Nyitóoldal


Harc a jólét ellen (1964)




ELSŐ FELVONÁS

(Tölcséryék ebédlője. Igen nagy, fapadlós szoba. A közepén kihúzható ebédlőasztal, körötte préselt mintájú bőrtámlás székek. Baloldalt az asztalhoz illő, emeletes, sok tornyocskás, helyenként letört faragványú kredenc, hátul a jobb sarokban poros, elcsenevészedett pálma. Balra szárnyas ajtó Tölcséry szobájába; szemben vele a hálóba; jobbra elöl kisebb ajtó az előszobául szolgáló verandára. Hátul két nagy ablak. Amikor Varga Tóni és Tölcséryné belép, a többrétű spaléta be van téve, csak a bal oldalinak az egyik szárnya van nyitva, a szoba azon kapja a bágyadt délutáni fényt. A szobát, melynek tágassága csak sivárságát növeli, nyilván nem lakják, nem is ebédelnek benne; azonkívül, hogy a vendégeket ide vezetik be, dermedt homályával és csöndjével csak Tölcséry kis szobájának az elszigeteltségét szolgálja.)

 

TÖLCSÉRYNÉ (előreengedi a vendéget): Tessék, Tónikám! (Majd észrevéve, hogy a spaléta be van téve, maga megy előre.) Itt meg még ki sem spalétáztám. (Kihajtja a bal oldali ablakon a spalétát – a jobb az egész felvonás alatt csukva marad.)

VARGA (szakállas, költő hajzatú ember, kopott ruhában): Ne fáradjon, Krisztinka… (A bal oldali ajtóra néz, halkabban) Mihály itthon van?

TÖLCSÉRYNÉ (még halkabban): Itthon szegénykém.

VARGA (suttogva): Csak nincs valami baj?

TÖLCSÉRYNÉ: Ki tudja azt nála?

VARGA: De csak nem beteg? A zsábája?

TÖLCSÉRYNÉ: Nem, hála isten. (Lekopogja az asztalon.) Nyugton hagyja szegényt.

VARGA: Na én meg azt hittem, azért nem tudott a Tiszára lejönni. – De csak nem a gyerekekkel van baj?

TÖLCSÉRYNÉ: Nem, hála isten. Már Karcsikának is gyógyul szépen az ujja. Ő is megsérült, amikor a Török fiát az a döglött srapner – vagy mi – szétvetette.

VARGA: Hát akkor?

TÖLCSÉRYNÉ: Csak igen levert.

VARGA: Levert? És nem tudja, mitől?

TÖLCSÉRYNÉ: Mond ő nekem, szegénykém, valamit? Már tegnap délelőtt úgy jött meg.

VARGA: Délelőtt? De csak nem a hivatalban van valami baj? Az új főnök…

TÖLCSÉRYNÉ: Nem, az új főnök nagyon szereti őt. A nemzeti tanácsnál – vagy hogy is hívják, ami most a városháza – a Klein ügyvéd is azt mondta neki – tudja, az most a fő –, Tölcséry úr, maga mindig egy haladó szellemű ember volt. Mint telekkönyvit, a földosztó bizottságba is be akarják tenni.

VARGA (az ajtóra néz): Ej-ej. Mindjárt gondoltam, hogy van valami vele. Ha ő nem jön ki a Tiszára fát vágni. Az egész tanári kar, a városház, a járásbíróság kinn szombatozott. A halásztanyától föl a hídig, ami fűzfa volt, kivágtuk.

TÖLCSÉRYNÉ: Pedig télre nekünk sincs tüzelőnk, azon a kis tavalyról itt rekedt szénporon kívül.

VARGA: Ne féljen, Krisztinka. Amit mi vágtunk, Berkes meg én, azt elosztjuk egyformán.

TÖLCSÉRYNÉ: Az isten áldja meg magukat, Tónikám. Pedig emlékeztettem ám: nem ma kéne, Mihály, a Tiszára kimenni? Amikor szóba jött, hogy a hivatalnokok is kimenjenek, ő tüzelt a legjobban mellette. Hogy a szellemi munkásokat kötelezni kellene erre. Nemcsak most, a háború utáni ínségben.

VARGA: Tagadhatatlan. (A hátához kap és felszisszen.) Ha megszokja az ember, nagyon egészséges. De mégis…

TÖLCSÉRYNÉ: Mond is ő énnekem valamit? Beveszi magát a szobájába, s emésztődik.

VARGA: De ebédhez csak kijött…

TÖLCSÉRYNÉ: Nem az! Licát küldtem be, mert az a kedvence. De szinte olyan iszonyodva mondta ki: Ebéd? S csak legyintett. Nem is láttam ma még – csak ahogy az újságért kijött.

VARGA: De csak van valami ándungja – Krisztina.

TÖLCSÉRYNÉ (az ajtóra nézve, halkan): Én ezt gondolom: az emberiség…

VARGA (kutatóan, de megértőn néz): Az emberiség…

TÖLCSÉRYNÉ: Én azt gyanítom. A hivatalért vagy miértünk nem tud ő így emésztődni.

VARGA (aggodalmasan): Mondott is tán valamit, amiből erre következtet, Krisztinka?

TÖLCSÉRYNÉ: Csak amit tegnap este mondott, amikor a vacsoránál megkérdeztem – mert azt a kis főtt darát még megette –: Van baltája, Mihály, amivel a Tiszára kimenjen? Akkor nézett rám olyan idegenformán. – A Tiszára? – Azt mondtam: Maga is kapott néhány fűzfát. – Amire egyszerre olyan ingerült lett. – Mindig ez a félelem. Hogy megfagytok, éhen haltok. Ne félj, nem abban fog elpusztulni az emberiség.

VARGA (tűnődve): Mégiscsak a kommunisták keserítették el. Nem tudja, elolvasta a Szovjetunió kommunista pártjának a történetét, amit Berkes adott neki?

TÖLCSÉRYNÉ: Nem láttam, hogy elolvasta volna. (A tűnődő Tónira nézve.) Bemegy hozzá, Tóni?

VARGA: A barátság azt diktálná, hogy bemenjek.

TÖLCSÉRYNÉ: Menjen be. Magának, régi barátjának, csak föltárja magát.

VARGA: Az emberiség! (Odamegy az ajtóhoz, meglendíti a kezét, hogy kopogtasson, de visszakozik. Tölcsérynének, csak a szájával): Jár…

TÖLCSÉRYNÉ (ijedten): Már jár is… Eddig csak ült szegénykém, mint a tyúk, amikor kotlik.

VARGA: Tán megvárom, amíg leül. (Ebben a pillanatban fölnyílik az ajtó, Tölcséry Mihály jelenik meg, komolyan, arcába borult hajjal, egy hosszú, kaftánszerű házikabátban, kaftánzsebbe dugott kézzel.)

TÖLCSÉRY (fölméri a barátját): Te vagy itt kinn, Antal?

VARGA (megijedve az Antaltól): Én vagyok, Misikém. Bocsáss meg, nem akartalak háborgatni. De nyugtalan voltam, hogy tán valami baj van nálatok. Az egész hivatalnoki kar kinn volt a Tiszánál. A gimnázium – tőlünk az adóügy, az irattár, a telekkönyv is, élén a főnököddel.

TÖLCSÉRY: Röstellem, hogy elfeledtem. Az ember – akármi történik – tartsa meg a szavát. (A feleségéhez): Krisztinka sem emlékeztetett.

TÖLCSÉRYNÉ: De Mihály, hogy mondhat ilyet. Nem emlékeztettem? Amikor a grízt ettük a csipkelekvárral? Még azt is megkérdeztem, ki van-e a fűrész élezve?

TÖLCSÉRY: Na jó! Ne ijedjen meg úgy mindjárt. Nem hibáztatom. Énnekem kellett volna a családom téli tüzelőjére gondolnom.

VARGA: Ó, a téli tüzelővel – amennyiben azzal a redves fűzfával tüzelni lehet – nincs baj. Berkes nagyon ügyesen megszervezte. Ő, tudod, mindent megszervez. S a te fáidat is kijelölte. – Ez a három fa itt, azt mondja, Mihályé – s mindjárt odaállított két diákot, hogy vágják neked. Képzeld el, még teherautót is szerzett. Most, 1945 augusztusában, a tisztviselő urak fáját beszállították.

TÖLCSÉRYNÉ: Ó, ez a Berkes – egy angyal. Igazán áldás, hogy ilyen gyakorlati ember is van maguk között.

TÖLCSÉRY (a feleségére néz, nyomatékkal): Föl fogom vágni a fát. A rönköket is. De most hagyj a gondjaiddal.

TÖLCSÉRYNÉ (Tónira néz, megértést keresve, de az lesüti a szemét): Bocsáss meg, Mihály. De ha én is a te gondjaidon enném magam, a gyerekeink éhen maradnának. (Ki az előszoba felé.)

VARGA (Mihályt nézi, az őt, mint akik valami nagy csapás után először találkoznak, melyet azonban Mihály már ismer, Tóni azonban még nem.): Nos?

TÖLCSÉRY (csodálkozva): Te nem tudod, miről van szó?

VARGA: Az igazat megvallva…

TÖLCSÉRY: Filozófus ember létedre te is úgy belevetetted magad a ma divatos mindenféle harácsolásba…

VARGA: Bocsáss meg, a téli tüzelő mégiscsak… Katinka is rágta volna a fülem. De különben is, te magad is…

TÖLCSÉRY: Természetes, hogy magam is… Én is tudom, hogy a kályhák szája, valamint a gyermekek s asszonyok szája mit követel tőlünk. De vannak kivételes események.

VARGA: Te mégiscsak elolvastad azt a párttörténetet.

TÖLCSÉRY: Antal, te csakugyan nem tudod, hogy én mért maradtam itthon a Tiszáról? Mért felejtettem el, hogy nekem a fűrész egyik végét kell – a családom jóléte érdekében – veled vagy másvalakivel húzogatnom?

VARGA: Megbocsáss, de ha nem a világkommunizmus, akkor igazán nem…

TÖLCSÉRY (kihúzza, s elé teszi az újságot): De hisz te újságolvasó ember vagy. Mindenféle széljegyzetet fűzöl a legapróbb hírhez is.

VARGA: Bocsáss meg – én avval csak a hazugságokat s hiábavalóságokat szoktam kommentálni.

TÖLCSÉRY: Látod, én épp csak belépillantani szoktam. S átengedem a nőknek, tűzgyújtásra. De ez a tegnapi… Ez, mint egy lélekharang. Az egész emberiség fölött.

VARGA: A tegnapi… De csak nem arra a bombára gondolsz? Amit Japánra ledobtak?

TÖLCSÉRY: Csak? Ez neked csak? S a tűzifa egy nemcsak!

VARGA (elszégyenülve): Ebben tökéletesen igazad van, Mihály. Ez voltaképp valóban magyarázat – az emberi szolidaritás csődje –, hogy mialatt a világ másik végén egyetlen pokolgéppel emberek tízezreit küldik a másvilágra… a mai újság leírja, hány négyszögkilométernyi kráter maradt a helyén…

TÖLCSÉRY: Látod, hogy újságolvasó vagy. Elraktározod az agyadba ezeket az ostoba részleteket.

VARGA: Ingerült vagy, Mihály… Én nem a részletekről: – az emberi szolidaritás csődjéről beszéltem. Hogy mialatt a föld másik felén a gyilkos technika gyerekek ezreit égeti össze, mi itt mint a neandervölgyi ősember: önkezünkkel fatönköket vágunk ki, hogy a magunk gyerekei 0 fok helyett 10 fok mellett fázzanak a kályha mellett.

TÖLCSÉRY (megvetően): Emberi szolidaritás!

VARGA: De nézd csak, Mihály! Tán nincs is egészen igazad. Mert akármilyen borzasztó is, ami azokkal a szegény japánokkal abban a Hirosima nevű városban történt…

TÖLCSÉRY: Már a nevét is tudja…

VARGA: Végül is: ez a tízezer vagy akár százezer halott mentette meg a többi százmilliót attól, hogy államférfiak, ki tudja, milyen hőstettekbe hajszolják bele őket. Tudod, hogy a japánok kaphatók erre. Képesek voltak elevenen halálra ítélve csapni le az angol hadihajókra.

TÖLCSÉRY (gúnnyal): Szingapurnál a Queen Maryre…

VARGA: Így legalább egy bombával meg van mentve az a sok ember, s még ráadásul a nemzeti becsület. Képzeld el, mi takarítódott volna meg vérben, fájdalomban, ha azt a bombát a háború első napján dobják le – mondjuk Königsbergre… vagy akár ide, Szikesújhelyre is…

TÖLCSÉRY: Antal, te azt hiszed, hogy én a japánokat sajnálom. Aztán, aminek itt tanúja voltam, annak, hogy tízmillió embert itt a szemem előtt öltek meg… s akármilyen undorító, közben ettem a kukoricadarát, s boldog voltam, hogy van egy zsák babom. – Pont a végén az a – mondjunk nagyot – ötvenezer japán fogja az étvágyam elvenni. Persze, hogy rettenetes. Rettenetes ez is. De van ennél rettenetesebb.

VARGA (elámulva): Micsoda, Mihály?

TÖLCSÉRY: S ezt te kérded, aki mint egy kifordított sapkába, úgy nézhetett bele a gondolataimba. Ezen mérhetem fel – mérhetjük föl mindketten – milyen magába zárkózott, társtalan óramű egy agy.

VARGA: Dehogynem – értem én. Te az emberiséget félted – Krisztinka is mondta.

TÖLCSÉRY: Krisztinka?

VARGA: Hogy ha most ez a háború véget is ért, ennek a bombának a ledobásával a nemzeti kapzsiság a puska és repülő helyett mind ilyen bombákba – ahogy az újság szakértője írja, atombombákba – veti a reményét, s ezzel akarja az ellenfelét eltiporni. Ezzel nem milliókat, hanem százmilliókat irthatnak majd ki.

TÖLCSÉRY: Mit mondtam én neked, Antal… Hogy mi fogja az emberiséget kikerülhetetlenül elpusztítani… Bombák?

VARGA: Nem, a te felfogásod szerint az ember legnagyobb ellensége nem a fegyver.

TÖLCSÉRY: Hanem?

VARGA: A civilizáció okozta elpuhulás. Fölöslegessé teszi a keményebb korokban szerzett erényét.

TÖLCSÉRY: Egy szóval mondd…

VARGA: Ha úgy tetszik: a jólét.

TÖLCSÉRY (pátosszal): Az, barátom! A jólét.

VARGA (elgondolkozva): De ha az emberiség nem a bombák, hanem a jólét által fog elpusztulni…

TÖLCSÉRY (fölnevet): Akkor én mért a bombáktól, s mért nem az amerikai segélyakció konzerveitől ijedek meg?

VARGA (komolyan) Tudod, Mihály, hogy én nemcsak a soron levő gondolatokat szoktam megérteni, amiknek a közlésére méltatsz – de azt is, amit a következő percben fogsz mondani. De most valóban nem értem, hogy függ össze ez a mostani bomba okozta aggodalmad a régi, sokéves aggályoddal, hogy az emberiséget a jólét fogja elpusztítani.

TÖLCSÉRY: A bomba a jóléttel… Holott nem dollárkötegeket, jólétbacilusokat dobtak le a nyomorult japánokra…

VARGA (tanácstalanul nézi, a gondolatait lesve a szemében.)

TÖLCSÉRY: Hogy függött össze Anglia jóléte Watt gőzgépével? Hogy függött össze Európa jóléte az első dinamóval?

VARGA: Értem. Ne mondd! Te attól félsz, hogy ezt a valamit, amit a bombákban ledobtak, nemcsak városok és népek kipusztítására lehet egykor felhasználni, de mint a gázt vagy a világosságot, a jólét terjesztésére…

TÖLCSÉRY: Egykor? Akár már holnap is. Amikor az irodámban kinyitottam azt az újságot, s ezt a címet: Japán kapitulál – a hírt elolvastam, azonnal átmentem Harangihoz az irodába. Ő, tudod, komolyan foglalkozik fizikával.

VARGA: Hogyne – az Újhelyi Híreknek is a szakértője. S a piacon ő kezeli május elsején a megafont.

TÖLCSÉRY: Ő rögtön megmondta, miről van szó. Az anyag – mint azt tudod – kondenzált energia…

VARGA: Hogyne, van egy egyenlet is erre… A barátom olvasta. E = mc2… E az energia, m az anyag… De mi is a c2?

TÖLCSÉRY: Ez teljesen mellékes most. Az a fontos, hogy ez eddig csak egy egyenlet volt, most azonban elkezd bomba sajnos, igen hamar: erőmű, gép, jólét lenni.

VARGA: Nagyon jól a velejébe látsz, Mihály. Bámulatos, hogy alig olvasol, s mindennek hogy a velejébe látsz. A legnehezebb természettudományi kérdésnek is…

TÖLCSÉRY: Épp azért látok, mert nem töröm a fejem.

VARGA: Mint a középkor embere a szelet és vizet, az újkori a gőzt és elektromos áramot – a mai kor embere befogta az atomban rejlő erőt. Tudod, hogy egyetlen hidrogénatomban, mint várj csak, hány kiló szénben…

TÖLCSÉRY: Nem fontos! Sok.

VARGA: Ez a jólét veszélyét valóban nem álmodott módon megnöveli.

BERKES (frissen, bricseszben, az előszoba felől): Szervusz, Mihály. Mindent elintéztem. (Tónihoz): A három fűzfarönköt most rakják le nála a gyerekek. (Mihályhoz): A következő forduló is itt lesz mindjárt. Nagyon szép, kiadós rönköket tettem félre. (Tónihoz): A feleséged különben meghagyta, hogy ha látlak, küldjelek haza. Csak azért mondom, hogy tudd. (Mihályhoz): Mellesleg van egy jó hírem a számodra. Kijött a Tiszához ez a Vörös Vince is, a bizottság elnöke. Úgy látszik, a baltára kelt intellektuelekben akart gyönyörködni. Ahhoz, hogy a kommunista, elég jóindulatú ember. Azt mondja: látom, Berkes úr, megszervezte a munkát. Mondom, volna itt nagyobb megszervezni való is, Vörös elvtárs. – Mint szociáldemokrata elvtársozom őt. – Például? Hát itt van ez a néhai Bodnár tanár úr bogárgyűjteménye… – Te ültetted a múltkor a fülembe, hogy a Bodnárainkat kéne megbecsülnünk. – Annak Közép-Európában nincs párja. Csak keresztespók van benne vagy huszonháromféle. Azt közkinccsé kéne tenni – kiállítani –, hogy amint mondtad, lássák – nem a bogarakat, hanem hogy ilyen szenvedély is lehet. Abból később egy helyi természetrajzi múzeumot lehetne összeszedni. Abba az öreg Bibi ősrégészeti gyűjteménye is belekerülne. Meg a Tornyai képei… Kérlek, le a kalappal, megértette. (Végre észreveszi, hogy azok nem szólnak, csak ülnek.) No mi az? Mért búsultátok el magatokat?

VARGA: Mihályt nagyon leverte ez a japán dolog.

BERKES: A atombomba… ahogy Harangi elkeresztelte… Bevallom, én is elszontyolodtam első pillanatra… Ismeritek a gondolatomat, hogy alumíniummal kellene fűteni. De ha egyetlen bomba, amelyet egy bombázó fel tudott vinni a magasba – amint a délutáni lap írja, egy egész várost el tudott égetni –, akkor az én alumíniumfűtési eljárásom alighanem ugyanolyan anakronizmus lesz, mint a központi gőzfűtés – még mielőtt megvalósítottam…

VARGA: Mihály épp attól fél, hogy ez a felfedezés még jobban meggyorsítja az ember kényelmét szolgáló vívmányok elterjedését. Egy emberre – azt olvastam – máris nyolc rabszolga esik géperőben. Most esik majd nyolcvan.

BERKES: Fene tudja, hol van az az én nyolc rabszolgám. A feleségem az egy, de a többit nem látom magam körül… Persze, ismerem Mihálynak ezt a gondolatát. A civilizáció… Hol van a mi szaglásunk az ősemberétől. S így vesztjük el az autótól az izomerőnk, a különbül gondolkodó gépek mellett – mert ilyet is szerkesztenek már – az agyvelőnket… Na de hála isten, ettől egyelőre még messze vagyunk. Amikor egy kiló kockacukor sincs egész Szikesújhelyen! S minden szervező erőmre szükségem volt, hogy ezt az egy autót, amin a fát behordtuk, a parancsnokságtól kölcsönkapjam.

VARGA: Nem helyes, kérlek, a világgazdaság folyamatait a mi pillanatnyi helyzetünk alapján ítélni meg. A termelés egy-kettő behozza ezeket a hiányokat. Nagy távlatban kell néznünk ezeket a dolgokat.

BERKES: Azt még nemigen hányták föl nekem, hogy nem nézem nagy távlatban a dolgokat. Mit mondtam mindig? A mi korunk a higiénia s a technika meccse. A higiénia egyre több életben maradtat, s egyre kevesebb halottat produkál – a technika meg megfordítva. Akarsz még nagyobb távlatokat?

VARGA: Az atomenergiával ez a versenyfutás néhány évtized vagy év alatt a nyúl és a teknős versenyévé fog válni.

BERKES: Ebben igazatok lehet.

TÖLCSÉRY (aki eddig magába roskadtan hallgatott): Az emberek persze akkor sem fogják úgy érezni, hogy ők jólétben élnek. Ha már minden kamasznak külön autója lesz, az emberek akkor is panaszkodni fognak, hogy még nincs jachtjuk…

BERKES: Vagy a jachton fürdőszobájuk.

VARGA: Vagy televíziójuk… ahogy ezt az új…

TÖLCSÉRY: A jólétben épp az a rettenetes, hogy rég a betege vagy, s pusztulsz tőle, s te még mindig az ínségeden sírsz…

BERKES: Ezt én a családban láttam, kérlek. Amíg az apámnak egy péküzlete volt, ahol minket is befogott, mind egészségesek voltunk, de mihelyt megtollasodtunk, minden kitört valami nyavalya. A bátyám festeni kezdett… én Párizsba utaztam…

VARGA: S a gazdag népek, osztályok – az ancien régime, a burzsoázia, ahogy most kezdik mondani: a kulákok, mind ebbe mennek bele…

TÖLCSÉRY: De azok csak egy-egy osztály, egy-egy nemzedék volt. Ha szétmállottak, pótolta őket a szent szegénység kimeríthetetlen öle. De most az egész emberiség – egyelőre az egész fehér emberiség – jut abba az állapotba.

