök a négyhez, a félszázaddal később élt Deuterojezaiát például, aki az Ézsaiás könyve 40–55. fejezeteit írta, s a pogány népek tanítását, a térítést tűzi ki a szétszórtak céljául, a dráma íve nyúlik és törik meg a visszaesést jelentő negyedik prófétával. Végül is ezt a megoldást választottam, amely most áll az olvasó előtt; a deuterojezaiai szellemet egy tiruszi kereskedő alakjában hoztam ötven évvel előre, a Jeruzsálem eleste hírétől feszült jelenetbe. Deuterojezaia a kutatók szerint valóban tiruszi volt, s birodalmak emelkedése-süllyedése, a zsidó közösségen túllátó tapasztalat tanította meg népe javára világméretekben gondolkozni, s missziót találni.


A kereszténységet különben nemcsak ő vetíti előre a mű mai alakjában. A sok évi foglalkozásnak épp az volt egyik gazdagodása, hogy prófétáimban embrionálisan a kereszténység más lényeges elemeit is megtaláltam. Hosea istene nem szelídül meg Jézus szerető Mennyei Atyjává, de előttünk öltözteti a bosszúálló eget az irgalom színébe. A világtörténelemnek értelmet adó Jezaia nem a Civitas dei írója, de Ágostonra emlékeztetőn lát tervet és célt az események kusza áradatában. Az agglegényien szomorú Jeremia, a legmodernebb próféta, nem protestáns lélek, de a lerombolásra ítélt templomot a szívek kamráiban, a szertartást Isten és ember közvetlen viszonyával akarja pótolni. Utánuk az egy képbe szorított két próféta a darabot lezáró páros monológban a zsidó út szétágazódását jelzi, bezárkózásba s kitágulásba, judaizmusba s kereszténységbe.


Munkámban, a tanulmányban idézetten kívül, egy másik kitűnő német könyvre támaszkodtam, Duhm „Israel's Propheten”-jére, mely hosszabb fordításokat is közöl a drámáétól nem idegen versmértékben. A nevek helyesírásában is hozzá alkalmazkodtam, abban a reményben, hogy így kevésbé térek el az eredetitől. De ha a darabot egyszer bemutatnák, a rendező bátran visszatérhet a Károli-bibliából ismerős Hozseáshoz, Ézsaiáshoz, Jeremiáshoz; szótagszám s hangzás nem lesz akadály a vers ejtésiben.