Nyitóoldal


NAGY CSALÁD

A kis család (1962)


SZEREPLŐK
BODOR ERNŐ
KATA, felesége
VICA, lánya
PÉTER, fia
SZILASI ANDRÁS, nyugalmazott tanár
GARA, gondnok
KLÁRA, segédházfelügyelő
MESZLÉNYI LÍDIA, egyetemi hallgató
VERA, Lidi barátnője
VOGEL KARCSI, lakó
TÓTH SÁNDOR, barátja
SZERELŐ
BÚTORHOZÓ MUNKÁS


ELSŐ FELVONÁS

A szülők dolgozója Bodoréknál, az utcai ablakok felől nézve… Bal felől osztatlan fal, vastartókra szerelt könyvespolcokkal, melyek középütt nagy, szétbontható rekamiénak hagynak helyet. A háttér falán a hall bejárata. Jobbra középütt ajtó a „gyerek” szobába. Ezen a falon is könyvek. Elöl – az elvett ablak s a jobb oldali fal sarkában nagy íróasztal mindkét felén szék. A másik sarokban virágok: rododendron, szanszavéra… A hallajtótól balra kisebb garnitúra: asztal s két színes karosszék. A berendezés együtt eltöltött évekre, de eltérő ízlésre s érdeklődésre vall… A bal falon regények, közgazdasági és technikai munkák, egy részük kötetlen, néhány díszsorozat is van köztük: haránt bedugva művészettörténeti albumok – az egész fal tarka, rongyszőnyegszerű mintát ad, melyhez igen jól vág a sarokbeli garnitúra sárga piros foltja s világos faszíne. A jobb oldali falon külön szekrénykében komorabb kötésű, többnyire természettudományi munkák – ezekhez húz a nagy, sima üveglappal fedett íróasztal is, s mögötte a régies karosszék. Míg a jobb oldalán föltornyozott könyveket, irattartókat s az ellenkező oldalhoz odahúzott zsámolyt nyilván a másik ízlés vihette oda… Amikor a függöny fölmegy, Kata az íróasztalnál áll, most érkezhetett, mert a tarsolya, élelmiszerrel tele, ott van az asztalon mellette. Előtte a posta, amelyet állva nézeget – anélkül hogy fölemelné a különféle kártyákat, meghívókat. Aztán egészen eltolja őket, s egy önkéntelen, gyötrött mozdulatot tesz, két halántékát a két tenyérpárnája közé fogva.

VICA a szomszéd szobából bekukkant, s kérő arcjátékkal egy fehér alsószoknyát nyújt be, majd a vasalódeszkát is előhúzza a háta mögül. Anyú-ú!

KATA. Nem vasalhatnád ki egyszer magad?

VICA. De hisz tudod, hogy nem tudom.

KATA elveszi a vasalódeszkát, s az íróasztal s az odahúzott virágasztal közé teszi.

VICA. Már úgy vártalak vele… Azt hittem, elfelejted, hogy zsúrba kell mennem.

KATA. Péter itthon van?

VICA. Péter? Ja, igen, itthon.

KATA. Tanul?

VICA. A díványon fekszik, s valami színdarabot olvas. Kinn csöngetés, Vica kiszalad, az ajtót nyitva hagyja maga mögött.

KATA bekapcsolja a vasalót, s eligazítja a szoknyát a deszkán. Kiszól. Ki az – apu?

VICA bejön. Egy bácsika van itt. Azt mondja, régi ismerősöd…

KATA. Nekem?

SZILASI belép Vica mögött.

KATA ránéz, közben leteszi a vasalót. Bocsánat. Milyen ügyben tetszik…?

SZILASI. Engedelmet, hogy nem mondtam meg a nevem; de kíváncsi voltam, megismer-e…

KATA. Ó, hogyne… A hangja, az rögtön…

SZILASI. Mindig szerettem az ilyen kis kísérleteket – az életben is…

KATA fölsikolt. Szilasi tanár úr! Bandi bácsi… A vasalót oda teszi a deszkára, s Szilasihoz megy; egy pillanatig haboz, megölelje-e; aztán csak a kezét rázza meg, ölelésnek is felérőn, mindkét kezével.

SZILASI. Gondoltam, hogy ebben az álarcosbáli maszkban, amit az öregség rak ránk…

KATA. De! Rosszul tetszett gyanítani… Csak olyan váratlan volt. Hány évet is…

SZILASI. Huszonhármat.

KATA. S amikor a hangját meghallottam… Nem, ezt semmi kincsért el nem ismerem, hogy nem ismertem meg Bandi bácsit… Hisz alig változott. Nézi. Ha az ember egyszer az ősz haját megszokta.

SZILASI. S még egy s más egyebet…

KATA. Én biztos sokkal jobban megváltoztam…

SZILASi megnézi. Nem. Inkább csak… jobban hasonlít önmagához… Levetette a…

KATA. Fiatalságot?

SZILASI. Amelyet már akkor is egy kicsit álruhaként viselt. De bocsánat, nem perzselődik itt valami?

KATA a vasalóhoz kap. Dehogynem…

VICA ijedten. Csak nem az alsószoknyám?

KATA. Nem, nem az alsószoknyád… Bandi bácsi ma is éppolyan kitűnő észlelő, mint a fizikai előadóban…

VICA. Anyukám… Énnekem öltözködnöm kell… De ugye… a szoknyára mutat, s kimegy.

KATA kissé bosszúsan. Nem, nem… Meglesz… Átfordítva az alsószoknyát. Megszoktam, hogy az ünnepnapjaimhoz is ilyen harangok harangozzanak… Szilasihoz, nevetve. Szombat este otthon maradni: ez az erkölcsi megsemmisülés – az ő szemében…

SZILASI. S a harangszoknyák alá az alsót – persze csak anyuka tudja kivasalni.

KATA. Ó, Bandi bácsi így nyomon kíséri a divatot.

SZILASI. Aki lányiskolai tanár volt…

KATA. Akkor nem vettük észre –

SZILASI. Vagy legalábbis nem árultam el… Most, ha néha reggelente egy lányiskola előtt megyek el, s a kollégákra gondolok, akik néhány perc múlva ott a katedrán ezek fölé a mai lányok fölé állnak ki – akaratlan is megnézem a siető alakokat.

KATA. S mégis hűtlen lett hozzájuk, Bandi bácsi. Maga kéredzett át a fiúkhoz…

SZILASI. Igen, az utolsó húsz évet Szentesen tanítottam…

KATA elgondolkozva. Biztos megvolt az oka… De legalább hozzánk, régiekhez nem kellett volna hűtlennek lennie. A tízéves találkozón úgy vártuk. Az adott az egésznek értelmet, hogy Bandi bácsi is ott lesz…

SZILASI. Igen, emlékszem, még aznap délelőtt is telefonáltak. Gondolhatja, hogy nagy kísértésben voltam…

KATA. Olyan csalódottak voltunk…

SZILAS. Mérlegeltem a csalódást… De a fájdalmat is, amit másutt okoztam volna…

KATA. És most? Mit tetszik keresni Pesten? Csak nem valami tanfolyamra rendelték fel Bandi bácsit?

SZILASI. Tanfolyamra? Nem, engem már nem rendelnek föl tanfolyamra. Nyugdíjas vagyok… Budapestre pedig úgy kerültem – hogy itt lakom a lányoméknál.

KATA. Hát már az is asszony? A kis…

SZILASI. Emő… Igen, asszony. Egy fiatal kolléga vette el. Sőt a kisfiuk el elérte már azt a kort, amikor egy nagypapa csaknem olyan jó dajka lehet mellette, mint a nagymamák szoktak lenni.

KATA. S az ő nagymamája… Bora néni?

SZILASI. Ő ott maradt Szentesen… A rák… Így hát a kis Bandikának velem kell beérnie…

KATA. Ez az egyetlen, amit a gyermekeim nevében irigylek tőle.

SZILASI. De hisz a maga gyermekei már nagyok. Ez a kislány…

KATA. A kisebbik. Annál inkább. Erőltetett elevenséggel. Hát el sem mondhatom, milyen boldoggá tett, Bandi bácsi, hogy fölkeresett. Hogy vártam, hogy egyszer csak beállít. Egyetemi hallgató koromban, de később, mint asszony is.

SZILASI. S amikor már réges-rég nem várt, mint a magam árnyéka, egyszer csak felbukkanok.

KATA. De hogy nyomozta ki?… Tudta az asszonynevemet?

SZILASI. Küldött házassági értesítőt.

KATA. S Bandi bácsi híres emlékezete, persze –

SZILASI. Aztán meg a szegény vidéki tanár – ha nem is tolakszik –, figyelemmel kíséri a kiváló tanítványt.

KATA. Kiváló…

SZILASI. Néhány éve egy fiatal kolléga került hozzánk, aki hallgatta a különkollégiumát. Szegő.

KATA. Hogyne, emlékszem… Nem olyan sokan hallgatnák.

SZILASI. Aztán a cikkei… A Fizikai Szemlében.

KATA. Ó, ha tudom, hogy Bandi bácsi is olvassa… Még jobban szégyelltem volna.

SZILASI. Nem. Miért? Nagyon érdekesek… Ez a tavalyi – az elemi részecskékről.

KATA. Alig több ismeretterjesztésnél. Nem volt érdemes annak idején fűt-fát megmozgatni, hogy a szerzője ne mint holmi városházi gépelő vagy titkárnő élje le az életét.

SZILASI. Az is szép dolog, ha valaki a tudomány légkörében élhet. Fölütheti a legfrissebb folyóiratokat. Szemináriumot tarthat. Követheti az eredményeket.

KATA. Lassan ez is csak kötelességgé válik. Mint a zárthelyik kijavítása vagy az élelembeszerzés, a harangszoknyák kivasalása…

SZILASI. Igen; maguk nők nem a legjobb vásárt csinálták az emancipációval.

KATA. A kandidátusi dolgozatom olvasta, Bandi bácsi? A relativitáselmélet az elektrodinamikában.

SZILASI. Hogyne… A doktori értekezésében sok eredeti volt. Akartam is gratulálni hozzá…

KATA. S én is gondoltam rá, hogy elküldöm,… De aztán azt gondoltam: majd a következőt… Ami méltó lesz Bandi bácsi várakozására. Persze, nem volt mit elküldeni… S közben öregszik az ember. A legöregebb tanársegéd a tanszéken. Tudja, hogy néznek az ifjú titánok egy ilyen ott ragadt némberre… Elevenen. No, de nem akarok panaszkodni. Csak túlesni… a tényen,… nem lett belőlem semmi… S most már örüljünk egymásnak. Hisz az, hogy itt van… Minek is köszönjem? Csak az, hogy Pestre került a lányához…

VICA benéz. Kapom a szoknyát, mamikám?

KATA. Igen, vidd.

VICA. Mit szólsz, melyik cipőt vegyem föl hozzá?

KATA. A pirosat.

VICA. Nem adnád oda a tiédet…

KATA. Miért kérdezed? Szilasihoz. Vesztemre egyforma lábunk van.

SZILASI. S nemcsak a lábuk. Egyre nézem. Nagyon hasonlít ahhoz a másik lányhoz… harmadik pad, az ablak mellett.

KATA. Sajnos, csak külsőleg. A természete inkább az apjáé. A fiamban sokkal több van belőlem. Bár néha elrémít. Átszól a másik szobába. Péter!

PÉTER. Tessék!

KATA. Gyere csak be egy percre. Be akarlak mutatni valakinek… Akiről már meséltem neked.

PÉTER megjelenik egy kihajtott könyvvel a kezében – unottan nézi az öregembert.

KATA. Szilasi tanár úr.

PÉTER. Igen, hallom. A mesebeli Szilasi tanár úr! Anyám a tanár úr miatt szokott szánni engem.

SZILASI mosolyogva. Szánni?

PÉTER. Hogy nincs olyan tanárom, mint Szilasi tanár úr. Aki egy kicsit rendbe szedné a gondolkozásomat.

SZILASI. S maga? Vagy inkább te-t mondjak?

PÉTER. Ahogy tetszik. Ez a felnőtt urak joga, hogy szólítanak.

SZILASI. Maga nem osztozik ebben a szánalomban?

PÉTER. Nem, én nem hiszem, hogy az én gondolkodásom, ahogy anyám gondolja, bárki is rendbe tudná szedni… Húsz évvel ezelőtt egyáltalán könnyebb dolog lehetett valakinek a gondolkodását rendbe szedni.

SZILASI. Ezt én is tapasztalom. De azt hittem, én öregedtem meg…

PÉTER. Lehet, hogy a tanár úr is megöregedett. De a fiatalokban is kevés a hajlam, hogy… balekek legyenek… S ha szánnivalónak érzik magukat, hát egészen másért, mint hogy egy hőn szeretett tanár serdülőkori ellágyulásuk perceiben – nem tudta a pányvát a nyakukba dobni.

KATA. Nagyon sietsz a kártya kirakásával…

PÉTER. Azt hittem, azért hívsz át, hogy bemutass. Ha kívánod, adhatok olyan válaszokat is, mint egyetemi felvételkor, ideológiából.

SZILASI. A világért sem… Hisz akkor nem tudom meg, hogy a mai fiatalok mért szánják magukat. Pedig ez nagyon lényeges, hogy egy nemzedék mért sajnálja magát.

PÉTER. Miért? Hát például azért, mert megromlott a viszonyunk az igazsággal. Kata és Szilasi egymásra néznek.

SZILASI. Megkérdezhetem, mi az a könyv, amit olvas?

PÉTER. Tanár úr úgysem ismeri. Egy svájci író…

SZILASI anélkül, hogy megnézné. Dürrenmatt… A vőm irodalmár, s így véletlen ismerem… S jó?

PÉTER. Biztosan. Kár, hogy nem nagyon értem. Nem tudok németül.

SZILASI. Mért nem olvassa a magyar műveit?

PÉTER. Mert azokat olvastam már. El.

KATA. Most látta…

SZILASI. Ha a kezdeti feltételeket számba vesszük: igen reményt keltő egyenlet.

KATA. Ezt komolyan mondja?

SZILASI. Tudja, hogy én mindent komolyan mondok.

KATA. De hát lehet? Bandi bácsi is úgy látja, hogy van benne egy mag… Az apjával annyit vitatkozunk rajt.

SZILASI. A pedagógus nézőpontja persze sokkal kedvezőbb, mint a szülőé. Ő nem tartozik állandóan gondban lenni.

KATA. Igen. Nevet. Hogy Bandi bácsi még mindig milyen szabatosan fogalmaz! Meg sem lehetne jobban mondani: mi a rettenetes a szülő szerepében. Hogy állandóan gondban kell lennie. Léhának, könnyelműnek érzi magát, ha ez a gond nincs a szíve körül. De hát hogy is ne legyek gondban érte? Ez a pökhendiség. Az az állandó ütésre kész tartás. Ezek a félreértett ideálok. Már le is mondtam, hogy az egyetemre fölvegyék. Orvos szeretne lenni. Csak hogy most, az utolsó évben, ki ne csapják… S még nem is akarok mindent kitálalni… Bandi bácsi ennyiből is látja, mit kellhet kiállanom. Hogy kell mesterségesen is elnyomnom, ami mellette szól bennem.

SZILASI. Ezek a nagy változások szülő és gyermekek közt is nagyobb távolságot teremtenek…

KATA. Igen – ijesztőt… Sokszor úgy érzem – a változásokba ez nem is volt belekalkulálva. Itt vagyunk például én és a leányom. Én, noha úgy érzem, nem ebben nőttem fel – közelebb állok ehhez a világhoz… Nemcsak mert szegény, félparaszt emberek gyereke vagyok, s tudom, mi az, ami megváltozott. Az a tételekbe nem foglalt vallás, amely szerint az ember él!… Én úgy nőttem fel, hogy a „kötelesség” vallást kellett követnem, azt, amit Bandi bácsiék oltottak belém: ha ebből kitérek, minden összeomlik körülöttem. S most már, talán, ha akarnám sem térhetnék ki. A lányom egy más – számomra érthetetlen vallásban él: az élvezetében. A fiam pedig, akiben van valami nemes, állandó lázongásban; mintha az az anyag, amelyből én még nyugodt természetességgel formálódtam: sehogy sem tudná meglelni a kristályosodási törvényeit.

SZILASI. Tán, mert nincsenek kész sémák előtte. Mert mindent magának kell megtalálni – a kristályrács tervét is.

KATA. Azt gondolja, Bandi bácsi? De jó, hogy el tetszett jönni! Hogy beszélhetek erről valakivel… Olyan csodálatos, hogy huszonhárom év után épp most… Mégis kell valami telepátiának lennie… Már bocsásson meg, Bandi bácsi, hogy ezt kérdem – de hogy jutott eszébe…

SZILASI. Hogy feljöjjek…

KATA. Csak hogy Pestre került?

SZILASI. Már régebben is készültem rá. Az ember, ha nyugdíjba megy, az élő tanítványok helyett előveszi az emlékezetében őrzötteket. Aztán elmúlt egy gátlási körülmény is…

KATA habozva. Bora néni…

SZILASI. Igen – hisz erről magának is lehettek emlékei. Ő nagyon érzékeny volt az én lányiskolai kapcsolataimra… Ahhoz, hogy milyen egyszerű asszony volt, ebben pontosabban érzett, mint én… A fiúiskolába is ezért helyeztettem át magam…

KATA. Gondoltam. S csodáltam is érte.

SZILASI. Nincs mért. A nagyobb értéket védtem. De most hogy ő nincs – ennyi kárpótlást mégiscsak veszek.

KATA. Hogy megnézi a régiek gondjait…

SZILASI. Igen. Habozva. Bár a maga esetében egy véletlen körülmény is közrejátszott…

KATA. Igen?

SZILASI. A lányom ugyanis egy helyen dolgozik a férjével.

KATA. A Dömpergyárban? Mérnök?

SZILASI. Ó, nem, ő nem volt jó tanuló… Csak bérelszámoló.

KATA. Szabad a nevét?

SZILASI. Pécsiné.

KATA. Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna.

SZILASI. Egy ideig ott dolgozott a férje osztályán.

KATA. Igen?… S ő mondott valamit?

SZILASI. Nem, semmi különöset. Csak a név ütötte meg a fülem: Bodor Ernő. Úgy tudom, egyetemi ismeretség volt.

KATA. Inkább menzai. Ő közgazdász volt, mi meg akkor még a bölcsészetre jártunk…

Kinn csöngetés.

PÉTER a szomszéd szobából. Vica! Családi csöngetés.

KATA. Vica már elment. Nyiss te, bizonyára apa. Mire Péter föltápászkodna, már megy is Szilasi felé. Bocsánat. Kinn a férjéhez. Kedves vendégünk van.

BODOR szórakozottan. Igen? Kicsoda?

KATA belép, visszafelé. Szilasi tanár úr.

BODOR. Szilasi… Kapcsol. Az a Szilasi? Szeghátról? Meglátja a vendéget, kezet fog. Igazán nagyon örülök. Katához. Mégsem halok meg úgy, hogy Szilasi tanár urat meg ne ismertem volna. Szilasihoz. A mi házunkban Szilasi tanár, főként egy időben, a delphi jósda szerepét töltötte be. Mint fiatal házas egy kicsit féltékeny is voltam tanár úrra.

SZILASI. Pedig nem úgy fest, mint akit oktalan érzések szoktak gyötörni.

BODOR. Fiatal férjek, méltóztatik tudni, nem szokták meg, hogy mindenki más előbb tekintély a feleségük szemében… S mind azokban a témakörökben, ahol egy Szilasi idézet is rendelkezésre állt – nem volt helye a vitának…

KATA. Hogy is hívják a poétikában a túlzásokkal való jellemzést?

SZILASI. Gondolom, hiperbola.

BODOR. Azt hittem, az valami görbe. Mindezt nem vendéglátói hízelgésből mondom… Emlékezz: hányszor unszoltalak – hol is méltóztatott akkor már tanítani. Szentesen? – gyere, utazzunk le. Kiveszünk egy szállodai szobát, mint aki éppen ott jár, s betörünk a Szilasi szentélybe.

KATA. Volt ilyen is tán…

BODOR. Adtam a nagylelkűt, mint aki a felesége kedvébe akar járni. De voltaképp a bennem dolgozó ellenfélnek akartam – a szembesítéssel – körvonalat adni… Bevallom, hogy mindig igen délceg, javakorabeli, prófétai kinézésű embernek képzeltem „Bandi bácsit”.

KATA. Az is volt.

BODOR. S minthogy én egy kicsit fiatalos voltam, még a koromhoz képest is… Tetszik ismerni ezt az érzést.

SZILASI nevetéssel enyhítve, amit mond. Ha csakugyan okoztam a távollétemmel – ilyen nyugtalanságot, megérdemlem, hogy a maradványaimon most bosszút álljon.

KATA férje szemébe nézve. A tanár úr lánya együtt dolgozik veled a Kőbányai Dömpergyárban.

BODOR megtorpanva. Igen? Nem emlékszem a nevére.

SZILASI. Már asszony, Pécsiné.

BODOR elkomorodva. Á, Pécsiné? Pécsinét természetesen igen jól ismerem. Ő a tanár úr lánya?… Erről valóban nem volt tudomásom. Ezek szerint tehát ezt a rég várt látogatást, ezt is a kedves lányának köszönhetjük?

KATA. Ő említette Szilasi tanár úr előtt a neved.

SZILASI. Azt hiszem, anélkül is fölkutattam volna.

BODOR. S nem árulná el, mit mondott a kedves leánya rólam? Amitől egyszerre… Mert gondolom, volt érdekes mondanivalója.

SZILASI. Annyit tudok, hogy a gyárfejlesztés kérdése érdekli.

BODOR. Igen… Ez a kérdés, mi tagadás, valóban érdekel. Bár a feleségem, az ő egzakt természettudományos, fizikusi szigorával ezt afféle halandzsatémának tartja.

SZILASI. Úgy gondolom: valami szervezési probléma lesz. – S mint ilyen: érdemes a tanulmányozásra. Az egész újkori fejlődést, a modern természettudomány fejlődését is, a szervezés tette lehetővé…

BODOR. Hallod? Bandi bácsi mondja… Nem is gondoltam, hogy Pécsiné ilyen tárgyilagos értesítéseket ad rólam. De tanár urat – úgy hiszem, másvalami szervezési probléma vitte rá, hogy tanítványát felkeresse…

KATA Szilasihoz. Azt, hogy a férjem zavarban van, arról veszem észre, hogy elméskedni kezd.

BODOR. Ha ennyire a gyökeréig ásol a mondataimnak, mondd inkább azt, hogy éhes a bestia. A gyárban csak hideget szoktam enni

SZILASI. Ó, kérem, én úgy is indulok…

KATA. Nem, semmi szín alatt. Megbánt, Bandi bácsi…

BODOR. Igazán, nem olyan sürgős… S legalább öt helyiség van, ahol elkölthetem.

KATA. Nem – hoztam eleget, Bandi bácsi is velünk eszik… Mondtam, megbánt vele. Kiszalad.

SZILASI szétnéz. Szép könyvtáruk van, Bodor úr.

BODOR. Igen, bár egységesnek igazán nem mondható.

SZILASI. Igen, látom. – Ezek itt a felesége könyvei… Szakmunkák, klasszikusok.

BODOR odamutat. A „Fizika gondolatvilága” is ott van köztük.

SZILASI. Az én elfeledt munkácskám.

BODOR. A tarka pedig az én falam… Közgazdasági művek – technikai ismeretterjesztők. Tudomány és újságírás határterületei. Ha jól megnézzük, még ponyva is akad.

SZILASI. Két hemiszférium. Így legalább az egész világ képviselve van.

BODOR. Békés egymás mellett élésben, mint a föld két féltekéje.

SZILASI. Ha fiatal ember lennék, inkább kívánnék olyan partnert, akinek más az érdeklődése.

BODOR. Igen, fiataloknál ez vonzó. Később megkönnyíti, hogy a házasság két szomszédvárrá váljék. Mint ez a mi „közös” dolgozónk… Na, nem panaszkodni akarok. Tanár úrnak úgyis megvan a jól megformált véleménye a házasságunkról…

SZILASI. Nem vagyok blick-diagnoszta. Oly bonyolult ügyekbe, mint egy mai házasság, nem tartom magam illetékesnek a véleményalkotásra.

BODOR. S a részvétre? A hajdani kedves tanítvány iránt…

SZILASI komoran. Ön téved abban, amit feltételez.

BODOR. Föltételezek valamit?

SZILASI. Engem egy öreg tanár feltámadt nosztalgiája hozott ide.

BODOR. S nem a részvét angyalaként szállt le – egy kritikus pillanatban?… Lehet.

KATA bejön, abrosz a karján, tányér a kezében. Már fő is. Persze ne tessék valami rendkívülit várni. Mirelit vese.

SZILASI az órájára néz. Fél hét… Most jut eszembe, hogy mégsem fogadhatom el a meghívást. Tudniillik a lányom is azok közé tartozik, akik lefokozásnak érzik, ha a szombat estét otthon kell tölteniök. Ez alkalommal a férjével nézi meg Az ügynök halálát.

KAT Eggyel több ok, hogy az édesapja velünk töltse az estét.

SZILASI. Elfelejti, hogy gyerek is van.

KATA a férjére néz. Ezt nem most találta ki, Bandi bácsi?

BODOR. Igazán nagyon kellemes lenne, ha együtt tölthetnénk el az estét.

SZILASI. Sajnos. Majd máskor. Indul.

KATA. Újabb huszonöt év múlva. Tessék már várni, a címét sem tudom. Hogyha nem jelentkezik, előráncigáljam.

SZILASI a hallban már. Benn vagyunk a telefonkönyvben: Pécsi Tivadar.

BODOR ott marad, szétrakja a tányérokat. Benéz a szomszéd szobába: Te itt vagy?

PÉTER. Már nem soká…

BODOR. Vacsorázunk. Péter a sötétben való olvasástól káprázva, kitámolyog a szobából. A két férfi nem nagy jóindulattal nézi egymást.

KATA bejön a párolgó serpenyővel. Leülnek az asztalhoz. Szótlanul vesznek.

BODOR. Szilasi tanár úr, mint dada! Így vész el a világ dicsősége.

KATA. Ha ugyan igazán dadáskodni ment haza! S nem a tapintata vitte el.

BODOR. Tapintata?… Örülök, hogy a szembesítés a bálvánnyal – nem okozott komolyabb csalódást.

PÉTER. Okos szivar.

BODOR. Ki?

PÉTER. Ez az öreg.

BODOR. Volt alkalmad megállapítani? Vagy csak. anyád iránti rokonszenvből?… Én bevallom, nem szeretem a pletykahordó vénembereket.

KATA. Az a pletyka csak a bűntudat rémlátása.

BODOR kitörve. A lánya az egész gyár legundokabb intrikusa…

Csöngetés, Péter kimegy.

PÉTER. A gondnok elvtárs. Egy szerelő elvtárssal.

GARA a szerelővel. Bocsánat. Ha tudtam volna, hogy vacsoráznak… Bodorné asszony említette a tavasszal, hogy a fűtőtest kicsi, nem fűti ki a könyvtárat.

BODOR föláll. Igen, mint sítúrára öltözködöm a tulajdon rekamiénkra.

GARA. Az elvtárs: a szerelő. Bodor vele is kezet fog. Itt van a házban, levenné a méreteket…

KATA. Nagyobb fűtőtestet kapunk?

SZERELŐ miközben mér. Néhány bordát esetleg hozzáragaszthatunk.

KATA. Igazán nagyon hálás vagyok, Gara elvtárs…

GARA. Kérem, ez matematika. Fűtőfelület és légköbméter… El.

BODOR kis csönd után. Nem panaszkodhatunk, hossz van lovagokban. Előbb a hajdani ideál, kicsit megfakult bajusszal, igaz. Most meg a házgondnok, a befolyásos párttag, meleget jelentő bordáival.

KATA. Nem hagynád abba ezt az elméskedést! Nem elég, hogy a vendégem elkergetted, engem is meg akarsz sérteni…

BODOR. De érzékeny vagy! Tréfálni sem szabad. Kit kergettem én el? S nem magyaráznád meg, mi ebben a sértő?…

KATA. Annyit sem tudsz, hogy egy sértést megmagyarázni… megalázóbb, mint elszenvedni. De én megmagyarázom. A lovagjaim emlegetésével először is azt akarod tudomásomra hozni, hogy én már ezekhez az emberekhez vagyok való – akiket különben nagyon tisztelek –, de te nevetséges salabaktereknek tartasz…

BODOR. Végül így is lehet fölfogni a dolgot.

KATA. Másodszor… Amíg engem az öreg emberek közé löksz, titkon élvezed, hogy te még egy egész más életkörbe tartozol, ahol a „szerelem”, a „lovag” és „imádott” szónak komoly értelme van.

BODOR. Aha; nyomon. vagyunk:

KATA. Végül, nyilván nem bánnád, sőt nagyon is jól jönne, ha énnekem lovagjaim volnának. S épp azért állasz bosszút rajtam, ezeknek az emberileg nagyon értékes, de a te szerelmi filozófiád szerint: megalázó kapcsolatoknak az emlegetésével, hogy ezt a hiányt megtorold – vagy élced tartamára legalább formailag eltűntesd…

BODOR. Igazán természettudományi elemzés… S most képzeld magad az ember helyébe, akit ilyen analitikus eljárással szednek szét minden percben.

KATA. Egyáltalán nem kell nagy éleselméjűség hozzá… S én elég rég igyekszem a tompát is tompítani.

BODOR. Most azonban, hogy Pécsiné sugalmazása is köszörült rajta…

KATA. Nem érted, hogy ez a Pécsiné: a te lelkiismereted.

BODOR. Bár a te képzeleted lenne olyan tiszta, mint az én lelkiismeretem.

PÉTER fölüti a fejét a tányérból, apjára néz. Rózsa eszpresszó…

BODOR elsápadva. Mit mondtál?

PÉTER. Rózsa eszpresszó.

BODOR. Beszélj értelmesen… Nem vagyok benn a ti elképesztést szolgáló stílusotokban.

PÉTER. Csak egy ferencvárosi eszpresszóra akartam a figyelmed felhívni.

BODOR. Ez már igazán sok!… A feleségéhez. Egész kémszolgálatot szervez körülöttem. Nem elég a vén tisztelő, a fiamat is mint besúgót alkalmazza.

KATA. Elvesztette az eszét?… Péter, menj ki a szobából!

BODOR. Nem kell kimennie… Megyek én… A vasárnapot legalább nyugodtan akarom tölteni. Ha a gyárból keresnek, kinn vagyok a kis házban, Hidegkúton.

Péter és anyja egyedül marad.

KATA. Nem volt helyes, hogy a jelenlétedben belementem ebbe a… vitába.

PÉTER. S az még kevésbé, hogy én ebbe a… vitába beleszóltam… Természetesen nem miatta bántam meg.

KATA. Tisztelettel tartozol apádnak.

PÉTER. Az új nemzedék egyik közismert fogyatkozása, hogy nem ismer apriori tiszteletre méltó dolgokat.

KATA. Ó, még filozófiai műszavakat is fölszedsz, csakhogy…

PÉTER. Én azt tisztelem, ami tiszteletre méltó.

KATA. S ebben csalhatatlanságod tartja az ítéletet… Pályi tanár úr például nem tiszteletre méltó –

PÉTER. Pályi tanár úr?

KATA. Direkt miattad volt benn délelőtt. Már csak a köztünk levő régi kapcsolat miatt is kímélhetnéd.

PÉTER. Az ébresztőóra?

KATA. Micsoda gondolat ez, ébresztőórát dugni a katedra fiókba?

PÉTER. Remélem, megértette a figyelmeztetést. Még elég fiatal s viszonylag jó eszű ember; s ha összeszedi magát, s kissé érdekesebben adja elő a fizikát…

KATA. Nem is merte túlságosan keresni a tettest. Nyilvánvaló volt, hogy hozzád vezetnek a nyomok. Engem kért meg, hogy beszéljek lelkedre…

PÉTER. Sajnálom, hogy ilyen csekélységgel mindjárt hozzád futott…

KATA. Ki fognak csapni érettségi előtt.

PÉTER. Van néhány ipar, amelyhez nem követelnek érettségit… Minthogy apám – állítólag értelmiségi ember, én úgyse lehetek az…

KATA. Nem apád miatt, hanem mert esztelen lázadó vagy. Aki néhány jó mondásért tönkreteszed a jövőd…

PÉTER. Hagyd meg ezt a fényűzést legalább, mamikám. S ne akarj nekem erkölcsöt prédikálni. Nem látod, hogy egészen mást – tanítasz –, mint amit prédikálsz?

KATA. Én?

PÉTER. No, nem úgy, mint apám… Súlyosabb formában… Hát nem érzed, hogy magad vagy annak, amit hirdetsz, a tökéletes csődje. Mert mi az a te úgynevezett erkölcsiséged? – Egy fejlődési hiba, amelynél fogva mindnyájan kihasználunk. Elsősorban mi hárman, de bizonyára más önző alakok is. S ha te tanítasz valamire, hát csak arra, hogy ne hagyjam magam holmi avatag elvektől – bepalizni.

KATA. S olyan biztos vagy benne, hogy te nem örökölted ezt a fogyatkozást?

PÉTER. Lehet, hogy igen. De igyekszem átnevelni magam… Hanem sajnos, el kell halasztanom ezt az ellennevelési leckét.

KATA. Elmégy?

PÉTER. Ancihoz.

KATA. Színházba?

PÉTER. Nem. Hozzá… Lemezt hallgatni. Bemegy a másik szobába.

KATA utánaszól. Hát látod, ez is valami, amit én nem tudok bevenni.

PÉTER a szobából. Micsoda, mamikám?

KATA. Ez a ti „barátságotok”…

PÉTER. Anci igen kellemes asszony.

KATA. De asszony, s te…

PÉTER. Középiskolai tanuló. Ő, látod, egészségesebben fogja fel… Úgy, hogy ő Anci, s én Péter vagyok.

KATA. De én ismertem ennek az Ancinak a férjét.

PÉTER. Elvált tőle.

KATA. De a nyomát nem moshatta le magáról. Egy öregedő, minden hájjal megkent kéjenc… S nekem ez borzasztó, hogy te…. ezzel hallgatsz lemezt.

PÉTER. Azt szeretnéd, ha olyan Vica-féle kis bugyogósokkal lötyögnék?

KATA. Össze tudnám törni a fejem, hogy én hoztam be a házunkba.

PÉTER kijön, felöltözve. Ne tégy még ezért is szemrehányást magadnak. A lelkiismeretben ez a legbutább, hogy akinek nincs, azt akkor sem bántja, ha gazságokat követ el, akinek meg van, ártatlanul is kínozza… No, isten veled, mamikám. Ha tudom, hogy ennyi bosszúságot fogunk okozni neked, nem hagylak magadra… Ancit pedig vedd úgy, mintha edzésre mennék a Vasasba. El.

KATA egyedül marad a szobában, föl alá jár, felkapja a telefonkönyvet, idegesen keres, tárcsáz. Bandi bácsi? Kicsoda? A veje? Bocsánat. Akkor biztos ő ment a lányával színházba… Egyedül?… Igen, kérem egy pillanatra. Bodorné… Bandi bácsi! Nem, ne tessék magyarázni… Értek mindent: a férjem… De rám, ugye, nem fog megharagudni? Olyan nagy szükségem volna most… A fiamra nagy hatást tett Bandi bácsi. Jó, megbeszéljük. De kérhetek valamit? Nem lehet, hogy a férjem mégiscsak jól érezte… Hogy Bandi bácsit a részvét… Megsejtette, mit kell kiállanom… Igazán? Csöngetnek. Bocsánat, csöngettek. Kifut, bevezet valakit. Bocsánat. Visszaszalad a telefonhoz. Szétkapcsolták… Kiszól a hallba. Tessék!