BERKES: Hogy megegyék őket a színesek.

TÖLCSÉRY: Az még nem volna baj. De ha azokat is megeszi –

VARGA: ahogy az újgazdagokat szokta – a szakadatlan termelődő jólét.

TÖLCSÉRY: Az emberiség egyharmada máris túl van azon a fokon, amikor a jólétből még ki lehet gyógyulni.

BERKES: A kutyafáját! ezt éreztem én, amikor a deportációból hazajöttem. Nem veszünk bútorokat, mondtam az asszonynak. S a fizetésem: megiszom feketén. Föltéve, hogy lesz.

VARGA: Fekete?

BERKES: Fizetés.

TÖLCSÉRY: S most leesett ez a bomba.

BERKES (föl-alá jár): A kutyafáját! De hát mit lehet csinálni itt?

(Tölcséryné kukkant be az ajtón, aggodalmasan, mögötte Vargáné. Mialatt Tölcséryné habozik, hogy megzavarhatnák-e a szemmel láthatólag felhevült férfiakat, Vargáné energikusan félretolja, s egyenest az urához lép.)

VARGÁNÉ: Az ágyadat ne hozzam, kedvesem, utánad? Azok a fiúk odahányták a fát a kapualjba, hogy a nyakunkat törjük este benne, s te még rendelkezni sem méltóztatsz, hogy mit kezdjek azzal a rossz nyers fával, mielőtt a füstje kicsípné a szemem.

VARGA: Még jó lesz az a fa, Katinkám. S ha nedves lenne, az egész napi verejtékemtől nedves.

VARGÁNÉ: Azért olyan vizes?

VARGA: Ide pedig nem a diskurálás vágya hozott, ahogy azt annyiszor felhányod nekem…

VARGÁNÉ: Hanem az elmélkedés szókratészi mámora…

VARGA: Hanem a baráti aggodalom.

VARGÁNÉ: Te mindig találsz egy szép nevet a munkakerülésre. (Mihályhoz): Erre jó neki a filozófia.

TÖLCSÉRYNÉ: De hát mondtam, Katinkám, Mihály…

VARGÁNÉ: Azt gondoltam, csak a szokásos. Hogy Mihály búskomor, s te aggódj, az éppoly megszokott nálatok, minthogy Tóni elillan, s én bottal ütöm a nyomát. (Mihályhoz, más hangon): Csak nem a zsábája újult ki, Mihály?

TÖLCSÉRY (megvetően hallgat.)

VARGA: Mihály gondjai – annyit tudhatnál már – nem az ő testi állapotában szoktak gyökerezni.

VARGÁNÉ: Na, az…

BERKES: Nagy dolgok vannak a levegőben, Kata asszony! Mialatt maga a répaszirupot főzte…

VARGÁNÉ: De hát mi?

TÖLCSÉRYNÉ: Én is ezt kérdezem már tegnap óta.

BERKES: Korforduló! Mialatt maga a málét sütötte…

VARGA: Az ám! Kukoricamálé…

BERKES: S mi fát vágtunk s fuvaroztunk – az emberiség korfordulóra ért.

VARGÁNÉ: Az emberiség! Akkor mit ijesztget itt. Korforduló: az volt már egy pár tucat…

TÖLCSÉRY: Az újságokban…

VARGA: De most Mihály állapította meg.

VARGÁNÉ (Mihályra néz): Mihály?

VARGA: Az atombomba ledobásával új korszak nyílt meg az emberiség életében.

VARGÁNÉ: Megint egy bomba! Ne izgassa, Mihály. Tavaly milyen nagy ricsajt csaptak abból a Fau I-ből. Az emberiség minden bombát kibír, ami nem az ő fejére esik.

BERKES: De van, amit az sem bír ki! Ha csak idejében fel nem készülünk rá.

VARGÁNÉ: Valami légó… Mit nyaggattak még engem is azzal a mustárgázzal. S nem is volt semmiféle gáz. Rablás volt, meg egy picurka robot.

BERKES: De ez, ami most jön – ezt Mihály az ő lényegre koncentrálásával talán egész Európában először látta meg –, ez éppoly biztosan bekúszik minden házba, mint a mustárgáz a fedezékbe…

TÖLCSÉRYNÉ: Szent isten, mindjárt tudtam én ezt. Nem láttam őt még ilyen elmerültnek.

VARGÁNÉ: De hát mi az ördög az? Azt próbálják, meg tudnak-e ijeszteni? Mint a félni nem tudó embert a Tónika Grimm meséiben.

VARGA (Berkesre néz): Nem is tudom, hogy mondjam meg neki.

BERKES: Hogy az arcunkba ne nevessen… – A jólét, Kata asszony! A jólét az, ami ellen most, hogy az atomok energiáját kiszabadították, az emberiséget föl kell készíteni.

VARGÁNÉ (elkábulva): Miféle jólét? A sok amerikai ruha, amit a kvékerek hoztak a teherautón?

BERKES: Itt vannak már?

VARGÁNÉ: Persze, hogy itt vannak. A Kissné már föliratkozott náluk.

VARGA: Nem az a jólét, Katám. A nagy, az egyetemes, az egész földet elborító jólét – amelybe, mint egy Atlantisz, az európai civilizáció merül először alá.

VARGÁNÉ: A jólétbe! Nem is volt nap… Hogy megsütötte volna a fejét a favágásban.

TÖLCSÉRYNÉ: Kell valaminek lenni benne, Katinkám, ha egyszer Mihály is azt mondja. Emlékezz: Még híre sem volt a háborúnak – egyetlenegyszer kapcsolta be Hitlert a rádióban, s azt mondta a tapsra: ahol ekkora hazugságra így tapsolnak, ott háborúnak kell lenni. S csakugyan úgy volt.

VARGÁNÉ: Pont három év múlva az lett.

TÖLCSÉRY: Ne mitizáljon még maga is a józan értelmével.

TÖLCSÉRYNÉ: Licikének három éven át ki kellett tépnie az újságból a háborús részt. Hogy még egy pillantást se vessen rá. Mert mit tömje a fejét azokkal a győzelmekkel.

VARGÁNÉ: Igaz. Tóni is csak titokban zászlózta a jelentéseket, meg nem tudom miféle térképeket, hogy Tölcséry, ha eljön, meg ne lássa…

TÖLCSÉRYNÉ: Egyedül azt nem kellett kitépni, ami a szerb, francia meg nem tudom milyen partizánokról szólt.

BERKES: Mert őszerinte csak az volt az érdekes: hogy mennyi erkölcsi erő maradt a világban.

TÖLCSÉRYNÉ: Így hát most is kell valaminek lenni a dologban.

VARGA: S nekünk időben fel kell vennünk ellene a harcot.

VARGÁNÉ: Mármint a harcot… A jólét ellen…

BERKES: A fenyegető jólét ellen.

VARGÁNÉ: De hát miféle hülyeség ez? Miféle jólét ellen akarnak maguk fölvenni harcot? Amikor répából főzik a szirupot, s boldog, akinek van egy régi istállólámpája. A kisfiam ma azzal jött haza: Anyuka, a fiúk azt mondják, cukor van a kirakatban. Ő szegény nem is ismeri már. S el kellett mennem, hogy meggyőződjek. Persze már elfogyott akkorra. A piacos asszonyok megvették tojásért. – Miféle jólét ellen akarnak maguk védekezni? A savanyúcukor ellen?

BERKES: A savanyúcukor, a konyakos meggy s a még fogyasztható édességek ellen, amelyek úgy viszonyulnak a konyakos meggyhez, mint a savanyúcukor a répalepényhez.

VARGÁNÉ: Ez a legsürgősebb dolguk?

TÖLCSÉRY (méltósággal): Nincs célja, kedves Berkes, hogy az efféle, számukra nehezen felfogható beszéddel ijesztgessük őket. A nőknek csak emlékezetük van. A képzelet adományát – vagy ha úgy tetszik, áldását – megvonta tőlük a természet. S ki a jelenlevő következményeit a képzeletével előre látja, azt utólag jósnak, akkor pedig bolondnak kell tartaniuk.

VARGÁNÉ (sértetten): Azt akarja mondani, hogy én egy rövid eszű, hosszú hajú asszony vagyok… Ezt nem vártam magától, Mihály! Én igenis megértem, ha valamit nekem értelmesen megmagyaráznak. De a férjem meg Berkes csak a józan észt gyötrik bennem. Maga meg a méltósága felhőiben ül, s a képzeletemen át sérteget, holott az eszemet sem méltatta egy kis magyarázatra.

TÖLCSÉRY (mosolyog): Nos, jól van. Maga itt nőtt fel Szikesújhelyen. S tán emlékszik még a nagyszüleire?

VARGÁNÉ: Darvas nagyszüleimre? Hogyne emlékeznék. Hisz elmeséltem: ők neveltek föl.

TÖLCSÉRY: Maga szerint milyen emberek voltak ők?

VARGÁNÉ: De hisz mondtam. Nagyon derék, szorgalmas emberek. S bár az év nagy részében kinn éltek a tanyán, Darvas bölcsebb volt, mint sok – nem magára gondolok – filozófiában jártas elme. Nagyanyám meg sok tojója mellett még művelt is volt: az egész Jókait kiolvasta.

TÖLCSÉRY: És mivel világosítottak ott a tanyán: villannyal talán?

VARGÁNÉ: Miket beszél! Még a kőolajjal is spórolni kellett. A sparhert kis fényinél rontotta a szemét.

TÖLCSÉRY: És rádiójuk sem volt. – S a nagyapja mivel aratta a búzát? Aratógéppel bizonyára…

VARGÁNÉ: Az ám… Még biciklije sem volt… úgy gyalogolta be, még szikkadt vénember korában is, a kilométereket.

TÖLCSÉRY: S maga ennek ellenére – most harminc év után is – mint ritka embereket szokta emlegetni őket, akiktől aranyos lett a gyermekkora. – De ugye az ő gyermekeik sokkal különbek voltak, mint ők? Hisz ők már a moziig is eljutottak, sőt rádiót is vettek, s biciklizni is tudtak.

VARGÁNÉ: Na azt éppen nem mondhatnám. A nagybátyám már korántsem volt olyan szorgalmas, józan életű, mint a nagyapám. Inkább a kupeckedést szerette. S ha jó üzleteket csinált, le is itta magát. Szegény anyámat meg épp a nagyralátás tette tönkre. Ővele már polgárit járattak – s a kisasszony barátnőit akarta utánozni. Úgy halt meg az új, adósságba készült csorgó falú házban.

TÖLCSÉRY: De a nagybátyja gyermekei, azok már tökéletes emberek? Az unokatestvére, úgy tudom, repülő…

VARGÁNÉ: A Jancsi? De hiszen ismeri. Itt bujdokolt nálunk, mert a nép a csalásai miatt halálra kereste. Csak a nő meg az autó a mindene.

TÖLCSÉRY: Biztos a gyerekkori koplalásért akarta kárpótolni magát…

VARGÁNÉ: Ó, épp az volt a baj, hogy az anyja a dugott pénzével még mint surján fiút elrontotta, csakhogy ő legyen a kedves a szíviben.

TÖLCSÉRY: De ha ez a Jancsi most egy főnyereményt nyerne – egy milliárdot –, akkor megint rendes, iparkodó, becsülettudó ember lenne belőle. Mert hisz őt bizonyára – úgy gondolom az vitte a rosszra, hogy a pénze nem tudott lépést tartani a kulturáltabb igényeivel.

VARGÁNÉ: Akkor lenne az kész! Egy év alatt megvolna a delirium tremens. Kocsmából jövet az út árkában halna meg.

TÖLCSÉRY: S ha minden ember egy-egy főnyereményt kapna? Azok mégiscsak jobbak, boldogabbak lennének tőle, nem úgy, mint az unokafivére.

VARGÁNÉ: Hát én biztos, hogy boldogabb lennék. Mindjárt becserepeztetném a háztetőt, s Tónikámat beadnám a német óvodába.

TÖLCSÉRY: De a többiek – mit gondol, ők is jobbak lennének?

VARGÁNÉ: A többség alig. A legtöbb ember ostoba és mohó, úgyhogy abba a főnyereménybe is csak belerothasztaná magát. De hát mit beszélünk mi itt főnyereményekről – amikor a legtöbb ember szekrényében egy ép lepedő sincs. S az asszonyok már előre örvendenek a rongyoknak, amiket a kvékerek küldenek áIlítólag.

VARGA: Azért beszélünk, kedves Kati, mert a főnyereményt valóban kihúzták.

VARGÁNÉ (elképedve): Mit? A Jancsiét?

BERKES: Nem a Jancsiét – az egész emberiségét –, kiét-kiét külön-külön.

VARGÁNÉ: Hol? Miből?

BERKES: Valahol Amerikában – az atomokból.

VARGA: Egy új energia került az emberiség tulajdonába. A mi mostani szegénységünk: egy átmeneti állapot a nyeremény kihúzása s kiosztása között.

VARGÁNÉ: Átmeneti? S mennyi idő alatt megyünk át azon az átmeneten?

VARGA: Maximum ötven év.

BERKES: Húsz! Húsz év múlva itt Szikesújhelyen is mosógéppel fognak ruhát mosni.

VARGÁNÉ: Húsz év? Azt hittem, három hét. – Attól vannak olyan izgalomban?

TÖLCSÉRY: Izgalmat csak a távoli s fontos dolgok érdemlenek. A közelieket – asszonyiakat – csak elviselni kell.

VARGÁNÉ: Jó, jó. Tudom: a mi verébszemünk nem tudja áttekinteni, amit a maguk saspillantása. Nagyon jól értem én, mi izgatja magát. Hogy nemcsak a bomba lett nagyobb, de a gépek is: több ruhát, szalámit, likőrt fognak magukból önteni. S azt az emberiségnek el kell fogyasztania.

BERKES: S az emberiség nagy része nem olyan józan és mértéktartó, mint Kata asszony, hanem buta és mohó. S úgy jár, mint Jancsi, ha rászakadna a főnyeremény.

VARGÁNÉ: Értem én ezt. Nem kell ezt nekem magyarázni. (Tölcsérynéhez): Neked kell, Krisztina?

TÖLCSÉRYNÉ: Nem, nagyon világos, Katinkám.

VARGÁNÉ: Én csak azt nem értem, mért tartozik ez magukra?

BERKES: Mit tartozott az arany a szántóvető emberre, akinek az ekéje alól kifordult… Vagy a tbc-bacilus Koch Róbertre… Ő találta meg, kedves Kata asszony. Mint mi: ezt az igazságot.

VARGA: Mert ne hidd, Katinkám, hogy bár a korforduló valóban bekövetkezett, annak a súlyát, úgy mint Mihály, mindenki felfogta.

BERKES: Vagy ha felfogta is, a legtöbb másképp értelmezte. Azt képzelte, hogy a főnyereménnyel valóban az aranykor zúdult ránk.

VARGA: Ahhoz Mihály esze s apróságoktól szabad pillantása kellett, hogy ennek az eseménynek a következményeit azonnal felfogja.

TÖLCSÉRYNÉ: Igen. Mihály egy szeget se ver be a falba, de a nagy dolgokban…

VARGÁNÉ: Nem kell nekem a Mihály eszét bizonygatni. Én csak azt kérdeztem, hogy na puff: fölismertétek. S most mit kezdtek ti többiek az ő fölismerésével?

BERKES: Épp ez az, amit meg kell vitatnunk, Kata asszony. Egy ilyen igazság olyan, mint az érc: bányát, vállalatot lehet építeni rá. Dicsőséget szerezni. Csak nem hagyjuk szikesi magyar módon parlagon heverni?

TÖLCSÉRYNÉ: Miféle vállalatra gondol, Berkes úr? Csak nem valami egyesületre?

BERKES: De mért ne? Volt épp elég jóléti bizottság. Mért ne alapíthatnánk meg mi itt Szikesen – az elsőül az egész világon – a Jólétellenes Ligát. Az nagyobb dicsőség lenne, mint a Bolyai-féle geometria.

VARGA: Mit szólsz ehhez, Mihály? Csakugyan kezdjünk valamibe?

TÖLCSÉRY: Általában nem szeretem azokat az embereket, akiknek alacsony a morális küszöbük…

VARGÁNÉ: Mijük?

TÖLCSÉRY: Amelyet a gondolatoknak át kell lépniük, hogy tettek legyenek. Ez talán az első eset, hogy magam is úgy érzem: az észrevétel s a beavatkozás között át kell lépnünk a méltóságunkból álló küszöböt.

(Csöngetnek a kapun.)

TÖLCSÉRYNÉ (összerezzen): Ha!

VARGÁNÉ: De hisz nyitva volt a kapu.

BERKES: Valami hivatalos személy. Aki nem tudja, hogy nincs kutya.

VARGÁNÉ (kinéz az ablakon): Két civil.

TÖLCSÉRYNÉ: Civil? Biztos a délelőttiek. Délelőtt már volt itt két férfi. De hogy Mihály olyan elmerült volt, letagadtam. A párttól lehettek.

VARGÁNÉ: Mért gondolod, hogy a párttól? Te mindjárt a legrosszabbra gondolsz.

TÖLCSÉRYNÉ: Mert az egyik olyan volt, mint egy iparossegéd, a másik meg, mint egy bankhivatalnok. S azt mondták, egy kis eszmecserére jöttek. (Új csöngetés.) Kimenjek?

TÖLCSÉRY: Aminek meg kell lenni, azt kár halasztgatni.

TÖLCSÉRYNÉ (kimegy).

BERKES (kinéz): Egy szakállas… meg egy… De hisz ez a Dugasi.

VARGÁNÉ: A bélyeggyűjtő?

VARGA: Aki tolmács volt a parancsnokságon.

BERKES: Csak az első napokban. Amíg ki nem derült, hogy se ő nem érti az oroszokat, sem az oroszok, amit ő Munkácsy nyelvtanából tanult.

(A kvéker és Dugasi, utánuk Tölcséryné be.)

BROWN (Megáll az ajtóban, és ünnepélyesen meghajol.)

DUGASI (Mihályt keresi, aki egy széken ül, háttal a bejövőknek.)

BERKES: Jó napot, Dugasi úr. Mi jót hozott nekünk?

DUGASI (bemutatja): Mr. Brown, a pennsylvaniai segélyakció magyarországi főmegbízottja.

VARGÁNÉ: De csak nem a kvéker? Hát csakugyan megérkeztek?

VARGA (félrehúzza a feleségét): Ne hívd őt kvékernek: az csúfnév. Reszketőt jelent. Az alapító George Fox híveit hívták így a XVII. században – mert a vallási önkívülettől reszketésbe estek.

BROWN (Vargánéhoz): Yes, you are right, Madam. I am a Quaker, from Pennsylvania.

VARGÁNÉ: No látod! (Barátságosan nevet a kvékerre.)

DUGASI: Mr. Brown és kísérete s a két teherautó alig egy órával ezelőtt érkezett meg. S Mr. Brown első kérése az volt, hogy őt mindenekelőtt vezessék el Tölcséry úrhoz.

BROWN (először egy levelet néz meg, idegesen): Yes, Mr. Tölcséry, that is the name.

TÖLCSÉRYNÉ: Szent isten, de hát mit akar tőlünk?

VARGA: Biztos elért hozzá a híre. Ezek a kvékerek gazdag, jól értesült emberek, akik mielőtt hozzáfognának valamihez…

VARGÁNÉ (Dugasihoz): Kérdezze meg tőle, hogy ha ő egy pennsylvaniai, honnan tudja, hogy Mr. Tölcséry a világon van.

DUGASI: Jó, majd megkérdezem, Mr. Brown… What how you… That Mr. Tölcséry… in the… Hogy is mondják azt, hogy világ… Mindig az orosz jut az eszembe. Ez a rossz, ha az ember egyszerre két nyelven tolmácsol.

BROWN: Where I know it from that there exists a man whose name is Mr. Tölcséry?

DUGASI (zavartan, mert ezt ő nem érti): Egy kicsit amerikaias kiejtéssel beszél.

VARGÁNÉ: Az az! (a fejére mutat): Hogy ment ide… idi suda… Mr. Tölcséry?

BROWN: His good fame has reached me.

DUGASI: How?… rich… Valami jó nőről beszélt? …good fame.

BROWN (Vargánéra néz): Mr. Tölcséry… jó ember…

DUGASI: Mr. Brown a ruhaosztásnál fölszedett már néhány magyar szót.

BERKES: De a póneme is ismerős nekem valahonnét.

BROWN (Berkesre néz, aztán Dugasihoz): Thank you very much, Mr. Dugasi, for accompanying me here. This evening we shall meet in the hotel.

VARGÁNÉ: Mit mond?

DUGASI: Köszöni nagyon, hogy elkísértem őt ide. S az estéről meg a hotelről mondott még valamit… What are you saying, Mr. Brown?

BROWN: That I will not retain you any longer… (hogy Dugasi nem érti) I thank you much… You may go…

VARGÁNÉ: Mit makog ez: go?

BROWN: Go – az megy… Mr. Dugasi can go…

VARGÁNÉ: És te?

BROWN: Én? Mr. Brown… Én (mutatja) itt… Mr. Tölcséry… szabad…

VARGÁNÉ: Azt hiszi a jámbor, hogy én vagyok Tölcséryné.

BERKES (félrevonja Tölcsérynét): Én azt hiszem, hogy ő négyszemközt szeretne Mihállyal beszélni.

TÖLCSÉRYNÉ: De megtehetjük azt? Egy idegen állampolgárral?

DUGASI: Alkalmasint információkat szeretne kérni… hogy kiknek adja a ruhákat…

TÖLCSÉRYNÉ: Szent isten, mibe keveredtünk. Ki utasíthatta hozzánk? S hogy adjuk mi azt az információt, amikor nem tudunk angolul…

VARGÁNÉ: Azt csak bízzátok rám. Én megadom azt az információt.

