Nyitóoldal


Mathiász-panzió (1940–1945)


SZEREPLŐK
GRÓTI ÁGNES, Ágnes mama
IRÉN, unokahúga
HANNA
ETELKA
ESZTI
HÓDI BARNA, professzor
HÓDI BÉLUS, VALENTIN, ÁFRA MIHÁLY, a professzor fiai
dr. NAGY SÁNDOR, pedagógus
DRÁMAÍRÓ
ÚJSÁGÍRÓ


ELSŐ FELVONÁS

A Mathiász-panzió „előcsarnoka” s nyári ebédlője. A panzió voltaképp nagy, villaszerű présház, amilyet a múlt század elején építettek szőlőikben a népes szüretre s vendégek beszállásolására számító dunántúli földbirtokosok.  A Zalát fölszelő hosszanti völgyek egyikére néz, s a szőlőhegy lejtőjére épült, úgyhogy a színül szolgáló helyiség a nézőtér felől földszintes; – itt visz el a kocsikat a hegyre hozó dűlőút; – a kert felől azonban emeletnyi kőlábakon áll, s a fák koronája fölött lát ki az ember a világoskék párákban úszó júniusi tájra. A kert fölött, amelynek az üvegablakai most le vannak szedve, oszlopos tornác fut végig – ennek a kiöblösödése a mi „csarnokunk”. Jobb falán: elöl Béla kamrácskájának az ajtaja, azon túl feljáró a padlásszobákhoz; a tornác végében, csaknem a bal sarokban, fedett lejáró a kertbe – azon túl, balra a tornác folyosószerű folytatása; innét jönnek a földszinti szobákból érkezők; előrébb a téli ebédlő bejárója, legelöl egy kis ajtó, amelyen a dűlőútról érkezők lépnek be. A csarnoknak nincs más bútora, csak egy nagy, tömör, sikálható asztal; hátul, majdnem a tornác korlátjánál, az asztal körül hét-nyolc egyforma szék, s néhány kerti szék, hokedli, jeléül, hogy a szokottnál több vendég van a panzióban… Amikor a függöny fölmegy, csak Irén van a színen; épp a reggeli edényt szedi egy kézikosárba. A dűlőúti bejáró felől autótülkölés, majd később a gép farolása, fordulása hallik; közben még néhány ideges dudálás. Irén abbahagyja a rakodást, s a bejáró felé néz. Nyugodt, karcsú, huszonkét-huszonhárom év körüli lány.

HÓDI BARNA rövid viharkabátban a dűlőút felől. Jó ötvenes, de erős, biztos mozgású férfi. Körülnéz, meglátja Irént, aki most már végképp abbahagyja a rakodást, s feléje fordul. Nem tudom, jó helyen dudálunk-e itt… hiába?

IRÉN. Ahhoz meg kell mondania, mért dudálnak.

BARNA. A falubeliek végül is azt sütötték ki, hogy ez lesz a Mathiász-panzió.

IRÉN. Nem nagyon ismerik – térfásan – a „cégnevünket”: úgy mondják csak: a „nyaralló”.

BARNA. Elég elvarázsolt nyaralló. Lenn a vad Zalában, tábla nélkül, s még a bennszülöttek sem ismerik. Az autós megrepeszti a tülkét, s amikor bejön, csak néznek, hogy mit dudál.

IRÉN. Igen, a dudanyelv itt meglehetősen ismeretlen. Mért is dudáltak voltaképpen? Hisz bejöhettek volna.

BARNA mosolyogva. Látom, nincsenek autós vendégeik.

IRÉN. Nem, itt csak a csacsi tülköl. Egy csacsifogaton szoktuk a csomagokat a vonatról felhozni.

BARNA. Hátha mi is a csomagokért dudáltunk. Nekünk is van kettő.

IRÉN. Sajnos, az izmosabb vendégeink most lenn vannak a kertben – vagy a faluban … De ha épp parancsolják – inkább csak mutatja, hogy ő is behozhatja –… Bár nem tudom…

BARNA. Mit nem tud, kedves?

IRÉN. Hogy nincs-e itt valami tévedés?

BARNA. Azt hiszi, mégiscsak rossz helyen dudáltunk?

IRÉN. Ágnes mama nem említette, hogy vendégünk jön.

BARNA. Maguk azt előre emlegetni szokták?

IRÉN. Igen, megírják Ágnes mamának.

BARNA. Ágnes mama? Ez autós nyelven…

IRÉN. Az ellátó tulajdonosa.

BARNA. Ellátó. Így hívják a panziót? Ágnes mama, ellátó, bejelentés… Hm… S beszélhetnék most ezzel az Ágnes mamával?

IRÉN. Nem szívesen hívnám fel. Egy méhcsalád kirajzott, azt fogják be… Tessék énvelem beszélni.

BARNA. A lánya?

IRÉN. No… Mondjuk: a nevelt lánya.

BARNA. Szóval ebben a panzióban – pardon, ellátóban, nevelt lányok is vannak. Több nevelt lánya is van Ágnes mamának?

IRÉN. Vagyunk hárman.

BARNA. Egyre érdekesebb lesz. Körülnéz. Pedig ez a – gúnnyal – hall – igazán barátságos.

IRÉN. Attól félek, hogy az autós úr még sok különöset és kényelmetlent talál majd nálunk.

BARNA. Autós úr… De egy szobát csak ad az autós úrnak? Kint újabb tülkölés. A kinti autós úr sokkal bizalomgerjesztőbb, ha most egy kicsit ideges is. Korán kell fölkelnie.

IRÉN. Ó, bizalomban itt sincs hiány. De abból, félek, nem gerjed szobánk.

BARNA. Csak nem akarja azt mondani, hogy itt, az ős-Zalában, az előszezonban minden szobájuk foglalt?

IRÉN. Most épp többen vagyunk, mint lenni szoktunk. A hokedlikra mutat. Tetszik látni… De egy piciny kamraféle…

BARNA. De hát hány ágyhelyes – gúnnyal – ellátó ez?

IRÉN. Azt nem tudnám pontosan megmondani.

BARNA. Hogyhogy, bizonytalanok a fekhelyeik?

IRÉN. Vannak vendégeink, akik a szénában vagy a gyalupad forgácsán szeretnek hálni – nyár vége felé a babszalmán.

BARNA. Úgy, babszalmán? Nem ágyban? S mindebből most csak egy kamraféle szabad.

IRÉN fölmutat a lépcsőn. A tető alatt.

BARNA. Hát akkor lássuk a kamrát. A többit majd mi is megoldjuk babszalmával.

IRÉN mielőtt elindulna, kinn újabb tülkölés. Nem kellene a másik urat odakinn lecsendesíteni?

BARNA. De, hogyne. A bejáróhoz megy. Halló, Lóránt. Megfordultál már? Ahelyett hogy dudálsz, hozd be a bőröndjeinket… Nincs londiner. Egy nevelt lány, az mutatja a szobát. Visszajön. Tehát a kamrát, kisasszony.

IRÉN. Tessék, erre, a lépcsőn…

BARNA a lépcső alatt. Falépcső. Legalább százhúsz éve rakták… S mért vannak olyan sokan, hogy a fejőszéket is be kell hozni az asztalhoz?

IRÉN nevetve a lépcsőn. Ünnepünk van, színielőadással.

BARNA már a lépcsőn. Á, színielőadás is… A hangjuk elvész a magasban.

PEDAGÓGUS egy nyaláb könyvvel a tornácról. Hatvan felé járó, kicsit elhízott ember, lötyögő nyári ruha, nagy szaruszemüveg… A nyomában Hanna, húsz év körüli, nagy, szőke lány, egy pici lompossággal, mely inkább mozgásából, mint öltözetéből vagy tarkójára csúszott kontyából ered. Friss öröm sugárzik belőle.

PEDAGÓGUS leteszi az asztalra a könyvnyaláb egy részét. Itt van a katalógus is, Annácska?

HANNA. Hannácska… Itt van a kezemben.

PEDAGÓGUS. Akkor írja be szépen ezeket.

HANNA. De minek ez? Majd meghozza Sándor bácsi. Hisz ezeket is ajándékba hozta.

PEDAGÓGUS. A rend a dolgok lelke, Annácska… Így ni… Kikeresi: „Puszták népe”, s mellé írja: T. S. Torma Sándor bácsi. Ez azt jelenti, hogy én vittem el eladásra, a kézikönyvtárból. Aztán veszi a másikat: „Az Alföld parasztsága”…

HANNA. Értem, értem. Nem vagyok olyan buta. De hogy akarja bevinni ezt a sok könyvet a faluba, Sándor bácsi?

PEDAGÓGUS. Hogy akarom? Benyit a bal oldali ajtón. Van ebben a téli ebédlőben nyáron liszteszsák, rézgálic, jelmez – még talicska is. Kitol egy talicskát.

HANNA. Talicskán akarja bevinni? Áfra itt lesz rögtön a csacsijával. Nevet. Garantálom.

PEDAGÓGUS miközben a könyveket szép gyöngéden újságpapírba rakja. Abban én nem kételkedem, hogy itt lesz… főként, ha maga garantálja, Annácska… Csak azt ki garantálja hogy vissza is megy mindjárt? Elkezdi rakni a könyveket.

HANNA. Mégis, ebben a melegben?

PEDAGÓGUS. Muszáj. Megígértem a kiskondásnak hogy átveszem vele a szerepet. Kész vagyunk, Annácska?

HANNA. Azonnal… Csak ez a Lúdas Matyi…

PEDAGÓGUS. Ott is rosszalkodik; elbújt a katalógusban?

HANNA. Nem, megvan… Maga rosszalkodik, hogy mindig Annácskának nevez. Mit bosszant ezzel az együgyű parasztnévvel? Mondtam, hogy Hanna vagyok.

PEDAGÓGUS miközben rakodik. De Hanna: az borzalmas név. Annácska. Loncsos pongyola, vörös haj jut róla az eszembe. Mellek melltartó nélkül.

HANNA. De nekem csakugyan vörös a hajam. Ha így a napnál nézik: vörös fénye van.

PEDAGÓGUS. Nem vörös, rézszőke.

HANNA. Ha egyszer kibontom, és pongyolát veszek magamra…

PEDAGÓGUS. Nem vesz. Szép, szoros emberi külsőt szab magára, Anna lesz. Én mint volt pedagógus ragaszkodom ehhez. Na, kész vagyunk, Annácska?

HANNA. Ó, hogyne… Adjam? Odanyújtaná a katalógusba bevezetett könyveket, de rosszul fogja, s az egész nyaláb kiugrik a kezéből.

PEDAGÓGUS aki épp a talicska fölé hajol. Paccs… Mert úgy fogja, mint a harmonikát.

LÓRÁNT aki már előbb belépett, s két koffere közül nézte az öregember s a fiatal lány jelenetét, most odalép, hogy a könyvek fölszedésében segítsen. Huszonhat-huszonhét éves fiatalember – elegáns túraköpeny, homlokra tolt autós szemüveg. Az első benyomás: világias csiszoltságú fiatal tudós, de ha kivételes – rejtett érzelmi életét megbolygató – helyzetbe kerül, kamaszosan félszeg lesz, majd megharagudva magára, ügyetlenül tolakodó.

HANNA aki azt hiszi, a pedagógus ugrott oda, elhárítón nyújtja fel a földről a kezét. Hogyne, épp Sándor bácsi a vérnyomásával. Miközben a könyveket elhúzva, s fölnyalábolva föláll, lebegő kezével egy pillanatra a Lóránt vállára támaszkodik. Ahogy fölegyenesedik, szemtől szemben állnak, egy arasz távolságban. Fölnevet. Jesszusom!

LÓRÁNT. Bocsánat.

HANNA. Mégis jól hallottam hát.

PEDAGÓGUS. Mit hallott jól, Annácska?

HANNA. A dudát. Hogy dudáltak… Lóránthoz.  Bocsásson meg, hogy ilyen bután nevetek. De úgy jelent meg itt, mint egy kísértet… A Sándor bácsi árnyékából, autós szemüveggel.

PEDAGÓGUS miközben az átvett könyveket berakja. Viselkedjék komolyan, Annácska. Ahogyan egy panzió alkalmazottjához illik.

HANNA. Jó. Lóránthoz. Tehát: mivel lehetek uraságod szolgálatára?

LÓRÁNT igyekszik átvenni a tréfás hangot. Csak az édesapámat legyen szíves előadni.

HANNA. Az édesapját? De hát honnan adjam én elő a kedves édesapját?

LÓRÁNT. Az az idősebb úr, aki az imént bement.

HANNA. Idősebb úr? A pedagógusra mutat. De nem ez itt? Mert más idősebb úr itt nincs.

LÓRÁNT. Majd megnézem. Hátha elvarázsolták. Azt mondta: egy nevelt lány mutatja neki a kamráját.

HANNA. Nevelt lány? A kamráját?

LÓRÁNT. Maga nem nevelt lány?

PEDAGÓGUS. Nem, ő egy neveletlen lány. Lóránthoz. Mi még csak egy-két perce vagyunk itt, kérem. Azalatt nem jött ide senki.

LÓRÁNT tétován nézi a talicskás embert, hogy háziszolga-e vagy mi, s bemutatkozzék-e neki; aztán megint Hannához fordul. Akkor, legyen szíves, az öcsém szobáját megmutatni. Bizonyára oda ment be ő is.

HANNA. Most meg az öccse… Sándor bácsihoz. Ez az úr az egész rokonságát az én ruhaujjamból szeretné előhúzni! Kacagva nézi az elvörösödő Lórántot.

IRÉN jön az emeletről. Ó, a másik autós úr, a kofferekkel.

HANNA. Jó, hogy jössz, Irén; a rokonait keresi rajtunk. A szétpottyantott könyveinkből kelt ki, s azt mondta: egy nevelt lány eltündérelte az édesapját.

IRÉN. Az édesapját? Ó, nem is mondta, hogy a fia, aki tülköl.

HANNA Lóránthoz. A papája megvan ezek szerint. Irénhez. De azt állítja, hogy az öccse is itt van nálunk.

IRÉN. Ide csak a viharkabátos úr jött be. Egy öccse is van a dudás úrnak?

LÓRÁNT. Az ördögbe is, hogyne volna. Az apám nem mondta? Hisz őutána jövünk.

IRÉN. Úgy? Ide ma még nem érkezett senki.

LÓRÁNT. Nem kellett annak érkeznie. Itt van az maguknál állandóan.

A két lány meglepetten néz egymásra; Irén rosszat sejtve, Hanna még a jókedvével küzd.

LÓRÁNT. Ki volna? Az apám nem mutatkozott be? A Bélus… A két lány megint egymásra néz.

PEDAGÓGUS odalép. A kis Hódi Bélus?

LÓRÁNT. Ő. Csak nem halt meg, hogy úgy el vannak képedve?

IRÉN elhűlve. S az az úr, akit fölkísértem, az a Bélus…?

LÓRÁNT. Apja.

PEDAGÓGUS. Hódi professzor – ön pedig a történész Hódi, a nagyobbik fiú, aki a „Századok”-ba szokott írogatni.

LÓRÁNT. Sajnos. Bemutatkozásra szánva magát. Bocsánat, nem tudom, milyen minőségben.

PEDAGÓGUS. Nagy Sándor, a könyves.

LÓRÁNT. Dr. Nagy! Akinek az a kis könyvkereskedése van a Belvárosban.

PEDAGÓGUS. Igen, az a bolond, aki húszévi szolgálat után otthagyta a tanárságot, és elment könyvkereskedőnek. Itt meg Toldit és népi írókat talicskáz. Fölemeli a talicskát.

LÓRÁNT. Bocsánat, igazán nem gyanítottam. Magam is könyvtári tisztviselő vagyok. Hannához. A hölgyeknek segíthetek a katalógusírásban…

A lányok, akik előbb csak jeleket váltottak, aztán csendben sugdolózni kezdtek, most aggodalmasan feléje fordulnak.

LÓRÁNT. Úgy látszik, nem ejtette épp elragadtatásba a hölgyeket ez a fölfedezés.

IRÉN. Ó, dehogynem.

LÓRÁNT. Akkor megengedik, hogy a koffereket az öcsémhez berakjam?

IRÉN. Az öccséhez? Nagyon szűkösen lennének. Hannához. Add oda a lányszobát! Hannára mutat. Ő majd megmutatja a tanár úr szobáját.

LÓRÁNT. Lesz olyan kedves… Hanna, ugye? Ahogy elindulnak, bizalmasan. Igaza van, ha Hannának s nem Annának hívatja magát.

HANNA nevetve. Ó, azt is hallotta? El a tornác fele.

PEDAGÓGUS újra megemeli a talicskát. No, de most már aztán igazán nem teszlek le.

IRÉN izgatottan. Itt hagy, Sándor bácsi? Most, ebben a veszedelemben?

PEDAGÓGUS. Mi itt a veszedelem? Lejöttek megnézni a fiút.

IRÉN.Megnézni… Sándor bácsinak nem súg rosszat a szíve? De hogy hol is van ez a Bélus? Legalább Etelka lenne itt.

PEDAGÓGUS. Majd megkerülnek. Lehet, hogy egyszerre.

IRÉN. És Ágnes mama! Hisz ez a Hódi… Sándor bácsi igazán nem tudja?

PEDAGÓGUS. Egy filozófus-hajlamú ember sosem tudja, Irénkém, mit tud és mit nem tud. Lépések az emeleti lépcsőn. Na, de most már igazán viszem a boltomat. Ki a talicskával.

Irén egy menekülő mozdulatot tenne a lépcső felé, de Barna már meglátta.

BARNA. A társam még mindig gépészkedik?

IRÉN. Nem – már elszállásoltuk… a kedves fiát.

BARNA. Hát mégiscsak akadt egy fásszín? Vagy valami sarjúrekamiés pajtát kapott?

IRÉN. Nem, a mi szobánkat adtuk át.

BARNA. Úgy, a magukét? Nevelt lányokét? Megnézi Irént. Mondja csak, nem ismerem én magát valahonnét?

IRÉN. Nem.

BARNA. Egész biztos? No jó – maguknak, nőknek jobb az emlékezetük. Szóval, a fiam egy szobát, hozzá lányszobát kapott, ahol én csak egy kamrát. Hiába, a fiatalság!

IRÉN. Majd a professzor úrnak is szerzünk. De ha megengedi, előkerítem Ág… a tulajdonosnőt.

BARNA. Nem, hagyja csak. Ezek igen érdekes viszonyok itt, engedjük áramlani… Még elszalasztja a raját. Visszaér a fülébe a szó. De mondja csak, honnan tudja, hogy én professzor vagyok? Úgy szólított, ugye?

IRÉN. Csak… a modoráról… Úgy beszél az emberrel, mint a férfitanárok szoktak a lánytanítványaikkal.

BARNA. Maga ismer engem… Nem hallgatott néprajzot az egyetemen?

IRÉN. Nem… Egyáltalán nem jártam egyetemre.

BARNA vizsgálgatja. Nem értem… Maguk rokonai, úgy értem: ez a tulajdonosnő, Ágnes mama, rokona a nagy Mathiásznak?

IRÉN. Nem, nem vagyunk.

BARNA. De tudja, hogy ki volt az?

IRÉN. Hogyne. Kecskeméti szőlőnemesítő. Róla kapta a nevét az ellátó.

BARNA. Á, őróla? Ez olyan költői név, szóval. S az a színdarab, amivel, mit is – a dalárda otthonát fogják felavatni? Maga is szerepel benne?

IRÉN nevetve. Igen, én vagyok a főszereplő.

BARNA. Úgy? A főszereplő? S mit játszik? Egy bájos nevelt lányt, biztosan?

IRÉN. Nem, egy nevelőanyát… Egy öregasszonyt, akinek két gyermeke van, egy édes s egy nevelt.

BARNA. Ez a nevelt gyerekség itt, úgy látszik, valami hobby. Összefügg ez is Mathiásszal? Őneki, úgy tudom, egy csomó édesgyermeke volt. És mondja, nem nehéz ilyen öregasszonyt alakítani, ezzel a karcsúsággal?

IRÉN. Vannak vékony öregasszonyok is, professzor úr. De ha megengedi, Ágnes mama…

BARNA. Hagyja már azt az Ágnes mamát a méheivel. S mondja, többen is játszanak abban a darabban? Úgy értem, innét, az ellátóból?

IRÉN. Egypáran… Összevissza sincsen sok szereplő.

BARNA. Esetleg férfivendégek is?

IRÉN. Nem, azok inkább csak a rendezésben vesznek részt. Mint díszlettervezők, betanítók.

