Nyitóoldal

 

Memike elrepült

„Az ember nem érti, mi tartja össze ezt a házasságot” – írta egy jó szemű, de a műben, helytelenül, a valóságot tapogató esszéírónő, a boldogtalan férfiak raját nézve, akikkel regényeim, drámáim teleszórtam. Volt albérlőnk viszont, egyik legértelmesebb s legtöbbet tevő olvasóm, maga is nagy házassági kísérletező, azt mondja (pedig közelről nézte), nem látott soha jobb házasságot.

Egy alig lehet vitás, hogy én szerettem és ma is szeretem őt. Móricz Zsigmond, akinek volt szeme a házasságra, A másik mester-ről írva azt mondta az írójáról: ma is olyan szerelmes belé, mint tizenhat évvel ezelőtt… Azon, hogy nagy bajaiban a magam óhaja, érdeke mint béna kar hullott le, szinte csak az automata mozdulat maradt meg, hogy őrajta segítsek.

Először első gyermekünk halála után… Aztán a firenzei pályaudvaron, ahogy kivérzetten (felvágott csuklóvénákkal), soha nem látott bizonytalanságban lép le a vonatról… Majd amikor ott árusított, főzte a kávét a Széll Kálmán téri eszpresszóban, s én a bódé üvegfalán át néztem, készen, hogy mindent megteszek, csak innét kiszabadítsam. Végül múlt télen, amint – magam is súlyos beteg – ott fekszem vele, átvirrasztom, vitatkozom az éjszakákat, hogy az idegösszeomlásból, ha belepusztulok is, mint egy szakadék szélén függőt, húzzam ki valahogyan.

Tiszta, világos esetek ezek… Azt, hogy szerettem, akár szégyen, akár dicsőség: nem tagadhatom le.

Miből táplálkozott ez a szeretet?... Mint biológiai remekmű imponált…

S ugyanígy lélekben is. Az a kemény mag, amit a mellettem csámpázó, alig tizenhárom éves lánykában megéreztem: erős, nagy árnyat adó jellembe szökött. Ezt nemcsak én éreztem így, minden nagy ösztönember, aki a közelébe került, s az eredetiséget s az élet bőségét, melegét a műveltség cafrangjainál többre becsülte, Móricz éppúgy, mint Borsos Miklós, és Szabó Lőrinc éppúgy, mint a fiatal Gellért Oszkár… Ahogy a szerelembe vetette magát tizennyolc éves korában, úgy ment végig az életen, merészen, boldogságot sugárzón, a felidézett nehézségeket többnyire hősi mód vállalva.

S ami tán a legvonzóbb benne: ebből a remek emberből hiányzott valami – (egy egész fejlődésszak) ami az embert felnőtté teszi… Egy életen át harcoltunk, tettem úgy, mintha harcoltunk volna, de voltaképp mindig vigyáztam rá… Az emberek engem tartottak gyengébbnek, a rászorulónak, s bizonyos viszonylatokban tán így is volt, végeredményben azonban az ő egész ereje, boldogsága, kérkedése nyugodott az én tenyeremen… s elég volt ennek a tenyérnek egy rándulása, hogy ő gyermeki, hisztérikus reakciókkal tegyen próbára: van-e szívem egy kedves, felelőtlen gyermeket elpusztítani.

S ugyanakkor mégis igaz (ez a borzalmas minden emberi viszonyban, még az egymást     szeretőkében is), hogy az egész életem szakadatlan lázongásban, elégedetlenségben, le merjem írni: boldogtalanságban telt el mellette. S amilyen könnyű volt tömören megfogalmaznom, hogy mit szerettem benne: olyan nehéz összefognom a vádiratot, amelyet közel negyven esztendő emléke buzogtat elő.

Az egyik, hogy én szinte a viszony eleje óta kész voltam a szakításra, de tudtam, hogy könnyebb is lenne az életem egyedül. Mert nem egy más nőért váltam volna el (azt nemigen hittem, hogy különbet kaphassak), csak hogy a magam törvényén élhessek…