LIDI. Nem tudom, meg tetszik ismerni?

KATA fegyelmet kényszerít magára. Hogyne… ott van a tanulókörömben.

LIDI. Azt gondoltam, így utcai ruhában…

KATA. A nevére is emlékszem… Meré…

LIDI. Meszlényi. Meszlényi Lídia.

KATA. Tessék, foglaljon helyet.

LIDI. Az egyetemen olyan bajos…

KATA. Igen, átjáróház a szobám…

LIDI. S egyszer tetszett rá célozni, hogy talán otthon. Gondoltam, szombat délután.

KATA. Ismerem annyira, hogy nem könnyen szánta rá magát.

LIDI. Igen, bátortalan vagyok…

KATA. Essen hát túl rajta… Mondja ki: mért jött.

LIDI. A tanársegédnő olyan kedves volt hozzám. Megkérdezte, hogy vidéki vagyok-e.

KATA. Igen – kardoskúti.

LIDI. Az. S hogy maga szegháti. Az árvízvédelemnél szolgált az édesapja.

KATA. Igen… Tulajdonképpen ő is parasztember volt.

LIDI. Igen, csak beletanult… Ezért fordultam a tanársegédnőhöz. Mint aki talán bele tudja élni magát a helyzetembe.

KATA. Nem jól érzi magát nálunk?

LIDI. Sokkal gyengébb vagyok, mint gondoltam. A zárthelyim is nullás lett.

KATA. Igen, emlékszem. Biztos kevés szóbeli példát csináltak.

LIDI. Csak olyan sablonosokat. Falun végeztem az általánost. S az alapokat, hiába, nem tudtam behozni. Van úgy, hogy nem merek leírni egy szót, mert elfog a bizonytalanság.

KATA. Az mással is megtörténik.

LIDI. A gimnáziumban közepes voltam, az érettségin nagy jóakarattal húztak fel jóra. Mint népi származást…

KATA. S mért jött épp hozzánk?

LIDI. A matematikatanárnőnk eléggé kedvelt. Matematikából jelest adott. S azt gondoltam, tán menni fog. A felvételin megint…

KATA. A származás…

LIDI. S az egyik példámat megcsináltam valahogy… Csak aztán ijedtem el, hogy a többiek milyen éles eszűek…

KATA. Az sokszor csak látszat, rutin, mint a labdaütögetés.

LIDI. De én olyan esetlennek érzem magam: mintha mindenem kétszer akkora lenne, mint szükséges, csak az eszem egész piciny. Pedig amennyire ott a kollégiumbán lehet, én tanulok.

KATA. Ez mindig bekövetkezik, ha az ember idegen körülmények közé jut. Maga tán Pesten sem járt eddig.

LIDI. De… az iskolával.

KATA. S most miben akarja a tanácsomat?

LIDI habozva. Hát hogy itt maradjak-e? Nem lenne-e jobb, ha lemorzsolódnék.

KATA. Megfutni? Ilyen hamar?

LIDI. Más is van. Kardoskút – hisz tudja – szövetkezeti község lett. A szüleim bekerültek a kis földünk után a téeszbe. S már elég öregek, anyám is ötven fölött van. Én voltam a vakarcs. Az öregek, tetszik tudni, ezt nehezebben bírják… Meg messze is van kibiciklizni. Azt gondoltam, én jobban beletalálnám magam…

KATA. Hazamenne a téeszbe dolgozni?

LIDI. Ó, én eddig is dolgoztam. Szeretem a mezei munkát. S mint fiatal, jobban beletalálnám magam ebbe a helyzetbe… Az érettségim is használhatnám tán.

KATA. S a szülei… azt gondolja, örülnének ennek?

LIDI. Nem örülnének. Ők annak örülnek, hogy a szomszédoknak elmondhatják: a Lidi fizikus lesz az egyetemen… De könnyebb lesz nekik…

KATA. Maga, úgy látom, nem is annyira tanácsot kér tőlem, mint bátorítást, hogy „úgy van, fiam, menjen, morzsolódjék csak le”… De én ezt nem tehetem.

LIDI. Ó, tudom, egy tanszemélyzet egy népi kádert, hogy lemorzsolódjék… De én esküszöm, soha senkinek el nem mondom.

KATA. Nem ezért, egyáltalán nem ezért. Minek néz engem? Hogy maga… mintha csak a kis húgom lenne… idejön tanácsért, s én ilyesmitől félek.

LIDI. Bocsásson meg… De mindenkinek sok mindenre kell tekintettel lenni.

KATA. Én egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy maga nem idevaló. Maga sokkot kapott tőlünk, s amíg ezen túl nem esett… Aztán hátránnyal is indult. Ennek a behozásához is kell egy-két év.

LIDI. De nemcsak a tanulás miatt… Ha én rájövök, hogy is kell tanulnom, olyan vagyok, mint az ökör, a gimnáziumban a latinnál is így volt. De engem ez az egész…

KATA. Értem… Az egész, amiben itt élünk…

LIDI. Ebbe én sosem fogom beletalálni magam… Vagy ha igen: már nem is leszek én…

KATA. S most tulajdonképp azért jött hozzám, hogy én, mint akit szintén abból az iszapból emeltek ki, mit szólok az előérzetéhez.

LIDI. Ó, dehogy hasonlítom én magam a tanársegédnőhöz. A tanársegédnő olyan tehetséges… Cikkei jelennek meg. Korbuly, aki a tanulmányi versenyen helyezést ért el, ő is olyan tisztelettel beszél a tanársegédnőről. S ez a gyönyörű lakás, a könyvek… Az falon, biztos a gyerekei…

KATA. Igen, de most már nem olyan kicsik.

LIDI. Ó, én ezt nem érhetem el soha.

KATA. S ha elérné… nagyon boldog lenne?

LIDI. Nem is tudok gondolkozni rajta… A boldogságról énnekem csak szegháti fogalmaim vannak. A szüleim, a bátyámék, ő a Mérleggyárban munkavezető… Az iskolában is volt néhány hozzám való lány, fiú. Koedukációsak voltunk, tetszik tudni. Kinn ajtónyitás.

KATA kiszól. Te vagy az? Lidihez. Hát erre épp most nem olyan könnyű választ adnom. A tanácsom az, hogy várjunk. Nálam az akklimatizáció könnyebben ment. De hogy végeredményben… A belépő férjére néz. A tanácsom az, hogy várjunk. Az elől, ami itt megijesztette, otthon sem bújhat el. A szegháti, kardoskúti iszaptónak vége… Új világ ez – amiben az erkölcs, a boldogság is –, minden új értelmet kap. Aki el nem késett, újra kell felfedeznie.

BODOR odalép hozzá. Kata, kérlek, beszélnem kell veled.

LIDI. Engedelmet, már túl soká föltartottam.

KATA. Sőt – túl rövid ideig. Ezt a beszélgetést folytatnunk kell. Az első, hogy megértse, mit s hogyan kell tanulni. Engedje meg, hogy ebben segítségére legyek. A világ egészen más, ha kellő önbizalommal nézünk széjjel benne. Kezet nyújt.

LIDI. Igazán nagyon köszönöm… De hogy tudom én azt meghálálni.

KATA. Én köszönöm, hogy hozzám fordult… Az ember annyit hány borsót a falra, öröm, ha úgy érzi, hogy valakinek igazán segíthet. Kata kikíséri a hallgatónőt, Bodor kihúzza magát, mély lélegzetet vesz, s önkéntelen megnyomkodja a kezét. Kata visszajön, szembeáll a férjével, s nem szól.

BODOR. Kata, én nem mentem ki Hidegkútra. Gyalog akartam kimenni, hogy gondolkozni tudjak. De a feléről… visszafordultam… Nagyon nehéz, amit mondanom kell.

KATA. Mondd…

BODOR. Sosem hittem, hogy erre egyszer sor kerüljön köztünk… De éppen, mert becsüllek, és magamat is…

KATA. Várom…

BODOR. Nem akarom, hogy mindketten méltatlan dolgokba keveredjünk. Én: hogy hazudjak, te hogy nyomozz utánam…

KATA. Nem nyomoztam…

BODOR. Hát hogy mások nyomozzanak. Hogy a fiam ilyen célzásokat tehessen, amelyekre énnekem bűnösnek kell elakadnom… Én nem tudom, te mit tudsz. De nem akarom, hogy mástól tudd meg az igazságot.

KATA. Igen, mért ne mondanád meg te?

BODOR. Ha nem lennél ilyen erős lelkű nő… vagy mondjuk, annyira szeretnél…

KATA. Persze, semmi okod, hogy hazudozzál. Kényelmetlenné tedd az életed. – Végre is nem követtél el semmi törvénybe ütközőt.

BODOR. Mit?

KATA. Sőt olyat sem, amit a fennálló erkölcsi felfogás elítél. Mi végre is egyformák vagyunk… S én előbb öregedtem, mint te… Hogy miben, ezt ne keressük.

BODOR. Tudod, hogy nem erről van szó. Én emiatt soha el nem pártolok mellőled…

KATA. Hanem mert egy megértő lélek kellett, aki a gyárfejlesztési terveid jobban méltányolja… Én a helyedben vállalnám a tettet, s azt érezném méltatlannak, hogy efféle vádaskodással szépítsem. Ha egyszer nem akarsz hazudni, ne hazudj magadnak sem.

BODOR. Az nem hazugság, hogy úgy bántál velem, mint egy ostoba fickóval…

KATA. Az igaz, hogy a kitűnő diplomád ellenére sem tartottalak túlságosan okosnak… Ismertem igazi okos embereket. De ez nem volt akadálya, hogy szeresselek. – Sőt, kedvesnek tartottam mint a fiatalos félszegségedet. Mert amikor összekerültünk, félszeg is voltál…

BODOR. Ezt legalább elismered, hogy kinőttem.

KATA. S ha fiatalon, amikor nekem is voltak aduim, nem bántott, hogy a judiciumod nem egész erős, mért éreztetném veled most, amikor magam is tudom, hogy nincs kártya a kezemben?… Te viszont most utólag kezdesz lázadozni az akkori bánásmódom ellen – melyet akkor, amikor a szépség fölényével volt súlyosbítva – nagyon alázatosan viseltél.

BODOR. A rossz judiciumú emberek, sőt még a tökfilkók is szeretik, ha azt, ami szívügyük, komolyan veszik…

KATA. S én nem vettem komolyan?… Nem ajánltam fel a segítségem, hogy a „halandzsáidból” komoly dolog legyen? Statisztikus matematikára akartalak tanítani. De te a Gauss-féle szóródási görbét sem tudtad megérteni.

BODOR. Utálom a matematikát.

KATA. Az információszámításra is én hívtam fel a figyelmedet; vasárnap tanultam, hogy a lényegét megértessem veled. De te könnyebb hallgatóságot kerestél… Akik hamarabb ájuldoznak a főnök elvtárs fejtegetésein…

BODOR. Főnök elvtárs?

KATA. Abba, hogy nem voltál igazán okos, számomra ez az egy volt igazán nyugtalanító. Hogy ezt a hiányodat egy titkárnő vagy gépírónő…

BODOR elámulva. Kata, te nem tudod, kiről van szó?

KATA. Rólad. A másik nem érdekel.

BODOR. Azt hiszed, hogy ez egy titkárnő-eset? Helyesebben kell látnod.

KATA. Meg akarod a fényképét mutatni?

BODOR. Nem, legföljebb felvilágosítani.

KATA. Ha akarom, egy fél óra alatt megtudhattam volna… De én nem nyomoztam. S ha valaki csak célzást mert is tenni, elkergettem.

BODOR. Igen, te ennyire gőgös vagy.

KATA. Ha ez gőg… Én fenomenológiailag néztelek téged… Azt hogy, milyennek mutatkozol. S nem voltál olyan bonyolult, hogy a viselkedésed el ne mondta volna, amit tudnom kellett…

BODOR. Valóban?

KATA. Azt is tudom, hogy ez nem az első eset…

BODOR. Úgy?…

KATA. Harmadéve, amikor az idegeid úgy „kivoltak”? – s egyedül utaltattad be magad Mátraházára.

BODOR. Az csak kaland volt ehhez képest.

KATA. Tudom. Akkor inkább kedves voltál a bűntudattól. Most pedig örökös váddal kell elnémítanod… a kétségbeesésed.

BODOR. Tehát kétségbeesett vagyok?

KATA. Igen. Mert egy erősebb fog. S nem tudod, mit fogsz a kedvéért csinálni. Hát vádolsz engem…

BODOR. S mit gondolsz, mit fogok?…

KATA. Egyelőre azt, amit eddig.

BODOR. Hogy érted ezt?

KATA. Én nem tudom, mit akar az a másik… Elválasztani?

BODOR. Nem. – Bizonytalanul. – Dehogy.

KATA. Még nem mondta? Mert ha igen, várnia kell.

BODOR. Mennyit?

KATA. Mondjuk, egy esztendőt.

BODOR. Azalatt, azt hiszed, történik valami?

KATA. Nem magamnak hiszem. Nem azért, hogy – gúnnyal – visszahódítsalak… Erre nincsenek eszközeim … Neked. Hogy kinyílhassék a szemed.

BODOR. És addig?

KATA. Addig? Némi mérlegelés után. Átadom a szobánkat.

BODOR. És te?

KATA. Pétert kiteszem a gardróbba. Úgysem való, hogy Vicával egy szobában aludjanak. Csendesen. Én pedig átmegyek… Vicához.

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

Bodorék hallja. Baloldalt hátul az első felvonásbeli szoba ajtaja, előrébb a másik szobáé. A hátsó falon két kisebb ajtó a fürdőszobába s egy másik helyiségbe vezet, amely gardróbnak szolgált, de most Péter szobácskája, jobbra: üvegajtó s belépő a konyha felé. A szoba jobb elülső sarkában egyszerű garnitúra, szalmafonatos székek, csiszolt jávorfa asztal. A fürdő és az elülső nagyszoba ajtaja kissé nyitva. Kata a fürdőszobából lép ki, sortban, ebben a percben tette fel a melltartóját, s vállát törölgeti. Óvatosan leveti a szandálját, s néhány tornagyakorlatot végez – régi Müller-torna. Aztán benéz az elülső szobába. Óvatosan becsukja az ajtaját, s egy ugrókötelet hoz ki a fürdőszobából – ugrálni kezd, de közben, amennyire lehet, arra is vigyáz, hogy ugrálásával zajt ne csapjon. Egyre jobban belemelegszik, a dobogás hangosabb lesz. Vica jelenik meg borzas fejjel, pizsamában az elülső szobaajtóban; álmos szemmel bámulja az anyját, aztán elkacagja magát… Kata megáll és visszafordul.

VICA. Mamikám!

KATA visszafordul, fogja az ugrálókötelet, a szégyen nem engedi, hogy tovább ugráljon, a dac meg hogy eldobja. Te már fönn vagy?

VICA. Hallom a kis tappanásokat: tapp-tapp… Mi lehet ez? Hát tudod, mindent gondoltam, csak ezt nem… Megint kacag, kissé erőltetetten is.

KATA megszégyenülten. Sajnálom, hogy a vasárnap reggeli álmod megzavartam. Máskor kitakaríthatom a szobát, s csak a paplant húzod a füledre.

VICA. Most is ezt akartam. De ahogy visszahúzódtál, a szemhéjamon át figyeltelek, mert azt hittem, kelteni akarsz… Mintha rossz fát tettél volna a tűzre. Aztán ez a tapp-tapp… Ez még az én vasárnap reggeli jogosítványos lustaságom is legyőzte. De mért nem a hula-hopp karikám használod? Ez a múlt századi ugrókötél… Nevet.

KATA elhajítja a kötelet. Végre itthon is találsz valami mulattatót.

VICA odamegy hozzá. Ne haragudj, mamikám. De igazán olyan furcsa volt. Ahogy olyan igyekezettel ugráltál. Mi volt a célod vele? Csak nem akarod fogyasztani magad? Vagy hogy rugalmasabb legyen a mozgásod?… Össze akarja csókolni.

KATA. Jó, most már elég. Lefejti magáról a lánya kezét. Kiszórakozhattad magad. Bemegy a fürdőbe, kissé hevesebben csapja be az ajtót, s hallani, amint ráfordítja a kulcsot.

VICA az ajtó előtt. De igazán, mamikám… Nem gondoltam, hogy olyan érzékeny hangulatban vagy…

PÉTER kidugja, fejét a kisszobából, pizsamában van. Mi történik itt?

VICA az ajtóra mutat, suttogva. Megharagudott. Olyan mimóza mostanában.

PÉTER. Biztos megint hülye voltál.

VICA. Ez a nyavalyás ugrókötél… Tudtam én azt, hogy nem szabad észrevennem?

PÉTER fölveszi a kötelet, s dühösen nézi Vicát.

VICA. Én nem tehetek róla… olyan komikus volt. Sose láttam őt tornászni. Te láttad már?

PÉTER. Hogy lehet egy nő ilyen tapintatlan… A gyöngéd nem!

VICA. Nem lehet mindenki olyan finom lelkű, mint bizonyos hölgyek… Péter pillantására elhallgat, a fürdőszobát figyeli.

PÉTER szintén. Mintha a leghalványabb sejtelme sem volna róla, hogy…

VICA tanácstalanul. Azt gondolod, azért?…

PÉTER. Ne beszéltess erről, jó? Ha magadban nincs annyi… megértés.

VICA. Te mindent úgy felfújsz, amit én hibázok… Már különben is mosdik…

PÉTER odahallgat. Igen, a könnyeit.

VICA. Mit gondolsz, megkérjem?

Kata abban a pillanatban kilép, házi ruhában, magára öltött vidámsággal.

VICA. Mamikám! Ne haragudj.

KATA. Ugyan, csacsi! Végül is igazad volt.

VICA. Nem, Péternek volt igaza.

PÉTER. Hülye!

KATA. Abban, hogy fölkelt, föltétlen. Így legalább korán kitakaríthatok. Kimegy a seprűért az előszobába.

PÉTER. Majd segítünk.

VICA. Én is igazán szívesen segítenék, de…

KATA. Nem, ti csak öltözzetek fel, hogy a fürdőszobát is fölmoshassam. Fesztelenül. Apátok, nem tudjátok, itthon van?

PÉTER. Nem hallottam. Benyit az első szobába. A vacsora ott van az asztalon…

VICA. Apa? Most jut eszembe: volt itthon – te még nem jöttél meg –, de éppen csak átöltözött. Kért, mondjam meg, ne várjuk haza. Valami bankett lesz a gyárban. Csuda elegáns volt…

PÉTER. Jó, elfelejtetted. Kár tovább beszélned.

KATA. Igen, az ilyesmi elhúzódik. Biztos a barátjánál alszik, s utána fürdőbe megy. Annál jobb, legalább nála kezdhetem. Indul be a szobába a parkettkefével.

VICA. Igazán olyan szívesen segítenék, anyukám. De megbeszéltem Verával…

KATA. Jó, jó, csak igyekezz. Vica be a fürdőbe, ő a nagyszobába. Csöngetés. Az előszoba felől vita, behallatszik Péter hangja.

PÉTER hangja. De ha mi szagolni akarjuk…

KATA kimegy. Ki az?

PÉTER. Csak egy kis vita a szemét körül. Az én álláspontom az, hogy a szemét kitevése vagy nem kitevése az emberi jogok megmaradt részébe tartozik.

KATA. De mit vitatkozol, ahelyett hogy odaadnád? A segéd-házfelügyelőnek igaza van.

PÉTER. Hisz kiadtam…

KATA a segéd-házfelügyelőnő felé, bocsánatkérően. Bocsásson meg. Teljesen igaza van. Ha mindenki olyan rendetlenül adja ki, mint mi, egyik nap felgyűlik, a másik nap meg semmi.

PÉTER. Efelől egy matematikust kéne megkérdezni, hogy így van-e.

KLÁRA segéd-házfelügyelőnő belép, mosolyogva. Már máskor is tapasztaltam, hogy szeret vitatkozni. S az igazat megvallva, a szemét most inkább csak ürügy volt.

KATA. Van más panasza is ránk?…

KLÁRA. Nem, dehogy. A legszimpatikusabb lakók… S én, tetszik tudni – fölmutat – a magasból, a mosókonyha mellől nézem… Ez a Gara említett valamit…

KATA. A gondnok elvtárs?

KLÁRA. Hogy egy kicsit könnyíteni kéne a terhén. Sápadtabb mostanában, s azok a szatyrok, amikkel a városból megjön.

KATA. Ja, igen, emlékszem már. Együtt jöttünk az autóbusztól. S kérdezte, mért nem tartok bejárónőt. De hisz az egy megszűnt műfaj. Kisült, hogy neki sincs.

KLÁRA. Az más. Ő elvből csinálja. Maga főz s takarít, s háztartáskönyvet vezet, hogy egy állampolgárnak mibe kerül az élete.

KATA tétován. S nekem csakugyan tudna valakit?

KLÁRA. Ha nem tudnék, be sem csöngettem volna.

KATA. Az igazat megvallva: nem szeretek idegent engedni a lakásomba. Aztán nem is állok olyan jól, hogy olyan munkáért, amit én magam…

KLÁRA. Öt forint. Esetleg négy…

KATA nevet. Hol az a bolond, aki annyiért eljön?

KLÁRA. Itt például…

KATA. A néni… Ezt komolyan mondja?

KLÁRA. Itt vannak a házban. Nem kell máshova caplatni…

KATA. Maga nagyon szimpatikus is nekem… De nincs itt valami?

KLÁRA. Mi lenne?

KATA. A gondnok elvtárs részéről valami rosszul értelmezett gavalléria?

KLÁRA. Mit gondol, drágám? Hogy én – cinkosságot vállalok? A maga büszkeségének a kijátszására!

KATA csodálkozva néz rá. Ó! Ez valóban emelkedett.

KLÁRA. Mondom, hogy a mosókonyha mellett lakom.

KATA hirtelen szabadulásszomjjal. S hajlandó volna – mindjárt ma is? Olyan nagy kedvem volna kimenni… a hegyekbe, egyedül.

KLÁRA. Vasárnap?

KATA. Ó, a vasárnap – a mi számunkra a házimunka napja. De ha elvei ellen van…

KLÁRA. Nem, menjen csak. Majd a déli misére megyek. Csak szellőztesse ki, ami a lelkét nyomja. Leviszem a liftet és jövök.

KATA. Egyszóval öltözhetek.

KLÁRA. Igen. Kata indul a szobája felé. Vagyis én még mondani akarok valamit.

KATA a szobából. Igen?

KLÁRA. Az elveimről… Hogy később ne csodálkozzék rajtuk.

KATA. Igen?

KLÁRA a gondnokhoz, aki közben megjelenik a nyitva maradt előszobaajtóban. Szóltam már. Kata felé. Én tudniillik apáca vagyok.

KATA. Igen? Kijön s megnézi.

KLÁRA. A szélnek eresztés előtt egy dunántúli óvodában dolgoztam.

KATA. S a házban… tudják ezt?

KLÁRA. A házfelügyelőné. De őneki fontos érdekei fűződnek hozzá.

KATA. Hallom, beteges szegény. És a gondnok elvtárs?

GARA előlép. Én is tudom, kérem.

KLÁRA. Csak nem hivatalosan. S megkért, hogy ne űzzek a házban klerikális reakciót.

KATA meglepetten. Ó, a gondnok elvtárs!

GARA. Klára asszonynak… a házban csakugyan nem hívhatom. nővérnek… jó falusi humora van. De mint munkaerő! Tessék nyugodtan fölvenni.

KATA tétován néz rájuk. Csak hogy…

GARA. Az ne zavarja, hogy apáca. Ó tulajdonképp… a ferences nővérek közt, tetszik tudni, sok volt a parasztszármazású.

KLÁRA. Igen, tökéletes népi káder vagyok.

KATA. Ne értsenek félre: nincs vallásos előítéletem, még vallásellenes sem. De… nem szeretném kihasználni a helyzetét. Az alacsony óradíjat értem.

GARA nevet. Klára nővért nem lehet kihasználni. Ó vagy szívből, vagy sehogy. A házban ő a legmegértőbb segítségem. Tetszett látni a szép lépcsőházrácsunk?

KATA. Igen. Csodálkoztam is, hogy milyen szakértőn pingálgatta.

GARA. S amit keres – Klára felé – ne haragudjon, hogy kiszimatoltam, azt is a beteg rendtársainak adja.

KATA. S most én is beteg rendtárs legyek?

KLÁRA kurtán. Kár erről csevegni. Mondtam, hogy szimpatikus nekem. Kinn lárma. Biztos a liftért zörögnek. Lekiált. Már viszem. El.

GARA indul utána. Nyugodtan elfogadhatja. Ő is úgy van: annyira megszokta az igénytelenséget, hogy…

KATA nevet. Hogy voltaképpen kap, amikor ad.

GARA. Olyasformán.

KATA. Akkor értem már, Gara elvtárs is mért lót-fut annyit a ház ügyében. Harácsolja az adást.

GARA. Egy kis szabadidő-mozgalom, kérem. Az ember öt órára megjön, s ez az özvegység; egy bizonyos koron túl ezt sem lehet megszokni. Hát a tömb – tetszik tudni, hogy tömbbizalmi is vagyok –, abból próbálok egy kis családpótlékot csinálni.

KATA. Nem nagyon reménytelen család? A tömbgyűlésekről gondolom.

GARA kinn már. Keret, kérem… Ez a mi nehézségünk, hogy a keretek megvannak, de nem olyan könnyű élettel megtölteni. Kintről még visszajön egyszer. Az emberek nem méhek, nem szeretik a műlépet. El.

KATA visszajövet. Sőt, még darázsnak is rosszak. A maguk építette lépet is otthagyják.

Péter közben kijött, félig felöltözve a szobájából, s a fürdőszobaajtón kopogtat.

PÉTER. Siess, borotválkoznom kell.

VICA bentről. Kell? Nyúzod a képed, hogy azt mondhasd: borotválkozol.

PÉTER. Jó, nem vitatkozom veled a másodlagos nemi járulékaimról. A szobából kilépő anyjára néz. Mamikám! Ilyen csinosan?

KATA. Olyan kedvem jött egy kis tavaszt szagolni.

PÉTER tétován. Ha előbb tudom…

VICA kijön a fürdőszobából. S a takarítás? Nekem igazán el muszáj mennem. Megbeszéltük…

KATA. Ne légy olyan ijedt… Egy angyal szállt le – a mosókonyha mellől –, az fog takarítani.

PÉTER. A vicéné… Végre egy jó ötlet attól a skatulyától.

KATA indulóban. Gyerekek, ha Lidi esetleg beállítana közben…

VICA. Miféle Lidi? Ja, az a kisegítő iskolás?

KATA. Mondjátok meg neki, jöjjön ki utánam Hidegkútra.

PÉTER meghökkenve. Te Hidegkútra akarsz menni?

KATA. Igen, fölkapálom a fák alját. Úgy elhanyagoltuk az idén. Miért nézel rám olyan gondterhelten?

PÉTER. Jobb szeretném, ha velem sétálnál egyet.

KATA. Nem, te csak készülj az érettségire. Bocsánatkérőn. Köszönöm, de olyan nagy szükségem van rá, hogy egyedül legyek… Péter arcát félreértve. Ne félj, nem csinálok semmi bolondságot. El.

PÉTER borotválkozás közben, a tükörből. Te hova készülsz abban az abroncsos szoknyában?

VICA. A tízes misére, ha tudni akarod…

PÉTER. Ah, vallásos vagy?

VICA. Én egyáltalán nem vagyok vallásos.

PÉTER. De az udvarlóid…

VICA. Az én udvarlóim mind nagyon jól nevelt, jó családból való fiúk.

PÉTER. S közben éppúgy nem vallásosak, mint te vagy én. Csak azt hiszik, valami nagy dafke dolgot csinálnak, ha végigtérdepelnek egy misét.

VICA. Akárcsak te a jampi frizuráddal.

PÉTER. Én szégyellném magam egy olyan ostyafival járni, mint az a Jakabházi.

VICA. Kezdenék tán nős emberekkel…

PÉTER. Mindenesetre… emberekkel. Nem ruhafogasokkal.

VICA. Nem tudom, mit szólnál, épp te?… Ha egyszer azzal jönnék haza, hogy…

PÉTER. Kikapartatnánk… Sajnos, azt akkor sem tudnám elhinni, hogy valami komoly érzés vitt rá. Legföllebb, hogy leitattak… Kakaós likőrrel.

KLÁRA aki ott áll szigorúan az ajtóban. Nem tudják, hol van a parkettkefe?

VICA. A parkettkefe? Azt sem tudom, milyen…

KLÁRA. Elég hiba. Ha a maguk helyében lennék, meg sem engedném, hogy az anyám lába a keféhez érjen.

VICA Péterre néz, elneveti magát. Na, én megyek. Ki.

KLÁRA. Az ember mindig hall valami újat.

PÉTER. S lát is. Erkölcsprédikáló takarítónénikéket, akik az órabérben lelkifröccsöt adnak.

Klára bosszúsan nevet, s bemegy a könyvtárszobába. Kinn csöngetés. Péter nyit ajtót.

PÉTER meglepetten. Szilasi tanár úr! Sajnos, csak magammal szolgálhatok…

SZILASI. Olyan szép idő van… Gondoltam, felnézek: nincs-e kedvük sétálni egyet…

PÉTER. De, anyámnak volt. Szintén a szép idő hatására. S bizonyára senkivel sem sétált volna szívesebben, mint a tanár úrral.

SZILASI. Azaz a közös séta feltételei mind együtt voltak… És mégsem lett belőle séta… És maga?

PÉTER. Énnekem a takarítónőt kell őriznem… De azért tessék helyet foglalni.

SZILASI leül. Az édesanyja, úgy hallom, kétszer is keresett.

PÉTER. Nyilván szükségét érezte, hogy beszéljen valakivel. Itthon nem tudja ezt az igényét kielégíteni…

SZILASI ránéz. Történt valami?

PÉTER. Nem. Épp az, hogy nem történt… S nem is tudom, mi történhetne. Csüggedten. Azonkívül, hogy szenvedni fog… Tanár úrnak, úgy hiszem, nem kell erről a dologról beszélni.

SZILASI. Hallottam egyet-mást…

PÉTER. S én nem tudom vigasztalni. Fennkölt marhaságokat mondani. Csak nézem és dühösködöm… Már gondoltam is, hogy felmegyek tanár úrhoz…

SZILASI. Hogy én mondjam a fennkölt marhaságokat?

PÉTER. Én csak azt tudnám mondani, hogy kezdettől rossz volt az egész. S hogy az, amiben benn ül, a logikus büntetés a jóságért. Amit ő annak hitt…

SZILASI. Mért? Nem volt az?

PÉTER. Ha fát a gyümölcséről ismerjük meg… Minket például elrontott.

SZILASI. Nem egészen. Ha együtt szenved vele…

PÉTER. De ezzel aztán kész is. Egy kis szünet után, kitörve. Valami állati kapcsolat van köztünk, ami nem engedi, hogy úgy nevessek rajta… ahogy az eszem szerint, egy ilyen szegény palira vett élet megérdemelné…

SZILASI. S hátha ez több, mint puszta állati vonzódás…

PÉTER. Mi? Megilletődés az erkölcsi fölény előtt?… Nem – esküszöm! Ezt az erkölcsöt én csak gyűlölni tudom! Mint egy parazitát, amely belekapaszkodott, hogy elszívja az életerejét.

SZILASI. Majd meglátjuk, hogy elszítta-e…

PÉTER. Mért? Hagyott tán belőle valamit? Ebből a gyönyörű asszonyból? Megbotlik a kötélben. Ez a kötél, ez az, amit hagyott. Amin reggelenként ugrálni próbál, iparkodó térddel, előredülledt szemmel, mint egy reménytelen futó, aki most kezd el loholni, hogy beérje a… – keserűn – boldogságát. A húgom, aki látta, kikacagta. Én, pedig nem is láttam… Tehetetlenül elhallgat.

SZILASI. Az erkölcsiségnek is vannak egyensúlyzavarai, egy-egy kudarc után… De majd tapasztalni fogja, hogy tartalékai is…

PÉTER. Prédikáció. Ezért is akartam fölmenni: hogy ha annak idején megmérgezte – hát most adja neki, továbbra mint narkotikumot.

SZILASI. Nem ő az – akinek több szüksége van rá…

PÉTER. Hanem nekem?…

SZILASI. S még sok fiatalnak… Akikben a nemesség ott van, csak nem tud utat lelni.

PÉTER. Jó! Csak tetszik tudni, mi a mi szerencsénk? Hogy mi olyan töménységben kaptuk ezt a… brosúra anyagot – ahol az már nem hat. Mert ez valami, amit csak… – hogy is hívták azokat a régi orvosokat, akik ilyen kis adagokban…

SZILASI. Homeopaták.

PÉTER. Úgy van. Az én anyám a tanár úrtól – és másoktól ilyen homeopatikus adagban (s valljuk meg, amit meg kell), elég vonzó pirulában kapta ezt az erkölcsnek címzett mérget, amely az ő kemény, edzett paraszttermészetében addig dolgozott aztán, amíg egy kötélen bukdácsoló űzött állat maradt belőle. Ránk azonban olyan özönvízszerűen zúdul, s olyan átlátszó formában ez a sok balekké ugratás, hogy a legostobább is védekezni kénytelen ellene. Vagy cinikusan, a maga kis tutaján evezve; vagy mint mi – minden ellen impregnálva… Fölháborító, amit mondok?

SZILASI. Nem, egyáltalán nem. Én mint tanár, szintén kifogásoltam, hogy túl korán szólunk erényekhez, amelyek a fiatal lélekben még nincsenek meg, vagy csak igen zsenge… homeopatikus adagokkal bátorítható alakban. Így aztán, többé nem tud disztingválni.

PÉTER. Disztingválni… Mi közt?

SZILASI. Nos hát, aközt, ami csak szólam, s amire a fejlődése befejezéséhez valóban szüksége van… Én ugyanis, mint a természettudomány vidékén felnőtt ember, az erkölcsöt is besorolom az életet alakító erők közé. Ez az, amivel a nagy biológiai lökések után – mint amilyen a serdülés –, az egyéniség a maga legmagasabb lehetőségeit próbálja… kilicitálni.

PÉTER. Igen – és épp azt veszti el…

SZILASI. Igen, sokszor… Hisz vannak hibás erkölcstanok… Sőt többé-kevésbé mind egyoldalú. Az erkölcsiségnek azonban van egy szerencsés tulajdonsága: a rosszból is ki tudja választani a neki valót. Ismertem egy öreg spiritiszta nőt, aki a szellemektől arról értesült, hogy nyomorék unokájában voltaképp az anyósa tért vissza a földre, aki ellen ő egykor sokat vétkezett. S bár ez, mint az egész lélekvándorlás, nyilván tévedés: ő agg kora ellenére csodás önfeláldozással ápolta azt a nyomorékot.

PÉTER. Mint bennünket az anyám! No, és mit nyert vele?

SZILASI. Önérzetet, tartást, méltóságot. És nyilván – nyugalmat…

PÉTER, S az épeszűek, a gyerekei nevetését.