BROWN (aki mosolyogva hallgatja a beszélgetést): Igen… Mr. Tölcséry… nagyon jó információ…

TÖLCSÉRYNÉ: Te, mintha csak értené…

DUGASI: You think… I must go…

BROWN: Yes… You should not disturb yourself. Tomorrow… in the hotel…

BERKES: Én majd visszakísérem őt. S a bizottságnak mondd, hogy ő ismeri Mihály hírét. S mielőtt a szétosztáshoz hozzálát, teológiai kérdésekről akar beszélni vele…

(Dugasi meghajol s el. Berkes s Tölcséryné kikíséri.)

VARGÁNÉ: Na most itt vagyunk, s nézzük a pofád, mint a süketnémák.

BROWN: Nem kell félni, Mrs. Tölcséry. Értek magyarul. Főleg ha tetszik… temperamentumosan…

VARGÁNÉ: Szent isten, hisz ez folyékonyan povedál magyarul… S én azt mondtam neki: pofád.

BROWN: Pofád, az a ló arca… Nem baj, Mrs. Tölcséry.

VARGÁNÉ: Mit tölcsériz ez itt engem… Nem vagyok Mrs. Tölcséry. Ő a Tölcséryné (a Berkessel belépő Tölcsérynére mutat.)

BROWN: S Mr. Tölcséry?

VARGÁNÉ: Nem, ő Mr. Varga… Mr. Tölcséry ott ül…

BROWN: Á, Mr. Tölcséry. (Megáll, s bámulva nézi.)

TÖLCSÉRY (megvetően kezet nyújt): How do you do?

BROWN: Á, nagyon örülök, Tölcséry úr…

BERKES (félrehúzza őt): Pardon, Mr. Brown… Ön mindig kvéker volt? Sie sind als quaker geboren?

BROWN: Nem, Berkeském… Ich war nicht als quaker geboren. Ich weiss selber nicht, zu wass ich geboren…

BERKES: Brown Pista! A Sári néni dédunokaöccse…

VARGÁNÉ: Most már semmit sem értek. Miféle Sári néni?

BERKES: A Liebhauser Sári néni! Annak a dédunokaöccse. Akivel mint kamasz gyerek a tanyán flóberoztunk. Minden vakációban lejött egy-két hétre a Sári nénijéhez.

BROWN: Szegény Sári néni.

TÖLCSÉRYNÉ: A mi Liebhauser Sári nénink…

BROWN: Az, az, a maguké. Az utolsó levelében is magukat ajánlotta az imáinkba… Az a jóságos Tölcséryné… S az a bölcs férje… Aki majdnem olyan okos, mintha egy zsidó lenne… Mit gondolnak, mért vagyok én itt? Mért száguldtam én elsőül ide… Szikesújhelyre?… Két autó rakománnyal… Mint egy Mikulás apó. Én tudom, mit tettek maguk a szegény Sári néniért.

TÖLCSÉRYNÉ: Semmit sem tettünk, kedvesem… Hogy egy-két jó szót kapott tőlünk…

BERKES: Tudod te, mi volt az akkor? Én mint munkaszolgálatos, beszélhetnék erről. (Tölcsérynéhez): Hisz már akkor de sokat emlegettük ott kinn, Ukrajnában. Ez az az orr, meg a szerencse… Két nappal a kis Dolfi megöletése előtt… Akkor csúszott ki Zürichbe… S most komolyan kvéker vagy?

BROWN: A legkomolyabban. Még 40-ben mint kvéker helyezkedtem el. De erről itt… (a szájára teszi a kezét). Így sokkal többet tehetek a barátaimért.

BERKES: Hát ezért kísértetted ide magad! Hogy milyen pompás ember vagy te. A Rockefellerékhez nincs kapcsolatod? Vagy csak használt ruhákban utazol?

BROWN: Mért? Mire lenne szükség?

BERKES: Egy múzeumot szeretnénk összehozni. Az öreg Bodnárt ismerted… az ő pókjainak. S fölötte mindjárt egy galériát.

TÖLCSÉRY: Brown úr meg tudná mondani, hogy mi a különbség a kvékerek és a metodisták között?

BROWN: A kvékerek és a metodisták? Milyen szempontból tetszik ezt kérdezni: vallásiból vagy gazdaságiból?

VARGA: A kvékereket, úgy tudom, George Fox alapította még a XVII. században. Cromwell korában. A metodisták viszont csak a XVIII. században váltak ki az anglikán egyházból.

TÖLCSÉRY: Az, hogy mit ki alapított, nem magyarázza meg a különbséget köztük.

VARGA: Ebben természetesen igazad van. A dolgok lényege nem azonos a történetükkel. De a kvéker és a metodista mozgalom közt mégis az a különbség, hogy az angol vallásos erjedés két különböző stádiumát – a XVII. századi szektázást s a XVIII. századi megújhodást képezik.

BROWN: A kvékerek és a metodisták között, úgy hiszem, az a döntő különbség, hogy a kvékerek közt, bár a számuk kisebb, sokkal több a nagy befolyású, vagyonos – s mint az én misszióm is bizonyítja – aktívan jótékony ember. Nem véletlen, hogy épp a kvékereknek jutott először eszükbe, hogy a lerongyolódott, kifosztott dunai államokba több millió dollár értékű élelmiszert és ruhaneműt küldjenek. A pennsylvaniai nemzeti bank igazgatójának a felesége maga állt a ruhagyűjtés élére. – A metodisták inkább olyan üdvhadsereg-féle dolog… szegény emberek, akik szeretnek a szabadban prédikálni.

TÖLCSÉRY: Brown úr jól megmagyarázta… Attól félek, hogy ennyi a különbség köztük.

BROWN: Majd pontosabban is utánanézek a dolognak. Miss Gordon, a kísérőm, a teológiai kérdésekben járatosabb nálam. Engem most a misszióm gyakorlati fele érdekel: az üres szekrények megtöltése.

VARGÁNÉ: Akkor jó helyre jött: Szikesújhelyen van mit megtölteni.

BERKES: Úgy gondolom, nem is kell olyan messze menni.

TÖLCSÉRYNÉ: Hát bizony, szegény Licinek a stafírungja… a tizenkét huzat damaszt… s most…

TÖLCSÉRY: Én azt hiszem, Brown úr nem fog megsértődni, ha megmondjuk neki, hogy Szikesújhelyen sokkal ínségesebb házak is vannak, mint a mienk, ahol a kockás férfikabátjait jobb lelkiismerettel helyezheti el, mint nálunk…

TÖLCSÉRYNÉ: Mihály, te nem tudod, hogy szárítgatjuk mi Licával a közös nadrágunkat… S még cérnát sem tudok szerezni, hogy a Károlyka szétmálló ruhaujját összevarrjam.

TÖLCSÉRY: De ha ez lenne is a legínségesebb ház, akkor is egész más gondok közt talál, mint amit a rakományával nyugtatni tud.

BROWN: Más gondok… De ha énnekem megvannak az eszközeim…

BERKES: Tölcséry urat az új energiaforrás következményei foglalkoztatják most…

VARGA: És bennünket is…

BROWN: Új energiaforrás…

BERKES: Az atombomba…

VARGA: S a kikerülhetetlen jólét, ami az emberiséget hamarosan el fogja borítani.

BROWN: A jólét?… De hisz az emberiség több mint kétharmada alultáplált…

TÖLCSÉRY: Erről most nem kezdünk vitát… Brown úr figyelme – igen tiszteletre méltó módon – a szeme előtt levő ínségre van irányítva.

BERKES: Mi azonban rnár a holnapi lovat játsszuk… A jólét elleni harcot próbáljuk megszervezni.

BROWN: A jólét elleni harcot? Ez a legsürgetőbb dolguk?

TÖLCSÉRY: Pillanatnyilag ez… épp ezért Brown úr bocsánatát kérjük, ha most a hölgyek gondjaira hagyjuk.

BERKES: Ez a szülés órája. – Az eszme feje már kinn van, s most a testét kell kisegítenünk.

(Varga, Berkes, Tölcséry az ajtó felé.)

TÖLCSÉRY (az ajtóból visszafordul): A kedves nagynénje igen hozzá méltóan fejezte be az életét. A sárga foltra azt mondta: nem lehet megbecstelenítő, amit százezreknek kell hordaniuk…

TÖLCSÉRYNÉ: S a jóisten kegyes is volt hozzá. Azon az éjszakán halt meg, hogy a gettóba kellett volna vonulniuk.

(A három férfi el Tölcséry szobájába.)

BROWN (az asszonyokra néz): Hát ez mi volt? Én megszököm a pesti barátaim, a volt hitközségem elől, hogy Szikesújhelyen a Tölcséry Mihályéknak legyek Mikulás apójuk, s ő, mintha csak teológiai vitára érkeztem volna, a kvékerek s metodisták közti különbségről kezd vizsgáztatni.

TÖLCSÉRYNÉ: Ja, Mihály az ilyen… Ő csak az emberiségért aggódik. A családja – azt tartja – majd megél valahogy…

BROWN: De hát mit vettek ezek a fejükbe? Miféle jólét elleni harcot? Nem volt elég nekik a háború? A mi légitámadásaink? (Vargánéhoz): Ön, úgy láttam, józan, ép érzékű asszony – mit szól ehhez a furcsasághoz?

VARGÁNÉ: Én? Én csak azt, hogy Tölcséry Mihály nyilván nem akarta, hogy üres kézzel menjen haza… Leckét adott a rongyokért a kvékereknek…

BROWN: Mit?

VARGÁNÉ: Ami ott nincs – mint selyem s élesztő…

BROWN: Értem. Három ember – aki az ő teherautóik elől elvonul – az emberiség sorsán tanácskozni. – Én azonban ebbe nem nyugszom bele. (Tölcsérynéhez): Engem a boldogult Sári néni lelke a maguk adósává tett, asszonyom. S nem lesz nyugtom a boldogulttól, ha ezzel az adóssággal kell elmennem innét.


MÁSODIK FELVONÁS

(Ugyanaz a helyiség, másnap délben. A spaléták nyitva. Tölcséryné most vezette be Brownt és Gordon kisasszonyt. A kvékernőn sportruha s puritánöltözet keveréke: bakancs és fehér gallér; a jobb kezében hatalmas, vastag szíjjal átfűzött bőrönd.)

 

BROWN: Gordon kisasszony a misszió lelki ügyvivője. A segélyezett országok vallási és erkölcsi életét tanulmányozza.

TÖLCSÉRYNÉ: Nagyon örülök. De ő ugye nem beszél magyarul?

BROWN (nevet): Nem, nem! (Gordon kisasszonyhoz): She asks whether you speak Hungarian.

GORDON (eleven kedvességgel): No, sorry I don't. Only some words: szőnyeg… kabát… alsógatya…

BROWN: Ezek ugyan nem a teológia szavai. De Gordon kisasszony mint gyakorlati teológus tudja, hogy a lélek kapuja is a testbe nyílik. Nagyon tetszett neki, hogy mi a szvettert lélekmelegítőnek hívjuk.

GORDON: Lélek… melegítő: that's wonderful…

BROWN: Symbolical… Mint lelki szakértőre tartozóról, néhány szóban Mr. Tölcséry és barátai tanításairól is beszámoltam neki. Ha azt mondom, hogy a dolog fölkeltette a figyelmét, elszürkítve fejezem ki az izgalmát.

TÖLCSÉRYNÉ: Nagyon sajnálom, hogy az uram egy kicsit kurtán intézte el, Mr. Brown. De higgye el, nem ridegség vagy éppen ellenséges érzés nála… Ő…

BROWN: Ellenkezőleg… Épp ez volt, ami Gordon kisasszonyt szinte lázba hozta. Ővele még a lelkészek is sonkakonzervről és szövetekről akartak beszélni.

TÖLCSÉRYNÉ: Ő épp azért látja olyan világosan a nagy dolgokat, mert a kicsinyeken egyszerűen elsiklik a szeme. S most ez a bomba…

BROWN: Ezt is elmondtam Gordon kisasszonynak. El volt ámulva… ragadtatva… You were excited and delighted to hear my account on Mr. Tölcséry…

GORDON: Yes. And last words of your Sári néni…

BROWN: Az ő utolsó szavait s a maguk jóságát is elmondtam neki. De Gordon kisasszony nemcsak attól volt elragadtatva… You were delighted at the theory of Mr. Tölcséry…

GORDON: Yes, yes… The danger of Wealth. This is the very christian…

TÖLCSÉRYNÉ: Mit mond?

BROWN: Ő persze ezt is mint valami teológus fogja föl. S nem hagyott békét, hogy Tölcséry úrral megismertessem…

TÖLCSÉRYNÉ: A férjem, sajnos, még nem jött haza a hivatalból. A telekkönyvben dolgozik.

BROWN: He is a land registrar.

GORDON: Ah, a land registrar. Wonderful.

TÖLCSÉRYNÉ: Már rég vezetőnek kellene lennie. De épp az erkölcsi…

BROWN: Ó, nem baj… A mi alapítónk, George Fox, cipész volt – s nem is tökéletes. S mikorra várhatjuk haza?

TÖLCSÉRYNÉ: Hát nem tudom, mert minden olyan összevissza megy. De tessék helyet foglalni…

GORDON: What is she saying?

BROWN: To take place… He'll be here in some minutes. (Leülnek.)

TÖLCSÉRYNÉ: Tán vonattal utaznak tovább?

BROWN: Vonattal?… A bőrönd miatt tetszik gondolni? Ezt Gordon kisasszony csak úgy retikül gyanánt hordja magával. Hogy a lelki hatás jobb legyen.

TÖLCSÉRYNÉ: Tán valami ruhanemű vagy élelmiszer?

BROWN: Nem… külön lelki célra kiválasztott ruhák. Csupa divatos darab… Esetleg megmutathatjuk…

TÖLCSÉRYNÉ: Nem, minek? Ismeri a férjem álláspontját.

BROWN: No, inkább a misszió jó híre érdekében. Hogy nemcsak vacak zsibárut hoztunk.

GORDON: Does she want to see it? (Egy rántással fölteszi a koffert az asztalra.)

TÖLCSÉRYNÉ: De mondja meg neki, hogy nem kell nekünk. Csak éppen megnézzük.

BROWN: Természetes. (Gordon kisasszonynak): It's only a matter of interest… They'll have nothing…

GORDON: Yes, yes…

BROWN: Hogy ilyen a világ. Hogy az erény is csak a világ igazságtalanságát gyarapítja. Akit megilletne, az az érdemteleneknek hagyja…

TÖLCSÉRYNÉ: Jól ismeri a világot. (A nyitott kofferbe nyúl, kényszeredetten.) Szép kis nadrág. Az én Karcsimnak kicsikét nagy lenne.

BROWN: Lesz ott kisebb méret is. Ez a matrózruha például.

TÖLCSÉRYNÉ: Nem, nem. Ez csak az anyai sóhajtás. Mint feleség tudom, hogy épp nekünk, akik a harcot megindítják…

GORDON (kihúz egy flitteres báli ruhát): A wonderful dress, Mrs. Tölcséry…

TÖLCSÉRYNÉ: Mit mond?

BROWN: Hogy ez a Jeffer kisasszony báli ruhája. Azok a leggazdagabb kvékerek Pennsylvaniában. Egyetlenegyszer volt rajta, a kormányzó bálján…

TÖLCSÉRYNÉ: S nem is vette föl többször… S ezt is ajándéknak szánta… Mikor lesz itt olyan alkalom, hogy felvehessük…

BROWN: Lesz, lesz… Előbb, mint a Mr. Tölcséry jóléte…

LICA (iskolatáskával be): Miféle dzsip áll a ház előtt?

TÖLCSÉRYNÉ: Jesszus, de megijedtem… Azt hittem, az apád… (Bekotorja a ruhát a bőröndbe.)

LICA (meglátja a ruhát): Ez micsoda, mamikám?

TÖLCSÉRYNÉ: Ez nem terád tartozik.

GORDON: Your daughter? You have such a nice daughter? (Odanyújtja a ruhát.) It's nice, isn't it?

LICA: Mit mond?

BROWN: Hogy végigjárta egész Közép-Európát, s nem talált hajadont, akinek a derekán szívesebben látta volna…

TÖLCSÉRYNÉ: Csak rontsa őt… s nehezítse a szívem. Mr. Brown csak tréfál. Ez a modelldarab. A pennsylvaniai kormányzó lányáé.

LICA: Mért akarsz becsapni, mamikám… Ó, a kvékernő – az egész város ismeri már…

TÖLCSÉRYNÉ: Te nem fogsz abban járni.

LICA: Akkor mért vannak itt? Hogy fájdítsák a szívünk?

GORDON (odanyújtja neki a ruhát): Do you want it?

LICA: Még nyújtja is a ronda…

TÖLCSÉRYNÉ: Ő adná is… De tudod, apád sose engedné meg, hogy…

LICA: Mi baja lenne abból apukámnak, ha én vagy Pirók este fölpróbálnánk? Hisz az iskolába úgysem mehetek ki vele…

TÖLCSÉRYNÉ: De hisz elmagyarázta neked, meg Karcsikának is, hogy milyen előnyei lesznek annak, ha mi a mostani kényszerű igénytelenségünkben megmaradunk…

LICA: Egy betűt sem értettem belőle… Csak bólogattam, mert azt hittem, ez is a szokásos lemez. De hogy én most már, ha valaki egy jobb ruhát kínál, szemérmesen elforduljak: nem, én csak a foltozott könyökűt akarom…

TÖLCSÉRYNÉ: Apáddal vitatkozz…

GORDON (kínálja): Beautiful ruha… szebb…

LICA: Mit szebb… wonderful…

GORDON: O, you are speaking English?

TÖLCSÉRYNÉ: Angolos az iskolában. De eddig még sose hallottam egy angol szót sem tőle.

BROWN: A pennsylvaniai ruha jobb pedagógus az angoltanár úrnál.

LICA: Mamikám, csak legalább felpróbáljam…

TÖLCSÉRYNÉ (hanyatló ellenállással): Hogyne, hogy apád itt érjen.

LICA (maga elé fogja a báli ruhát, és végigtáncol vele a szobán.)

GORDON: A nice girl. The very innocence…

VARGÁNÉ (a veranda felől): Hát ez meg miféle sztambuli vásár itt?

TÖLCSÉRYNÉ: Szent isten! Ennyi erővel akár apád is lehetett volna. Add vissza rögtön azt a ruhát!

LICA: Nem adom, amíg én is meg nem néztem magam a tükörben. (Betáncol a háló felé.)

TÖLCSÉRYNÉ (bemutatja): Gordon kisasszony. Mihállyal akar megismerkedni. S minthogy épp vele volt ez a kis kollekció, elkezdtük nézegetni.

VARGÁNÉ: Nem gondolod, hogy Mihály nem fog a kollekcióért lelkesedni? (Kivesz egy kabátot.) Finom anyag…

TÖLCSÉRYNÉ: Gordon kisasszony a misszió vallási és erkölcsi ügyeiben jött. A bőrönd – az csak épp nála volt. S én megmondtam neki, arról szó sem lehet, hogy mi abból valamit elfogadjunk.

VARGÁNÉ: Most, amikor Mihály a jólét elleni harcot meghirdette… Ti, akiknek példát kell adnotok…

BROWN: Maga is így beszél, Vargáné asszony. Pedig én épp a maga ítéletében bíztam… Mi köze van annak a magasztos célkitűzésnek e kislányka ártatlan öröméhez… vagy hogy a Karcsika feneke egy kis csúszkálást kibírjon…

VARGÁNÉ: Mihály meggyőzött: ha egyszer felismertük, mit kell tenni, ragaszkodjunk – a pillanatnyi kívánságunk ellenére is – a valódi érdekekhez.

BROWN: Maga is így beszél. Én pedig épp azt akartam javasolni Gordon kisasszonynak, ha itt kosarat kapunk, menjünk át magukhoz a mintabőrönddel.

VARGÁNÉ: Mihozzánk?

BROWN: A maga férje nem feje a mozgalomnak. S úgy gondolom, a tulajdon családjának sem…

VARGÁNÉ: Nem, nagyon kedves, Mr. Brown. De ha Krisztinkát egyszer lebeszéltem róla…

LICA (visszajön a hálóból, mélyen dekoltált, lelógó, flitteres ruhában.)

TÖLCSÉRYNÉ: Lica! Te fölvetted!

LICA: Olyan gyönyörű, anyukám! It is a midsummer nigth dress…

BROWN: Yes, a midsummer night dress…

GORDON: Miss Tölcséry…

VARGÁNÉ: Ha már elfogadsz valamit, inkább egy kis nadrágot meg téli zoknit Karcsikának.

TÖLCSÉRYNÉ: Azt gondolod? Ez Mihálynak sem tűnne fel.

LICA: És én?

VARGÁNÉ: Mit kezdesz vele, te bolond!

LICA: Hát nézegetem magam benne. Vagy ha Török Zsuzsa átjön, bezárkózunk vele a hálóba…

KARCSI (berohan, lélegzetfogytán): Mamika! Egy disznó van az ólban!

TÖLCSÉRYNÉ: Az ólban? Hol?

KARCSI: Itt nálunk! Isten bizony! Ne mozduljak el…

TÖLCSÉRYNÉ: Meg vagy te bolondulva! Hogy került volna egy disznó az ólunkba? Három éve, mióta Macikát levágtuk, nem volt disznó az ólunkban.

KARCSI: De most van! Én, tudod, ott tartom a békám meg a siklóm meg a sündisznómat. S ahogy az iskolából megjöttem, rögtön odamentem, hogy legyet vigyek nekik. Hát hallom, hogy ott röfög benn valami.

TÖLCSÉRYNÉ: Te, ne csinálj bolondot belőlem!

KARCSI: Tessék lejönni, s pofon ütni, ha ott nincs a disznó!

VARGÁNÉ: Menj hát! Ne szipogj.

TÖLCSÉRYNÉ: De hogy került volna oda egy disznó?

LICA: Biztosan bejött. Török Zsuzsáékhoz egy fehér ló jött be, amikor az oroszok ott voltak. Egy katona lelőtte nekik. Az egész utca osztozott rajta.

KARCSI: Tessék csak lejönni. (Kisiet.)

VARGÁNÉ: Ezt már mégiscsak meg kell nézni. (Elindul lefele.)

TÖLCSÉRYNÉ (Brownhoz): Brown úr mégiscsak férfi… nem jönne le velünk?

GORDON: Why are they going?

BROWN: Something wonderful happened. Valami csoda történt.

