Nyitóoldal

 

Lányaim
(1935 szilveszter)

Ma már vannak amatőrfilmezők is, ahogy vannak amatőrfényképezők. Ha gazdag ember volnék, vennék ilyen készüléket… Különösen a lányaimat fényképezném sokat… ők hónapról hónapra változnak…

…azt gondoltam, inkább minthogy mafla, merev albumokból nézzék magukat, elteszem nekik én, ahogy tudom, s amennyire időmből telik, egyszer-egyszer, ami az állóképből hiányzik: előttem mozgó életüket…

Magda (1935)
Szülők közt bujkál egy elmélet, hogy sokszor épp a legcsúnyább arcú gyermekből lesz a legszebb felnőtt… Én ezt az elméletet ki szeretném terjeszteni az erkölcsiekre. Vannak gyermekek, akiknek az erkölcsi arcuk pillanatnyilag nem rokonszenves, majdnem gnóm-rútságot von rá a sok korai barázda, de aki a mögöttük álló életlökésekre figyel, e csúnyaságban kibontakozást kereső szépséget sejt meg Magda lányom tulajdonságait, ha sorra veszem, igazat kell adnom az embereknek, akik a húgát az ő rovására dédelgetik. Minden életnek van egy holdudvara… Magda körül ez az udvar feltűnően hideg. Másfél éves sem volt, s az anyja már arról panaszkodott, hogy a gyerekben van valami közömbös, visszautasító. Nem olyan ragaszkodó, mint Ucó, akinek minden elválás az anyjától, még ha a paradicsomba viszik is, katasztrófa, melyet csak könnyek mérhetnek fel. Magda született utazó. Nincs az a rokon vagy barát, akivel ő tőlünk el nem menne. S ha jól mulatott, azzal fogda, miért jöttetek értem…

Irtózatos stréber. Sosem láttam ilyen stréber gyereket, hacsak magamat nem hajdan. Az ő első mondatai már hasonlítók voltak. Ő nagy, Ucó kicsiny. Ő ügyes, Ucó ügyetlen. A kicsinysége rendkívül gyötri. Odaáll hozzám, és meg kell mutatnom, neki hogy már meddig ér… Nemcsak nagy, erős is szeretne lenni. Sohasem láttam őt olyan boldogan kacagni, mint amikor hanyattlökősdit játszottunk. Ez tavaly a betegsége után volt, amikor alig állt a lábán, s mi valami orvosságot diktáltunk belé. Nekemfutott orvosság előtt, s én nem estem hanyatt, csak megtántorodtam; nekemfutott orvosság után, és elvágódtam. Nem győztem elvágódni, annyiszor szaladt nekem. Nem is az erejének örült, hanem hogy több ereje van, mint előbb.

Ucó akármit kap, fut, ád Manyikámnak is; Magda ösztöne szerint elteszi, amit kap, de ha figyelmeztetjük a jó testvér kötelességére, megosztozik. Magda nem jó, Magdának már erényei vannak, amelyekre már vigyáz, mint a ruháira, s lehetőleg gyarapítja őket. Az óvodában, ahogy bevezették, mintagyerek lett. E kis közösségben ő rögtön fölismerte az edényt, amelybe erényeket potyogtathat, s társaiban a mértéket kiválóságai lemérésére. A rossz fiúknak az óvodában beragasztják a szájukat... Ucó ilyenkor kétségbeesett zokogásba tör ki; Magda egész természetesnek tartja, hogy a bűnösök bűnhődjenek… – Hát terád szólt-e már az óvó néni? – kérdem tőle reménykedve. Csak néz, felüti a fejét, és szégyenlősen nevet.  – Nyelvet is akasztottak rá – ingerli az anyja. – Neeem, nem is igaz – mondja ő most már kínosan vigyorogva…

Elnézem a testvérei közt. A kicsire rátör: juj, te aranyos, s cipelni próbálja, mintha a babája volna. Máskor gorombán félrelöki. A gyöngédség nála kizárólag a fölény jele. A testvéreivel ő csak fölényesdit tud játszani. – Ez a Miki apja, tudod, Ucó – hallom a légfűtésen át. Máskor: – Most ide figyelj, a Hansel és Grétét fogom olvasni neked. – Megint máskor: – Megtanítsalak olvasni, Ucó?”… Szívesen gyalogol, szépen eszik, s a ruhája úgy jön le róla, ahogy ráadják. Mintagyerek, de az emberek nem nagyon szeretik.

Az emberek, azt hiszem, később még kevésbé fogják szeretni. Én azonban ebben a sok, félig-meddig ellenszenves tulajdonságban valami nagyon nekem tetszőt látok bontakozni. Az a hideg udvar egykor a tisztaság udvara lesz. A közöny: tartózkodás…

A feleségem magyarázata egyszerűbb: szerinte Magda a kedvencem. S valóban, ki kötelezheti az apa szívét arra, hogy mint az inga, egyformán lengjen jobbra, balra. Amikor ez a kislány fogant, négy hónapja temettük el az elsőt. Amikor megjött, nem kaptam őt, hanem visszakaptam… Hároméves és öthónapos korában, amikor pontosan annyi idős volt, mint első kislányom a halála hónapjában, tüdőgyulladást kapott, s hétszer szúrtuk föl a fülét…

Judit (1935)
Mi Ucónak hívjuk. Nem emlékszem már, hogy kopott le s gömbölyödött ki a sudár Judit-név a megmaradt u-betű körül ezzé a tréfás mackónévvé, de lányom fizikumának s jellemének alighanem van valami része benne… Mert középső lányom… gömbölyű, nyájas…

Nincs egy finom vonása sem, de föl-fölcsavar a bőre mélyén egy villanykörtét, s dől belőle a fény, lenhaja és nefelejcsszeme szinte visszaajándékozza fénnyel a napot…

Juditot az emberek szeretik. Ez azért van, mert Judit is szereti az embereket… Judit szeretete abban áll, hogy nem választja el magát túlságosan a világtól… Nem szeret versenyezni. Ha azt mondom, ki ér hamarabb ahhoz telefonkaróhoz, egy pillanatig tetszik neki, hogy most verseny lesz, futás, másvalami, mint az előző pillanatban; meg is lódul néhány lépést, de amikor elfárad, s hamar elfárad, nem szorítja össze szívét a hiúság démona; kiáll, elmarad, legföllebb a hirtelen magánytól retten meg: ne hagyjatok itt. A nővérét fönntartás nélkül csodálja. Ha ő nem tud valamit, hozzáfűzi, de a Manyikám tudja…

Kitűnő alvó. Erre abból következtetek, hogy reggel korán és frissen ébred. A vakáció alatt megelőz minket, öregeket is. Fél nyolc tájban valaki lenyomja a kilincset, az ajtó egy félarasznyira kinyílik, s néhány percnyi játékos várakozás után, arca reggeli fényességben beront ő. Ez az üdeség a nap folyamán rohamosan apad… A vacsoránál rendesen elalszik…

Lányaim közül azt hiszem, ő a legegészségesebb… Karácsony este várta  a Jézuskát. Hol az utca felőli ablakban ült, hol hátul a lépcsőházban, ahonnan a Rókushegyre látni. A Jézuska szánkója persze mind a két ablakból látható volt. Végre a csöngetést is hallottuk lentről. A testvére piros füllel, de öntudatosan rohant le a lépcsőn, hogy a csodával szembenézzen. Ő azonban megcsökönyösödött a lépcső tetején, húzta vissza a kezem, s csaknem fölsírt a szent rémülettől, mellyel a nagy pillanat rárohant. – Megvadulunk! Megvadulunk! – kiáltotta magánkívül.

Ágnes (1935, 1940)
Ágnesnek lejjebb a helye, mint a családban akárkinek, de minden törekvése az, hogy fölénk kerüljön. Ha a szoba egy pohár szóda: Ágnes a szénsav benne. Hol az asztalról szedjük le, amint egy Afrika-film vadjaként a hamutálca füstje felé kúszik, hol a székemre ágaskodik rá hátulról, s a vállamon át csap az íróasztalra kitett aranyóra felé. Bita, kiáltja ilyenkor, de csak az utolsó pillanatban, amikor a megkívánt tárgyat már a markából kell kicsavarni…

Ágnes ellen a család többszörösen vétett, s hosszú mellőzés és kirekesztettség az, ami e gót rohamokban bosszút áll. A gyermeknevelésnek vannak olyan segédeszközei, melyeket a szülői önzés igen könnyen alakít át a gyermek ellen. Ilyen nevelőeszköz például: a járórács, mely ha akarom, rács, ha akarom, ketrec. Ágnes, vagy ahogy a testvérei elnevezték, Gigi, az elmúlt nyarat ilyen ketrecben töltötte a Pasaréten, egy erkélyen. Az édesanyja telket vásárolt… az apja pedig nem tudott nyugodni, amíg a véleményét Magyarország feltámadásáról papíron nem konzerválta… Testvérei hajlandók lettek volna Gigit derekánál megemelni és hurcolni, de ez tilos volt nekik.

Gonosztevő-jelölt, ezt mondjuk mind a ketten. Ő boldogan, én némi félelemmel, ha a szobába, melynek némasága már gyanús, átlesünk. Ott áll a széken, gumibugyogója a térdhajlatában… és nézeget, mit lehetne megragadni.