SZILASI. Várjunk azzal a nevetéssel. Én mint fizikus, szeretem megvárni a kísérlet végét. A maga anyját, ha úgy van, ahogy sejtjük, egy nagy megrázkódtatás érte – s tán igaza van, hogy mi, ott Szegháton, sok tekintetben elavult erkölcsöt oltottunk belé. De én azért mégis jós merek lenni, s azt mondom…

PÉTER.…hogy előbb-utóbb a sínek elé veti magát…

SZILASI.… hogy az ő erős lelke fényesebben kerül ki ebből a katasztrófából, mint ahogy beléje.

Csöngetés.

LIDI megjelenik az előszobaajtóban.

PÉTER elutasítón. Anyám nincs itthon.

LIDI. Nincs? Ó, be sajnálom.

PÉTER. Nincs mit sajnálnia… Ma úgysem foglalkozhatna magával.

LIDI. Nem azért…

PÉTER. Épp elege volt – családból, egyetemből.

LIDI. Láttam: nagyon sápadt mostanában.

PÉTER. Kiment a hegyekbe.

LIDI. Én csak egy jó hírt szerettem volna közölni vele.

PÉTER. Olyan is van?

LIDI. Sajnos, csak rám vonatkozik. S egyáltalán nem fontos. De Katóka néni tán örülne neki…

PÉTER. Ötös találat…

LIDI. Nem, csak négyes – a zárthelyin.

PÉTER. Nagyszerű!

LIDI. Integrálás. S minthogy ő készített elő…

PÉTER. Értem… Valamit gondol. De ha hajlandó megvárni őt…

LIDI. Igen. Szívesen.

PÉTER. Akkor ugyanis – ha volna itt valaki – elkísérhetném Szilasi tanár urat.

LIDI rámered. Szilasi tanár úr!…

SZILASI. Ismerjük egymást valahonnan?

LIDI. Csak közvetve… Katóka néni mesélt… Amikor a sorokat magyarázta. Hogy ezt ő még Szilasi tanár úrtól…

SZILASI. A tanítványa?

LIDI. A laborvezetőm… De sokkal több annál…

PÉTER. Ő köti le anyám szabad erkölcsi vegyértékeit… Amik a család gondozásában mint reménytelenek fölszabadulnak. Remélem, jól emlékszem – a kémiára?

LIDI. Egy kicsit a földije vagyok. Csakugyan pártfogásába vett…

SZILASI. S amint hallom, sikerrel.

LIDI. Ó, igen. Most már a matematika is jobban megy. A határérték – tetszik tudni. Ott mondta, hogy erre még Szilasi tanár úr…

SZILASI. Igen, volt egy kis matematikakörünk.

LIDI. Ha ő nincs, azt hiszem, hazapucoltam volna a falumba.

SZILASI Péterre néz. Akkor hát maga nem tartja elhibázottnak az ő életét?

LIDI ámulva. A Katóka néniét? Nem, miért? Mindenki annyira szereti. Más ember, ha valami baja van, kedvetlen lesz – ő annál nyájasabb.

PÉTER. Honnan tudja, hogy baja van?

LIDI. Igaz, nem tudom. Csak gondolom…

SZILASI. Egyszóval, népszerű.

LIDI. Igen – olyan csendes, egyszerű. – S az ember érzi, hogy belül… Beszédesen. A lányokat majd megeszi az irigység, hogy járok hozzá.

SZILASI. Ők is szívesen járnának?

LIDI. Ó, nemcsak a kollégák. Van egy ismerősöm, egy lány… Az édességiparból. Meséltem róla, s nem hagy békén, hogy hozzam össze vele…

SZILASI. No lám.

PÉTER. Mit akar mondani tanár úr ezzel a „no lám”-mal?

SZILASI. A kísérletünkön gondolkodtam. Az első, hogy áttekintésünk legyen az egész kísérleti mezőn… Lidihez. Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk.

LIDI Péterre néz. Akkor én… itt maradjak?

SZILASI. Igen, csak várja meg. S mondja el, amit gondol… S a barátnőjét is hozza el…

Péter, Szilasi el. Segéd-házfelügyelőnő kijön a kisszobából, s a hallban kezd takarítani.

LIDI. Nem segíthetnék?

KLÁRA. Nem, csak maradjon azon a kanapén… Maga órákat vesz nála?

LIDI. Nem veszek… kapok.

KLÁRA. Ingyen?

LIDI. Igen.

KLÁRA. Akkor tulajdonképpen maga jöhetne ide vasárnap délelőtt takarítani.

LIDI. Én?

KLÁRA. Ez nem jutott eszébe? Hogy a jót viszonozni kell.

LIDI. Igazán szégyellem. S azt tetszik hinni, segítenék vele? Én igazán örömmel…

KLÁRA. Na, várjon csak. Most már az én keresetemet venné el. Találjon ki mást! Tovább kefél, Lidi félénken nézegeti.

KLÁRA összecsapja a parkettkefét s a viaszt. A többi majd máskorra. Lidire néz. Maga falusi lány.

LIDI. Kardoskúti.

KLÁRA. Templomba jár?… Nekem megmondhatja.

LIDI. Otthon, anyám kedvéért… Nevet. Fél, hogy a kárhozatra jutok.

KLÁRA. S maga persze nem fél.

LIDI. Tetszik tudni, annyi közelebbi félnivalóm van. A kollokviumok.

KLÁRA. S ha egy sivatagban járna, s éjjelre fedelet keresne… Kinek a fedele alatt hálna szívesebben: aki féli az istent, vagy aki túl van az ilyenen?

LIDI. Erre még nem gondoltam… Tán aki fél, mégis biztosabb. Mért tetszik kérdezni?

KLÁRA. Azért, hogy itt hagyhatom-e magára ezt a lakást.

LIDI. El tetszik menni? Akkor természetesen én is.

KLÁRA. No, csak ne bátortalanodjon el mindjárt.

LIDI. De igazán, megvárhatom a ház előtt is.

KLÁRA. Maradjon csak.

LIDI. Ha nem is hiszek a kárhozatban?

KLÁRA. Nem a hitében bízom.

LIDI. Hanem?

KLÁRA visszaszól. Az anyuskája tejében, angyalom.

Hallani, amint az ajtó becsukódik mögötte. Lidi maga marad. Fölveszi a kötelet a földről, a tükörbe néz, mint egy sállal, néhány mozdulatot tesz… Aztán benéz a nyitott nagyszobaajtón… Bemegy, a könyveket nézegeti. Kulcsfordulás a kinti ajtón, Kata lép be a hallba. Körülnéz, s hogy nem lát senkit, tarsolyát maga mellé eresztve az ajtófélfának dől, s mint akit rég szorít a sírás, felcsuklik. Benn kis zuhanás, Lidi ejt el egy könyvet.

KATA fölriad, gyorsan letörli a könnyeit. Péter, itt vagy?

LIDI kijön, kezében a fölemelt könyvvel. Én vagyok itt. A könyveket nézegettem.

KATA. Péter nem mondta? Igaz, hiába mondta volna. Én sem jutottam ki…

LIDI. Rosszul van, Katóka néni?

KATA. Nem, dehogy… Csak meglepett. S Klára nővér?… Akarom mondani a takarítónő?

LIDI. Ő is elment. Csak magam vagyok a lakásban.

KATA. Persze, a misére…

LIDI. A fia… Péter biztatott, hogy okvetlen várjam meg… Egy kis örömhírem van.

KATA. Örömhír – nekem?… És Péter?

LIDI. Elkísérte a tanár urat.

KATA. A tanár urat?

LIDI. Szilasi tanár urat. Tessék hozzá szólni: megismerkedtem vele.

KATA. Szilasi tanár úrral?

LIDI. Még itt volt, amikor jöttem. Ő is biztatott, hogy maradjak itt, mondjak el mindent.

KATA. Mit?

LIDI. Hát hogy mennyire szeretik benn az egyetemen.

KATA. Vagy úgy? Magának. De ez a megérzés… mégis csoda. Ahogy egyszer csak felmerült az esztendőkből. – Te persze tanulni szeretnél velem. Példákat a zárthelyire… Integrálás, behelyettesítés…

LIDI. De hisz a zárthelyi megvolt már!

KATA. Igen? Szóval csak beszélgetésre. Nem haragszol, ha megkérlek valamire?

LIDI. Hogyne…

KATA. Ne akarj ma beszélni velem… Hátha mást mondanék, mint akkor, először. Majd holnap, az egyetemen, jó?

LIDI. Természetesen. De nem volna jobb, ha mégis itt maradnék?

KATA. Nem, nem. Dolgom van. – Hogy is mondtad: Szilasi tanár úr keresett?

LIDI. Igen.

KATA fölveszi a kagylót, eszébe jut, hogy nem tudja a számot. Keresgél a telefonkönyvben. Istenem, hogy is hívják a vejét.

LIDI. Akkor hát… Kisomfordál.

KATA maga elé. Tán Juhász… Eszébe jut. Lázasan keres, tárcsáz. Halló, Szilasi tanár urat kérem. Bandi bácsi?… Hallom, hogy keresni tetszett… Péter? Nem, Péter nem jött vissza… Vele üzente?… Délután… Nagyon jó lesz… Hogy hogy vagyok?… Ó…

Az előszobaajtóban megfordul a kulcs. Bodor lép be, óvatosan. Kata nézi, leteszi a telefont, amelyről teljesen megfeledkezik.

KATA. Hazajöttél?

BODOR. Utánad… Borzasztóan ránk ijesztettél.

KATA. Mondtam valamit? Nem emlékszem.

BODOR. Nem, csak ahogy megfordultál, s fölugrottál a robogó buszra.

KATA. Akkor hát?

BODOR. Matild is mondta, hogy azonnal induljak utánad.

KATA. Nemesek vagytok. De különben jó, hogy idejöttél. Legalább mindjárt megbeszélhetjük…

BODOR. Mit?

KATA. Hogy ne jöjj többet ide. Nincs hozzá erőm… Fizikailag. Ez nemcsak lelkierő dolga, a fizikum nem bírja. Már azt sem bírta, hogy ott légy – vagy ne légy – a másik ajtó mögött. S most… El kell költöznöd innét.

BODOR. Most rögtön?

KATA. Igen… Vagy én költözöm el.

BODOR. De ez nem olyan könnyű. Honnan akasszak le, ilyen hirtelen, egy lakást?

KATA. Ott van a kis ház. Hidegkútról nem olyan nagy dolog bejárni.

BODOR. A te házad!

KATA. Neked adom. Most már úgysem tudnám a küszöbét átlépni… Ha kívánod, szerződésileg is…

BODOR. Erről – ilyen zaklatott állapotban – szó sem lehet.

KATA. Nektek is jobb lesz. Nem kell tőlem lopnotok… a pásztorórát. Hisz mondtad, hogy nem szeretsz hazudni. S két embernek, aki szereti egymást… elég kedves ház. Fűthető.

BODOR. Én természetesen alkalmazkodom az óhajodhoz. S mikor kéne… a holmimat elvinnem?

KATA. Ez már részletkérdés. Majd telefonálsz. Csak most… Mutatja, hogy menjen.

BODOR. Nem volna jobb, ha mégis ittmaradnék? Ameddig a nyugalmad…

KATA. Azt hiszed, a te jelenlétedre van szükség az én nyugalmamhoz?

BODOR. Úgy szeretnék valami olyat mondani…

KATA felsír. De hogy éppen ő, Ernő! Ez borzasztó… Erre az egyre nem voltam elkészülve.

BODOR. Te csakugyan nem tudtad?… Nem akartam elhinni neked.

KATA. Hisz akkor… Menj, nagyon kérlek, menj!

BODOR. Nem, amíg valaki… A gyerekek hol vannak ilyenkor?

Csöngetés. Bodor kinyitja az ajtót.

BODOR. Szilasi tanár úr. No – hál isten.

SZILASI a futástól s az emeletektől lihegve. Történt valami?

BODOR. Nem. – De nagyon kérem, ne hagyja magára. Legalább, amíg a gyerekek itt nem lesznek. Kata felé. Isten áldjon, Kata! El az előszobába.

KATA megnézi a lihegő Szilasit. Bandi bácsi futott?

SZILASI. Csak a lépcső… Ahogy a beszélgetésünk…

KATA. A telefon! Odanéz a letett kagylóra. Még úgy van… Teljesen elfelejtettem.

SZILASI. Az az utolsó hosszú „ó” – s utána a csönd. Arra gondoltam…

KATA. Sajnos, nem.

SZILASI. Hogy esetleg elájult…

KATA. S otthagyta a vasárnapi ebédet, s jött megnézni, mi van ezzel az őrülttel…

SZILASI. Ez azt hiszem, elég természetes.

KATA. Így kerüljön az ember a mi ügyeink közelébe!

SZILASI. De csakugyan nem történt semmi sem?

KATA. Nem, csak a férjem lépett be, mint egy második szívroham… Néhány perccel az első után.

SZILASI. Kedves Kata, én egyszer már nagyon ráfizettem, ahogy tudni véltem valamit.

KATA. Mikor volt az az egyszer?

SZILASI. Amikor először feljöttem magukhoz. Akkor én valóban hallottam valamit. S vén szamár fejemmel, azt gondoltam, feljövök, s megnézem magát… S maguk – azon nyomban átláttak az én furfangos betoppanásomon. Nemcsak maga – a férje még inkább… S attól félek…

KATA mosolyogva. Hogy ezen romlott el minden.

SZILASI. Hogy ennek is része volt.

KATA. Szegény Bandi bácsi! Ezért nem lehetett hát idecitálni. Az a gyanúm, néha le is tagadta magát.

SZILASI. Nem, dehogy, hisz eljöttem.

KATA. Telepatikus parancsra. Megnyugtathatom: az, hogy megjelent épp akkor, az csoda volt, mintha lenne isten, s lenyújtaná értem a kezét… Az, ami aztán jött – az olyan volt, mint az Arkhimédész törvénye –, s én körülbelül tudtam is már… Lehetetlen volt nem tudnom. Amit még meg kellett tudnom, ami a sors ráadása volt, azt… Sírva fakad.

SZILASI. Azt ezen a reggelen.

KATA. Igazán, mint egy hajtóvadászat. Mintha úgy tereltek volna oda – a nekem szegzett fegyver elé.

SZILASI. De hát mi volt az?

KATA. Az éjszaka minduntalan fölébredtem. Amióta a szemembe mondta – ha úgy tetszik, bevallotta –, más szobában alszunk. Azt mondtam, időt akarok adni neki. Hogy észre térjen. Vagy egyszerűen, hogy visszatérjen. De csak magamat gyötörtem. Azt sem bírtam, hogy ott van az ajtó mögött, azt sem, hogy nincs. Este beadtam a vacsoráját. De amikor éjjel fölriadtam, nem tudtam, megjött-e vagy sem. Néha mintha a lélegzetét is hallottam volna, aztán megint csak csönd volt az üvegajtó mögött… S vad terveket csináltam, hogy uszodába fogok járni. S a regeneráció határain gondolkodtam. Reggel is ezzel ébredtem. Müller-gyakorlatokat végeztem, itt a hallban. És… Nem, ezt mégsem mondom el. Olyan szégyenletes…

SZILASI. Nem is lényeges, azt hiszem.

KATA. Igaz. Szóval: azt értem el, hogy a gyerekeim is kinevettek. S ez már magában is elég lett volna. De a férjem szobája is üres volt. Nevet. Élüzem mulatságon volt.

SZILASI. Igen, a lányom is.

KATA. S minden pillanatban megjöhetett. S tudtam, hogy nem tudom megállni, hogy a sunyi arcába, az éjszakai emlékeibe egy pillantást ne vessek… De hát nem futhattam meg ebből a pokolból… Ott volt a lakás; vasárnap szoktam takarítani. S az ebéd… S akkor, megint mintha csoda történt volna! A gondnok, aki csak a lépcsőházban szokott látni – rám küldött valakit takarítani.

SZILASI. Láttam.

KATA. Igen, s én kaptam rajta – elfogadtam, hogy feláldozza a miséjét… Csakhogy elszabadulhassak… Nem tudom, mondtam-e, hogy van nekünk Hidegkúton egy piciny nyaralónk.

SZILASI. Tudok róla.

KATA. A hidegkúti ház! – Négy esztendőn át ez volt a családot összetartó eszme… Előbb a telek, aztán az apám halála után: a szegháti házért is kaptunk valamit. Tavaly őszre lett kész. A fákat még az első évben elültettük, úgyhogy már termés is volt. Az első évben még lelkesen dolgoztak; Ernő is megvette a Mohácsit: a Gyümölcstermesztést, Péter fölásta. De persze erre is ráuntak. Gondoltam, fölkapálom, kiszellőztetem magam. Olyan szépek voltak kifele a fák. Még egy kis öröm is volt bennem, anélkül hogy a szívemből a szorítás kiállt volna…

SZILASI. Gondolom a többit…

KATA. Nem, azt nem lehet gondolni. Bandi bácsi azt hiszi, ott értem őket a kis házban? A prémiumon vett rekamién? Nem, ilyen ordenárén nem… Alig léphettem néhány lépést, föl az ösvényen, a házunk felé… Ők ketten, fesztelen, egymás kezét fogva, mint két diák…

SZILASI. Ez volt a puskacső.

KATA. Nem, ez sem. Bandi bácsi azt gondolja, ez volt a rettenetes? Nem, volt még valami, amit az a kedves jóisten – mert a véletlen nem lehet ilyen gonosz – erre a találkozóra tartogatott… Ekkor tudtam meg, ki az a nő.

SZILASI. Nem tudta?

KATA. Bandi bácsi tudja?

SZILASI. Egy bérelszámoló – így hallottam.

KATA. Bérelszámoló!… Az – elszámolta a bért. Olyan kedves, nyúlánk kislány volt, amikor hozzánk került. A száján egy nyúlajk operáció hege. De az is úgy illett az arcához – nyúlpofija volt… Nem is igen mertem dolgoztatni, olyan törékeny volt, s amellett csupa tűz. Csak a gyerekekre kellett vigyáznia.

SZILASI. A gyereklányuk?…

KATA. Olyan megkönnyebbülten kérdi, Bandi bácsi. Azt tetszik hinni: rokon? Nem – s több… Mind a kettőnknek dolgoznunk kellett – nagyszülő, akinek a nyakába akasszuk a gyerekeket, nem volt. Hálás voltam neki, hogy rábízhattam őket. Tizennégy éves volt, amikor odakerült. Könnyű, mint a madár – a gyerekkel játékos… Eleinte féltem is, de vigyázott.

SZILASI. De hiszen annak már nagyon régen kellett lenni.

KATA. Amíg Vica is iskolába került, addig volt nálunk. Azon a tavaszon tetettem le vele az érettségit. Mert szeretett olvasni: Stendhalt és Szederkényi Annát, a lexikont… Akkor kezdődött az esti iskola. S én biztattam, végezze el a gimnáziumot. Négyen voltak lányok, s gyereklány, fodrász, elárusítónő lett belőlük, pedig mind jól tanult.

SZILASI. Értelmes volt?

KATA. Nem, azt hiszem, nem. Inkább csak csillogott… A vizsgák táján elég sokat kellett foglalkozni vele. Ernő gúnyolódott is rajtam… De én azt gondoltam, mégis adok neki valamit, amért a gyerekeimet szereti. Nem gondoltam, hogy a férjem lesz a bér –

SZILASI. De hisz ez a két dolog nem függhet össze.

KATA. A tíz év előtti s ez? Ki tudja. Ki ismeri ki magát az emberi nemben? Én nem. Ernő – mondom – inkább gúnyolódott a barátságunkon… De a vége felé volt már egy árnyék. Legalábbis megkönnyebbültem, amikor állásba ment. Egyszer-kétszer később is eljött – a házasságuk után. Mert férjhez ment, egy mérnök vette el.

SZILASI. De, úgy tudom, elváltak…

KATA. A férje ötvenhatban disszidált. Ez is homályos folt, mért kellett annak nélküle elmennie… Én még sajnáltam is érte. Ernő egyszer említette, hogy volt nála kinn, elhelyezkedést kért. A lakását eladta, mindenét felélte… Utóbb kérdeztem: be tudta-e hozni. De ő csak annyit mondott, még függőben van. Azt gondoltam, terhére van, ha emlékeztetem. Mert nem volt szívós protezsáló.

SZILASI. Azt hiszem, ezt jobb, ha merő véletlennek tekinti…

KATA. Mit?

SZILASI. Hogy épp a volt gyereklányuk. S ne keressen valami szimbólumot benne.

KATA. Az nagyon mindegy, hogy most már mit keresek. A szívem, az úgyis megtalálta – abban a percben, ahogy a két lefele lóbáló alakra ráismertem. S a halálom óráján is úgy fogom nézni őket, mint az emberi hálátlanság remekművét…

SZILASI. A hála szélcsendet kívánó érzés. Az indulatok szelében nem tud megszólalni.

KATA. Indulatok! Miféle indulatok voltak itt? A kis Matyi – vissza akart jutni oda, ahonnan lecsusszant. S erre az volt a legcélravezetőbbnek látszó, ha az Ernő bácsi régi, jól ismert gyengéit megnyargalja. Áhítattal hallgatja, ha gyárszervezésről mesél. Akkor is olyan odaadó pofával hallgatta, ha Ernő egyszer-egyszer leereszkedett hozzá, s a technika csodáiról beszélt neki.

SZILASI. Akkor meg, ha így látja, mit vehetnek el magától?

KATA. Mit? – Most már semmit! Amit el lehetett venni, azt odaadtam magam.

SZILASI. Mi az?

KATA. Az életem.

SZILASI. Bizonytalan szó… Először is: él.

KATA. De csak hogy az elrabolt múltamért ordítsak.

SZILASI. A múlt ott van – tőkésítve, mint legelvehetetlenebb java – magában.

KATA. Egy fiatal nő nem érezheti soha, amit én… ott. Akárhogy megsértik, megbántják. Az még mindent megtorolhat az életben. Ott van az aduja: ő maga. De mit tehettem én? Megfordultam, tán rohantam is, legalábbis siettem – s majd hátraestem, ahogy felugrottam az autóbuszra.

SZILASI. Magának is megvan az aduja.

KATA. Igen. Negyvenkét év nem olyan borzasztó idő. Még összerenoválhatom magam, kikaparhatnék valami alkonyi idillt. Ha el nem torzítom magam, az én most méltán leköpött hűségemmel. Ha félre nem nevelem az állatot magamban.

SZILASI. Nem erre gondoltam…

KATA. De én erre gondolok állandóan. Mint egy sötét toronyban, úgy jövök föl újra az életemen, s végigkopogtatom, dörömbölöm a befalazott ablakokat. Rögtön a felszabadulás után egy gyár laboratóriumába kerültem, annak a vezetője… Tanár úr is hallott róla, az angolokkal egy időben végezte az első radarkísérletet. De nem, minek mondjam tovább. Hol a tanúsítvány, amelyet az efféle lemondás ellenében adnak? S hol a bank – ha az istent egyszer eltöröltük –, ahol az effélét beváltják? Egy férfi, aki többet tud, mint mi, s egy szakmában dolgozik velünk, s minden pillanatban ott van… Persze, az emlékre is gyanakodnom kell. Hátha ezeket az egymás mellett töltött órákat is az elnyomott s most hirtelen föllobbanó hiányérzet simítja ki így. De a két gyerek megvolt már, s a férjem még fogságban. 45 tavaszán az utcáról vitték el. Gyalázatosság lett volna. Végül is egy éretlen nőcske kaparintotta meg; az első feleségét szilánk érte az ostromnál. Ez volt a legnagyobb ablak – valóságos kapu. A többit már egyre gyorsabban falaztam el…

SZILASI. Azt mondja: ablak… De volt-e valóban kijárása rajta…

KATA. Igen, ez a legborzasztóbb: ha odaképzelem magam, mintha most kéne dönteni…

SZILASI. Ugyanúgy döntene.

KATA. Igen, mintha nem lehetne másképp. De ez talán csak káprázat. Mert hátha nem a jellem határozza meg a döntésünket, hanem a döntések jellemünket. Később már egyre kisebbnek látszott a rés, s gyorsabbá vált a befalazás… mígnem úgy bele voltam cementezve ebbe a börtönbe, hogy úgy éreztem: módom sem volt soha választani.

SZILASI. S ha az első vagy a későbbi esetekben mást választott volna, olyan biztos, hogy…

KATA. A legrosszabb esetben is megszoktam volna, hogy egy nap ennek, másnap annak az ágyába feküdjek…

Csönd.

SZILASI. Egyszóval, megbuktunk az erkölcsünkkel.

KATA. Igen, az erkölcsi fölépítmény viszonylagos. Nem lehet egy kornak egy másik kor erkölcseivel nekimenni… Mi, ott Szegháton, a regényekből, szívünk hajlamából s egy-egy bátorító tanári szóból: összeállítottuk a nemesség receptjét.

SZILASI. S ez az anakronizmus, ez vezetett a büntetéshez? Ma már rám olvasták egyszer ezt a vádat.

KATA. Kicsoda?

SZILASI. A fia…

KATA. Péter: gyerek. S biztos valami nagy tapintatlanságot mondott.

SZILASI. Úgy csapott rám, mint aki azt reméli, hogy van egy érvem, vagy mim, amivel az ő jó ösztöneit, amelyeket szégyenleteseknek tart s elítél, mégiscsak igazolni tudom. Elkísért hazáig.

KATA. Hogy e séta ürügyén, meglépjen tőlem s az érettségi anyagától…

SZILASI. Sokkal mélyebb lélek, mint hiszi. S tud másért, más helyett szenvedni. Ez nagy dolog…

KATA. No, és tanár úr mit felelt neki?

SZILASI. Én – elfogadtam a kihívást… Az egész meghaladt erkölcs nevében.

KATA. Amennyiben?

SZILASI. Azt mondtam neki: maga megerősödve fog ebből a válságból kikerülni.

KATA. Én?

SZILASI. Ugyanis a maga élete volt az experimentum, amelyből ő elhamarkodott következtetést akart levonni.

KATA. S Bandi bácsi azt gondolja, hogy elhamarkodottat?

SZILASI. Azt tapasztaltam.

KATA. Mit tapasztalt, Bandi bácsi?

SZILASI. Azt, hogy az erkölcs az egyetlen terület, ahol csak az erőfeszítés heve, igazsága számít.

KATA. S az ésszerűsége!

SZILASI. S az ésszerűsége. – A siker nem.

KATA. Hogy értsem ezt?

SZILASI. Úgy, hogy itt maga az erőkifejtés: az válik tőkévé – s a kudarc egy fillért sem vehet el a tőkéből.

KATA. Azaz, a gyerekeim elzüllhetnek, a férjem elhajíthat, mint egy rongyot…

SZILASI. S a nemessége csak nyűgöt veszít, szabadabb lesz.

KATA. Férfi tapasztalat…

SZILASI. Nem, asszonyi… nagyasszonyi.

KATA. Akkor én nem akarok nagyasszony lenni! Egy lépést sem tovább, ezen az úton, amely idáig vitt.

SZILASI. Milyen más útja van?

KATA. A rongy asszonyoké. Reménykedni, hogy a férjem csalódni fog, s visszajön hozzám. Vagy kozmetikushoz járni, rendbe hozatni a bőrömet, hogy jó bőr legyek még valakinek.

SZILASI. Azzal, ahogy mondja – válaszolt is rá: teheti-e.

KATA. S ha nem tehetem: akkor vagy belátni hideg ésszel, hogy ezt érdemeltem…

SZILASI. Vagy?

KATA. Vagy érdeme szerint gyűlölni, nem a férjem – a világot, a galaktikát, amelyben ez lett a sorsom.

Függöny

 

HARMADIK FELVONÁS

Megint a hall s ugyancsak vasárnap reggel – de egy-két órával később. Az évszak is előbbre van, július eleje. Ezt itt csak a kisszoba ablakán becsapó fény, madárfütty jelzi. Vica egy szoknyán varrogat, látszik, hogy kezdő benne. Mellette a falnak támasztott vasalódeszka. Péter a szobájából, nyári ruhában, kabát nélkül. Vica mellé áll.

PÉTER. Az abroncs… Pipaszár lábad lesz benne.

VICA. Most már a lábam is. Még mit fogsz elvitatni tőlem?

PÉTER. Mindenesetre haladás.

VICA. Mi?

PÉTER. Hogy magad varrod be.

VICA. Anyutól – nem szívesen kérek mostanában.

PÉTER. Tán nincs hozzá szíved, úgy gondolod…

VICA. Jól áll neked az atyahelyettesi szerep. Amióta leérettségiztél, csuda nagyképet öltöttél. Odaáll a bevarrt abronccsal a tükör elé.

PÉTER. Városmajori templom?

VICA. Moszkva tér.

PÉTER. Ostyafi szakított a klerikalizmussal?

VICA. Hol van a tavalyi hó?

PÉTER. Haladás… S az újabb?

VICA. Nős ember…

PÉTER. Ó…

VICA. Azaz, félig-meddig az.

PÉTER. Apád?

VICA. S a tied. Elvisz a tárlatra.

PÉTER. Épületes…

VICA. Azt hiszem, teljesen erkölcsös dolog, hogy apámmal töltsem a vasárnap délelőttöt.

PÉTER. Összhangban van az erkölcstanoddal. Igaz, hogy az évvégi tanulmányi kirándulásodra is elment?

VICA. Képzeld. S végigudvarolta az összes tanárnőket. Láttad volna a Fruzsit, ahogy a szépet tette neki. Meg fogja választatni a szülői munkaközösség elnökévé.

PÉTER. Ezt mint mintaszülő, meg is, érdemelné.

VICA. Az ember ne tolja fel magát a szülei dolgában bírónak.

PÉTER. Főleg, ha ebből az önmegtartóztatásból előnye van.

VICA. Apámnak is igaza van sok mindenben.

PÉTER. Szóval, mégiscsak föltolod magad, s ő beterjeszti eléd a mentségeit… De ha megtudom, Vica…

VICA. Mit?

PÉTER. Hogy erre a tárlatra… hármasban mentek.

VICA. Ne félj. Bekapcsolja a vasalót. Hanem tudod, ki jár újabban templomba? Teniszről jövet láttam.

PÉTER. Na?

VICA. A nőd.

PÉTER. Anci!

VICA. Egy javakorabeli férfival. Enyhe alkonyattal. Nem karonfogva éppen – csak váll a váll mellett.

PÉTER. Hazudsz!

KATA kiszól a nagyszobából. Gyerekek – egy kis megbeszélni valóm van.

VICA. Vasalok, anyukám.

KATA kijön, szemüveg, kezében papírlap. Egy kis számadást végeztem. A kiadásainkról.

VICA. A fürdőruhám ne felejtsd el, mamikám. Nem járhatok a tavalyiban.

KATA. Komolyabb dologról van szó. Nem akarom, hogy apának költenie kelljen ránk.

VICA. Az ezerhétszázat sem?

KATA. Ő külön ment tőlünk. S egy magányos férfinak mindent duplán kell megfizetnie.

VICA. De pénzt visszaadni! Ez őrültség, anyukám.

KATA. Végül is mi mind felnőtt emberek vagyunk. Péter betöltötte a tizennyolcat. Érte a törvény szerint sem kell fizetnie.

PÉTER. Tökéletesen igazad van. Egy fillért se fogadj el!

VICA. Ha úgy gondoljátok…

PÉTER. Nagyon belenyugodtál.

VICA. Most meg az a baj, hogy belenyugodtam.

PÉTER. Látom a számvetésed.

KATA. Azt természetesen nem tilthatom meg, hogy apátoktól, amit ő jónak lát, el ne fogadjátok…

VICA. Na látod!

KATA. De ez ne legyen kötelezettség.

VICA. Milyen nemes vagy, mamikám.

KATA elhárítja. Ehhez azonban egy kicsit meg kell húznunk a kiadásainkat… Én vállalok egy-két cikket a „Fizikai Szemlé”-nek, „Élet és Tudomány”-nak.

PÉTER. Ismeretterjesztés! Neked a tudományos munkáiddal kell foglalkoznod.

KATA. Az én tudományos munkáim! Ez különben a legjobb esetben is négy-ötszáz forint. A többit magunknak kell megspórolnunk.

PÉTER. Én a nyáron elmegyek munkára.

KATA. Annak meglesz a helye, ha mégis bekerülsz az egyetemre. Én azt gondoltam, ki kéne adnunk a kisszobát.

PÉTER. A kicsit? Mért nem a nagyot? Ha egyszer üres.

KATA. Egyelőre nem akarom, már csak a könyvek miatt sem. Apád könyvei is itt vannak még.

VICA. Ezt nem értem, mamikám. Az ezerhétszázat visszaadod? S nyomorult háromszázért idegen embereket engedünk be a lakásba. Akik a fürdőben ránk nyitnak.

PÉTER. Majd bezárod, kedvesem. S hátha valami szívlovag veszi ki.

VICA megvetően. A kisszobát? Különben, ahogy gondoljátok.

KATA. A telefonszámla is túl magas. Írnunk kell, ki kivel beszél, s ha nem megy másképp, lakatot teszünk rá.

VICA. De mamikám, az a napi három-négy telefon.

PÉTER. Á, félóra. Hívjanak fel ők…

KATA. A legsúlyosabb… Klára néni.

PÉTER. A takarítást is? Azt nem engedem. Hogy megint padlót vikszelj.

KATA. De kétszer négy óra, az kétszáz forint egy hónapban.

VICA. Ezt nem teheted meg, úgy ideszokott.

KATA. A földszint kettőben azonnal átveszik – nyolcért is. Úgyis feszélyezett ez a jutányos díj.

PÉTER. Boldogtalan lesz, ha nem vitatkozhat velem. Csöngetés.

PÉTER kinyit. Épp emlegettük… Mi az, Klára nénit is gépesítették?

KLÁRA egy parkettkefélő gépet tol maga előtt. Benn vagyok a tervben.

KATA rosszallón. A gondnok elvtárs parkettkefélője? Mondtam, hogy nem szívesen veszem igénybe a szívességét.

KLÁRA. Már nem a gondnok elvtársé… Eladta a háznak.

PÉTER miközben ír valamit. Panama, a Körte utcában.

KLÁRA. Egy eszményi összegért… S a lakók igen szerény bérleti díjért használhatják – amennyi a karbantartáshoz kell.

KATA. De sajnos én…

PÉTER egy papírt tesz az anyja elé. Jó lesz így?

KATA. Mi ez?

PÉTER. A hirdetés. Kiragasztom a Fogasnál. El.

VICA. Én meg megyek, öltözködöm. Bemegy a szobába.

KLÁRA rájuk néz, aztán Katára. A bérleti díjat persze az fizeti, aki a lábát kíméli. Ebben az esetben én.

KATA. Nem erről van szó most, kedves Klára nővér. Bizonyára vette észre, hogy nálunk változás történt. A férjem nem lakik többé nálunk.

Csöngetés, Klára kimegy. Aztán visszajön.

KLÁRA. Látom. Úgy nézi Ernőt, mint az ördögöt, aztán bevonul a nagy szobába.

KATA föláll, a mozdulat inkább ijedt, de egy kis reménység is van benne. Te vagy az?

BODOR. Bocsáss meg, hogy ide lábatlankodtam. Tudom, megtiltottad.

KATA. Tiltásról szó sincs, csak kérés. Hogy ha a gyerekekkel találkozni akarsz, szerdán este nyolcig odabenn vagyok.

BODOR. De Vicának megígértem, hogy kiviszem a kiállításra.

KATA. Kihívjam?

BODOR. Nem, várj. Gondoltam, a pénzt is elhozom egyúttal.

KATA. A pénzt?

BODOR. A gyerekekért, a félhavit.

KATA. Attól, úgy gondoltam, nem kell többé megfosztanod magad.