(Tölcséryné, Brown el. Kis habozás után Lica is utánuk iramlik, az uszályát fölkapva. Gordon kisasszony egyedül marad, s megrendülten hallgatja az udvarról a lármát. Ebben a pillanatban lép be Mihály. Elgondolkozva, összeborzolt hajjal… Egy szórakozott pillantást vet az asztalon heverő ruhaneműre, s anélkül, hogy Gordon kisasszonyt észrevenné, bemegy a szobájába.)

GORDON (megrendülten néz utána): It's him! A prophet… He is a tove prophet…

(Előbb Tölcséryné és Vargáné, aztán Brown, majd Lica a besározódott ruhában be.)

TÖLCSÉRYNÉ: De hát hogy kerülhetett oda? Be kellett tévednie az utcáról.

VARGÁNÉ: Világos, hogy be… Amikor egyetlen koca sem maradt a városban. Az asszonyok a vonat tetején járnak malacért Orosházára.

TÖLCSÉRYNÉ: Csak nem csempészte be valaki?

VARGÁNÉ: Az inkább lehet, hogy becsempészte.

TÖLCSÉRYNÉ: De mért? Mi volt a szándéka? Hogy lopásért feljelenthessen minket? Mit gondol, Brown úr? A Kormosékhoz, azt mondják, pisztolyt csempésztek be…

BROWN: Én nem ismerem az itteni szokásokat. De egy disznó – úgy gondolom – mindig jó a háznál.

TÖLCSÉRYNÉ: S a gazdája? (Licához): Karcsika mit mond: be volt téve a retesz, amikor lement?

LICA: A retesz?

TÖLCSÉRYNÉ: Azt a disznó mégsem tehette be maga mögött.

VARGÁNÉ (Brownra néz): Ha csak úgy véletlen nem, a hátával.

TÖLCSÉRYNÉ: Te mit gondolsz, Katinkám, hova kell fordulnunk?

VARGÁNÉ: Én azt gondolom, hogy sehova.

TÖLCSÉRYNÉ: Hagyjuk ott? De vedd észbe, micsoda érték az.

BROWN: Annál inkább. Ez nem aranylelet, amit be kell jelenteni. Itt félig háború van. Ki elvitt valamit, ki talál.

TÖLCSÉRYNÉ: Az igaz. Mitőlünk nem egy disznónyit vittek el… Lica egész stafírungját.

LICA: S ezt a ruhát mégis sajnálod tőlem.

TÖLCSÉRYNÉ (Vargánéhoz): Te az én helyemben várnál? Hogy megjön a gazdája? Nem kéne a parancsnokságra menni?… jelenteni?

VARGÁNÉ: Én várnék… S azt gondolnám, valami jótevő hagyta ott…

TÖLCSÉRYNÉ: És felnevelnéd?

VARGÁNÉ: Felnevelném vagy levágnám. – Az már mindegy.

BROWN: Vargáné asszony nagyon egészségesen gondolkodik. Megérdemelné, hogy az ő óljába is betévedjen egy disznó.

VARGÁNÉ: Minálunk nincs ól.

BROWN: Úgy egyenest a vágóteknőjébe.

LICA: Nem a kvékernő hozta ezt is?

TÖLCSÉRYNÉ: Gordon kisasszony? (Ránéz az ajtót néző kisasszonyra.)

BROWN: A kvékereknek nincs disznójuk – legfeljebb konzervdobozuk.

VARGÁNÉ (Gordon kisasszonyra): Ezzel meg mi történt? Mit néz az ajtón?

BROWN: Has anything happened, Miss Gordon?

GORDON (megfogja Brown kezét): You are right. He is a tove prophet. A veritable apostol…

BROWN: Who?

VARGÁNÉ: Mit mond?

BROWN (Tölcsérynéhez): Hogy a férje valóban próféta.

TÖLCSÉRYNÉ: Ki? Mihály?

BROWN: Úgy látszik, megjött közben.

TÖLCSÉRYNÉ: Szent isten! (Fülel.)

VARGÁNÉ (megragadja Gordon kisasszony karját, az ajtóra) Ő… a próféta… látta ezt? (Az asztalra mutat.)

TÖLCSÉRYNÉ: Biztos azért jár már. (Licához): Te takarodj be rögtön a hálóba. (Remegve): Megmondtam, föl ne merd venni azt a rongyot.

BROWN: Has he seen these things?

GORDON: How? He is…

VARGÁNÉ: Mit mond?

BROWN: Hogy olyan átszellemülten ment át a szobán, hogy nem látott semmit.

TÖLCSÉRYNÉ: Ez még a szerencse. (Bedobálja a ruhát a bőröndbe, át vele a másik szobába.) Kérem, Brown úr, menjenek át maguk is egy percre. Amíg megmagyarázom neki.

BROWN (Gordon kisasszonyhoz): Please, Miss Gordon, we'll wait here in the next room, until Mr. Tölcséry can see us…

GORDON: Yes, yes. (Az ajtót nézve el ő is a hálóba.)

TÖLCSÉRY: A vendégek még nincsenek itt?

TÖLCSÉRYNÉ: Miféle vendégek?

VARGÁNÉ: Hát a férjem meg Berkes meg másik két új… Akiket most fognak beavatni.

TÖLCSÉRYNÉ: Ja, azok? Én még nem is hallottam róluk.

BERKES (a veranda felől, mögötte Tornyai és Weisz, Tölcsérynéhez): Miféle malac visítoz itt maguknál az udvarban?

TÖLCSÉRYNÉ: Itt nálunk? Az lehetetlen.

BERKES: Márpedig ezt még megismerem. Épp mondtam Weisz kollégának: ez egy disznósivítás volt.

TORNYAI: Igen – ha csak nem hárman hallucináltunk egyszerre.

VARGÁNÉ: Fodoréktól hallhatták át.

TÖLCSÉRYNÉ: Igen – azon a keskeny falon minden úgy áthallatszik.

WEISZ (bemutatkozik Tölcsérynének, aztán Tölcsérynek): Weisz vagyok.

TÖLCSÉRY: Engem Tölcsérynek szokás hívni.

TORNYAI: Hogyan, ti nem ismeritek egymást? Városunk két nevezetessége.

BERKES: Akik harminc éve élnek – egy utca távolságban.

TÖLCSÉRY: De az állomáson láttam a nevét.

BERKES: Hogy aki eszperantóul kér felvilágosítást, keresse fel Weisz Tihamért a Bessenyei utcában.

WEISZ: Akár hiszed, akár nem, minden évben akad egy látogatóm.

BERKES: S aki olvassa, rögtön tiszteletre gerjed a város iránt. Látja, hogy Szikesújhelyen van.

TÖLCSÉRYNÉ (Vargánéhoz): Mit csináljunk azzal a disznóval? Még valami baj lesz vele.

VARGÁNÉ: Mi lenne? Az a disznó a kvéker ajándéka… Sári néniért.

TÖLCSÉRYNÉ: Azt gondolod? Akkor is… Mihály…

TORNYAI (Tölcséryhez): Nekem talán nem kell bemutatkoznom. Egyszer, amikor a kedves öreg Tölcséry igazgató néni még élt, kihúztam egy alsó zápfogát. Az öreg hölgyhöz jártam injekciózni, s megláttam az ön dagadt fejét.

TÖLCSÉRYNÉ (Tölcséryhez): Nem emlékszel? Háromszor tört bele.

TORNYAI: Igen. De Tölcséry úr igazi sztoikusként állta. S kérésemre a papiroson is igazolta, amelybe becsomagoltam, hogy nagy ügyességgel az ő fogát rántottam ki.

TÖLCSÉRY: A fogak kinőnek s elvásnak, doktor úr, akár az emberek.

TORNYAI: Így van. Én azonban máig is őrzöm azt a papírt. Egyszer ereklye lesz.

BERKES: Mint a Buddha zápfoga, Tornyai doktor úr, ha ez a mostani vállalkozás világméreteket ölt.

KARCSI (beront): Anyuka, a disznó ráfeküdt a sündisznóra. (A nyitott ajtón nagy disznósivítás.)

TÖLCSÉRYNÉ: Nem takarodsz rögtön! Nem látod, hogy apádnak vendégei vannak.

KARCSI: De mamikám…

TÖLCSÉRYNÉ (kipenderíti.)

BERKES: Mi van azzal a disznóval?

VARGÁNÉ: Azt mondja, hogy Fodoréknál ölik már a disznót.

TORNYAI: Disznót – nyárban…

TÖLCSÉRYNÉ: Elfogyott a kukorica. (A vendégekhez): Tessék tán bemenni a Mihály szobájába.

BERKES: Nem, mért? Itt tágasabban leszünk. (Úgy rendezi a székeket, hogy Tölcséry a nézőtérrel szemben ül. A két vendéget a két oldalára ülteti, ő maga meg az asztal bal végére telepedik.) A maga férje meg hol késik, Vargáné asszony?

VARGÁNÉ: Tudom én! Ha otthon kéne lennie, mindig itt van. Most az egyszer itt kéne lennie.

LICA (kijön, iskolásruhában, a hálóból… pukedlit vág az asztal felé): Kezit csókolom. (Az anyjához): A kvékernő ki szeretne jönni.

TÖLCSÉRYNÉ (Vargánéhoz): Az istenért, tartsd benn. Hogy ez a lakás is milyen unpraktikus. (A férfiakhoz): Talán mégiscsak jobb lenne, ha Mihály szobájába húzódnának. Itt mindig jön-megy valaki.

BERKES: Nem baj, szívesen látjuk az ilyen csinos jövő-menőket.

TÖLCSÉRYNÉ: Olyan unpraktikus ez a lakás. Csak ezen a szobán lehet a hálóba bejutni.

TORNYAI: Itt félig-meddig már a városház dobogóján érzi magát az ember – a Jólét elleni Társaság alakuló ülésén.

(Újabb sivítás.)

BERKES: De ügyetlen böllér. Meg kéne már nézni, mi van azzal a disznóval.

TÖLCSÉRYNÉ (Vargánéhoz): Én szólok Mihálynak.

VARGÁNÉ: Ne szólj. Vágasd le inkább.

TÖLCSÉRYNÉ: De mit csinálok a hússal?

VARGÁNÉ: Átvisszük énhozzám.

LICA: Áthívjuk Fodor bácsit.

VARGÁNÉ: Menj és mondd: fuldoklik a disznó, hozza a kést.

TÖLCSÉRYNÉ: Te meg tartsd szóval ezeket.

BERKES: Na, kezdhetnénk is, ha Varga kománk pontosabb volna. (Vargánéhoz): Nem tudná őt a feleségi jogaival – májusbotként is használni?

VARGÁNÉ: De, azonnal. (Be a hálóba, ahogy benyit, a kvékernő majd kiesik az ajtón.)

VARGA (rossz, foltozott kabátban, borotválatlan, fűzetlen cipőben, a veranda felől.)

TORNYAI: No, ez gyors varázslat volt.

BERKES (elcsodálkozva): S milyen klepetyusban… Mire öltöztél így ki?

VARGA: Azt gondoltam, ügyszerűen kell itt megjelennem. Azért is késtem egy kicsit: átnéztem a ruhatáram, mi az, amivel a világban folyó anyagpazarlást – személyemet illetően – csökkenthetem.

TORNYAI: Ez az a praktikus bölcs, aki az eszmét mindjárt képekben is magára tudja ölteni.

WEISZ: Mint Jeremiás próféta, aki fajárommal a nyakában jelent meg a templom előtt. Így jelezte, hogy a babiloni hatalomnak isten akaratából alá kell vetniük magukat a zsidóknak.

TORNYAI: Nagyon praktikus. Így kell megfogni az emberek képzeletét. Én is ezt tettem mindig…

BERKES (Tölcséryhez): Tornyai doktor úrnak a Mért nem születtem meg című könyve – kevesen tudják – a legnagyobb könyvsiker Magyarországon.

TORNYAI: A címlapján egy koporsóra boruló anya, s körötte mint táncoló tündérek a meg nem született gyermekek.

TÖLCSÉRY (Tornyaihoz): Doktor úr milyen meggondolásból harcolt az egyke ellen?

TORNYAI: Én?… a kutyafáját… Hát mert amiért a strandfürdőt is csináltam… Hogy egy boldog, egészséges nemzedék nőjön föl a városunkban.

BERKES: S mert ez a legjobb védekezés a jólét ellen: minél több a gyerek, annál kisebb a jólét.

VARGA: Tökéletesen így van. Az indiai egészségügyi miniszter is ezt mondta: a következő ötven évben – miután a pestis megszűnt – a népszaporaság lesz a legnagyobb fékje Indiának.

BERKES: Ezt persze még az atombomba leesése előtt mondta. Ma legfeljebb hat évet mondana az ötven helyett…

WEISZ (szerényen): Bocsánat, én még nem vagyok ezekbe a dolgokba beavatva. Berkes kolléga csak annyit mondott, hogy itt egy korszaknyitó vállalkozás kezdetén állunk, amelyben az én kiterjedt eszperantó kapcsolataimat is fölhasználhatják.

BERKES: Nemcsak a kiterjedt kapcsolatait, de magát az eszperantó nyelvet. (Tölcséryhez): Egy eszperantó folyóirat – úgy gondolom – nagyon jól szolgálná a mi mozgalmunkat.

TÖLCSÉRY: A nyelv a szükséges rossz, amelyben a gondolatnak meg kell jelennie. S minthogy az eszperantóban őrzött meg a legkevesebbet ebből a rosszból a nyelv…

BERKES: Nem adnád elő, Mihály, néhány szóban – hogy Weisz eszmekartársunk is megértse –, hogy miről van szó? Te Vargánénak is olyan jól megmagyaráztad.

TÖLCSÉRY: Weisz úr ismer iparosokat?

WEISZ: Iparosokat?

TÖLCSÉRY: Vagy gyári munkásokat.

WEISZ: Igen. A házmesternőnk férje a lemezhajlítóban dolgozik.

TÖLCSÉRY: A háború alatt az, úgy tudom, hadiüzem volt.

WEISZ: Igen, konzerveket gyártottak. A mi házmesterünk is ezen a címen volt fölmentve.

TÖLCSÉRY: S hogy keresett ő a háborúban?

WEISZ: Igen jól. Konjunktúra volt.

TÖLCSÉRY: Tehát több pénzhez jutott.

WEISZ: A feleségem azt mondja, többet megkeresett, mint én a dohányjövedéknél.

TÖLCSÉRY: S mit vettek ők azon a pénzen?

WEISZ: Hát mit tudom én… Egy új Orion rádiót – azt úgy bömböltették, hogy majd megőrültem tőle. Meg varrattak egy-két ruhát az asszonynak meg a gyerekeknek.

TÖLCSÉRY: De italt bizonyára nem fogyasztottak többet?

WEISZ: Hogy nem-e? Szombat este még az asszony is berúgott.

TÖLCSÉRY: S a viselkedésük, minthogy pénzük volt, s nem kellett elkeseredniük, bizonyára illemtudóbb lett?

WEISZ: Nem lehetett szólni többé nekik. Amikor a kisházba odavettük őket a válság idején, fűt-fát ígértek. S most azt a ház körüli munkát is alamizsnának tekintették…

TÖLCSÉRY: Nos, ez az. (A körmét nézegeti.)

WEISZ: Hogy ez?

VARGA: Ez az, ami ellen most, amikor több milliárd és milliárd megawatt energia szabadult fel a szolgálatára, meg akarjuk védeni az emberiséget.

WEISZ: Hogy a munkások ne keressenek többet?

BERKES: Hogy az embereket a jólét el ne zülleszthesse.

TORNYAI: Pardon – én ezzel nem egészen értek egyet. A hiba szerintem nem ott van, hogy az emberek jólétben élnek – más szóval, hogy módjuk van az igényeiket kielégíteni…

WEISZ: Hanem épp az, hogy nincsenek megfelelő igényeik. Ebben teljesen egyetértek a doktor úrral.

TÖLCSÉRY: Ne zárjanak ki engem sem az egyetértésükből. Ha például az a lemezgyártó munkás jamaikai rum helyett eszperantó nyelvtant vett volna, s rókázás helyett chilei eszperantistákkal levelezett volna, nem tartottam volna a rászakadt négyszáz pengőnyi jólétet kártékonynak.

WEISZ: Nem. – Bár nem az eszperantó az egyetlen igény, amelyet tisztelni képes vagyok.

TÖLCSÉRY: De mit gondol, hogy az emberek milliói, ha hirtelen választásra nyílik módjuk, mit fognak választani! a hárslevelűt, tangóharmonikát – vagy ilyeneket; mint az eszperantó nyelv, angol könyv olvasása vagy a felsőbb matematika tanulmányozása?

WEISZ: Kilencvenkilenc százalékuk nyilván az előbbit.

TORNYAI: Föltéve, hogy a nevelésükről lemondunk. Az embereket meg kell győzni a jóról. Mikor én a húszas évek elején az első strandfürdőt megnyitottam…

(Fodor úr lép be a veranda felől kötényben, egy nagy böllérkéssel és edénnyel.)

FODOR: Bocsánat. A disznót jöttem ölni.

TÖLCSÉRY: Itt nincs disznó.

BERKES: A disznó a szomszédban van, Fodoréknál.

FODOR (elképedve): Fodoréknál?

VARGÁNÉ (kirohan): Tessék csak jönni, Fodor úr! (Az elképedt Fodort kifelé tuszkolja.) Én már tudom, miről van szó. (Tuszkolja kifelé, Gordon kisasszony ott áll az ajtóban. Visszaszalad, és betuszkolja.)

TORNYAI: A disznó – mint visszatérő intermezzo.

BERKES: De térjünk tán vissza. Nagyon örvendetes, hogy az alapelvekben ilyen tökéletesen megegyeztünk. A szervezőbizottság új tagjaival mi tökéletesen egyetértünk abban, hogy a veszély nem a jövedelem abszolút nagyságában van, hanem abban, hogy azt nem tudjuk az igényekkel ellensúlyozni.

VARGA: A hasznos igény per jövedelem hányadosa – ahogy egy képes amerikai hírlapban olvastam.

TORNYAI: Ez tökéletesen igaz. Én mint orvos, ha egyszer propagandánkat megindítjuk, számtalan példát hozhatok fel. Ott van, kérem, a Balog molnárné. Nagyon derék, eszes asszony volt…

BERKES (Vargához): Olyan, mint a te feleséged.

TORNYAI: Kitaníttatott öt gyereket. De mi történt, kérem? Ahogy itt maradt magára az öt gyerekre szabott életével s a megnőtt jövedelemmel – mert egy malomszentnek kéne lenni, hogy egy molnár a háborúban ötszörösét ne keresse a békebelinek. – S mi történt, kérem? Ennek az asszonynak előbb csak mindenféle bolond igényei – aztán valóságos komplexumai nőttek: lakást rendezett be, fiatal festőket pártfogolt, az urát kicsapongással vádolta. Ha nem értenék egy kicsit a pszichoanalitikus eljáráshoz, már rég Völgyesihez járna.

WEISZ: Én magam is tudok ilyen eseteket.

BERKES: És mind és mind. Ezeket majd az eszperantó folyóiratban hamis kezdőbetűkkel leközöljük. Most szögezzünk le annyit, hogy a jólét nem mint pengőben, dollárban kifejezhető jövedelem ártalmas, hanem mint olyan lehetőség, amelyet az ember nem győz nemes igényekkel.

VARGA: Én a strandfürdőt nem tartom nemes igénynek.

TORNYAI: Pardon: a strandfürdő mint a testnek juttatott fény, víz és levegő – jogos és nemes igény. Az persze, ha ott egyesek a koitushoz közel álló érintkezést várnak…

WEISZ: A kettőt nem lehet szétválasztani, nemcsak itt, de…

BERKES: Pardon, álljunk meg. Azt, hogy mi a nemes igény, majd később állapítjuk meg. Egyelőre a szervezetnek az alapelveit szögezzük le. Az első: az emberiséget a jólétben – az imént definiált jólétet értem – rejlő veszélyre ráébreszteni. Úgy, ahogy Tornyai doktor úr mondta: a felvilágosítás eszközeivel. A másik: az embereket olyan meglevő – vagy még eztán támadó – nemes igényekre ránevelni, amelyek őket a kikerülhetetlen jövedelemplusz higiénikus elviselésére majd képessé teszik. (Tölcséryhez): Mihály, egyetértesz ezzel?

TÖLCSÉRY: Föltéve, hogy ez nem antropológiai abszurdum.

BERKES: Micsoda?

TÖLCSÉRY: Az embereket nemes igényekre nevelni.

(Gordon kisasszony belép a szobába, odamegy Tölcséry elé. Az asztalnál ülők megkövülten nézik.)

GORDON: Excuse me sir if I disturb you but I am not accustomed to listen behind the doors and I cannot retain myself…

TORNYAI: Ki ez a csodabogár?

WEISZ: Amennyire megítélhetem, angolul beszél. S azt mondja, nem szokott hallgatózni. A listen szót az eszperantó is átvette.

BROWN (előlép): Bocsánat, rosszul méltóztatott érteni. Gordon kisasszony a kvéker misszió vallási és erkölcsi szakértője, s azt mondta, nem tud úgy elmenni innen, hogy Tölcséry úr személyét s nézeteit – amelyre figyelmét fölhívtam – közelebbről meg ne ismerje.

TÖLCSÉRY: A személyem érdektelen – a nézeteim közvetítésére nincs mód, azontúl, amit Brown úr elmondott, hacsak nem eszperantista a kisasszony.

WEISZ: Parleto esperanto?

GORDON (nézi Vargát): Poor man. Allon me to give you a svit.

TÖLCSÉRY: Föl akarja öltöztetni őt. (Brownhoz): Magyarázza meg neki, hogy Varga úrnak van jobb ruhája is, de levetette őket.

TORNYAI: Ez a különbség a kvékermozgalom – mely levetett ruhát ad – s a jólét elleni harc között.

WEISZ (divinációval): He has better svits…

GORDON: Ah, I understand. You are strong. You need nothing. Marvellous. I admire you.

TORNYAI: Nyugtassuk meg, mert mindjárt eksztatikus rohamba esik.

BROWN: Nem – Gordon kisasszony rendkívül fogékony az emberi emanációk iránt. S Tölcséry úr egyénisége tett ilyen hatást rá.