BARNA. Statiszták, állványtologatók, súgó.

IRÉN. Súgó!… Bocsánat, de Ágnes mama igazán haragudni fog, ha megtudja, hogy Hódi prof… hogy a professzor úr itt van, s én…

BARNA. Hódi! Látja, a nevemet is tudja.

IRÉN. Mialatt az útiport lemosta, kinyomoztuk a kilétét.

BARNA. A fiam árult el? Ennek köszönhetjük a hirtelen szobabőséget?

IRÉN. A professzor úr kisebbik fia… a Bélus… régi vendégünk.

BARNA. Igen, nagyon szeret itt magunknál.

IRÉN. S mi is nagyon szeretjük őt… olyan egyszerű, szolgálatkész.

BARNA. Igen igen. És sehol sem tud olyan jól elkészülni a vizsgáira. Az itteni klíma fogékonnyá teszi őt a közgazdaságtanra.

IRÉN. Igen, szokott itt tanulni is… De talán szétnézek.

BARNA. Ne fárassza magát. Majd csak rátalálunk ebben a – nevelt paradicsomban.

Hanna és Lóránt a tornác felől, de úgy, hogy nem láthatják a beszélgetőket. Hanna karján kosár.

LÓRÁNT. S maga most hol fog aludni, hogy ilyen szépen kitúrtam a szobájából?

HANNA nevetve. Majd csak megszánnak valahol.

LÓRÁNT. Abban… – szánalomban – gondolom, nem lesz hiány.

HANNA. De nem akar visszamenni, egy kicsit megmosdani?

LÓRÁNT. A maga szappanával? A kíváncsiság pillanatnyilag erősebb bennem.

HANNA. Mire olyan kíváncsi, ha szabad tudnom?

LÓRÁNT. Például, hogy mi a terve azzal a kosárral?

HANNA. Az ebédnél meglátja majd.

BARNA miközben azok lefele indulnak a lépcsőn. Ez a hölgy talán az egyik…

IRÉN. Igen, a nevelt testvérem…

LÓRÁNT Hannához, egy fürtjét az ujja közé fogva. A maga hajának csakugyan van egy kis vörös árnyalata.

BARNA utánaszól a fiának. Lóránt!

LÓRÁNT a lépcső mélyiből. Parancsolsz, apa?

BARNA. Egy kis tanácsot szeretnék tartani.

LÓRÁNT kedvetlenül. Tudományost? Vagy családit? Le Hannához. Engedelmet.

IRÉN. Akkor nem is zavarok. Leszalad Hanna után.

LÓRÁNT. Bocsáss meg, ha akaratom ellenére keresztülhúztam a számításaidat. Ha úgy akartál betoppanni, mint egy operettapa…

BARNA megütődve a hangon. Furcsa vagy. Eszem ágában sem volt eltitkolni a nevem.

LÓRÁNT. Csak nem tettek eléd bejelentő lapot?

BARNA. Az, úgy látom, nem is szokás itt. Elég különös helyre tévedtünk, nem gondolod?

LÓRÁNT. Én még csak Nagy Sándort láttam, a Molnár utcai könyvest, egy talicska népi íróval.

BARNA. S egy vörös frizurát.

LÓRÁNT. Azt is.

BARNA. Három nevelt lány, szénán alvó, díszletpingáló vendégek… Az ember nem tudja, mi ez, bordély vagy cserkésztábor, felnőtteknek.

LÓRÁNT. Ha a Bélus korában lennél, elnézőbb nevet is találnál.

BARNA. Azt gondolod, hogy Bélus is valamelyik nevelt lánnyal készülget itt?

LÓRÁNT. Ha nem a mi családunkról volna szó, nem tartanám csodának.

BARNA. Bélus olyan jámbor volt ebben a tekintetben, eszembe sem jutott, hogy nemi problémái is lehetnek. De most történt valami, amin gyanút fogtam.

LÓRÁNT. Egy nyom… a jellemében…

BARNA. Az úton nem mondhattam el… Ingerült voltál.

LÓRÁNT. Idegesít, ha a volánnál beszélnem kell.

BARNA. Tegnap az Akadémián találkoztam Bélus egyik professzorával.

LÓRÁNT. Ahá, ennek köszönhetem a késői telefont!

BARNA. Megemlítettem, hogy a fiam épp a napokban szigorolt nála. Hisz emlékszel: egy üveg pezsgőt is megittunk a vizsga örömére.

LÓRÁNT. Igen, a Szigeten. Három nőtlen úr a tölgyek alatt.

BARNA. Kovács professzor csodálkozott: ő beteg volt, nem is vizsgáztatott. Összecserélem talán a neveket. Én elhallgattam. De az biztos, hogy Bélus őt mondta. Még a tételt is megkérdeztem.

LÓRÁNT. Igen, a tételt te meg szoktad kérdezni. Szinte kárörvendő érdeklődéssel. No és?

BARNA. Ez olyan hihetetlen vereség számomra, hogy szinte még neked is röstellem elmondani.

LÓRÁNT. Egy fiatal férfi, akinek olyannak kellene lenni, mint egy kigöngyölésre váró zászló.

BARNA. Várj csak, mindjárt te is másképpen beszélsz. Amikor már vagy egy órája hallgattam a sok zagyva fölszólalást, s közben egyre arra gondoltam, hogy ez a Kovács egy feledékeny szamár, bizonyára az asszisztensével vizsgáztatott, egyszer csak fölugrottam, betelefonáltam a közgazdasági karra.

LÓRÁNT. Mindjárt a dékánhoz.

BARNA. Nem, az irodára. A Béla szigorlati eredményeit kértem.

LÓRÁNT. S megbukott? Nem vizsgázott?

BARNA. Ilyen nevű hallgató nincs is a fakultáson. Tán érdeklődjem a kereskedelmi szakon.

LÓRÁNT. Ez jó. Nem is volt beiratkozva.

BARNA. Mondok neked még jobbat is. Énnekem volt valami gyanús Béla beszámolójában. S elkértem a leckekönyvét.

LÓRÁNT. Igen – emlékszem –, aláíráson volt.

BARNA. Másodízben is. De harmadszorra megmutatta. Benn volt minden: a félév, a szigorlat.

LÓRÁNT. Szegény Bélus… Nyomdásszá kellett lennie… S erre jutott eszedbe ez a zalai panzió.

BARNA. Ahol olyan kitűnően lehet vizsgára készülni. Nem kellett nagy találékonyság hozzá…

LÓRÁNT. Nem, igazán nem. Néhány heves lépést tesz, aztán fojtott indulattal. Szóval, ezért kellett nekem a vasárnapomat erre szánnom. Az autóvezetésben – a te elméleted szerint – az idegeim pihentetni.

BARNA a maga gondolataiban. Ez a szerencsétlen belekeveredett valamibe. Csak azt nem látom még, mibe.

LÓRÁNT. Én mindenesetre sajnálom, hogy mindezt nem mondtad otthon meg.

BARNA. Miért?

LÓRÁNT. Mert akkor magadnak kellett volna pihentetned az idegeid. Nem szívesen veszek részt efféle büntető víkendekben.

BARNA. Különös, csalános nyelved van mostanában. Téged nem döbbent meg ez… Te, aki magad vagy a kötelességtudás!

LÓRÁNT. Nem, engem nem döbbent meg. Énnekem semmi kedvem sincs az öcsém bírája lenni. Nem veszek részt ebben a családi areopágban.

BARNA. Jó… Akkor mondjuk úgy: nem döbbentene meg, ha az apja volnál… S te temettél volna annyi munkát és reményt a fiaidba?

LÓRÁNT. A fiak nem koporsók, hogy beléjük temetkezzünk.

BARNA. De Lóránt! Te rosszkedvből, rosszul értelmezett testvéri szeretetből olyat védsz, aminek magadban a tizedét… Gondold meg, leckekönyvet hamisítani!

LÓRÁNT. Csak családi használatra.

BARNA. S a tandíjat fölvenni, s be sem iratkozni. Hisz ez valóságos bűntény!

LÓRÁNT. Oda iratkozott be, ahova a szíve húzta. Ezt föl sem tételeztem róla. Voltaképpen irigylem érte.

BARNA. Túlzott szellemi munkát végzel mostanában. Ez a sietség a könyveddel ingerültté tesz. Az alkotókedv átcsap csömörbe. Az ember az szeretne lenni, ami nem.

LÓRÁNT. Ó, hogy ismersz! S azt hiszed, ez teszi az öcsém bűntényét kívánatossá?

BARNA. De vedd elő egy kicsit a belátásod… úgy, mintha magad jutottál volna ide… Mialatt az okmánypublikációid ott Radványban összeállítottad… munka helyett valami kis…

LÓRÁNT. Hagyd az okmánypublikációim.

BARNA. Igazad van - a tizede se lett volna. Eljönni hazulról, beszélni kollokviumokról, megrendezni azt a szégyenteljes szigeti ünnepet, ami énnekem csakugyan ünnep volt. Nem is az elveszett esztendő rendít meg; ez a szélhámosság. Mi minden kellett ehhez, amire gyanútlan, vak voltam!

LÓRÁNT. Talán csak egy kis félelem. S egy apa, aki a fiaiba helyezte át a becsvágyát.

BARNA. Ő akart közgazda lenni; ő vállalta a szakot, én nem erőltettem.

LÓRÁNT. Melyikünk tudja azt, mit választott maga, s mi az, amit te nem erőltettél. Amikor egy kész agyvelő a serdülőre dől, s elborítja.

BARNA. Úgy beszélsz, mintha veled is ezt tettem volna. Hm. Túlságosan jó testvér vagy. Sebzel, hogy védd… Nem akarsz átöltözni… esetleg aludni egy kicsit?

LÓRÁNT. Ha nem mehetek azonnal vissza. Vesztemet érzem ebben a panzióban. A szobája felé indul. Közben Hanna kiáltása lent: „Szerkesztő bácsi, nem jön cseresznyét szedni?” Barna a tornácablakhoz megy, hogy a kertbe kitekintsen. Etelka rohan fel, elfúlt lélegzettel a kerti lépcsőn. Bekukkant, s minthogy nem lát senkit – uzsgyi –, a Béla szobája felé iramodik. Lóránt visszajön, aztán az apjára sandítva lesiet  lépcsőn.

BARNA hirtelen megfordul, elkapja a lányt. Várjon csak…

ETELKA tizenhét-tizennyolc éves, alacsony, meleg, bársonyos szemű lány; remegve. A professzor úr!

BARNA. Miért mondja ezt olyan rémülten! Úgy néz rám, mintha részt vett volna a temetésemen.

ETELKA. Nem – én igazán…

BARNA. Maga is nevelt lány?

ETELKA. Én nem – azaz, igen.

BARNA. Akkor nem mondaná meg, mért van úgy megrémülve… Ismeri a fiamat?

ETELKA. A Bélust?

BARNA. Meg tudná mondani, hol találom meg?

ETELKA. Őt?… Ma nem láttam még… Biztos elment… A templomba, hiszen vasárnap van.

BARNA. A templomba? Olyan vallásos lett maguknál?

ETELKA. Vasárnap el szokott… Igen, már emlékszem is, oda, a templomba ment… Már jönnie is kell nemsokára… Ha le tetszik menni elébe, erre – a dűlőre mutat –, szembe tetszik találkozni vele.

BARNA az ajtóból. Úgy gondolja? Erre, a kocsiúton?

ETELKA. Igen, csak mindig egyenest, a falu irányába…

BARNA. Jó – tán nem is baj, ha a szabadban találkozunk. El a kijárón.

ETELKA az ajtóból nézi. Igen, csak arra tessék! Aztán gyorsan a Bélus ajtajához rohan, s amennyire lehet halkan, verni, dörömbölni kezd rajta. Bélus, alszol? Képes vagy ilyenkor aludni?

BÉLA hangja bentről. Dehogyis. Öltözöm már.

ETELKA. Hallom, most ugrottál le az ágyról. Én majd megbolondulok a félelemtől, te meg alszol…

BÉLA. De hisz tudod, milyen soká fenn voltam az este.

ETELKA. Meddig? Tízig… Ha föl vagy öltözve, eressz be.  El kell bújnod valahová.

Egy perc szünet, résnyi ajtónyitás, s Etelka becsusszan a Béla szobájába.

Ágnes és Valentin jön föl, szép öregesen a lépcsőn. Ágnes magas, vékony nő, kontyba tűzött ősz haj, a fizikumban: megőrzött fiatalság, a külsőségekben: szívesen s korán vállalat öregség jelei; rékliszerű blúz, a kelleténél hosszabb szoknya, a nyárban is hosszú szárú, fűzött cipő; Valentin idősebb, csendes, szomorú mosolyú ember, hátában mintha  a böngésző, pepecselő ember tárgyra hajlása őrződne, inkább a lélek, mint a porcok felől. Ágnes egy lapos, fonott tálcán gombát hoz; a karján lévő kosárban zöldborsót; Valentin egy kézbe összefogva egy demizsont s egy mikroszkópládikát.

ÁGNES. Nincsen becsvágy magában, Valentin.

VALENTIN. Becs az nem sok… de vágy igen. Hogy egy évben néhány hetet idelenn tölthessek. Akár, mint most, fizetés nélküli szabadságon is.

ÁGNES. Egy férfinak életcéljának kell lennie.

VALENTIN. Életcél: ez olyan kamaszkori szó.  Az ember puskagolyóra gondol, amely nem lát, nem hall, csak megy, süvít… Nekem valami olyan kell, mint szőlőtő mellett a karó. Amihez, ha indázok is, állandóan viszonyulok.

ÁGNES. S az micsoda?

VALENTIN. Az? Amiről tizenöt éve hallgatunk csak.

Etelka kikukkant a szobaajtón, majd kibújik, rést hagyva maga mögött Bélának is. Ahogy egy-két lépést tesz, a holmiját lerakó és visszaforduló Valentinbe ütközik.

ETELKA. Jesszusom… Ja, csak Valentin bácsi az.

VALENTIN. Igen – A Csak Valentin bácsi… Mért „csak”, már magácskának is, Etelka?

ETELKA. Jaj, már úgy meg vagyok zavarodva. Azt hittem, megint ő hajol föl a hokedliről.

ÁGNES. Ő! Ki az az ő?

ETELKA. Hát ő… Ágnes néni, nem tudja még? Nem tetszett találkozni Irénkével? Mindenütt keresi Ágnes nénit.

ÁGNES. Majd megtalál. A pincében voltunk, a Valentin bácsi gombaágyánál.

ETELKA. Irénke meg az hitte, a méheknél tetszett lenni. Tessék elképzelni: ez a Béla – nem akar elbújni.

ÁGNES. De mért kéne lebújnia? S ki az az ő, akitől úgy megijedtél?

ETELKA. Ja, nem mondtam még?… Ágnes mama is mindjárt megrémül majd… Súgva. Az apja…

ÁGNES. Kinek az apja? Az elszántan kilépő Bélára néz, megdöbbenve. A Béla apja?

ETELKA némán int.

VALENTIN Ágnest figyeli. No, ez csakugyan váratlan. Rég várt – s annál váratlanabb.

ÁGNES a hajához, blúzához kap. Etelka – nem bolondozol? Itt, nálunk…

ETELKA. Nincs öt perce, hogy beleverődtem… Azt hittem, frászt kapok. Éppen a Bélust jöttem riasztani.

ÁGNES. S most hol van?

ETELKA. Elment egy kicsit a hegyben széttekinteni. Bélához. Gyere csak gyorsan… Tetszik látni: milyen elszántan jön. Azt mondja: itt nincsen már mit tenni, férfiasan elébe kell állni.

ÁGNES. De mért kell elébe állni? Bélára, majd Etelkára néz. A vizsgátok, ugye?

ETELKA a dacosan néző Béla helyett, a szemét lesütve. Bizony, a vizsgánk.

ÁGNES. Nem tette le. S most én álljak elébe.

ETELKA. Csak amíg egy kicsit le tetszik csendesíteni.

BÉLA. Én nem bújok senki háta mögé.

ETELKA. Tetszik látni, milyen. Most akar férfi lenni.

ÁGNES. Adjon tanácsot, Valentin.

VALENTIN. Én azt hiszem, Bélának igaza van. Amit tettünk, azt vállaljuk.

ÁGNES. Maga könnyen vállalja a maga részét. Én azt hiszem, Etelkának van igaza… El kell dugni, egyelőre.

ETELKA Bélához. Látod, Ágnes mama is azt mondja. Csak amíg ő megmagyarázza… Az aszalóban jó lesz?

ÁGNES. Hátha benéz. Inkább a méhesbe.

ETELKA. A kaptárok közé. Nem félsz, Bélus, a méhektől?

BÉLA. Ugyan már, hogy félnék. Én már semmitől sem félek.

ETELKA. Csak ne légy olyan hős. Béla húzatja magát, de amikor az apja léptei fölhangoznak az előtérből, egyszerre ellazul, s Etelka nyomában lesuttyan a lépcsőn.

BARNA bejön, először Valentint pillantja meg. Nini, Valentin doktor! Nincs is meglepetve, hogy itt talál ebben a varázskastélyban?

VALENTIN. Én már túl vagyok a meglepetésen.

BARNA. Hol is találkoztunk utoljára? Annak az új, népszerűsítő lapnak… a „Búvár”-nak az értekezletén… No, legalább kioktat erről a csodálatos helyről. Észreveszi Valentin mögött Ágnest. Bocsánat, ha rossz helyen szóltam. Tán a tulajdonosnő?

ÁGNES mosolyogva nézi. Mindig reméltem, hogy egyszer meglátogat minket, Hódi Barna. Most mégis lámpalázam van.

BARNA a látomást s emlékeit egyeztetve nézi. Ágnes! Gróti Ágnes! Hát maga az az Ágnes mama?

VALENTIN szedi a mikroszkópját. Bocsánat, meg kell néznem a tenyészeteim. Ágneshez. Az a bor meg van törve egy kicsit. El a tornácfolyóson.

ÁGNES. Maga ezt nem tudta? A maga agya persze nem lehet ismerős-nyilvántartó. Így történik meg aztán, hogy a fiatalkori barát egyszerre csak mint öreg, vidéki panziósné bukkan föl.

BARNA. Öreg… No… Végignézi. Ez a kora ősz haj – mintha paróka vagy… korona volna… S maga tudta, hogy Béla az én fiam?

ÁGNES. No, a Hódi Barna fiára nem volt nehéz a tulajdon födelem alatt rátalálni!

BARNA. S én azt hittem, végin vagyok a meglepetéseknek!

ÁGNES. Az arca nem azt mutatja, hogy az örvendetes meglepetéseknek.

BARNA. Nem, valóban nem… ezt a találkozást kivéve. Bár a megbeszélnivalómat ez sem teszi könnyebbé.

ÁGNES. Ó, hát megbeszélnivalója is van? Azt hittem, csak a fiát jött meglátogatni. Hellyel kínálja. Tessék.

BARNA. De magának boltja van… Ebédet kell készíteni.

ÁGNES. Ó, itt a kert megteríti az asztalt. Különben is, vannak lenn elegen, szükség esetén a vendégek is.

BARNA. Szóval, leülhetne egy kicsit?

ÁGNES. Majd inkább fejtem ezt a borsót. Ölébe veszi, s bontani kezdi, de az ujjai reszketnek, s egy idő múlva abba kell hagynia.

BARNA. Nagyon érdekes ez a maga vállalkozása. Így, ahogy az első jelek után megítélhetem… De hogy jutott arra a gondolatra, hogy itt, a sötét Zalában – panziót alapítson?

ÁGNES. Nem kellett olyan nagyon alapítanom.  Ez a kis jószág apámról maradt. Öt hold – a nagyapám idején ötszázzal volt több.

BARNA. Igaz, Gróti: maguknak még a nevük is idevaló… Akkor is merész vállalkozás volt… Hanem tudja, hogy ez itt nagyon kedves.

ÁGNES. A régi présház; persze népes szüretre, vadászcimborákra méretezve. Én csak a tornácot üvegeztettem be, egy-két falat törettem át meg a padlásból csináltam manzárdot. Elég barbár munka volt: egy műértő megbotránkozhat rajta.

BARNA. No, ez érdekes! És hogy fogott hozzá? Ahogy magát ismerem: nem meggazdagodni akart.

ÁGNES. De apostoli szándékom sem volt vele. Inkább a körülményeim… Először én is úgy hirdettem, mint a többi, a „Pesti Hírlap”-ban. „Az ország legszebb részén, úri kúriában, hideg-meleg víz.” – A meleg vizet persze én forraltam egy fazékban… A többi már jött – egy-két szerencsés vendég.