BODOR. Nem tartasz igényt a gyerektartásra?

KATA. Utánaszámoltam, úgy látom, megleszünk nélküle is…

BODOR. Ez mi? Tüntetés a megalázásomra?

KATA. Nem. Úgyis elég sok kiadásod lehet.

BODOR. Az az én dolgom, hogy van-e.

KATA. S mi maradtunk a megállapodott viszonyok közt. Könnyebb takarékoskodnunk.

BODOR. Azt akarod, hogy könyörögjek az elfogadásáért?

KATA. Nem szoktam azért elutasítani valamit, hogy könyörögjenek. Kiharcoltad a szabadságod… ne légy anyagilag se közénk szorult.

BODOR. Félelmetes a nagylelkűséged. Elszántan, majdnem gúnyosan. De ha már idáig mentél, tégy még egy lépést tovább…

KATA remegő hangon. Mi az?

BODOR. Amikor én közöltem… vagy mondjuk bevallottam a dolgokat, te azt mondtad…

KATA. Hogy egy évig nem egyezek bele a válásba.

BODOR. Abból még csak két hónap telt el.

KATA iróniával. Csak? S neked szükséged volna a másik tízre…

BODOR. Igen.

KATA. Neked vagy inkább neki?

BODOR. Neki is – és természetesen nekem is… Lásd be, nagyon kínos a helyzete. A sógoráéknál lakik… albérletben. Meglehetős primitív emberek. S az én odajárásom…

KATA. De hisz ott van a hidegkúti ház.

BODOR. Nem rohanhat folyton Hidegkútra.

KATA. Költözzék oda…

BODOR. Ott kinn is kínos… A szomszédok, a fűszeres, mindenki.

KATA. Ilyen kényesek lettetek?

BODOR. S a lakását sem akarja föladni addig…

KATA. Azt nem mondja, hogy másállapotban van?

BODOR elámulva. Nem. Miért?

KATA. Mert ennek, úgy tudom, megvan a technikája.

BODOR. Matildra mindent mondhatsz, de álnokság az aztán nincs benne.

KATA ironikusan, részvéttel. Nem vitás.

BODOR. Ezt a dolgot most már úgysem lehet megfordítani… S ha te is beletörődtél… mért kínoznál minket további tíz hónapig. Ez nem volna…

KATA. Méltó hozzám? Benn megindul a gép.

BODOR ijedten. Ez micsoda?

KATA. A segédházfelügyelőnő takarít.

BODOR. De a motor?

KATA. Parkettkefélőgép.

BODOR. Á, parkettkefélő? Most vetted?

KATA. Nem, a házé.

BODOR. Vagy úgy? A gondnok elvtárs kefélője. Amit tavaly hozott a Szovjetunióból. Bocsáss meg, nem kapcsoltam mindjárt.

KATA. Nagyon szeretnéd, ha az én számlalapom sem lenne tisztább, mint a tied? Jó, hagyd, nem azért vagyunk itt. Szóval te ezt a tíz hónapot kéred tőlem.

BODOR. Mindketten szabadon mozoghatunk.

KATA. Én azonban nem vagyok meggyőződve, hogy még a magam szabadon mozgásának a reményében is… szabad-e leoldanom rólad ezt az úszóhurkot.

BODOR. Nem értem a hasonlatodat.

KATA. Nos, te húsz éven át mégiscsak a társam voltál. Nagy általánosságban elég kellemes. S nem tudom, jogom van-e most, amikor egy nő, a gyöngédet kihasználva – melynek tán múló biológiai oka is van…

BODOR. Nagyon jól tudod, hogy még nem vagyok abban a korban!

KATA. Nem akartalak megbántani. Szóval, hogy egy nő – a tapasztalatlanságoddal – s tán bizonyos emlékekkel visszaélve…

BODOR. Matild nem élt vissza. Akarata ellenére sodródott bele… S ha tudni akarod: még most is bűntudat gyötri veled szemben.

KATA. Ez szép. De itt mégis te vagy – kettőnk közül –, aki kivételes állapotban vagy. S én nem tudom, megfoszthatlak-e ettől a tíz hónap haladéktól… Ő tud az én feltételemről?

BODOR. Természetes. Meg kellett mondanom.

KATA. S ezért küzd – annyira? Nem bízik benned, vagy nyilván…

BODOR. Mondom, hogy tűrhetetlen a helyzete.

KATA. Bár volna annyira, hogy mégiscsak rászánná magát egy félévi együttlakásra. A kisház galambfészeknek végre is…

BODOR. Látod, ez az, ami elviselhetetlen volt benned. Hogy úgy kezeltél, mint egy éretlen tacskót.

KATA. Nem hiszed el, hogy sajnállak is.

BODOR. Nemcsak nem hiszem, de kikérem magamnak. Ha nem akarod megadni, mondd, hogy gyűlölsz bennünket, s ott akarsz ártani, ahol tudsz… Ahogy a fiam lelkét is megmérgezted.

KATA. Nézd, igyekszem pontos lenni… Mintha egy százalékos elemzést végeznék. Amikor most két és fél hónapja azt a kikötést tettem, lehet, hogy becsaptam magam, magamnak is vártam attól az évtől valamit. Most is, amikor beléptél…

BODOR. Azt hitted, visszakérem magam.

KATA. Igen, nemcsak az eszembe, a szívembe is belenyilallt valami ilyen… S hogy fejezzem ki, hogy igaz legyen? Egy olyan institució, mint egy két évtizede fennálló család, mint minden összetartott dolog, valahogy védeni próbálja magát. S hol védje, ha nem abban a szívben, amely a kohézió központja volt. Ez a halálra ítélt valami – a család – volt, ami föllobbant, és reménykedve tekintett rád.

BODOR. És te?

KATA. Én megkövültem a rémülettől.

BODOR. Attól, hogy visszajövök?

KATA. Attól, hogy a család érdekéért le kell győznöm önmagam – az összes sértett reflexeket, amelyek tudni sem akarnak róla, hogy veled egy ágyba feküdjek.

BODOR. Akkor hát?

KATA. Ne kérd, hogy válaszoljak. Ez váratlan jött. Az ilyenre különben sem lehet okoskodás alapján felelni. Le kell ülepednie, amíg egy foltnyi indulat sincsen az emberben, s a feltisztult közérzet válaszol.

BODOR. S az mikor lesz

KATA. Nem tudom… Nem soká.

BODOR. Holnap eljöhetek a válaszért?

KATA elnyomott elszörnyedéssel. Holnap!

BODOR. Vagy hívjalak telefonon?

KATA. Igen, inkább telefonon…

BODOR tétován. Akkor hát… Indul.

KATA. Vicát nem viszed magaddal? Vica!

VICA kijön, látszik hogy hallgatózott, ijedten néz a szüleire.

KATA. Édesapád eljött érted.

VICA ijedten nézi. Igenis, mamikám. El az apjával az előszoba felé.

Kata ott marad a kisasztalnál, s tenyerébe hajtja a fejét. Klára az ajtócsapásra kijön, s részvéttel nézi a nagyszoba ajtóból.

KATA észreveszi. Akar valamit, Klára nővér?

KLÁRA. Maga akart valamit, kedvesem.

KATA. Ja, igen, csak félbeszakítottak… Szóval a mi helyzetünkben, amint tapasztalhatta, változás állt be.

KLÁRA. Elhagyta.

KATA. Igen, mától a magunk erejére vagyunk utalva.

KLÁRA. No, a jóistent azért ne hagyja ki egészen a számításból.

KATA. Őt én már réges-rég kihagytam, Klára nővér.

KLÁRA. Ne higgye… Ha a könyvek el is vették a hitét, maga azért istennek tetszőn akar élni. Énnekem szemem van ehhez.

KATA keserűen. Igen, az életemtől akár apácának is felcsaphattam volna.

KLÁRA. Nono.

KATA. A fejemen éppúgy ott van – ha nem is látszik – az apácafátyol, akár a maga fejkendője alatt. Legföljebb a szívemben nem lesz ott soha az a derű.

KLÁRA. Hát az megvan, hála isten.

KATA. Hogy tud lejönni közénk, abból a kamrából! Irigylem érte.

KLÁRA. Az Isten kegyelme tette, az ő kivételes kétszeri kegyelme.

KATA. Mi volt az a kegyelem?

KLÁRA. Az Isten kegyelme az volt, hogy olyan családba rakott – kovács volt az apám –, amely még abban az időben is kivételes volt: éhezés, ital, paráznaság: mindez ott volt benne. Így hamar felnyitotta a szemem, mi ez a világ, s hogy mi mit ér benne. Úgyhogy, amilyen lomha testet kaptam, a lelkem olyan fürgén, jobbra-balra nem tekintve, futott az Égi jegyes felé.

KATA. Ez volt az Isten első kegyelme. S a második?

KLÁRA. A második az volt, hogy a rendünket a világi hatalom feloszlatta. Annyi évszázad óta, amióta ferencesek vannak, ez most történik meg először.

KATA. Ebben mi a kegyelem?

KLÁRA. Ebben az a kegyelem, hogy a rend, az is csak társadalom, s az a sok tökéletlen fehérnép – nem akarom én megszólni az apácatársaim, hisz engem is becsaphat az ördög –, a világ minden bűnét beviszik abba is: a féltékenységet, irigységet, a hatalomvágyat, megszólást… Ha Isten kegyelme nem jön, ebben kellett volna meghalnom is. Míg így apáca vagyok, szívemen ott a fogadalom fátyla, s közben kívül vagyok a kicsinyességeken.

KATA. A két kegyelem közül – lassúbb, de alattomosabb formában – a poklot megkaptam én is. S mint egy héj, az én kicsiny közösségem is lepattant rólam. De derű helyett csak sötétség és fásultság van bennem.

KLÁRA. Mert megvakította magát, s tudatlanná tette azzal, amit tudásnak hitt… Habozva. Én Gara elvtársnak megígértem, hogy nem űzök a házban klerikális reakciót… De arra nem tettem ígéretet, hogy a szomjazónak a poharat oda nem nyújtom.

KATA. Mi van abban a pohárban?

KLÁRA. Nézzen körül, édes asszonykám. Gondolja el – csak ami magával történt – s a százszor oktalanabbat, ami másokkal. Hát lehet ez a világ az „igazi”?

KATA. Bizony, elég agyrémszerű.

KLÁRA. No ugye? De gondolja el egy percig úgy, hogy ez csak álvilág – a próbatétel völgye –, s az igazi, amelyben minden a helyén van – az nem is tudjuk, hogyan, de kívül esik rajta.

KATA. Platón is így valahogy mondta.

KLÁRA. No látja! S ha ezt a gondolatot egyszer beengedte a megmakacsodott szívébe, az ott rendet is csinál, mindjárt. S tulajdon nemessége, melyet most mint kölöncöt cipel, egyszerre, mint a szárny, úgy fogja repíteni.

KATA. Tudja, mi a különös, Klára nővér? Ha csak kétszáz évvel előbb élek: mindezt biztos igaznak tartom, s mondania sem kell, én is ebben a tudatban viszem az életem… S most… tudja, hogy hallgatom?

KLÁRA. Hogyan?

KATA. Ahogy a maga szentjei hallgathatták a kísértőt.

KLÁRA. Uramatyám!

KATA. Aki a sorsunkban levő nehezebb helyett valami könnyebb, édesebbel csalja őket… Ami azonban a kárhozat lenne a számunkra.

KLÁRA megbotránkozva, de szeretettel. Az ész kevélysége csalta az emberi nemet ebbe a hálóba.

Csöngetés, Klára a gondnokot vezeti be.

GARA még az előszobában. Mi az – tán valami üzemzavar?

KLÁRA. Az – csak nem a kefélőgép.

GARA belép, Katához. Egypár percig szépen működött a motor – mert tőlem is hallani… Na, Klára asszony, fölavatta, gondolom, a köztulajdont. Aztán egyszer csak elakad.

KLÁRA. Ha nem zúg, most már azt fogja hinni, hogy lustálkodom. Bemegy a szobába.

KATA a férje megjegyzésétől kissé keményen. Gara elvtárs túl sok gondot fordít a dolgainkra.

GARA. Igazán szívesen teszem.

KATA. Ha minden lakóra ennyit veszteget…

GARA megütődve. Lehet, hogy alkalmatlan vagyok néha…

KATA megbánja a nyerseségét. Nem, dehogy… De Gara elvtárs is észrevette biztos, hogy ebben a lakásban eggyel kevesebben vagyunk.

GARA. Igen – a kedves férje.

KATA. Tulajdonképpen már ki is kellett volna jelentenem.

GARA. S ennek most elérkezett az ideje?

KATA. Minthogy a nyaralónkban lakik – van egy kis házikónk – tán nem olyan sürgős. Majd ha egy bizonyos dolog… Határozottan. De addig is helyes tán, ha tudja – megijedve a hangjától –, ha a házbeliek tudják –, hogy egyedül élő asszony vagyok…

GARA. Én ezt persze régóta gyanítom. Már akkor, amikor látszólag… szóval a férje is itt volt. Ahogy az autóbuszon, a lépcsőn találkoztunk, mindig meglepett az ellentmondás: a szép család, melynek a cekkereket hozta, s a szomorúság… Hisz bizonyosan észrevette, mindig igyekeztem egy kis előzékenységgel…

KATA. Igen – sőt a férjem is…

GARA. A kedves férje?

KATA. Ez különben nem fontos. Gara elvtárs mindig nagyon jó volt hozzám.

GARA. Aki maga is magányos, ráismer, tudja, a másik ember magányosságára.

KATA kitérőn, társalgó hangon. Gara elvtárs, mikor vesztette el a feleségét?

GARA. Ötvennégyben, rögtön azután, hogy kiszabadultam… Engem ugyanis mindenki bezárt. A Horthy fasiszták kétszer, aztán a németek vittek el, utoljára a mieink. Közvetlen azelőtt, hogy ide kerültem. Agyvérzés: a sok izgalom.

KATA a padlót nézve, szórakozottan. S bizonyára nagyon szépen éltek.

GARA. Mért ne éltünk volna? Ketten voltunk, két igénytelen ember… S a nagy dolgokban egyetértettünk. De erről nem is szeretek beszélni. Az emberek azt gondolják, minden házasság jó, ha az egyik kinn van a Farkasréten. Pedig vannak, kérem jó házasságok. Azért hiszik, hogy nem, mert csak a botrányosakról beszélnek.

KATA. Akasztott ember házában van, Gara elvtárs.

GARA. Pedig nem kötélről akarok beszélni. Melegen. Inkább az orvoslásról. Az életben sok minden orvosolható. – Persze, amíg frissek a sebek…

KATA benn fölzúg a kefélőgép, felüti a fejét. Klára nővértől hallom, hogy a parkettkefélő gépét közprédára adta. Nem volt ez könnyelműség?

GARA. Miért? Az én kis lakásomban. úgy sincs kihasználva. Így meg egy kis szimbólum lett belőle.

KATA. Szimbólum?

GARA. No igen; hogy itt mi a házban nemcsak egymás mellett élünk… Ha beválik, más gépeket is vehetünk: mosógépet, frizsidert.

KATA. Gara elvtárs hisz az effélében? Hogy egy házból – vagy akár négy-öt emberből – igazi közösséget lehet csinálni.

GARA. Ez olyan ösztön bennem, mint a póknak a szövés. S föltétlen hiszek is benne. Az elvtársnőnek se szegje hitét a mostani eset…

KATA közbevág. S valami bölcsődében is töri a fejét?

GARA. Igen, egy kilométerre van a legközelebbi bölcsőde; az embernek megszakad a szíve, ha látja sötétben azokat a vállra dobott gyerekeket… Sok jó ember van még, kérem, a világon… És sok szép dolog, amiben kárpótlást találhatunk.

KATA. Azok a jó emberek! Az csak olyan, Gara elvtárs, mint az emberiség! Az ember minden szépet feltételez róla, de a tapasztalatait azon a néhányon szerzi…

GARA. Sajnos, senki sem ajánlhat többet, mint magát… a maga segítségét. Kata elutasító arckifejezésére. Tudom, persze, hogy a köztünk levő műveltségkülönbség…

KATA. Az én édesapám sokkal egyszerűbb… egészen egyszerű ember volt, Gara elvtárs.

GARA. Igen, az elvtársnőben sosem éreztem azt az arisztokratizmust.

KATA. Pedig van! Csak másféle… Valami makacsság, hogy amire az életem föltettem, ahelyett… Szóval inkább a semmi, mint a valami… Az Istent sem. Klára nővér, aki közben bejött, köhög.

GARA. Az Isten persze nem. De a jó érzés!

KLÁRA. Gara elvtárs, most igazán megállt a kefélőgép.

GARA. Igen, azonnal.

Kinn csöngetés. A gondnok nyit ajtót. Lakásnéző – Karcsi – jelenik meg az előszobaajtóban.

KARCSI. A szoba ügyében jöttem, kérem.

GARA. Szoba?

KARCSI. Körte utca 4. második emelet.

GARA. Valami tévedés lesz. Visszanéz Katára.

KARCSI. A Fogasnál volt az oszlopon kitéve.

KATA odalép. De hisz azt csak most tettük ki. A fiam, aki elvitte, meg sem jött még.

KARCSI. Az ilyen cédulák, persze, nem sürgönyblanketták.

GARA. Mért éppen sürgönyblanketták?

KARCSI. Nincs feltüntetve rajtuk, hogy mikor adták föl. Katához, mosolyogva. Nyilván egy kis kerülőt tett a fiatalember…

KATA tétován nézi a hallba belépő lakásnézőt, aztán elszántan Péter szobájára mutat. Ez az a szoba!

GARA mialatt a lakó belép, meghúzza Kata ruháját. Elvtársnő, kérem… Szükség van erre?

KATA. A létszám, gondnok elvtárs.

GARA. De mégis… egy idegent, egy utcáról jött embert, a maguk kedves otthonába… Én igazán boldogan…

KATA. Ó, a mi szép otthonunk!… Lakásnézőnek, aki kilép a kisszobából. Megfelel?

KARCSI. A szoba? Tíz köbméter: gyönyörű. Sajnos, a megfelelés kétoldalú dolog.

KATA. Attól fél, hogy maga nem felel meg nekünk?

KARCSI. Én ugyanis segédmunkás vagyok.

KATA. Igen? Inkább valami könyvtárosnak néztem.

KARCSI. A valóság, kérem, néha kivételes erőfeszítéseket kíván a képzelettől.

Kata és a gondnok összenéznek.

KATA. A feltételeimet szeretné tudni?

KARCSI gyorsan, mint aki leckét mond fel. Vendéget nem láthatok. A konyhába nem szabad a lábam betenni. A fürdőszoba csak reggel hétig használható.

KATA. De mért? Mosdhat máskor is. Ami a vendéget illeti, persze, lány van a háznál.

KARCSI. Jaj , ez is!

GARA. Fél a szép lányoktól?

KARCSI. Nem, a túl szép feltételektől.

KATA. Azt gondolja, az ár nem lesz segédmunkási?… Kétszázötven?… Arcára néz. Mondjuk, kétszáz.

GARA. Ez igazán segédmunkási ár.

KARCSI. Akkor tessék megengedni, hogy harminc másodperccel megtoldjam a háztűznézésemet.

GARA. Mért harminc másodperccel?

KARCSI. Mert most jön a baj.

KATA. Milyen baj?

KARCSI. A bejelentőn van egy rovat: a bérlő előző lakása.

KATA. Mért, hol lakott idáig?

KARCSI. Ha azt az egy hónapot leszámítóm, amíg a nagybátyámék kényszerültek vendégül látni… Egy kis Ipoly menti község… átlátni Csehszlovákiába.

GARA. Csak nem Márianosztra?

KARCSI. Pontosan. Ismerni tetszik talán?

KATA. A börtönből jött? De hát mit követett el?

KARCSI. Értékesítettem a szankszrit tudásomat. Az előző életemben ugyanis (ne tessék valami spiritiszta dologra gondolni) nyelvész voltam. Klasszikus szövegeket szoktam nyersfordítani. S a kollégáim azt gondolták, hogy mint ilyen, kedvező fogadtatást nyerhetek az ő, ki tudja, mért fontosnak tartott pontjaiknak, egy ázsiai követségen.

GARA. Szóval ötvenhatos politika.

KARCSI. S az amnesztia jóvoltából a bentinél nehezebben megszerezhető lakások nézője. Katára néz. Tessék csak közölni az elhatározásukat. Van egy kis edzettségem az ítéletek elviselésében.

KATA. S most milyen szakmában dolgozik?

KARCSI. Villanyszerelő. Egy szakmunkás után viszem a ládát. Ne tessék feszélyezni magát. A nagybátyám is húzta a bejelentést… s végül is…

KATA. Én azt hiszem, hogy a gondnok elvtárs…

KARCSI Garára néz. Gondnok elvtárs? Kezdett gyanús lenni a szerencsém. Azt hittem, a férje.

GARA. Nem látom be, hogy aki a büntetését kitöltötte…

KARCSI. Ugye, ezt mondom én is… Mit kelljen azt tovább büntetni? De úgy látszik, ennek sok ezer éves hagyománya van.

GARA. Amit a fiatalember a maga szerepéről s a pontokról mondott, különben is arra vall…

KARCSI. Igen, igen. De a lakást és az önkritikát szeretném külön választani.

Csengetés, Kata kisiet.

KARCSI a gondnoknak. Újabb s nyilván kívánatosabb lakásnézők.

GARA meglátja Klára nővért a nagyszobaajtóban. Bocsánat. Bemegy.

KATA hangja kint. Hát ti?

LIDI hangja. Rosszkor jöttünk?

KATA már benn. Azt hittem, a téeszben aratsz már.

LIDI. Polgázból halasztást kaptam. Meg… – a mögötte álló lányra mutat – ő is kérte, hogy várjak vasárnapig, és hozzam el. Magyarázón, de büszkén is. Vera, a barátnőm.

KATA. Lidi már legalább háromszor bejelentette, és lemondta.

VERA erőltetett szerénységgel, melyet külseje meghazudtol. Sose jött ki a lépés… a szabadnap, tetszik tudni… Meg szégyelltem is…

LIDI. Egyszer nyaggatott, hogy mért nem hozom már el. Aztán megint: hogy állítson ő be.

KATA. Pedig nem látszik olyan bátortalannak. Nézi. Cukrászdában dolgozik, ha jól emlékszem.

VERA. Igen, az édességiparban. Kilenckerület…

LIDI. Ő volt az első pesti – Katóka néni akkor még nem volt –, aki úgy beszélt velem, mint emberrel.

VERA a természetes modorában. Menza után jött, tetszik tudni, amikor kicsi a forgalom. S olyan bánatosan falta a krémest. S elkezdtünk beszélgetni. Persze a Körte utcáról is.

KATA. Gondolom, sok naiv dolgot mondott.

VERA. Nem kellett mondani. Látni lehetett rajta. Lelkesen. Állatin kikupált.

LIDI. Verának problémái vannak. Az ő egyéniségével nem könnyű abban az iparban fejlődni

KATA. S ő fejlődni akar? Ez csakugyan probléma. Hanem itt most sürgetőbb s prózaibb gondjaink vannak – a Lakásnézőre –… A vendégünk… Nem is tudom a nevét.

KARCSI. Vogel. Egy, a világban csipogó Vogelek közül. Némi megkülönböztetésül Károly. Vogel Károly.

A két lány összenéz. Vera böffent egyet a mulatságtól, aztán megint komoly képet vág.

KATA. Vogel úr nálunk szeretne elhelyezkedni. A kis szobát kiadjuk tudniillik.

LIDI megdöbbenve. A Péter szobáját? Katóka néniék?

KATA. Igen, így láttuk helyesnek.

KARCSI. Csak egy kis nehézség merült fel… s most habozóban vagyunk.

KATA. A nehézség egyáltalán nem olyan természetű, mint Vogel úr gondolja.

LIDI Vogelnek. Miféle nehézség lehet itt? Ha egyszer Katóka néni hajlandó kiadni.

KARCSI. Bocsánat, ne méltóztassék nekem esni. A nehézség nem a paradicsomi szobácskában van. Még kevésbé Katóka néniben, aki nyilván egy még magasabb paradicsomból szállt ide… Az én szerény személyemben, helyesebben a priusznak nevezett bugyorban, amelyet az önök ártatlan szeme csak kimenőbe fog megpillantani a. hátam mögött.

KATA kissé indulatosan. De hogy magyarázzam meg, hogy nem erről van szó? Újabb csöngetés az előszobaajtón. Szent isten, mi van itt ma?

Vera, aki legközelebb áll az ajtóhoz, kiugrik.

KATA Karcsihoz. Ha egy kis habozást lát rajtam, hát inkább a fiam miatt.

KARCSI. Nem fogom elrontani. Hány esztendő a fiúcska? A két lány nevet.

LIDI. Most érettségizett.

KATA. Inkább a modora, amelyhez bizonyára megszolgáltan jutott, meg hogy…

KARCSI. Odabenn voltam? Kissé sértetten. Nem tettem semmi olyant, kérem.

KATA. Épp az, hogy imponálni fog.

VERA visszajön. Egy öreg bácsi… Valami Szilágyi.

KATA. Szilágyi?

VERA. Sétálni akarta hívni. De hallotta, hogy vendégek vannak.

KATA. Szilágyi? Szilasi! Kirohan.

VERA Lidinek. Képzeld, rólam is tudott. A Lidi barátnője az édességiparból?

Kata hangja, amint lekiált a lépcsőházba.

KATA. Bandi bácsi, vissza kell jönnie.

KARCSI a lányokhoz. Ez az a bizonyos konfliktus, amiről a kritikusok vitatkoznak. Egy lelkiismereti konfliktust hoztam ebbe a gyönyörű otthonba. A két lány összenevet. De már az is gyönyörű, hogy nem simán röpülök… egy kis lelkitusa után.

KATA húzza be Szilasit. Akkor sem engedem el. A veje meg a kisfiú majd elhintáznak a Majorban. A hallban levőkre néz. Lidi, nem vezetnéd be a vendégeket. Hogy a nagyszobában felbúg egy pillanatra a gép. Esetleg a… Vogel úr szobájába. Hogy azok bementek, önuralma helyett a valódi lelkiállapota önti el az arcát.

SZILASI Katára néz. Baj van?

KATA. Csak ami előre látható… Itt volt. Hirtelen feltörő fájdalommal. A válást kéri.

SZILASI. Ez hát?… Azt hittem…

KATA. Ne tessék azt mondani, hogy valami nagyobb. S hogy: engedjem csak el… Bandi bácsi ebben a dologban, ne tessék haragudni, könnyelműbb, mint szabad.

SZILASI. De hát mit akar csinálni?

KATA. Mit tudom én? Egyelőre csak összegombolyodni. Várni, amíg ez a szaggató mérleg itt megáll… Gondolkozni… Azért örültem meg úgy Bandi bácsinak.

SZILASI. Lesz még időnk.

KATA. Nem, úgy látszik, sürgős. Őnekik. S épp ma, mintha mindenki összeesküdt volna. Ahelyett, hogy hagynának, hogy végiggondoljam… – Ki az üdvösséget kínálja, ki az életszínvonal-emelést. Benn nevetés. „Magának mindig ilyen akasztófahumora van?” „Főleg, ha ilyen karcsú akasztófák előtt állok.” Ez a fiatalember a lakónk… Mert ilyen is van, s persze múltja is. Nemcsak takarítani kell rá, foglalkozni vele.

SZILASI. Láttam, Lidi is most hozta el a kis barátnőjét.

KATA. Problémája van. Mint mindenkinek. Igazán, mint egy rossz álom vagy Kafka-regény, ahol épp azt nem teheti az ember, amit muszáj.

SZILASI. De hátha ez épp a jel?

KATA. Jel?

SZILASI. Hogy mindenki a saját problémáját hozza a magáé helyett.

KATA szinte indulattal. Bandi bácsi is ezt mondja? Majdnem, mint Klára nővér. Hogy énnekem valami szamaritánus nővérré kell lennem. Én viszont… Magamban néha azt gondolom már, mit erőszakoskodsz. De ha ezt a sok beszédet hallom, egyszerre úgy érzem: nem szabad.

SZILASI. Mért érzi? Mert nehezebb?

KATA. Nehezebb? Csodálkozva néz rá. Mért mondja ezt, Bandi bácsi

SZILASI. Mert ismerem… Halkan. Csakhogy nem minden jobb, ami nehezebb.

KATA. Nem? Énnekem csakugyan mindig az volt a jobb. Azt tetszik hinni, ez csak valami belémnevelés? Hogy az volna a jobb, ami a könnyebb? Amit mindenki kíván tőlem; nemcsak ő, Péter és Vica is: hogy oszlassam fel, ami úgyis feloszlott nélkülem is. S legyek én is egy atom, léha, könnyűszívű atom, mint a többi ember… Szabad, mint Klára nővér.

SZILASI csendesen. Az lehetetlen.

KATA. Ez is? Mért lehetetlen?

SZILASI. Mert maga egy vegyületszervező atom, Kata, egy szénatom. Azért is olyan boldogtalan most!

KATA. Hogy szétment a pici kis vegyületem. De hát ha az vagyok! Nem érzi, hogy ellentmond magának? Szórjam szét, amit kötnöm muszáj?

SZILASI. Én csak azt mondom… ne tartóztassa. Engedje szét, s várja meg, mi történik. A magerők, amelyek egy labilis atomot már nem tudnak összetartani mint sugárzás…

KATA. Már megint a fizika! Ez nem fizika, Bandi bácsi. Dacosan. S én nem akarok sugározni… Ha ez szétment… Észreveszi Pétert, aki az utolsó szavak alatt bejött, s egyenest a szobájába indul. Ahogy a bennlevőket meglátja, visszajön.

PÉTER. Ki ez a pofa a szobámban?

Közben Vera is kisomfordál utána, s az ajtóhoz lapul. A másik kettő benn nevetgél.

KATA. Az új lakó… De mért vagy olyan feldúlt?

PÉTER. Feldúlt vagyok? Soha nem voltam ilyen nyugodt. Szilasihoz. Jó napot, tanár úr! Észre sem vettem, háttal tetszett ülni. Leül. Megengeditek? Miről beszéltetek olyan hevesen? Úgy rémlik, mintha kiabáltál volna.

KATA. Végül is, hallhatod. Rád is tartozik. Apád itt volt, s arra kért, váljak el már most.

PÉTER. Remélem, össze tudtál kotorni annyi büszkeséget, hogy beleegyeztél? Kitörve. S kirúgtad!

SZILASI csendesítőn. Ez nem büszkeség dolga, Péter. Anyád úgy érzi, az ő kitartásán múlik, hogy egy kis élő organizmus fennmarad-e vagy elpusztul.

PÉTER. Élő! Mért élő? Mert szív! Anyjára támad. Mikor látod be már, hogy ez nem család? Hogy ez egy vegyes szállás, melyből egy lakó kiment, s reméljük, elviselhetőbb költözik helyébe?

KATA. Péter, te nem vagy beszámítható. Apáddal találkoztál!

PÉTER. Látod, hogy beszűkül a fantáziád! Ha valaki nem beszámítható, csak apámmal találkozhatott. A Lipótmező az ő áldozataival van tele. Nem, nem vele találkoztam. Egy pillantást vet Verára. Ha akarod, megmondom, hogy agyon ne aggódd magad… Ancival és a jövendőbelijével találkoztam. A templom kapujában. Ezzel legalább egy kis örömet okozok a nagy boldogtalanságodban.

KATA ijedten. De csak nem követtél el valami durvaságot?

PÉTER. Semmit… Újabb habozás után őszintétlenebb hangon. Odaléptem, s azt mondtam: pardon.

KATA. S ők?

PÉTER. Semmi.… Anci megijedt, s azt mondta: jé! Mintha az Antarktiszon találkoztunk volna.

KATA. Ez volt az egész?

PÉTER Verára néz. A Fogasnál tettem ki cédulát; mondtam még. Aztán: látom, te is kiadtad, ami kiadható. Vera felkuncog.

KATA Verához. Bocsánat, el is feledkeztem. Bár, amint látja, jobb ha nem ismeri meg.

Péter nem mutatkozik be, csak nézi Verát; az lesüti a szemét. Gara, utána Klára nővér, a nagyszobából a géppel.

GARA. Érthetetlen. Egy éven át nem volt vele baj… Klára nővérnek különös tehetsége van a defektcsinálásra.

KLÁRA. Klerikális sugárzást bocsátok ki. Kitolja a gépet a konyhába.

GARA észreveszi az asztalnál ülőket. Á, Szilasi tanár úr! S Péterke! Az érettségije óta nem is volt módom gratulálni!

PÉTER. Anyámnak tessék. Neki volt fontos, hogy leérettségizzek.

GARA félig Katához. S most mik a további tervei a fiatalembernek?

KATA. Orvos szeretett volna lenni. De az olyan reménytelen.

GARA. Igen, hallom. Hétszeres túljelentkezés.

KATA. Hozzánk adattam be a kérvényét. Most, hogy – Szilasira néz – ki tudja, miképp… a tanárai jó érettet csináltak belőle, van is tán remény.

PÉTER. Nincs! Nem fogok egyetemre járni.

KATA. Ezt mikor határoztad el? Most, a majori templomnál?

PÉTER dacosan. Már rég.

GARA. De mért? Amit most elmulaszt, azt később, mi tudjuk, nehéz lesz pótolni.

PÉTER előbb vonakodva, de aztán élvezve a rés tágulását, amelyen indulatait kieresztheti. Először is nem óhajtok nekimenni egy felvételi vizsgának, ahol nem arra kíváncsiak, hogy mit gondolok, hanem hogy tudom-e, amit mondani kell.

GARA meghökkenve. Hogyan?

SZILASI elsimítva. Ez tulajdonképpen minden vizsgán így van. Azt kell tudni, amit az állam és tudomány tanít.

PÉTER. Vagy hogy anyámnak s Gara úrnak kényelmetlenséget ne okozzak: családtagból albérlővé vagy legalább ágyrajáróvá szeretnék előlépni.

GARA. Ezt hogy értsük? Hogy maga akarja a kenyerét megkeresni?

PÉTER. Akár úgy is

GARA. Ez szép, de nem fölösleges? A kisszoba felé néz, halkabban. Éppúgy, mint a lakáskiadás?

KATA indulatosan. De egész fölösleges!

A szobából Lidi nevetése hallik, majd az új lakó hangja: „A főnököm azt mondja – azóta tudja, milyen nagy dolog egy bergmanncsövet betenni, amióta én vésem ki a helyét.”

KATA. Lidi!

Lidi s a lakó kijönnek.

KARCSI. Bocsánat, én tartóztattam az élményeimmel. Bemutatkozik Szilasinak, majd Péternek, aki bizalmatlanul néz rajta végig.

GARA. A tanulásról beszélünk. Fiatal embernek ez, azt hiszem, olyan, mint növénynek a fény. Ha egy rés van, feléje kell húzódni.

PÉTER. De mért az egyetem legyen az a rés? A mi egyetemeink, Szilasi tanár úr szerint is, csak magasabb fajta technikumok. S azt ajánlotta, iratkozzam be az ő egyetemükre.

KATA Szilasira néz. Szilasi tanár úr!

PÉTER. Ő meg a veje rég ábrándoznak egy megfelelő kísérleti állatról, amelyen kipróbálhatnák, mekkora általános, vagy ahogy ők mondják, alapműveltséget lehetne egy nem túl buta agyvelőbe összehozni.

SZILASI. Az ajánlat persze csak arra az esetre vonatkozott, ha nem vennének fel az egyetemre.