GORDON: I ask nothing… I'll not disturb you… I'll do nothing. Only sit here and listen. God gives me strength to understand the sense of your words.

TORNYAI: Miről beszél? Valami szerelmi komplexumának kell lennie…

BROWN: Csak azt kéri, hogy itt csendesen ülhessen, és hallgathassa önöket.

BERKES: Ezt, úgy gondolom, megengedheted neki. (Halkan): Azt hiszem, ha eszméink elterjesztésére az eszperantó nyelven kívül a kvéker befolyást is felhasználjuk…

TORNYAI: A huszadik században élünk, kérem. Ma még Szent Ferenc is a rádión át szólna a madarakhoz…

(Gordon kisasszony kérőn emeli föl a kezét.)

TÖLCSÉRY (elmosolyodik, s széket mutat neki): Please!

BERKES: Akkor tán lássunk hozzá a konkretizáláshoz: Mi legyen ezen megalapuló világmozgalom neve?

VARGA: Amiről beszélünk: jólét ellenes egyesület. Vagy: egyesület a jólét leküzdésére…

BERKES: Én azt gondolom, az egyesület ebben az esetben szűk. Itt inkább az egész világra kiterjeszkedő szevezetről lesz szó.

BROWN: Organization…

BERKES: Tehát: a jólét leküzdésére alakult szervezet.

WEISZ: Nem lenne jó némi megszorításul hozzátenni, hogy a jólétben rejlő veszélyek leküzdésére alakult szervezet? – Hogy az emberek ne viccelhessenek rajta…

TORNYAI: Az nem baj, ha viccelnek az én könyvecském címén: Mért nem született meg?… Hát még meg sem született, s már ír… De épp ezért megvették. S akkor látták, hogy nem is olyan bolondság az egész. Én inkább a vastagabb fogalmazás mellett vagyok…

BERKES: Akkor hát legyen: a jólét leküzdésére alakult szervezet.

BROWN: Világszervezet. Tekintettel a kvékerekre…

BERKES: Világszervezet. – Hátra volna még az egyesület célja…

WEISZ: Bocsánat – mielőtt ezt megfogalmaznánk, föl kell hívnom egy szempontra a figyelmüket. Mint tudni méltóztatik, egy ilyen szervezet alapszabálya belügyminiszteri jóváhagyást kíván.

BERKES: Attól te ne félj… én megszerzem.

WEISZ: Nem kételkedem Berkes úr ismert mozgékonyságában. De tetszik tudni, hogy a Belügyminisztérium tulajdonképpen a legradikálisabb párt frakciója…

TORNYAI: Mondjuk ki, a kommunista párt…

WEISZ: …kezében van. S az épp minél szélesebb rétegek jólétét kívánja biztosítani. Egy olyan egyesület, amely épp a jólét leküzdését tűzi ki célul, aligha nyerheti…

TORNYAI: Ebben van valami!

WEISZ: Nem tetszik elképzelni, mennyi molesztálásnak voltam már kitéve én is… A politikai rendőrség is kinn járt nálam… Hogy miféle fedőszervezet ez az eszperantó egyesület. Milyen kozmopolita összeesküvés van emögött… Nem akarták elhinni, hogy egyáltalán nincsenek tagjai. – Épp azért azt gondolom, hogy legalább az egyesület céljait némileg összhangba kellene hozni…

BERKES: Én nem vagyok híve a megalkuvásnak… De abban, amit Weisz kartárs mond, van némi bölcs előrelátás…

VARGA: A belekötés nem olyan dolog, ami ellen előre lehet védekezni… Én még azt sem tudom előre, hogy a feleségem, ha olyan kedvében van, mibe fog belekötni… Hát még a politikusok…

TORNYAI: Ez igaz. Énnekem négy sajtópöröm volt a Mért nem születtem meg, s kettő a strandfürdő miatt. Négy passzusát inkriminálták… Én, amíg írtam – bár tudtam, éreztem a veszélyt –, egész más pontokra gyanakodtam. A brosúrában azt mondja a meg nem született: Négyszer indultam el anyám méhéből az élet felé, de a fürdőteknőből a bába vödörbe juttatott. – Ezt szeméremsértőnek találták…

BERKES: A kommunistáknak azonban kötött elveik vannak… hogy úgy mondjam, reflexeik….

TORNYAI: Megspékelve egyéni színezetű feltételes reflexekkel. A strandfürdőben sem azért ítéltek el, mert az írtam, hogy a város urai azért találják túl távolinak az én strandfürdőmet, mert a maguk javára akarják lefölözni…

WEISZ: Nekem az a véleményem, kérem, hogy a kommunisták ellenére pillanatnyilag semmit sem lehet elkezdeni ebben az országban…

VARGA: Ez tagadhatatlan. Neked mi a véleményed, Mihály? Olvastad a párttörténetet?

TÖLCSÉRY: Nem olvastuk…

TORNYAI: S most nem is erről van szó, hanem az egyesület céljainak a megfogalmazásáról.

BERKES: S amíg meg nem fogalmaztuk, nem is módosíthatjuk, még ha tekintetbe akarjuk is…

GORDON: Kommunisták… Are the speaking about the communists?

BROWN: Yes, they are…

GORDON: He, too?

BROWN: Yes, he won't read their sacred book.

GORDON: Not even read… Ah, the saint man…

BERKES: Mitől van úgy elragadtatva?

WEISZ: Ha jól értettem, attól, hogy Tölcséry úr nem olvasta a párttörténetet.

BROWN: Gordon kisasszony tetszését az nyerte meg, hogy elvi célkitűzéseiket nem halandók pillanatnyi politikai meggondolás miatt módosítani.

BERKES (büszkén): Ez így is van!

TÖLCSÉRY (Gordon kisasszonyra mosolyog.)

(Ebben a pillanatban a két népoktató lép be az ajtón: elöl Csiriz elvtárs, a cipész, mögötte Létrai, a bankhivatalnok.)

CSIRIZ: Bocsánat. A kisfiú, aki beengedett, mondta, hogy épp disznóölés van.

BERKES: Nem, kérem, a disznóölés a szomszédban van – itt alakuló ülést tartunk…

CSIRIZ (Létraira néz): Úgy? S szabad tudnom, minek az alakuló ülése?

TÖLCSÉRY: A jólét elleni liga alakuló ülése. (Csiriz elképedve néz.)

LÉTRAI (Csirizhez): Tölcséry úr tréfál. (Halkan): Az a hölgy a kvéker misszió tagja. Bizonyára információért jöttek. S Tölcséry gúnyból nevezi így őket…

CSIRIZ: Vagy úgy? Nagyon igaza van Tölcséry úrnak. Bombáik után a rongyaikat… De nincsenek itt mégis többen, mint szabadna?

LÉTRAI: Csupa jóindulatú ember. Berkes Miklós – aki a tiszai közmunkát megszervezte… Tornyai doktor úr…

CSIRIZ: A magzatelhajtó.

TORNYAI: Bocsánat –, épp a születés védelmében töltöttem el egész fiatalkorom.

LÉTRAI: Úgy van. – Ön írta meg a Mért nem születtem meg című könyvet.

CSIRIZ: Akkor gyerünk hát tovább. (Céduláját nézi.) Vargáék következnek a Berzsenyi utcában…

LÉTRAI: (Tölcséryhez): Ha meg tetszik engedni, más alkalommal fogjuk fölkeresni – holnap délelőtt például.

TÖLCSÉRY: S mért kell engem fölkeresniük?

LÉTRAI: Csak egy kis eszmecserére. Ismerjük Tölcséry úr haladó gondolkodását. (El Csiriz után.)

WEISZ: Tudják az urak, kik voltak ezek? (Csönd.) A népoktatók.

TÖLCSÉRY: Tanítók?

BERKES: Nem, a párt emberei.

GORDON: Who were they? The communists?

BROWN: Yes. It seems so.

GORDON: And he has expelled them. Ah, he is a hero!

TORNYAI: Mindjárt jön a…

WEISZ: Ha jól értem, azt hiszi, hogy Tölcséry urat és bennünket ezután a politikai rendőrségre fognak vinni.

TÖLCSÉRY: Nem, ő annak örül, hogy nem félünk ettől.

TÖLCSÉRYNÉ (sápadtan be): Hol vannak?

BERKES: Már elmentek, ne tessék reszketni.

TÖLCSÉRYNÉ: Egy kis kemény iparosforma meg egy hosszú…

BERKES: Csiriz cipész meg a bankhivatalnok.

TÖLCSÉRYNÉ: Nem a párttól talán?

BERKES: De a párttól.

TÖLCSÉRYNÉ: Jaj, úgy megijedtem… Van néhány Mária Terézia-tallérom… szegény nagyanyától…

LICA (hangja kintről): Anyuka, nem találjuk a kolbászhúsdarálót…

(Tölcséryné ijedten el.)

TORNYAI: Itt elég nehéz tanácskozni…

BERKES: Az egyesület céljai… Tehát abban állapodtunk meg, hogy az egyesület céljait fogalmazzuk meg, s nem azt, amit a kommunista párt is a magáévá tehet. Én így fogalmaznám meg: az egyesület kettős célja a világ ráébresztése a jólétben rejlő veszélyre, másrészt a jóléttel egyensúlyt tartó nemes igények ápolása.

WEISZ: Ez elég szerencsés fogalmazás. A nemes igények tán a kommunistákat is megnyugtatják. – De nem kéne hozzátenni a kapitalista jólét ellen…

TÖLCSÉRY: Nem, minden jólét ellen.

TORNYAI: Nem lenne jobb: a növekvő egyéni s nemzeti jövedelmet a testi s lelki higiénia fejlesztésére szolgáló igények.

BERKES: Ez már részletkérdés. Én inkább az ápolást keveslem. Mert itt nemcsak az igények ápolásáról van szó, de kitalálásáról.

VARGA: Ez igaz. Igényeket kell felfedezni…

BERKES: Örülök, hogy ebben az esetben Varga Tóni is egyetért velem. – Következnék az ideiglenes tisztikar összeállítása. Abban mindnyájan egyetértünk, hogy az elnök csak a mi Mihályunk lehet.

(Taps.)

GORDON: Whey are they aplauding? (Választ nem várva, ő is tapsol.)

TÖLCSÉRY (elnéz a fejek fölött.)

BERKES: Szükség van természetesen egy ügyvezető elnökre is.

TORNYAI: Főtitkár… Ügyvezető elnök: ez olyan, hogy van egy hülye – az elnök, s egy major domus – az ügyvezető.

BERKES: Legyen hát…

TÖLCSÉRY: Én az ügyvezető elnök mellett vagyok.

TORNYAI: Akkor természetes…

BERKES (Vargához): Erre az állásra téged javasollak…

VARGA: Én pedig téged.

BERKES: S mi lennél te ebben az esetben?

VARGA: Én? A tag… Én a tag akarok lenni.

BERKES: Kedves Tónikám, te túl akarsz licitálni rajtunk aszkézisben. Én igazán szívesen engedem át neked az ügyvezető elnöki posztot.

TORNYAI: Ha Tölcséry úr vállalta az elnökséget, te is vállalhatsz bármiféle hivatalt.

VARGÁNÉ (belép az udvar felől. Szétnéz, először Gordon kisasszonyt látja meg): Szent isten! Hát ez mégis kijött.

BROWN: Miss Gordon a jólét ellen harcoló világszervezet szervező bizottságának meghívott hölgytagjaként ül itt.

VARGÁNÉ: Úgy! Egy nő? Aki csak tegnap pottyant ide…

BERKES: Miss Gordont mint a másik kontinens képviselőjét hívtuk meg ide.

VARGÁNÉ: És mi? Az innenső kontinens? Mi csak álljuk a nemjólétet?

TÖLCSÉRY: Foglaljon helyet, kedves Kata asszony.

BERKES: Mint Eurázia női képviselője.

VARGÁNÉ (leül a férje mellé.)

BERKES: Épp a férjével veszekszünk. Mindenáron csak tag akar lenni.

VARGÁNÉ (a férjéhez): Te? – S miféle maskarába öltöztél te ki? Ezt a ruhát még friss házas korodban ette ki a moly.

VARGA: Ez jelkép, kérlek.

WEISZ: A Bibliában több példa van erre. Ezékiel…

VARGÁNÉ: De mért épp ő akar jelkép lenni? A többiek mind rendesen föl vannak öltözve. Tornyain ez a posztószövet…

TORNYAI: Strandigazgató koromból…

BERKES: Inkább azért szidja, hogy szerénykedik, s nem akar ügyvezető elnök lenni.

VARGÁNÉ: Nem akar? Mért nem akarsz? Mert azt hiszed, nagy szent leszel? Csak kiröhögnek.

BERKES: Vagy legalább a főtitkárságot fogadnád el.

VARGÁNÉ: Legyen ő csak ügyvezető elnök.

BERKES (csalódottan): Jó. – Én beérem a főtitkársággal. A szervezés úgyis az én nyakamba szakad.

GORDON: How wonderful! With what candour they are speaking.

VARGÁNÉ: Mit mond?

BROWN: Hogy milyen önzetlen hévvel, ártatlansággal beszélnek valamennyien.

VARGÁNÉ: Most pottyant ide, s máris gúnyolódik.

BROWN: Nem, egész komolyan mondja. El van ragadtatva attól, amit lát.

VARGÁNÉ: Nem is hagyom Tónit….

BERKES: Jó, jó, Kata asszony, maga lesz az ügyvezető elnök. Tornyai doktort a propaganda szervezésével bízzuk meg. Weisz úr lesz a nemzetközi kapcsolatok osztályának a feje.

VARGA: Én inkább az igények kinevelésének az osztályát szeretném vezetni.

BERKES: Nem, nem – téged a feleséged már kinevezett. – Miss Gordon a tengerentúli rész elnöke. (Taps.)

BROWN: You are elected chairman of the transatlantic section…

GORDON: Ah… very nice…

TÖLCSÉRY: Katinka ugyanaz a tengeren innen.

BERKES: És szegény Tölcséryné?

TÖLCSÉRYNÉ (besiet): Bocsánat, Katinkám, a majoránna…

VARGÁNÉ: Jesszus! Engem ezek itt leültettek s megválasztottak… mivé is? De hogy is lehet a törött borsot a ruhásszekrényben tartani.

BERKES: Csak nem akarnak borsot törni – az orrunk alá?

TÖLCSÉRYNÉ (visszajön a borssal): Nem, a kolbászba… Fodor úr kolbászába kell. Ez az öt deka bors megmaradt valahogyan. (Vargánéhoz): Kellene egy bödön a zsírnak.

VARGÁNÉ: Bocsánat! Mindjárt visszajövök.

BERKES: Újabb intermezzo a disznóval. – Az ideiglenes tisztikar megválasztásával a világszervezet, úgy érzem, testet öltött. Ebben az ünnepélyes pillanatban, mélyet az emberiség úgy fog emlékezetében megőrizni, mint az atombomba leesésének ellenpontját…

TORNYAI: Mijét?

BERKES: Ellenpontját. Az egy zenei kifejezés. – Kérjük fel a világszervezet elnökét, hogy méltassa néhány szóval ezt a pillanatot.

TÖLCSÉRY: (némán ül.)

VARGA: Ő mint a mozgalom szellemi atyja, biztos megtalálja a legmegfelelőbb szót.

TORNYAI: Néhány velős kifejezést, amit a rendelőkben is kiplakatírozhatok.

WEISZ: Tölcséry úr bölcsessége partok közé fogja szorítani, ami – mint a tavaszi Tisza – bizonytalan.

VARGÁNÉ (be.)

GORDON: Is he going to speak? What is it in Hungarian: speak?

BROWN: Szólj.

GORDON: Szólj, Mihály.

VARGÁNÉ: Ah, tegezi, és Mihály. – Megkérhetem, hogy beszéljen?

TÖLCSÉRY (föláll): Az emberiség életében fájdalmas pillanat, amikor a gondolat elindul, hogy cselekedet legyen. A tudás természetes állapota: önmagának az élvezete. A világosság addig a legfényesebb, amíg egy fejben ég – a közlés a homálynak kezdete. Mi veheti rá a tudóst, hogy a homállyal alkudni kezdjen? Az irgalom egyedül. A sötétség, ami a többiek fejében ül, s tehetetlen – lámpás nélkül várja a halált…

(A társaság mély megindulásban hallgat. Mindenki azt várja, hogy Tölcséry tovább mondja, de mikor az csak a levegőbe néz, Varga szólal meg elsőnek.)

VARGA: Ez pontosan olyan volt, mint a benweri beszéd.

BERKES: Miféle benweri beszéd?

VARGA: Amit Buddha mondott azután, hogy a fügefa alatt megvilágosult.

BERKES: Te mindig tudsz idézni valamit. Én nem olvastam azt a benweri beszédet, de meg vagyok győződve, hogy ez a beszéd sokkal megindítóbb annál. Mihály azt akarta ezzel mondani, hogy az ő részéről nagy áldozat – elnökként is – egy egyesületbe belépni.

TORNYAI: De ő is belátta, amit én, hogy a homályt oszlatni kell.

WEISZ: Amint Ézsaiás mondja…

GORDON (sír): He feels a deep pity for humanity.

VARGÁNÉ: Miért sír ez? Hisz egy kukkot sem ért belőle.

BROWN: Megérezte a mély részvétet, ami Tölcséry úr szívéből árad az emberiség felé.

VARGÁNÉ: Versenyezzek vele, Mihály?

TÖLCSÉRY: Felesleges. Szomorú lenne, ha maga is pityeregne.

VARGÁNÉ (sír): De én még sohasem hallottam ennyi szót magától.

KARCSI (beront): Apuka, apuka! (Odatolja az ujját.)

TÖLCSÉRY: Mi az, kisfiam?

KARCSI: A jegygyűrű. A disznó jegygyűrűje. Fodor bácsi húzta az ujjamra.

TORNYAI: Már megint a disznó.

TÖLCSÉRYNÉ (beront, visszahúzza Karcsit): Nem megmondtam, hogy ide be ne tedd a lábad!

TÖLCSÉRY: Jól mondtad, kisfiam… A disznó jegygyűrűje. Mindnyájan el vagyunk a disznóval jegyezkedve. (A többiekhez): De tán vonuljunk át a másik szobába.


HARMADIK FELVONÁS

(Ugyanaz a helyiség, késő este. Az innenső ablakón, ahogy Tölcséryné a spalétát csukja, a szemközti kémény mellől a hold világit be egy pillanatra. A másik spaléta már be van téve. Tölcséryné a férfiszoba ajtajához megy, hallgatózik. A kilépő Vargáné majdhogynem homlokon veri az ajtó szárnyával.)

 

VARGÁNÉ: Te itt vagy? Bocsáss meg!

TÖLCSÉRYNÉ (suttogva): Még mindig tanácskoznak? Én úgy félek, hogy mi lesz ebből!

VARGÁNÉ: Mi lenne? – A disznóval mennyire vagytok?

TÖLCSÉRYNÉ: Hogy lennénk? Szegény Lica aprítja a húst, mossuk a beleket, Fodor szomszéddal – a gimnazista fiát is áthívta már tölteni!

VARGÁNÉ: Annyi ember – egy süldőhöz…

TÖLCSÉRYNÉ: Azzal is megvan éppúgy a dolog. Pörkölés, besózás, zsírsütés… Meg szeretném minél előbb eltüntetni.

VARGÁNÉ: Ne haragudj, hogy magadra hagytalak. De épp az euráziai programról volt szó.

TÖLCSÉRYNÉ: Mihálytól itt süthetném a zsírt az asztalon. De ez a Berkes mindent észrevesz.

VARGÁNÉ: Mint a nőosztály elnökének, tudnom kellett, milyen lehetőségei vannak a jólét elleni harcnak a Távol-Keleten.

TÖLCSÉRYNÉ: A Távol-Keleten?

VARGÁNÉ: Indiában, Kínában, Indonéziában.

TÖLCSÉRYNÉ: Szent isten! Oda is elmennek?

VARGÁNÉ: Egyelőre csak azt döntik el: sürgős-e ott, tekintettel az új energiára, a harc megindítása, vagy egyelőre rábízhatják őket a népsűrűségükre. Meg azt a kvéker kígyót is szemmel kell tartanom.

TÖLCSÉRYNÉ: Miért kígyó? Olyan szép holmikat hozott. Meg Mihályért is úgy lelkesedett. Ebből látom, hogy ez valami nagy dolog lehet. Ha ezek a tengeren túli gyakorlati emberek is ilyen komolyan veszik.

VARGÁNÉ: Az a dög egyszerűen beleszeretett Mihályba. Olyan epedő pillantásokat vet rá. S mindent ő akar a legjobban érteni. Képzeld el, már legalább húsz magyar szót megtanult… Nátyszerű, propheta, szólj, tyere, bholdoggh…

TÖLCSÉRYNÉ: Hát ha egyszer olyan szent. Hallottad, hogy a nevük is reszketőt jelent.

VARGÁNÉ: Te olyan jóhiszemű vagy, Krisztinkám.

TÖLCSÉRYNÉ: Féltékeny, az csakugyan nem vagyok.

VARGÁNÉ: Miért? S ha elviszik Amerikába?

TÖLCSÉRYNÉ (nevet): Mihályt?

VARGÁNÉ: Folyton azt magyarázza… Hogy szét kell nézni Amerikában is…

TÖLCSÉRYNÉ: Milyen bolondos vagy te, Katinkám. De mondd, nem kellene valamivel megkínálni őket?

VARGÁNÉ: Egy kis disznótoros hurkával, hogy eltüntesd a húst?

TÖLCSÉRYNÉ: De komolyan. Dél óta üléseznek, s még egy falatot sem ettek. S tudják, hogy van, hisz amint mondod, a disznó is tőlük ered.

VARGÁNÉ: Meg a szép holmikat is meg kell hálálnotok.

TÖLCSÉRYNÉ: De hisz te beszéltél rá. Különben is minden felesleges.

VARGÁNÉ: Azt akarod, hogy Mihály ne tudja meg, s mégis megeteted a disznót. Hogy akarod ezt megcsinálni?

TÖLCSÉRYNÉ: Nem a disznót. Csak egy kis toros levest. Majd azt mondjuk, Fodorék küldték disznótorba.