Nagyobb gyermekeimről időnként elfeledkeztem. Ő itt vibrál a dolgozószoba levegőjében, munka közben is szorongás fog el, ha a légfűtés aknája, mely a gyermekszobából a szelídebb neszt is lehozza, huzamosabban nem ad felőle hírt… A testvérei félnek tőle. – Vigyétek innen ezt a gyereket – mondja a nagyobbik… Megtörténik, hogy az ijedt visításukra kell felrohannom: – Gyertek, gyorsan, Gigi megeszi a golyómozaikot. – S Gigi csakugyan ott áll az asztalon, s a kimarkolt üveggolyócskákat nézi, habozva, hogy megegye-e őket…

Mint családfő, rettegek érte… A bal lábán csúnya forradás van. Még máig sem tudjuk, hogyan jutott az ecetsavhoz. Amikor a lánynak feltűnt, mért sír ez ilyen soká, már benne ült. Tíz perc múlva a család sírt körülötte, s egyedül ő volt nyugodt. Kis híja, hogy a lábát el nem vesztette. Olyan a befelé kaszáló cipő fölött ez a heg, mint egy rásütött bélyeg. Egyedül a muzsika tudja őt lecsendesíteni. Ha testvérei ott forognak összekapaszkodva a rádióra, ő is nyújtja a kezét, és forog velem. Ha nem vesszük be a táncba, egyedül forog és nevet, amíg el nem szédül. Szőke haja alatt ilyenkor szelíd, megelégedett arcból csillog ki a szeme.

Ágnesre az egész család vigyáz, hogy az utolsó legyen. Neki nem lehet semmit elismerni, érezzük mindnyájan. Mi lenne, ha még dicséretekkel táplálnánk az önérzetét? Elég öntelt, pökhendi, tiszteletlen anélkül is!… Az anyjának szenvedélye, hogy ő töri belé leányait az elsőosztályos zsinórírásba…. A két nagyobb gyerek – Ágnesnél jóval okosabbak – nem is esett át rajt egy kis zsinór-mélabú és Luttor-idegbaj nélkül. Ágnes önérzetét azonban a legkeservesebb írólap sem tudta megtörni. „Milyen az az m-betű megint?” hallom föntről, s látom a possibilis pofon elől félrevont nyakát s morc pillantását. „Van szíved ilyen m-betűt írni?”… Az ember azt hinné, a gyerek már csupa bíbor, s elmosott könnyein át látja csak az írólap „Mici”-jét… De elég egyetlenegy i-betű, melynél a vállára hajló végzet néma marad, s ő megáll a ceruzával. „De ez az i, ugye gyönyörű, anyukám? Ugye boldog anya vagy, hogy most ilyen i betűt írtam? Ha még két sort ilyen gyönyörűen fogok írni, olvasol nekem a Boldog világból?”

Adjátok ezt a Gigit örökbe, kívánták testvérei, amikor még alig két-hároméves volt. Ez az óhaj, új alakban, azóta refrénje a gyerekszobának; anélkül, hogy Gigiben ábrándos sérelmeket ébresztene…

No, de majd az iskola! – Anyukám, ezt a Gigit ki fogják csapni az iskolából – jósolják a testvérei. S az előjelek csakugyan ijesztők… Ősszel, miután hátára tettük a nénjei táskáját, félve kerülgetjük az első lányosztály tájékát… beküldöm az anyját. A tanítónő nem mond semmi rosszat... érkezik a hír: Gigi ki volt ma állítva. Ágnes már négyszer-ötször ki volt állítva, hozzák a hírt a nővérei, akik évek során még fölállítva sem voltak. Az anyai balsejtelem újból megindul az iskola felé: „Egész jó kislány, néha napokig észre sem veszem.” A kiállításról szó se esik… Karácsony előtt kajánul mutatja a kiskönyvét: tiszta egyes. – Ezt csak azért kaptad, mert én vagyok az iskolaorvos – mondom neki. Különben is ezt számegyesekkel írták; nézd, a nővéreid betűvel kapták a kitűnőt. – Valamit csak mondanom kell ennek a kajánságnak.
Legjobban azonban mégiscsak a műtét ugratta ki Ágnest az utolsó helyről.


Ostrom után
(Békés, 1945 március)

Elővettem a képeket, amelyeket… készítettem a lányaimról…

Mért vetettem én kilenc éve, épp szilveszter napján azt a kis tanulmányt a papírra? Amért mondtam: dunsztost akartam csinálni a lányaimból, eltenni gyermekkoruk ízét és illatát… Ami akkor a szülői szívet szolgálta… ma egy hosszúra időzített biológiai kísérlet leolvasására nyújt alkalmat: mennyire van benn a két-három éves testecskékben a megidézett élet, mennyire váltak be mint jóslatok egykori képeim.

Magda négy és fél, Judit jó három, Gigi másfél éves volt, amikor az a felvétel megörökíti őket, jellemük szinte azonban ma is az…

De ahol a régi kép s a mostani valóság ellentmond, ott sem biztos, hogy a természet csapott félre, vagy a nevelés hozott ki mást; az író is torzíthatott… Magda strébersége, közönye, önállósága például mind csupa igaz megfigyelés. A róla készült képben mégis a kis Artemisz is ott van… de a természet finomságával reszkető nőalak, aki hősnőimben is ott él, transzponáltan s az öröklés anyagain át persze ott lappanghatott Magdában is, de nem ilyen arányban. Juditot viszont színváltó kedély, vagy ha úgy tetszik, Kretschmer ciklotímiája felé gömbölyítettem ki túlságosan, s ettől nem vettem észre riadalmaiban legkomplikáltabb gyermekünket…

Leplezzük le őket az új képekkel önmagunkban is.

Prestabilizált harmónia
Boldog ember az, akiben az ősei összeférnek…

Családunkban van valami a nemesgázok vonzástalan hidegségéből; mintha inkább az iszonyodásra, a nemes bokrosságra születtünk volna, s nem valódi szeretetre…

Családunkban az ő [Magda] modora a legkiforrottabb. Sokszor mintha ő volna  az egyetlen felnőtt köztünk – felnőtt, aki van annyira bölcs, hogy gyermeknek és hajadonnak álcázza magát. Ez a felnőttség nem tapintat, tudás; nagyobb belső szilárdságból ered… A tekintélyét is ennek köszönheti köztünk… Anyu, az egy nagy kemence, a bohém lézengés, a csendes traccsok, az odabúvások melege… Az én hibám az ő szemében: a szélsőségesség. Olykor goromba vagyok, sokat követelek… Amikor hat-hét éve először derült ki, hogy Judit erősebb nála az egyszeregyben, elsírta magát. Azóta Judit egyre több dologban hagyta el; előbb a versek, aztán az olvasmányok, a múlt nyáron a matematika, lassan már a nyelvekben is inog a fölénye. Magda elfogadja, hogy Judit „az egy abnormis agy”, s nem versenyez vele: elég önérzetet talál a munka halk rostjaiban, mellyel a családot átjárja. A munkakerülő Ágnes elsősorban őt hozza ki a sodrából, néha még egy alkalmi nyaklevest is kioszt neki, de ő mulat a legjobb ízűt is rajt… Csilla pedig, a kis Csija… Annak a számára az ő szívében van lerakva a gond, a megbocsátás, a türelem, azt ő menti, ha megharagszom rá, anya gyanánt kezemből. Annak ő is az anyja.

A mi családunk gyógyíthatatlan betegsége a rendetlenség… Nem az öröklés csodája-e, ha az ilyen házban egy négy-öt éves lányka egyszerre csak rakodni kezd, soha nem látott simító, hajtogató mozdulatokat végez, a maga szoknyáját, könyvét, fogkeféjét az áramló holmiktól elválasztja, fiókokat bélel ki nekik, s könnyezve ront közénk, ha tárgyai refugiumát földúlva találja… Magda tehetsége számára a kis testvérein át nyílt rés. Már Katát is szabad volt néha tisztába tennie, sőt a fürdetésnél is segíthetett…

Az új gyerek [Csilla] aztán egészen az ő zsákmánya lett. Ez a gyenge kis lény jókor született: vakációban. Bocskayba hoztuk le, itt a házimunkák elé sem lehetett olyan világos gátat állítani, mint egy városi konyhaküszöb s a pólyás mély kocsija után… A cseléd ettől fogva már csak emlék nálunk vagy akadémikus vitatárgy, s a gyermekmunka diadaljelvényei csak akkor kerülnek elő, ha valaki tiltakozásomra kitűnő lányt ajánl.

Az angolszász bombázások aztán befejezik Magda háziasszonnyá képzését. A mozgó háztartás most Mezőszilason tanyáz, s ott (főként amikor anyukának a beteg Csillával vissza kell Pestre rohannia) a lefölözendő tej, a tojástól ragadó liszthalom, frissen ültetett kotlós mind az ő batisztvállas babos ruhája felé tekint… Magdának… nagy szolgálatot tesznek  a kényelmesek, hogy dolgozni hagyják őket.

Aztán megesszük még, nagy kapkodva, a karácsonyi pulykát, s a kis család lesodródik Óbudára, a pincébe… Magda anyja ekkor már egy olajmécsnél nézi a hőmérőt. Pékhez menet ütötte át a lábszárát a gránát, egypár napig az is bizonytalan volt, hogy megmarad-e. Nekem viszont, a többi férfival föllebb kellett húzódnom, közelebb a fronthoz, ahol több a becsapódás, és kevesebb a nyilas. Most kezdődik aztán a csöpögő pincében a „gyermekvircsaft”… A második héten, Juditot kivéve, mindnyájan lázasak, Magda is megnyúltan hurcolja a harmincnyolc fokos lázát s a tizenkét kilós gyereket… Csak a negyedik vagy az ötödik héten, amikor a kitakarított tetves szoba állatai az ő fejébe is belekerültek, akkor borul sírva anyja nyakába: „Anyukám, nem bírom!”