BARNA. Igen… Ez a Valentin doktor valami tenyészeteket emlegetett az imént.

ÁGNES. Igen, a  szabad idejében itt szokott pepecselgetni. Most épp gyümölcsgombákat tenyészt.

BARNA. Hogy, ő bakteriológus?

ÁGNES. Nem, vámtisztviselő. Tudja, hogy van ez Magyarországon!

BARNA. Akkor már azt is értem, hogy került ide az öreg Nagy Sándor. Aki csak jó könyveket árul – s a Belváros legeldugottabb utcájában… Néprajzosa nincs?

ÁGNES. De… Emlékszik Kőszegire? Kollégánk volt. Most Egerszegen…

BARNA. Hogyne. Szép cikke jelent meg Göcsejről.

ÁGNES. És vannak még néhányan.

BARNA. Egy nyelvész, gondolom, aki a panzióból ellátót csinált.

ÁGNES. De zenész, optikus, sőt műasztalos is.

BARNA. Értem…Afféle szelektív panzió. Akinek tetszik a féltudós, félcigány környezet: megragad itt.

ÁGNES habozva. Magának is volt egy kis része benne. Emlékszik arra a cikkére: van már vagy tíz éve – az „Etnográfiá”-ban. Hogy hogy kellene, a középosztályt, elsősorban az ifjúságot országjárásra szoktatni.

BARNA. Igen, egy időben irkáltam ilyeneket. Hogy ne csak a Balatonra, a Mátrába járjanak… Elrejtett, feltáratlan vidékekre is…

ÁGNES. S hogy ezek a nyaralóhelyek lassan néprajzi gyűjtőhelyekké válhatnak. Afféle tótágas obszervatóriumokká, amelyek a csillagok helyett a népi mélységeket nézik.

BARNA. Még a képre is emlékszem. Elég tótágas kép.

ÁGNES. Én szerettem.

BARNA. No, legalább ennyi visszhangja lett annak a cikknek… Mondja csak, Ágnes, mikor is találkoztunk mi utoljára? Lehet vagy húsz éve…

ÁGNES. Huszonhét.

BARNA. Persze, még a világháború előtt. Aztán egyszer csak eltűnt az óráimról, a folklórasztaltól. Persze, maga nyelvszakos volt voltaképpen. De befejezte?

ÁGNES. Nem, abbahagytam.

BARNA. Abba?

ÁGNES. No, nem egycsapásra. Először azt mondtam magamnak, hogy a Sorbonne-on kell tökéletesítenem a nyelvtudásom.

BARNA. Igen, erről még hallottam. Ez akkoriban volt, amikor a fiam született.

ÁGNES. Aztán elkapott az utazás szenvedélye. Tulajdonképpen igen könnyelmű voltam. Itt most öt hold helyett ötvennek kéne lennie. Azok közé a nők közé tartozom, akik a földelverésben befejezték apáik művét. A világháború utáni zavaros éveket Spanyolországban töltöttem mint francia nyelvmester.

BARNA. Persze, a világháború. Abban sok régi ismeretség elmerült. S a férje? Elváltak? Vagy meghalt?

ÁGNES. A férjem?… Énnekem sosem volt férjem.

BARNA. Nem ment férjhez? Mintha hallottam volna, hogy férjhez ment.

ÁGNES. Nem, nem mentem férjhez. Nem vagyok asszony.

BARNA. Hihetetlen. Az én emlékezetemben úgy maradt meg, hogy férjhez ment.

ÁGNES. Az ember csinál magának ilyen emlékeket.

BARNA. S az az Ágnes mama?

ÁGNES. Az állapotomról akár Ágnes kisasszonynak is nevezhet.

BARNA. Hát ez fantasztikus! Maga egyre több átváltozáson esik itt át… Először, amikor még nem tudtam, kicsoda – bocsásson meg –, egy vidéki találkahely vezetőjének tartottam, aki fiatal lányokat tart maga körül. Aztán magtalan özvegy lett, aki gyermekeket fogad örökbe, s most…

ÁGNES. Vénleány, aki fiatal lányokkal hazudik családot magának. Szerencsére én nem így fogom fel. Annyiféle család van a világon: én meg vagyok elégedve a magaméval. Majd ha néhány napot itt tölt: maga is meggyőződhet.

BARNA. S mondja, hogy jutott ezekhez a lánykákhoz? Az a nyúlánk, aki engem kalauzolt, még alakra is emlékeztet magára. Mint a néprajzi kirándulásokon, amikor én hátul magyaráztam, maga meg egyedül lépdelt a csapat élén.

ÁGNES. Ő csakugyan rokon: a húgom kislánya. Azalatt halt meg, míg én odakinn voltam.

BARNA. S a másik kettő? Az a kis árvácskaarcú. A nyelvet is mintha egy kicsit göcsejiesen ejtené.

ÁGNES. Igen, ő egy falubeli kis parasztlány. Az üzem nőtt, s nekem elvem ellen van, hogy cselédet tartsunk.

BARNA. Nagyon helyes elv… S az a feltűnő, szőke nő?

ÁGNES. Azt a lelencből vettem ki. Egy komornának a gyereke; ide volt a községbe kiadva.

BARNA. Szóval a lelencből… Föláll, s föl-le jár. Mondja csak, Ágnes, hogy került az én Béla fiam először magukhoz?

ÁGNES. Egy barátjával jött, aki már máskor is járt nálunk. Egy kis szünidei túra, úgy tudom, Göcsejt s az Őrséget akarták megismerni.

BARNA. Igen, erről én is tudok: tavaly húsvétkor. Én magam is biztattam. A többiről már kevésbé tudok.

ÁGNES. Béla hosszú leveleket írt magának innen?

BARNA. Igen, a zalai csöndről, hogy abban milyen nagyszerűen tud tanulni. S a beszámolói… az eredmény – ahogy ő elmondta – engem teljesen megnyugtatott. Csönd. Mondja, Ágnes, maga tud róla, hogy ő két éve nem rakta le a vizsgáit? Az idén már be sem iratkozott.

ÁGNES. Nem, ezt nem tudtam… idáig. Mi senkit sem kérdezgetünk a vizsgái felől.

BARNA. Pedig nem ártott volna.

ÁGNES. Maga a mi rossz befolyásunknak tulajdonítja…

BARNA. Várjon egy kicsit. Én érzem a dolog komikumát, hogy huszonöt vagy huszonhét év után én álljak elő szemrehányással. Magának tulajdonképp joga volna magát a fiamban megbosszulni. Még ha úgy lenne is, hogy maga boronálta össze valami…

ÁGNES. Barna, magának nemcsak az emlékezete romlott meg.

BARNA. Mondom, joga volna.

ÁGNES. Nem, nem volt jogom. Miköztünk soha olyasmi nem történt, ami engem bármire följogosítana. Vegye tudomásul, hogy maga teljesen korrekt volt velem szemben. És a bosszú olyan érzés, amelyre sosem volt tehetségem.

BARNA. Igen, ilyen volt maga… De most hadd magyarázom meg: milyen lettem én. Azt tudja, hogy mint tudós, megbuktam. Hisz emlékszik, mikről ábrándoztam én magának Vésztőn, Körösfőn. S olvassa, hallom, az „Etnográfiá”-t.

ÁGNES. Igen, az utóbbi tíz évben nem sokat közölt. De a tanítványai dicsérik.

BARNA. Mert útleveleket nyomok a kezükbe, arra, amit én nem csináltam meg.

ÁGNES. Ez túlzás, Barna.

BARNA. Én nem vigasztalást akarok magától… Megmondani, hogy „mért” történt. Ágnes szemébe néz.

ÁGNES. Én gondolom, Barna, hogy mért történt.

BARNA. Azt hiszi? No jó: legyen ez az elégtételek napja a maga számára. Azt tudja, hogy a feleségem már tizenkét éve – meghalt.

ÁGNES. Igen, olvastam… szerencsétlenség.

BARNA. A házasságom: az volt a szerencsétlenség.

ÁGNES halkan. Boldogtalan volt?

BARNA. Boldogtalan… De nem úgy, ahogy azt maga elképzeli. Vagy ahogy a regények írják. Ott mindig arról van szó, hogy az egyik fél étvágya – a szerelmi étvágyat értem – másféle étel felé fordul. A mi esetünkben nem erről volt szó – erről a bagatell boldogtalanságról… Én szerettem a feleségemet. Nem volt nehéz – érti: mi ez – hűnek maradnom hozzá. Az volt a nehéz, amikor meghalt – másokat megszokni. Szinte kamaszfiúi szorongásokon kellett átesnem… S a maga módján, úgy hiszem, ő is szeretett engem.

ÁGNES halkan. Akkor hát mi volt a baj?…

BARNA. Épp ez, hogy így össze voltunk bilincselve. A lelkünk pedig…

ÁGNES. Másfelé húzott.

BARNA. Tulajdonképp nem szép, hogy így kiadom magának. Egy asszonyt, aki alapjában jó volt, csak gyermek; érzéki, játszani szerető, önző, makacs gyermek, akinek az emléke éjszaka – most, tizenkét év múltán is, zokogásra ébreszt. Mit szeretett ő? Elmenni szép ruhában egy szórakozóhelyre. Vagy utazni, de persze nem a fölfedezések sikátorait járva; hotelből hotelba, a csillárok fényében szépen enni, a mások szemét magán érezni.

ÁGNES. Értem.

BARNA. A gyerekeket is szerette. Persze mint játszótársakat, rontani elsősorban. S itt tört ki közöttünk a harc. Mert az, hogy az időmet elvesztegettem vele, hogy nem volt egy lélek, akivel a dolgaimról beszéljek – ó, hogy emlékszem az ijedt, zavart arcára, mint akitől erején fölülit kívánnak, amikor ilyenre terelődött a szó: mindebbe beletörődtem volna. De a gyerekek! Két fiúgyerek. Ha ezeket átengedem neki, hogy azok is olyan üres fráterek legyenek, mint amilyenektől nyüzsög a középosztály… És én fölvettem a harcot; fel; én tudatosan, ő öntudatlanul. El tudja azt képzelni, hány könyvet, monográfiát öltem én a fiaim latin szószedetébe… S utána – a szerencsétlenség után – a harcnak még akkor sem volt vége. Az anyai örökség, elképzelheti, még ott dolgozott bennük. De most mégis azt mondom, megérte. A nagyobbik fiam… találkozott már vele?…

ÁGNES. Nem, még nem.

BARNA. Nos, Lóránt az első lépéseivel túlhág azon, ahová én feljutottam volna. Az őszre jelenik meg első nagy műve, egy kelet-európai összehasonlító történet vázlata. Világtörténeti hézagot tölt ki vele. Rögtön lefordíttatom németre, angolra, franciára.

ÁGNES. Bélus mutatta a képét. Emlékeztet magára… Csak a szája körül van egy… kétségbeesett vonás.

BARNA. Kétségbeesett? Eltökélt. Az egyirányú, állhatatos munka. Hisz tudja, mire képes egy fiatal ember. S mint minden nagy tehetség, ő is ingerlékeny. Az imént is, ha nem vigyázok, összekapunk az öccsén. Nevetve. Igazán semmi oka sincsen a kétségbeesésre. Ha minden úgy lesz, ahogy gondolom, ő lesz a legfiatalabb professzor a karon…

ÁGNES. Nemcsak a tudományos előmenetele ejtheti kétségbe az embert.

BARNA. Lóránt mindent alárendelt a pályának. Azt is, amire maga gondol. Hisz tudja, hogy van ez, sajnos. Az egyetemen egy kis kör osztja a katedrákat.

ÁGNES. Értem… S elképzelem, hogy egy ilyen fivér mellett, a Bélus vizsgája…

BARNA. Hogy leforrázott!

ÁGNES. De kedves Barna, azt végre is látnia kellett, hogy a maga Bélája nem alkalmas… a maga elakadt ambícióinak a… Elakad.

BARNA. Úgy érti, annyira jelentéktelen?

ÁGNES. Mi nagyon szeretjük őt itt. Nemcsak én, aki talán egy kicsit elfogult is voltam iránta, úgy bántam vele, mint fiatalkorom kedves zálogtárgyával – mindenki. Olyan előzékeny, hűséges természet. És ügyes is. Most is csinált két kaptárt. De csak a kedves, barna szemébe kell nézni; egy fényes póráz a tekintete, várja, hogy vigyék valamerre.

BARNA. Ez torzkép. Az én fiam nem lehet ilyen.

ÁGNES. A maga fia a más fia is.

BARNA. Úgy érti, hogy a feleségem természete… Az húzta ide is – indulatosan –, ki tudja, milyen csalétkek mellé.

ÁGNES sértetten. Én nem értem sehogy, Barna. S mindenben segítségére leszek, hogy azt, ami idehúzza, eloldozzam. Csak azt ne higgye, hogy ezzel megoldott valamit.

BARNA. Majd meglátjuk, Ágnes mama. Ha én egyszer kézbe veszem a fiút… Részben, nem mondom, magam voltam a hibás. Annyira biztonságban éreztem magam. Nagyon is elfoglalt a Lóránt ügye. Egyben-másban segítettem is neki.

ÁGNES. Csak vigyázzon, mennyire veszi kézbe. Én azt hiszem, legalábbis ővele szemben, nem ártana az apai követelményeit, a felelősségérzetét – mérsékelni.

BARNA. Ez maradt meg, Ágnes, az életemből. Csönd.

Kinn a dűlőúton szamárbőgés; mind a ketten összerezzennek.

BARNA. Az autódudával játszik valaki?

ÁGNES. Nem, ez az Áfra szamara. A kellékekért jött a darabhoz.

Most csakugyan az autótülök nyikkan szamárként.

BARNA. De ez csak igazi autótülök!

ÁGNES. Jó kedve van… A szamarat ugratja vele.

ÁFRA hangja kinn. Hó, Hannika. Áfra van itt a cókmókért. Megáll az útra nyíló ajtóban. Nincs itt senki? A hordót is hozom, a kommencióborért. A dalárda ma megissza, amit kapált.

ÁGNES. Jó, jó, Mihály. Hanna mondta már, megkapják. Barnához. A dalárdisták a szőlőmunkásaim.

ÁFRA. Ja, az Ágnes mama van itt?

ÁGNES. Látom, virágosan.

ÁFRA leveszi a kalapját, s megnézi rajta a virágot. Meg tetszik ismerni? Idevaló. A kőmívesek is kiteszik a bokrétát ilyenkor.

ÁGNES. Magánál is gleihni van?

ÁFRA. Az. Húzhatjuk a tetőt. Barnát észrevéve, más hangon. Szóval, tetszik tudni, hogy mért jövök.

ÁGNES. Tudom, tudom. De jöjjön ide, hadd mutatom be a vendégünknek. Hódi professzor. Ismeri, gondolom a nevét.

ÁFRA. A Barna? A Hódi Barna? Megvan a dalárda könyvtárában Hódi Barna: „A magyar pásztorélet.”

BARNA. De csak nem énekelnek belőle? Úgy emlékszem, nincs kotta benne.

ÁFRA. Van más… Mert, tetszik tudni, ez a dalárda csak azért dalárda… Ravaszul néz Barnára.

BARNA. Mert úgy a legegyszerűbb.

ÁFRA. Az, az. Azt gondolják még mindig jobb, ha énekelnek – mi, parasztok, tudniillik.

BARNA. Értem…  S maga mije ennek a szükség csinálta dalárdának?

ÁFRA. Én a világi elnöke.

BARNA. Mért világi?

ÁFRA. Mert a kottához nem értek. Azzal – a látszat kedvéért – a tanító úr vesződik.

BARNA. Jó. Elég vidám dalárda lehet, ahol az elnöknek ilyen jókedve van.

ÁFRA. Ez a mai kivételes. Mára így ébredtem.

BARNA. Tán vőlegény lett az éjszaka?

ÁFRA. Álmomban. De a reggel sem hazudtolta meg.

Lóránt és Hanna hangja hallatszik a kerti feljáróból. A színpadon levők mind arra fordulnak.

HANNA hangja. Na, adja már azt a kosarat. Mit szólnak?

LÓRÁNT. Adja maga… a szedésért… a bért.

HANNA. Ehh… szamár! Hallani, amint kitépi magát, s előreszalad; Lóránt kissé vörösen utána.

HANNA, nagy cseresznyés kosár a karján, Áfrához siet, félig mentegetőzve. Hallottam a szamarát, s futottam.

ÁFRA. Igen, én is hallottam… Amint emlegette.

ÁGNES Hannához. Menj, mérd tele az Áfráék hordaját. Abból a sillerből jó lesz? A kulcs ott van a téliszobában. Hanna után, aki a szobában van. S hébérezz le két üveggel külön a bordóiból.

Mialatt Hanna a szobában van, Áfra és Lóránt egymást nézegetik.

BARNA. Gyere, Lóránt, hadd mutassalak be. A fiához, aki egy oldalpillantást vet a kivonulók felé – s meghajol Ágnes előtt. A rejtvény megoldódott. Az a bizonyos Ágnes mama, aki olyan nagy szöget ütött a fejünkbe, egy régi, kedves tanítványom.

LÓRÁNT. Igen, én is tájékozódtam közben.

BARNA. Azt is mondhatnám: az első tanítványom. Ágneshez. Ugye, abban az évben tartottam először magántanári kollégiumot?

ÁGNES. Igen, a bűvölő imádságról. Lóránthoz. Nem szükséges bemutatkoznia. Béla sokat beszélt magáról. Nagyon büszke a bátyjára.

LÓRÁNT szárazon. Igen, én vagyok a család büszkesége.

BARNA. Körülbelül annyi idős lehettem, mint Lóránt most. Lóránthoz. Volt egy kis néprajzos körünk, azt is mondhatnám: szektánk – nagyon tanulságos túrákat tettünk. Látod, ezt sajnálhatod, hogy a mai hallgatók közt nincsenek ilyen lányok.

LÓRÁNT. Ha lennének, rég túráznom kellene velük.

BARNA Ágneshez. A legjobb fiú… De néha  egy kicsit tüskés.

Irén, a kert felől, sietve.

BARNA hogy elterelje a figyelmet. Ó, az én fogadósnőm. Irénhez. Na, tudom már, hol találkoztunk!

IRÉN. Igen?

BARNA. Huszonhét éve, a nagynénjében. Éppilyen nyúlánk volt. Mint egy Erzsébet királyné-szobor. Nyugodt, sugárzó, egyszerű.

IRÉN elpirulva. Ennyi szép jelző… Ezt is csak Ágnes mamának köszönhetem.

ÁGNES szárazon. Látom, mondani akarsz valamit.

IRÉN. Az ebéd… Mutatja az ujján, hogy hány csirkét vágjanak.

ÁGNES. Két párat. S ezt a gombát előételnek.

IRÉN kicsit csodálkozva. Kirántva? S a borsó, a levesbe?

ÁGNES az asztalra néz. Ah, a borsó… Barnához. Nem akar körülnézni nálunk? Irén majd végigvezeti.

BARNA. De, hogyne. Közben tán utam céljával is találkozom. Irénhez. Hajlandó lenne kalauzolni? Így jár, aki öregasszonyokat játszik, vénembereket kell egész nap vezetnie. El a kertbe vivő lépcsőn.

ÁGNES hellyel kínálja Lórántot, aki a nyitva maradt ajtón becsapó nevetésre figyel. Tessék, foglaljon helyet. Ha otthon akarja érezni magát, alkalmazkodni a szokásokhoz, akár segíthet is.

LÓRÁNT megörülve a hangnak. Igen, szabad? Kivesz  egy marék borsót maga elé az asztalra, s férfi módra, ügyetlenül fejteni kezdi. Tessék mondani, ez a fiatalember… ő is idetartozik a panzióba?

ÁGNES. Nem, ő falubeli.

LÓRÁNT. Valami jobb módú gazda, biztos.

ÁGNES. Egy-két hold földje van. De nagyon talpraesett. S a fiatalok hallgatnak rá. Csönd.

ÁGNES. Bélussal találkozott már?

LÓRÁNT. Nem… azaz láttam, ahogy a kislány épp szöktette.

ÁGNES. A fáról? Letörli. Látom a könyökén.

LÓRÁNT nevet. Igen… nincs nagy gyakorlatom a cseresznyeszedésben. Ez a Hanna – gondolom – kinevetett… Jegyesek?

ÁGNES. Ki? Áfra és Hanna? Nem, tudtommal nem. Hacsak… Elhallgat, kinn nevetés. El sem mondhatom, mennyire bánt a Béla dolga. Úgy érzem, egy kicsit én is részes vagyok benne. Gyaníthattam, hogy itt valami nincs rendjén.