KARCSI közbeszól. A terv ennek ellenére figyelemre méltó.

PÉTER. Nos, abban az esetben, ha Szilasi tanár úr nem vállal, egyszerűen el óhajtok süllyedni. A meló: az lesz a Bakonyom!

SZILASI. Ez valami romantika?

PÉTER. Nem. Nagyon is józan felismerés. Rájöttem, hogy mi a mi huligánkodásainkkal… Szóval, hogy én egy egész közönséges, régi szabású úri kukó vagyok.

KATA. Micsoda?

PÉTER. Én is most tanultam… Dacosan. Az előbb ugyanis nem mondtam igazat. Csak odáig igaz, hogy azt mondtam: pardon. A többi hülye fölvágás volt. A férfi fordult oda Ancihoz… ilyenféle alak volt, mint a Gara elvtárs, csak izmosabb. S ő kérdezte.

KATA félig nevetve. Hogy ki ez a…

PÉTER elvágja. Igen. A többit úgy gondoltam jövet. Hogy mit kellett volna, ha az vagyok, akinek képzelem magam, mondanom neki.

KATA. S most ezért nem akarsz egyetemre járni?

PÉTER. Mondtam, hogy nem ezért. Vagy ha ezért! Olyan csodálatos, hogy nem akarom a magzatburkaimat még öt éven át magamon hordani?

KATA. Hanem mibe akarsz burkolózni? Frázisokba? Amelyeknek nem bírsz megfelelni?

PÉTER. Már okoztam neked egy-két meglepetést.

KARCSI Katához. Engedelmet, az én cella… pardon szobaelődömnek, ha ugyan nem utódom máris, van egy kis igaza. Végül is, ha az ember tanulni akar, az élet is felfogható igen széles szabadegyetemnek. Én például, akárhogy hitetlenkednek a volt kollégáim, sok üdvöset találok a mostani segédmunkás helyzetemben.

PÉTER meglepetten. Te segédmunkás vagy?

KARCSI. A Lakáskarbantartónál. Katához. Tessék elgondolni, mikor lett volna módom énnekem, hogy egy ládával a hátamon, mint valami szociográfus, egyik lakásból a másikba járjak. Mármint, ahol a villany elromlott. S aki után a ládát hordom – helyesebben akivel fölváltva hordjuk, mert bár a főnököm, tiszteli a kort –, a nyelvkukac társaim közt hol találtam volna ilyen pajtást? A kor hőse. Fölállt a liftre, a népi emelkedés felvonójára, most épp villanyszerelő s esti hallgató, s nézi a következő etázst.

KATA. A fölötte levőt.

KARCSI. Fölötte vagy alatta: nagyjából egyre megy. A fő, hogy otthon legyünk a világban. Tessék elhinni, én a kényszerüdültetésem emlékeit sem szívesen cserélném el egy más üdülőhelyen szerzett tapasztalatokkal.

PÉTER tisztelettel. Ültél is?

KATA keserűen. Meg van alapozva a tekintélye!

PÉTER egyetértést remélve. S arról a kis élő organizmusról… a családról… arról mi a véleményed?

KARCSI. Család? – Bocsáss meg, ez váratlan lóugrás volt. Elmosolyodva. A család – afelé nekem csak homályos vágyakozásaim vannak. Mint árva gyereknek és segédmunkásnak előre, hátra is.

PÉTER csalódottan. No, majd eloszlanak. Csak vigyed velem is a ládát.

KARCSI. A képzeteim azonban gyönyörűek, s ezekről, attól félek, a te kedvedért se tudnék lemondani.

GARA Péterhez. Magában most van egy kis érthető keserűség. De ne feledje el, hogy a család a mi társadalmunknak is építőköve marad.

PÉTER. S hogy akarják akkor a kizsákmányolást megszüntetni?

GARA. A kizsákmányolást?

PÉTER. Nos, ha a burzsoá állam a dolgozók kizsákmányolása a herék által, akkor a család – százszor inkább – a balgák és az önfeláldozók kizsákmányolása, az önzők és lelkiismeretlenek által.

KARCSI. Te nyilván a régi fajta, katorga jellegű családra gondolsz: De az új, amely a szerelmen alapuló páros vállalkozás!

PÉTER. Az meg mi, az a szerelem? Bennmaradt a szótárban valahogy?

KARCSI. A szerelem? Az emberiség életében igen fiatal érzés. Az ókorban még nem is volt szerelem.

PÉTER. Vissza az ókorba!

KARCSI Lidire pillant. S ezt az új, zsenge, néhány száz éves érzést tulajdonképp nekünk kell a mostani kedvezőbb klímán kifejleszteni.

KATA. Csakhogy hallok valami szépet is.

PÉTER Karcsira. Falusi kislány Pesten… Én azonban nem akarom a jelenlevő nőket elkápráztatni. S ha gondolkozom, mi a haszna m a ennek az intézménynek azonkívül, hogy a szükségesnél tíz-tizenöt évvel korábban, a legfogékonyabb korban olt belénk egy tudást, amely tán nem is igaz, nem tudok kitalálni semmit.

GARA. Miféle tudásra céloz?

PÉTER. Amit mondtam: hogy a világ egy kínzókamra, melyet a jóság meggyötrésére és a szépség eltorzítására találtak ki.

GARA részvéttel. Nem szabadna úgy a szívére venni ezeket a dolgokat, Péterke.

PÉTER. Az apám dolgait? Az apám egy csirkefogó. De ha hajlandó lenne a kenetes fölényéről lemondani, kettesben mi egész jól meglennénk… mit tudom én… közös nőhöz járnánk. Amit én a szívemre veszek… Hirtelen az anyja felé. Mondd, hogy jövök én ahhoz… – keserűn – egy Péterke, hogy amit más vad, önző gyerek egyszerű, természetes komiszsággal csinál, a legjogosabbnak érzett mozdulatomat, mint a levegővétel, csak azért, mert ott ül fölöttünk ez a fixa idea, egy puha pempőben kelljen végrehajtanom, amely tele van fájó idegvégződéssel, a te vértanúságoddal, az én bűntudatommal, az állítólagos rosszaságomból eredő bőszüléseimmel.

LIDI. Miféle fixa ideáról beszél maga?

KATA. Nem érted? Hogy mi még mindig család vagyunk! De vigyázz, nehogy elhiggyem a szenvelgéseid. Tudod, mi az utálatos, védett felelőtlenség, az úri kukóság bennetek? Hogy így beszéltek. Abban bízva, hogy akárhogy téped, lesz, aki összetartsa… az oltalmadra.

PÉTER. Azt hiszed? Próbáld meg. Kergess el engem is, ne csak az apámat. Végül is mire kötelez, hogy épp azt a sejtcsoportosulást kellett kihordanod, amelyből én lettem? Miféle kapcsolat ez… hogy a popsimat krémezted – önmagában?

KATA. Igen, miféle

PÉTER. Egy munkásszállás – ezerszer jobb, mint ez a…

SZILASI. Ne térjünk vissza elvi síkra?

GARA. Én is azt ajánlom. Péterhez. De tegyük föl, hogy az ifjúság lát helyesen. Mit állít a családi szervezet helyébe?

PÉTER. Mit állítok? Mi vagyok én, Szolón?

GARA. Éljen mindenki magának, bitangul?

PÉTER. Éljen? Él! Családban vagy családon kívül, mind úgy élünk. S hogy mit állítnék a helyébe?

SZILASI. Igen: mit? Erre én is kíváncsi vagyok.

PÉTER. Mindenesetre valami szellemibbet. Nem ilyen felemást, amelyben két ilyen összeférhetetlen dolognak: két fejnek s két altestnek kell egyetérteni.

KARCSI. De mégis, pontosabban?

PÉTER. Hát például, ami ott képződhetett volna Szegháton, Szilasi tanár úr körül. Ha ő is bele nem mászik a maga húsevő növényébe; a házasságát értem. Vagy akár itt ma, ha nem ilyen ostobaságról vitatkozunk, hanem az új egyetem tantervéről, vagy legalább a Gara elvtárs dedójáról.

GARA Verához. Ebben van valami. Volt nekünk egy szeminárium-vezetőnk a harmincas években…

SZILASI. Mint személy szerint aposztrofált, hadd jegyezzem meg, én inkább a matriarchátus mellett vagyok. Egy nő, aki…

PÉTER. Egy nő! Hol van az a nő?

VERA. Ezt maga kérdi?

Csönd.

KLÁRA aki keféivel ott áll az előszobaajtóban. Hanem most már megkérném magukat, szidják ott benn a családot. Be szeretném fejezni, csak úgy talppal, a takarítást.

GARA. Úgy van. S én is visszaviszem a köztulajdont… egy kis szerelésre. Indul.

SZILASI. Részemről azt ajánlom, folytassuk a Majorban a vitát. A vőm boldog lesz, ha részt vehet benne. Mind fölállnak, az előszoba félé tódulnak.

GARA kimenőben. Ez hiányzik nálunk! Ez a szenvedélyes, őszinte hang!

A vendégek, elköszönnek Katától.

KATA Karcsihoz. Akkor holnap, munka után… Addig elkészítjük a szobáját.

KARCSI tétova mosollyal. A szobám? El Lidivel.

KATA Lidi után kiált. Üdvözlöm a szüleidet, Lidi. Nyáron tán beváltom az ígéretem, s lemegyek hozzájuk. Verának. Maga szegény! Valami lelki klinikára jött, s egy bolondházba került.

VERA. Ó, nekem így is nagyon gyönyörű volt.

KATA visszatartja. Maradjon egy percet. Megbeszélünk valamit. Szilasi után. Csak ne sompolyogjon el, Bandi bácsi!… Ezt nem felejtem el, hogy így cserbenhagyott.

SZILASI hogy Péter ne hallja. Helyeselnem nem volt szabad… hát hallgattam.

KATA. Mit? Ezt a dühkitörést!

SZILASI. Indulatosan is lehet igazat mondani… Délután felhívom. El.

KATA Verát keresi, aki kicsúszott közben. Klárához, aki kefével, viasszal ott áll az ajtóban. Az a kislány elment?

KLÁRA komoran, inkább magának. El… a szemérmetlen.

KATA Pétert nézi, aki ott áll a kiürült hallban az anyjával szemben, és habozik, mondjon-e valami békítőt. Na, te nem mégy… vitatkozni?

PÉTER föllobbant daccal. Nem! Bemegy a szobájába.

KLÁRA miközben a kefét viaszolja. Nehéz a szíve a nyomorult gyereknek.

KATA leül a székbe, s míg Klára kefélni kezd. A maga istenét sem irigylem, Klára nővér!

KLÁRA nem hallotta jól, megáll. Mi?

KATA. Tudva a javunkat, nézni az őrültségeinket. Indulatosan. De ő legalább – úgy mondják – elhagyhat bennünket!

Csöngetés. Kata nyit. Az ajtóban egy fiatalember áll, kezében ütött-kopott bőrönd.

SÁNDOR. Bocsánatot kérek… Itt van az a kiadó szoba?

KATA. Sajnos, már tárgytalan. Mentegetőzve. Kiadtuk.

SÁNDOR elképedten. Ki?

KATA. Ne haragudjon, hogy megjárattuk. Most tíz perce adtuk ki. Még nem vehettük be a cédulát.

SÁNDOR. Most tíz perce? És kinek? Csak nem egy olyan kicsit szeplősforma, nagyfogú fiúnak? Hogy Kata gyanakodva néz rá. Ne tessék meglepődni. Én ugyanis nem a szobát keresem, hanem a lakót, ha róla van szó.

KATA beljebb engedi. A rendőrségtől jött?

SÁNDOR belép. Én? Elneveti magát. A barátja vagyok. Odalenn vártam a kufferral, amíg eldől, széna vagy szalma-e.

KATA is elneveti magát. Vagy úgy! Mert mondott olyat, aminek az alapján… Megijed, hogy tán nem szabad tudnia erről.

SÁNDOR. Mégiscsak elmondta? És azért ki tetszettek adni?

KATA. Mondom, hogy ki.…

SÁNDOR szétnéz. És most… hol van?

KATA. Ő? Elment. Csak holnap foglalja el a lakást.

SÁNDOR elképedve. Az nem lehet.

KATA. Márpedig nem ettük meg.

SÁNDOR. De hisz én ott álltam egész idő alatt a kapuban.

KATA. Tán a majori kapun mentek ki. Mert arra is van kijárás.

SÁNDOR megcsóválja a fejét. Nahát! Hirtelen kezet nyújt. Engedelmet, Tóth Sándor vagyok.

KATA kezet fog. Bodorné.

SÁNDOR. Én meg már nem győztem várni. Mondom, van vásár vagy nincs: már le kellett volna neki jönni.

KATA. Vendégeink voltak, ő is belemelegedett a vitába. Úgy látszik, megfeledkezett magáról.

SÁNDOR. Hát erről ráismerek! Ha soká marad a szakmában: vagy az áram üti meg, vagy a lift fogja agyonnyomni… annyira elbeszéli magát.

KATA érdeklődve. Maga a főnöke?

SÁNDOR. Az csak az ő mókája, kérem: az örökös főnök elvtárs. Egyszerűen. Együtt járunk. Mért, emlegetett?

KATA. Nagyon büszke magára A kor hőse, azt mondta.

SÁNDOR szégyenlős nevetéssel, kissé bosszankodva is. Ej, ez a Karcsi. Nem járnak rosszul vele, de a mondásai, azokat meg kell szokni.

KATA. Maga látom, falusi fiú.

SÁNDOR szomorúan. Hallani, tudom, a kiejtésemen. Ez hiába, megvan. Pedig már négy éve vagyok Budapesten.

KATA. Nem a kiejtés, inkább a… Hallom, technikumot is végez.

SÁNDOR. Villamosenergia-iparit… Most vizsgázom az estin harmadikról.

KATA. Már a harmadikról! Akkor meg kell dolgoznia.

SÁNDOR. Hát nem sokat lógathatom a lábamat. A Kiszben is rám sóznak ezt, azt. Most egy szocialista brigád is alakult…

KATA. Kislányoknak is kell udvarolni?

SÁNDOR. Anélkül sincs.

KATA. S az olvasás?

SÁNDOR. Inkább csak szakdolgokat. Meg Olcsó Könyvtárat. Azért is kértem Karcsit magam mellé. Mert sokan húzódoztak tőle… egy kicsit ügyetlen, tetszik tudni. Amíg a ládát visszük, már csak idegességből is beszél, neki az csak olyan értelmiségi nyelvgyakorlat, én meg… Mit mosolyog az elvtársnő?

KATA. Mosolygok? Tán, hogy én is ilyen lehettem valamikor.

SÁNDOR. Az elvtársnő… falusi?

KATA. Nem látszik már rajtam?… Túl rég űzöm… a nyelvgyakorlatot…

SÁNDOR. Mért? Az elvtársnőnek mi a foglalkozása?

KATA. Fizikus vagyok.

SÁNDOR tisztelettel. Fizikus? Valami gyárban?

KATA. Egyetemen.

SÁNDOR. Egyetemen? Tanít is?

KATA. Vele jár.

SÁNDOR. És maga is elvégezte az egyetemet?

KATA. Régen. Mért néz rám olyan tisztelettel? Nem olyan nagy dolog az.

SÁNDOR. Dehogynem. Mikor fogom én azt elvégezni? Az elektromérnökit.

KATA. Azt is el akarja végezni? Az látja, nagy dolog lesz. S azután mit csinál?

SÁNDOR. Ki tudja? Tán kimegyek a Szovjetunióba. Vagy valamelyik fejlett iparú kapitalista országba.

KATA. S megnősülni nem fog?

SÁNDOR. Mért ne? Majd arra is kerítek időt. S az elvtársnő férje? Ő is a szakmában dolgozik?

KATA keserű nevetéssel. Nem, ő egészen más szakmában dolgozik. Igen távoli szakmában. A fiatalember zavartan pillant rá.

SÁNDOR. Na, akkor én megyek.

KATA. A bőröndöt nem hagyja itt?

SÁNDOR tétován. Hát ha csakugyan kivette… Leteszi a bőröndöt a falhoz. Azután kezet ad. Kimenőben. De hogy elkerültük egymást.

KATA ott áll, s ahogy utána néz, a mosoly még egy darabig ottmarad az arcán.

KLÁRA kijön a belső szobából. Min mosolyog olyan jóízűen, kedvesem?

KATA. Hogy mégis igaz: vannak boldog emberek is a világon.

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS

Péter szobája. A fürdőszobával párhuzamos kis helyiség, mélyebb mint amilyen széles. Mi most a fürdőszoba fal felől, tehát hosszában látjuk: jobboldalt van a hall-ajtó, baloldalt az ablak, előtte kis íróasztal. A szemközti falon az ablak felől a szekrény, a hall ajtónál elöl egy zsámoly. Az ablak nyitva, enyhe szél lebegteti az íróasztalon a földön heverő papírokat. A szekrény ajtaja is tárva-nyitva; afféle mindenes, félig akasztós, félig rakós szekrény, fölül üveges rész a könyveknek. Tartalma részben már kinn van; egy nyaláb könyv a szekrény elé tolt széken, fehérnemű az íróasztalon, a ruha még jórészt benn lóg. A szobában néhány nyugati naptárakból kivágott Picasso-, Kandinszky-nyomat jelzi a tulajdonos tiltakozását a polgári bútor s általában a világ ellen; ezek egy része is le van már szedve. Kata a zsámolyon ül, egy zoknicsomó a kezében; de nem azt nézi; a levegőbe mered. Látszik, hogy álmatlan éjjel van mögötte, még akkor sem riad föl, mikor kinn fordul a kulcs, csak amikor Klára nővér nehéz léptei közvetlen az ajtó előtt nyikorgatják a parkettát, akkor ugrik fel.

KATA kiáltva szinte. Ki az? Majd gyorsan a hajához kap, egy-két igazító mozdulatot végez, a zoknicsomót visszadobja a szekrénybe.

KLÁRA ahogy benyit a szobába, minden mozogni, repülni kezd, minthogy a keze tele van ruhával, nem tudja azonnal becsukni az ajtót. Mi az ördög ez? Még betörik az ablak. A ruhát, nem találva helyet neki, Kata kezébe nyomja, előbb az ajtót húzza be, aztán az íróasztalra hasalva az ablakot támasztja ki.

KATA izgalmát mentegetve. Nem tudtam elképzelni, ki az.

KLÁRA. A vasalást hoztam le… nem ment be ma az egyetemre?

KATA. Csak délre kell benn lennem… Telefonáltam, hogy nem tudok bemenni.

KLÁRA. De nem beteg?

KATA. Nem, nem. Fel akartam használni a délelőttöt. Hogy Klára elveszi tőle a ruhát, fogja a partvist, és söpörni kezd. Tudja, a lakó. Hogy Klára nézi őt. Nagyon rettenetesen nézek ki?

KLÁRA. Hát csakugyan elveszik ezt a kis szobát Péterkétől?

KATA. Hallotta, hogy kiadtuk. Azt akarom, hogy amikorra belép, rendben legyen.

KLÁRA elveszi Katától a partvist, és ő takarít tovább. A bőröndre. Ez már az övé?

KATA. Nagyon komoly fiatalember. Szilasi tanár úr telefonált: a veje ismeri hírből, az Eötvös-kollégiumban sokat vártak tőle… S most, hogy ez a baleset történt – mentegetőzve –, igazán nem tehettem…

KLÁRA. Persze a baleset! Megnézi a Picasso-képet. Ez a Péterke! Hogy milyen bolondságokkal mulatja magát. Forgatja, hogy hogy is kell nézni. Legjobb lenne, ha bebújna az ágyba, és lehúzná a redőnyt. Látszik a szemén az álmatlanság.

KATA. Nappal, azt hiszi, jobban sikerül? Fejére mutat. Rajt van az őrleni való.

KLÁRA a kiszedett ruhára. Ezt hová vigyem akkor?

KATA. Egyelőre csak a mi szobánk díványára. Majd szorítunk helyet, összebb költözünk Vicával.

KLÁRA. No, az jó lesz. Fölnyalábolja, kiviszi.

KATA míg Klára kinn jár, visszaül a zsámolyra, kezébe temeti fejét. Mondja, Klára nővér, ha most azt mondanák, hogy visszaállítják a rendjét, a ferenceseket, a kolostoraikkal… maga visszamenne belé? Hogy nem jön válasz. Hallotta, mit kérdeztem?

KLÁRA megjelenik az ajtóban, s megnézi a szájat, amelyből a kérdés jött. Hogy visszamennék-e?

KATA. Mondjuk, a pápa meg a párt megegyeznének.

KLÁRA. Mért, mit gondol, mit csinálnék? Gyanakodva. Hallott tán valamit?

KATA. Nem. Nevet. Ettől egyelőre nem kell tartania… De, mint ahogy mondja, ez volt Isten második jótéte magával. Hogy a rendjiből is kiszabadította.

KLÁRA. S a fogadalom?

KATA legyint. Fogadalom!

KLÁRA. Maguk hitetlenek persze… vagyis nem hitetlenek, legalábbis maga, csak nem tudják, hogy hisznek.

KATA. Én a fogadalmamtól – mert szegény anyám kedvéért elmentünk a templomba is – futni engedném – halkabban – az uram. Az én fogadalmam, az valahol mélyebben van.

KLÁRA. Ott, ahol a mienk.

KATA. A rostjaimba kötözött érdekükben. Hogy én tudom, mi jó nekik. Rám bízták őket.

KLÁRA. Ki, kedveském? Azt mondja meg, ki? Látja, maga sincs meg Őnélküle.

KATA. Igaz, babona.

KLÁRA. Ez épp az Isten csodája… hogy aki a szent formát elveti, a dolog abban is fészket ver. Vagy azt hiszi, aki igazán apáca, annak a fogadalom csak egy szent percben tett s félelemből, becsületből megtartott ígéret. Énnekem is itt van a „korda” a húsomban.

KATA. A szabadság, az van. Hogy ne hagyja soha semmitől megköttetni magát. Ezért érzi olyan jól magát odafönn.

KLÁRA. Jól mondja, a szabadság, hogy Istenen kívül ne ragaszkodjam semmihez, azaz csak annyira, amennyire ő rendeli. Ez a különbség a kettőnk fogadalma közt.

KATA. Hogy énnekem, eldobottan is ragaszkodnom kell? Ó, milyen utálatos.

KLÁRA. Az olyan szívet, mint a magáé, nem lehet eldobni.

KATA. Minek nevezzük hát?

KLÁRA. Attól csak eltévelyedni lehet, mint a Jóistentől.

Kinn csöngetés, Klára kimegy, Kata föláll, s izgatottan, szinte a kezét tördelve figyel, mint aki vár valamit.

KLÁRA egy kosár virággal jön vissza. Ezt hoztak…

KATA reménykedő örömmel s egyben félelemmel is. Nekem? A virágok közé nyúl, ideges ujjal keresi a levelet.

KLÁRA. Ne nyugtalanítsa magát. Nem ő.

KATA. Nem? De hisz nem is az uramra gondoltam.

KLÁRA. Az a lány, aki tegnap itt volt… a Lidi barátnője.

KATA. Vera? De hát mért? Hogy jutott eszébe? Egy kosár! Itt van még?

KLÁRA. Nincs. Elszaladt.

KATA. Nem mondta neki, hogy benn vagyok? Kihajol az ablakon. Vera! Álljon meg azonnal… de! Föl kell jönnie… üzenetem van Lidinek.

KLÁRA. A kezembe nyomta és elszaladt. Nem is mondhattam volna. Dacosan. Meg nem is akartam. Nem tetszik nekem.

KATA kifele indul. De miért? Nem is ismeri.

KLÁRA takarít. A szeme járása… ahogy a férfiakat nézegette. Mialatt Kata kinn van. Még azt a Péterkét is.

KATA behozza Verát. De hát micsoda ötlet ez? Ennyi pénzt kidobni, aztán elrohanni.

VERA mentegetőzve, de egy kis diadallal is. A szomszédba csöngettem be, hogy ők adják át, ha majd meg tetszik jönni az egyetemről, De az asszony, úgy látszik, tudta, hogy vannak a lakásban. S ahelyett hogy elvette volna…

KATA. Becsöngetett.

KLÁRA. Szép kis komédia! Bosszúsan ki, egy nyaláb férfiruhával.

VERA. Úgy bánt! Egyszer akarok valami regényest csinálni. S az is ilyen állatian sül el, mintha ki lett volna csinálva.

KATA. De miért? Ez, hogy én ilyenkor itthon legyek, csakugyan egész kivételes. Klára néni is csak a vasalást hozta le.

VERA. Most már mindegy… Egy cukrászlány ne akarjon a lelkére is habot rakni.

KATA nevet. De hogy is jött ez a gondolata? Hogy itt hagy egy öreg, elhagyott nőnek névjegy nélkül egy kosarat. Hogy tűnődjék, hol támadt hirtelen ilyen bőkezű udvarlója? Nem gondolt arra, hogy egy ilyen összekavart fejbe egy kosár virág… – legalább húsz éve nem kaptam – valami zavart csinál?

VERA. Azt tetszik hinni, hogy én ezt… hogy ugratni akartam Katóka nénit?

KATA. Nem. De gondolja el, hogy itt maradok, kettesben ezzel a kosárral s a sok ismeretlenű egyenlettel, hogy ki küldhette, tán még az is eszembe jut, hogy a férjem – hisz hallotta tegnap –, őt érte hirtelen valami megvilágosodás. Erőltetetten nevet.

VERA. Tetszik látni, milyen marha vagyok… ez eszembe se jutott. Én csak meg voltam hatva, hogy milyen szép gondolat támadt a bóbitám alatt. S ma délelőtt épp szabad vagyok… azaz elkéredzkedtem a tanácsházára – s jöttem, mint a megszállt, hogy amíg nem kezdem sajnálni a pénzem, megcsináljam ezt a marhaságot. Tetszik tudni, hogy van, amikor az ember agya nem nyughat, amíg meg nem tett valamit.

KATA. Hogyne, az enyém is szokott… De hát mit akart voltaképp ezzel a virággal a tudtomra adni? Nem is a maga nevében, az emberiségében, mert hisz így annyi, mintha az küldte volna. Most, hogy itt van, elmondhatja. Megsajnált?

VERA. Én? Katóka nénit? Hogy egy ilyen, minek nevezzem magam, Katóka nénit megsajnálta?

KATA. Mért? Igazán nem lett volna csoda. Azután, amit itt hallott. S Lidi is beszélt egyet-mást bizonyosan.

VERA. Lidi! De hisz annak Katóka néni a… malaszttal teljes, vagy hogy mondták régen. Én csak mint az óbudai asszonyok, annak a Mária-szobornak… tetszik tudni, hogy szokták a liliomot a hóna alá rakni? Meggyőződéssel. Katóka nénit igazán csak irigyelni lehet.

KATA. Úgy gondolja?

VERA. Aki ilyen jó, okos, akinek az emberek, mint a vadállatok a forrásra… én ugyan azt sem láttam soha, csak a rádióban hallom – utánozva: – aludjatok szépen, gyermekek.

KATA. Ez mind blabla, kedvesem, hogy a maguk nyelvén beszéljek. Ebből csak annyi az igaz, hogy mint mindnyájan, maga is szeretné, ha lenne ilyen forrás, amiből egy kis hitet tudnánk az életünkhöz inni. Ha talál – tudja mit –, mutassa meg majd nekem is.

VERA. Mert Katóka néni még szerény is. Én, különösen régen, ha egy jobb képű pasas utánam fordult, azt hittem, tünemény vagyok, öt centit nőttem a kevélységtől. Pedig mi az, hogy az embert, mint az állatot megnézik.

KATA. Más meg azt tartja, látja, nagy dolognak. Legalábbis, ha mint állatot nem vetik meg. No, de beszéljünk komolyan. Mi az, amiért maga már nem az, ami régen? Amiért Liditől a krémes fölött, mint egy övet, engem is megkívánt? S az óbudai Máriának, aki képzeletében én vagyok, félheti fizetését nyomná a hónaljába.

VERA vállat von, s hallgat.

KATA. Lidi mondta, hogy problémái vannak.

VERA. Nem érdekes… egyáltalán nem érdekesek az én problémáim.

KATA. De hisz mondtam, hogy szívesen meghallgatom őket. Csak tegnap én is olyan zaklatott voltam. Elvettem a kedvét?

VERA. Nem, hogy tetszik gondolni? Csak beláttam – Klára után néz, aki egy újabb nyaláb ruháért jött be – ahogy Klára néni is végignéz –, hogy kerül a csizma az asztalra? Azért is hoztam ezt a kosarat, mert én magam… egy szóval azt gondoltam, hogy én nem fogom Katóka nénit azokkal a problémákkal háborgatni.

KATA. De mért? Nem vagyok mindig olyan… becsavarodott, mint tegnap, vagy most is… Megbeszélünk egy időpontot, esetleg Lidivel.

VERA. Nem, Lidivel nem. Ő csak a cukrászdai felemet ismeri, azt is a délutánit.

KATA. S van másik fele is?

VERA. Van.

KATA elnézi őt. Magának nem volt alkalma, hogy magasabb iskolát végezzen.?

VERA. De, a harmadik gimnáziumból vágtak ki. Ez az úgynevezett… hogy utánam fordultak, ez volt annak is az oka. De akkor még irtóra élveztem. Hogy az emberben van valami, amitől a férfiak szeme megmered, a nők pedig csuklanak az irigységtől.

KATA. Az nem is rossz, amennyire emlékszem rá.

VERA. Hozzájött, hogy beiratkoztam az egyletbe. Tavasszal tenisz, nyáron evezés. Dacosan, majdnem hogy komoran, Kata szemébe nézve. Végül is örülni kellett, hogy nem a Ratkó korszakban történt. Az iskolában több lánnyal megesett, mondják, van olyan iskola, ahol külön kassza van erre a célra. De énnekem pechem volt. Egy vénlány volt az osztályfőnök. Meg persze gyenge tanuló is voltam.

KATA. Így került az édességiparba.

VERA. Igen, apám egyik barátja benn van a központban.

KATA. S az az üzlet nem az a hely…

VERA. Főként, ha az embernek olyan vacak az akaratereje. Durván. Egyszóval ringyó lettem. Ez az én problémám. Nem nagy probléma, vagyunk még egypáran.

KATA. Túl erős szót használ; maga végül is dolgozó nő. A mai erkölcs szerint senkinek semmi köze a magánügyeihez.

VERA. De azok az ügyek azért megvannak… Egy zárdában, tessék elhinni, évekig ellennék. De itt, tetszik tudni, hogy van; egy dupláért bárki szóba állhat velem, s aki nagyon akar – én nem tudom, mi ez –, annak hatalma van rajtam… Ez egy kis szórakozás is, tetszik tudni, a melóban.

KATA. Szokás dolga. S a régi úriasszonyok, akik a férjük megutált hálóingén kívül szagát sem ismerték a férfinak, de folyton arról álmodoztak?… Hátha ez az egészségesebb. Végül is nem az a fontos, hogy mit teszünk, hanem hogy amit teszünk, milyen fogalmakkal hozzuk kapcsolatba. Ebben legalább nincs dölyf. Emberek vagyunk, demokraták, össze merjük a testünket keverni. Hamarosan az afrikaiakkal s a japánokkal is.

VERA elcsodálkozva. Azt tetszik gondolni? Fölnevet. De a férfiak ezt másképpen értik. Még a finomabbak is.

KATA. Ha sérti, nem erőlteti senki sem.

VERA. Az igaz; nem hurcolnak az ágyukba.

KATA. A maga baja, úgy látom, az, hogy mint a villanyos hal, mindenkit meg tud ütni. Esetleg azt is, akit nem akar. De képzelje el az ellenkezőt.

VERA. Mit?

KATA. Hogy senkit sem tud megütni. S itt áll egyedül, az úgynevezett erkölcsével, az elnevelt reflexeivel, s ami most olyan egyszerű, egy kis lökés, mint az uszodában a partról, amivel a más ágyába… Persze, az ágy, az is csak délibáb, mert hisz nem kell a kutyának sem.

VERA. Katóka néni kiről beszél?

KATA. Mindenkiről, aki tíz, húsz, esetleg harminc éven át a férjét, családját komolyan vette. Elmerülten. Akár magamról is. Kint csöngetés, mindketten a kinti hangokat figyelik.

KLÁRA belép. Az a fiatalember van itt.

KATA. A lakó? Máris?

KLÁRA. Nem, a másik, a barátja.

KATA meglepetten. Ő, most délelőtt? De hisz úgy beszéltük meg, hogy csak munka után.

SÁNDOR beszól Klára mögött. Ne tessék meglepődni, csak egy percre háborgatom.

KATA kimegy elé. Nem, csak jöjjön. A megijedni helyett használt „meglepődni”-t élvezve. Nem lepődtem meg. Itt traccsolunk a kis barátnőmmel.

SÁNDOR bemutatkozik Verának. Tóth Sándor.

VERA egy szakértő pillantást vetve rá, aztán lesütött szemmel, ahogy vidéki lányok szokták. Vera vagyok.

KATA. A barátját… a lakót, már ismered. Ő a főnöke.

VERA. Ccc… és már góré. Észbe kapva. Igen, épp itt voltam akkor.

KATA. De nagyon humánus főnök. Még lakást is együtt járnak nézni. Igaz, megtalálta a barátját? Verának. Amíg az fönn volt, ő lenn őrizte a kofferjét.

VERA rámutat. Ezt?

SÁNDOR. Ezt. Kata felé. Úgy volt, ahogy mondani tetszett. Annyira begerjedt, hogy egészen megfelejtkezett a kufferjáról, énrólam nem is szólva. Szépen kivonult az új cimborákkal a másik kapun. Nagyon jó fiú, tetszik tudni, de egy jó dumáért Kőbányára is elmegy.

KATA. S nem is találkoztak?

SÁNDOR. Dehogynem. Ahogy ballagok át a parkon – a Városmajort gondolom –, ott járnak le-föl, ahol a sakkozók ülnek, tetszik tudni, s még mindég vitatkoznak, az az öregúr, Szilasi gondolom, meg egy kis kövér ember.

KATA. A veje.

SÁNDOR. Meg egy lány is volt velük.

VERA. Lidi. Meglógott tőlem, a piszok!… Érdekli az ilyen… dialektika.

KATA. No, és most fordítottak a sorrenden? Maga jött föl, s ő vár a kapuban?

SÁNDOR. Nem, ő most dolgozik.

KATA. S maga?

SÁNDOR. Énnekem mától tanulószabadságom van.

KATA. Persze, vizsgázik. Milyen technikumban?

SÁNDOR. Elektromosenergiai ipari.

VERA. Te jó isten!

KATA. Szép kis társaság. Vera adóügyben jár, énnekem kötetlen munkaidőm van, maga legalább legálisan mulaszt.

SÁNDOR. Jól jár velünk a demokrácia!

KATA. De hogy jutott eszébe, hogy a tanulószabadságát nálunk kezdje? Csak nem valami fizikai feladat, amit nem tud megoldani?

SÁNDOR. De, feladat… fizikai. S egy kicsit kételkedem is, hogy oldjam meg.

KATA. No.

SÁNDOR. Az a kuffer, azt kéne hazavinnem…

KATA. Ezt?

SÁNDOR. Ez az én barátom, úgy első percre nem is látni rajta, mindig viccel meg beszél, de az csak a nyugtalanságtól van – egy kicsit olyan érzékeny fiú… hamar zsenírozza magát. Azt mondta: neked úgy sincs munkád, meg nekem zsenáns is egy kicsit… szóval, hogy jöjjek el helyette.

KATA. De miért? Meggondolta magát?