Újabb próba: egy fapapucsos barát viszi őt s Juditot a csatamezővé lett Rózsadombon át a Pasarétre…

Én azt hittem, hogy egy ilyen kislányból, éppen mert olyan jól összeforrt benne a kétféle örökség, mind a kettőre telik, a családanyára s egy intellektuellre is. S ezt a reményt korai is volna még föladni. De talán nem hátra, vissza kell őt nyomni, hanem amerre a körülményeink: – előre. Nem a diákságba, hanem a felnőttségbe…

A súly alatt
A test egészsége itt ugyanígy csak a kosztüm, melybe a lélek öltözik, szeszélye szerint, s az pedig se nem beteg, se nem egészséges: viharzik s lebeg. Egészségnek és betegségnek ez az összenőttsége magyarázhatja tán Judit színváltásait is. Amikor kilenc éve első képemet írtam: azt hittem, az ő feszülő bőribe szorult a család egészsége. Aztán ő lett a legpityergőbb, legérzékenyebb gyerekünk… Aztán jöttek a megpróbáltatások, s Judit bírta legjobban. Szinte kivirágzott bennük, ő lett a legerősebb, a leghősibb gyerekünk. Ma megint változóban a kép, s én szinte a bőre szürkülésén figyelhetem meg, mint gomolyodik föl mögötte a lélek.

Dolgozik, ha kell, de nem szereti a munkát, igénytelen, de nem élvezi az igénytelenséget. Az ő boldogsága más. Azt mondhatnám: neki két boldogsága van – egy léha s egy hősi. A léha: belekábulás valamibe, Jókaiba, kártyába, nappali álomba. A hősi… de hisz éppen ezt kéne kibogozni! Juditnál ennek a komolyabbfajta boldogságnak bonyolult társadalmi feltételei vannak. Hogy mik, tán úgy mutathatom be, ha a legboldogtalanabb és legboldogabb napjait írom le, egymás után.

Judit az Erzsébet-nőiskolában volt életében a legboldogtalanabb. Bennlakónak került oda az elsőbe. Mint októberi gyerek, egy évvel öregebb volt a társnőinél, észre, olvasmányra hárommal is... A természetes az lett volna, hogy ilyen anyányi jeles tanuló tekintélyének a szárnya alá fogja a többit. Magda tornában a sor farkán állt, a serdülésben is hátrább volt barátnőinél, mégis mindig egy kis udvarló nyáj közepén találtuk. Judittal nem így volt. Ő túl nagy vagy túl szokatlan volt a sárgacsőrűeknek…

Hogy miért?... A legfontosabb különbség tán az volt, hogy Juditnak fontosak voltak az osztálytársnői, Magdának nem. Az életben sincs szörnyűbb kiszolgáltatottság, mint egy nagy lélek, amelynek szüksége van a kicsik szeretetére. A nagyságnak a közöny… vértjében kellene születnie, máskülönben minden vonzalmából seb lesz… Nos, Juditnak, akinek Tolsztoj Ifjúságavolt a legkedvesebb könyve, halálosan fontos volt, hogy a Cilikét olvasó Évák és Terikék vele akarjanak egy pár lenni…

Judit pedig hibát hibára halmozott. Nemcsak fájt, de ki is mutatta. Szemrehányásokat tett, féltékenykedett. S ha csak féltékenykedett volna, de magába szállt. A papjuk, úgy látszik, komolyan vette a gyónásra készülést, azt mondta: keressétek magatokban a hibát. S Judit kereste magában…

Az erényei is éppoly idegenek, utálatosak voltak a szemükben, mint a hibái. Az igazgatónő bejön az osztályba: Ki tudná a Szózatot (nem tanulták még) elmondani? Judit fölállt, s beleadta a szavalatba a szívét. Hogyne, hisz az osztályért szavalt. Az igazgatóné megdicséri, például állítja. A folyosón azonban egy gyűlölködő csapat fordít hátat neki. „Úgyis csak azért tartottad fel az ujjad, hogy bennünket megszégyeníts. Nahát, minekünk azért nem fogsz imponálni!” Egyik barátnőjelölttel az olvasmányaikról próbál beszélni. Az Gyuri bácsi meséiről, ő Tolsztoj Szerjózsájáról… A kislánynak szöget ütött a fejébe a dolog: „Meg kéne verni az apádat, hogy ilyeneket olvastat veled.”…

Mi csak lassan vesszük észre ezt a meghasonlást… „Igen, elég jól – mondja másodszorra. – A tanárnők nagyon helyesek.” Ebben már az is ott van, amit csak október végén mond ki: „Csak tudod, a gyerekek.” Mi a baj velük? „Olyan buták. Képzeld el, lóversenyt játszanak.”… „Látod, én is egész életemen át mást sem tettem, csak a mások lóversenyét játsztam. Pedig én is butának találtam.” Ő rám mosolyog, s a boldogság fénye, hogy itt vagyok, s foghatja a kezem, átvilágít a kimondhatatlan fájdalom páráin… Otthon is csak élvezi a havi egy kimenőjét…

Az anyján át aztán mégis megérkeznek a panaszok hozzám is. Őt senki se szereti, a tanárnőnek kell párt adni mellé, különben maga kacsmaroghatna a sor végén. Még a kekszét sem akarják elfogadni. A harmadikosokhoz bement, hisz Magda is köztük van, s azok visszaküldték kopogtatni…

…a félévi tiszta egyesében egy kettes van, magaviseletből. Többen is súgtak, s a tanárnő dühös lett. „Ki súgott?” S csak ő állt föl. Magda is megerősíti a dolgot: „Judit olyan marhán becsületes. Ha egy tanárnő csak úgy odakiált a sornak, hogy ki beszél ott, ő föltartja a kezét. A tanárnő aztán azt hiszi, szemtelenségből teszi.”…

Judit boldog kora az óbudai pincében kezdődött… Juditról az asszonyi karavánok hoztak hírt… Az egész nagy családban ő bírja legjobban. Ez elég furcsa volt, hisz a tüdőgondozó Pirquer-oltásai mindig az ő karján gyúltak ki…

A hóharmatos hegymászók egy-egy receptet is kikapartak a kendőjükből. Ezek az én hajdani receptpapírjaim voltak, s nem orvosságok voltak rajtuk, hanem ágyban fekvő feleségem üzenetei… „Magdi, Gigi csupa tetű, nem győzöm irtani, mert agyonrakták már petével is a hajukat, s mi napok óta mosdani sem tudunk, nemhogy fésülködni, mert vizünk sincs. Ucó rémített ma el egy ijesztő hőstettel. Kiszökött reggel, egyedül három üveggel, és addig ment, amíg vizet nem kapott… Így a betegnek (Ágnes) s a két kicsinek (Csilla s az unokahúgom lánya) most van. Ha nem tart már soká, akkor még látsz is életben közülünk valakit.”

Ezért mégiscsak érdemes apaként ismerni gyermekeinket…

Így Judit új, nekivaló szerepkört küzdött ki: ő lett a hősnő a családban…

A menekülés Budáról még egyszer próbára tette ezt a lelkes kis lelket… Mint valami szent család, azzal megyünk, amit magunka tudunk rakni. Én a gyereket viszem, s egy összegöngyölt paplancsomagot a hátamon. Judit kapja hátára csatoltan a legnehezebb zsákot. Az óbudai Árpád-hídnál hoz át bennünket az azesti utolsó bárka… A Nyugatinál már néptelen az este… Odáig Judit, ha el is maradt, de jött a megszokott hősiességgel. Csak amikor a házmester elküld s a Károly körút nem akar fogyni, akkor nyöszörödik el végre, mint egy tizenkét éves gyerek… Az ukránbetegség gyötri.

Azóta őbelőle is gimnazista lány lett. Szinte nevetséges: második gimnazista… Kosztolányit, a Thibault-családot olvassa. S ha rászól az ember, már megint ocsúdón mondja: „Mi? Tessék?”… A kamrában nincs zsír, s szóba kerül, hogy nem lehetne-e zsírért házitanítani. „Ti nem vállalnátok tanítványt?” – kérdem a nagylányoktól… Judit… másnap odasompolyog: ő tanítana… Én odaadok neki egy elsős kislányt [Ágnest]… Azt taníthatja földrajzra, természetrajzra, s jaj: latinra. Ha azzal megbirkózott, már csak könnyebb sora lehet.
Hanem a matematikusság mégsem tetszik neki. Rajta látom, hogy a szerénység milyen okszerű következménye a képességnek. Amit tudunk, az nem lehet nagy dolog…

Külteleki színésznő
A mi családunkban Gigi az egyetlen igazi ember. Az emberek ezt észre is veszik; aki családi életünkbe bepillant, rögtön őt akarja megmenteni… Gigi javára azonban be is avatkoznak… Az iskolában, ahová panaszkodva s panaszra várva ment be az anyja: „Maguk csodálkoznak – mondják –, hogy van egy valódi gyerekük.” … „Mi beszéltük az urammal – vallják be a békési házigazdák –, hogy tenni kéne valamit ezért a gyerekért. Észre sem veszitek, mennyire elnyomjátok.”… Erre egy indok van, az, hogy ő ember.

