Nyitóoldal

 

Mérleg – 1965
Karácsonyi ajándék a hatvanéves Meminek az 1965-ös évfordulóra

Ha van pontja az időnek, melyről a hosszú úton kívánatos végigtekintenünk, s a rövid jövő felé is orozhatunk egy tétova pillantást: hát ez az; én legalább futóid és filodendronjaid gyarapítása helyett azt eszeltem ki, hogy egy kis mérlegfélét készítek erre a napra, s azt olvasom fel születésnapi ajándékul.
Három közös alkotás őrzi az együtt s néha egymás ellen végigküzdött évtizedek eredményét. Az első: a család.

De akármi lesz is első s legközvetlenebb művünk sorsa: szerepünk adott. Őrizzük a „biológiai  iszapot”, melybe egy-egy órára melegedni le-lesüppedhetnek, s ott tartjuk fölöttük, mint a teremtés óta annyi szülő, életigazságainkat, melyeket mi is örököknek hiszünk; s így igyekszünk, amennyire fogyó életünkből telik, megvigasztalni és bátorítani őket – levezekelni a bűnt, hogy erre a világra hoztuk őket, s (ahogy néha vádolnak már) hogy nem erre neveltük.

Másik közös alkotásunk, mely nem sokkal több jogon viseli, mint lányaink, csak az én  nevemet: a mű. Nem a külsőségekre gondolok most (bár ezeknek is megvan a jelentőségük): hogy a Horváthné meghal-t biztatásodra s együtt gépeltük le, hogy legnagyobb ugrásom, a Tanú a te vállalkozásod, rizikód is volt, első előfizetőit te jegyezgetted kicsi füzetedbe; hogy az Iszony szerződését te csikartad ki, s hoztad le Vásárhelyre; hogy a külföldi kiadások vállalására te beszéltél rá. Fontosabb, hogy azt, ami benne van, a mű anyagát, jórészt rajtad át kaptam; benned ismertem meg a nőt, te vettél körül gyerekkel, barátokkal; cirkálásaidban ezer jellemző élettényt, történetkét hajtottál fel, mint a virágállat tapogatói a remete rák fölött, kifele fordult életed szerencsés szimbiózisban mozgott, remegett befelé fordult életem fölött. Azonkívül te ültetted életembe a harcot is. A fájdalom milyen mélységeit, belátás, féltés, felelősség milyen iskoláját jártam meg melletted, témáim egy részét te sebezted ki, sok olyat is, melyről senki sem gyanítja, az érzelmek iskolája voltál a számomra, lelkem embersége abban ért be, hogy nem vesztettelek el. S nemcsak te épültél Kőműves Kelemennéként a műbe, a mű is beléd nőtt, örömök s fájdalmak rostjaival, s mint sok mindent, amit én kezdtem s folytatnod neked kellett, jobban szereted már, mint én. Öregkorodra te olvasgatod úgy este az ágyban, jövőjük latolgatva, könyveim, ahogy Móricz olvasgatta, ceruzával a kézben, a magáét; dacban, csüggedésben, te oktatsz az alázatos magyar harcmodorra, mellyel egy ilyen mű létéért, folytatásáért küzdeni kell. Ha az én szülőcsatornámon jött is a világra, mint a család a tieden, bizony közös alkotásunk ez is, mint amaz.

De akármilyen szép a család, jelentős a mű, legcsodálatosabb közös alkotásunk mégis: a viszonyunk. Hitte volna-e, aki negyvenhét éve Gödöllőn, a rampán túli házban ismerkedésünk szemtanúja volt, nem rázta volna-e fejét, mint abszurdumra a rákövetkező télen, első közös szilveszterünkön, a jóslatra, hogy ebből a két gyerekből házaspár lesz, s ha az lesz, együtt is maradnak, s ha együtt maradtak, hogy negyven év múltán ennyi játék, öröm forrása lehet testvéri együttlétük, mint hónapok óta tapasztaljuk.

Ha volt két ember, akire a házasságszerzői tapasztalat az „össze nem illő” stemplit rányomhatta: hát mi voltunk.

„Ha Magdának udvarolna, tán örülnék neki” – mondta apád, amikor a köztünk szövődőről nagynénénk beszámolt. „Képzeld őt magad elé”, mondta ugyanez a nagynéni első szakításunkkor, mely Kálmán bácsi pisztolyát is mozgásba hozta. S nőkhöz küldött, mert ami hozzád köt, csak érzékiség lehet. „Még nem késő, most még meggondolhatod magad” – óvott apád az esküvő reggelén, amikor a násznagy már ott volt a házban.