SÁNDOR. Hát, ahogy vesszük.

KATA. Jobbat találtak?

SÁNDOR elszörnyedve. Ennél!

KATA. Akkor hát!

SÁNDOR. Nagyon okos fiú ez, kérem, csak teli van olyan értelmiségi hőbörgéssel.

KATA. Az mi?

SÁNDOR. Hogy őt csak becsületből vették itt föl. Mert jószívű asszony, s nem ismerhette el maga előtt sem, hogy amiért ő abban a dologban…

KATA. De hisz ezt letárgyaltuk.

SÁNDOR. Én is mondtam neki. Tiszta véletlen, ki maradt kinn, ki került a…

VERA. A sittre.

SÁNDOR. Nem olyan emberek azok, hogy ne tudnák.

KATA. S ő?

SÁNDOR. Hogy azért mégis kényelmetlen. Meg már megmondom; valami családi dolgot is emlegetett.

KATA. Értem.

SÁNDOR. Hogy még maguk se döntötték el azt, hogy…

KATA. Akarnak-e albérlőt vagy sem.

SÁNDOR. Hogy tán kell még az a hely, s ő itt van, mint homok a szemben.

KATA. S maga mit mondott rá?

SÁNDOR. Én? Hát hogy azért van mindenkinek legalább egy feje. Mért akarsz te értük is gondolkozni. Kiadták, kivetted. S ha visszajön… az illető… legföllebb egy kicsit szorosabban lesztek.

KATA. Tökéletesen.

SÁNDOR. Vagy ha nagyon jó akarsz lenni, viszed tovább a kufferod.

KATA. Magának látom a gondolkozása is olyan egészséges, mint… Nem fejezi be.

SÁNDOR. De az a sok beszéd a családról, mert még a parkban is azt folytatták, hogy a család mint a társadalom sejtje, meg hogy a jövő társadalom. Nem volt elég nekik az iskolában.

KATA nevet. Maga, úgy látom, nem találkozott még mint problémával, a családdal.

SÁNDOR. Vagy ki tudja? Én sem a mezőn jöttem a világra. De én végül is arra jöttem: baj volna, ha a család csak addig érne, míg a rokonság. Nem vagyunk mi házinyulak, hogy abból a kalitkából vigyenek kés alá, amelyben születtünk.

KATA. Szóval mégiscsak van magának is valami elmélete?

SÁNDOR. Én, igaz, még nem sokat próbáltam, azaz többet láttam, mint próbáltam, de annyit tudok, hogy ahol jó emberek vannak, ott család is van… anélkül meg a család is… Teszem, az én apám. Volt egy munkavezető, egy öreg szerelő a Karbantartónál, az tanított. Hát az inkább apám volt nekem. Az anyám viszont, de őt meg… meghalt szóval. Vagy ez a Karcsi is. Hol van ő éntőlem? Micsoda tudományokat megjárt, igaz, Márianosztrát is, s úgy vagyunk együtt, mint testvérek. Ez az egy a jó ebben a fölszántott világban, hogy senki sincs odakötve a szék lábához, hanem mehet, megkeresni a hozzávalót.

KATA. S aki mégis a széklábához ragaszkodik, amin a gyerekei ültek – az igazi családhoz?

SÁNDOR. Hát sokféle ember van! Az egyik azt se becsüli, amihez érdemes lenne ragaszkodni, a balga meg ahhoz is ragaszkodik.…

KATA. Amit jobb volna elrúgnia… S engem milyennek néz? Nyugtalannak vagy balgának.?

SÁNDOR. Még nem ismerem annyira, hogy szólani tudnék. Meg ha tán ismerném…

KATA. Akkor is bölcsebbnek tartaná hallgatni.

SÁNDOR. Mindenesetre, ha én olyan asszony volnék… fizikus… meg különben is.

KATA. Különben is?…

SÁNDOR. Hát mondtak odalenn egyet-mást, az a Lidi meg Szilasi, meg… elvégre magamnak is van eszem. Vera fölkaccint.

KATA. No, mit tenne?

SÁNDOR. Tudja azt… nincs szüksége ahhoz rám.

KATA. De… hátha.

SÁNDOR nevet. Hát sütnék, mint a nap. Hogy aki az utamba jön: melegedjék. Aki meg elbújik, ott egye…

VERA.… a kékszakállú penész.

SÁNDOR. Olyasformán.

KATA. Látszik, hogy még nem tanult atomfizikát. Nem tudja, mi folyik a nap belsejében. Elkomolyodva. No, de elég a tréfából. Szóval, a maga barátja visszakéri a kufferjét?

SÁNDOR. Az esze, vagy jobban mondva a szemérme.

KATA. S maga mit tanácsol: visszaadjuk neki?

SÁNDOR. Nekem egy illető azt mondta; ki kitől kér tanácsot, abból tudod meg, mit akar.

KATA. S ha én magához fordulok?

SÁNDOR. Akkor gyanítja, s nem bánja, mit mondanék.

KATA. No jó, szóval mondja meg Vogel úrnak, hogy nem adom ki a bőröndjét. Az ő aggályai nem elégségesek, hogy a foglalót visszaadjam. Ha van jobb érve, jöjjön ő maga. A szobája különben, amint látja, nagyjából rendben van.

SÁNDOR örömmel. Mondtam én ezt neki. Azért is jöttem magam. Hogy ha már ilyen háziasszonyt talált, hát puszta szabódásból…

KATA. El ne játssza a szerencséjét. Kezet nyújt. No, majd meglátjuk, milyen szerencse lesz… Remélem, magát is látjuk itt néha.

SÁNDOR. Ha szabad lesz. Kezet próbál csókolni.

KATA elhúzza a kezét. Kísérd ki, Verácska. Ahogy kimennek, arcáról lebúzódik a mosoly, föl-alá jár a szobában. Hogy Vera visszajön, félig magának. Mindenesetre mulatságosabb, mint az igazi. Verára, aki vigyorogva nézi. Te min mosolyogsz?

VERA. Az jutott eszembe, amit mondani tetszett. Hogy Katóka néni már…

KATA. Mondd!

VERA. Hát a villanyos hal.

KATA nem érti. Mi van a villanyos hallal?

VERA. Hogy nem tudja megütni… Hát én csak ültem itt s figyeltem, hogy ezt a palit… egy-kettő befűzte.

KATA. Mit csináltam!

VERA. Csak bámultam, hogy egy ilyen… nem is egészen fiatal asszony…

KATA vérvörösen. Miről beszél maga?

VERA ijedten. No, nem úgy értem, ne tessék megbántódni hogy készakarva. Hisz maga mondta, Katóka néni, hogy az a hal is, illetve én, ha nem is akarja az ember… Most meg tetszett sértődni rajta.

KATA. Azt akarja mondani, hogy én…

VERA. Dehogyis, félreértett engem… Hogy Katóka néni egy ilyen fiatal srácot, egy közönséges melóst! Csak ő…

KATA. Szó sem volt semmi ilyesmiről. A maga képzelete… látszik, hogy mindig csak ezen jár.

VERA most ő sértődött meg. Igaz, mondtam, hogy mi vagyok.

KATA. No jó, én sem akartam megbántani. Maguk fiatalok mint tavasszal a pollen, úgy úsznak maguk körül az efféle feltevések. Képes az ilyen elgyötört öregasszonyt is…

VERA. Csak őt mondtam. Katóka néni, amíg itt velünk beszélt, azalatt is a maga bajára gondolt.

KATA elneveti magát a mentegetőzésen. Mindenesetre jólesik, egy kis megkönnyebbedés – ezt láthatta rajtam – azt a bajt kintről a más friss szemével nézni.

VERA. Persze, egy kis megkönnyebbedés, láttam én.

KATA. Mintha attól a baj is olyan lenne.

VERA hirtelen kíváncsisággal. S nem olyan?

KATA. Nem, hogy lenne? Utána… Majd ha öregebb lesz, maga is tapasztalhatja, hogy az embert semmi sem vonzza úgy, pláne ha az életét, úgy látszik, elhibázta, mint a maga fiatalsága, ha azt másban föltalálni véli. Lidiben is ezt szerettem; a Pestre került gólya riadalmát.

VERA. Hát persze, ez a fiú is olyan igazi vidéki fiú volt.

KATA. A szégyenlősségnek és az egyenességnek ez a falusias keveréke: ez volt énbennem is.

VERA. Láttam én azt mindjárt: Katóka néni csak a fiatalságát kereste őbenne. '

KATA nevet. Vigyázzon, ez megint rosszul hangzik.

VERA fölszabadultan. Tetszik látni, pedig most igazán vissza akartam hízelegni magam. Mindketten kacagnak.

Péter belép, s mogorván nézi őket.

PÉTER. De jókedvűek.!

KATA hátrafordul, s egy kicsit megszeppenten vizsgálja a fiát, de ragaszkodni próbál jogához a nevetésre. Szépeket mondtunk egymásnak Verával. Azt várnád, hogy sírjak, mint Niobé?

PÉTER. Mért Niobé… Ja, persze, a gyerekei után.

KATA. A cókmókod átvittem a nőszobába.

Péter elvesz egypár könyvet, és kimegy.

VERA. No, akkor én is pucolok.

KATA. Mért, megijedt? Még nem is beszéltünk a problémáiról.

VERA. Ó, az én problémáim! Nekem untig elég, ha Katóka néni… s nem tetszik magázni megint.

KATA. Magáztalak?

VERA bólint, aztán az előbbire gondolva, egy kicsit megint elnevetik maguk.

PÉTER bejön, az íróasztalon matat: aztán megáll az anyjával szemben. Voltam a Gammában.

KATA. A Gammában?

PÉTER. Jelentkeztem műszerésztanulónak.

KATA megbántottan. Igen? És mit szóltak a modorodhoz? Jó leszel tanoncnak?

PÉTER. Nagyon jó benyomást tettem rájuk. Elsején beöltözöm.

KATA. Igen? S a legényszállás? Azt mondtad, szívesebben laknál egy legényszálláson.

PÉTER dacosan. Majd arra is sor kerül tán.

A hallban csöng a telefon, Kata kimegy.

VERA. Nem hatott meg.

PÉTER. Én magát? Gondolja, hogy ez volt a szándékom?

VERA. Igaza volt annak a nőnek. Egy úripubi, vagy hogy mondta. Így akarja megmutatni, hogy mit mer az anyjával.

KATA kinn türelmetlenül. Tessék.

PÉTER. Hogy tévedés ne essék… egyáltalán nem a maga kitépett szemöldökének akartam megmutatni.

KATA visszajön. Felcsönget, s leteszi. Veráboz. A maga problémája, illetőleg a tied, ha jól veszem ki, az, hogy…

PÉTER. Probléma! Kimegy.

KATA. Szerintem először is abból a munkakörből kéne kikerülnöd.

VERA. Igenis, az nagyon jó volna.

KATA. De az a kérdés, hová? A Közértbe például?

VERA fintort vág. Krumpli, só… Ahogy gondolja, Katóka néni.

KATA. A gondnokunknak jó összeköttetése van. Megcsinálja, hogy ide kerülj a közelbe.

VERA. Az a kis köpcös bácsi?

KATA. Nagyon rendes ember. Aztán majd tanulsz valamit.

VERA. Igen. De én nagyon buta vagyok.

KATA. Nem tapasztalom… No, akkor hát siess, ez még tanácsházból is sok.

VERA. És máskor is eljöhetek?

KATA. El, el, te csacsi! Homlokon csókolja.

VERA boldogan el.

PÉTER bejön. Miféle problémái vannak ennek?

KATA. Emelkedni akar.

PÉTER. Erről jut eszembe, hogy én is. Kezit csókolom.

KATA. Hová mégy? Most jöttél meg.

PÉTER. Szilasihoz. Beadom az ultimátumot, hajlandók-e estin tanítani. Sietve el.

KATA rakodik, az íróasztalfiókot húzza ki, abból szedegeti Péter tárgyait, az iránytűt, a fényképalbumot, a stopperórát.

KLÁRA hozza a szőnyeget. Hát ez a Péterke? Majd levitt, úgy rohant a lépcsőn.

KATA. Szilasi tanár úrhoz ment.

KLÁRA. Ilyen sürgősen? Fölteríti a szőnyeget. Nem tudom, hol szed fel az a Lidi ilyen barátnőket. Végül is el fogja azt az ártatlan fiút csábítani?

KATA. Pétert? Nem kell azt már elcsábítani.

KLÁRA. Ugyan, hogy mondhat ilyet, anyja létére. Kihúzza a fiókot, hogy a porronggyal kitörölje. A sarokból papírdarabokat kotor ki: egy összetépett fénykép. Hát ez meg mi? Rakosgatni kezdi.

KATA egy pillantást vet, odaugrik, remegő ujjal egy kicsit igazítani próbálja, de hamar abbahagyja.

KLÁRA. De megdöbbent, édes.

KATA. A kis család!

KLÁRA rakosgatja. Maguk azok, négyen. Milyen szép asszony volt! S a Péterke azzal a skiróval.

KATA. Egy évvel azután, hogy az uram a fogságból megjött. A gyereklány, Matyi, ő kattintotta el a gépet.

KLÁRA. S Vicácskának se volt még az a csúnya lófarkas haja.

KATA. Amikor a szobát berendeztem – a falra mutat – ide tettem neki, abba a rámába, amiben most a Chagall tehene van. Azt mondta, nem szereti a falra akasztott érzéseket. De két hete még benn volt – nem is tudom, mért néztem –, a kis albumában.

KLÁRA. Mi üthetett szegény nyomorultba, hogy összetépte?

KATA. Mi? Ezt kérdem én is. Hogy ahányan vannak, mind összetépik. Azt az ártatlan, kicsike családot. A telefon újra szól.

KLÁRA. Fölvegyem?

KATA. Nem, majd én. Kimegy, Klára egyre feszültebb figyelemmel, megdermedten hallgatja a beszélgetést.

KATA halkan, a sírást legyűrve. Igen, én vagyok. Persze a huszonnégy óra. Betű szerint vettétek. Az előbb… mondd, nem te hívtál? Valaki hívott, aztán letette a kagylót, azt hittem, ti voltatok… Hogy mért mondok ti-t… Azt gondoltam, Matild is ott áll. Nem? Szép lett volna, ha mégis van benned egy kis elfogódottság. Csönd. Szóval mégis? Nincs okod rá. Úgy határoztam… nincs értelme ragaszkodni ahhoz, amit úgyis régen széjjeltéptünk. El, igen, el… Amikor akarod… Nem kell vigasztalnod. Erőltetett könnyedséggel. Nem fogok belehalni. Majd kezdek valamit magammal… Házasság? Nem, férfival nem. Tudod, hogy nekem a házasságban sem a férfi volt a fontos… Emlékszel véletlen arra a kis családi képre, amit a fogságod után a Római-fürdőben csináltunk?… Hirteleniben nem. Persze a sok közül. Hát énnekem ez volt a mániám. Ez az anakronisztikus dolog: a család. S lehet, hogy még nem is számoltam le vele… Az emberiség nagy… Igen, a Szilasi tanár úr rögeszméje. De ehhez most már nincs, ugye, közöd?… Majd az ügyvédek… Nem haragszom. Mondom, rája sem. Csak ne köszönd. Ha valaha, most vétek ellened először… Szervusz… Szervusz, édes.

KLÁRA ahogy Kata sápadtan visszajön. Elválnak? Kata int. S a fogadalma?

KATA. Igyekszem én is… – az összetépett képet nézi – …mint ezt.

Függöny


Csendes szoba (1962)


ELSŐ FELVONÁS

Az első felvonásbeli szoba; de most a könyvespolc felől nézve – jobbra az ablak, balról a hall-ajtó – a férj könnyebb, elevenebb színei teljesen eltűntek belőle. A garnitúrát is kivitték; a helyén hat-hét egymásra rakott faszék; a szoba közepe üres, az íróasztal az elülső sarokba nyomva. Őszi délután; a ház lakói most érkeznek a munkából. Amikor a függöny felmegy, a szín üres; csak a hall felől hallatszik előbb ajtónyitás, aztán valami csoszogás, tologatás.

GARA benyit a szobába s visszaszól. Erre, elvtársam. A háziak ugyan még nincsenek itthon; de a segédházfelügyelőnek szerencsére van kulcsa a lakáshoz.

KLÁRA a hallból. Csak ne a tükörbe menjen azzal az asztallal.

BÚTORHOZÓMUNKÁS aki meggörnyedve jön a hosszú asztal alatt. Letehetem?

GARA a belépő Klárára nézve. Azt hiszem… ide lesz.

BÚTORHOZÓMUNKÁS kinyújtja a fejét az asztal alól. Hiszi vagy tudja?… Mit gondol, mint teknősbéka akarok megöregedni?

KLÁRA. Csak tegye le. Majd elráncigáljuk. A Bútorhozó kettejük segítségével kimászik az asztal alól, s megáll; a két embert nézegeti, hogy melyiktől kapja a borravalót.

GARA. Számlát hozott?

KLÁRA találomra, de határozottan. Ki van fizetve.

BÚTORHOZÓ. Az asztal!

KLÁRA próbaképp, de határozottan. A szállítás is.

BÚTORHOZÓ Klárára, aztán a gondnokra néz. De nagyságos úr! Ilyen marha asztalt a második emeletre.

GARA. Na, haragudjon. Elvem ellen van a borravaló.

BÚTORHOZÓ Klárára néz. Nagysága!

KLÁRA. Nekem is elvem ellen van. Hogy aki után söpörnöm kell, annak még fizessek is.

BÚTORHOZÓ panaszosan. De, elvtársaim!

GARA mialatt Klára az ajtót beteszi. No, menjen. Pénzt ad neki.

KLÁRA az ajtóban; egy tízforintost kotor ki a szoknyájából. Hírit se lássam.

BÚTORHOZÓ elképedve néz hol egyikre, hol másikra, aztán vállat von, nehéz léptekkel ki az előszoba felé.

GARA megkopogtatja az asztalt. Jó nehéz asztal, csakugyan. Tíz-tizenketten is elférnek mellette. Klárához, tréfálva. Tizenkét apostol.

KLÁRA. Tizenkét istenkáromló éppen úgy.

GARA kihúz egy fiókot. S fiókja is van. Minden helyhez egy fiók. Hol szerezhette ezt az asszonyunk?

KLÁRA. Biztos valami iskolát árvereztek el… Vagy rendházat.

GARA. Csakugyan; a tanári szobákban van ilyen. Rakosgatja a székeket. Akkor hát mégiscsak meglesz a csendes szoba. Ahol a ház barátai esténként együtt olvashatnak.

KLÁRA. Csendes? Majd meglátjuk, milyen csendes lesz. Ha a lányok is bejönnek csivitelni.

GARA. Azt hiszem, elsősorban Szilasi tanár úrnak akart nyugodt munkahelyet biztosítani. Úgy tudom, ők nagyon szűken vannak otthon. Meg persze, a lakójának is.

KLÁRA. Meg ki tudja, kinek… Így elrontani a szobát! Az a szegény fiú is mikor fogja magát kipihenni? Előbb a kis odúját vették el, most meg könyvtárt csinálnak a kanapéja körül.

GARA. Péterről beszél? De hisz ő akarta a legjobban.

KLÁRA. Tudja is ő, hogy mit akar. Éjfélig is elhancúroznak majd. S ő mehet hatkor kialvatlan a Gammába.

GARA. Klára nővér, úgy látom, nem nagyon lelkesedik az új rendért. Pedig ez most már igazán holmi zárdához kezd hasonlítani.

KLÁRA. S honnét tudja, hogy én a zárdákért lelkesedem?

GARA. Látja, nekem jobb emlékeim vannak a munkásmozgalomból. Ide Bodorékhoz is az húz… Mintha a régi szervezeteink levegője… az csapna meg itt, a fiatalok között.

KLÁRA. Tudjuk is mi, hogy mi csap meg… Meg mi húz! Rakosgat.

GARA. Az asszonyunk is, mintha jobb kedvvel csinálna mindent. Amikor az ura végképpen itt hagyta, egy-két hónapig komolyan aggódtam miatta. Olyan kétségbeesés ült a szemiben. De most, mintha lassan megnyugodna a lelkecskéje.

KLÁRA. Soká fog annak a lelkecskéje megnyugodni.

GARA. Talált valami célt. Ezt az asztalt is megvette…

KLÁRA. Benne van szegényben a ragaszkodás. S most keresi, mihez ragaszkodjék. Az ajtónyitásra. No, emlegettük! Kata lép be, lihegve kissé, a gyorsan megfutott lépcsőktől, de elég elevenen; a hóna alatt jókora csomag.

KATA az asztalra. Meghozták?… Pedig még szaladtam is. Borravalót adtak neki?

KLÁRA. Mi?… Nem engedték az elveink.

KATA. No nem baj. Ismerem, aki hozta, a piacról. Az asztalra. Mit szólnak hozzá?

KLÁRA mogorván. Gyönyörű

GARA. Mért? A célnak igazán megfelel. S abban a csomagban mi van?

KATA. Ebben? A függönyanyag.

KLÁRA. Függöny? Fölnéz az üres függönyrúdra. Azt hittem, mosásban van.

KATA. Nem, odaadtam az uramnak. A hidegkúti házba nem futotta még. Hát kiküldtem Vicával.

KLÁRA. Igaz; ott van mire behúzni.

KATA kiteríti. Ez a szép, nyugodt anyag jobb is lesz ide. Ötkor befüggönyözünk, s lehet olvasni az asztal mellett.

GARA. Igen, most sokkal egységesebb lesz a szoba hangulata.

KATA nevetve. Kiment belőle a dialektika… Ez a posztócsík az asztalra jön, hogy a faragások ne látsszanak. Ez meg a pác… a székeket a bútorhoz sötétíteni.

KLÁRA. Lesz társadalmi munka.

KATA. Előbb, mint társadalom… Ezt azonban nem engedem Klára nővérre sózni.

KLÁRA. Ne is. Elég bajom van a köztulajdonnal. Amióta engem is hozzá lehet kapni, mindenki a köz-kefélővel kefél… Nézegeti az anyagot. Rézszög van? Kiveszi a csomagból, kalapácsot hoz, szögelni kezdi a posztót.

GARA. Hát még ha a tömb-bölcsőde is meglesz, Klára nővér!

KLÁRA. Akkor el is szököm.

GARA. Pedig ma konkrét ígéretet kaptam a Tanácsnál. Először húzódtak egy kicsit, tetszik tudni, milyenek a bürokraták. Tömb-bölcsőde! Ilyet még nem hallottak. Meg egy kis maszek-szaga is van az egésznek. Szerencsére, van ott egy régi elvtárs a jóléti ügyeknél.

KLÁRA morogva. Szocialista összeköttetés…

Csöngetés, Kata, a többieket megelőzve, ki.

KATA kinn. Szent isten, ezt mind egyedül hozta, Bandi bácsi?

SZILASI egyik kezében nagy koffer könyv, a jobb hóna alatt külön stósz madzaggal átkötve. Jöttek maguktól is… a jó hely reményében… A könyveknek is van archimedészi törvényük: annyit veszítenek a súlyukból… amennyire szeretjük őket… Na, lám, az asztal! Klárához. Szabad rá kiraknom?

KLÁRA. Csak rakja szegénykéket. Itt majd szárnyuk nő… a sok szép régi könyvnek.

SZILASI. Lenyírjuk, mielőtt elszállnának. Itt van ez a nagy iktató, ebbe szépen bevezetjük őket. S mindenik mellé, hogy kinek a könyve, ki adta be. S hogy el ne merjék vinni, megtesszük Klára nővért segédkönyvtárosnak.

GARA. Újabb hivatal, Klára nővér!

SZILASI miközben a könyveket a polcra rakja. Szegény Goethém egészen megpenészedett. Katához. Az én könyveim számára a szegháti pince után az üdvösség helye ez a szoba. Hanem maguk! Nem fogják megbánni, hogy így beengedtek minket… a gyomrukba?

KATA tettetett könnyenvevéssel. Engem meggyőztek, hogy a kis család nem jó. Lássuk, mire megyünk a naggyal. A kisasztal helyett mindenesetre megvettem a nagyot.

KARCSI benyit egy nyaláb könyvvel. Bocsánat… most értesülök a nagy eseményről. Hogy a mondai kerekasztal, amely hosszú és szögletes, várja már lovagjait.

KATA. Kitől tudta meg?… Ahogy jöttem, még nem volt a szobájában.

KARCSI. A lépcsőház levert sarkai voltak a heroldok. S a lakók is ezen szórakoztak: – mire kellhet az a nagy asztal Bodoréknak. A nyaláb könyvet Szilasi elé teszi, aki a félretolt íróasztalhoz ül. Ki-ki tehetsége szerint. A volt barátaimtól – a börtön előttiektől – egyelőre ennyit sikerült visszaszednem.

KATA. Várjon, hozok egy porrongyot. Kimegy egy pillanatra.

SZILASI. Bhagavat Gita… Ez gondolom, valami himnuszgyűjtemény. Belelapoz. Á, szanszkritul?

KARCSI egy óriás könyvet tesz oda. Hoztam hozzá egy kis kéziszótárt is. Ha valaki meg akar tanulni esetleg.

SZILASI ír. Beadta: Vogel Károly. A könyveknek, úgy mondják, megvan a fátumuk. Hátha valaki ebben találja meg a hiányzó harmóniát.

KATA lakóhoz. Erről jut eszembe: angolból tudna fordítani?

KARCSI. Angolból? Ha muszáj. Ezek a korcs indogermán nyelvek, mint francia, angol, német, voltaképp egy nyelv nyelvjárásai.

GARA. S melyek a nem korcsak?

KARCSI. No hát a latin, a görög, a szanszkrit, a litván, ezek önállóbbak.

GARA. S az egész önállóak?

KARCSI. Például a héber, a japán; a kínai természetesen.

SZILASI a gondnokhoz. Ne tessék azt hinni, hogy Vogel Karcsi, ahogy mondani szokás, fölvág. Amint értesültem, az Eötvös-kollégiumot is rémületben tartotta: az új s új nyelveivel.

KARCSI. Éppúgy, mint a Karbantartót a szerelői készségemmel. Katához. Mit kellene fordítani?

KATA. Egy kis népszerűsítő könyv… az elemi részekről.

KARCSI. Az mi? Filozófia?

KATA. Fizika. Lidi majd segít, ha nem értené.

KARCSI. Nagyon édes lesz. Én a fizikát nem fogom érteni, ő az angolt.

KLÁRA. Lesz mért a fejüket összedugni.

GARA. Ha nincs ellenükre; én is fölhozom a mozgalmi könyveim egy részét.

KARCSI. Ó, az nagyszerű lesz!

GARA. A mai ifjúság éppen mert az iskola is megköveteli, úgy látom, nem olvassa olyan áhítattal őket, mint mi ifjúkorunkban.

KARCSI. Én kivétel vagyok. Most készülök szanszkritra fordítani.

GARA. Mért szanszkritra?

KARCSI. Hogy igazi hiteles szentkönyvvé váljanak.

KATA. Karcsi!

GARA. Ó, én nem sértődöm meg. Tudom, hogy ez csak olyan… értelmiségi nyelvgyakorlat, ahogy a barátocskája mondja.

KATA közönyt tettetve. Az ám, a barátja… A fogason mintha két felöltőt láttam volna.

KARCSI. Egyik, amely megérdemli a nevet. S egy esőkabátszerű dolog, amely nem a barátomé.

KATA. S most ott ül… egyedül? Mért nem hívta be?

KARCSI. Tisztelem az aggályosságát. Új vonás a jellemében. Úgy hiszi, nincs joga, hogy a fölavatandó szentélybe belépjen.

KATA. Mért ne? Olvashat, tanulhat ő is… ha kedve van.

KLÁRA leejt egy rajzszöget. Na.

Kinn összevissza csöngetnek.

KARCSI. Ah, ezek a női csöngetések. Fülel. A sztakkátó: Vica. A hosszú, nyugodt, hadd legyek szerénytelen, az énnekem szól. A két rövid szemérmes, amely mégiscsak odabiggyeszti magát harmadiknak: ki lehet más, mint Vera?

KLÁRA. De jól ismeri!

KARCSI. Mint a madárfüttyöt! Az ajtóból nézi. Úgy van, ahogy mondtam… Mindhárman egyszerre.

KATA. Vica is, csakugyan?

KARCSI. De ő fönnakadt az első szűrőn, Sanyival beszélget. Vera, úgy látszik Klára néni mágneses terét érzi, mert tétován tekinget errefelé. Lidi viszont a lépteiből ítélve, tudja már, hogy velem fog angolból fordítani.

Előbb Lidi frissen, kissé megszépülten, utána Vera illedelmes kezitcsókolommal.

LIDI. Á, az asztal! Körüljárja, megsimogatja.

KATA. De összeakadtatok!

LIDI. Vica bejött értem, s elmentünk a Híradó Moziba.

KATA. Olyan nagy barátok vagytok? Vigyázz… Vica barátsága lányokkal nem egészen önzetlen.

LIDI Karcsira néz. Ó, ez esetben nem félek az önzésétől!

VERA. Én meg épp végeztem az Önkiszolgálóban. Még egyszer. Kezicsókolom, Klára néni!

Klára morog valamit, s tovább szögel.

KATA odamegy Verához, s megcsókolja. Két napja nem láttunk… Különben jó, hogy jöttök, segíthettek a karikákat a függönyre felvarrni… De tán átmegyünk a másik szobába, hogy Szilasi tanár urat ne zavarjuk.

SZILASI. Ó, kérem, én tízpercben szoktam dolgozatot javítani.

KATA. Akkor is, szokják meg, hogy ez csendes szoba. Lidi át a függönnyel a másik szobába.

KARCSI visszatartja Lidit. Tudod már, hogy együtt fogunk angolból fordítani?

LIDI. Velem?

KARCSI. Azok a vakkanásforma, egytagú szavak, a lipótvárosiasan éneklő mondat-dallam, csupa gyors szívdobbanás lesz, egyetlen ária.

KATA kiszól. Lidi, a karikákat… Küldd Vicát is.

LIDI kiszól a hallba. Vica, ne udvarolj már! Aztán át a másik szobába.

GARA indulóban Verához. Beszéltem a főnökével a Közértben. Nagyon meg van magával elégedve.

KLÁRA az asztal fölé morogva. Azt elhiszem.

GARA. Ha úgy lesz, ahogy terveztem, nyugodtabb helyet is találunk magának… Ahol végre teljesen ment lesz minden zaklatástól. Egyelőre nem mondhatom meg, mi az.

KLÁRA ugyanúgy. A sír.

VERA. Igazán nagyon köszönöm, Gara elvtárs, de… – bocsánatkérőn a másik szobára mutat, s kimegy.

GARA. Klára nővér nagyon rosszhiszemű ezzel a lánykával. Mint apácának tán nincs is fogalma róla, milyen molesztálásnak van kitéve egy ilyen kislány, hibáján kívül is.

KLÁRA. Nincs; s a képzeletem is elcsenevészedett. Aztán Szilasira mutat, s a szögekre hajlik, a gondnok kimegy.

SZILASI miközben a könyvcímeket írja. Kedves fiú ez a Karcsi… a lakójuk.

KLÁRA. Csak ne berregne folyton a vicc belőle. Mint a kefélőgép.

SZILASI. Nyugtalanság. Sokféle nyugtalanság van, soror Klára, az emberekben. Ír. Nekem tetszik a barátsága ezzel a Sándorral… a főnökével, ahogy tréfásan nevezi.

KLÁRA. Igen… jól kiegészítik egymást.

SZILASI. Az talán még rokonszenvesebb nála is.

KLÁRA kopácsol. Vannak mások is, akiknek ez a véleményük. Fölfigyel. A Péterke! Szilasi fölüti a fejét az örvendő hangra.

PÉTER erélyes, kissé hangsúlyozott melós léptekkel. Dicsértessék… Mit szögezget ott, mama? A kis család koporsófedelét? Szilasi tanár úr; bocsánat, észre sem vettem. Annál az íróasztalnál újabban csak kísértetek ülnek…

SZILASI. Én is kísérteteket lajstromozok. Rama, Gilgámes.

PÉTER. Az új „nagy család” könyvtár. Igazán örülök, hogy az apám csiricsári könyvei lekerültek végre a falról. S mi jön a helyére? Megnézi Szilasi könyveit. A pápák története, differenciál-geometria. Ez legalább közérthető.

SZILASI. Úgy látom, nem fáraszt ki a műszerészség. A kondenzátor adja a szikrát még este is.

PÉTER. Meló! Magyarul: bírni kell.

SZILASI ránéz a szemüvege fölött. A lépésed is más. Mintha itthon is overállban lennél.

PÉTER. Ó, azt csak játszom. Hogy Klára néni és Vica tiszteljenek. Tulajdonképpen igen buta dolog… minden méltóság nélkül.

KLÁRA. Tanonc és méltóságot akar.

PÉTER. Ne féljen, van azért. Szilasihoz. A fizikában is a gépeket utáltam a legjobban. Az emelő volt az egyetlen, amit meg tudtam érteni. S most velük járok jegyben.

SZILASI. Ebben van valami logika…

PÉTER. Hogy mindenki azt csinálja, amit utál?

SZILASI. Nem, hogy amit utál, azt meg tudja csinálni. Így leszünk, amint itt előadták nekem, teljes emberek…

PÉTER. Igen, az utálat nyomása, ami mint az artézi vizet, az éltető hobbykat fölhajtja. Nem tetszik gondolni, hogy nekünk is ideje volna a mi házi egyetemünket komolyabban venni?

SZILASI. A vőm tegnap készült el a tanmenetével. Nagy áttekintést dolgozott ki az ókori civilizációkról.

PÉTER. A harmadfokú példákat különben megoldottam… Tessék elképzelni, Vogel Karcsi mindenáron görögre akar tanítani. Átöleli Klára nővért. Hogy vagyunk, öreglány?

KLÁRA. Vegye le rólam a kezét! Ott vannak a polcon az írásai. Ha nem vigyázok rá, a nagy költözésben elsodródtak volna.

PÉTER megnézi őket, közben anélkül, hogy felpillantana. Anyám?

KLÁRA. A függönyt karikázza… a lányokkal. Na, fogja ezt. Odanyomja a kalapácsot. Tudom, mit jelent ez az „anyám”. Verje be azt a néhány szöget, addig megmelegítem a… – az ajtóbál rávigyorogva – kaját.

PÉTER ugyanúgy. Édes. Szilasihoz. Amióta anyám felmondta az anyaságot…

SZILASI. Nono, ott voltam annál a felmondásnál…

PÉTER.… ez a túlkelt bukta az egyetlen – aki gyengédséggel van irántam.

Vera a nők szobája felől.

VERA centiméter a kezében. Bocsánat, a függönyrudat kell lemérnem. Széket húz oda, feláll, a vékony ruhán át kirajzolódnak a körvonalai. Szilasi fölpislant, s a könyvébe mélyed. Péter odamegy.

PÉTER. Mi lesz az?

VERA. Függöny.

PÉTER. Azt hittem, röntgenernyő. Vera összefogja a ruháját, erre meg a combja domborodik ki. Csak rosszabb.

VERA. Százötven meg hetvenkettő.

PÉTER. Meg tudja jegyezni, vagy írjam?

VERA. Össze is adtam már.

PÉTER. De ne úgy, mint a boltban, az egyeseket a tízesekkel. Hogy Vera lelépne, odaugrik, átfogja.

VERA. Köszönöm, megy egyedül is. De egy pillanatig ottmarad a karjában.

PÉTER megfogja Vera szoknyája csücskét. Nem segítenél egy kicsit? Ezt a posztót kéne itt lefogni. Fölkunkorodik.