Ágnesről a családban két kép van: egy erkölcsbírói s egy humorizáló. Az erkölcsbírói ilyesformán fest: Ágnes a legnagyobb szabotálótehetség mindazok közül, akiket valaha sörért vagy élesztőért küldtek…

Mint házitanítót, ez hozott a gyilkosság határmezsgyéjére. „Ágnes tanulás közben”: erről rövidfilmet kéne készíteni. Ha ránézek: csupa suttogás a szája, még a kezét is gyömöszöli, csakhogy mutassa, mennyire tömi a szöveget. Ahogy elfordulok: látni, mint húzódik vissza az öklendező arcból s az összegyűrt kezekből a figyelem… Előbb a suttogás hallgat el, s aztán Gigi dereka is visszacsuklik, a könyvből fedezék lesz, amely mögül két kék szem lesi, mikor lesz a legalkalmasabb WC-re menni. Mert a WC: azellen a rá-rákiáltó apának sem lehet tiltakozni. Néha persze rá sem kiált. Ilyenkor Gigi, miután a menhelyből előkerült, mindig talált a konyha körül valami munkát. „Anyukám, nincs szükséged vízre?” „Anyukám, ne etessem meg a kis Csillát?” A meglepett anyuka persze lépremegy…

Pedig gyors az esze, ha egy dióskiflitől van függővé téve: amin máskor egy délután elnyámmog, félóra alatt megtanulja. Ilyenkor ő mondja. „Ebből láthatod, apukám, máskor hogy szabotálok.” Judit számára persze mindez érthetetlen. Hogy Ágnesnek nem jobb túlleni rajta, s hogy nem kényelmetlen az iskolába készületlen ülni…

De még a család sem tud Gigi fölött állandó aeropág [levegőben lebegő] lenni, s ha az ember az erkölcsi érzést egyszer szögre akasztotta, már mulathat is benne – az emberen. Különösen az önérzete szórakoztatja a nővéreit…

A korlátlan belátás azonban nem árt a korátlan önérzetnek. Sőt, mintha az is növelné az önérzetét, hogy olyan rest, buta tud lenni. Judit szinte azért túlozza a hibáit, hogy földúlhassa magát, Ágnes, hogy annál könnyebb legyen a szíve. Például egyáltalán nem olyan buta, mint ahogy elismeri magáról. De miért ne ismerné el, amikor az neki semmi fájdalomba nem kerül…

A földön nincs hálátlanabb dolog, mint az erények sarkallójának lenni; s nincs kifizetődőbb, mint hibáink cinkosának…

A legszánalmasabbak persze a közbeszólásai. Egy értelmes családban, ahol senki sem akar szellemességével kitűnni, ő böki közbe, a legkisebb, a leggyengébb eszű, a szellemességeket. S közben nézi magát, hogy legalább egy nevető képet lásson – a tükörben.

A család persze kiismerte már Ágnes reflexeit. „Már megint szerepelsz” – mondja az apja, ha mint egy balett-táncosnő valami nagy butasággal pördül be a közfigyelembe. A családon kívüli világ nem ilyen hálátlan. Gyermektársaságban például elég a jókedvet kavarni, egy sapkalerántás, egy táncmozdulat, egy butaság éppúgy megfelel, hogy a mindig kész karnevált kirobbanásra bírja. „Gigivel nincs még baj – kérdezzük nővéreit – az iskolában?” „csak azt látjuk, hogy a gyerekek szeretik” – hangzik a tárgyilagos válasz.

A legjobban azonban vadidegenek, sortállók, látogatók, főképp cselédek előtt szeret szerepelni. Azokat érdekli a másféle népség élete, s Gigi ellenállás nélkül húzódik a nagyobb röhögés, a hangosabb föltűnés felé… A hallgatóság megtudja, hogy erzsébeti nagymama háromszor ment férjhez, hogy kis Csilla hat ujjal született, hogy Ilon idején anyuka egy katonanadrágot talált a konyhában, de nem szólt, csak kisomfordált, hogy apukának morfium van a zsebében, s fél, hogy letartóztatják. S ha anyuka szidja, ő csak azt mondja: „Én nem tehetek róla, anyukám, én csak a te természetedet örököltem.”… „Tudjátok, mi lesz Gigiből?” – jósolgattam az utóbbi időben. „Külteleki színésznő.” Azaz az ösztöne egy színésznőé, de a tehetségéből csak a kültelkekre telik, ahol egy kis jókedvvel s nagy színészek hulladékával lehet a tehetséget is pótolni…
Az óbudai pincében, ahol Judit fahasábokat cipelt, Magda pedig pelenkát szárított; ez a diagnózis már majdnem hogy bevált…

Sajnos a pince visszaadja Ágnesnek a „Capitaly”-leckét. A nagy sürgölődésben összeszed egy csomó streptococcus haemoliticust. Előbb csak a mandulái dagadnak be, aztán a lábai is. Én akkor már fönn vagyok a többi bujdosóval Illyéséknél. Oda érkeznek a riasztó receptek. Ágnes már nyolcadik napja beteg, s az állapota inkább romlik. „Attól félek – írja az anyja –, itt kell őt a Zsigmond téren eltemetnünk.”… Én vigasztalom az anyját, szalicilt szerzek, az éjszakai csöndben azonban, amikor az ember túl van a gondon, s jön a gondolkodás, Ágnes ki teste s az orvos kórisméje kerül Platón helyébe. Ember és szülő között úgy látszik, van mélyebb összetartozás is, mint amiről tudunk. Milyen idegen volt ez a gyerek az én ítéletemnek, mint egy kakukkfióka. S most hogy féltem! Buda ostroma semmi ehhez a félelemhez képest. Ha el nem veszik tőlem, a velünk bujdosó orvos pisztolyával átlövöm a  combom, persze csak az izomzatot, hogy mint sebesült mellette lehessek.

Tizenhét év múltán
(1953)


A feleségem most azt kéri, hogy a névnapján megint egy… felvétellel lepjem meg: írjam meg, milyennek látom tizenhét év múltán az akkori kisfilm megnőtt szereplőit, s milyennek a negyediket, aki azután született. Megteszem: hisz egy ilyen ajándéknak más haszna is lesz tán, mint az olcsósága… mennyire van meg egy három-négy, sőt másfél esztendő gyermekben a felnőtt asszony vagy lány jelleme… az „alkat” már gyermekkorban is megvan, csak testi és szellem burka az, amit a körülmények módosítanak – vagy ellenkezőleg, hogy a serdülőkor egy kiszámíthatatlan második születés, amelynek két pontjáról nagyon elütő arcok nézhetnek egymásra… Ez a névnap most előhív egy ilyet.

A felvételek helyes értékeléséhez persze azt is számba kell venni, hogy nemcsak a lefényképezettek változtak meg, de masina is…

Magda
Kiskorában ő volt a kedvencem… A kis Magdát  ez a tisztaság, nyugalom – s hozzátehetem, szépség – láthatatlan, de érezhető burka vette körül. Már mint egész csöpp kis lányban, föltűnt benne valami „hidegség”…

Ő volt a legfinomabb s mégis leginkább Németh… a jelleme is kitűnt a családból: dologszerető volt, rendesebb, holmijára vigyázó, zárkózott, ahogy a testvérei mondták: önző. Volt az unokanővéreim közül egy gazdalány, akit arcra is rendkívül hasonlított Magdára; - róla mintáztam a Gyász hősnőjét…

Magdát mi az utolsó tíz évben annyiféle változatban láttuk… Olvasom az angliai leveleit: meglepő jóízlésre valló beszámolók olvasmányiról (Brontéről például); passzív cselédlányi engesztelhetetlenség a környezetével; sóvárgás haza, ahol ezalatt Judit élvezi az Eötvös-kollegista udvarlókat, akiket anyu a restaurált romházba összeterelget. Aztán egy szép tavasz Vásárhelyen, ahol egy hónap alatt készítem el a hetedikből – s közben kis legénylakásomban állandóan ott érzem észrevétlen háziasszonyi gondosságát. Egy telet Pesten töltök: s éjjel kettőig várom őt haza; a nyolcadikos diáklány színház után vendéglőbe jár az udvarlójával. A tavaszon följövök: egy ideges fiatalember rohan be a házba, s hívja el rövid sétára. Egy-két óra múlva izgatott küldöncök: a fiatalember eltűnt a szállásáról, s bejelentette öngyilkosságát. Az őszön váratlan menyasszonya lesz az öngyilkosnak – anyja sem tudja megakadályozni, hogy hozzámenjen -, s három hónap múlva elválik tőle. A fiatalember az Iszony lányát emlegeti. Magda két hetet nálam tölt Vásárhelyt: Pirandello-darabokat olvasunk olaszul, s nagy terve csinálunk nyelvész-jövőjéről. Hazamegy, otthagyja az egyetemet, gépírónő lesz – s motorbiciklik hátsó lovasaként vágtat lovagjaival. Mint elvált asszony, udvaroltat, öltözködik, s hivatali munkája mellett angolórákat ad, s végzi az én havi 300–400 oldal gépelésemet. Aztán egyszerre férjhez megy a tátrai úton megismert mérnökhöz… szerelmes asszonyként röpül haza. Egyszer csak kitör, teli lesz panasszal; mint hisztérika mutatkozik be: kiderül, hogy másállapotban volt. A magzatból nem lesz gyerek…

Szeret szépen öltözködni, de ez inkább csak rendszeretet, ízlés nála, a megjelenésből nem csinál női fegyvert; nem hódít – elvárja, hogy hozzászegődjenek. Annak ellenére, hogy gondossága, észrevétlen munkája atmoszférát teremt, nincs ereje, hogy a körülötte lévő életnek ő szabjon törvényt: hontalan jár a mások csinálta zűrzavarban…

Magda mindig tudja, hogy az, amibe belekerül, jó-e, rossz-e – többnyire inkább rossz, s egy nap véget vet neki: akár angliai cselédkedés az, akár egyetem, akár tanulás apukával… mint Édes Annánál, látszólag minden rendben van, amíg csak egy szép nap le nem rántja az abroszt… magda nagy, emlékezetes robbanása, amellyel ezt a sajátságát a család tudatában rögzítette: természetesen a válása volt. Három hónap után, éppen április elsején, úgy hagyta ott az urát, hogy nemcsak annak, de az anyjának sem volt sejtelme se róla, mi készül, legföllebb én gyanítottam lenn Vásárhelyen, nem azért, mert hozzám bizalmasabb volt, hanem mert a robbanás utánra az én kis legényszobámat szemelte ki első menedékül…