VARGÁNÉ: Hét emberre valót…

TÖLCSÉRYNÉ: Csak egy picike kóstolót. Hogy étlen ne menjenek el. Előbb nekik, aztán Fodor úréknak. Tudod, milyen érzékeny az ilyen iparosember. Nem tehetem, hogy a konyhán etessem meg.

VARGÁNÉ: Nagyon jó feleség vagy, Krisztinkám, mindig csodáltalak. De háziasszonynak még jobb.

TÖLCSÉRYNÉ: Amiért a böllért meghívom… Meg a gyerekek is olyan türelmetlenek.

VARGÁNÉ: Jobban félsz a vendégeidtől, mint Mihálytól.

TÖLCSÉRYNÉ: Mihályt te elbolondítod. Olyan jól értesz a nyelvén.

VARGÁNÉ: Csodálatos asszony vagy te… Honnan szeded ezt a biztonságot? De Mihálynak meg kell mondani előbb.

TÖLCSÉRYNÉ: Épp azt gondoltam: ha kiszólítanád.

VARGÁNÉ: Én?

TÖLCSÉRYNÉ: S az asztalnál is majd téged ültetnélek mellé. S Gordon kisasszonyt Weisz meg Berkes közé.

(Bentről Gordon kisasszony hangja: Nátyszerű… propheta…)

VARGÁNÉ (bekopogtat): Mihály, kérem, egy pillanatra.

TÖLCSÉRY (kidugja a fejét.)

VARGÁNÉ (Krisztinára mutat.)

TÖLCSÉRYNÉ: Mihály, kérem… azt gondoltam, már olyan régóta tanácskoznak ott benn… Nem kellene a vendégeit megkínálni valamivel?

VARGÁNÉ: Tán az új elveivel sincs ellentétben…

TÖLCSÉRY: A vendégeskedés?

VARGÁNÉ: Nem, hanem amit magunk zabálnánk meg, az éhezőkkel megosztani.

TÖLCSÉRY: Ha van mit…

TÖLCSÉRYNÉ: A Fodor szomszédék küldtek át egy picinyke kóstolót.

TÖLCSÉRY: A disznó…

TÖLCSÉRYNÉ: Egy kis leves, majd felhígítom. Meg egy kis orja… tormával.

VARGÁNÉ: Épp csak jelképül…, hogy a vendégszeretet magasabb igény, mint a tulajdon gyomrunk mohósága.

TÖLCSÉRY (megnézi a két asszonyt, s bemegy.)

VARGÁNÉ: Beleegyezett?

TÖLCSÉRYNÉ: Bele. (Kimegy a verandára, kis szünet, majd): Licácska! Gyere csak! (Visszajön): Ez az asztal nem lesz annyi embernek elég.

LICA (be): Tessék, mama!

VARGÁNÉ: De jó töpörtyűszagot hoztál be magaddal, Licácskám.

TÖLCSÉRYNÉ: Meg kéne teríteni, Licácska.

LICA: Mivel, mamikám?

TÖLCSÉRYNÉ: Igaz, nincs is…

VARGÁNÉ: Egy kis tejet öntöttetek a töpörtyűre? – Avval a legjobb.

TÖLCSÉRYNÉ: Van egy kis tej a kamrában. Nem mennél ki?

VARGÁNÉ (az ajtóra néz): Eurázia… De a töpörtyű csak azzal lesz igazán ropogós. (El.)

TÖLCSÉRYNÉ (áthozza a hálóból az asztalt): A stafírung abroszoddal…

LICA: Az én abroszommal. Amit a pusztulásból megmentettél. S amit ott őrzök a titkos fiókban…

TÖLCSÉRYNÉ: A kvékernő az egész koffert itt akarja hagyni.

LICA: A tüll estélyit is?

TÖLCSÉRYNÉ: Ha egy kicsit kedves leszel hozzá…

LICA: Ez az egy maradt a stafírungomból: az abrosz. Hogy leöntsük…

TÖLCSÉRYNÉ (át a másik szobába, bentről): Nem disznók azok, Licácska. Gyere, segíts egy kicsit.

LICA (a másik szobából, mialatt az abroszt kiszedik): S ki fog itt enni?

TÖLCSÉRYNÉ: Mindenki.

LICA: Fodorék is?

TÖLCSÉRYNÉ: Előbb a bizottság, egy kis húslevest. Azután mi, Katinka néni, Fodorék, a rendes disznóhúst. Jó is volt kiszellőztetni. (Bejönnek, rádobja az asztalra az abroszt.)

LICA: Az a fiú is… a Fodor bácsié… Csak bízd rám, mamikám. Szóval egyelőre öt.

TÖLCSÉRYNÉ: Hét.

LICA: De hisz csak három mélytányérunk maradt. Az is kétféle.

TÖLCSÉRYNÉ: Nem baj, teríthetsz sekélyet. A verandáról a dísztányérokkal.

LICA (kiindul, visszaszól): Mamikám, hogy milyen finom az a véres…

TÖLCSÉRYNÉ (átmegy a hálóba. Egy csomó késsel, villával jön vissza.)

BROWN: (kijön a tanácskozásról, meglátja az abroszt s Tölcsérynét): A család, látom, vacsorázik már.

TÖLCSÉRYNÉ: Nemcsak a család. Azt gondoltam, mind megéhezhettek már. Már déli négy óta tanácskoznak.

BROWN: S még fognak is – reggel négyig.

TÖLCSÉRYNÉ (mosolyogva): Ha már a jósága egy disznót terelt az ólunkba…

BROWN: Mit kapnak a jólét harcosai?

TÖLCSÉRYNÉ: Egy kis orját…

BROWN: Ecetes tormával? Kár, hogy ami e jólét elleni harcot felüdíti, mi már nem várhatjuk meg.

TÖLCSÉRYNÉ: De mért? A kisasszony is olyan jól találja magát.

BROWN: A kisasszony csakugyan jól találja magát. Csak minket nem találnak Orosházán. A missziótól nem kerestek még?

TÖLCSÉRYNÉ: Nem. Lehet, hogy ők is találtak valami szórakozást.

LICA (egy csomó mintás tányérral, rossz konyhakésekkel): Nincsen eszcajg, mamikám. (Meglátja az ezüstöt): Jesszus, az ezüst.

TÖLCSÉRYNÉ: Még a télen rejtettem a hamuba, mert csak a konyhán tüzeltünk, s ott felfüstölődött.

BROWN: Az orja, ez az, ami nincs Amerikában. – S egy kis homoki rá.

TÖLCSÉRYNÉ: Én is gondoltam rá, de bajos… Kimérési tilalom, tetszik tudni…

BROWN: Tán lehet keríteni. Egy kis ruhaféléért.

TÖLCSÉRYNÉ: Hát igazán nem tudom.

LICA: A Pista, az kerít.

BROWN: A Pista, ki az a Pista?

LICA: Fodor Pista, a szomszéd bácsi fia.

BROWN: A fiatalok ötletesek…

LICA: Idehívjam?

BROWN: Szétnézek magam is. (Kimennek.)

TÖLCSÉRYNÉ (aggodalmasan figyel a szobára, s tovább terít, közben számolgatja): Ide Mihály, ide Gordon kisasszony, Katinka, a kvéker, Weisz, Tóni…

VARGÁNÉ (fehér kötényben, a zsírsütéstől sugárzó, piros arccal): Isteni lesz az az orja, csíptem belőle egy kicsit.

TÖLCSÉRYNÉ: Jó, hogy jössz, Katinkám, sehogysem tudom eltalálni, hogy ültessem őket. Azt gondoltam, te ülj Mihály mellé, hogy a figyelmét egy kicsit eltereld. A másik oldalán meg Gordon kisasszony.

VARGÁNÉ: Azt a kígyót ne…

TÖLCSÉRYNÉ: Balról…

VARGÁNÉ: Balról se. Üljön Berkes s a kvéker közé.

TÖLCSÉRYNÉ: Akkor hát úgy legyen? Mihály, te, Weisz…

VARGÁNÉ: Úgy kell ültetni őket, rang szerint.

TÖLCSÉRYNÉ: Az is van?

VARGÁNÉ: No, persze. Mihály jobbján az ügyvezető elnök…

TÖLCSÉRYNÉ: Az ki?

VARGÁNÉ: Varga Antal. Balról: Berkes, a főtitkár… Tornyai, a propagandafőnök. A másik oldalról Weisz, a kvékernő. Szemben a kvéker meg a háziasszony.

TÖLCSÉRYNÉ: De akkor hogy kerülsz te Mihály mellé?

VARGÁNÉ: Én ülök az ügyvezető elnök helyére. Különben ültesd, ahogy tetszik, te vagy a háziasszony.

TÖLCSÉRYNÉ: Nem, nagyon jó lesz így. Bár az a sok szép holmi… Tán mégse kéne őt így megbántani.

VARGÁNÉ: Te vagy a háziasszony…

LICA (be): Mamikám, a levest miben adjuk be?

TÖLCSÉRYNÉ: A levest? Várj csak… A nagy tálalóban… De csak én tudom a helyét. (Kimegy.)

LICA (a hallgatózó Vargánéhoz): Meg tetszett kóstolni a kolbászt? Már nyersen is olyan isteni volt. Ha az megsül… A vendégek csakugyan csak az orjából kapnak? Azt tetszik tudni, hogy a kvéker elment a Pistivel. Egy demizsonnal.

TÖLCSÉRYNÉ (be, a párolgó levessel, Licához): Hozd be a húst, meg a tormás mártást. (Vargánéhoz): Cukrot is tettél a mártásba? Mihály nem szereti.

VARGÁNÉ: Nem.

TÖLCSÉRYNÉ: Azt mondja, ami egyszer ecetes meg sós, mért legyen édes is? Nem szólnál be a vendégeknek?

VARGÁNÉ (fölrántja az ajtót és beszól): Tessék asztalhoz ülni. (Benn meglepett zaj. Gordon kisasszony hangja: What happened? Mit csinalsz… Tyere, Mihály. A vendégek sorra átvonulnak.)

VARGA: Indiában Gandhiék lennének a mi természetes, eszme szerinti szövetségeseink. A Mahatma is az aszkézist hirdeti.

BERKES: Meg kell keresni velük az összeköttetést. (Az asztalra): Mi az, itt enni is kapunk?

TÖLCSÉRYNÉ: Csak egy kis kóstoló a Fodor úréktól.

TORNYAI: Aha, a disznó.

TÖLCSÉRYNÉ: Több torma meg zöldség, mint disznó.

VARGÁNÉ: Csak olyan jelképes vendégség. Hogy a háziak meg ne egyék.

VARGA: Ez beleillik a jólét elleni harcba.

TORNYAI: De nem gondolod, hogy ők most mással vannak elfoglalva… Indiát akarják felszabadítani. A jólét elleni harc másodsorban jön.

BERKES: A Mahatma van olyan okos ember, hogy felfogja, milyen támaszt nyer ő, ha a mi mozgalmunkba illeszkedik. (Weiszhez): Mit gondolsz, tud Gandhi eszperantóul?

WEISZ: A környezetében bizonyára vannak olyanok is. De az angol nyelv ebben az esetben célravezetőbb.

(Utoljára Gordon kisasszony vonul ki Tölcséryvel.)

GORDON: All my spiritual and material…

BERKES: India… Gandhi…

GORDON: Ah, Gandhi. Yes. – A perfect christian soul. The poor man doesn't know it but he is…

BERKES: Mit mond?

WEISZ: Ha jól értem, hogy keresztény, csak nem tudja, szegény.

BERKES (rámutat): Írj!

GORDON: We have many friends in India… Bhoráth… India…

BERKES: A kvékerek Amerikában, Gandhi Ázsiában, s az eszperantó mozgalom világnézete…

GORDON (észreveszi az asztalt): Ah, diner… Hogy mondod: dinner?

TÖLCSÉRY: Ebéd.

GORDON (elragadtatva): Ebhédh.

WEISZ: Bár ez inkább vacsora már.

TÖLCSÉRYNÉ: Se nem ebéd, se nem vacsora. Csak egy icipici kóstoló.

VARGÁNÉ (karonfogja Tölcséryt, s a főhelyhez vezeti): Berkes, maga mint főtitkár, a bal oldalon.

VARGA: Persze, vigyázni kell, hogy a nagy szövetkezésben a határok el ne mosódjanak. Gandhi végül is nem a jólét, hanem a brit birodalom s a kolonializmus ellen harcol.

VARGÁNÉ (odébb löki az urát): A te helyedre én ülök. Pfuj, rád se tudok nézni ebben a ruhában.

BERKES (Vargához): Ebben nem értek veled egyet. A rokon törekvéseket kell megkeresni – ebben az esetben az aszkézist –, s azon át lopni be a mi felfogásunkat.

TORNYAI: Ez a kommunista módszer is – a beszivárgás.

WEISZ: S azt meg kell hagyni, hogy taktikában ők erősek. Én azt gondolom, velük is meg kéne keresni az érintkezési pontot. A kapitalizmus elleni harc például…

TÖLCSÉRYNÉ (szétülteti őket): Tornyai doktor úr, kedves Weisz…

GORDON: I'll organise the propaganda in India… (Észreveszi, hogy elválasztották Tölcsérytől): Me? Here?

BERKES: Tán helyet cserélnénk Gordon kisasszonnyal.

VARGÁNÉ (Tölcséryn át lenyomja): Nem, maga csak maradjon. A világszervezet főtitkára nem ülhet az asztal végén.

GORDON (sértetten leül): Where is Mr. Brown, my companion?

TÖLCSÉRYNÉ (Licához, mialatt a levest méri): Nyugtasd meg valahogy.

LICA (a levessel Gordon kisasszonyhoz): In Hungary… that's the table head… (mutatja)

GORDON (félig enyhülten): Ah, that's the… (Mialatt Lica az asztalfőre teszi a tányért): I'll have Mr. Brown?

LICA (az apjához): Csak egy kanálka jut. (Visszamenőben Gordonhoz): Comes. Brings spirit.

GORDON: Ah, alcohol…

LICA (visszamegy a következő két tányér levesért.)

TÖLCSÉRYNÉ: A szomszédjainak már adhatunk egy kicsit többet.

(Mindenki a levesmérés szertartását figyeli, Vargát kivéve.)

VARGA: Amit Gandhi hirdet – ragaszkodás az igazsághoz. Mi pedig a szegénységhez akarunk ragaszkodni.

TORNYAI: Ahhoz őnekik, azt hiszem, nem kell ragaszkodni.

VARGA: Nem.

TORNYAI: Megvan anélkül. – Micsoda isteni illat.

BERKES (kanalazza a levest): A Mahatma van olyan nagy fő, hogy megérti, mit jelent perspektivikusan az atombomba –, s hogy az angolok elleni harc a felszabadulás után náluk is átmegy a jólét elleni harcba.

(A villany ebben a percben elalszik. Általános riadalom)

GORDON (rémülten) What's that… Mr. Brown…

TORNYAI: Áramszünet. Este kilenc után nincs áram.

BERKES: A villanytelepnek csak egy hétre való szene van.

TÖLCSÉRYNÉ: Lica, egy lámpát gyorsan!

GORDON (Tölcsérynéhez): Are they the communists?

TÖLCSÉRY: No. Not the communists. Only the darkness.

GORDON: Ah, you speak English.

(Brown belép a demizsonnal, s a hóna alatt a kukoricapálinkás üveggel.)

BROWN (Tölcsérynéhez): A legjobbkor. Ezt majd itt helyezzük el.

GORDON: Mr. Brown…

BROWN: Yes?

GORDON: A wonder. Mr. Tölcséry, to calm me, has spoken English.

VARGÁNÉ: Mit mond?

BROWN: Hogy Tölcséry úr az ő megnyugtatására angolul szólalt meg.

(Lica beront egy kis istállólámpával.)

GORDON: Not the communists. The darkness.

BROWN: Nem a kommunisták, a sötétség.

WEISZ: Ezt én is hallottam. Csak a darknesst nem értettem.

GORDON: Milyen työnyörű mondhta…

VARGÁNÉ (ellódítja Mihálytól.)

TÖLCSÉRYNÉ (Licához): Fodor úr?

LICA: Mindjárt kész lesz a disznósajttal is. Egy gyertyánál dolgoznak. Karcsi segít nekik.

TÖLCSÉRYNÉ: Vigyázz, hogy be ne jöjjön. Ebben a sötétben egy kis kolbászt is lehetne tálalni.

(Lica Gordon kisasszony elé is odateszi a levest.)

GORDON: It smells rather good.

(Tölcséryné körülmegy, s az urát kivéve mindenkinek új porció levest mér.)

WEISZ (Vargához): Akárhogy is vesszük, Tölcséry úr megdöbbentő angolsággal szólalt meg angolul. Beszél ő angolul?

VARGA: Azt, hogy Mihály mit tud és mit nem tud, azt senki sem tudja. Amit nem tart fontosnak, azt ha tudja is, nem tudja.

WEISZ: S az angol nyelv… Igaz, az eszperantó fölöslegessé teszi mindet…

(A szobában mindenki elmerülten kanalazza a levest. Tölcséryné a tormás húst kezdi, Gordon kisasszonyon kezdve, a megürült tányérokba tenni.)

BROWN: Nem volna itt még egy korsó – az italnak.

TÖLCSÉRYNÉ: Ha a magyar korsó nem… Betöltsem?

BROWN: Sajnos, el kellett néznem a misszióba. S így az utolsó fejleményekről elmaradtam…

BERKES: Az ázsiai jólét elleni misszió dolgát tárgyaltuk meg. A viszonyunk Gandhiékhoz… (Tölcsérynéhez): Milyen isteni ez az ecetes torma. Gordon kisasszony volt szíves az indiai kvékerek közbenjárását megígérni.

BROWN: Az indiai kvékerekét? Természetesen.

GORDON: Yes, we have many friends in India.

BROWN: De minthogy nekünk egy félóra múlva tovább kell mennünk, az volna a kérésem, hogy az amerikai kontinens problémáját vegyük tán előre.

BERKES: Kérlek, rendelkezésedre állok.

BROWN: Minthogy Amerikában minden az ipar szolgálatában áll – maga az állam is – tudnom kell, hogy amikor ti a jólét ellen harcoltok, a modern ipari termelés ellen akartok-e küzdeni.

BERKES: Nem, ezt úgy gondolom, nem akarjuk. (Vargához) Mi az ügyvezető elnök véleménye?

VARGA: Nem, mi nem a termelés, csak a jólét ellen küzdünk.

WEISZ: De pardon, a kettő egymásból következik.

TORNYAI: Nem föltétlen. Mint ahogy az evés sem okoz okvetlen elhízást. Csinálhat hasmenést is.

VARGA: Jólét alatt mi a nem nemes igényekben való tobzódást értjük.

BROWN: Mr. Tölcséry is ezt érti alatta?

TÖLCSÉRY: Amit mindenki.

BROWN: Vagyis Mr. Tölcséry s az ő felekezete a közértelmű jólétről, ami nálunk Amerikában az autó-, frigidaire-, porszívógép-, házrészlettörlesztést, kötelező életbiztosítást, a konzervfogyasztást jelenti – egy másféle jólét felé akarja az emberiséget vezetni, amely ezen a téren tartós mérsékletet hirdet, s a nemes igények kielégítésére összpontosítja nemcsak az emberek figyelmét, de minthogy az ipar az emberek szükségleteit követi, a termelést is.

BERKES: Azt hiszem, ennél tökéletesebben meg sem lehet fogalmazni a dolgot.

TÖLCSÉRY (bólint): Amerikának jó.

BROWN: Az amerikai ember azonban szereti az egyszerűen és világosan megnevezett fogalmat. S azt fogja kérdezni tőlem: mi az a nemes igény?

BERKES: Azt hiszem, elég világos, hogy mi.

BROWN: Mi?

BERKES: Példákat soroljak?

TÖLCSÉRYNÉ (a korsóval): Tölthetek már?

BERKES: Egyelőre csak az ügyvezető elnök alatti funkcionáriusoknak.

VARGA: Hát, hogy egy kézenfekvő nemes igényt mondjak: a könyvgyűjtés például.

VARGÁNÉ: Nincs még elég könyved? Csak a port fogja – s van, ami még fel sincs vágva.

VARGA: Máskor meg azért szidsz, hogy mást se teszek, csak olvasok.

WEISZ: Vargánénak azért van némi igaza. Hány könyvet lehet elolvasni egy hónapban? Négyet, ötöt, de akkor már a séta s mozgás rovására megy. – Az egy évben ötven könyv – egy életen át ezerötszáz. Ezerötszáz könyv végül is normális időkben nem olyan nagy érték, ami a termelési pluszt húsz éven át leköthetné.

VARGA: Csakhogy a könyv nem azért kell, hogy az ember elolvassa, hanem hogy ha kell, kéznél legyen.

BROWN: Ezt azonban egy amerikaival nehéz megértetni. Hogy az ő konzervjei helyett eztán nem olvasott könyvekkel töltsük a lakás légterét. Erre valók a könyvtárak.

TORNYAI: Nem beszélve arról, hogy aki száz könyvből meg nem tudja, mi a véleménye, az kétezerből sem tudja meg. Énnekem az orvosi műtétkönyvön kívül csak az Új Idők lexikonja van a szekrényemben.

BERKES: Ebben van valami. Én könyvtáros vagyok, s egy könyvet sem olvasok el. Mihály, neked mi a véleményed?

TÖLCSÉRY: Az emberek azért olvasnak, hogy elmélkedjenek rajta…

BERKES: És hogy kéne?

TÖLCSÉRY: Elmélkedni, és néha olvasni is hozzá.

BERKES: Ez a néha azonban nem fogja az Egyesült Államok várható túltermelését lekötni. Más nemesebb igények után kell néznünk tehát. Persze bizonyára…

KARCSI (beront): Apuka, egy utolsó hurkát én töltöttem magam!

TORNYAI: Megint ez a kisfiú…

VARGA: Hát te meg a Fodoréknál vagy a szomszédban?

LICA: Nem jössz azonnal vissza?

TÖLCSÉRY: Menj, fiam, s töltsd meg a vérest is.

KARCSI (mialatt elvonul): De hát az már meg van töltve.

TORNYAI: Megint a disznó…

WEISZ: Az én lelkemet semmi sem tudja a mindennapok cölöpeitől úgy eloldani, s egy életen túli, nemes elemben lebegtetni, mint a zene.