VERA odalép. De Katóka néni várja ám… – segít.

PÉTER közömbösséget tettetve, a foga közt. Hol voltál tegnap üzletzárás után?

VERA. Én? Az üzletben.

PÉTER. Nem igaz. Ott álltam.

VERA elneveti magát. Van oldalsó kijárás is.

PÉTER. Benn maradtál… az üzletvezetővel.

VERA sértetten. Ütöd, vagy mehetek?

SZILASI föláll, mintha észre sem venné. No, ezeket védi már a nagy könyv… Én meg tán fordulok még egyet a bőröndömmel. Csendesen veszi a bőröndöt, s kivonul.

VERA. Mért akarsz kiüldözni innét?

PÉTER. Ez kiüldözés? És te? Te mért veszed el az eszem?

VERA. Én?

PÉTER. Azt hiszed, nem látok át a zárdanövendék tempóidon? A kuncogásaid… ahogy a szoknyád a lábad közé húztad… ahogy a karomban maradtál.

VERA. Ne bánts… Te nem tudod, mi az nekem, hogy idejárhatok.

PÉTER. S eztán mért ne járhatnál?

VERA. Nem tudok anyád szemébe nézni. Ő olyan jó hozzám.

PÉTER. Na és? Valami szűz fiú vagyok? Akit félteni kell?

VERA elneveti magát. Azt tudom, hogy nem vagy szűz.

PÉTER kutatón. És te sem!

VERA. No akkor! Nincs mit egymás szemére vetnünk.

PÉTER. Ha akarod, rád se nézek itt. Mondd meg a lakásodat.

VERA. Nem lehet!

PÉTER. Megtudom.

VERA. Lakótársat vettem.

PÉTER. Nem igaz!

VERA. De, isten bizony… hogy ne legyek magam.

PÉTER. Tacskónak nézel?

VERA. Nem, nagyon édes fiú vagy.

PÉTER. Pontosan úgy bánsz velem. Pedig énnekem…

VERA. Asszony szeretőd volt, tudom.

PÉTER. Sátán!

VERA. Vigyázz! Eltolja: Menj, tusolj le, olyan olajszagod van. Péter ellöki, dühösen ki, Vera gondolkozik, föllép a székre, újra leméri, kiszalad.

SÁNDOR a hall felől bekopog, aztán szétnéz, a polcokhoz megy, a könyveket kezdi nézegetni.

KATA a másik szobából visszaszólva. Az egyik széken meg kipróbáljuk a színt. Meglepetten. Sándor, maga itt van? Behúzza az ajtót.

SÁNDOR. Megnéztem én is a csendes szobát. Mégse menjek el úgy.

KATA. Olyan sürgős? Az elmenetelt értem… Ha vár egy kicsit, föltesszük a függönyt, egy gongütés, helyesebben ez a csengő itt – egy kis csengőt húz ki a retikülből –, s meghirdetjük a csöndet. Maga is kiválaszthatja a helyét.

SÁNDOR. Igen, Karcsi mondta, hogy esetleg én is eljárhatnék ide… Meg tetszett engedni.

KATA. De ez csak természetes. Nincs kedve?

SÁNDOR. De nagyon. Csak egy kicsit furcsa, tetszik tudni. Hátha szemet szúr valakinek… Végül is, mi vagyok én itt? Amolyan lógós, Karcsi mellett.

KATA. Azt bízza csak rám, hogy maga itt mi. Egyáltalán nem tudom, kinek szúrna szemet.

SÁNDOR. Hát – valamelyik családtagnak.

KATA. Vicának?

SÁNDOR nevet. Nem, Vicácskának nem.

KATA. Nahát! Itt különben sincsenek családtagok. Csak nagycsalád tagok, s abba én ünnepélyesen befogadom… Hanem beszéljünk okosabb dologról. Ért maga a bútorfestéshez valamit?

SÁNDOR. Hát amit itt-ott láttam… Lakáskarbantartónál.

KATA. Mit gondol, hozzá tudom én barnítani ezeket a székeket a pácommal a bútorokhoz?

SÁNDOR. Egy kis lakkot is rá kéne még szánni.

KATA. S ez az asztal? A kanáriszínével meg a lepattogzott vörös alapú hólyagokkal?

SÁNDOR megkaparja. Hát ezt bizony legjobb lesz leégetni.

KATA. Olyan – mutatja – izével…

SÁNDOR. Gázpisztollyal. De tetszik tudni, mit, tessék ezt rám bízni.

KATA. Nem fogja a házat kigyújtani?

SÁNDOR. Majd rajt leszek… legalább szerzek egy kis jusst…

KATA nevet. Az itt ülésre? Csakhogy magának úgyis annyi dolga van. A szerelés, a brigád, a technikum… s amiről tán nem is tudok.

SÁNDOR. Ha van is, szívesebb nincs.

KATA. Nehéz elhinni… egy ilyen fiatalembernek.

SÁNDOR. Pedig úgy van. Ahhoz én lusta vagyok… meg faragatlan is, hogy csak úgy, a kellemes hallásért mondjak valamit.

KATA. No, ennek igazán örülök.

SÁNDOR. Mondtam is Karcsinak: te, nem szemtelenedem én el? Hogy mindig csak itt ülök.

KATA. De csak nem zsenáns már magának is.

SÁNDOR. Bizony isten.

KATA. Eltanulja ezeket a kényeskedéseket. A fertőzés előtt azt mondta volna: van szájuk, ha nem tetszik, szóljanak.

SÁNDOR. Komolyan, már gondolkoztam rajta, mi az, hogy munka után egyszer csak azt mondom: menjek a KISZ-be, a sportkörbe?… Ej, elmegyek Bodorékhoz.

KATA. S mi az?

SÁNDOR. Hát hogy itt mindig van valami a levegőben… Meg akik idejárnak… érdekesek szóval. Szilasi tanár úr nem is mond, csak kérdez, s egyszerre én látom másképp azt a dolgot. Meg a gondnok elvtárs, a régi vasasokkal. Meg Klára néni… hogy egy apáca milyen is belülről.

KATA. Aztán lányok is vannak.

SÁNDOR. Igen, azok is kedvesek. De legfőképp, hogy itt mindig alakul valami. Habozva. S valahogy derül is… Az ember örül, tetszik tudni, ha rendes emberek, akiket valamit ért… mint a vízbe tett virág, egyszer csak élednek. Meséltem arról az én tanítómról…

KATA. A munkavezető, akit az a baj ért a lányával… S úgy látja, mi is vidámabban viseljük az esetünket?

SÁNDOR. Hisz lehet, hogy az az örökös sürgés… azt tán a bánat hajtja, mint az ostor a csigát. De mintha…

KATA. Nem, csakugyan vidámabban teszem.

SÁNDOR örömmel. No, ugye?

KATA. Először csakugyan azért – pörögtem… a beleszédülésért. De most már kedvem is lelem.

SÁNDOR. No ennek örülök. Észbe kapva. Úgy beszélek, mintha részem lenne benne.

KATA. Van. Mindenkinek, aki segít… a baleseten.

SÁNDOR. Ha már volt olyan marha ember, aki… – elakad, megbánja. Szóval Karcsi is mondja, egész más a szeme is már. Akkor egypár hétig szinte benn ült a fejében.

KATA. S most kiugrik?

SÁNDOR. Van már sugárzása.

KATA. Tán van valami titkom?

Péter belép. Egy pillanatig meghökkenve nézi a két embert, Kata Sándor arcán látja meg őt, s visszafordul.

KATA. Te már itthon vagy?

PÉTER. Megfürödve és megtömve.

KATA. Klára néni?

PÉTER. Igen. Bujkál benne egy kis csökevényanyaság.

KATA. Őbenne legalább… Mit szólsz az asztalunkhoz?

PÉTER. Láttam már. Le lehet ülni mellé.

KATA. Sándorral most beszéltük meg az átfestést. Volt szíves magára vállalni.

PÉTER. Igen?… Milyen minőségben?

KATA. Természetes mint családtag.

PÉTER egy könyvet vesz fel, nézegeti. Ezt különben nem is beszéltük még meg.

KATA. Mit?

PÉTER. Hogy ennek a nem tudom minek, ha ugyan lesz belőle valami, milyen is lesz az alkotmánya?

KATA. Ezt hogy érted?

PÉTER. Például a családbafogadás, ki dönt róla? Anélkül hogy fölnézne. Én a lengyel alkotmány mellett volnék. Ott úgy hallottam, az utolsó slahticnak is vétója volt. Sándorhoz. Ez tisztára elvi kérdés, ne vegyed magadra.

SÁNDOR kissé megbántottan. Nem érint… Aki nem jelentkezett, azon nincs mit megvétózni.

KATA. A vétó itt különben is csak azt jelenti, hogy akinek az, amit a család jónak lát, nem tetszik…

PÉTER. Elmehet legényszállásra. Centralizált demokrácia. Vica átjön a nők szobájából.

VICA. Anyukám, nem jönnél át? Nem boldogulunk a beszegéssel.

KATA. De, azonnal. Sándorhoz, aki búcsúzni akar. Ne menjen el. Fél óra alatt kész vagyunk, behúzzuk a függönyt, s kipróbáljuk, tudunk-e ülni, olvasni egymás mellett. Már a másik szobából. Szóljon Karcsinak is.

Vica Sándorhoz, aki menne kifele.

VICA. El ne menjen, mert megharagszom… Mért néz rám olyan duzzogva? Nem jöhettem ki: befogtak munkára.

SÁNDOR. Azt jól tették; ügyesedik, Vicácska.

VICA. De komolyan. Hoztam magának valamit.

SÁNDOR. Mi az? Mézesbáb?

VICA. Magyar tételek, amiről beszéltem… Itt van a táskámban. Szedi elő.

SÁNDOR. Nem lesz korán? Most kezdtük el az esztendőt.

VICA. Jobb mindjárt ebből tanulnia… Egy fakír csinálta: minden tétel kidolgozva, legépelve. Ha akarja, kölcsönadom. Egy könyvet vesz ki, látszólag véletlenül a táskájából. Ismeri?

SÁNDOR megnézi. „Gondolatvilág”. Nagy szó. Mint egy vasúti állomás csarnoka… amibe nincs peronjegyem… Észreveszi a nevet. De csak nem a mi Szilasink?

VICA lezseren. De ő… Nagyon érdekes… ha végeztem vele, kölcsönadom.

LIDI hangja. Hol lóg megint ez a Vica?

VICA. Jaj, csakugyan… Szóval viszlát, egy negyedóra múlva. A kimenő Sándor után. De komolyan megharagszom.

PÉTER aki a könyve mögül figyelte a jelenetet, elkapja Vicát. Várj csak! Megnézi a könyvet. A fizika gondolatvilága? De hisz azt harminc éve írta, maga is mondja, hogy elavult.

VICA. Nem vagyok olyan modern, mint te.

PÉTER. Igaz, nem hajviselet. S azontúl nem értesz egy mukkot sem belőle. Még én sem értem.

VICA. Te sem, az orákulum. Azért csak szabad megnéznem?

PÉTER. S azok a tételek!

VICA. Ebbe is beleszólsz? Ő is érettségizik, én is.

PÉTER gyanakodva. Együtt fogsz készülni vele?

VICA. Miért ne? Nagyon komoly, tisztességes fiú. Erre nem mondhatod, hogy ostyafi.

PÉTER megkönnyebbülten, de még dohogva. Jó, csak becézzétek.

VICA. Nem bírod ki, hogy más kakas is van a szemétdombon.

PÉTER. Dehogynem… csak jércéskedjetek neki.

VICA. Mit akarsz mondani ezzel a többes számmal? Verára féltékenykedsz?

PÉTER. Vera? Hirtelen gyanúval. Tudsz valamit?

VICA. Az efézusi Diana. Sanyi nem tartja olyan ellenállhatatlannak.

PÉTER. Csak ne add a műértőt. Az efézusi Dianának tizenkét melle volt.

VICA. Bocsáss meg, hogy egy istennőhöz mertem hasonlítani.

PÉTER a könyvet nézve. S ha ő netán nem érted jár ide?… És nem Veráért, Lidiért?

VICA. Hát? Klára néniért?

PÉTER. Van még más szabad nő is a házban. Aki nagyon el van ragadtatva az ő parlagi üdeségitől.

VICA ránéz elképedve. Te hülye. Hát előtted már semmi sem szent ezen a világon?

PÉTER. Szent! Apám és nője közt pont húsz év volt. Mért ne lehetne ugyanez fordítva?

VICA. Hát te már igazán nem tudod, mit beszélsz féltékenységedben. Komolyan. Ha anyu férjhez megy még… az csak egy ember lehet.

PÉTER. Ki? A gondnok elvtárs?

VICA. Buta tud egy férfi lenni!

PÉTER. Még mindig elviselhetőbb… Na, kicsoda szerinted?

VICA. Akihez egyszer már hozzáment. Nem hallottál még ilyet, hogy kétszer is megesküdtek?

PÉTER. Erre meg én mondom, hogy hülye.

VICA. Nono: apám megjelent az iskolánál; – ez azt jelenti, vége a nászheteknek.

PÉTER. S szerinted mi a mi anyánk? Egy felöltő? Ha meggondolják, levetik. S ha olyan idő jön, felhúzzák?

VICA. Egy ilyen nőnek, mint ő, csak egy férfi van az életében.

PÉTER. Menj a sóba, ezekkel a lemezekkel. Kisvártatva. Te azt hiszed, szóval, hogy ezt a Sándort a te kis mézcsepped csalta a kertünkbe…

VICA. Miért, nem helyesled?

PÉTER megkönnyebbülve. De, sőt. Tulajdonképp igen jóképű, belevaló gyerek… Nagy szorultságban lehet, ha rajtad is talál valamit.

KATA a nők szobájából visszaszól. Azt ott még öltsétek végig. Vicához. Te itt vagy? Azt hittem, Sándor… Nem szégyenled, mindig te húzod ki magad?

VICA. Péter fejére kellett jeges borogatást tennem. Vizionál.

PÉTER. Jó, jó, eriggy a hárembe. Vica el.

KATA a függöny helyét nézi. Most folytathatjuk, ha úgy tetszik. Kit s miért akarsz te megvétózni?

PÉTER. Mondtam, csak elvi kérdés.

KATA. De egy mellbelökéssel is felért. Úgy látom, az annyira óhajtott szellemi családban éppolyan összeférhetetlen maradsz, mint a régiben voltál.

PÉTER. Egy kis féltékenység, mamikám, Nem bírom, hogy mással anyáskodj. Vigyorogva. Vagy ha úgy tetszik, anyóskodj. De majd megszokom. Nem hallottad az ideológián: az ember az új társadalomba is átviszi a régiben szerzett hajlamait? Te is… a lányos anyákét.

KATA nem érti. A lányos anyákét?… Azt hiszed: Verát féltem?

PÉTER. Verát! Fölfortyanva. Hagyjuk ezeket a hülyeségeket, mamikám. Itt nem kell senkit semmitől félteni, senkivel boronálni, a genotropizmus majd megcsinálja. Hirtelen s egyre fokozódó jókedvvel. Sokkal okosabb dolog jutott eszembe a szerszámgép mellett.

KATA. Csakhogy jut olyan is.

PÉTER. Azt tudod, hogy Szilasi tanár úr egy idő óta foglalkozik velem?

KATA. Gondoltam, hogy főztök a Majorban valamit. Megijedt az ultimátumodtól?

PÉTER. Nem, nem állt azonnal kötélnek. Tán tőled is tartott egy kicsit. Csak amikor látta, hogy komolyan veszem…

KATA. A tanoncságot?

PÉTER. A tanoncságot meg a szabadegyetemet. Lelkesen. Esküszöm, nem túloztál semmit.

KATA. Miben?

PÉTER. Nahát a tanmeséidben. Hogy az öreg hogy tud magyarázni. Egyelőre csak a középiskolás anyagot vettük át, a matematikát. De tudod hogy? Történelmileg. Hogy az, amit mi mint koszínusz diszkrimináns, meg ilyen hülye nevek alatt szedtünk be, mit jelentett az emberiség életében. Mintha egy regényt hallanék.

KATA. Emlékszem.

PÉTER. Persze. Bár nem hiszem, hogy akkor már ilyen kiforrt lett volna az öreg.

KATA. Épp elég kiforrt volt…

PÉTER. No, ezen ne veszekedjünk. Tegnap értünk a logaritmushoz. Ez persze nem a közönséges iskolai logaritmus. A tizenhetedik század eleje! Innét már együtt vesszük a fizikával. Tudod te azt, hogy az egész fizika, amit ti a gólyáknak leadtok, tulajdonképp ekkor kezdődik?

KATA nevet. Van némi sejtelmem róla… No és meddig akartok eljutni?

PÉTER. Egész máig. Differenciálszámítás, vektoranalízis, halmazelmélet.

KATA. Hű, ahhoz még én is odaülök. No és mi a célod vele? Fogászati műszereket fogsz tenzorokkal esztergálni?

PÉTER. Fúj, ne tettesd magad. S a kiművelt emberfő! Azt hiszed, melózni csak piszkos kézzel és üres fejjel lehet? Holnap kezdjük a történelmet Tivadarral.

KATA. Tivadar?

PÉTER. A vő! Szilasi veje. Tudod, milyen nehézkes. Nem csoda, hogy fölszarvazza a felesége. Egy egész pjatyiletkát dolgozott ki: őstörténet, nagy civilizációk…

KATA. De helyes ez, így visszaélned az idejükkel?

PÉTER. Épp ez az, amire gondoltam. Hogy meg kéne őrizni valahogy, amit ezek belém dolgoznak. Más melósoknak… Nem nézve oda. Sándornak például. Ha túl lesz az érettségin.

KATA elhűlve. Igen? S hogy gondolod ezt?

PÉTER. Le fogom íratni velük.

KATA nevet. Jó!… Nem elég hogy tanítanak, írjanak jegyzetet is. A lányok behozzák nagy óvatosan a függönyt, nézegetik az ablakot; Vera egy kísérletet tesz, hogy fölálljon a fűtőtestre.

VICA lehúzza. Csak nem fogsz te gebeszkedni?

LIDI kikiált. Karcsi!

KATA figyelmeztetőn. Péter!

PÉTER. Természetesen. Vera vállára támaszkodva felugrik a fűtőtestre. Nem tartod jó gondolatnak? Egy kis enciklopédia, Bodor Péter műszerésztanonc szabad oktatásának segédeszközeként!… Egy dafke egyetem. Károly bejön, ő is megpróbál föllépni.

PÉTER. Azt tudod, hogy Karcsit is megfőztem. Ha egy kicsit kialakult a dolog, bekapcsolódik.

KARCSI. Én, mibe? Széket kell odahúznia, arról lép föl.

PÉTER. Nyelvoktatás. Csak a nyelv vitás. Ő csak szanszkritra akar tanítani.

KARCSI. Görögöt mondtam.

PÉTER. Latinnal kell, Karcsikám, kezdened. Ne rángasd, öregem, a rudat. Hol a kollégád? Az ügyesebb lenne… Még egy biológusra lenne szükség.

KARCSI. Volt egy börtöntársam, az…

KATA gyorsan. Tán inkább én szerzek valakit.

PÉTER. Persze, hisz neked voltaképp fizika-természetrajz a szakod.

KATA a függönyt igazítja. Engem csak hagyj ki ebből a… dafke egyetemből.

PÉTER. Hogy hagynálak! Te leszel a rektornő, magától értetődik.

LIDI Károlyhoz, a függönyre. Na, mit szólsz a munkánkhoz?

KARCSI. Ehhez a kárpithoz? Pompás.

KATA. Gyújtsd föl, Vera, a villanyt. Behúzza a függönyt. A szoba egyszerre ünnepélyesebbé válik.

LIDI. Nagyszerű!

KARCSI átfogja Lidi vállát. Hát nem valóságos szentély?

VICA. És Sándor? Csak nem ment el?

PÉTER. Úgy van, be kell hívni őt is. Maga lép az ajtóba. Mi az, öregem, lógni készülsz? Most, a kettős ünnepélyünk előtt? Behúzza a kissé vonakodó fiút.

LIDI. Mért kettős?

PÉTER. Hát a könyvtár, vagy ahogy Karcsi mondja: a szentélyfölavatás. Aztán a Bodor Péter szabadegyetem megnyitása.

KARCSI mosolyogva. Bodor Péter? Eddig csak Pázmány Pétert hallottam.

PÉTER. Azt rég eltörölték. Ez azonban jövő századokba néz. Katára. A rektornő! Lidire. Az asszisztense! Igazán kár, hogy az érettségiddel lopod az időd. Fölvennénk ikertanulónak.

SÁNDOR Vicához. Majd később megmagyarázzák.

PÉTER. Tudjátok, mi hiányzik még? Egy irodavezető; aki gépelni tud. Legépelné, és füzetbe szedné az előadásokat. Körülnéz. Senki?

VERA szerényen. Én, amikor a gimnáziumból kivágtak, egy hónapig tanultam gépelést.

KARCSI. Nagyszerű!

KATA. Olyan lárma van, nem is halljátok, hogy csönget valaki. Lidi kiszalad, a másik két lány utánanéz.

VERA. Szilasi tanár úr!

PÉTER. A matematika és újkori fizika kettős tanszék professzora. Szilasi a kofferával és egy új köteg könyvvel. Elpróbálják venni tőle, a köteg leesik, a lányok a földről szedik a könyvet.

KATA. Jó, hogy jön, Bandi bácsi. Itt már isznak a bőrére.

SZILASI. Mint a medvéére? Szétnéz. Amilyen átalakuláson mennek át a dolgok… Ez a függöny, mintha nem lett volna itt.

VICA. Igazi férfi a Bandi bácsi.

SZILASI. Persze… Verácska mérte a centivel a helyét… Üdvözlöm, kedves Sándor. Mint leghiggadtabb, nem magyarázná meg, hová tévedtem?

SÁNDOR. Nekem azt mondták, könyvtár-avatás lesz.

PÉTER. Előadóterem fölszentelés.

SZILASI. Döntsük hát el, melyik. Mert a kettő összeférhetetlen.

LIDI. Miért?

SZILASI. Nahát, mert az egyikben hallgatni kell, a másikban meg előadni.

KATA. Kezdjük tehát a hallgatással. Csöndít egyet.

PÉTER. Nem, előbb tartsuk meg az egyetemnyitót… Szilasi tanár úr, tessék elkezdeni.

SZILASI. Hogy én most hozzálássak prelegálni? Ilyen illusztris társaságnak. Ahhoz előbb abból a szeszből kéne kapnom, amiből ti felöntöttetek.

PÉTER. A jó tanár magából meríti ihletét. Csak tessék elkezdeni.

KATA. Ne erőszakoskodj, Péter. Szilasihoz. Meg van bolondulva.

LIDI. De mért ne, Katóka néni? Legalább egyszer mi is halljuk a mesebeli Szilasi tanár urat.

VICA. Tessék valami szép témát választani.

PÉTER. Nem kell ahhoz szép. Ami épp soron van. Szilasihoz. Anyu már tudja. Úgy se lehetett volna titkolni tovább: az esték is rövidülnek, meg oda is fagyunk.

LIDI. Pétert tetszik tanítani? Hogy irigylem érte. S mire?

PÉTER. Most érünk a differenciálszámításhoz.

SZILASI. Azaz, egyelőre csak az előzményeihez.

KARCSI. Annál nem is kell hátborzongatóbb… A differenciál – az autóban meg a matematikában is azt tisztelem a legjobban…

SZILASI. Hát az igaz… Ha egy tudománytörténészt megkérdenének, mondja meg, melyik az emberi szellem legnagyobb pillanata, amelyben a legmerészebbet lépte, aligha lehetne megkerülni.

PÉTER. Hogy ez, amelyikbe mi nyitunk be most.

SZILASI. Egyfelől Leibniz, másfelől Newton nyomán – a végtelenbe… A társaság elhallgat, Szilasi még küzd a magyarázat csábításával, bagatellizálja, amit mond, de aztán fokról fokra enged.

SZILASI Karcsi felé. A végtelenen persze itt nem a jó öreg végtelent kell érteni, ami felé szemhéjunk lehunyva szoktuk az eszünk mereszteni.

VICA. Hanem melyiket?

SZILASI. Ezt ni – rajzolja. Ami két pont közt ásít, mint egy igen-igen keskeny, de még mindig végtelenül mély szakadék. Karcsihoz. A görbe metszőjéből ugyanis sose lesz érintő. Akármilyen közel toljuk a két metszőpontot, azok közt még mindig a pontok végtelenje marad. S ők, Leibnizék – ezen a végtelenen át vetettek pallót.

Gondnok és Klára az előszoba felől, látva, hogy itt valami előadás folyik, megállnak a háttérben.

SZILASI. Mi Péterrel persze még csak a század – a tizenhetedik első harmadában vagyunk. A nagy felfedezés a második harmadra esik. Most még csak a levegőt szimatoljuk. Amiből azt lehet gyanítani, hogy itt nagy dolgok történnek majd.

VICA. S az mi, Bandi bácsi?

SZILASI. Az mi? Hát például a kártyajáték. Maga is tud kártyázni, máriásozni legalább.

VICA sértetten. Bridzselni.

SZILASI. No, pláne. Az emberek a középkor óta ismerik a kártyát; kockát meg tán a barlanglakók is vetettek. De csak ezekben a matematikával fertőzött évtizedekben jutott egyes kártyások eszébe, a Pascaléba például, hogy kiszámítsák, mi is a valószínűsége, hogy a pakliból – (ha, már a máriást, vagy ahogy a franciák mondják, mariage-t hoztuk fel) a kezembe került öt kártya közül egy király meg egy dáma legyen.

LIDI megszorítja Kata karját, s ránéz. A Szilasi tanár úr órái.

SZILASI. Vagy például, hogy olyan egyszerű dolgok, mint a vonal meg a szám, egyszer csak találkoznak. Lidi felé. Mert ami nekünk a világ legmagátólértetődőbb dolga, hogy ha azt mondom P (2, 3), akkor egy kezdőponttól két egységet megyünk az egyik irányba, aztán hármat a rá merőlegesre, s ott van a P pont, s ugyanígy egész vonalak, felületek…

LIDI. Az analitikus geometria. Lepisszegik.

SZILASI. …arra is ebben a nagy, matematikával vemhes században jöttek rá. Egy ilyen összekapcsolás, két külön világ kézfogása, vagy ha úgy tetszik, csókja az agysejtekben, látszólag kis dolog: de valójában ezek a nagyok. Kata a sarokban megtörli a szemét, gondnok előrébb jön, s szinte Szilasi szájába néz, Klára a másik sarokban áll, s csendesen imádságra kulcsolja a kezét.

SZILASI. Vagy az is, hogy az emberek a számot a számoltról mintegy leválasztva, mint régen a phythagoreusok, majd Fermat, később Gauss, vizsgálni kezdik, milyen tulajdonsága van hát ennek a 9-nek vagy 17-nek vagy 343-nak, mint egy bűvészkalapból mit lehet kihúzni belőlük – a számelmélet fellendülése szóval: az is mindig annak a jele, mint tán a mi együttlétünk is itt, ha nem is épp a matematikában, hogy szép dolgok úsznak a levegőben, s a belefeledkező ember valami reménye fölöttit – hisz ő nem remél semmit, csak játszik – húz ki abból a cilinderből.

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

A könyvtárszoba néhány hónappal később. Most már teljes a rend; a hall-ajtó mellett egy új könyvállvány Szilasi régi kötésű könyveivel. Az asztalon kis lámpa; de minthogy nem mind férnek el a világában, a mennyezet világítás is ég. Az asztal mellett hatan ülnek, a nézőtérrel szemben középen Gara és Klára nővér, tőlük jobbra az ablak felé Sándor s az asztal végén Vica; a másik oldalon, a hall-ajtó felüli végen Karcsi, s csaknem szemben Garával Lidi. Klára nővéren régies szemüveg, majdnemhogy okula, előtte albumszerű nagy könyv, ahogy olvas, az ajka is jár egy kicsit, lapozás közben végigpillant a társaságon. Gara elmerülten olvas, időnként aláhúz, felkiáltójelet tesz. Sándor előtt egy csomó papír, nagyban töri a fejét. Vica könnyedén fog egy könyvet, cigarettázgat, s a füstön át Sándorra néz. Károly fordít, előtte az angol–magyar műszaki szótár, keres benne. Lidi egy gépelt kéziratot olvas; időnként összenéznek.

KARCSI ír valamit egy papírra, s odanyújtja Lidinek.

LIDI próbálja kibetűzni, kétségbeesett grimaszt vág, aztán tenyerét a szája elé tartja úgy, hogy Klára felől eltakarja, hang nélkül, tagoltan. Nem tudom elolvasni a kaparásod.

KARCSI ugyanúgy. Angström.

LIDI közelebb húzódik. An… mi?

KARCSI félhangon. Angström.

LIDI. Ja, Angström. Hullámhossz egység. 10–7 cm.

KARCSI a térdére üt, fölkacag. Azt hittem, valami magasfeszültségű áram… ang: szűk, strom: áram. Klára nővér odanéz, azok elhallgatnak, de Lidi most már egészen ott ül Karcsi asztalvégén, egy perc csend.

VICA elnyomja a cigarettáját, s Sándorhoz hajol. A példára. Rázós?

SÁNDOR az arcával mutatja, hogy nagyon.

VICA. Látom, fél, hogy kikap a tanító nénitől.

SÁNDOR Klárára néz.

VICA kuncog. Nem Klára nénit értem. Anyut!

Klára odanéz, köhög, mindketten visszamerülnek a munkájukba.

LIDI megfeledkezve magáról. Mi az a Siva?

KARCSI. Egy hindu istennő.

LIDI. Ezt meg kéne jegyzetelni, senki sem tudja.

KARCSI. A rossz istennője. Sok karja és több pár melle van.

LIDI. Ja, az? Hogy minddel a rosszat tegye… Nem ebből lett a sivár?

KARCSI néma hahotában csapkodja a térdét. Nagyszerű! Mondtam, hogy nyelvésznek kellett volna lenned. Sivó, sivár, sivít. Lidi tréfás sértődéssel elfordul. Klára most már a szemüveget is letolja, ügy néz rájuk.

VICA közben odamegy Sándorhoz, s a válla fölött nézi a példát. Egy műhelyben három olvasztókemence van a 380 Voltos áramba kapcsolva.

SÁNDOR. Harmadszor számolom, nem jön ki.

VICA. Az én példatáramban, úgy emlékszem, van egy ilyen példa kidolgozva.

KLÁRA a gondnokra mutat. Itt vannak olvasók is.

VICA. Csak azt mondtam Sándornak, hogy az én példatáramban van éppen ilyen példa. Megfogja Sándor kezét. Jöjjön már. Sándor, hogy ne zavarjanak, kimegy vele.

KLÁRA morogva. Abban van… mindenre.

Csend. A gondnok nagy felkiáltójeleket tesz, s közben egy elragadtatott kiáltást hallat.

KARCSI mint szerző megkívánja; a kéziratára. Kibírható?

LIDI. Nagyon szépen gördül. Karcsi munkájára. Még sok van?

KARCSI. Holnap befejezem. Szinte fáj megválnom szegény elemi részektől, a jó mümezonoktól. Mindketten vihognak, elnyomják a nevetést.

GARA. Beszélhetnek bátran az elvtársak. Én megszoktam. A soroksári Héven szereztem. a műveltségem felét.

LIDI halkan. S mit fogsz csinálni azután?

KARCSI. Aztán? Visszatérek a filológiához.

LIDI. Fordítás?

KARCSI. Persze, mint néger.

LIDI elragadtatottan. Négerből is tudsz fordítani?

KARCSI a térdét csapkodja. Nahát, ezt el kell mondani… Néger azt jelenti, hogy a más neve alatt. Lidi befogja a száját, és át akarja húzni a másik szobába.

KLÁRA. Arra nem szabad, Szilasi tanár úr tanítja Péterkét. A két fiatal vihogva ki a hall felé.

KLÁRA. Nem tudják rajt tartani a födőt. Ha felfő, ki kell sissenteni.

GARA. A fiatalság közlékeny, Klára nővér.

KLÁRA. S ők akarnak laikus rendet csinálni?

Gara még nagyobb hévvel húz alá s felkiáltójelez.

KLÁRA rászól. Kiszakad a papír… Ha mindent aláhúz, nem tudom, mire jó az aláhúzás. Vegye úgy, hogy minden pont felkiáltójel, s minden sort aláhúzva nyomtak.

GARA. De amikor olyan nagyszerű! Hallgassa meg ezt, mit mond: Az új irányzatnak – az ökonomistákat érti – az a fő hibája, hogy meghódol az ösztönösség előtt, nem érti meg, hogy a tömeg ösztönössége tőlünk – mármint a vezetőktől – igen nagyfokú tudatosságot kíván.

KLÁRA. Világi okosságnak nem rossz. És kik voltak azok az ökonomisták?

GARA. Egy szekta, akiknek a nagy Lenin leleplezte az opportunizmusát.

KLÁRA. A nagy Lenin? Megnézi a Gara könyvét. Ötödik kötet. S hány van?

GARA. Harminckettő. Fölmutat. Ott van mind… de sajnos, csak az ötödikig jutottam. Itt ebben a barátságos környezetben majd…

KLÁRA. Mind a harminckettőt végig vörös ceruzázza… na, nem tudom, tart-e addig.

GARA. Micsoda? Érezve, hogy Klára nővér is vár egy kis érdeklődést. Klára nővér mit olvas?

KLÁRA. Nem vállalatvezetőknek való… Nolai Szent Benedek élete, Szilasi tanár úr hozta, hogy ha már itt vagyok, olvassak valamit.

GARA ő is megnézi. A szentek története. – Hát azok közt is sok rendes, közösségi érzésű ember volt.

KLÁRA. Persze. Akkor még nem léphettek be a kommunista pártba, hát szentek lettek. Ez a Benedek rendet alapított.

GARA. Hogyne, a Benedek-rend. Bencéseknek is hívtuk.

KLÁRA. No, látja, miket tud. Előkelő római ifjú ember volt, s néhány társával, akik, mint ő, megcsömörlöttek a római élettől, kimentek vidékre, egy elhagyott helyre.

GARA. Igen, ez bámulatos, hogy a szebb élet vágya, ha a társadalmi feltételek nem is voltak meg, milyen mélyen gyökerezik az emberekben. Arról nem tehettek, hogy a társadalom nem ért még arra a fejlődési fokra.

KLÁRA. Ugyanarra a fokra ért. Mindentől megcsömörlöttek.

GARA. Klára nővér azt hiszi, hogy én nem tudom a rendi élet szépségeit méltányolni.

KLÁRA. Azok a szépségek! Mit tud a gondnok elvtárs azokról a szépségekről.

GARA. A mozgalom, ahogy mi csináltuk régen, az is egy csomó áldozatra kész, fegyelemre nevelt kis közösségből állt, mi úgy hívtuk: sejtek. Mint a katakombák keresztényei.

KLÁRA. Azoknak is kár volt kijönni a napra.

GARA. Azért is értjük meg olyan jól egymást a tömbmunka terén. Mert mindkettőnknek megvan a közösségi iskolája.

KLÁRA. Nem tudom, miben látja a megértést? Hogy kimeszeltem annak a kitúrt maszek cipésznek a piszkos kis odúját?

GARA. Kimeszelte. Az ajtókat is kifestette.

KLÁRA. Jó, jó. Odaát tanulnak. Olvasni próbál. Differenciál egyenlet… nehéz. Mindketten olvasnak.