LÓRÁNT. Béla… Az ne bántsa a… nénit. Legalább volt egypár szép hónapja.

ÁGNES. De az édesapjának nagy fájdalmat… csalódást okoztunk vele.

LÓRÁNT. Aki csalja magát…

ÁGNES. Énnekem azonban sejtelmem sem volt, hogy őneki ennyire a fiai mindene. Beléjük ölte az életét.

LÓRÁNT. Miért ölte? Ha ő nem ölte volna, most nekünk sem kellene… Félbeszakítja magát. Különben sem hiszem, hogy belénk ölte. Ő mindig csak a mások életét ölte – a maga elgondolása szerint.

ÁGNES. Ez az „öl” szó s a maguk viszonya!

LÓRÁNT. Megbotránkoztatom? Ezért is nem beszélek – nem beszélhetek – erről senkivel. Ha csak célozni próbálok rá, rögtön így húzódnak össze s távolodnak el tőlem a szemek. Az a jó apja – gondolja maga is – kiteszi érte a lelkét, s a hálátlan szörnyeteg…

ÁGNES. Nem, nem gondolom ezt. Sőt, elhiszem, hogy ő, ha egyszer erre adta magát… De akkor is… gondolja meg: szeretetből teszi.

LÓRÁNT. Szeretet? Miféle szeretetből? Úgy szeretett ő minket, ahogy kellett? Mint mellette cseperedő, a maguk módján emberré érő, kedvelt állatkákat? Nem, mint önmagának a darabját. Vagy mint egy érdemrendet, amely ott fog himbálózni a mellén – mit tudom én, egy monográfiát, amiért irigyelni fogják. Hosszú csönd. Az anyám… Őróla hallott, Ágnes néni?

ÁGNES. Hogyne… személyesen, sajnos, nem ismertem.

LÓRÁNT. Azért is addig hozta az áldozatot – az egész „tudományos” jövőjét beleölte –, míg szegény, egyszer csak eltévesztette a gyógyszert. Kissé meghökkenve a kimondott szótól. Mert azt tetszik tudni, hogy úgy halt meg?

ÁGNES. De annak sokféle oka lehetett.

LÓRÁNT. Mi? Tessék megmondani, hogy mi? Én akkor épp intézetben voltam – jó spártai intézetben, külön spártai beajánlással – csak hogy a közelében ne legyek, meg ne ronthasson a befolyásával. Egy ideig elhittem persze… De most már tudom… Nem is tetszett őt látni?

ÁGNES. Az édesanyját? De, egyszer… Nagyon szép asszony volt.

LÓRÁNT. Ugye? Olyan meleg és szomorú. Ahogy most visszaemlékszem rá, egy mór hárem rácsát, félhomályát látom az arcára esni.

ÁGNES óvatosan. Amennyire tudom, nem éltek zárkózott életet.

LÓRÁNT. Azt tetszik hinni, hogy egy nő, aki operába jár, vagy egy férfi, aki ankétokon vesz részt, attól még nem élhet rács mögött? Az még csak a rács, amit egy másik ember húz, s ott van a lelkünkben. Van egy képem, még a lánykorából, fodros nyári ruhában. Milyen egészséges volt, boldog, gátlástalan. Hirtelen. Mint ez a kislány, akivel… Ez a Hanna… S én – vonzódtam is hozzá. De az apám már korán belém nevelte – ó, nem durván, nyíltan, inkább az iróniájával, de a gyerek épp erre a legfogékonyabb –, hogy ami a mama, az valami alsóbbrendű, azt szégyellni kell. Ő persze csak nappal nézte le… Este – hisz nagyfiú voltam már – egyszerre egészen más lett hozzá. Énnekem azonban röstellnem kellett. S itt kezdődött az egész; nemcsak vele, a világgal. Ekkor lett reflexszé, hogy ami vonz, az méltatlan is. A méltó: a látszat, a hazugság – a tökéletes fiatalember, akit ő vasal majd ránk.

ÁGNES. De nem ezt tesszük-e többé-kevésbé, akik fiatalokkal foglalkozunk, mind?

LÓRÁNT. Hogy a maguk becsvágyához, rögeszméihez szabják őket? Fölkel, föl-alá jár. Béla, az még szerencsés volt. Benne „volt” védettség. Nem voltak benne azok a felületes képességek, amelyek semmire, de semmire sem jók, csak hogy velük, rajtuk át idomítani lehessen az embert. Hogy meg tudjuk játszani, amit várnak tőlünk.

ÁGNES. De magának nemcsak felületes képességei vannak. Maga tehetséges ember, az édesapja nem tévedhet ebben.

LÓRÁNT. Nem, nem vagyok tehetséges. A tehetség, az valami egészen más. Az abból hajt, amit énbennem elnyomorítottak. Tetszik tudni, mi vagyok – vagy inkább, mi voltam – én; mert most már valami más kezdődik? Egy sima felület – s belül a káosz, a robbanás, mint azokban a hirtelen lehűtött üveggyöngyökben, már nem is tudom: modenai vagy bolognai – amikkel a fizikaórán játszott a tanár. Csak a szárát kellett letörni – egy fonalat –, s szétment az egész.

ÁGNES. Túlzás, kedves Lóránt, túlzás. Rossz idegállapot, túlfeszített munka. De ha most így is érzi… őneki… ne mondja.

LÓRÁNT. Persze, ne… Kíméljem. Hogy szét ne foszoljanak az illúziói. Csak foszoljanak! Bár tíz éve foszlottak volna! Nagyon hálás vagyok az öcsémnek, hogy ezt megrendezte. Bizony isten, magam is szívesen csinálnék valamit. De én már egy ilyen csínyt se tudok összehozni.

ÁGNES. Retteneteseket mond, Lóránt fiam. Még ha így is lenne, meg kellene értenie.

LÓRÁNT. Meg, persze… A Victor Hugo nevető embere, tetszik ismerni, akinek állandó vigyorgásra torzították az arcát – ő, a torz, ő értse meg az eltorzítóját.

ÁGNES. Hol van maga attól! Egy kicsit összekuszálódott a lelke. Az egész csak egy görcs.

LÓRÁNT. De arra a görcsre, ami azt föloldja… nincs Mathiász-panzió.

ÁGNES megfogja a kezét. Hátha, kedves Lóránt… Hátha.

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

Ugyanaz a szín, néhány órával később. Asztalbontás. A nézőtérrel szemben levő asztalon még ott van a vastag, házivászon abrosz, két tálban a délelőtt szedett cseresznye maradványa, a tányérok. De a székek nagy része már üres, az összegyűrt papírszalvéta a tányérokba dobva; csak az asztal jobb oldali végén ülnek még néhányan. Az asztalfőn: Ágnes, bal kéz felől, háttal a nézőknek: a drámaíró, a másik oldalon, egymás mellett Hódi Barna, az újságíró és Valentin. És Irén állt meg, leszedés közben, az asztal bontott felén – a beszélgetőket, elsősorban Barnát figyelve.

PEDAGÓGUS aki most állt föl a drámaíró mellől, székét szép akkurátusan a helyére téve. Engedelmet, engem várnak az enyémek.

BARNA aki a drámaíróval van eleven beszédben, odafordul. A kiskanász, aki még mindig rosszul mondja a szerepét.

PEDAGÓGUS. S a könyveim. A sok állványtól, amit a kőműves otthagyott, délelőtt nem tudtam kirakni.

BARNA kezet fog. Akkor hát, jó vásárt! Amikor az már a kijárónál van. S amit csinált, így, ahogy elmondja, teljesen logikus. Ha egy pedagógusnak kevés az iskola, csapjon föl könyvterjesztőnek…

PEDAGÓGUS félig kintről. Vagy inkább könyv-”szűrőnek”.

BARNA visszafordul a drámaíróhoz. Egyszóval, ami itt ma végbemegy: komoly ősbemutató… Amikor a kis… – Irénre nézve – mindig Ágnest akarok mondani.

IRÉN. Irén.

BARNA. Szóval, a kis Irén elmondta, mi készül, valami „Színházi Élet”-beli darabra, esetleg egy helybeli szerző, tanító vagy adóügyi jegyző remeklésére gondoltam. De hogy te, akinek a Nemzetiben adták a darabjait…

VALENTIN föláll. Bocsánat, egy kis dolgom van még…

BARNA. A tenyészetek! Itt, gondolom, még a gombák spórái is mások, mint más kertekben. Ellenállóbbak.

VALENTIN. Mint az érzelmek is – úgy gondolja, professzor úr? El.

BARNA Ágnesre néz. Ebben mintha egy kis él lett volna. A drámaíróhoz. S mért csinálod ezt? Csak a Mathiász-ellátó iránti hálából?

DRÁMAÍRÓ. A „brans”-ot, a színházat, a színészeket akarom kikapcsolni. Az utálatos gurgulázást, grimaszvágást, amely minden szóhoz tud egy fintort, hanglejtést – s végtelenül büszke erre a sztereotip tudására. Holott kevesebb, mint a semmi. Én a színjátszást – nem beszélek az igazi, nagy színészekről – nem tartom olyan ritka képességnek. Tíz ember közül – s ezt akartam bebizonyítani – ötöt be lehet rá tanítani.

BARNA. Még Sándor bácsi kiskondását is? De nem túlságosan mesterkélt… bocsáss meg: affektált a tárgya, amelyet választottál? Épp erre a célra? Egy parasztasszony, aki – Irénre néz –, remélem, jól mondom – aki elmegy a nevelt gyerekével, amikor a meny – szétnéz az asztalon, hogy ott vannak-e még –, gondolom, az a szőke lány, persze kissé Potifárné-alapon, haragot kavar az édes- és a nevelt fia közt. Irénhez. Maga nem érzi, amikor ezt parasztoknak kell eljátszania, hogy ebben a konfliktusban van valami csinált, irodalmias?…

IRÉN. Nem… Ez itt, tetszik tudni…

ÚJSÁGÍRÓ aki eddig közönyösen ült.A levegőben van.

BARNA. Persze, értem. Ágnesre néz. Vagyis ez itt tulajdonképpen kultikus dráma… nemcsak helyben mutatják be, de a hely szelleme szólal meg benne.

DRÁMAÍRÓ. Vagy ha hivők akarunk lenni, a biblia szelleme. Azok a én anyám és testvéreim, akik követnek engem. Etelkához, aki aggódva oson fel a feketésburával. Ó, feketét is kapunk? De én igazán csak felhörpintem.

Etelka, hogy Barna ne lássa, mögötte tölt, s az asztalon nyújtja át a csészét.

BARNA. Tyhü, de táncol ez a csésze! Megfogja Etelka kezét, s visszanéz rá. Nézzük csak, ki tartozik hozzá? Á, maga? Aki elküldött volna a templomba?… De félúton rájöttem. Odateszi a csészét a drámaíró elé.

Irén elveszi Etelkától a burát, s ő tölt tovább.

DRÁMAÍRÓ mialatt kiissza, föláll. Nagyon boldog volnék, ha lejönnél. Egy ilyen előadás mint néprajzost is érdekelhet.

BARNA. Attól félek, hogy elfogult vagyok ezzel a témával szemben. Irénre nézve, aki neki tölt. S tán a főszereplőt is zavarba hoznám.

DRÁMAÍRÓ. Irénkét? Ó, ő maga a nyugodtság, harmónia. El.

IRÉN. Tudom, hogy mint színésznőnek, nincsen mit vesztenem.

BARNA a mellette ülő újságírónak. S ön? Önnek nincs semmi szerepe?

ÚJSÁGÍRÓ. Nem, én nem szoktam részt venni az erények parádéján.

ÁGNES. Ladányi ellenzékben van a Mathiász-panzióval szemben.

BARNA. Úgy? Mért van akkor itt?

ÚJSÁGÍRÓ. Szükségem van egy helyre, ahol az idealizmus haszontalanságán pöföghetek.

BARNA. S ez olyan alkalmas rá?

ÚJSÁGÍRÓ. A legalkalmasabb. Gondolja meg, csak Magyarországon hány bár, kocsma, mozi, strand, szerkesztőség, rádióláda áll szemben egy ilyen panzióval, s ott mindenütt zavartalanul csinálódik az új emberiség. Hogy a most megnyílt csataterekről ne is szóljak.

ÁGNES. Ladányi szerint mi vagyunk az igazi reakciósok: akik az idejétmúlt „minőség”-be kapaszkodunk.

BARNA. S milyen lesz az új emberiség – Ladányi úr szerint?

ÚJSÁGÍRÓ. Amilyennek a dolgok kényszerítő erejénél fogva lennie kell. Leadja azt a színt, karaktert, önállóságot, kezdeményezést, amit a technika fölöslegessé s lehetetlenné tesz. A kultúrák már egybeolvadnak, most vannak soron az államok, aztán az akaratok, végül a vágyak. A Mathiász-panzió olyan Noé-bárka, amelynek nem lesz Ararátja.

BARNA. De, amint látom, ön élvezetet talál ebben a bárkatörésben.

ÚJSÁGÍRÓ föláll. Természetesen. Én egy irigy entellektüel, újságíró vagyok, aki nem tudtam semmi érdemest csinálni. S mint minden újságíró, én is azt hiszem, hogy egy lángészt öltek meg bennem. S most örülök, hogy az egész világ oda merül, ahol én vagyok: a jellegtelenségbe. El a tornácon.

BARNA. Majdnem hogy rokonszenves.

ÁGNES. S nem olyan javíthatatlan, mint ahogy mutatja. Ha nem kérik meg rá, fölvágja a konyhára a fát.

BARNA. Amint látom, magában mint panziósnéban, némi érzék fejlett ki az ellenpont tudománya iránt. A fuvolák s az oboa alatt ott szól a fagott is. Ő is feláll. Maga a zenemű azonban – minden rezervációm ellenére is… Szinte ellent kell állnom a varázsának.

ÁGNES. Örülök, hogy ráismer a dallamára.

BARNA. De, mondja, hogy jött az a gondolata, hogy az öreg Mathiászról nevezze el?

ÁGNES. De Barna… hát nem emlékszik?

BARNA csodálkozva. Az a kirándulás? Annyi az összes kapcsolata hozzá? Hogy is kerültünk mi oda voltaképpen?

ÁGNES. A nagykőrösi uborkapiacra mentünk le – a hajnali talicskázókkal összeismerkedni.

BARNA. S úgy néztünk át – emlékszem már – Katona-telepre. De hisz az öreg Mathiász otthon sem volt! Valami kiállításon járt, a keresztezett szőlőivel.

ÁGNES. De maga visszafelé a vonaton elmondta, amit tudott róla, hogy hogyan húzta le a szülőföldjéről, Sárosból, gondolom, ahol meg sem terem a szőlő, az alföldi homokra a sorsa. Mint kassai tisztviselő, még cserépben nevelte tőkécskéit.

BARNA. Akkoriban valami szimbólumot láttam ebben. A filoxéra, amely az ősi hegyaljai szőlészetből az alföldi szűzföldre kergette. Ez fogta meg annyira?

ÁGNES. No, nem éppen. Maga nagyon lelkes volt akkor. A harmadik osztály utasai – a homályos gázlángnál – abbahagyták a beszédet, s körénk húzódtak: hallgatni. Arról beszélt, hogy egy népi egyetemet kéne szervezni az öreg köré. Egy-egy fiút küldeni oda mindenik faluból, akik aztán mint az oltóágat hoznák el a mi görbe, férges szilvafáink közé a Mathiász szellemét.

BARNA. Értem. S maga ezt az oltóágat, ezt hozta el ide.

ÁGNES. Nem egészen… Üllő felé a futóhomok s a kert a sok lelkes beszédben már magyar jelképpé vált. Nyugatabbra sehol sincs ilyen sívó homok, mint itt, de sehol annyi elszánt, édent álmodó sem, aki a homokra kertet kényszerítsen. A hivatásos fanemesítők közé tudósok, költők neve keveredett – Csokonaira emlékszem.

BARNA. Igen, akkoriban még a költőkhöz is érteni akartam.

ÁGNES. A néprajzról beszélt, hogy az se lehet puszta látlelet-fölvétel, a paraszti élet halotti leltára.

BARNA. Annak is kertet kell csinálni.

ÁGNES. Egy-egy tájhaza közepén. Kikotorva az ősi gyökereket, de közben, a dolgokban alvó jövőt, lehetőséget, az utópiát ébresztgetve.

BARNA. Utópikus néprajz. S maga egy ilyen tájálmot gondozgat itt?

ÁGNES csendesen. Nem, én a maga álmát gondozom… Amivel a fiatalságom megtermékenyítette. Csönd. Persze, addig sok minden történt, hisz mondtam: majd tíz évet csavarogtam. Csak amikor a kétségbeesés – s no, igen, a pénzem is – elfogyott…

BARNA. Akkor vette észre, hogy az álom, ahogy maguk, gyümölcstermesztők mondják: kötött.

ÁGNES. Igen, ha már én meddő is maradtam.

BARNA. Vagyis ezt a panziót – ezt maga voltaképp énnekem alapította. Meg sem hívott belé, s mégis nekem – majdnem hogy velem. Én hűtlen lettem magához, a néprajzos szektához, az egész ifjúságomhoz. Elmentem családos embernek, professzornak… egyszer még államtitkár is voltam… azt tudja? Ágnes bólint. Maga pedig itt ült Zalában a hegyen, s az volt a vigasza – nem: a hite –, hogy maga él az én igazi családomban. Hogy ezek a nevelt lányok, a dalárdás parasztok – ők a Hódi Barna, persze a hajdani, igazi gyermekei. Kissé indulatosan. Még a tulajdon fiamat is hajlandó volt közébük fogadni.

ÁGNES fájdalmasan. Ennyi „vigaszt” csak megenged egy vénlánynak.

BARNA. A vigasz is sérti? Ma már használtam egy másik szót.

ÁGNES. Bosszú…

BARNA. Nos, igen: még sértőbb. Pedig van a bosszúnak magas faja is. A Dante Komédiája – látja, már megint költőkről beszélek, ez a maga hatása –, az is bosszú. A költő így torolja meg, hogy egy igazságtalan világban kellett élnie, amely nem érdem szerint osztja a poklot és mennyországot. A maga bosszúja is ilyen magasrendű bosszú. Megépítette s elém tartja, amit én… maga szerint, persze – elárultam.

ÁGNES. Ha így akarja nevezni? Én sosem gondoltam így.

BARNA. S ez a bosszú most győz, diadalmaskodik. Azaz győzne, ha én is úgy gondolkoznék a fiamról, a házasságomról, a pályámról, mint maga.

ÁGNES. De hát hogy gondolkozom én? Én folytattam egy álmot, amelyet ketten kezdtünk, s maga, bizonyára okkal, abbahagyott. Én ezt nem bosszúból tettem, hanem mert így maradhattam az, aki voltam s aki maradni akartam.

BARNA csendesen. Kedves Ágnes, maga most azt várná, hogy én mégiscsak megilletődjek. Hát hogyisne, egy közel harminc éve cserbenhagyott lány, akit – valljuk meg, nem is olyan korrektül hagytam ott, s ki itt vár, túl ungon-berken, egy pátriárkai méretű s hozzá eszmei családdal, amelyet, gyanútlanul bár, de mégis én nemzettem, öregségem szép vigaszára. Énnekem azonban nincs tehetségem, tudja, hogy akkor sem volt már, a meghatódásra. S egy fél napja vagyok itt, s nem láttam a fiam.

ÁGNES. Haza akarja vinni?

BARNA. Haza… Ne féljenek: nem leszek goromba hozzá. Az, hogy itt volt, maguknál, sokat enyhít a dolgon. A felelősségén. Egy erősebb lélek is… Hirtelen félbeszakítja magát. Mondja, Ágnes, annak a komornagyereknek, akitől itt bujábban nőnek a fák – szóval ennek a Hannának nincs része benne, hogy az én fiam…

ÁGNES. Leckekönyvet hamisított.

BARNA. Hogy annyira szeretett itt.

ÁGNES. Nem, annak nincs.

BARNA. Ez egészen biztos?

ÁGNES zavartan. Egészen.

BARNA. Akkor csakugyan nincs olyan nagy baj, mint gondoltam. Etelkához, aki valami ürügyön bejött. Mondja, kedves, nem tudná a fiamat előadni?

ETELKA ijedten. Bélát tetszik gondolni? Ágnesre néz.

ÁGNES. No, küldd csak be. Hogy Etelka elment, egy kis csönd után. Tudom, hogy még jobban magamra haragítom, de a lelkiismeretem…

BARNA. Csak rajta: kínozzuk meg egymást. Béláról?