Ha az ő kitűnő munkaereje csak egy piciny munkával segítette volna az apai leckét: ma nyolc-tíz nyelven állna ugyanúgy, mint az angolban-németben… Az ő közérzete azonban sosem vállalta ezt az önképzést, amelyet kettes ábrándozásunkban el-elfogadott. Ennek az asszonyi önérzetnek eleinte az volt a fontos, hogy egyszerű, de drága ruhája, duplatalpú cipője legyen, hogy ahová ő behajózik, a szem elégedetten álljon meg rajta… S az a nagyszerű munkaerő, amely a képességekben előírt célért moccanni sem volt hajlandó, ezekért a célokért gépel, műszaki rajzokat csinál…

Magdának ez a nagy odaadása az ura iránt a család többi nőtagját elég sokat foglalkoztatja, sőt ingerli is… „Magda olyan, mint egy puli, aki két lábon áll; úgy követi szemével a férjét…” Én azonban büszke vagyok rá – bár aligha kér ebből a büszkeségből -, hogy olyan odaadó feleség tud lenni, s ha némi irigységgel nézem is a férfit, akinek ő egy egész angol könyvet fordít le a névnapjára, amit az néhány leereszkedő szóval tol odébb: - ez a derék kis asszony megvigasztal az elvesző tudósért, akinek a körvonalait én láttam benne…

Judit
Judit volt születésekor a legnagyobb lányunk… Ez az elsőbbsége, sajnos, azóta sem maradt le róla; tizenöt éves korában volt néhány hónap, amikor ő volt a legszebb lányunk, magas, a haja, a bőre hamvasan sugárzó, „épp a legjobb”; de a hormonok, sajnos, nem vettek tudomást erről…

Nem változtatott sokat a hajdani Ucó kardinális sajátossága: a szórakozottsága… A fizikus… Judit is szeret, sőt tud is csinos és hódító lenni… Jóska igényes férj…

De ugyanakkor a hormonok, amelyek Judit lányunk idomait kissé tovább érlelték a kelleténél, a lelke beérését úgy látszik, ugyanannyival késleltették. Rajta szépen szemléltethető, hogy ész és lélek „érettsége” – mennyire más dolog. Három nagy lányunk közül vitathatatlanul ő a legeszesebb… Ezt az ő jó beágyazott gyermekdedségét sok mindennel tudnám bizonyítani: elsősorban, hogy minden sikere ellenére ő tud a családból a legnehezebben kiszakadni. Viszonya az anyjához olyan szép, hogy arról regényt lehetne írni: a tudós nő, a társaságban forgolódó asszony, aki sehogy sem tud egyszerű… anyja test-melegéből s nemcsak attól, a tételeitől, ellentmondás nélkül átvett asszonyi világnézetéből kifejleni. „Anyu mellett sosem érzem úgy, hogy félnem kell valamitől” – magyarázta meg egyszer a biológiailag gyengébb lénynek ezt a mély… ragaszkodását… A házassága, bár szerelmi házasság, ezt a ragaszkodást, ah lehet, csak mélyítette. „Jutka egész este lázban volt – írja a vőm abból az alkalomból, hogy az anyós Miskolcról megjött Magdától -, hogy végre tíz nap után anyuval beszélhet… Végre beszélt Gigivel, de még nem érkeztek meg…” Szinte hallom a két kisebb lány rivalgását, amikor ez a telefonbeszélgetés végre nyélbeütődik. „Na, a szerelmesek! Persze, a drága Juditkája. Most egy óráig nem lehet őket a telefonról levakarni!”…

Igazán, mint a szerelmesek! A napi telefon és a vasárnapi közös ebéden kívül még találkáik is vannak, amelyeknek egyetlen célja egymás lényének az élvezése – no meg anyuka megcukrászdáztatása. Mert Juditnak nincs nagyobb gyönyörűsége, mint az anyjára költeni. Különben is gyerekesen bőkezű a családjához… Az anyjának azonban kizárólag haszontalanságokat vesz, amihez nélküle sosem juthatna hozzá: a karácsonyi retikülben: teljes felszerelés, s mint kis hal a nagy halban egy kisebb tárca, abban három százas. Az anyja bontogatja – úgy nézi, mint Jutka nézte őket, amikor a nagy szegénységünk idején mégis összekaparta nekik karácsonyra a három hét alatt elromló karórát…

Juditnak ez a rajongása különben nem korlátozódik az édesanyjára. Tud ő rajongani a tanáraiért is – ez is egyik gyermekded vonása. Azt például, hogy ki Hajós, és mi az a DIFGEO, amit Hajós ád elő az egyetemen, nemcsak mi, a testvére, férje, sógora, kis Csilla tudja, de alkalmasint a varrónők s a nem szakmabeli bridzspartnerek is… Ha valaki, Judit tiszteli a kiválóságot. Azt tudniillik, amelyről élményszerűen meggyőződött.

Tizenhét évvel ezelőtt azt jósoltam, hogy Judit jelesre fog kollokválni Császár Elemérnél. Erre a jóslatomra a hároméves kislány lojalitása bátorított föl. Juditban már akkor is megvolt – vagy helyesebben mindmáig megmaradt az a vonás, hogy szerette az emberek érdemét, még a versenytárs érdemét is, eltúlozni, véleményüket kánonszerűen tekintélyül maga fölé emelni. Felnőttekben ez a lojalitás ritka…

Az eddigiek után nem is kell mondanom, hogy Judit rendkívül becsületes. „Neki sosem voltak piszkos kis ügyei” – ahogy az anyja mondja. Mindent elmond, sohasem hazudik, mint a tiszta tó: a megkapart iszap föltűnik, s gyorsan leülepszik benne. Rendkívül igazságszerető. Ha halálos haragban van a húgával, de mi olyant mondunk, amit nem érez igaznak, rögtön a pártjára kel… Judit sohasem akar jogtalan előnyökhöz jutni…

Arra, hogy van nevelés… s egy kívülről jövő beavatkozás nemcsak sorsunkon változtat, de alkatunk mélyibe is leérhet, Juditon bizonyító erővel tapasztalhattam. Tizenegy éves volt, amikor a nénje tanítása közben észrevettem, hogy kitűnő matematikai érzéke van… Judit ebben az időben rendkívül boldogtalan, zaklatott s pityergős volt. Hihetetlen sok regényt olvasott; azokban a legboldogtalanabb alakokkal azonosította magát, valóságos kis Kőcserepy Vilma volt… S ha ez a gyermekkori matematika-oktatás különben korántsem licitálta ki Juditból azt, amit mint egy Pascal-apa ott sejtettem benne, a sorsát mégis eldöntötte. Judit tizenkét éves kora és az egyetem közt egy tapodtattal sem nyomta kijjebb matematikai ismerete határait, tanárait, tanulótársait, környezetét azonban mégis elsősorban a matematikai fölényével kápráztatta el…

Jutka első szerelme is a mostani férje volt, akit ő – Magda válása után, logikai természetű meggondolás alapján – kétévi különélésre ítélt, még mielőtt hozzáment volna…

Jóska persze feltűnt; egy sí-kiránduláson találkoztak, s Judit két évvel a logikai szakítás után asszonnyá lett… Azóta boldog. Tanulóköröket vezet; hetente egyszer Győrbe utazik, ahol rajz és magyar tanárokat matematikussá képez át, kollégáit bridzs-partikar gyűjti az ura lakásán…

Ágnes
Ágnessel kapcsolatban legrégibb és legállandóbb benyomásom a félelem; - Ágnes csinálhat valamit… Ágnesnek a jósága is gyanús volt… Vásárhelyen egy iskolába jártunk… A tanári szobába már be sem jártam, mert ahányszor beléptem, egy újabb Gigi-anekdota fogadott… S bár Gigi ezt az aggályt újra és újra s néha ragyogó módon újra megcáfolta, a gyanú, ha szelídülten is, megmaradt, s vele együtt a félelem is. Hogy mivel okolom meg? Megokolni az effélét nehéz persze, főként ha az embernek első érvül olyan valami jut eszébe, mint Ágnes nevetése…

Ha komolyabb érvet kell felhoznom a diagnózisom mellett, azokat az „erkölcsi” vagy pontosabban képmutatási kihagyásait említhetném, amikor az igen kedves, előzékeny gyermeket játssza, s megindult közlékenységében… Például legutóbb kinn vagyok Visegrádon az alkotóházban, írok, hogy hozzon ki egypár holmit, vigyen be kéziratot. Gigi kijön, elhoz mindent; hogy az apját nem kompromittálja, ki sem festi magát, gyöngéden, finoman viselkedik. „Szegény Tisza, miért is bántjátok”, mondom magamban. De egyszer csak fönn ülünk a kápolnánál, nézzük a Dunát, s Giginek a leterített zsebkendőmön megnyílik a szíve. „Most jövök rá az egyetem ízére” – s két perc alatt négy-öt olyan dolgot tudok meg tőle, a világ legtermészetesebb hangján, hogy csak ocsúdok rá, amikor autóbuszra ül már. Például, hogy a zárthelyire kellett készülni, a haverok (négy fiú, két lány) hívták, menjen színházba velük; mondta ő, ha ti meg eljöttök utána tanulni hozzám. Az anyja és Csilla nincs otthon, s tőle egy egész diákbanda távozik reggel hatkor, az együtt töltött éjjel után. Ha Gigivel az ember egy kis apai beszélgetésre négyszemközt egyedül marad: az efféle közléseket, épp a leggyanútlanabb, már-már idilli percekben, sohasem kerülheti el.