Húgod, barátnőd azon csodálkozott: „Mit akarsz ezzel az éretlen, rossz táncos, rosszul öltöző fiúval, aki még azt sem tudja, gömbölyű vagy csőorrú cípő-e a divat… Két boldog, önfeledt év után én magam is azzal a homályos gyanúval mentem el az anyakönyvvezetőhöz, ha sehogy sem megy, legföllebb elválunk. S amikor a kis élő kapocs, aki házasságunk első évét a felnőtt életbe beavatás „szent évévé” tette, s együttélésünk átmelegítette, váratlan elszakadt, már épp elég minden derült ki, hogy ha orvul is, megint átfusson rajtam a gondolat: nem most lenne a legokosabb?

A te vetélytársad nem egy másik nő volt (mint időnként hitted s tán hihetted is), hanem az Ideál, a Szerep, melyet én s velem együtt te is hússal tartoztunk volna kitölteni, s amelyet te… nem vállalhattál. Ez a minden földi nőnél veszedelmesebb konkurrens abban a pillanatban állt közénk, amelyikben én úgy éreztem, hogy nem elég a Mű, a helyzet olyan kritikus, reménytelen, hogy a Példa is kell mögé, amely mint erős, győztes nővér felmutassa…

de az Ideál s te, szép sűrű anyaságaidban egy tudtatok maradni, a meghasonlás akkor jött, a farmtervek, házépítés idején… S ez az igazi harmadik azóta sem unta el, nem is ellened, az élet ellen, amiben éltünk, lázítani.

…de egy kapcsolat erejét, gyengéjét nem az mutatja meg, hogy mennyire rángatják, hanem hogy mekkora rángatás nem képes elszakítani.

Akármilyen nagy volt a világnézeti elszakadás, duzzogás: elképzelhetetlen volt, hogy ezzel a boldogságot; büszkeséget tükröző testtel bármiféle test kedvességben versenyezni tudjon.

Az a néhány eset, amelyben valóságos kapcsolatféle támadt… a „lelki” szerelem csődje lett volna…

Akárhogy háborogtam, a döntő órákban megvédett ellenem: gyermek voltod…

Nem, nem illettünk össze, de tán épp ezért illeszthetett össze ilyen meglepőn az életünk. Az értékrendünk egészítette ki egymást. Ami tebenned hiányzott, képzettség, rendtartás, a gondok komolyan vevése, azt én tartottam mosolygást keltő bájnak inkább, mint hibának, s az én hibáim viszont, aggodalmasság, élhetetlenség, meghőkölés a kis ügyek előtt is: a te szemedben voltak az erényt kiemelő gyöngeségek. Amiben pedig erősek voltunk – életkedv, örömszerzés, fáradhatatlan ügyintézés ott, a nagy dolgokra fordított élet, érzékeny lelkiismeret, bőkezű igénytelenség emitt: tiszteletet, majd mélyülő megbecsülést keltett egymás iránt. Család és mű, összeszoktatta őket, megmutatta összjátékuk hatalmát; harcaink: elszakadásuk fájdalmát, összehajlásuk boldogságát. Hibáink így árnyékban maradtak, erényeink pedig mint bennünket s másokat melegítő tűz égnek egybeforrt életünk közepén.

Így lépünk át az ötödik közös évtizedbe… Kire számíthatunk ebben elsősorban, ha nem egymás emlékezetére, tapintatára, mely a visszatetszőben is megőrzi a régit, a kedvest, s nemcsak nem akarja észrevenni, de nem is veszi észre az együttpusztulót, tönkremenőt.

Németh Ella ravatalánál Sinkovits Imre Keresztury Dezső versét szavalta el:

Mulier Fortis
Németh Ella emlékének
Mint óriás lombkoronájú fák
sátra alá, gyűlt köré a család
Körül a világ föllángolt, kiégett,
Ő, megújulva maga volt az élet.
Folyondár kúszott rá s addig nőtt nagyra,
míg derekát biztosan karolhatta.
Éhes gyerekeknek bő ételt adott,
megitatta mind, aki szomjazott.
Sívó láp zsombékból magasra nőtt,
példa lehetett mindnyájunk előtt,
mert épen megbirkózott minden bajjal,
szeretetben hű, kemény a viharban.
A folyondár fényben hervadt le róla,
bő termését ő gyűjtötte csokorba,.
Nem születhetett körülötte béke,
de csönd, nyugalom költözött szívébe,
mert most őt éltette a nagycsalád:
a lányok, vők, rokonok, unokák.
Dúsan termő fa dőlt a mélybe le,
de fölmagaslik emlékezete.

Budapest, 1989. június 7.