ÁGNES. Nem, általában a fiairól. Én nem tartom helyesnek, hogy maga… Elakad. Már tapasztaltam egyszer, hogy ez kényes pontja.

BARNA. No, ki vele!

ÁGNES. Nehéz… Szóval: az ember ne hordja a gyermekeiben a hitét, önérzetét. Ez rájuk is terhes lehet, meg a lelke felületét is megnöveszti: sokkal több ütés, csalódás fér el rajta.

BARNA. Úgy érti, hogy ne legyek büszke a gyermekeimre… s ne is szégyelljem magamat értük.

ÁGNES. Nem jobban, mint emberi. Ezek: nem olyan művei, mint „A magyar pásztorélet”. Ebben társszerzők is vannak: az ősök, szinte a faj, az egész emberiség. Gyereket hozni a világra: az végre is szerencsejáték. Az ember fölidézi a, nem tudja mit. Ha én apa volnék…

BARNA. Alázatosan alávetném magam a természet kísérletének. Én meg csinálnám a magam kísérleteit, amelyeknek a föltételeit én választhatom meg. Ezt ma már hallottam egyszer. Drámát is íratott róla, a parasztoknak. S a maga gyermekei, a lelkiek, mind beválnak?

ÁGNES. Nem, azok sem. Volt, aki férjhez ment, s a férje idegenítette el tőlem. Más már itt árult el. Volt, aki elment, s a gyermekem maradt. De értük sem bánkódtam különösen. Az ember tegye a jót, s az végigremeg valahogy az egész emberiségen, át a hű s hűtleneken.

BARNA. S maga azt szeretné, hogy én a tulajdon fiaimról is így gondolkozzam?

ÁGNES. Mindenesetre így lenne: bölcs.

BARNA. No, látja, ez az, amit – bocsásson meg – a meddőség nem ért meg soha. A véréből fakadtat az ember nem tudja cserélgetni.

ÁGNES. Inkább elvérezni rajtuk?

BARNA. Azért vérszerintiek.

BÉLA Irén kíséretében, a kerti följárón. Kezitcsókolom, édesapám.

BARNA. Kicsit későn értesültél róla, hogy itt vagyok.

BÉLA. Négyszemközt szeretnék édesapámmal beszélni.

BARNA. Négyszemközt? S védangyalok járnak előtted, mögötted.

IRÉN. Bűntársak inkább – esedezők.

BÉLA. Kérem, édesapámat, ne tessék az ittenieket a kettőnk dolgába belekavarni.

BARNA. A kettőnk dolgába! Ilyen férfias vagy… becsületügyekben? No, pakolj össze… egy óra múlva megyünk.

IRÉN. Egy óra múlva? Mi lesz akkor az előadásból. S főként: énbelőlem.

BARNA. Miért? Mi szükség van ott Bélára? Csak nem ő – a nevelt fiú?

IRÉN. Nem, sokkal fontosabb. A súgó.

BARNA a délelőttire emlékezve. A súgó!

IRÉN. Óriási tehetsége van a súgásra. Úgy adja föl a szót, mintha az ember emlékezetéből jönne, nem is a dobogó alól.

BARNA. Na, látod, milyen tehetségeid derülnek ki. Súgó, nyomdász… Hallom, asztaloskodsz – nem mutatnád meg, mielőtt elmégy súgni – a kaptárodat?

IRÉN örömmel. Szóval, itt maradhat estére. Nekibátorodva. És a professzor úr… Nem néz meg bennünket?

ÁGNES. Engem már látott az ő szerepében; most nézze meg őt mint öregasszonyt, az enyémben.

BARNA. Köszönöm, majd inkább a csillagokat, innen a tornácról. A fiához. No, sétálunk egyet?

Bélával le a kerti lejárón.

ÁGNES leül egy székbe, bágyadtan végignéz Irénen. Már útra készen? Nekem is meg kellene fésülködnöm.

IRÉN. Már kipucoltam az új cipőd. Itt van a téli szobában. Benyit érte.

ÁGNES. Az új félcipő. Csakugyan föl muszáj vennem? Nem az én lábamra való: hátul koturnus, elöl a föld. Az ember cipőt hord, s nincs rajta cipő.

IRÉN leguggol, s fűzi a magas szárút. S ez a sok lyuk és zsinór, ez jobb?

ÁGNES. Ebben legalább be van fűzve a láb. Mint a vénleányság.

IRÉN meggyőződéssel. Ágnes néni nem vénleány.

ETELKA óvatosan a tornác felől. Már nincsenek itt? Mit csinált Bélussal?

IRÉN ugyanúgy, a félelmét utánozva. Levitte a szőlőbe. Megnézi a boconádi kaptárt.

ETELKA. Igazán? Meglesem őket. Az Ágnes mama ablakából épp odalátni.

IRÉN. Hozd fel mindjárt a kalapunkat is.

ÁGNES. Ó, kalap is. Úgy megszoktam, hogy szabad fejjel járjak. A láb befűzve, a fej szabad.

IRÉN. Ma fordítva lesz. Etelkához. Csak gyorsan. Keveset less, és sokat hoz.

ETELKA. Igen, már futok. El.

ÁGNES míg Irén a cipőjét fűzi. Látod, a fiataloknak minden könnyebben megy. Én egy órát udvaroltam érte, te egy perc alatt elérted.

IRÉN. Mit?

ÁGNES. Hogy Béla itt maradjon.

IRÉN. Hajnalig.

ÁGNES. Nekem addig sem sikerült.

IRÉN a cipő fűzését befejezte, de térdelve ott marad előtte. Ágnes néni, kérem… Tetszik emlékezni? Itt egyszer… este a tornácon…

ÁGNES. Amikor arra panaszkodtál, hogy neked még nem tetszett férfi.

IRÉN. S Ágnes néni vigasztalt, hogy ő is ilyen természet volt, amíg… Szóval, hogy „egy” mégis jött…

ÁGNES. Akire, mint a többi lány, én is rávarrtam volna magamat.

IRÉN. Ugye, ő volt az?

ÁGNES. Hódi Barna?

IRÉN. Megfigyeltem Ágnes nénit… az ebédnél… Olyan puha volt a bőre, a mozdulatai.

ÁGNES. Pfuj…

IRÉN. Ne tessék haragudni.

ÁGNES. Csak magamra mondtam, hogy pfuj. Egy ráncos vénasszony, aki irul-pirul, s mint valami bakfis, elevenkedik.

IRÉN. De édes Ágnes néni, én igazán nem ezt mondtam.

ESZTI a lépcsőn, kalappal. Tessék, a kalap s a tükör. Etelka nem bír az ablaktól eljönni, engem küldött vele.

ÁGNES. Nem is tudtam, hogy kint vagy.

ESZTI. Kijöttem az előadás miatt, Etelkának segíteni.

ÁGNES. No, és mit lát az ablakból Etelka?

ESZTI. Nem mentek a méhesig. Csak sétálnak a ricinusbokrok közt. Azaz, Béla csak áll, az édesapja meg jár le-föl, és magyaráz. Etelka meg reszket és sír.

ÁGNES. A csacsi. Irénhez. Nagyon szeretném azt mondani, épp neked, hogy nincs úgy…

IRÉN. Szóval, ő a… S a felesége?

ÁGNES. Meghalt. Már rég.

IRÉN. Ó, meghalt… Tehát özvegy. Észbe kapva. De mért mondta, Ágnes néni, hogy „épp neked”?

ÁGNES. Mert ezzel még nagyszerűbbé teszem a szemedben.

IRÉN. De Ágnes néni, ez igazán…

ÁGNES. Szóval… No, hallottam. A hangod, ahogy azt mondtad: „Ó, meghalt… Tehát… özvegy.”

IRÉN. De Ágnes néni, esküszöm… én csak Ágnes néni miatt… Zavarában csaknem elsírja magát.

ÁGNES. No jó – nem fogok rád féltékenykedni. Keresd meg inkább az ernyőm; jó lesz a por ellen. Ott van a lomok közt, a téli szobában. Irén a levetett cipővel el a téli szobába.

ÁGNES fésülködik. Milyen vacak kis hajam van!

ESZTI míg Ágnes fésülködik, a kalapját igazítja. Ágnes néni, kérem, most végre egyedül vagyunk… Én már olyan rég szeretnék valamit mondani.

ÁGNES. Problémák! Neked is problémáid vannak? Az egész világ tele van problémákkal. S azt mind énhozzám hozzátok.

ESZTI. Nekem nincsenek problémáim. Én csak egészen ide szeretnék jönni. Olyan lenni, mint Irén, Etelka.

ÁGNES. Az én magzatmozgásaim… No, és apád… A postamester úr?

ETELKA. Tetszik tudni, hogy mostohám van, annyi idős, mint én. Itt a tanulás is jobban menne. Sándor bácsi azt mondja, egy év alatt leérettségiztet.

ÁGNES. Rosszkor szóltál, kislányom. Nincs kedvem új gyermekeket szülni. Próbáld meg máskor.

Etelka nagy robajjal a folyosóról ki a dűlő felé.

ÁGNES utánakiált. Nana, hova olyan sürgősen?

ETELKA. Jaj, ne tessék haragudni. Béla kiment az alsó kapun. Ott járkált előtte föl-le. Képzelem, miket mondhatott szegénynek. Aztán mégiscsak elengedte. Biztosan azt hiszi, elmentünk már. Juj, olyan kíváncsi vagyok.

ÁGNES. Ez is az én bűnöm: a te kíváncsiságod. Léppel fogtam a madarat. A meghökkent Etelkának. No, menj csak. Kinéz a dűlőre a nyíló ajtón. Irénhez, aki kijön a téli szobából az ernyővel. Áfra szamara még mindig itt van? Már vagy száz méterrel odébb kapkodja a kórót, mint a reggel. Pedig azt mondta, jön s fordul; néz a házavatás után.

IRÉN. Neki jobb takarmánya van itt, mint a szamárnak.

ÁGNES. Hanna? Nem tudod, mit történt köztük ma reggel odalent?

IRÉN. Ma reggel, mikor Hanna lent volt a tejért, Áfra virágjával ígéretét is vette.

ÁGNES. Attól csak vidámabban siethetne a dalárdistáihoz. Attól félek, nem mint vőlegény, hanem mint csősz maradt itt.

HANNA A kertből vidáman, mulatva, először csak Irént látja. Jaj, milyen buták! Észreveszi Ágnest, komolyabban.

ÁGNES. Áfra még mindig itt van. Miért?

HANNA dacosan vállat von. Mit tudom én? Léhábban. Nem mer itt hagyni ezzel a… Olyan mulatságos, amikor így keresztbe néz rám, és mutatja, hogy elégedetlen velem. Pedig nem is tetszik ez a Lóránt. Sokkal bátrabbnak mutatja magát, mint amilyen.

ÁGNES. Mi közöd neked a Lóránt bátorságához? S hogy az valóságos vagy színlelt? Te gyújtogató.

HANNA. De édes Ágnes néni, tehetek én róla, hogy ilyen hajam van, meg ilyen bőröm? A férfiaknak van valami rögeszméjük erről. Ez a Lóránt is azt mondta, tessék elképzelni – nevet –, hogy a végzet fészkel a nyakam és a kontyom közt. Pedig, tetszik tudni, hogy énbennem semmi végzetes nincs. Legföljebb lustább vagyok, mint Irén, s szeretek rossz regény olvasni. S ma kicsit bolondabb vagyok, mint máskor – a boldogságtól.

ÁGNES. Egy asszony nem az, ami, hanem amit a férfiak gondolnak róla. S ha a férfiak azt gondolják, hogy a tarkóján fészkel a végzet: akkor kössön kendőt a tarkójára. Kell neked kontyot hordani? Ki hord ma már kontyot?

HANNA. De amikor ez maradt rám az anyámtól. Ez a konty az anyai örökségem.

Lóránt és Áfra a kert felől.

LÓRÁNT. Én nem bízok a szövetkezetekben.

ÁFRA. Én pedig meg fogom mutatni, hogy lehet bízni bennük.

LÓRÁNT. Én akkor sem fogok bízni bennük.

IRÉN. Két férfi, aki a szövetkezetekről vitatkozik.

ÁFRA. Most így hívják a szarvukat.

ÁGNES Lóránthoz. Én már rég nem vitatkozom Áfrával gazdaságról. Az ő nagy erénye, a szívósság, elvi vitában makacssággá válik.

LÓRÁNT. Úgy látom, nemcsak a vitában.

ÁGNES. De, remélem, nem untattuk túlságosan?

LÓRÁNT. Ó, dehogyis, rengeteget tanultam Áfra úrtól. Reggel óta egy lépést sem tettünk egymás nélkül. Szinte féltem már, hogy elhanyagolja értem a dalárdáját. Tudom végre, hogy mi a különbség a lucerna és a bükköny – a csap és a szál közt.

HANNA Áfrához. S maga mit tanult Hódi úrtól?

ÁFRA. Én? Hogy mi a különbség egy tudós meg egy dalárdaelnök között, ha egy lány van köztük. Kissé indulatosan. No, jön valaki a szamarammal? Mert indulok már.

LÓRÁNT Hannához. Nem lenne kényelmesebb autóval?

HANNA. Meg akar tanítani, mi a különbség az autó és a szamár közt? Ilyen úton egy szamár jobban ki van féderezve.

ÁGNES. Isten őrizz, hogy a kocsiját kínozzuk. Nekünk pihenés az a félóra séta. Inkább az édesapját, ha rávenné, hogy utánunk jöjjön.

LÓRÁNT. Itthon akarnak felejteni?

ÁGNES. A világért sem. Csak nagyon fontos volna, hogy megnézzen bennünket. A tanító úrnak van egy kis néprajzi gyűjteménye.

LÓRÁNT fanyaran. Ahogy parancsolják.

ÁFRA bekiált. Szóval senki? Na, akkor én megyek.

HANNA. Lépésben, hé, hogy követhessük. Hogy közibe vág annak az egy szem szamárnak!

Ágnes, Irén, Hanna összekarolva el, Lóránt sértetten ott marad, lovagló ülésben a székre ül, a karfáját rágja. Hanna az ott maradt napernyőért visszaszalad.

LÓRÁNT fölugrik, azt hiszi, Hanna érte jött vissza; ahogy az ernyő után nyúl, átkapja. Visszaszöktél, édes?

HANNA. Megőrült? Én az Ágnes néni napernyőjéért.

LÓRÁNT. Tudom, tudom, te bestia. Csókolja. Itt, a kontyod és a nyakad közt.

HANNA kifejti magát. Eresszen! Hogy meri ezt velem.

BARNA a lépcsőn jön le. Lóránt! Lóránt elereszti a lányt.

HANNA Barnához. Kérem, én igazán szégyellem. Én nem adtam semmi okot erre. A professzor úr fia… beteg. Veszi az ernyőt, s kifut. Barna némán áll, amíg Hanna léptei el nem enyésznek.

LÓRÁNT zavarában elpirul: ez még a fiúi beidegzés, de a szégyen pírja a dühébe megy át, majd erőltetett gúnnyal és önfegyelemmel. Meg vagy botránkozva?

BARNA csendesen. Inkább megdöbbenve. Már az asztalnál is feltűnt – mintha valami bajod volna. Kerested, hogy bánts meg. Tulajdonképp egész elvont dolgokról volt szó. S te ezek előtt az emberek előtt… Vehetted észre: mindenki elnémult.

LÓRÁNT. Idegesített, hogy olyan büszke vagy rám. Egyszerűen nem bírom, hogy büszkélkedj velem. Az állítólagos eredményeimmel.

BARNA. Miért állítólagos? De nem is emlékszem, hogy különösképpen büszkélkedtem volna. S te nem úgy lobbantál föl, mint akit szerénységében sértettek meg.

LÓRÁNT. Szerénységemben!

BARNA. Mit nevetsz ilyen eszelősen? Kinőttünk Byronból. Nem bírom, ha ilyen eszelősen nevetsz. Csendesen. Tulajdonképp nem is az döbbent meg, hogy ideges, mondhatnám: durva vagy, hanem hogy épp most, mikor az öcséddel… Mintha egy rabszolga várt volna, akiről idáig nem tudtam: hogy mikor sújtson felém. Csakhogy én kemény ember vagyok, helyesebben: keménnyé hegesedett ember: én elbírom a magam érzékenységét is.

LÓRÁNT. A te érzékenységed. A te megbántásod! Mindig csak: te, téged, veled. Te mindent csak magaddal kapcsolatban tudsz tudomásul venni. Én csak a te fiad lehetek. Az indulataim csak rád vonatkozhatnak. Ezt a lányt is azért rohantam meg az előbb, hogy ellened, teneked fájdalmat okozzak. Hogy az apja nem szól. Különben, ki tudja? Ki tudja, ki mennyire van megmérgezve s kivel?

BARNA. Nem mintha túlságos fontosságot tulajdonítanék mindennek. Az idegeid, az alkatod, sajnos, nem olyan szilárd, mint a jellemed, az eszed. Ez tán nem is olyan nagy baj egy tudósnál, ha különben megvannak rajta az abroncsok. Az ítélőerőhöz egy kis képzelet… Anyádnál, szegénynél, az volt a baj…

LÓRÁNT. Most meg már anyád. Hagyjuk ki ebből, kérlek, az anyámat. A férfiaknak, sajnos, nőkkel kell gyermeket nemzeniük, be kell engedniük műalkotásukba az idegen vért, az idegen rapszodikusságot. Kilenc hónapig bele se nézhetnek a gonosz kémiába. S aztán is… Két-három év, akkor láthatnak csak hozzá, hogy amit a természet belérakott, kiűzzék onnét. De vigasztalódj: ebben a nyomorúságban Istennel osztozol. Ő is csak az anyaggal tudott világot nemzeni. S papjaink szerint ő is hiába gyilkolja a gyermekben az anyát, mit te. A világ még mindig rapszodikus.

BARNA. Amennyire ezt a rapszodikus beszédet az én paraszti eszemre lefordítom: sokallod a nevelésedet. Bocsáss meg, erről nekem megvan a véleményem. Majd ha úgy fogod ismerni magad, mint én tégedet – túl a negyvenen, mondjuk, mert az önismeret akkor ébred –, akkor majd odabólintasz felém: ennek adott formát, keménységet bennem az apám.

LÓRÁNT. S addig nem tartasz igényt az elismerésemre?

BARNA. Sem addig, sem azután. Ez nem a kettőnk dolga volt, nem az enyém, s a tied.

LÓRÁNT. Hanem kié?

BARNA. Mondjuk az enyém és Istené.

LÓRÁNT. Ó, a sztoikus nevelő! Övé s az Istené… Akiben mellesleg nem hisz. Bocsáss meg, nekem is megvan erről a véleményem.

BARNA. Miről?

LÓRÁNT. A nevelésről.

BARNA. No.

LÓRÁNT. Én ezt a szót kiirtanám az emberiség szótárából.

BARNA. No. És miért?

LÓRÁNT. Mert nem hiszem, hogy az egyik embernek joga volna a másikat nevelni. Még akkor sem, ha az apja, tehát az illető birtokában van, és gyöngébb, fejletlenebb nála… s főként nem futhat el tőle… Akkor a legkevésbé.

BARNA. Eredeti felfogás. S hogy neveljük – pardon –, tenyésszük eztán a fiainkat?

LÓRÁNT. Hagyjuk élni őket. Rakjuk elébük előbb az ételeket… később a játékot, a gondolatokat… s főként az örömöket. S hagyjuk, hogy válasszon és nevelje ő magát. Ezek a sokat dicsért nevelők: ezek a természet megerőszakolói. Ha azt hallom: már megint föltűnt egy ilyen operatőr, legszívesebben összecsődíteném az anyákat: kergessék el a gyermekcsonkítót.

BARNA. Én meg vagyok veled elégedve.

LÓRÁNT. Velem? Nevet.

BARNA. Rapszodikusságod és időszerűtlen nevetésed ellenére.

LÓRÁNT. S teállítod, hogy ismersz? Be akartad csapatni magad, s én elég eszes és hajlékony voltam, még csak el sem jajdítottam magam. Béla az buta volt s tunya, belőle sem dicséret, sem fenyegetés, az idomítás minden bűvészete sem tudta fölszíni azt a délibábot, amelyben te a valódi fiaid helyett akartál gyönyörködni. Ez az „anyai” butaság s lomhaság, ez volt a szerencséje. Ezért talált ide, ezért lett boldog. Engem elárultak a képességeim. A felületes, üres képességeim, amelyek csak arra voltak jók, hogy eladjanak neked. Hirtelen. Látod, a nők, azok tudják azt. Csak te nem!