Abból, amit mondtam, a társadalom minden ismerője kikövetkeztetheti, hogy lányaim közül Gigi lesz az, aki a legnagyobb népszerűségnek örvend…

Gigi jellemét a családba bepillantó nagynénik és amatőr lélekbúvárok… gyakran igyekeznek a család rovására megfejteni. „A családban mindig ő volt a legkisebb s a rossz” – hallottam a múltkori zsúron a hallajtó üvegén át két pszichológussá előlépő mérnök tanakodását. Vagyis mi Gigit mindig elnyomtuk, lehurrogtuk, két tökéletes nővére mellett ő volt a tökéletlen; természetes gyermeki frissességét, rosszaság, ostobaság gyanánt kezeltük – holott ő volt az igazi gyerek, az igazi fiatal lány… Gigi alap-reflexe tizenegy-tizenkét éves koráig valóban az volt, hogy ahol emberek beszélnek, főképp pedig a nővéreinek udvarolnak, ott őneki a kör közepére kell pördülnie… Ez a családon belüli ripacskodás egy időben komoly hivatás-vágy formáját is öltötte; anyuka egész komolyan tárgyalgatta a barátnőivel, hogy Gigi a hat vagy nyolc osztály után színiiskolába megy. Ebben az időben Ágnes Ady-, Babits- és József Attila-verseket szavalt, s meg kell hagyni: eléggé szépen. Úgyhogy már magam is reménykedtem, hogy a versmondás tán valami kapu lesz számára a művelődés felé, s magam is biztattam rá. Ez vette el a kedvét, vagy hogy a verseket tanulni kellett; de a versrepertoár nem bővült…

A színésznőségnek – végleg – nem tudom mi fütyült be, de egyszer csak nem volt több szó róla… Ágnes, aki igen fejletlen piciny lányka volt, s még tizennégy éves korában is azzal torkolltam le: ahol nincsen melltartó, minek ott udvarló, akkorára nyúlt, mint Judit, csak karcsú, egész karcsú maradt, lába vitathatatlanul legszebb a családban, ha őrült Loreley-frizurája helyett egy laza kontyot ejt a tarkójára, a nyaka is valóságos hattyúnyak lesz. A bőre, igaz, anyám halovány bőre, s egy kis strapa után gyűrötten fakó lesz, de van érzéke az öltözködéshez, s egy kivonulásnál a festék s az izgalom törékenységgé mérsékli vértelenségét. Egyszóval lányaim közül ő az, aki Vénusz csillaga alá került… az én gyanakvásom azonban továbbra is megvan vele szemben.

Ennek a gyanúnak, ha állandóan félelemben tart is, van egy előnye: Ágnes az a lányom, akiben nem csalódtam, sőt ő az, akiben folyton előnyére csalódtam – anélkül hogy a félelem eloszlana. Az első kellemes csalódás az volt, amikor az első elemiben neki is megadták a tiszta egyest. De ez inkább a magam nagyságát bizonyította… A nagy zuhanást a középiskolában vártam. De Békésen, Vásárhelyen még mindig az én barátaim, kollégáim voltak a tanárai. Hetedikben azonban felkerült Budapestre, s ha nem is a tudás, az eredmény inkább javult. Sőt egy-két tárgyban, mint magyar-történelemben állítólag a legjobbak közé tartozott. Szélhámos – javítottam ki a diagnózist. S ezt Gigi is megerősítette. Azzal soha nem dicsekedett, hogy valamit ért, tud, szeret tanul, annál többet, hogy melyik tanárt mivel ámította el…

A pesti bizonyítvány azonban nem az utolsó „csalódás”, amit Ágnes lányom okozott. Hetedik után, mialatt mi az anyjával vidéken voltunk, egyszer csak állásba ment; egy ismerőse behozta bérelszámolónak az ipari szerelvények gyárába. Az elszegődés közvetlen oka az volt, hogy nem volt megfelelő télikabátja, azt akarta megkeresni.  De elfogadta azt a magasztos apa-könnyítő magyarázatot is, hogy ez elég jó állás, ő ebben megmarad, s a nyolcadikat elvégzi majd mint magántanuló. Mi igyekeztünk – rossz sejtelmeink ellenére – csodálni őt, s Giginek ez a tisztelet még a mozgását is újraszabta. Időben kelt, nem mulasztott, hivatalában megfelelt, fellépése olyan nyugodt, magabiztos lett, mint egy kereső nőé. Az érettségi-készülethez is hozzáláttunk. A legreménytelenebb tárgyon, a latinon kezdtük… Én kicsi kora óta nem tanítottam Ágnest, s akkor is csak rövid időre, s meglepetve láttam, hogy éppen olyan jó esze van, mint a nagyobbaknak… Ágnest kezdte az egész család hősnőnek, sőt vértanúnak tekinteni, aki tizenhét éves korára állásba megy, csakhogy az apja válláról levegye a terhet, s a tehetségesebb nénjét önfeláldozva taníthassa. Én nem is tudom, el szabad-e ezt fogadnunk – kezdte az anyja, négyszemközt mondogatni. Persze nemcsak a kását, Ágnes vértanúságát sem eszik olyan melegen. Kapóra jött, hogy a minisztérium nehézségeket támasztott a magántanulói engedély megadásánál. Törvényekről hallottam, hogy a gyárat s tán a szülőket is megbüntetik, ha a gimnazista lányt kiveszi az iskolából. A hangulat most már olyan lett: embertelenség volna lánytól ilyet lefogadni. Ágnes így kis késéssel vissza is ment az iskolába…

Ettől fogva Ágnes egyeteme lett a két szülő egyik vitatárgya. Ágnes eddig még semmivel sem mutatta ki, hogy a felsőbb tudományok nagyot vesztenének, ha az ő képzése az érettségivel megállna. A taníttatása viszont havi nyolcszáz forint terhet jelent beláthatatlan időkig, ami fordítói viszonyaink mellett havi száz munkaórával ért fel… „Várjuk meg – mondta az édesanyja -, ha jelesre érettségizik, mehet egyetemre.” Akkor én már tudtam, hogy ha jóra teszi le, akkor is megy. Ágnes azonban meg is szerezte a jeles érettségit… Gigi minden vitorlázó-ügyességét beleszámítva is alkalmas lehetne, hogy középiskolai oktatásunk hitelét a szememben megrendítse…

Ágnes vegyész lett… A nyáron át én több javaslatot tettem, aminek a vegytan megszerettetése lett volna a célja, ezek a javaslatok azonban csukva találták az esernyőt… Az egyetem első hónapjai ugyanígy teltek el, amit még súlyosbított, hogy menyasszony lett… Luteránus pap-fiú, maga is pap – a papságot már a mi segélyünkkel hagyta ott, s lett műszaki rajzolóvá s Ágnes első lovagjává… Az egyetem ennyi izgalom közt szinte csak napi kirándulási hely lett. Szerencsére vannak „zárthelyik”, s a dolgozatírás izgalma egy-egy éjszakára ki-kinyitotta az Gigiben az ernyőt… Sőt a kollokvium előtt már-már olyanformán tanult, mint Judit… Vagyis Ágnes az egyetemen is megállta a helyét.

Ez a megerőltető kétheti tanulás azonban végleg lehűtötte őt a vőlegénye iránt. Szegény fiú ő igazán nagyon szerette Ágnest, csak mint mondta, másképp ütemezte be a házasságot. Ő egy-két évet még vőlegény szeretett volna lenni, Gigi viszont január 21-ére, a névnapjára tűzte ki az esküvőjét… Azóta volt egy-két izgalmas éjszakánk… Szerencsére nem történt semmi… Gigi… élvezi a szabadságot, s hogy félév eleje van. Az apa pedig, aki örült, maikor menyasszony lett (na, más mérgelődik vele), és hálát adott, amikor a menyasszonyság megszűnt; most mélabúsan sóhajt föl: bár lett volna úgy, ahogy a vőlegény akarta, s maradt volna meg, amíg az egyetemet el nem végzi, menyasszonyának.

Csilla
Amikor Csilla született, már nem voltunk fiatalok; nemhogy én, az anya is közel járt a negyvenhez… Csillát szoktuk ugratni: Csilla, te nem a gyerekünk vagy, hanem az unokánk; a te mamád Magda volt. Hitetlenkedve nézett ránk – de kérdőn is: nem volt elképzelhetetlen. Hisz amikorra meglett, anyja már belefáradt az öt gyermek pólyázásába, etetésébe – átengedte a kis Magda ébredő anya-ösztöneinek… Én méghozzá éveken át nem is igen láttam, s úgy nevelgettem, mint szeszélyes nagyapa, aki rákap, hévvel foglalkozik vele, azután otthagyja – hisz van apja neki.