VARGÁNÉ: Milyen zene? A tánc, vagy a magyar nóta, vagy…

WEISZ: Természetesen a klasszikus zene. Beethoven, Mendelssohn…

BROWN: Hangversenyzenekarokat kellene szervezni tehát. S a sonka- és déligyümölcskonzervek helyett több hanglemezt gyártani, az utcákon hangszórókat felszerelni…

BERKES: Isten őrizzen! Én ugyan botfülű vagyok. De azt gondolom, minél több zene lesz, a zene annál jobban fog hasonlítani a zajhoz.

WEISZ: Ebben kétségtelen van valami. A század elején az ifjú Bartóknak Bécsbe kellett utaznia, hogy igazi jó zenét halljon. Ma: becsavarom a rádiót, s Stokovsky vezényel Mozartot. De gondolom, még igen messze vagyunk attól, hogy a világ zenével telítve legyen.

TORNYAI: A zeneélvezet sokszor csak sznobizmus. Az a legkönnyebb: egy karosszékben ülni, s azt mondani: Ah, Beethoven, ah, Klemperer! S közben meg felsőbbrendű embereknek is hiszik magukat.

VARGA: A zene nevelő hatását a filozófusok is elismerték. Platón zenével nevelte az Állam polgárait. Ő azonban csak egy bizonyos fajta zenére gondolt, amely a lelket derült, tiszta állapotban tartja.

TORNYAI: S kérdés, hogy a mi nyakatekert, a hallást próbára tevő s a vegetatív idegrendszert fölzaklató zenénk megfelel-e ennek a célnak.

WEISZ: Mindenesetre jobb, mint például a kukoricapálinka.

BERKES: Még azt sem mondanám. Például ez a kis korsó… (Vargáné meglöki): Neked mi a véleményed, Mihály?

TÖLCSÉRY: A zene hipnózis. A mások hangulatát viszi az én tudatomra.

VARGA: Ezt mondta Tolsztoj is. A más hangulatát viszi az én tudatom alá.

TÖLCSÉRY: Hogy Tolsztoj mit mondott, nem tudom. De a helyes elmélkedés maga is zenével tölti meg az embert.

VARGA: A magáéval…

BROWN: Így tehát a zeneipar sem elegendő minden határon túl az atomenergia lekötésére…

LICA (bejön, Tölcsérynéhez): Anyuka, Fodor bácsi el akar menni.

TÖLCSÉRYNÉ: Mondtad, hogy mindjárt tálalunk nekik?

LICA: Mondtam. De úgy látszik, meg van sértve, hogy nem a vendégekkel.

TÖLCSÉRYNÉ: Szent isten! Mit csináljunk most? (Vargánéhoz): Katinkám… egy pillanatra.

TORNYAI: Én azt az élettelen energiát élő fiziológiai energiává változtatnám.

BERKES: Ezt hogy kell értenünk?

TORNYAI: Úgy, hogy egészséges, az életnek örülni tudó, pompás testű fiatalokat nevelnék belőle.

BROWN: Még több medencét s futballpályát építeni…

BERKES: Strandfürdőt.

TORNYAI: Strandfürdőt is. De sokkal korábban kezdeném, az anyavédelemnél. Hogy az anyák derült állapotban, tornázva hordják ki magzatukat.

WEISZ: Ahhoz azonban, hogy az anyák derült állapotban hordják ki magzatukat, az egész életnek másnak kell lenni, mint ma.

TORNYAI: Például a férjeknek nem szabad a másállapot alatt megcsalniuk őket.

(Nevetés.)

VARGÁNÉ (Tölcsérynéhez): Bízd rám. Én majd beszélek vele.

TÖLCSÉRYNÉ: Nem tennél fel mindjárt egy serpenyő kolbászt is? Lica, a kvékernek üres a tányérja. (Vargáné ki.)

VARGA: Én azt hiszem, hogy az egészségkultusz maga is betegséggé válik. Mint például a napfürdőzés. Ott fekszünk, letakarjuk az orrunk, bekenjük a bőrünk, mintha elmebetegek volnánk.

TORNYAI: S végül elalszunk, s napszúrást kapunk. – De ezek az igazi kultusz kinövései. Az igazi higiénia kiterjed a gondolatokra is.

BERKES: A fene tudja. Én ezt az egész sportőrületet eltévelyedésnek tartom. Az, hogy átugorjunk egy kerítést – szükség esetén nagyon hasznos lehet. De hogy egy rudat ugorjunk – hozzá még egy bottal, természetellenes helyzetben…

GORDON: Neked mi a véleményed, Mihály?

TÖLCSÉRY: Az elme tán csak a természet tévedése…

TORNYAI: Ezt hogy fordítsuk le a mi nyelvünkre?

TÖLCSÉRY: Úgy, hogy ha már megvan, akkor nem azért van, hogy a test töltse be énekével.

BERKES: Úgy van. Meg kell nézni ezeket az úgynevezett szép testű embereket. Énnekem göthös testem volt, de legalább az volt a lelkem appendixe.

BROWN: Azaz a fürdőmedencék, csecsemővédő intézetek szaporításának is megvan a szabálya. Milyen nemes igényekre fordítsuk tehát a termelést?

BERKES: Noha minket sokan gyökértelen nemzetközi lényeknek tartanak, énbennem gyermekkorom óta megvolt az ösztön, hogy ebben a világban – pontosan Szikesújhelyen – legyökerezzek. Nincs az a Szikestó-táj, amit én az öcsémmel be ne jártam volna. S benn a városban is – én minden háznak tudom a történetét.

VARGA: Értjük. Helytörténeti múzeummá alakítanád a világot.

BERKES: Várjál. Én is meghallgattalak téged… S nemcsak a magam gyűjtéséről beszéltem. Ott vannak a boldogult Bodnár tanár úr pókjai. Tegnap is azért főztem a bizottság elnökét, hogy ennek valami kiállító helyet keressenek. S ha azokat, amik most ott vannak összecsavarva, egyszer egy megfelelő falra teregethetném, az egész ország, de még a párizsi galéria is megtudná, mi van ebben a mi városunkban…

BROWN: Szóval múzeumokat, képtárakat kell építtetni, védett területeket létesíteni…

TORNYAI: S mit okul, teszem, egy diák a Bodnár tanár úr póktárjában, hogy ő meg a szarvasbogarakat gyűjtse? Dugja be a fejét mindenki egy monomániába – bélyeggyűjtésbe, címertárba…

BERKES: Neked a szülőföld ismerete – a ház, amiben születtél – a nád, amiből az első sípot faragtad: az neked monománia?

TÖLCSÉRY: A világ nem leltár.

BERKES: Hanem mi?

TÖLCSÉRY: Lehetőség.

BERKES: A kutyafáját – akkor hát mit mondjak ennek a kvékernek. A könyv: butít, a zene: kiszívja a lelket, a higiénia: testkultusz, a helykultusz: az földhöz köti a fejet. Mihez tartsa magát a tengerentúl? (Vargánéhoz, aki Fodor urat s a fiát vezeti be, mögöttük Lica a kolbászos tállal): Segítsen már rajtunk, Vargáné asszony. Mi a nemes igény? Ha maga sok pénzt nyerne a sorsjátékon, s azt valami nagyon nemesre akarná költeni: mire fordítaná?

VARGÁNÉ (Tölcséryhez): Bocsánat, Fodor úr hallotta, hogy itt milyen fontos tanácskozás folyik. Gondoltam, nem fog ártani, ha egy külső iparosember nézeteit is meghallgatjuk.

TÖLCSÉRY: Hogyne, tessék csak helyet foglalni.

TORNYAI: Egy kis kóstolót a kóstolóért.

(Tölcséryné gyorsan Gordon kisasszony mellé vezeti Fodor urat, Vargáné Tölcséryvel szemben telepszik le. Lica a kolbászt kezdi kínálni.)

VARGÁNÉ: Hogy én mire fordítanám? Hát egy szép házat vennék a Homokon, egy pici kerttel – mert Tóni úgysem tenne benne egy kapavágást sem –, s szépen berendezném.

BROWN: Ez jó ötlet, Vargáné asszony. A lakás: világprobléma… Az, hogy minden embernek egy szép, ötszobás lakása legyen, fürdőszobával és légkondicionállal, garázzsal: ez egy ideig még közömbösíthetné az atomenergia gazdaságlendítő hatását. Ha ez nemes igény – ennek tán lehet Pennsylvaniában is propagandát csinálni.

GORDON: What did she say?

BROWN: That a beautiful flat is a noble claim.

TORNYAI: Ez része annak, amit én is mondtam.

WEISZ: Pardon, az otthonkultusz: ebbe sok minden belefér. Minden egy magasabb fokon, mint amiről beszéltünk…

BERKES: A könyvtár: mint bútor, a fonográf mint vendéglátó, a higiénia mint porszívógép…

VARGA: S a W. C. mint helytörténeti múzeum… Sajnálom, hogy ellen kell mondanom a feleségemnek, de a lakás, a tárgyak istenítése – egyike azoknak az alacsonyabb, mondhatnám, aljasabb igényeknek, amelyektől, mint a pálinkától, az embereket meg kell óvni.

VARGÁNÉ: Antal, te ittál?

GORDON: Why are they quarelling?

BROWN: She has said: the home is a noble claim…

GORDON: No, it's not true…

VARGÁNÉ: Mit mond?

BROWN: Hogy ebben nem egészen ért egyet a nagyságos asszonnyal.

VARGÁNÉ: Hát mondja meg ő, mi a nemes igény. Összekoldulni a rongyokat, s azzal elmenni – mint a jólét angyala – Borneóba. Közben valami érdekes pápuát is felszed…

VARGA: A pápuák nem Borneóban, hanem Új-Guineában laknak.

GORDON: Mit szól?

BROWN: She is curious of what you mean under a noble claim.

GORDON: A gentle claim: the pity for humanity…

BROWN: Az irgalom az emberek iránt.

BERKES (kicsit már többet ivott): Na, Mihály, most tégy igazságot.

TORNYAI: Két nőnek egyszerre.

TÖLCSÉRY (Vargánéhoz): A lakás szükség, nem cél, Katinka.

VARGÁNÉ: S az irgalom, az cél!

TÖLCSÉRY: Az irgalom sem cél. Időnkénti következmény.

VARGÁNÉ: De egy nő, aki szép otthont akar, még mindig rendesebb, mint aki ilyen lábbal meg pofával a szánalom angyalának akarja kiadni magát…

GORDON: What is he saying? What is she saying?

(Varga, Brown a kvékernőt csitítja.)

FODOR: Ha jól értem, az urak azzal mulatják maguk, hogy ha pénzük volna, mire fordítanák.

TORNYAI: Jól érti, Fodor úr.

BERKES: Legföljebb nem a levegőben: ha pénzük lenne. Hanem: mivelhogy pénzük lesz.

VARGA: Amikor mindenkinek.

FODOR (mosolyogva): Értem a tréfát. Mi is el szoktunk az asszonnyal spekulálni rajta. Ha a sorsjegyünk kihúzzák.

BROWN: No és mi lenne a maga igénye? De minden igénye közt a legnemesebb.

FODOR: Énnekem: egy pár tőkeszőlő a pince előtt. Minthogy iparos vagyok, folyton csak a bádog – tetszik tudni, mi a bádog –, valami puhábbat szeretnék. Egy kis dombot, rajta egy kunyhót – s szőlőt.

TORNYAI: S ez olyan elérhetetlen? Nem tud egy kis telket szerezni?

FODOR: De azt vettünk már.

TORNYAI: Csak dombot nem tud alá, mert az nincs a határban.

FODOR: S a szőlő sem marad meg. Nem olyan a vidék.

BERKES: Vagy ha – mint Ármin bátyámnak – megmarad: nem lehet meginni.

BROWN: Ez valóban elég költséges igény: mindenkit az álmaiba költöztetni.

FODOR: Tölcséry úr – mert látom, ő a bíró itten – mit szól hozzá? Egy hébérnyi siller – úgy mint a Dunántúl láttam –, a bor a szögletes pohárban. Az ember elnézi, mielőtt meginná.

TÖLCSÉRY: Nem nemtelenebb igény a többinél. (A fiúhoz) S az ifjú ember – mint műszerész tanuló – miben keresné a nemességet?

FIATAL FODOR: Énnekem egyelőre egy motorbicikli is elég volna. (Licára néz): Főleg ha valaki felülne mögém.

TÖLCSÉRY: S neked, Lica?

LICA: Nekem? Amit Hamupipőke kapott. (Gordonhoz) A dress – from Pennsylvania.

GORDON (a pálinkára): What's that? Csíp?

LICA: Az csak a kolbász. Sausage.

TÖLCSÉRY: Karcsikának meg a disznó jegygyűrűje.

BERKES: Mit akartál ezzel a tudomásunkra hozni? Hogy mi mind disznók vagyunk, s nincsenek nemesebb igényeink?

VARGA: Nem azt –, hanem hogy az igazi nemes igényeket még eztán kell kitalálni.

TORNYAI: Tényleg – erre én is kíváncsi lennék.

VARGÁNÉ: Ne féljetek, Mihály, az megmondja.

BROWN: Már csak néhány percünk van.

GORDON: Szólj, Mihály.

TÖLCSÉRY: Úgy látszik, hogy az igények nemességüket nem önmagukból kapják.

TORNYAI: Hát miből? Kezd untatni ez a sok delphi jósbölcsesség…

TÖLCSÉRY: Az igénylőből.

VARGA: Vagyis az olvasás lehet nemes igény, és lehet nemtelen. Ugyanúgy a lemezek hallgatása, strandfürdő… Aszerint, hogy miképp szolgál az életünkben.

BERKES: A jólétet tehát nem az ilyen vagy olyan igények – csak a nemesség tartóztathatja fel, s bírja elviselni.

BROWN: Ez mit jelent a business nyelvén? Termeljünk eztán nemességet?

TÖLCSÉRY: A nemesség a lélek.

GORDON: Lélek – What's lélek?

WEISZ: The soul.

GORDON: Yes, you are right. Save our souls – o mighty God.

(Brown leülteti, s int a fiatal Fodornak, hogy nem szabad itatni.)

BROWN: Ezt az elvet nem tudom, hogy fogom a kvékerekkel elfogadtatni.

(Egy pillanatig csönd, a kolbász most kerül a tányérokba.)

FODOR: Ezt a kolbászt egy kicsit túlpaprikáztam.

TÖLCSÉRY: Kolbászt?

BERKES: Nem érzed, öreg filozófus, a kolbász szagát? Parancsolj egy harapást a főtitkáréból…

TÖLCSÉRY (eltolja, Fodor úrhoz): Fodor úr nem fél, hogy ilyen nyárban megbüdösödik a disznóhús?

FODOR: Ahogy nézem, nem kell nagyon félni. Talált disznónak tálban van az ólja.

VARGÁNÉ (maga felé fordítja Tölcséryt): Képzelje el! Egyszer csak ott volt – Fodor úr óljában.

TORNYAI: S mért kellett levágni?

VARGÁNÉ: Mert kukorica ment a gégéjére.

FODOR: Nem volt annak a gégéjében egy szem kukorica sem.

(Ebben a percben jó erősen megverik kintről a spalétát. Néma csönd.)

WEISZ: De ez most már a politikai rendőrség.

VARGÁNÉ: Eh mit? (Fölugrik, az ablakhoz megy, kinyitja a táblát, ki az ablakon): Kik vagytok? Goromba fráterei! (Kintről kiabálás: Hallo, old boy!)

VARGÁNÉ: Egy dzsip áll itt.

BROWN: Ezek a mieink. (Az ablakhoz megy): Yes! Mr. Brown and Miss Gordon, too.

FIATAL FODOR (Licához): Ezek is megtanulták, hol lehet a kvéker ruhán kukoricapálinkát szerezni.

(Összebújnak és nevetnek.)

TÖLCSÉRY (mialatt a többiek az ablakhoz tódulnak, vagy legalább arra fordulnak, föláll, s megszagolja Berkes poharát.)

BROWN (visszajön az ablaktól, Tölcséryhez): Sajnos, indulnunk kell, Tölcséry úr. Itt vannak értünk a dzsippel. (Gordonhoz): Hallo, old girl. We are starting.

GORDON: Ah, this sausage… I don't…

BROWN (Tölcséryhez): Engem kizárólag a hála hozott ebbe a városba… Sárika néni utolsó levele. Nem gondoltam, hogy egy ritka elmét s jellemet fogok ebben az alföldi városban találni. Igazán nagy élmény volt… S bocsásson meg, ha hálám kifejezésére tán erőszakos módot választottam. A boldogult utolsó kívánságának akartam eleget tenni. (Gordonhoz): Come…

GORDON (nem hagyja elhúzni magát, Tölcséryhez): I am so sorry, Mihály. I'll kiss you (Tölcséry tekintetére meghátrál): …in America.

LICA (az anyjához): Mi lesz a bőröndjeivel? Azt itt hagyja?

TÖLCSÉRYNÉ: Figyelmeztetni kell.

LICA (Gordonhoz): The koffer… (mutatja)

GORDON: Yes, my valise…

LICA: But the dress… The ball dress.

GORDON: Yes, your cloth! (Brownhoz): Wait a moment. I'll leave here her dress.

BROWN: Let the whole…

GORDON: Whole… all, minden… your (kimegy a koffer nélkül).

BERKES (az ablakban): Na, ezek is nehezen jutnak Orosházára.

LICA (az anyjához, suttogva): Az egészet itt hagyta. (El akarja a bőröndöt rejteni.)

TÖLCSÉRY (aki idáig a poharat fogta, s hátra sem fordult) Miféle bőrönd az?

TÖLCSÉRYNÉ: Miss Gordon hagyta itt. Egy-két rongy van benne.

TÖLCSÉRY: Utána kell vinni!

TÖLCSÉRYNÉ: De nem tudja használni.

TÖLCSÉRY: Lica, vidd azonnal utána!

LICA: De… (az anyjára néz, elpityeredő szájjal): A ruhát is? (Egy perc csönd.)

TORNYAI: Nem tudják a dzsipre felrakni. A négernek kell átnyalábolni.

TÖLCSÉRYNÉ: A bőröndöt viheti. De van benne egy ruha. Egy kis semmiség. De Licának megtetszett. Azt még józanul adta neki.

TÖLCSÉRY: Az egészet azonnal!

LICA (a bőröndre borulva sír): Csak azt az egy ruhát. Mért nem lehet nekem is valamim? Amit legalább éjjel felpróbálhatok?

(A fiatal Fodor a szemét törölgeti.)

TORNYAI: Na végre! Most meg a motor nem indul be. (Kinn berregés.)

TÖLCSÉRYNÉ (a lánya fejét simogatja): Ne légy olyan kegyetlen, Mihály.

VARGÁNÉ (visszalép): Ki tudja, miféle volt, mielőtt kvéker lett. (A jelenetet észrevéve): Mi a baj?

LICA (segítséget kérőn): A bőrönd… Legalább a ruha…

VARGÁNÉ: Most már úgyis mindegy. Elindultak.

TÖLCSÉRY (föláll): Majd én utánuk viszem.

FODOR (a fiához): Gyere, fiam. Vége a disznótornak.

(El ketten, a többiek Tölcséry mozdulatait nézik.)

TÖLCSÉRYNÉ (a koffer elé áll): De én nem engedem.

VARGÁNÉ (elszörnyedve): Krisztinka, te visszafelelsz az uradnak!

TÖLCSÉRYNÉ: Vissza! Eleget hajbókoltam! Minden bolondságába belementem… Egy szavam sem volt semmi ellen. Hogy most is az éhezést, szegénységet akarta… De a lányom szívét, azt nem hagyom megszakítani…

TÖLCSÉRY: Nem maradhat itt semmijük! A pálinkájukat is ki kell önteni!

TÖLCSÉRYNÉ: Azt kilocsolhatod. A korsót is összetörheted! De a báliruhát nem adom!

TÖLCSÉRY: A sonkát is ki kell hajítani! A vagdalt húsos lábost… a kocsonyás lábost…

TÖLCSÉRYNÉ: Azt mind megteheted. Koplaltathatod a csodálatos eszmédért a családod. De a ruhát – élve – nem adom ki a testem alól.

TÖLCSÉRY: A vendégek is jobban teszik, ha elmennek. A disznótornak vége.

BERKES: Te mindenben a végletek embere vagy, Mihály.

VARGA: Krisztus is kiűzte a kufárokat.

BERKES: De mi nem voltunk kufárok. Mi csak az elénk tett disznót…

WEISZ: Kérem – én magam is csodálkoztam. A jólét ellen küzdünk, s ilyen pompás falatokat tesznek a tányérunkra.

BERKES: Az alakuló gyűlés belefúlt a disznótorba. De Berkes nem adja fel a harcot. A Bodnár úr pókjaiért – tíz évet agitálok, s végre is meglesz a múzeum.

TÖLCSÉRYNÉ (a kofferon, eszelősen): A Lica ruháját nem adom!

TÖLCSÉRY (Brown székére ül, s feldúltan nézi a távozó vendégeket.)

VARGÁNÉ: Itt csakugyan nincs szükség ránk. (Tornyaihoz) Még sosem láttam őt ilyennek.

VARGA (mosolyogva): Krisztus is kiűzte a kufárokat.

TORNYAI (aki utolsónak megy el): A disznó… Mégiscsak a disznó az erősebb.

 

NEGYEDIK FELVONÁS

(Ugyanaz a helyiség másnap reggel. A bal oldali, félig nyitott spalétán a nyári nap süt be, de a hálóban a két gyerek még vasárnapi álmát alussza, s a szoba, a két asztal még abban az állapotban van, amelyben az esti vendégség hagyta. Tölcséry ott ül, ahol az előző felvonás végén, egy karosszékben, s egy rossz, foltozott hálóköpeny van rajta. Tölcséryné a lábát átfonva előtte térdel, s a fél arcát a térdéhez simítja.)

 

TÖLCSÉRYNÉ: Én nem is tudom, honnan vettem azt a bátorságot… hogy szembeszálljak érte veled… Ez a Fodor fiú pajzánkodhatott: gondolom, pálinkát töltött a vizembe.

TÖLCSÉRY: S a pálinka honnét került ide?

TÖLCSÉRYNÉ: Arról én, esküszöm, nem tudtam. A disznót, azt tudtam. A bőröndöt is, hogy ott van a hálóban. De a pálinkát, azt nem. Az a kvéker műve volt: borért indultak el a demizsonnal.