KLÁRA egyszerre felkiált. Hát nem szakasztott, mint ma. Már megbocsásson, hogy zavartam.

GARA. Látom, Klára nővér is úgy olvas, mint én, párhuzamot von a mai és az akkori társadalmi fejlődés közt.

KLÁRA. Azok a jó szándékú ifjak, elhúzódnának a csendességbe… s a hetérák nem utánuk mennek?

GARA. Klára nővér tudja: mik azok a hetérák?

KLÁRA. Nem nehéz kitalálni… ha egyszer utánuk mentek. Olyanok, mint ma is… A maguk Verácskája.

GARA. Hogy beszélhet így, Klára nővér? Az a szegény lány nemhogy utánuk, de épp előlük megy. Azért jött el a cukrászatból. S milyen boldog, hogy ezt a bölcsődei munkakört kitaláltuk neki.

KLÁRA. Már mint kislány erről álmodott.

GARA. Klára nővér el sem tudja képzelni, hogy egy ilyen kedves fiatal lány mennyi molesztálásnak van kitéve még ma is. Elég szégyen, hogy még a mi viszonyaink közt is vannak fölöttesek, mint az a Közértes, akik megpróbálnak visszaélni a gondjaikra bízott női beosztottal.

KLÁRA gúnnyal. Na, most legalább egy kis nyugvása lesz szegénykének.

GARA a karórájára néz. Erről jut eszembe, hatra beszéltem meg az iparosokkal, hogy egy kis szemlét tartunk, mielőtt átvenném. Indul kifele, vissza, bizalmasan. Mit gondol, megharagudna a mi asszonyunk, ha egy demizsont bort hoznék fel?

KLÁRA. Ide?

GARA. Az átvétel örömére. Egy barátom küldte a Balatonról. Úgy látszik, elfelejtette, hogy nem vagyok borivó.

KLÁRA. Pincemester egy állami gazdaságban?

GARA. Nem – igazgató. De van háztájija.

KLÁRA. Hát ha már találkahelyet rendeztünk be, mért ne nyithatnánk kocsmát is?

GARA. A társadalmi munkák végzőinek. Karcsi meg a barátja ingyen végezték el a szerelést, Klára nővérrel is pörben vagyok takarítás miatt.

KLÁRA. Meg Verácska is lemosott három ablaktáblát.

GARA. Aztán egy kis írás is van a zsebemben, aminek az asszonyunk biztosan örülni fog.

KLÁRA. Ismerem én a maguk örömét. Patronálhatja a tömbbölcsődét.

GARA. No, majd megbeszélem még Vicával… Nem jön?

KLÁRA. Hát mehetek? Péterke étlen differenciál odabenn. Gondnok kimegy, Klára hátrafordul, a női szoba ajtajához áll, hallgatózik, aztán bekukucskál, s ellágyult mosollyal ül vissza a helyére. Gondolkozik. Amikor kinn lépéseket hall, maga elé rántja a könyvet, de hirtelen nem a szentek történetét, hanem az ottmaradt Lenin V-öt. Mikor Kata belép, abból néz fel.

KATA barátságosan int neki, majd látva, hogy Klára nem merül vissza a könyvébe, halkan, mint aki tudja, hogy a másik szobában dolgoznak. Egyedül? Csődbe ment a vállalatunk?

KLÁRA. Itt voltak, de szétrebbentek.

KATA. Péter és Szilasi, látom, odaát dolgoznak.

KLÁRA. Lidi meg a lakóval… fordít. Kettesben jobban megy a munka.

KATA odahajol. Klára nővér mit olvasgat? Á, a Lenin Összes? Ez aztán az anyagcsere.

KLÁRA zavartan nézi. A gondnok olvasta… csak megnéztem, mit húzgál annyit.

KATA. No és?

KLÁRA. Világi veszekedés.

KATA. Nagyon titokzatos volt.

KLÁRA. Ki?

KATA. A gondnok. Találkoztam vele a lépcsőn.

KLÁRA. A bölcsődéjének örül; hogy a tömb kisdedei jó kezekben lesznek.

KATA. Rosszkedvű, Klára nővér.

KLÁRA. Sokat vagyok itt lenn.

KATA. Odafenn jobb volt?

KLÁRA. Hidegebb… Itt kicsírázok, mint télen a krumpli, ha melegre teszik.

KATA. Hogy csírázik ki, Klára?

KLÁRA. Mindenféle haszontalan érzés nő rajtam. Amikre semmi szükség. Mint azok az undok krumplicsírák, mik mint a fehér férgek kapaszkodnak a levegőbe, mintha az föld lenne. Mi közöm énnekem ehhez a Leninhez… meg aki idehozta, meg Péterkéhez… meg hogy ki tanítja jóra, ki csábítja el.

KATA. A világi rendház még rosszabb, mint az igazi.

KLÁRA. Tudták a nagy alapítók, mért szedték külön az egyneműeket s azokból is az összeillőt. A Szentek történetére mutat. Fölvihetem ezt a könyvet? Szeretném tudni, találtak-e megnyugvást azok az ifjak.

KATA. Hogyne, természetes. Látszólagos könnyedséggel. A Karcsi barátja nem volt itt?

KLÁRA fölszedi a könyvet, rá se nézve. Nem látta még őket? Tán a konyhában lesznek… nagyon rázós példát adott neki, a Vicával néznek valami példatárat.

KATA. Igen? No, majd megnézzük, mi olyan rázós benne. Csak ledobom ezt az átizzadt ruhát.

KLÁRA. A fürdőben nincs senki sem, tudtommal.

KATA a villanynál. Jön, Klára nővér?

KLÁRA. Megvárom még ezt a Péterkét, étlen-szomjan van. Kinn halk csöngetés.

KLÁRA. A Verácska!

KATA már a hallból. Így ismeri a csöngetésüket?

KLÁRA. Ha egyszer olyan finoman csönget, mint a kis cinege, amikor megveri télen az ablakot. A nőszoba felé néz, aztán egy dühöset legyint. Eh! Hóna alá csapja a Szentek történetét, s megy ő is kifelé.

Egy percig üres a szín, aztán Szilasi s Péter jönnek a nőszobából.

PÉTER komoran. Tudom, hogy förtelmes buta voltam.

SZILASI. Nem mondom, ment jobban is már. De hát az ember nem exponenciális görbe, hogy folyton emelkedjék.

PÉTER. De ha így megy – kezével mutatja –, én egy parabola leszek, túl a maximumán. Tivadarnak tessék megmondani: nem megyek át holnap. Nem érdekel az Egyiptoma. Képtelen vagyok azokat a buta dinasztiákat, a Ramzeszeket meg Enachtonokat fejben tartani.

SZILASI. Az üzemben van valami baj?

PÉTER. Mi lenne? Annyira még tudok koncentrálni, hogy nem teszem a kezem az esztergagépbe… ez a felemás állapot… ez…

SZILASI. Mennyiben felemás?

PÉTER. Ha az ember lázad, tessék egészen lázadni.

SZILASI. Az bajos volna. Az ember akármilyen nagy lázadó: életfeltételeinek, fizikai állandóinak csak egy kis részét képes egy időben felcserélni.

PÉTER. Ezt mindenesetre föl kellett volna.

SZILASI. Megint a legényszállás.

PÉTER. Én mindig azt hittem, hogy az apám a korlát, s ha ő egyszer elkerül innét… S most nincs.

SZILASI. S még mindig túl sok a család.

PÉTER. Túl sok és túl kevés.

SZILASI. Egyiptomi válasz.

PÉTER. Túl sok, amit itt látnom kell… mit látnom? szagolnom. És túl kevés… hogy amit megszoktam… az elkényeztetett állat, amivé mint a család, mondjuk, anyám szemefénye lettem: az itt, ezek közt a falak közt a régi járandóságról le tudjon mondani.

SZILASI. Féltékenység?

PÉTER. Lehet, hogy csak féltékenység. Az elkapatott önzés üvöltése. Én mindenesetre sokkal fennköltebben magyarázom meg magamnak… hogy én féltem őt… De mit tetteti magát a tanár úr? Nagyon jól tudja, hogy miről beszélek. Azt csak az a csirkeeszű Vica… az nem tudja.

SZILASI. Mondjuk, hogy gyanítom.

PÉTER. Nem bírtam elviselni, hogy az apám őt – az én nagyszerű anyámat – becsaphatja. Helyette vonítottam a sérelemtől. S most bírjam azt, amibe belerohan.

SZILASI. Az elképzelhető megaláztatásokat.

PÉTER. Ez szörnyűbb, mint amikor ott ugrált reggel azzal a kötéllel. Ez a szemérmes pír az arcán, ha ezt látom, gyilkolni tudnék az élet berendezésiért.

SZILASI. Az élet berendezése az, hogy az erős lélek s ami méltatlan hozzá, mint a víz, olaj, elválnak egymástól.

PÉTER. De benne van, nedvesíti.

SZILASI. Ha a házasságán, a családi ösztönén győzni tudott. S erre végül is megszerezte a jogot.

Vera kopog, aztán hogy nem felelnek, belép. Szilasi felé fordul, Péter a szoba sarkába húzódik.

VERA egy irattok van a kezében. Bocsánat, csak ezt akartam odaadni.

SZILASI. Az előadásaim?… Tyű, ilyen vastag.

VERA. Három példány.

SZILASI. Maga veszi a legkomolyabban az egyetemünket, Verácska.

VERA. Most, hogy a Közértből eljöttem, s a bölcsőde nem nyílt meg… Ebben a hónapban ráértem. Persze, még sok a radírozás.

SZILASI nézegeti. Nagyon szép, s csak üsse át… nem nyomdának készül.

VERA. Az őstörténet van meg, meg a tizenhetedik század természettudománya. Ebben sok lesz a hiba, ezek közt a jelek közt sokszor nem ismertem ki magam.

SZILASI. Mért nem kérdi meg Pétert?

VERA. Most elég ritkán találkozunk.

SZILASI Péterre néz. Persze el van mindenki foglalva. No, nem baj, majd kijavítjuk. Ezt a Leibnizet helyesebb t nélkül írni.

VERA. Még van két napra valóm. A tizenhetedik század tudományos társaságai. Most lenne jó, ha megkaphatnám az újat.

SZILASI Péterhez. Van, aki a buzdító szerepét átvegye.

PÉTER. Nem tudom, érdemes-e?

SZILASI. No, majd leírom. Írni az még rosszabb, tudja, mint gépelni.

VERA. Ó, nekem nagyon szép. Az ember félig érti, félig nem. Olyan sokat sejtető ködben van a feje.

SZILASI. Igen, az jófajta köd… A pedagógus, az, tudja, beszélni szeret. A magyarázat elhiteti vele, néha még a diákkal is, hogy az anyag: az ő. Hogy ő olyan okos, mint amit tanít. Ha leírja, összeesik, mint a leeresztett futball. No, isten velük.

VERA. Ma nem tetszik itt maradni?

SZILASI. A vőméknek van valami mozitervük, olasz film. Állítólag a lányom is ráér… Szervusz Péter. El.

VERA a lapozgató Péterre néz. Még mindig haragszol rám?

PÉTER. Nem veszem észre semmi külső jelét a haragnak magamon.

VERA. De rosszkedvű vagy.

PÉTER. S azt hiszed, te vagy az egyetlen forrás a világon, amelyből a nyomorult férfinem rosszkedvet meríthet?

VERA. Ha nem én vagyok, mért nem mondod el? Engedd, hogy megvigasztaljalak.

PÉTER. Fél szív, fél vigasz: elegem van a féldolgokból.

VERA. De nem érted meg ezt? Hogy éppen, mert egészen… Úgy is úgy járok itt, mint a bélpoklos. Nézem, ki látja rajtam, ki nem. Klára néni úgy ment ki mellettem, hogy vissza sem köszönt.

PÉTER. No, majd adok én neki.

VERA. Az kéne! Hogy egészen meggyűlöljön. Így megvan az a mentségem, hogy csak félig van igaza. Ha nem is vagyok idevaló, de…

PÉTER. Micsoda ostoba érzelgősség ez. Mért ne lennél te idevaló?

VERA. Ha nem is vagyok idevaló, de nem piszkítom be a többieket.

PÉTER. Csak kínozod.

VERA. Hogy lehetsz ilyen embertelen! A te anyád, aki mindent tud, többet mint te, ahányszor találkozunk, megcsókol: itt – a homlokát mutatja. Azt akarod, hogy benn, pont a csók alatt azt gondoljam, te csak csókolj, én meg így feküdtem a fiaddal.

PÉTER. Marhaság! Egy kis szívesség az egész.

VERA. Hát ha az, akkor mért nem teszed meg te nekem azt a kis szívességet? Hát igazán nem tudod elhinni, hogy amibe az ember tizenhat vagy tizenhét éves korában belekeveredik, attól húszra vagy huszonkettőre, főleg ha ilyen kéz nyúl felé… – szipog.

PÉTER. S te nem tudod megérteni, hogy ehhez, amit itt csinálunk, tiszta agy kell? Hogy az nem megy, hogy a függvény görbék meg a te vonalaid – Vera hátára mutat – énbennem szép szelíden valcerozgassanak. Ez a te tettetett ártatlanságod éppúgy, mint ez a rongy, s ami átsüt rajt, engem egyszerűen megőrjít. Szilasi mellett nem tudok másra gondolni, mint hogy te ezalatt… Két ilyen ember összefog s Karcsi meg anyám is, hogy az én fejemben egy modellt, a szabadoktatás, a szocialista vagy tudom én, miféle műveltség modelljét összehozzák, s én csődöt mondok… mert ez a fej egy elhúzott derékkal van tele.

VERA. De Péterkém, én értem ezt… Nem tanultam meg gépelni, hogy segítsek nektek?

PÉTER. Gépelni!

VERA. Mit gondolsz, mért hagytam ott a Közértet, amikor ez a bölcsőde vagy mi még a holdban volt?

PÉTER. Azt te tudod, milyen számítás vezetett.

VERA. Hogy legyen időm a gépírás iskolát átvenni. A lakótársam azt mondja: megbolondul, ha még öt percet verem azt a masinát… közben tejen meg zsemlén élek.

PÉTER. Azt mondtad, van pénzed – félretettél.

VERA. Épp nekem van, akinek szemfelszedésre is mindig kölcsön kellett kérnem. Péter ellágyulását látva. Mit gondolsz, mért mentem bele ebbe a bölcsődébe is? Olyan nő vagyok én, akinek az élete álma egy szuterénben büdös kis srácok popsiját kenegetni?

PÉTER föllobbanva. Megvan arra is az okod.

VERA. Mi? Mondd, mi? Ha nem az, hogy a közeledben legyek, közétek tartozzam?

PÉTER. Esetleg gondnokné asszony légy.

VERA. Gondnokné! Gara bácsi! Fölkacag. Nálad igazán lötyög valami.

PÉTER. Mért? Nem te lennél az első, aki egy jó pénzű mukiért otthagy engem. Kitörve. De az is megbánta, találkoztunk a buszon. Utánozza. „Olyan szép lemezeim vannak, Péter.” Mert lemezt hallgatni csalt föl.

VERA. Hát csak menj. Hallgassatok, s számold a mikrobarázdáit. Csendesen sírdogál. Hát ha nincs benned könyörület… a lakótársnőm lemegy vasárnap a szüleihez. Péter egy pillanatig némán néz, öröm és szégyenkezés közt. Amikorra egy lépést tenne felé, belép Kata, letusozva, rövid szoknyában, új házikabátban. Olyan friss, csinos, hogy Péter győzelme lendületében is rája bámul.

KATA akit kissé megzavar ez a tekintet, Verához megy. Szervusz, Verácska! Homlokon csókolja. Hallom, nyittok a jövő héten.

VERA. Igen, már van két kis piciny, két iker a 15-ből.

KATA. Lesz ott több is, csak győzd. Könyvet vesz le, Péternek. Te mit nézel rajtam?

PÉTER. Én? Ez a ruha… még sose láttam.

KATA zavara fölé kerülve. Van olyan házitörvény, hogy csak látott ruhában szabad megjelenni?

PÉTER. Operába mégy?

KATA. A ruhámról gondolod? Ez, ha nem tudnád: háziruha.

PÉTER. Akkor te vagy olyan fiatal, ünnepélyes.

KATA. Csakhogy ezt a bókot is megértem.

VERA. Nekem még le kell mennem a gondnok bácsihoz. Péterre néz. Szemrevételezni. Most hívta oda az iparosokat.

KATA könyvébe dugva a fejét. Szólj be Vicáéknak, ha nem tudták megoldani azt a példát, most hozzák, mielőtt dolgozni kezdek. Nevet. Már Klára néni is tudja, hogy Sándornak rázós példát adtam.

PÉTER. Vagy úgy? Kifordul az ajtón.

VERA ijedten néz utána. Igen, majd szólok neki. Ő is kimegy.

KATA olvasni próbál, de aztán hirtelen egy kis tükröt vesz ki a tarsolyából, megnézi magát vagy inkább, amit a fia láthatott rajta, aztán mintegy elolt a bőre alatt néhány villanykörtét.

SÁNDOR kopog, aztán belép, kezében a példatár s a füzet.

KATA. Ez könyvtárajtó. Úgy értem, nem szokás kopogni.

SÁNDOR az ajtóban marad. De én most kihallgatásra jöttem.

KATA. Álljon csak meg. Végigméri az új, kivattázott, hosszított derekú ruhát, vastag talpú sárga cipőt, amely most, hogy Sándor a megállítás célját elérti, még idegenebbül, szinte elbátortalanodva lóg rajta. Új ruha, cipő.

SÁNDOR zavartan. Muszáj volt csinálni valamit a prémiummal. Gyorsan odaül Kata mellé, hogy minél kevesebb lássék a ruhájából. Nem boldogulok ezzel a példával.

KATA. Igen, már valóságos közrészvétet keltett, hogy milyen rázós példákkal gyötröm szegény Sanyit.

SÁNDOR. Vicácska próbált segíteni. De úgy látom, ő sem fogja Einsteint a trónjából kivetni.

KATA. Na nézzük csak. Ott ülnek a füzet fölé hajolva, Kata olvassa: Egy műhelyben három elektromos kemence van a 380 voltos áramba kapcsolva…

SÁNDOR. Valahogy negatív szám jön ki.

KATA végre legyőzi a felindulását. Hányas példa ez? Ó, maga szegény, hisz ez egy rossz példa. Nem 4 Ohm, hanem 0,4 Ohm ellenállás. S én pont ezzel gyötörtem. Bocsánatkérőn a karjára teszi a kezét.

SÁNDOR. No, akkor jó. Már kezdtem kételkedni.

KATA. Hogy elektromérnök akar lenni, s fönnakad egy áramelágazási példán.

SÁNDOR. Olyan messzire nem is gondoltam tán. Csakhogy itt – majd mit tartanak rólam.

KATA. Azt hiszi, egy példa megváltoztatja a véleményem?

SÁNDOR. Mégis…

KATA nevetve. Zsenáns.

SÁNDOR. Kényelmetlen.

KATA. Nem gondolja, hogy én, mint afféle öreg tanító néni hozzászoktam a hibákhoz?

SÁNDOR. Én viszont, mint zöldfülű, nem szoktam hozzá, hogy aminek nekifogok, ne tudjam megcsinálni.

KATA. Csak nem sértettem meg azzal, hogy öregnek mondtam… magamat?

SÁNDOR. Lehet azt úgy mondani, hogy a másik értse magát fiatalnak.

KATA. S az olyan nagy sértés?

SÁNDOR. Nem sértés… csak fölösleges. Föltéve, hogy az ember nem akar éreztetni valamit… azzal az illetővel.

KATA. Éreztetni… ez is új szó a Tóth Sándor szótárában. Az csak jó, ha azt éreztetik valakivel, hogy fiatal. Bár velem éreztetné még valaki.

SÁNDOR ránéz. Semmit se kell éreztetni. Se azt, hogy szegény, se azt, hogy buta. Azt se, hogy fiatal.

KATA. Hát ezek egy sorba tartoznak?

SÁNDOR. Ha éreztetik, egybe.

KATA. De hisz ezt a természet érezteti. Nem is hiszi, milyen fájdalmasan. Valóságos kínai falat von fiatalok és öregek közé.

SÁNDOR. Már bocsásson meg… én falusi gyerek vagyok, elég dolgom volt a természettel, marhával, kutyával, disznóval, és sose tapasztaltam azt a kínai falat.

KATA. Hogy érti ezt?

SÁNDOR. Hát úgy, hogy az üsző nem kérdi meg az öreg bikát…

KATA. S a vén tehén se a fiatalt.

SÁNDOR. Már ne vegye szívére, ha ilyen parasztin kimondtam. De én csakugyan azt hiszem, hogy aki egyszer felnőtt… s aki még szép s erőben van… ott nem kell holmi mesterséges…

KATA.… osztálytagozódást csinálni. Csakhogy az embereknél nem ilyen egyszerű ez, Sándor… Ha tán ők is egyszerre, egy alkalomra… De az ember, az be van szőve az időbe, nála minden dolognak rendelt ideje vagyon. Maga persze már nem járt hittanórára.

SÁNDOR. Ha ezt tanítják: jobb is.

KATA. De én jártam. Ez is egy tégla abban a falban, amit az idő emel köztünk és maguk közt.

SÁNDOR. Van ott, úgy vélem, öregebb tégla is.

KATA. Micsoda?

SÁNDOR. Hát hogy én… egy bizonyos szemében egy sült paraszt vagyok.

KATA. Ezt hiszi? Ilyen tükröt tart… az a szem… maga elé?

Nagy szeretettel nézi, Sándorból fokról fokra leszáll a sérelem.

KATA. Mondja, milyen kislány az, aki körül maga mostanában legyeskedik?

SÁNDOR. Én? Nem legyeskedek én senki körül.

KATA. Na, na, ez az új ruha, ez másról beszél. Ez nem a maga gondolata volt, hogy ilyen ruhát szabasson magának.

SÁNDOR megszégyenülten Jampecos?

KATA. S ennek a kabátnak a dereka is… lenn van egy kicsit. Egy férfi dereka az itt van. Egy ujjal oda mutat. Annak a kislánynak, lehet, hogy ez tetszik, de magának megvan az egyénisége. Nem haragszik meg, ugye?

SÁNDOR. Nem. Dehogy. Sőt köszönöm, hogy figyelmeztet. Az ember a jobbra törekszik, de néha…

KATA. Nem tudja, merre a jó. Ó, értem én ezt. Én hordtam még nyakgyöngyöt is. Képzelje el, ilyen nagy sárga borostyán gyöngyöket, mert akkor az volt a divat…

SÁNDOR nevet. Már az igaz, hogy furcsa lehetett.

KATA. De mondhatok magának nagyobb példát is. Hallott Gandhiról?

SÁNDOR. Az, abban a… fürdőgatyában?

KATA. Egy mai szent, hindu Jézus Krisztus. Nemrég kaptam meg Karcsitól az életrajzát. Amikor Londonban jogot tanult, hogy alkalmazkodjék az angolokhoz, még táncórákat is vett, privátim.

SÁNDOR nevet. Azt én is megtettem.

KATA. Aztán persze belátta, hogy az a nagy alkalmazkodás mégse hozzáillő… Ezzel nem azt akarom mondani, hogy magának is szentnek kell lennie.

SÁNDOR. Azzal már elkéstünk.

KATA. Csakhogy ne tiszteljen semmit – kelletén túl. Az egyénisége rovására. Minket se.

SÁNDOR. Az bajos lenne… a kelletén túl.

KATA. Nem mondom, itt sok olyat hall, ami a fejlődésében hasznára lehet. De azt ki kell tudni abból a sok henye, összevissza beszédből rostálnia. Magának voltaképp szerencséje volt, hogy tizenöt-tizenhat éves koráig csak pihent az esze, a becsvágya, s aztán szép simán rátalált az emelkedés egyszerű, megállíthatatlan útjára. Mintha egy mozgólépcsőre lépett volna. De képzelje el a mi fiainkat, a barátját, akik gyermekkoruktól csak a gondolatokban élnek. A gondolatokról gondolkoznak, s amellett annyi a kielégítetlen… kielégíthetetlen becsvágy bennük.

SÁNDOR. Még Szilasi tanár úrban is?

KATA. Még benne is, persze bölcs lemondássá érve. Magában szép áhítat van… a tudomány, a szellem iránt – gyorsan – ez épp a vonzó, s ez az, amit átvisz mireánk is. De mi már sok tekintetben romlott emberek vagyunk.

SÁNDOR. Ki?…

KATA. Mondja egész bátran: Katóka néni.

SÁNDOR makacsul. Azt nem.

KATA. Miért? A fiam nem sokkal fiatalabb… Látva, hogy Sándor megint elkomorodik. Na jó, szóval maga is úgy van velünk, velem is, mint én voltam Szilasi tanár úrral… Azaz, mindegy, hogy hogy van… Ragaszkodjék ahhoz, ami maga. Ha én jobban ragaszkodom, ma különb ember lennék.

SÁNDOR. Az bajosan.

KATA. De… Sokszor éreztem, hogy amit mondanak, nem helyes… Az uram is… De tiszteletből, szeretetből elfogadtam, alkalmazkodtam hozzá, s ilyen se hús, se hal ember lett belőle.

Sándor csak a ragyogó szemével tiltakozik.

KATA. Ha azt érzi: ez nem jó, nem igaz, amíg más belátásra nem kényszerül, ne fogadja el. Tisztelje önmagát. Mi lehet, hogy többet tudunk (persze ezt is nehéz lemérni), de maga… nem félek, hogy elrontom vele, maga… Nem mondja ki, hogy különb, csak nézi őt, s megfogja a válltömését. Ez mind tömés? Magának épp elég válla van enélkül is. Ha megbízik bennem, majd kiveszek belőle.

Ebben a pillanatban lép be Péter, az anyja keze Sándor vállán van. Egy pillanatig megdöbbenten áll, Kata Sándor arcán látja meg őt, s visszafordul. Péter kitörésétől félve szinte közébük áll.

KATA. Megtaláltad az ebéded? – hogy Péter nem felel – Képzeld, egy hibás, értelmetlen példát adtam fel Sándornak. Egész elkeseredett szegény.

PÉTER. Látom, egész elkeseredetten áll ott – indulatosabban – és te is!

KATA Sándorhoz, hogy eltávolítsa. No menjen, állítsa vissza Vica előtt is a tekintélyét. Sándor habozva néz rá, majd Péterre, s aztán szedi a füzetét és indul.

PÉTER utánaszól. A kor hőse! A megtestesült Példa. Az anyja felé. S rossz példát adnak fel neki. Sándor visszanéz, szavakat keres, majd Kata kérlelő tekintetére kimegy.

KATA fölveszi a könyvét, majd látva, hogy Péter nem ül le, anélkül hogy fölnézne, könnyedén. Szilasi tanár úr volt itt?

PÉTER. Volt.

KATA. S már elment?

PÉTER. Pesztrálni akar.

KATA. De azért tanultatok? Ment jól?

PÉTER. Gyalázatosan.

KATA. Olyan nehéz? Hol tartotok?

PÉTER. Sehol. Eiler, komplexfüggvény.

KATA. Az nem is olyan nehéz.

PÉTER. Nem, csak egy második agyvelő kellene, amivel fölfogjam.

KATA. Miért? Ez, ami van, az első, mért nem alkalmas?

PÉTER. Mert tele van. Kevésbé kristályos dolgokkal.

KATA most már határozottan a szemibe néz, majd föl is áll, majd harcra készen. Verával?

PÉTER állja a tekintetét. Nem Verával,

KATA. Azt hittem, miatta vagy mostanában ilyen állapotban.

PÉTER. Tévedtél. Nő van sok – hirtelen – különben sincs okom, hogy dúlt legyek miatta.

KATA. Ó, s mi az, ami csak egy van?

PÉTER. Amit minden ember csak egyszer veszíthet el.

KATA. S az, azt hiszed, olyan nagy veszélyben van?… Vagy csak egy átfutó, kényelmetlen érzés, amilyen egy nap százszám akad bárkiben, bennem is tiköztetek, amit elkényeztetettséged meg akar torolni? Minden illem s tapintat ellenére?

PÉTER egy pillanatig még türtőztetve magát. Nézd, anyám, én nem akarok beleavatkozni az ügyeidbe. Te magadban álló nő vagy… még innen a klimaktériumon.

KATA fölháborodva. Miféle hang ez?

PÉTER. De még ha túl lennél is. Nekem semmi kifogásom, hogy egy magadhoz illő férfival… akár Garával is… de hogy egy velem egykorú fiú, egy srác, aki sok tekintetben nálam is… taknyosabb, avval lássam az anyám… ilyen ellágyult állapotban.

KATA. Nem láttál semmilyen állapotban.

PÉTER. Ezt hagyjuk. Kislányos pír volt az arcodon.

KATA. Ha az lett volna se. De nem volt… neuropaták alakítják így, előbb gyanúvá, aztán érzékeléssé, majd sértéssé a fejükbe esett képzetet.

PÉTER. Mindenki ezt figyeli. Csak azt a liba Vicát sikerült elámítanotok.

KATA. Vele falazok, azt mondod.

PÉTER. Szilasi tanár úr is észrevette.

KATA megdöbbenve. Szilasi? Ez nem igaz, ezt megkérdem tőle.

PÉTER. De. Azt mondta: mondjuk, hogy tudom.

KATA. Szóval ti Eiler helyett engem tárgyaltok.

PÉTER. Meg kellett mondanom… célozni rá, mért nem megy mostanában a tanulás. Hogy nagy hülyeség volt félmunkát végeznem.

KATA. Miben?

PÉTER. Csak melósnak menni el.

KATA. A legényszállás? Tessék, nem tartalak vissza.

PÉTER. Ha te őt választod. S nekem itt azon a díványon kell aludnom… értsd meg, nem bírok ezzel a gondolattal egy fedél alatt lenni.

KATA. Én pedig nem fogom a tetteimet… a viszonyom bárkivel a hisztériádhoz szabni.

VICA a hall felől, a maga friss bajával. Mit csináltatok ti ezzel a Sándorral?

KATA. Hibás példát adtam neki.

VICA. Azt mondta. De olyan rosszkedvű, szórakozott lett, s egyszer csak vette a kalapját, bocsásson meg, Vicácska, nem tudok a kérdéseire felelni.

PÉTER. Lehet, hogy az én jelenlétemet sokallta meg. Nem győzte kivárni, ameddig én veszem a kalapomat.

VICA most veszi csak észre, hogy Péter s az anyja közt is történt valami. Már megint az a hülyeség. Képes kiüldözni az esztelen féltékenységivel.

PÉTER. Ne siránkozz! Visszajön. Ha meghallja, hogy nem vagyok: visszajön. – Elrohan.

VICA. Elkergeti azt a nyomorult fiút. Nem bírja ki, hogy más kakas is legyen a szemétdombján.

KATA. Én is azt gondolom, jobb, ha elmarad innét.

VICA. Ki? Sándor?

KATA. Mind a kettő.

VICA. De hát mi történt? Megbántott, ugye? S most ezen a szegény Sándoron bosszulod meg. Mert a Péter, annak mindent szabad. Elsírja magát. Amikor olyan szerelmes vagyok belé.

KATA. Te? Kibe? Sándorba?

VICA. Csodálom, hogy nem veszed észre. Sosem voltam ilyen szerelmes senkibe.

KATA. Ezt most találod ki. Hogy te is megbosszulj valamit.

VICA. Esküszöm, soha. Se Ostyafiba, se Attilába. Az mind csak flört volt, hiúság. Tulajdonképp ő az első, igazi szerelmem, s most elüldözitek nekem.

KATA. S ő? Azt hiszed, érted jár ide?

VICA. Azt. Egy kicsit elfogult, igaz, de épp ez tetszik, hogy van benne tisztelet, s közben nem mulya.

KATA. Én azt hiszem, te mélységesen tévedsz. Félreismered… az érzéseit.

VICA. Nem ismerem… persze, ha ti elkergetitek! A könnyein át mosolyogva. Láttad azt az új ruhát rajta?

KATA. Meg a dupla talpú cipőt. Te adtad neki a tanácsot?

VICA. Én. Olyan édes volt, ahogy bejött benne.

KATA. Elég rondán áll rajta.

VICA. Igen, először egy kicsit fura volt, türtőztetni kellett, hogy el ne nevessem magam. De az, hogy énértem tette…

KATA. S gondolod, hogy ez helyes – föltéve, hogy így van –, hogy egy jampecet idomítasz belőle?

VICA. Azt úgysem lehet. Én nem is akarom azt, mamikám.

KATA. Én nem hiszem, hogy ez a fiú neked való lenne. Jobb, ha mint a többit, ezt az igazi szerelmet is elillantod a fejedből.

VICA. De miért? Mi kifogásod ellene? Hisz én voltaképp rajtad át szerettem bele. Eleinte nem is tetszett, egy kikupált melós. De hogy te olyan komolyan vetted, hogy ő magából csinált valamit.

KATA. Ez igaz: derék, iparkodó fiúnak tartom, de…

VICA az anyja kemény, elzárt arcát kutatva. Akkor hát – habozva  – lehet, hogy mégis?

KATA. Ne félj, nem fogok versenyezni veled. Ahogy a bátyád hiszi, s itt mind.

VICA elhűlve. De mamikám… ez… hogy köztetek. Az igaz, hogy Sándor tisztel téged, az már nem is tisztelet… te, de én azt gondoltam, csak mert ő is falusi, s olyan iparkodó… vagy éppen a kedvemért…

KATA nevet. Mint jövendő anyós.

VICA. Mit nevetsz ezen? Mit tudsz te, hogy így nevetsz? Ez borzasztó. S én azt hittem, csak a Péter… de igaza van, ha nem marad itt.

Vica sírva ki, Kata leül a székbe, tenyerébe hajtja a fejét, aztán fölkel, nekidől az egyik könyvespolcnak. Szilasi lép be egy irattáskával, körülnéz, észreveszi Katát.

KATA. Bandi bácsi visszajött? Azt mondták, pesztrál.

SZILASI. A lányom végül is nem jött meg, s a vőm veszni hagyta a jegyet. Gondoltam, elmulatok a Karcsi hinduival. A könyvállványhoz megy, keresgél, aztán visszanéz a Kata kezében remegő könyvre. Ma úgy látom, ketten leszünk csak. A ház elszéledőben volt, ahogy jöttem.

KATA. Igen?

SZILASI. Lidivel és Karcsival a Majorban találkoztam. Péter egy kis kofferral rohant ki a házból… meg se hallotta, ahogy utánaszóltam. Klára nővér a magasába húzódott fel, elég morózusan, Vica a hallban sírdogált, s amikor megkérdeztem: mi baj; „tessék hagyni”, mondta, s kiment a konyhába.

KATA leteszi a könyvet. Minthogy Szilasi tanár úr úgyis tudja, miről van szó, nem magyarázom meg.

SZILASI. Tudnám? Csakugyan?

KATA. Péter ezt is szemembe vágta,

SZILASI. Vagy úgy? Az ő kanóctermészete… az okozta a detonációt?… egy kis puskaporszag volt, tagadhatatlan, a levegőben.

KATA. S most felrobbant. Jelzi, hogy olvasni akar.

SZILASI. Hát majd összebarátkoznak a gondolattal.

KATA. Melyikkel?

SZILASI. Hát hogy maga egy szabad nő most már, s megengedhet magának egy kis örömet.

KATA. S Bandi bácsi már összebarátkozott ezzel a gondolattal?

SZILASI. Az igazat megvallva… igyekeztem nem foglalkozni vele. De hát a kis család