Az ember ritkán ismeri pontosan a percet, az indulatot, amely gyermekét életbe szólította. A Csillát meghívó pillanatra azonban pontosan emlékszem. Úgy is mondhatnám: a bűntudatom pontosan emlékszik rá… Az anyján a terhesség első hónapjaiban már-már lelkibetegség tört ki… S a kislányon meglátszott s meglátszik a foganása… Minden gyermekünk nagy volt és erős – őt amikor a debreceni vonatra föltettük: abban is kételkedtek, hogy Bocskay-kertbe odaér. S azóta is örökösen beteg; egymaga többet volt beteg, mint a testvérei…. S amellett az a tűz is ott van benne, ami a halállal szembeszállt bennünk:  tán csak az első kislányunk volt ilyen tüzes kis teremtés, mint ő…

Egy orvos persze másképp mondhatná el mindezt: Csilla első esztendeje folytonos menekülésben telt el; németek, repülők, nyilasok elől rohantunk az ország egyik végéből a másikba; aztán az ostrom, a pince… minden betegséget azonnal megkap, s ha megkapta, ritkán éri be egy szövődménnyel. Ha hosszabb távollét után hazatérőben az otthon képét rajzolgattam a lelkemben, három dolog volt, amit biztosra vettem: hogy varrónő van a háznál, hogy a konyhán szendvicseket készítenek, s hogy Csillát az ágyban találom… A hirtelen felugró láz még Budán is megcsinálja ezt vele… idén két óra alatt 37,3-ról 41,7-re… Ez alkalommal én nem voltam otthon; Gigi a Törökvész úton autók elé állt ki, hogy mindjárt meghal a testvére; az anyja kapkodott, Magda meg az elsősegély-tanfolyamon tanultakat félreértve, a gyerek ujját feszegette…

Attól fogva, hogy ők a budai házunkba visszamentek, én meg Vásárhelyen telepedtem le, a kis Csillát csak ritkán, pesti látogatásaimon láttam… Világa azokból a szavakból alakult ki, ami a nagylányok s udvarlóik beszélgetéséből lehullott rá… Még szerencse, hogy a ház körül kert volt, a kert körül beépítetlen telkek; a szomszédban egy tehenész család; abban egy vele egykorú Andris gyerek. Azzal, mint két kis vadember, csörtetett szerte a hegyen…

A helyzetet leghívebben a vásárhelyi igazgatóm jellemezte. A felesége, mint afféle gyermektelen asszony, Csillára is rávetette magát; anyai ösztöne kielégítésére vendégségbe is meghívta… „Csilla nagyon kedves gyerek – fogadta el felesége axiómáját -, de azt meg kell hagyni, hogy nevelése aztán semmi sincsen.”… Azt, hogy benne mint a nénjeiben, az én számomra is lappang regény, először hatéves kora táján kezdtem gyanítani. Akkor épp Debrecenből hozott haza részben az aggodalom; írták, hogy csúnya influenzája, torokgyulladása volt… Amikorra megérkeztem, már kint csatangolt a hegyen, de estére már megvolt a szövődmény: ez alkalommal szívbelhártya-gyulladás. Azaz – ha igaz, amit tanultunk – új nyomorékság egész életére. Volt kórházban, s utána még sokáig mozdulatlanul kellett feküdnie. Én akkoriban fejeztem be Őrültek (Égető Eszter) című regényemet, a Válasz megszűnt, más munkát nem kaptam: félnapokat rostokoltam a nagy, nyitott teraszon, amelyen most kis óvodások napoztak, s próbáltam nyugalomra bírni az izmait. Akkor vettem először észre… hogy a kis ideg-gomolyban lélek is van…

A következő december megerősítette ezt a feltevésemet. Csilla ezen a télen anyám új budai lakásán feküdt, betegen persze…. Az ideges öregasszony és a szájas gyerek közt nem volt könnyű a helyzetem, de megszépítették, örömmé változtatták: a Zichy-illusztrációk, s amit az illusztráltak: a két hatalmas  ballada-kötet. A társbérlőtől kaptuk meg Arany balladáit, előbb a képeket kellett elmesélnem… aztán magukat a verseket olvastam már; végül, ha nem volt ott, Csilla maga betűzgette… Csilla azonban tán még korábban s még jobban beléjük szerelmesedett, mint a nővérei… Mindent megértett, még Ágnes asszony félelmét is, hogy megbolondul. Amellett önálló is volt az előszeretetében: a legjobban például az Árva fiú tetszett meg neki; amit én, noha magyar tanár is voltam, jóformán észre sem vettem… Még most is hallom, ahogy böngészgette. Napi négy-öt órát töltöttem magam is a könyv fölött: volt olyan nap, hogy valamennyi balladát elolvastuk… még egyszer élvezhetem, ami életemben tán a legtisztább öröm volt: gyerekeim lelkének pelikán-táplálását.

S úgy is volt: kis Csillából afféle összefoglaló ismétlés lett… Az én apai drámám az volt, hogy lányaimban a szép, ismerős képességek valami lomhább, élvezetvágyóbb biológiai anyag felé irányított életbe voltak beágyazva. Én fölfedeztem a képességeket, továbbálmodtam, kiegészítettem őket, apai és pedagógiai utópiákat költöttem hozzájuk, amelyekben nekem magamnak is jutott volna kárpótlásul az életért egy sarok, aztán kétségbeesve, fájó tehetetlenséggel, majd rezignáltan kellett néznem, hogy süllyednek el ezek a fölfedezett, kibontakozásra segített értékek… Csillával ugyanezen mentem át, csak sokkal hamarabb…

A következő évet megint Vásárhelyen töltöttem, s Csillát azzal a reménnyel hívtam le a nyárra, hogy tán találunk közös elmesülésre valami Arany-ballada-albumot. DE egy kis vadembert kaptam. Azóta tapasztalattá is lett, hogy Csilla nyáron egészséges ugyan, de a múzsák számára teljesen hozzáférhetetlen… a betegség utána a többieknél ügyetlenebb volt, s mégis azt akarta, hogy köréje gyűljenek, s a vízbe ugrásait, úszó tempót nézzék. Megkönnyebbültem, amikor az igazgatóné elkérte, s kivitte őt a határbeli kertészeti iskolába, ahol felügyelősködnie kellett… Az ősz meghozta persze a betegséget, s vele a szellemi fogékonyságot. Minthogy anyja akkor állásban volt: Csilla hozzám jött le betegeskedni… - a karácsonyt s az utána következő heteket Pesten töltöttük -, aztán megint vásárhelyi lakos lett, majd vásárhelyi diák is, pontosan két és fél hétre, amennyi az első napon megfogant kanyaró lappangásához kellett… Én közben a Karenina Annát fordítottam, s közjátékul három hét alatt nemcsak felújítottam a cseh tudásomat, de egy fél cseh regényt is lefordítottam. Ez volt a történeti háttere annak a lélektani regénynek, amely ezen a télen a legkisebb lányom közt és közöttem lefolyt. A nagy meglepetésről: Csilla váratlan előmeneteléről a felsőmatematikáig egy más tanulmányban már beszámoltam. Bámulatos verstudásának két magyar tanár… lehet a tanúja: pedig egy percig sem tanulta; olvasta, s beléragadtak a versek. Közben hány szép könyvet is olvastunk el: Huckleberry Finnt, az Odüsszeiát… Februárban a latinba kaptunk bele, az új módszerem akartam kipróbálni rajta. A kísérletező pedagógus és a boldogságát hajszoló apa forrásban volt.

Min bomlott meg ez az idill?... A hiba részben énbennem volt. Rég gondolkozom már egy darabon, afféle tragikomédián, tán Szörnyeteg lenne a címe… [a hőse] olyan ember, akiben mohó vágy él a kapcsolatok után, s mégis magában kell maradnia, mert ami neki természetes viszony, a másik félnek terhes és sok; akit megölel, megijed, hogy összeroppan…. S most egy nyolcéves gyermekkel próbáltam ilyen életet pótló mély barátságot kötni… Az iskola [azonban] egyszeriben elfújta az egész idillt…. Én bosszankodtam; lenézve bezséltem az iskoláról; azt szerettem volna ha mint a nagy nővérei, azt valami társadalmi szórakozásnak tekinti, de az igazi iskolája az lesz, amire én tanítom. Ő azonban hallani sem akart erről. Egyenesen megmondta: „Tudod, apukám, majd ha megint beteg leszek. De most az iskolában akarok ötöst kapni.” A vidéki kislányok, akiket az iskola megszokása föléje emelt, óriási tekintélyek voltak a szemében. Otthon rendetlen volt, az iskolában nem kellett rászólni; nekem lusta volt, negyedórát sem volt hajlandó tanulni, az iskolai leckéit azonban első dolga volt megcsinálni. Megátalkodottan s szinte tudatosan harcolt az életkorának megfelelő életért. Szomjúhozta a csodálatot; most csodálták – mégsem akart csodagyerek lenni. A betegsége persze véget vetett az én féltékenységemnek… Nagy betegségében Elektra szavaival jajgatott, s hosszan fejtegette, mért engem szeret a legjobban, de amikor az anyja megjelent, s az ágyába mosolygott, egyszerre megvilágosodott a világ, s a vásárhelyi élete, a barátságunk nyomasztó álom lett… Én magam is annyit féltem az alatt a néhány nap alatt, annyira bántott a lelkiismeret, hogy kielégítetlen szeretetemmel talán túlterheltem, hogy megkönnyebbülten jöttem vissza a vonattól, amelynek az ablakából sápadtan kimosolygott rám.

Azóta két kísérlet is történt, hogy ha nem is a vásárhelyi telet, de legalább Csilla matematikai tudását fölelevenítsük s továbbfejlesszük. Most első ízben nem én, az anyja erőltette. Amióta Juditnál látta, hogy a gyerekkori analízis-leckéknek milyen anyagi és erkölcsi következményei lettek: Csilla matematikai tehetsége – amely még korábban ébredt, s egyéb középszerűségéből még jobban kirítt – őt is a továbbképeztetésre ösztökélte. A gyerek, odahaza legalább, feltűnő lomha volt… hátha a matematika az a terep, ahol a képesség szorgalom nélkül a legkorábban s a legmesszebb érhet el. Engem vonzott a kísérlet… Egyik nap a szakrális dolgoknak kijáró áhítattal hívtam félre a feleségemet – „Te, bámulatos ennek a gyereknek az esze” -, s másik nap vad bömbölés tört ki onnét, ahova Csilla a matematika órára a füzetével bevonult.