BARNA. Mit tudnak a nők?

LÓRÁNT. Azt, hogy én a te keresztségedben a Hazugság nevet kaptam. Hogy azt a híres értekezést, amellyel te annyit büszkélkedel, amennyiben nem te csináltad, egy német docens értekezéséből lopkodtam össze.

BARNA. Ez nem igaz.

LÓRÁNT. De igen: ha akarod, megmutatom. Nekem is van a fiókomban hamis leckekönyv. Csak azt még nem húztad ki. De ez a legkevesebb. Egy kis sikkasztás, lopás, hamisítás, mi az? Lerázzuk, mint kutya a vizet. De énnekem a csontjaim mélyére ette magát a hazugság, mélyebbre, mint a higanybányák gőze.

BARNA. S ezt tudják a nők?

LÓRÁNT. Ezt. Ez persze neked újság. Te, fogadom, azt sem vetted még észre, hogy engem minden nő utál?

BARNA. Utál. Micsoda kamaszérzelgés ez!

LÓRÁNT. Szóval, nem tudod.

BARNA. Ilyesmiket nem szoktam tudni.

LÓRÁNT. Te csak azt tudod, hogy én a jövő nagy történésze vagyok. A testemről: hogy az izmaim megvannak, fölraktad, kiteniszeztetted őket, a ruhákat is világfiasan hordom, semmi esetre sem slamposan, erre te vigyáztál, éppúgy, mint a modoromra. A nők azonban ennek ellenére is utálnak. Mert őnekik csodás ösztönük van az igazsághoz. Ha közeledni próbálok, egyszerre megérzik. A nyegleségem, a tettetett fölényem s a tényleges szepegésem közt: fölnyílik valami, amitől ők egyszerre valami hideget, nyúlósat, utálatost éreznek… a hazugságot.

BARNA. Képzelődés.

LÓRÁNT. Ez is képzelődés volt… az előbb… Ó, hogy ismerem az arcukon azt a furcsálló, elidegenedő elborulást. Hidd el, még a bordélybeliekén is! A műved. Válla megrándul az elfojtott zokogástól.

BARNA megrendülve. De Lóránt!… Ez egészen új!… Te betegebb vagy, mint hittem.

LÓRÁNT. Betegebb, hazugabb, elfuseráltabb. Ó, ha valaki segítene nekem. Ha egy nőben: legyőzhetném, átcsókolhatnám ezt a furcsállást. Vagy te meg nem ölöd az anyámat. Mély csönd.

BARNA föl-le jár, az erkélyhez megy, s kinéz a besötétedő estébe.

LÓRÁNT az arcát nyomkodja, s inkább magához. Bocsáss meg, ezt mégsem kellett volna. De a kín kínozni szeret. Két ember, aki már úgyis el van borítva gyötrelemmel, s egymáson is csak gyötrelmet találhat: ahelyett hogy kerülné, keresi egymást, s új fájdalmakban akaszkodik össze – mintha a legfelsőbb kínt keresnék, amely a többit s magát is kiégeti. A kapu felé. Jó éjszakát.

BARNA hirtelen megfordul. Mégy? Hová?

LÓRÁNT. Utánuk. Keserűen. A mulatságba. El.

BARNA. Így? Várj, Lóránt! Én is megyek! Ki utána.

 

HARMADIK FELVONÁS

Ugyanaz a helyiség éjszaka. Kezdetben egy vékony, illusztrációkba kívánkozó hold világítja meg a színpadot; aztán a házavatásról hazatérők útilámpásai, végül a kezdődő szürkület. Az újságíró egy elhúzott széken, a szín sarkában gubbaszt. Nem látni: alszik, vagy ébren van-e, mozdulatlan madár. Béla és Etelka a szőlő felől, lépcsőről lépcsőre támolyognak föl, fordított V formán összedűlve; hol egyikük feje van a másik vállán, hol megfordítva. Minden második-harmadik lépcsőn szembefordulnak s csókolóznak.

BÉLA hogy végre fölértek. Itt legalább magunk vagyunk.

ETELKA. Ezt előbb is kitalálhattuk volna. Az öltözőben mindig ránk nyitottak.

BARNA. Vagy a függönyt rántották le.

ETELKA. Annak a füstfaragónak is pont a fáskamrában kellett szódabikarbónát keresnie.

BARNA. S Vicáéknak ugyan a mögé a répaverem mögé húzódniuk. S az éjjeliőr a szőlő alatt!

ETELKA. Ebben a században még nem járt bakter a szőlők alatt.

BARNA. S pont ránk világít.

ETELKA. S a madárijesztő! Arról is most esett le a kalap!

BARNA. Pedig szél sincs, egy fuvallat sem.

ETELKA. Borzasztó, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk.

BÉLA odahúzza Etelkát egy hokedlire, maga mellé. Itt legalább nincs senki. Ezt előbb is kitalálhattuk volna. Ülj ide… Úgy, közelebb… Összesimulnak. Most azt gondolom, össze vagyunk nőve. Tudod, mint azok az ikrek.

ETELKA. Menj, csacsi. Fölsóhajt. Mit gondolsz, mikor indultok?

BARNA. Hajnalban. Ötkor vagy talán hatkor.

ETELKA. Milyen flegmán mondod, hogy, vagy. Hatkor az hatvan perccel több… Hány óra lehet most?

BARNA. Tán kettő.

ETELKA. Kétszáznegyven perc. Addig vagy még az enyém.

BARNA. Kétszáznegyvenezer év. Amíg a lelkünk is el nem porlik.

ETELKA. Száznyolcvan vagy kétszáznegyven… Egy negyedrésszel hosszabb az életem, ha…

BARNA. Most ne számolj: szeress.

ETELKA. Kicsi kis fiam.

BARNA. Milyen jó így egyedül lenni. Ha így ülhetnénk, száz évig, evés nélkül.

ETELKA. Hogy a végén a szakálladba törülhetném a könnyeimet.

ÚJSÁGÍRÓ megreccsenti a széket, azok ketten fölrezzennek.

BARNA. Mi az már megint?

ÚJSÁGÍRÓ föláll, s a ház fele indul. Csak én álltam föl, hogy valóban egyedül legyetek.

ETELKA. A szerkesztő bácsi! Itt tetszik lenni?

ÚJSÁGÍRÓ. Magam is csodálkozom, de itt… Abban bíztam, hogy elhúzódtok valamerre. De ha ti száz évet akartok itt tanyázni, inkább csak lefekszem.

ETELKA. Hát a szerkesztő bácsinak nem tetszett ott lenni a bálon? S most mit tetszik csinálni itt?

ÚJSÁGÍRÓ. Őrzöm a házat… az ürességet.

ETELKA. A próbákon néha lenn tetszett lenni.

ÚJSÁGÍRÓ. Igen, de néha úgy jön, hogy az ember inkább valami magányos, gubbasztó állattá dermed.

ETELKA. Jaj de érdekes. S most milyen állattá tetszett megdermedni?

ÚJSÁGÍRÓ. Most kuvikká. Ha ugyan a kuviknak csakugyan olyan jó szimatja van a bajra, mint egy újságírónak. S úgy tud örülni neki.

ETELKA. Örülni?

ÚJSÁGÍRÓ. No, igen. Nem tudom, ez szakmai megszokás vagy általános emberi természet, de én már a szimatára: fölvillanyozódom. Persze, bennem is van emberség, magas humanizmus – ó, bennem van még csak –, az idegek első villanása azonban mégiscsak… Menőben. Hát ezen gondolkoztam. Ezen a határtalan komiszságon. Indul.

ETELKA babonásan; inkább félelemmel, mint kacéran. És mirólunk most, hogy itt följöttünk, mit gondolt, szerkesztő bácsi?

ÚJSÁGÍRÓ. Gondoltam? Éreztem. Irigységet és csodálatot és bosszankodást.

ETELKA. Bosszankodást: min?

ÚJSÁGÍRÓ. Azon, hogy ez még mindig van. S bámulatot, hogy a természet erre a butaságra – az életre – újra és újra beugrat embereket. Hallani, amint lépései a tornácon tovanyikorognak.

ETELKA. Jó neki. Nem visznek el senkit sem tőle. Ezzel is elveszítettünk tíz percet. Vacogva. Ó, hogy fázom. Fogj közelebb.

BÉLA ölébe hajtja a fejét. Etukám, anyukám… A bejáró felől, hangok.

ETELKA. Jézusom, ez Ágnes néni hangja. Gyerünk a szőlőbe. Most a szőlő felől is hallatszik valami. S lentről is… Mindenkit hazahoz az ördög. Egy percig sem lehetünk magunk. Búcsúzva. Édes…

BARNA. Nem, nem lehet. A szobája felé. Be kell jönnöd hozzám… Amíg lefeküsznek. Bevonja magához.

Valentin és Ágnes a dűlőút felől, kézilámpával. Ágnesen valami kölcsönkapott köpeny; karján, egy kosárban: színházi kellékek. Dúltabb, fáradtabb, öregebb, mint amikor elment. A felvonás során azonban megint föltisztul. A maga elemében van, ha az el is borult. Irén kissé utánuk.

ÁGNES. No, tessék. Az ajtót meg tárva-nyitva hagyták. Ha valakinek eszébe jut, társzekérre rakja az egész kulipintyót.

VALENTIN. Üstökösjárás van. Üstökösök nem teszik be maguk mögött az ajtót.

ÁGNES. Üstökös? Az asztalra teszi a kosarát, s ledobja a köpenyt. Maga egész költővé lesz, Valentin, a féltékenységben. Maga állócsillag. Irénhez, aki egy kicsi batyut cipel be. Csak magad? A férfiak?

IRÉN. A kerten át hallottam őket.

ÁGNES. Azt hittem, velük vagy. Vagy nem voltál velük?

IRÉN. De hisz nagyon jól tudja, Ágnes néni, hogy itt kocogtam, folyton maguk mögött.

ÁGNES. Igazán? Mintha Barnával jöttél volna. Csak a batyud miatt mondom. Azt hittem, segít valaki.

IRÉN majdnem sírva. Furcsa ma, Ágnes néni. Becipeli a batyut a lomtárba.

VALENTIN hogy magukra maradnak. Hadd adjam vissza, kedves Ágnes… Maga már költővé is lett féltékenységében.

ÁGNES. Ideges vagyok. De nem azért, amiért maga gondolja. Megdörgöli a homlokát, s kiegyenesedve  a kalapját is ledobja. Pfuj, ez a kalap…

BARNA és a drámaíró a lépcsőn; minden második-harmadik fokon meg-megállnak s vitatkoznak. A közönség, az nem számít. A közönség, az nem fér a probléma magjához. Nemcsak itt, Zalegresen, a Comédie Française-ben sem.

DRÁMAÍRÓ. Min sír és tapsol akkor? A héján? A húsán?

BARNA. A csomagolópapírján. Az érzelemcafatokon, amibe almád mérgét csomagoltad.

DRÁMAÍRÓ. Például?

BARNA. Például, hogy a nevelt gyereknek, a hű szolgafiúnak egy meny miatt el kell menni. S hogy az asszonyság helyett neki  is mennyire fáj, hogy este most már nem ő méri a tejet… Te hiába raktad föl az ellensúlyokat: ő azt látta csak, amit maga is látott: a meny kinyomja az anyóst. S a végin azért nem akart fölállni, mert nem hitte, hogy itt vége lehet. A jóknak, a fiúknak vissza kellett volna foglalniuk, ami az övék. Ezért tekingettek olyan elképedve és csalódottan.

DRÁMAÍRÓ. Szóval a közönség ezt látta. S te?

BARNA. Én? Én egy kificamodott, valószínűtlen parasztasszonyt. Aki fiatalon jótékonyabb, mint szabadna lenni, s vénkorában hóbortosabb, mint illendő. A szeszélyt, a kalandot, a nevelt gyereket ránöveszti a valódira, s elnyomorítja vele – a szívében legalábbis…

DRÁMAÍRÓ. Te ezt láttad. Akkor meg lehetek elégedve; mindenki megtalálta benne a magáét.

BARNA. Meg? Miért? Mert föl vagyok háborodva?

ÁGNES aki figyelt. Ugyan nem veszekedjenek már azon az öregasszonyon.

DRÁMAÍRÓ. Egyáltalán nem veszekszünk. Sőt Barna barátom a legszebb méltatást adja a darabomról. A dráma épp ez: úgy kavarni a játékot, hogy mindenki megkapja benne a magáét. A bárányok az ellágyulást, az oroszlán a felháborodást.

ÁGNES. Attól félek, hogy Barna esetében túl nagy tételt ír a maga javára.

DRÁMAÍRÓ. Hogyhogy?

ÁGNES. Úgy, hogy magáé csak a kanóc; a puskapor azonban az enyém.

VALENTIN. Látja, hogy maga is képekben beszél… Na, jó éjszakát. A legsikerültebb napot is be kell fejezni egyszer.

BARNA félhangon Irénhez, aki visszakerült a „téli ebédlőből” – feszülten figyelt, s most, Valentin után, maga is fölsurranna. Azt hiszem, mindketten tévednek… S maga volt az, aki onnan a színpadról fölizgatott.

IRÉN fölgyúló érdeklődéssel, de azért Ágnesre sandítva. Én?

BARNA. Még nem is gratuláltam a játékához. Természetesen nem tudta elfeledtetni, hogy nagyon fiatal. De ettől tett, rám legalább, olyan… Ifjú mozdulataival, ősz hajával: olyan volt, mint egy Elv, amely az egész életen át ugyanaz. S ez az Elv: mintha az egész idő alatt nekem tett volna szemrehányást.

IRÉN. Ezt nem értem.

BARNA. Az jó… Így sokkal kedvesebb is.

IRÉN. Hogy: így?

BARNA. Így: kivetkőzve abból a maszkból… az egész dohos, gonosz problémából. A karcsú, hűvös ifjúságában, amelyre a férfiaknak, úgy látszik, meg kell érniük. Mindketten hallgatnak. Irén Ágnesre néz, s nem elhúzódni nem tud egészen, s ottmaradni.

DRÁMAÍRÓ átkarolja Barnát. Nos, nem fekszünk le mi is a babérainkra?

BARNA. De, hogyne. Ágneshez. Lóránt itthon van, ugye?

ÁGNES. Itthon kell lennie… A mulatságból legalább eljött.

BARNA. Akkor hát itthon lesz. Egy ideig figyeltem, de aztán elvesztettem őt szem elől. Irénhez. Eszerint ott alszom én is vele… Leköltöztetett a tető alól. Remélem, lesz alkalmam még elköszönni.

ÁGNES. Csalogánnyal fekszünk s kakassal kelünk. A férfiak el a tornácon. Irén ott maradt, s  Ágnest nézi, aki kioltja a kézilámpát. Te mit vársz?

IRÉN. Nézem, segíthetek-e valamit.

ÁGNES. Semmit: csak kovászt teszek. Nem futja délre a kenyér. No, menj, fáradt lehetsz. Ez a szerep – s a többi…

IRÉN. Úgysem tudok aludni. Hadd maradjak itt kicsit.

ÁGNES rakodik. Nem tudsz? Epés nevetéssel. Csak nem szerettél bele valakibe?

IRÉN. Ágnes néni!

ÁGNES. Rosszat szóltam?

IRÉN. Egész este. S ezért is nem tudnék elaludni. Ezzel úgy vagyok, mint a jó keresztény az Istennel… Nem tudok úgy lefeküdni, hogy legyen közöttünk valami.

ÁGNES. De nincs, nincs. Átöleli. Nem fogsz ezzel a félelemmel irigy, féltékeny öregasszonnyá tenni… No…

IRÉN. Mert különben olyan szép lett volna ez az este.

ÁGNES. Szép? No, én másképp képzeltem el, az estét s a napot is. Már az is baj volt, hogy egybeestek.

IRÉN. A házavatás és Hódi Barna.

ÁGNES. Megfigyelted azt a fiút? Én már azt szeretném, ha ott látnám az autójukat a gróti úton, egy porfelhőben. Könnyebben fogok lélegzeni.

IRÉN. De hát lehetséges, hogy ő Hannát ilyen hamar… Csakugyan vannak ilyen percek alatt támadó szenvedélyek? Hirtelen elpirul s elnémul.

ÁGNES. Úgy látszik, vannak. A szenvedély pillanatnyi, de a kétségbeesés hozzá, a régi. A gyors szenvedéllyel többnyire így vagyunk.

IRÉN. Épp róla nem hittem volna. Olyan világfi szabása volt: egy zsúr-professzor. S most, mint egy kamasz… Aki nem bír a szokatlan indulattal. Azt hiszem, ivott is…

ÁGNES. Ivott. le akarta részegíteni magát. Szövetségest ivott a borban. Kétségbeesett emberek néha gondolnak ilyet. Ő persze… No, de nézzük a kovászt…

IRÉN. Nem csinálhatnám meg én?

ÁGNES. Nem, én is fáradt vagyok, s nem tudok elaludni… S nekem a párnáim sem mondhatnának semmi vigasztalót. Megcsókolja. No, eriggy.

IRÉN ráborul a kezére. Kezitcsókolom.

Ő a folyosó felé, Ágnes a lámpásával a téli szobába. Annak a behajtott ajtaján egyetlen fénycsík esik a színre. Hanna, a pedagógusba kapaszkodva, az út felől.

HANNA. Érzi, hogy vacogok? Odanyújtja a karját. Tapintsa meg; csupa libabőr… Mit gondol: az éjszaka ilyen hideg, vagy csak én vagyok fölzaklatott?

PEDAGÓGUS ügyetlenül megsimítja a karját. Ha nem volnék pedagógus, azt mondanám, ezt én most nem tudom eldönteni.

HANNA. Mi köze a pedagógusságnak az éjszakához?

PEDAGÓGUS. Az, hogy én meg túlságosan melegnek érzem az éjszakát… nem tudom, azért-e, mert valóban meleg, vagy nekem árt az efféle séta.

HANNA hiún fönevet. Talán túl gyorsan léptem?

PEDAGÓGUS. Nem, én karoltam túl rég vacogó ifjú hölgyekbe.

HANNA. Jaj, még maga is, Sándor bácsi… Hát én már magába sem karolhatok belé?

PEDAGÓGUS. Ezt több diadallal, mint panasszal mondja. Erre mint pedagógus figyelmeztetem.

HANNA. Azt hiszi, bücske vagyok rá? Jó nekem: hogy a férfiak, hogy is mondjam: így rám esnek – a téveszméikkel? Ennek is… ott lenn… örülök tán?

PEDAGÓGUS. Meg van szeppenve… és ujjong, Annácska. Ha egy kicsit elemzi, magába néz, rájön… Azért panaszkodik, hogy elrejtse… s hogy ujjonghasson.

HANNA siránkozva. Milyen rosszul ismer. Fölnevetve. Vagy milyen rosszul ismerem én magam. Észreveszi a téli szoba világát. Itt fény van? Aztán Ágnest, aki az ajtóban áll. Ó, Ágnes néni, mint egy kísértet, úgy tetszik ott állni.

ÁGNES. Ráfér erre a házra egy kísértet. Különben: kovászolok.

PEDAGÓGUS kissé zavartan. Azaz, erjeszti a mával a holnapot. Kovászos jó éjszakát tehát… Elteszem én is magamat. Hátha bennem is érik, míg alszom, a kovász. Indul.

ÁGNES. Te maradj. Hogy a pedagógus elment. Te szerencsétlenség kovásza. Miről volt itt szó. Miféle botrányról?

HANNA. Én nem tehetek róla, édes Ágnes néni. Ez a Lóránt… nem beszámítható.

ÁGNES. Szóval ő?… És te, természetesen.

HANNA. És Mihály. Én már kezdtem megkönnyebbedni. Mikor a csárdásnál otthagyta a táncot, tetszett talán látni, egyszer csak eltűnt. Már örültem, hogy hazament. Kialussza a bort meg a többit. Ki is terveltem, hogy reggel, amikor elmennek, jól elrakom magam valahová – a padlásra, aszalóba. Tehetek én róla, hogy visszajött? Ott kujtorgott a kertek alatt, a Séd mellett, tudom én: a holdtól vagy a békáktól vett bátorságot.

ÁGNES. S Mihály mit csinált vele?

HANNA. Már magam sem tudom. Én otthagytam őket; Sándor bácsi épp ott feketézgetett a pultnál – őt kértem meg, hogy kísérjen haza. Nagyon közel volt egymáshoz az orruk. Azt még láttam, ahogy a füstbe visszanéztem.

ÁGNES. De csak nem csináltatok valami kárt benne?