A kudarc mögött tán mélyebb ok is volt, mint az én megapadt türelmem s az ő példátlan lustasága. A nagyobb lányok jó tanulók voltak, szívesen is jártak iskolába, de otthon nevelődtek, Csilla nem jó tanuló, de ami nevelése van, azt az iskolában kapta. Neki a család egy zűrzavar: Gigi nyúzásai, anyuka villámlásai, apu mord távolságtartása, Judit nevelői rohamai, amit vendégek, telefoncsöngetés tesz változatossá… Az iskola azonban rendezett, szabályozott élet, az ember ott őrsökbe tartozik, a maga s a csapat becsületéért küzd, s egy mértéktartó igazságszolgáltatás nézi az erőfeszítést s az iparkodást. A múlt évben Csillának ideges tanítónője volt, akit az élet gyötört, s intőkkel akarta elérni, amit a szeretetével s a foglalkoztatással el nem ért. Csilla hozta az intőket, az év folyamán vagy húszat; elszenvedte nemmenéseket és nemkapásokat… Hát idén, amikor kitűnő tanító nénit kapott! Képzeljünk el egy embert, akinek a jobb fele fekete, a bal fehér – Csilla erkölcsi testét mi ilyennek látjuk: neveletlen kölyök és példás tanuló. Ahogy ott ül a szépen maga elé rakott füzet mögött: az ember azt hinné, jámbor eminenst lát. „Már az írásom is rendesedik; képzeld el, már külalakra is ötöst kaptam.”… A magyar föld tájait tán én sem tudom olyan pontosan, mint ő, a családról nem is beszélve. Idén félévre már a jeles általánost is elérte… a mélységből fokról fokra kikapaszkodni… Családi viszonylatban viszont tűnődni lehet, melyik az uralkodó sajátsága: a kajlaság, civakodás, rendetlenség, lomhaság, hangoskodás… vagy ahogy én mindezek közös lényegét absztraháltam: a szabotázs szellem. Nem láttam tízéves gyereket, akit a nem-akarás ösztöne, ahol egy kérés vagy parancs hangzik, ilyen pompás mimikribe tudna dermeszteni; akinek a mozdulatai egy pohár behozatalánál annyi reményt fejezne ki, hogy tán előbb behozza valaki más… Igen erős szadista hajlam kell ahhoz, hogy valaki Csillával olyan műveletet, mint egy törülgetés vagy mosogatás vagy ágyazás, végrehajtasson. S ez nem a tudásán múlik – akaratán. Volt úgy, hogy az tört ki rajta, s akkor napokig csillogott a lakás; harcolni kellett vele, mert a nehéz karosszékeket, éjjeliszekrényeket is fölrakta az asztalra… Amióta nővérei voltak gyerekek, a családok süllyedtek, az iskolák, viszonylag legalább, emelkedtek. Csilla már nagyrészt állami nevelést kap; mi csak a zavart s a meghasonlás elemit visszük bele.

Hogy mi lesz belőle?... Énnekem kevés türelmem van hozzá, de valahogy bízom benne. Ahhoz, hogy ember, hozzátehetném: eredeti. Elolvasta az Isten rabjait, s szent akart lenni, mint Szent Margit… Amikor megkérdeztem, nem lesz-e baj ezzel a nagy vallásossággal az iskolában, azt mondta: Nem baj, legalább vértanú leszek. Egyik betegsége alatt írt egy verset a tanító nénijének, borítékba tette, név nélkül, s maga vitte a postára. A napokban eszembe jutott: „Na, rájött a tanítónéni, ki írta neki a levelet?” „Én azt hiszem, rá” – mondja zavartan kissé, mert nem tudja, nem leszek-e bosszús érte. „Képzeld el, a múltkor nézi a házifeladatomat, s azt mondja, mennyi bélyeg kell egy pesti levélre? „Húsz fillér” – mondom én. „Nem, negyven.” – Ez volt a vallomás nyugtája s persze a szerelem pecsétje is.


Napló
Budafoki út, 1969. január (részlet)

Mielőtt azt venném sorra, hogy a második gyűrű, a család hogy szorít, s szorítása az életfontos részek összeroppanása után, hogy lép együttműködésbe – a magában is elegendő közélettel; hadd vetem előre, hogy én a családom nemcsak szeretem, de becsülöm is, szinte jobban, mint bármikor életemben.

Vőm [Rumpold Attila, Németh Csilla férje] halála, az anyai szerep, amelyet feleségem betegágya iszonyatában játszott, meg az összetörtsége is, amelybe visszaszorult utána: újra felidézte bennem az emberi nagyság iránti csodálatot. Aki a családot fenyegető veszélyben így tud helytállni: az nagy és bősz  anya – de aki a nem is túlságosan kedvelt fiatal ember pusztulásán így tud az emberi sorssal szembeszállni, az ellen lázadni, közben megtöretni -, az embernek is orjás.

Juditon tréfálkoztam, hogy női szélhámosságával – mint nagy fizikust fogadtatja el a világgal magát, konferencia nincs meg nélküle, előadásról előadásra utazunk, a '69-es évben is kilenc hónapon át hagyja a gyermekét a férjére [Németh Judit egy évre meghívást kapott az Egyesült Államokba], aki ezalatt nem hogy nem lázong, de nem is csalja meg. Valójában azonban büszke vagyok rá – az eszére, nyájasságára – még a keménységére is, amellyel diákjait s gyermekeit kötelességük teljesítésére igyekszik szorítani. Az anyai nagyság a kedvesség, a szilárdabb műveltség s hivatás teljesítésében megedzett jellem csontvázával.

Magdáért, a hajdani kedvencért fáj néha a szívem – hontalansága, nyugtalansága fogalmat ad róla, hogy zárkózott lénye mélyén mit kell szenvednie – a ketté tört pálya, a nem egészen sikerült család s az itthoni összehasonlítások miatt fáj, hogy erényei hányatott életében értelmetlen, makacs szigetekké torzulnak -, de elég egy hónapot töltenem vele zürichi lakásán, hogy élvezzem azt a rendet, tiszta szigetet teremtő képességét, amelyen anyja s testvérei inkább csúfolódnak, de engem a hajdani Baár-Madasi sétákra vagy a vásárhelyi legényszobából elővarázsolt artemisi szigetre emlékeztetnek – hősnőim tisztasága s az anyai intézni tudás – egy célt nehezen találó életben átkozottan.

Csillához bűntudattal köt fogamzása; s szorongó bizakodásul korán felismert – s újra és újra igazolódó kiválósága, melyet a hibákat számon tartó, más voltától hőkölő családban csak én méltányoltam igazán. Férje betegsége megint megmutatta, amit a vad vizsga – pályázat hajszái, hogy ha kell milyen energiákat szabadít föl benne a kötelességteljesítés – […]

Végül a régi lebecsült, aki Lányaimat még mindig mint sebet hordja a szívén, s aki annyi kellemes meglepetéssel szolgált a bűnös apának – helytállása a pályáján, kedvessége, szellemessége, amelyet még Judit is nagyra becsült -, a derű s a szürkeségbe belenyúló kiválósága, amellyel kollégáin, baráti körén uralkodik – a derű és tisztaság, mellyel első házassága romjaiból kimászott, még a vonzódása is hozzám, mind tiszteletet keltő s viszonzást érdemlő.

A maguk módján ezek mind értékes emberek – s egyre kevésbé kell sajnálnom energiáim nagyobbik felét, amellyel a közügyet érettük megkárosítottam.

Németh László lányai mindannyian hozzájárultak az író halál után életműve teljessé tételéhez.

Németh Judit édesapja nagy segítsége volt, ezért bízta rá kéziratai őrzését. Neki köszönhető, hogy az ostrom után írt Sámson fennmaradt, megfejtette a rendkívül rossz állapotú kézirat szövegét, Magda legépelte, s karácsonyi ajándékként adták át Németh Lászlónak, aki nem is remélte, hogy a dráma megmenthető. Ugyancsak Judit érdeme, hogy az Irgalom félbemaradt kéziratát kibetűzte, s ezzel elősegítette, hogy édesapja befejezze a regényt. Németh László halála után édesanyja és irodalmárok segítségével elvégezte az életműsorozat utolsó köteteinek (Homályból homályba, Utolsó széttekintés, Életmű szilánkokban, Sorskérdések) sajtó alá rendezését. Összeállította, kiegészítette és megjelenéshez segítette a Négy könyvet. Legfrissebben A magyar forradalomról szóló kötetet gondozta, amely Németh László 1956-os, eddig jobbára publikálatlan írásait tartalmazza.

Németh Magda két kötetben kiadta levelezését édesapjával (Levelek Magdának, Levelek apámnak), amely szép példája a szülő-gyermek kapcsolatnak. Összeállította az Írások a hipertóniáról kötetet, amely 2001-ben jelent meg Vekerdi László utószavával. Megírta Mélységből mélységbe címmel 1944–1945-ös visszaemlékezéseit. Számos dolgozatban foglalkozott Németh László pedagógiai munkásságával.

Németh Ágnes édesanyjával és Lakatos Istvánnal közösen összeállította a Németh László élete képekben kötetet. 1975-től gyűjtötte és négy kötetben kiadáshoz segítette az író levelezését, Grezsa Ferenc, illetve Domokos Mátyás közreműködésével. A Magam helyett és A felelősség szorításában gyűjteményes tanulmánykötetek szövegeit gondozta. Megszerkesztette édesapja naplóit, amelyek 2006-ban jelentek meg. 2008-ban Németh László életét bemutató dokumentumfilmhez forgatókönyvet írt, vállalta az elkészítés költségeit.

Németh Csilla számos előadást tartott édesapjáról.