HANNA. Hogy tetszik gondolni? A maga lábán jött ki… Oda ült le, a patika elé, a kilométerkőre.

ÁGNES. Ezt is láttad? Ahogy a füstbe visszanéztél?

HANNA. A holdfényben. Nagy hold volt, messze vissza lehetett látni. Pityeregve. Ágnes néni, persze, azt hiszi, én vagyok a hibás. De tessék megmondani, hogy mit csináljak, ha elcsíp. Én azt csinálom…

ÁGNES. Nem csíp el…

HANNA. De ha mégis… Máskor.

ÁGNES. Azt mondtad: beteg. Hát ne csak mondd: bánj is úgy vele.

HANNA. Hogy bánjak?

ÁGNES. Hát segítsd át ezen a rohamon. Csillapítsd le.

HANNA. Nyújtsak reményt neki?

ÁGNES. Nyújtsak reményt? Milyen fennkölt kifejezéseket használsz. Miféle regényben olvastad? Azzal, hogy vagy, folyton reményt nyújtasz. Minden férfinak, még Sándor bácsinak is. Hát nyújts neki is.

HANNA. S ezt Ágnes néni mondja?

ÁGNES. Időnyerésül… Amíg lezajlik… a roham.

HANNA. És Mihály? Nem veszélyes ez?

ÁGNES. A csóva kérdi – tőlem? Hát ismerem én a ti piromániákus mesterségteket? Ha gyújtani tudtál, tudj oltani is. Ezt követelem.

BARNA a vita közben, hálókabátban, bőrpapucsban. Lóránt nem jött meg?

ÁGNES nem néz oda, kínosan. Nincs a szobájában?

BARNA. Nincs. Azt hittem, majd csak előkerül. Zala vármegye történetét olvastam az ágyban… Igazi vendégfogadók maguk… Sümegen, múlt évben olvastam el a szentgróti járást, most a lendvait… De Lóránt csak nem jön.

HANNA. Én elmehetek aludni, Ágnes néni?

ÁGNES. El… Állj csak meg. Megcsókolja. Jó éjszakát, kedvesem. Hanna el az emeleti lépcsőn.

BARNA. A vörös konty – ágyba – hamu alá kerül. Ez félig-meddig engem is megnyugtat… Vannak még oda a házbeliek közül?

ÁGNES hazudva. Azt hiszem: igen. Lóránt nyilván visszament. Az előbb még fölhallottam a zenét.

BARNA. Be kell vallanom: nyugtalankodom miatta. Ez új dolog, hogy miatta kell nyugtalankodnom. Délután, mielőtt lementünk, különös jelenetünk volt.

ÁGNES. Igen?

BARNA. Bizonyos dolgok, úgy látszik, homályban maradtak előttem. Nem mintha túlzott jelentőséget tulajdonítanék nekik. Semmi esetre sem akkorát, mint ő…

ÁGNES tovább hallgat.

BARNA. Ebben a gyerekben, a neveltség páncélja alatt… erre nagy súlyt helyeztem: hogy társasági embernek, mondhatnám, világfinak, éppolyan… hogy is mondjam: szabatos legyen, mint kutatónak… Nos, ebben a tökéletes férfiban, úgy látszik, mégiscsak maradt valami a serdülő alaktalan érzékenységéből. Az anyja formára nem kényszeríthető természete. Meleg, de anarchikus. S ez a serdülő most gátoltnak, bebörtönzöttnek, sőt megrontottnak érzi magát… Mi tudom én: ilyeneket mond, hogy rajta a nők… Eh, ismételni is nevetséges. Szóval, szexuális traumái vannak – ahogy ezek a félművelt idegorvosok s az ő híveik mondanák… Mindez természetesen szeszély. De az anyjánál, annál is szeszély volt. S az ilyen zavaros érzésektől átitatott lényeket egy hangulat is lángba boríthatja. Nem mondom, hogy Lóránt is ilyen… Ez nagyon lesújtó kritika lenne a nevelésemről. A félelem azonban, az anyja esete… Figyel engemet?

ÁGNES. Hát hogyne figyelném, Barna.

BARNA. Nagyon sokat hallgat ebben a társalgásban. Tudja, mit vágott oda? Hogy nem volt elég az anyámat megölnöd? Ezt mondta vagy valami ilyesmit. Mintha szegény Laurát más ölte volna meg, s nem a tulajdon jó dolga.

ÁGNES. Ezt hogy érti?

BARNA. Úgy, hogy a gondnak az a nyomása, a lelkünket körülfogó problémaszorítás, amelyhez mi szinte kamaszkorunktól, mint elemünkhöz, hozzászoktunk, az ő boldog, elkényeztetett természetének nóvum volt… nem gondolt még arra, hogy az idült öngyilkosjelöltek, akik egy életen át forgatják fejükben a kötelet, a mérget, a pisztolyt: milyen ritkán lesznek öngyilkosok? Míg a gyanútlan cselédlányok, drogistalegények, mikor az első megoldhatatlan föladvány, az első átlábolhatatlannak látszó fájdalom körülveszi őket: átdobják maguk a korláton… Na, de látom, fáradt.

ÁGNES. Dehogy vagyok fáradt, csak gondolkozom.

BARNA. Min gondolkozik?

ÁGNES. Azon, amire talán maga nem gondolt. Hogy vannak természetek, amelyek nem bírják el azt, hogy ők nem boldogok… vagy nem játszhatják a boldogot. S épp ezért: valahol a létük mélyén tárolják a boldogtalanságot. S az egyszer csak fölrobban. Én nem ismertem a maga feleségét, s nem tudom, mi volt a közvetlen ok…

BARNA indulatosan. Hogy mi volt? Amit mondtam. Hogy nekem is volt, ahogy a vallásos emberek mondják: üdvösségem. S nem hagyhattam mindenből kiforgatni magam. Maga tudja a legjobban – ez a ház, a híres Mathiász-ellátó –, hogy nekem is lett volna az életben elvégeznivalóm. De ezt én hiába próbáltam megmagyarázni neki: hozzám bújt, megcsókolt, s csinálta tovább. Ha kitörtem: tudtam, kit veszek el.

ÁGNES. És nem volt igaza?

BARNA. Milyen diadallal mondja. persze, hisz maga is ellenség.

ÁGNES. Ellenség: nem. Csak: igazságszerető.

BARNA. Maga az igazával, ő a melegével. Minden asszony ellenség. S mind megtörne bennünk valamit. S én föllázadtam. Magam is azt hittem, megutáltam az ő langy iszapfürdőjét, melybe utánam a fiait a beleölte volna. Azt hitte, nem szeretem többé…

ÁGNES. S ezért halt meg?

BARNA. Ezért.

ÁGNES. Szép halál. Hűen a maga isteneihez. Mert azok is istenek ám, Barna. S mi ketten tudjuk: mennyire erősek.

BARNA. Erősek? Őrültek. Nincs szörnyűbb dolog, Ágnes, a szerelemnél. Befog két embert valami homályos, ellenőrizhetetlen kísérletbe. S közben összetöri morális lényüket, kifosztja őket erényeikből, lehetőségeikből… csak hogy a megfelelő kromoszómák vagy mik találkozzanak, s kedvére való kölykök szülessenek. Én legalábbis így próbáltam igazolni, igen: mitifikálni a vak kísérletezőt. S azt mondogattam: ha az ő kísérlete sikerül, nem sok az áldozat, a kettőnk élete s a magáé hozzá. Mert ő bizonyára tudja: mit akart kijavítani bennem – s mért ővele, s nem mással, aki mint ember méltóbb lett volna hozzám. A nevelési hóbortommal is őneki vetettem alá magamat. De mit szól az ember, ha egy élet végin ez derül ki… hogy a kísérlet, melybe mindenét beleadta, esztelen volt? Hogy nemcsak Béla a hibás öntet, de a másik is, akibe a reményem vetettem.

ÁGNES. Béla: nem hibás öntet. Ez a maga hiúságának a tévedése. S Lórántot is meg fogjuk menteni.

BARNA. Megmenteni? Hát maga ilyen súlyosnak látja, hogy menteni akarja?… Nem, ez nevetséges.

Lóránt a dűlőút felől, kalap nélkül, a kabátból kifordult nyakkendővel. Első szavai ziláltak, de aztán nyugalmat erőltet, vagy inkább szimulál. Egy percig némán nézik egymást az apjával.

ÁGNES hogy megtörje a csendet. Sétált egyet, Lóránt?

LÓRÁNT. Igen, kóvályogtam. Néha jön ez az emberre. Mintha sem élet, sem halál nem tudná befogadni, s csak lebeg és kóvályog.

ÁGNES. Ismerem ezeket a kóválygásokat. Ilyenkor megnyugtató az éjjel; a csillagok szemével nézni magunkra, a fájdalmunkra.

LÓRÁNT. Vagy a fájdalom szemével a csillagokra… De hisz mindez csak beszéd.

BARNA. Nem feküdnénk le? Nekünk holnap háromszáz kilométert kell megtenni. Az ágyban még beszélgethetünk.

LÓRÁNT szinte kisfiúsan. Hogyne, parancsolja, apa. Kiveszi a tárcáját. Azonnal megyek, csak egy cigarettát szívok el.

BARNA Ágneshez. S a maga kovásza? Remélem, dolgozik már az is?

ÁGNES. Ó, hogyne. Mialatt Barna elmegy a folyosón, Lóránthoz. Mégiscsak szomorú dolog vénlánynak lenni. Egy asszony most bizonyosan mondana valamit, amitől magának könnyebb lenne.

LÓRÁNT elhárító könnyedséggel. Igen, az ember mindig azt nem bírja mondani, amitől könnyebb lesz. Mindig csak azt, amitől nehezebb. Hogy Ágnes még mindig nem indul. Maga nagyon jó, asszonyom. De én már egész nyugodt vagyok. Ott lent, tudja, ittam. Mielőtt elmennék, majd kimentem magam.

ÁGNES. Akkor hát jó éjszakát. Barna után mutat. És azért ne bántsa szegényt. Gyorsan le a kertbe vivő lépcsőn.

Lóránt, hogy magára maradt, kidobja a szájából a cigarettát, és eltapossa, nekidől a tornácoszlopnak, sóhajt, majd izgatottan körülnéz. Etelka Béla szobájából. Béla az ajtóban fél kézzel tartóztatja.

ETELKA szétnéz. Lefeküdtek… Most én… felsurranhatok…

BÉLA. Most már maradhatsz. Kukorékol a kakas…

ETELKA. Nem, össze kell gyűrnöm az ágyamat, egy óra múlva már szürkül. Akkor mindketten fölkelhetünk.

BÉLA. Fél óra: most én számolok. Egy óra az háromezer másodperc.

ETELKA. Háromezer-hatszáz.

BÉLA. Azalatt harminchatezer csókot adhattam volna.

ETELKA. Ahogy te csókolsz: hatot sem, csacsi. Na, vissza, be gyorsan az ágyba… Addig itt maradok a betett ajtónál, míg a nyekkenést nem hallom, hogy fekszel már… A betett ajtón át. S reggel majd kopogok. Azt hiszed, nem ismerlek. Ha egyszer hozzáfogsz aludni… Megcsókolja a kilincset, s lassan elhúzódik; Lóránt a fölvivő lépcsőnél elfogja.

ETELKA. Jézusom… maga az?

LÓRÁNT. Most rajt értem. A karját fogva s a szemébe nézve. Nem fél, hogy bosszút állok?

ETELKA. Énrajtam? Mért?

LÓRÁNT. Nem magán: a boldogokon. Hanna hol alszik?

ETELKA. Ma odafönn… velem.

LÓRÁNT. Keltse fel… Beszélnem kell vele.

ETELKA. Most? Majd reggel.

LÓRÁNT. Reggel, az soká… Reggel nincs alkalom.

ETELKA. S ha nem akar, ha azt mondja, nem jön?

LÓRÁNT. Akkor elárulom magát. Hogy hajnalban csúszott ki az öcsém ágyából. Nem: ez utálatos. Mondja meg neki: az ajtajára akasztom föl magamat.

ETELKA. Huh, milyeneket beszél! Felszalad.

LÓRÁNT utánakiált. Ahogy kinyitják az ajtót: puff, a nyakukba esem.

Lóránt föl-le járkál a verandán; közben egy széket is fellök, aztán megáll s fülel. A völgyből az első kakas; utána Hanna léptei.

HANNA pongyolában a lépcsőn. Parancsol valamit?

LÓRÁNT alázatosan. Ne haragudjon, föl kellett ébresztenem.

HANNA. Kérem… panzióban vagyunk. Tulajdonképpen éjjeli csengőnek kellene lennie.

LÓRÁNT. Hanna, kérem… ne így. Tudom, fenevadnak tart.

HANNA. Fenevad? Olyan félelmetesnek képzeli magát?

LÓRÁNT. Félelmetesnek vagy ellenszenvesnek; esetleg egyszerűen utálatosnak. Félbeszakítja magát. Hanna, kérem, el tudná feledni mindazt, amit dél ót csináltam? A bocsánatot, nem: egyszerűen a feledést, mint egy szivacsot végighúzni az emlékezetén, hogy csak az maradjon rajt, ahogy reggel a kofferjainkkal bejöttem. S onnét egy más filmet kezdeni?

HANNA. Látja, ezt szívesen. Szóval: bemutatkozott, s minthogy késő van, nyilván jó éjszakát kíván.

LÓRÁNT fájdalmasan. Hanna, énnekem segítségre van szükségem. Komoly, nagy segítségre, amilyet az életben tán nem is lesz módja… még egyszer nyújtani. Mert ez is nagy dolog ám, főként nőnél, alkalmat kapni a segítésre.

HANNA hallgat.

LÓRÁNT várja, hogy szóljon, aztán ő beszél tovább. Hisz ismeri a mesét a békáról. Tulajdonképp nem is tudom már. A tányérkájából eteti, aztán odavágja. Maga jobban tudja. A lényeg: hogy nekem is ki kell bújnom ebből a békabőrből… ebből a nyálkászöld látszatból.

HANNA. S ezt én tegyem magával?

LÓRÁNT. Magának olyan könnyű volna: annyi, mint mosolyogni. Reggel, amikor megláttam, fehér fogaival, ott, azon a helyen – az ember  egy nagy pipacscsokrot képzelt a karján –, azt éreztem: itt a meleg, a szív, ami leoldja rólam a hazugságot… S ahogy kinyitottam a szájam, magának is csak hazudni tudtam. Fölényeskedni, nyegléskedni, gorombáskodni. A rám szerelt automata volt, ahogy belevágott a vágy, a kétségbeesés. Nem voltam fölkészülve magára. De most már megy; jó melegséggel jön föl a szó. Ez az alázat, ez belőlem van. Elhallgat.

HANNA gondolkozás után. Azt hiszem, magának olyan lány kéne, mint Etelka.

LÓRÁNT sértetten. Ez az Etus… a Béláé. Kérem, bízza csak rám.

HANNA. Ne sértődjön meg. Ő anyja tud lenni annak, akit szeret. Én nem tudok anyáskodni. Pedig magának az kellene.

LÓRÁNT. De hát ez értelmetlen. Etus először is másé.

HANNA. Én is a másé vagyok.

LÓRÁNT. Tudom. De egy nő sosem mondhatja, hogy ezé vagy azé. Ő a legnagyobb vágyé; a legnagyobb szenvedésé. Anyát mondott. Jó: tehát az a kráter kéri, ami az anyám halálával nyílt… s azóta folyton mélyült s tágult, forrósodott; úgyhogy most más se vagyok, csak egy iszonyú tölcsér… egy esedező hiány… ez kéri követeli…

HANNA. De ha mondom: én nem tudok a kedvesem anyja lenni. Nem akarok: mit tudom, miféle problémákat megoldani. Vannak nők, akiknek ez a szerelem. De én nem vagyok ilyen.

LÓRÁNT. Az nem lehet. Magában ott van, érzem, az orvosságom. A természet ezt nem csinálja egyoldalúan. Ezt magának is éreznie kell, ennek magát is húznia kell…

HANNA. De ha nem húz. Ha nekem olyan férfi kell, aki maga intézi el a problémáit! Az enyémet is.

LÓRÁNT. Ilyen férfi nincs. A férfi, az: rászorultság. Hiába csillogtatja – a sötétben is érzem – olyan büszkén a kontyát, a bőrét, a fogait. Ilyen férfi nincs. Legföljebb a buták.

HANNA. Akkor a buták. Hirtelen ingerültséggel. De hát miről is beszélünk itt? Segítség, orvosság, rászorultság: csupa homályos szó. Mondja, ki, mi az ajánlata.

LÓRÁNT. Az ajánlatom? Befűtöm az autót – most azonnal, ebben a lebernyegben… és viszem.

HANNA. Ezt már mondta a bálban is. Nyilván azt gondolja: a sportautó s a magamfajta szobalányivadék…

LÓRÁNT. De hát mit mondjak? Házasságot ajánljak?

HANNA ugrató hangon, de titkos feszültséggel. A nők szeretik, ha házasságot ajánlanak nekik. Az árukat hallják.

LÓRÁNT. Én egy kastélyt ajánlok, s maga azt kérdi, lesz-e benne sublód. Hát természetesen, elveszem. Itt tüstént.

HANNA kicsit megrendül, majd nyomatékkal. S ha én mégsem megyek magához?

LÓRÁNT. Akkor én főbe lövöm magam.

HANNA. Pfuj, zsaroló. Nincs is pisztolya.

LÓRÁNT előveszi a zsebéből. Itt van.

HANNA. Ez van. Mégis… Kihívón. Hát én nem megyek férjhez magához.

LÓRÁNT. Ezt úgy mondja, mintha azt akarná, hogy itt, maga előtt…

HANNA. Én egyáltalán nem akarok semmit. Én azt hallottam, hogy aki öngyilkossággal zsarol, az elé oda kell tenni a fegyvert… még ha az ember gyereke is…

LÓRÁNT. S ha megteszi? Olyan biztos, hogy nem teszi meg?

HANNA. Olyan biztos. Maga sem teszi meg… Na, ugye?

LÓRÁNT. Ha így néz rám, az élet gyűlöletességével… Diadalmi jelül követelve, ami énnekem végső kétségbeesés. A magam örvényének: igen. De ennek a zsákmányoló hiúságnak: nem.

HANNA. Ne ügyvédkedjék, kedvesem. Ez nem doktori dolgozat. Lássa be, hogy gyáva, s feküdjék le. Az ilyen férfi, aki így kunyerál, zsarol, abból lesz a legkomiszabb, ha  megkapta.

LÓRÁNT elteszi a pisztolyt. Maga nagyon kegyetlen, Hanna.

HANNA. Nem, én csak odavágtam magát… ahogy a meséjében. S most látni akarom: mi.

LÓRÁNT indul a kert felé. Igen, erre én is kíváncsi vagyok. A lépcsőről. No, jó éjszakát.

HANNA még ingerülten. Jójszakát… Hova megy olyan patetikusan? Inkább feküdjék le. Megrémülve, a lépcső torkában. Hallja, énnekem is vannak idegeim… Görcsösen fölzokog. Lóránt!

ETELKA lejön hálóingben. Hanna! Megrázza. Hanna!

HANNA. Menj utána gyorsan… Ez megöli magát! Zokogva a két keze közé szorítja a fejét. Ó, milyen szörnyeteg vagyok!

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS

Ugyanaz a szín. Reggel. Hanna és Lóránt jelenete óta két-három óra telhetett el. Egy fellökött szék, az asztalon a lefolyt gyertya, kiborult kosár: a közbeeső izgalmak nyomai. Irén most épp ezeket tünteti el s hordja be, közben hol a völgy felé néz a korláton kihajolva, hol a koszorúfonókra les oda. Azok előrébb, a manzárdlépcső s Béla kamrája közt ülnek. Ágnes köti be a virágokat. Etelka vágja, Eszti guggolva egy óriási ruháskosárból válogatja. A kosárban sokkal több virág van, mint amennyit a készülő koszorúba be lehet kötni. Hanna koszorúkötők előtt áll, dac és sírás közt, magából kifordulva.

HANNA. Ágnes néni, érzem, mindenért engem okol.

ÁGNES Esztihez. Egy dáliát ide. A dália Eszti és Etelka kezén át a koszorúhoz ér. Etelka néha a tornác felé tekinget.

HANNA. Pedig én ki is csak azért jöttem, mert Ágnes néni mondta. Azt tetszett mondani, hogy át kell őt segítenem… Először ment is… Bocsánatot kért a vadságáért. Törüljem ki az emlékezetemből, kezdjük ott, ahol reggel. Már örültem, hogy észre tért. De akkor elkezdett nyöszörögni. Valami békamesével jött elő. Ez volt a baj.

ÁGNES a rakodó Irénhez. A gladiolusok a gruppból nincsenek itt.

IRÉN. Azokat is levágjam?

ÁGNES. Ne maradjon semmi virágzó.

IRÉN. Jó, majd egy külön csokrot kötök. Veszi az ollót, s el a kerti ajtón.

HANNA. Ezzel ingerelt föl: a nyöszörgésével. Én nem is tudom, mi volt ez bennem. Düh vagy kíváncsiság? Valami szilajság jött föl bennem. Most meg sem tudom már magyarázni. Mintha át kellett volna valamin gázolnom – letépni, kiugratni. Megtudni: mi van e mögött a nyöszörgés mögött? A számomra mi van. Előbb házasságot ígért; azután – s én, mintha valami kegyetlen, gonosz angyallá váltam volna. Ne tessék megbotránkozni rajta: én magam is olyan csodálatos, szörnyű, idegen voltam magamnak abban a percben… Hisz én egy semmi, egy mindennapi lány vagyok, aki örül, ha békén hagyják. Akkor azonban mintha valaki más – egy szörnyűséges valaki beszélt volna belőlem. Én meg csak a hüvelye lettem volna. Etelka a megmondhatója: amikorra ő lejött, már sírtam s könyörögtem, hogy gyerünk utána. Ágnes néninek igaza van: én is borzadok magamtól. S még ma elmegyek innét, máshova: szobalánynak.

ÁFRA kettesével a lépcsőn; hogy a síró Hannát meglátja, megtorpan.

ÁGNES a koszorú mellől fölállva, hozzá fordul. A koszorút előbb a két lány, később, hogy Béla is megjön, már csak Eszti köti tovább. Meghozta, Mihály, az orvost?

ÁFRA. Egy kocsin az orvost s a koporsót.

ÁGNES. A koporsót is?

ÁFRA. Igen, ahogy jöttünk vissza a doktorral, Valentin úr ott állt a posta előtt. Ő mondta: vegyem föl mindjárt a koporsót is az asztalosnál.

ÁGNES. S ő beszélt már Egerszeggel?

ÁFRA. Ilyenkor reggel szabad a vonal. Annyiba került, amíg a postamesternét fölkocogta.

ÁGNES. S ő hol van? Beszélnem kell vele.

ÁFRA. A hullaszállítót várja a posta előtt. Az lett mondva: csak álljon oda, onnan majd föligazítják. Nehogy az is úgy járjon, mint a sportautó. Az még most is ott áll a homokban, ahol a Bélussal elakadt.

ÁGNES. Szegény gyerek, futva tette meg le – magukig az utat.

ÁFRA. Ilyenkor attól is könnyebb az embernek, ha fut.

ÁGNES csöndben. Az apja ott van most is lenn, a fészerben, „mellette”?

ÁFRA. Odavittük a koporsót is…

ÁGNES csak nézi Áfrát; nem tudja kérni, hogy beszéljen róla; csak a szeme van tele „no és”-ekkel.

ÁFRA megérti. Aki nem tudja milyen a férfitermészet, azt mondhatná: ő a legnyugodtabb. A csendőr őrmesternek ő maga magyarázta. A testet is segített betenni. Hannához, inkább, hogy szóljon hozzá. Hanem valami fejealj, a koporsóba, jó volna…

HANNA aki valahogy elnyomta a sírását, most egyszerre kitör. Énhozzám ne szóljon. Nem tudja, hogy én vagyok a gyilkos. Itt mindenki engem néz annak. S maga velem tetetne párnát a feje alá. Inkább arra legyen gondja, hogy engem minél jobban megutáljon. Nem látja, hogy itt már magában is a hullát sajnálják? Aki az én gonosz kontyomon fönnakad. Berohan a kamrába, s magára csapja az ajtót. Áfra Ágnesre néz, az elkerüli a tekintetét.

ÁFRA. Eddig csak azt a fiatalembert nem értettem; most már kezdem mindnyájukat nem érteni.

ÁGNES. A lelkiismeret bántja. S mi nem igyekszünk megnyugtatni.

ÁFRA. A lelkiismeret… azért, ami az éjszaka történt? De hisz épp az bizonyítja az ártatlanságát.

ÁGNES. A maga szemében.

ÁFRA. Ha ő kedvire tesz, meghallgatja, az a szerencsétlen nem csinál ilyet. Legalábbis elhalasztja, egyelőre.

ÁGNES. Az igaz. S a másik férfi, a vetélytárs, fölmenti érte.

ÁFRA. S ki nem?

ÁGNES. Ő saját maga. Ha ugyan önvád ez is… s nem diadal. Egy férfi szétlőtte értem a fejét.

ÁFRA. Érte… Készen hozta ide a fiatalember a halált. Rendes ember nem tesz úgy, ahogy az tegnap.

ÁGNES. A benzineshordóban is kész van a robbanás; s ha nem jut tűz hozzá, mégse robban.

ÁGNES. Ez csak olyan kép. Az emberek ne legyenek benzineshordók. Akkor én is vádolhatnám magam: hogy kilódítottam a kultúrházból. Úgy viselkedett: kitettem. Ha lett volna egy tábla a nyakában,  hogy bolond vagy öngyilkos leszek: még meg is kötözöm, hogy kárt ne tehessen magában.

ÁGNES. Ennek örülök.

ÁFRA. Minek?

ÁGNES. Hogy a maga szívében ilyen tisztán áll… a menyasszonya. Nyugodtan odaviszi az édesanyja elé.

ÁFRA. Mért? Van valami, amiért nem vihetném? Én nem voltam itt, nem tudom, amit maguk. Tudnak valami biztosat ellene?

ÁGNES. Nem, azt nem. Ha nem nézem, ami engem ért, s ami miatt én őt többé meg nem tudnám itt tűrni: szóval, ha csak egy polgárasszony vagyok, s nem ennek a boldogtalan háznak a gazdája: akkor semmit sem mondhatnék. Hanna nem tett semmit Vagy ha tett: csaknem ártatlanul.

ÁFRA. Akkor hát…

ÁGNES. Mi az, amiért a lábát ide be nem teheti? A lénye… Kiderült, hogy mi. Az emberek természetük szerint életet vagy pusztulást hordoznak magukban.

ÁFRA. S ő olyan pusztító? Amért egy nyomorult el talált pusztulni  – vele egy födél alatt. Engem pusztítson el!

ÁGNES inkább magának. Így mehetett Hódi Barna is… Leánykérőbe. Elevenen, Áfrához. Nagyon szépen viselkedett, Mihály. S én még jobban szeretem magát, mint eddig. Kívánom, hogy erősebb legyen a sorsánál.

ÁFRA. A doktor már vár lenn. A lomtár felé néz. Utánamehetek?

ÁGNES. Hogyne, vigye. Áfra el a lomtár felé; lentről egy autó tülkölése hallik. Mi ez? Csak nem a hullaszállító már?

ETELKA a korláthoz ugrik. De igen. Valentin bácsi most szalad föl az alsó kapun. Bekiált a folyosóra. Béla! Az épp jön a bátyja volt szobájából a tegnapi bőrönddel. Már itt vannak.

BÉLA. Már? Az én ruhám még nincs is összerakva.

ETELKA. Majd én segítek. Béla is utána.

ÁGNES szigorúan. Csak az egyik. Bélához. Etelka egyedül gyorsabban megcsinálja. Miután Etelka vörösen besomfordál a kamrába – s Hanna is köszönés nélkül lefut Áfrával a kertbe. Nem haragszik, ugye, édes fiam, hogy ilyen szigorú vagyok? Nem akarom, hogy ebben a házban az apja akarata ellenére történjen valami.

BÉLA. Én magam sem. Elcsuklik. Én is nagyon sajnálom apát… Etelkával megbeszéltük, hogy most egypár hónapig…

ÁGNES. Egy évig, Béla.

BÉLA. Szóval, hogy most csak apának akarok élni. Hogy őneki pótoljam, amennyire az lehet… A vizsgáimat is leteszem. Sándor bácsi hajlandó a jogra tanítani. Azt mondja, hogy ha nem is jogász, egy igazi pedagógus azt is eltanítja, amihez nem ért.

ÁGNES. Nagyon helyes, Béla. Azzal, hogy van, s hogy ezt így elhatározta, már pótolta is. Őneki mindig volt egy nagyon derék fia. S ha ezt ő észreveszi: akkor megint lesz is.

BÉLA. S tetszik gondolni, hogy ő ezt észreveheti? Hisz én Lóránttól…

ÁGNES. Észre fogja venni. Másképp fog gondolkozni a derékségről. S tán egyszer: Etelkáról is.

BÉLA megragadja, összecsókolja Ágnes kezét. Ugye, hogy róla is?

ÁGNES a szája alá hajtja, s összecsókolja Béla homlokát. Ti ketten… Látod, nem vagyok elég szigorú… Etelka kidobja Béla egyik bőröndjét, a másikat az ölében hozza, nyitva, s úgy gyűri belé a szennyest. Hát te? Itt gyűröd belé.

ETELKA sírva. Addig is láthatom…

BARNA a drámaíróval a lépcsőn. Csupa sárga és fekete folt az arca, de rendkívül nyugodt, tüntetően fegyelmezett. Ezért nem becsülöm én a ti újkori drámátokat. Folyton azt halljuk: a hős szertelen, a hős vétkezik, a hős magában hordja büntetését. De a tragikum, az nem jogeset. S nem azok az emberek tragikusak, akik büntetést érdemelnek. Hanem, akiknek az istenek, a sors kelepcét vetettek. A tragikum: visszanézve is kikerülhetetlen. Nem lehet megbánni, mint főbenjáró bűnt. A tragikumot nem fölidézi az ember; az lebonyolódik az emberen. Oidipuszon, Ajaxon, rajtad – ha arra termettél. Ezért borzongatja meg a nézőt. Mert a tragikumban mindig az igazi istenek üzennek. Ők mutatják meg, hogy milyen semmik vagyunk. A görögök tudták ezt.

DRÁMAÍRÓ. Mi azonban nem tudjuk elviselni. Azaz, éppen csak elviselni tudjuk; – mert kell… Megrázza a kezét. Isten veled, kedves Barna. Tetőled nemcsak a tragikumról tanultam valamit. A hősökről is. Egy percig habozik, hogy átölelje-e, de látva Barna arcán a visszautasítást, csak a kezét rázza meg még egyszer, s el a tornácfolyosó felé.

BARNA Bélához. A halottszállító már itt van. Készülnöm kell.

BÉLA. Én már összekészítettem a… csomagokat.

BARNA. Úgy? Akkor búcsúzom. Észreveszi Etelka mögött a Béla bőröndjét. Az miféle bőrönd?

BÉLA. Az enyimé.

BARNA. Te is jönni akarsz?

BÉLA. De apa…

BARNA. Az fölösleges.

BÉLA. Nem akarod, hogy veled menjek?

BARNA. Minek? Nem kell egyikünkre sem vigyázni. Sem segíteni. A vállalatok elintéznek mindent.

BÉLA. De hát a temetés, apa? Ott se legyek a bátyám temetésén?

BARNA. Ezek a ceremóniák! Az igazi sír: úgyis a lelkünkben van. Arra úgy dobhatod a hantot, úgy hordhatod a virágot, úgy hagyhatod elvadulni, behorpadni, ahogy valóban érzed. Teljesen fölösleges, hogy innen… egy hétre is… kiszakítsalak.

BÉLA. Apa… én belátom, igazad van… ha Lóránt után most engem is… el akarsz dobni. Az Isten elvette az okost, a jót – vissza neki… a vacakot is. Pedig én épp most fogadtam meg – Ágnes néni és Etelka a tanú… Mindent, a boldogságomat is, csak hogy ne szenvedj annyira.

BARNA. Még a te boldogságodat is? Kissé melegebben. Ne haragudj, hogy nem ölellek meg, nem zokogom el magam… Nem azért, mintha nem volnék meghatva. Csak ilyenkor még kevésbé megy. Nálam mindig baj volt az érzelmekkel, a kifejezésükkel… Engem nagyon megnyugtat, hogy te itt vagy. És most épp azért jöttem ide, hogy megkérjem Ágnes nénit és Etelkát… a tanúidat, ahogy mondtad…

ÁGNES. Barna!

BARNA. Nagyon hálás vagyok magának, Ágnes, hogy ennek a fiamnak legalább révbe húzta a szívét. Lenn dudál az autó. A fogatunk dudál. Az egyik utas már benn van.

BÉLA. Viszem a bőröndödet.

ETELKA boldog frissességgel. S mi… Eszterrel a koszorút. Észreveszi magát, sóhajt. Ó, szegény Lóránt. A három gyerek a Barna kofferével s a koszorúval a kert felé el. Béla bőröndje a szín közepén marad.

BARNA utánuk nézve. Nehéz bánkódni annak, akit öröm ér.

ÁGNES. Ne legyünk igazságtalanok a fiatalokhoz. A mi morózus természetünk mindenből a bánkódni-, rágódnivalót szedi ki. Ők az öröm iránt fogékonyabbak. De azért az ő bánatuk sem hazug. A Béláé különösen. Mindig tudtam, hogy ő alapjában egy komoly kis férfi. De most: a megrendülésin a mélységit is fölmérhettem.

BARNA. „Mély megrendüléssel”: most sokszor fogom ezt olvasni.

ÁGNES. Én attól félek: maga nem ismeri eléggé ezt a fiút.

BARNA. Ezt sem.

ÁGNES. Az értékét gondolom. Ne haragudjon, nem tanítani vagy bírálni akarom… épp most… Segíteni. Maguk, férfiak, ha tudósok is, könnyen összetévesztik a szellemi kiválóságot a kiválósággal általában. Pedig ez valami sokkal tágabb, mélyebb, homályosabb dolog. Béla például kiváló.

BARNA. Annak ellenére, hogy csacsi. Lóránt pedig csak eszes volt. A kiválóságot, azt elrontottam benne, ha ugyan volt… Megdörgöli a homlokát. Bocsánat, mért beszélünk mi erről? Ja, Béla. Mért fontos épp most… hogy Béla kiváló-e?

ÁGNES. Mert nem tudom: okos volt-e egy ilyen fiút… most… itt hagyni nekünk?

BARNA. Úgy gondolja, hogy az én szívemet kéne… fásliznia? Nem, kedves Ágnes, ne üljön fel ezeknek a lélektani sablonoknak. Engem elég csapás ért életemben. Több, mint tudott. S tudja, mi lepett meg mindig a legjobban? Hogy sosem éreztem azt, amit az összes szép szokások, színdarabok, klasszikus és ponyvaregények szerint éreznem kellett volna. Az emberek szeme szinte bökött: no, érezd, mutasd. S én ettől még jobban meghidegedtem, s csak azért nem mentem bele semmiféle ilyen kultikus mutatványba. A néprajzban, az udvarra kitett halott előtt az anya: igen… Én: nem. S maguk is hiába néznek s noszogatnak itt engem a részvétükkel, a gyöngédségükkel, a bűntudatukkal. Én csak mind gonoszabb és nyugodtabb leszek, mintha nem is enyém volna a halott. Az előbb Áfra s az a lány. Észrevettem: átcsaptak más útra. Mit gondoltak ezek? Hogy tán a kontyába nyúlok, s számon kérem rajta a fiam? Nevetséges mutatványok. Aki ezt teszi is, szuggesztióból teszi, mert várják tőle. Mert nem tud ellenállni a más szemeiből rátapadó képzeteknek. Ezeknek a kultikus csökevényeknek… amelyek szertartásnak már fakók, irodalomnak: banálisak s lélektanilag: hazugok. Tudja, mi a gyász az ilyen embernek, mint én? Hogy egyszer, hónapok múlva észrevesz magán egy mélyebb, sötétebb, kitörülhetetlen vonást: erősebb szivart szív, jobban tud hallgatni, s bizonyos könyveket, melyeket régen szeretett: kedvetlen félredob. Ezt sem Béla, sem más meg nem akadályozza. A többi meg? Egy embernek, mint én, ötvenöt éves korában már egyebe sincs, mint gyakorlata az elviselésben… Nem: neveljen csak belőle méhészt, gazdát, amihez kedve van. Itt jó helyen van, tudom.

ÁGNES. És maga?

BARNA. Én természetesen minden támogatást megadok neki. Amink volt: az övé.

ÁGNES. S nem foga kárára dacolni?

BARNA. Dacolni?

ÁGNES. Nem tiltja el a szívétől? Csak hogy a sorsnak módjában ne legyen őt is elvennie? Meglátogatja néha?

BARNA. Ó, hogyne. Vagy inkább ő engem. De hiszen ez már részletkérdés.

ÁGNES. Arra gondoltam, hogy ha már mindenen túl lesz, maga is lejöhetne ide. Nem egészen, csak a szabad idejére. Hisz itt minden a magáé.

BARNA. Mint a többi hajóroncs: Valentin, az újságíró. Más hajóroncsokkal sütkérezni – ezen a boldog zátonyon. Nem – lássa, ezt nem. Majd talán meghalni.

ÁGNES. Annyira idegenek vagyunk?

BARNA. Idegen? Nem. A bérmaruhája vagy a Sorbonne-sapkája – az sem idegen, s mégsem bújna bele. Amit itt csinál, az mind gyönyörű, de énnekem valahogy gyerekes. A rossz sors is érlel, s az talán még gyorsabban, mint a jó. S én már túlságosan öreg és érett vagyok ahhoz, hogy együtt játsszak itt magukkal… S ahhoz még nem elég szenilis, hogy érzelmesen elandalodjam rajt.

ÁGNES. S a megújhodás: azt lehetetlennek tartja? Egy nagy fausti lökés: épp az ilyen fausti embernek. Nem a mi naiv szellemi játékunktól. Attól, ami egy férfiban mindent felkavarhat.

BARNA. Nem tudom, mire gondol, Ágnes. Irén sietve a lépcsőn kezében a kardvirágcsokor. Türelmetlenkednek már, ugye? Ahogy a futástól kihevült lányon végignéz, megérti Ágnest; feléje. Értem már. Maga nagyon jó asszony, Ágnes.

ÁGNES Irénhez. Megkértem Hódi Barnát, hogy ne csak Bélát hagyja itt, telepedjen le ő is közénk. Nyomatékosan. Nem kérnéd meg te is?

IRÉN elvörösödve. Én? De hát mit számíthat az én kérésem Ágnes nénié mellett? Természetes, hogy megkérem.

BARNA. Nem, nem engedem, hogy részvétből vagy akármi másból is, megtegye. Én ellensége vagyok az ugrásnak – minden megújhodásnak. A múlt kötelez. A múlt a végzet: s komolysággal – akár jó, akár rossz – csak az ő barázdáin mehetünk tovább. A fiú az anyja után – én kettejük árnyékában. Számomra csak ez lehet az út. Minden más méltatlan kapkodás. Lentről újra türelmetlenül a duda.

ÁGNES. Akkor hát, isten vele, Barna. Annál, hogy megtörtént, s itt történt, ami történt: még fájdalmasabb tán, hogy így kell eleresztenünk.

BARNA. S az én számomra, hogyha nem is jöhetek ide – minden ellenére szép emlék marad, hogy van egy Mathiász-panzió ebben a világban.  Nem, ne törődjön, ne fájlaljon engemet, Ágnes. Hisz én réges-rég az vagyok, ami belőlem magában megmaradt. Aki most kimegy innét: az csak egy árnyék, amit végzete egy emberből meghagyott.

Lemegy a lépcsőn, a duda még szól néhányszor, Ágnes és Irén követik pillantásukkal.

IRÉN inkább Ágnest vigasztalva, könnyezve. Én azért bízom benne, hogy egyszer még visszajön.

ÁGNES visszafordulva. Nem tudom, kívánjam-e? Nagyon soknak kell elporladni benne. Csontnak, gőgnek, méltóságnak. Mindannak, ami lábon tartja. Ő mondta: meghalni talán. Lenn autóberregés.

IRÉN. Indulnak… Mennyi minden történt egy nap alatt.

ÁGNES. S most folytassuk? Öltsük össze a mát a tegnapelőttel? Mintha el se szakadt volna.

IRÉN. Mégiscsak azt kell. Odalenn elfogott a kis Eszti; Hanna helyébe szeretne bejutni…

ÁGNES. Ám jöjjön… a makacs… Ha azt hiszitek, hogy vénlány létemre anyának jó vagyok…

Irén megfogja a kezét, gyöngéden nézi egy pillanatig, aztán függöny