TÖLCSÉRY: Szóval a pálinka…

TÖLCSÉRYNÉ: Nem mondom, hogy az egyedül. Hisz csak a kolbászra nyeltem egy kortyot. S mindjárt éreztem: ej, de furcsa ez a víz. De ha az nincs, tán a Licácska sírása sem veszi el úgy az eszem. De az olyan szívet tépő egy anyának… A kis balga szíve egész este azon repesett, hogy az övé lesz az a csodálatos ruha… Amiben olyan szépnek képzelte magát… Pedig hát éppen nem volt: bő és nagy volt neki – a sovány nyaka mint egy levágott csirke gégéje; a szoknya baloldalt lógott, hátul meg felpuffadt. De ő egy hamupipőkének érezte magát. Hisz föl sem vehette vóna sehová. S ahogy ott a kofferre vetette magát: énrám úgy rám jött, hogy sivítsak, s odavessem magam.

TÖLCSÉRY: Persze, az anyaság kiabált belőled.

TÖLCSÉRYNÉ: Nem azt mondom én, hogy csak az anyaság. A bűn – az volt, ami kiabálni kezdett. Az akarta – tudom azt én már – igazolni magát. Mert benn voltam én akkor már a bűnben. Ott kezdődött, ahogy a kvékernő – mint a kísértő – a bőröndjét kinyitotta, s én azt a kis nadrágot, ami felül volt, két ujjal kiemeltem. Ha egy kicsit nagyobb volna, gondoltam, akkor elfogadnám Karcsikának. Mert azt ne hidd, hogy az a nő rögtön a ruhát kezdte kínálgatni. Nem – őt a te híred hozta ide. Az a bőrönd – a mintakollekció – csak ott volt a kezében. S arra jött Lica. S meglátja a ruhát… S akkor az én szívem el volt már veszve… S arra szalad be Karcsika, hogy az ólban egy disznó van. Mind futottunk ki, Lica rátapos az uszályra. Nem is lehetett volna úgy visszaadni: csupa sár lett az alja az ólnál.

TÖLCSÉRY: Ki kellett volna tisztíttatni.

TÖLCSÉRYNÉ: Ne haragudj rám, Mihály. Egyszer nekem is elvehette az Isten az eszemet.

TÖLCSÉRY (megsimogatja a fejét): De hisz mondtam már, hogy nem haragszom.

TÖLCSÉRYNÉ: De szomorú vagy. Énnekem már attól is olyan nehéz, ha az emberiség, amiért szomorú vagy… Azért örültem úgy ennek a jólét elleni harcnak is, hogy a te szomorúságod elhajtotta. Nem mondhatod, hogy pöröltem ellene. Megnyugodtam, hogy jó: áldozzanak Bálnak a többiek, dúskáljanak a jóban, mi meg maradjunk meg az üres spájzunknál, a fűzfa tüzelőnknél, a mostani szép szegénységünkben, csak te gyere ki közénk, a szép mosolyoddal, a szomorúságodból. Mert nekem az is elég, ha az atombomba, az új energia miatt vagy szomorú. De hogy énmiattam vagy szomorú?

TÖLCSÉRY: De én továbbra is az emberiségért vagyok…

TÖLCSÉRYNÉ: Ne ámíts! Te csak vigasztalsz a jóságodban.

TÖLCSÉRY: De komolyan. Az emberiségért.

TÖLCSÉRYNÉ: Értem.

TÖLCSÉRY: Érted is, csak azért, mert annak tagja vagy.

TÖLCSÉRYNÉ: Az emberiség tagja… Én?… Ha vétettem is, ne bánts meg így, Mihály. Hát mikor voltam én az emberiség tagja? Nem a te tagod voltam én? A kezed, a lábad? Nem hűlt-e meg még Katinkában is a vér, amikor először azt hallotta tőlem, neked, hogy: nem. Nem voltam-e én rád büszkébb, mintha te lettél volna a polgármester? S ha egy buta idegen arra próbált célozgatni, hogy ennek a Tölcsérynek tán nincs ki egy kereke, én boldogan mosolyogtam. Mit tudják ezek szegények, hogy mi vagy te nekem. Az a nyugodtság, az a derű, ami a telekkönyvvezetői szegénység volt temelletted. Hol van még ez a jóság a világban? Hogy ilyen árulás után, amikor egy disznótorba fullasztottam a te szent kezdeményezésed – a fejem simogatod, s vigasztalsz az én romlottságomban. Hányszor célozgattak nekem rá – Katinka –, hogy én rabszolgád vagyok neked…. De mutasson ő vagy akárki egy nőt, aki egyszerre lehet ilyen nyugodt s ilyen büszke az urára. Pedig ha te egyszer a te nagy barna szemed ráemeled, nincs az a kvékernő, aki meg ne érezné mindjárt: jaj, ez nem olyan szem, mint amivel azok a jenkik meg kvékerek néznek rám –, ez a földre szállt békének, nyugalomnak az ablaka. Katinka, láttad, majd kitépte a haját. S énbennem nemcsak ő, de maga Katinka sem vert fel soha egy piciny féltékenységet sem. Mert én nemcsak azt tudom, hogy te éppúgy sose vetemedhetnél arra, mint a nap, hogy a sárba bukdácsoljon –, de hogy akármilyen szép, vidám asszony, s akárhogy is illeg előtted, még Katinka sem mer olyasmire gondolni veled kapcsolatban.

TÖLCSÉRY: Mintha járnának ott kinn…

(Tölcséryné felemeli a fejét az ura öléből. Mialatt Varga és Berkes nagy óvatosan belépnek, egészen félrehúzódik, egy-két percig ott marad, aztán az arcát takargatva kihúzódik. A két barát és Tölcséry némán nézik egymást, végül is Varga szólal meg.)

VARGA: Bocsáss meg, hogy ilyen korán állítunk be. Én már voltam nehéz helyzetben néhányszor, tudod, hogy a Gestapo is elvitt, mert visszaküldtem a behívót, de hogy ennyi minden lett volna kockán, mint ebben a pillanatban, még sohasem éreztem.

TÖLCSÉRYNÉ: De miért?

BERKES: Mert nem tudja, hogy megtartotta vagy elvesztette a barátságod. Már hajnalban ott volt nálam, hogy ő nem tud ebben a bizonytalanságban élni. Én vigasztaltam: én nem jól ismerném Mihályt, ha az ő emberismerete be nem látná, hogy az ő világszervezetét nem angyalokból, hanem emberekből kell kiépíteni, akik ha emberek, botolhatnak is.

VARGA: A mitológiából több példát is lehet felhozni rá. Énnekem különösen az fáj, hogy mindennek épp akkor kellett történnie, amikor egy olyan keserves lépésre, amely a tudástól a tett fele vinne, elszántad magad. A közelmúlt történetéből ugyancsak számtalan példát lehetne idézni – nemcsak Péterét –, amikor az emberi gyengeség a tanítványban a példa hatását egy pillanatra elnémította. Sabantri asramot – a Gandhi-kegyhelyet – mért oszlatták fel? Mert mialatt ő a börtönben volt, egy amerikai nő a szüzességre kötelezett hívek közt…

BERKES: De Gandhi is csak az asramot oszlatta föl – a hindu szabadságmozgalom tovább folyt.

VARGA: Arra azonban nemigen van példa, hogy maga az ügy meghirdetése… a hegyi beszéd…

BERKES: …ment volna át disznótorba. Hát van – nyugodt lehetsz, hogy van. Ha ebből a szempontból vizsgálod át a kútfőket, lesz. Vagy ha nincs: mi mindjárt az elején átestünk rajt.

VARGA: Mentségünkre én azt hozhatom fel, hogy nem voltunk felkészülve a kitervelt s jól megszervezett kísértés ekkora fokára.

TÖLCSÉRY: Kísértés?

BERKES: Tóni szokása szerint eltúlozza a dolgot: Braun Pista a Sárika néni háláját akarta leróni. S ha az ember meggondolja, milyen kedves, bölcs asszony volt Sári néni, érthető, hogy az ő kvéker szíve még egy kis furfang árán is ránk erőszakolta, amivel az öreg hölgynek adósa volt. Különben ha vétettek, végül is szenvedtek érte. Mindketten a helyi kórházban vannak: a kvékernek a bordája tört el, Gordon kisasszonynál meg gyomormosást végeztek.

VARGA: Ők ketten, de főként Brown, a hála és szektás jótékonyság színében, mint egy ellenséges princípium hatoltak ebbe a házba. Ezt a rongyoknál, a belopott disznónál s a kukoricapálinkánál is jobban elárulja a mód, ahogy a vacsoránál a vitát irányította.

TÖLCSÉRY: Mennyiben?

VARGA: Nem azt iparkodott-e bebizonyítani, hogy nemes igények nincsenek? Akármilyen nemes igényt hoztunk mi fel, mint könyvgyűjtés, zeneélvezet, ő úgy vezette a társalgást, hogy az is lesüllyedjen a nemtelenek közé.

BERKES: Ez igaz. De ebben te magad is segítettél neki. A szülőföldszeretet…

VARGA: Ha pedig elfogadjuk, hogy nincsenek nemes igények, nincs fegyverünk a jólét ellen. A segítés színe alatt egy szellemi fegyverletételbe akart beleszorítani minket.

TÖLCSÉRY: De nem volt-e igaza?

BERKES: Abban, hogy letegyük a fegyvert? Ha ti elcsüggedtetek, én nélkületek is folytatom a harcot. Nem adom fel olyan könnyen, ami a kobakomban gyökeret vert egyszer.

TÖLCSÉRY: Abban, hogy itt egy belső ellentmondás rejlik, én nagy tanulságnak éreztem a tegnapi beszélgetést.

BERKES: Azért nem vetted észre, mi van a tányérodban.

VARGA: Milyen ellentmondás?

TÖLCSÉRY: A jóléttel csak a nemes igények küzdhetnek meg. Az igényeket azonban csak a nemesség teheti nemessé.

VARGA (megörülve): S nem az igények bennünket nemessé. Ergó: a jólétet nem lehet a nemes igények föltámasztásával leküzdeni. Ha van logika, akkor ez cáfolhatatlan szillogizmus.

BERKES: Hogy örülsz neki. Mintha az igazi fegyvert találtuk volna meg.

TÖLCSÉRY: Az igazság megtalálása – öröm vagy sem – kötelesség.

VARGA: S bizonyos esetben: öröm. Még haszna is van.

BERKES: Haszna?

VARGA: Például – hogy nem használjuk fel.

BERKES: Bocsáss meg, ez defetizmus! Mihály világossá tette, amit én magam is sejtettem, hogy az emberiség, miközben a jólétet építi, elronthatja magát. Ebből kategorikus imperatívuszként következik, hogy a jólét ellen a rendelkezésünkre álló eszközökkel küzdenünk kell. Ez az, amit nem lehet vitatni. – Az, hogy a nemes igények föltámasztásával küzdünk, vagy valami más módon: ez az, amin vitázni lehet. – Neked mi a véleményed, Mihály?

TÖLCSÉRY: Az emberi természet nem változtatható meg tíz vagy húsz év alatt. Ez a disznótor tanulsága.

VARGA: A jólét viszont nem állítható meg, s tíz-húsz év alatt itt lesz az áradás.

BERKES: Én akkor is húzni fogom a gátat ellene. Ha tibelőletek egy kvéker szillogizmus kihúzta a vért, én magam csinálom meg a világmozgalmat.

TÖLCSÉRYNÉ (félénken a veranda felől): Mihály, kérlek. Az a kettő… itt vannak megint. Most már harmadszor… nem mertem elküldeni őket.

BERKES: A népoktatók? Már nálam is voltak – hajnalban, mint a politikai rendőrség.

VARGA: Ki? A cipész?

BERKES: Nem, a bankhivatalnok. A kvéker meg a disznó fúrta az oldaluk.

TÖLCSÉRY: Ez elég érthető. Ha egyszer az árokba mentek.

CSIRIZ (nem várva a hívást, belép, mögötte Létrai): Korán jövünk, de harmadszor.

LÉTRAI: Attól féltünk, hogy nem találjuk itthon Tölcséry urat. Kimegy a Tiszára fát vágni.

BERKES: Már nem megyünk. Benn van a farészünk.

CSIRIZ: Látom, áldomást is ittak a munkára.

TÖLCSÉRY: Nem, én nem voltam kinn. Disznótort tartottam.

CSIRIZ: Úgy? Maguk is? Az egész Klauzál utca disznótort tartott… S honnét vették, szabad kérdeznem, a disznót? S ha már megvolt, mért vágták le?

TÖLCSÉRY: Ezt magam sem tudom.

LÉTRAI: Mr. Brown, a kvéker misszió feje, egy kilenc hónapos disznóval kívánta meghálálnia Tölcséry családnak humanizmusát. A nevezett kvéker ugyanis rokona a deportáció előtt meghalt Liebhausernének.

CSIRIZ: A pékné! Nagy népnyúzó volt annak az ura is.

LÉTRAI: Tölcséry úrék a deportáltat látták benne. A disznót viszont, mint lojális érzésű ember, nem volt hajlandó felnevelni.

CSIRIZ: Úgy is van, le kell vágni az imperialista disznókat. De mi most nem ezért jöttünk. Tudni akarjuk, számíthatunk-e Tölcséry úrra?

LÉTRAI: A helyi párt megbízásából sorra járjuk a haladó értelmiségieket, megismertetjük programunkkal, s megkérdezzük: ki az, akire számíthatunk.

CSIRIZ: S minden kertelés nélkül: mellettünk vagy ellenünk…

TÖLCSÉRY: Más égtáj nincs?

CSIRIZ: Nincs.

LÉTRAI: Egyelőre persze van – négy legitim párt működik. De előbb-utóbb mégis mindenki a Csiriz elvtárs által vázolt döntés elé kerül. S Tölcséry úr van olyan áttekintésű ember…

CSIRIZ: Ha én, az egyszerű cipész, tisztán látom, merre tart a történelem rúdja…

TÖLCSÉRY: Én, bevallom, ebben a tekintetben egy kicsit megfeneklettem.

CSIRIZ: Mert mint burzsoá gondolkodik.

LÉTRAI: A párt éppen azért küld ki minket, népoktatókat, hogy ahol jó szándékú, de polgári beállítottságú emberek helyzetük megítélésében elakadnak, mi a segítségükre siessünk.

CSIRIZ: S minden kertelés nélkül megmondjuk, mik a célkitűzéseink. Mi az, amihez csatlakoztok, vagy elpusztultok.

TÖLCSÉRY: Mik az önök célkitűzései?

CSIRIZ: A mi célkitűzéseink, hogy rövid legyek: itt a földön valósítani meg a paradicsomot, amelyet a papok odaát ígértek.

TÖLCSÉRY: Ezt hogy képzelik?

LÉTRAI: A paradicsom persze közigazgatásilag körülírandó fogalom. Mi azt a jólétet, amelyben eddig csak a polgárok s az azokat kiszolgáló értelmiségiek vettek részt…

VARGA: A bankhivatalnokok…

LÉTRAI: Az elnyomott, kizsákmányolt néprétegekre is ki akarjuk terjeszteni.

TÖLCSÉRY: S mit értenek önök azon a "jóléten"? Azt, hogy az emberek jól érezzék magukat, vagy hogy ilyesmiben, mint: mosógép, autó, selyemruha, ők is részesedjenek?

CSIRIZ: Hogy mindenből ki-ki szükséglete szerint kapjon, s boldog legyen.

TÖLCSÉRY: A kettő eszerint azonos?

CSIRIZ: A technika áldását, amelyben eddig csak a tőkések részesedtek, mi a széles néprétegek javára fogjuk fordítani.

BERKES: De nem gondolják önök, hogy mindez az atombomba leesése után egy kicsit már fölösleges?

CSIRIZ: Micsoda?

BERKES: A jólét terjesztése…

VARGA: Minthogy a jólét most már, hogy az ember rendelkezésére álló energia megsokszorozódott, amúgy is rohamosan növekedni fog.

CSIRIZ (Létraira néz, az zavart).

BERKES: S hogy az önök kétségtelen szervezési képességét inkább a jólét fékezésére kellene fordítani.

TÖLCSÉRY: Ne zavarjátok meg tanítás közben a népoktatókat. A célt most már értjük. Azt akarják, hogy a föld javaiból mindenki szükséglete szerint részesedjék.

CSIRIZ: Ezt nemcsak akarjuk. De el is fogjuk érni.

TÖLCSÉRY: Most már csak azt kellene elmondaniuk, hogy ezt mi módon, vagy ha úgy tetszik, hogy fogják elérni?

CSIRIZ: Mindenekelőtt a termelőeszközöket fogjuk kisajátítani.

TÖLCSÉRY: Ezen mit értsünk pontosan?

CSIRIZ: Elsősorban a gyárakat.

TÖLCSÉRY: Hogy minden vállalat olyan legyen, mint az Államvasút. De a kisiparosok eszközei: az asztalosgyalu, a suszter dikicse: azok termelőeszközök-e?

LÉTRAI: Azok. S idővel a kisiparosokat is termelőszövetkezetekbe fogjuk tömöríteni.

TÖLCSÉRY: S a régi birtokosok ekéje: az is termelőeszköz… Sőt az új birtokosoké is…

LÉTRAI: Erről ma időszerűtlen beszélni.

CSIRIZ: Miért? Tölcséry úr van olyan értelmes ember, hogy mindjárt lássa: őnekik is termelőszövetkezetekbe kell tömörülniük.

TÖLCSÉRY (örömmel): Ezek szerint az egész ország egy nagy gazdaság lesz. Ötvenszer vagy ötszázszor nagyobb, mint az Esterházyaké.

CSIRIZ: Ezerszer.

TÖLCSÉRY: S azt a gazdaságot ki fogja kormányozni, mint a jószágigazgató?

CSIRIZ: Azt a párt.

TÖLCSÉRY: De nem a főtitkár személyesen?

CSIRIZ: A minisztériumok, igazgatók…

LÉTRAI: Előbb-utóbb itt is külön tervhivatal fog létesülni, mely kidolgozza, hogy a gazdaság melyik ágában milyen befektetéseket kell tenni, s a szükségletet abból hogy elégítsék ki.

TÖLCSÉRY (Berkeshez): Ez lesz aztán a szervezet! Szinte látom, hogy fogja az a sok hivatalnok, miniszterhelyettes az országot kormányozni. De az igazgatottak? Ők belenyugosznak majd, hogy így igazgassák őket?

CSIRIZ: Hogyne nyugodnának.

TÖLCSÉRY: Az a sok vízvezetékszerelő például, aki megszokta, hogy a WC. rendbe hozásáért jó borsos árat számítson, vagy a parasztasszony, aki eladta a piacon a tojást, vagy a napszámosok, akik nemhogy bűnös dolognak, de szinte szent dolguknak tekintették, ha a munkaadót megkárosíthatták, ők hogy fogják a természetükben rejlő szokásaikat ebben az új nagy gazdaságban levetkőzni?

CSIRIZ: Attól ne féljen! Majd meggyőzzük őket.

LÉTRAI: Propagandával, felvilágosító munkával beláttatjuk velük, hogy ha arról a "kaparj, kurta"-morálról lemondanak, ők is jobban megtalálják a számításukat.

CSIRIZ: S akit nem tudunk meggyőzni?…

LÉTRAI: Azt majd elintézi a politikai rendőrség.

TÖLCSÉRY: Azt gondolom, hogy elintézi.

LÉTRAI: A döntő súlyt persze az iskoláinkra helyezzük. Ott már a legkisebb kortól beléjük oltjuk az új rend tiszteletét.

TÖLCSÉRY: Iskolákat fognak állítani?

CSIRIZ: De abban nem a rothadt polgári ideálokban fogjuk nevelni őket. Hanem a szocialista világnézet szerint.

TÖLCSÉRY: Vagyis azért csinálják a sok iskolát, hogy megértessék a maguk szándékait. S ezekben az iskolákban ilyen röpiratokat fognak tanítani? Vagy algebrát, latint, természetrajzot is?

LÉTRAI: Mindent, amit eddig. Csak a szellem lesz más.

TÖLCSÉRY: De az írókat – azokról is?

CSIRIZ: A mieinket.

LÉTRAI: S természetesen a klasszikusokat. Ugyanígy a régi zene, művészet nagyjait. Beethoven olyan otthonos lakó lesz a proletárlakásban, mint Dante, vagy úgy fogják falni, mint Lenint.

TÖLCSÉRY: Ez valóban gyönyörű lesz.

CSIRIZ: Most érti az úr a mi ügyünk?

TÖLCSÉRY: Azt igen. Csak azt nem tudom, hogy éntőlem mit várnak?

CSIRIZ: Hogy beálljon közénk.

TÖLCSÉRY: Az hogy történhet?

LÉTRAI: Egy tagfelvételi kérelmet kell kiállítani.

TÖLCSÉRY: Kézírásban vagy blankettán?

LÉTRAI: Kész blankettánk van rá.

TÖLCSÉRY: Kitölthetném most mindjárt?

VARGA: Mihály!

TÖLCSÉRYNÉ: Mihály, kérlek.

LÉTRAI (keresgél): Bocsánat, most épp nincs nálam. Nem számítottam rá, hogy első alkalommal…

CSIRIZ: Nem baj, elvtárs. Majd feljön a pártházba. Tudtam én, ha valaki olyan becsületes, mint Tölcséry, annak egyet kell a mi célkitűzéseinkkel értenie.

(Kezet ad Tölcsérynek, s el. Létrai a félig nyitott táskáját csukogatva utána. Mélységes csönd.)

BERKES: Ez veszedelmes tréfa volt, Mihály.

VARGA: Nem tudtam, hogy az iróniádat élvezzem, vagy a következmények miatt álljon égnek a hajam.

TÖLCSÉRY: Abban, amit mondtam, nem volt irónia.

TÖLCSÉRYNÉ: De csak nem akarsz a pártjukba csakugyan belépni?

TÖLCSÉRY: Tapasztaltad már, hogy a szavaim s a szándékom nem fedik egymást?

BERKES: De hát akkor hogy értsük mindezt? Annyira szívedre vetted a tegnapi dolgot, hogy az ellenkező végletbe hajtottad magad?

TÖLCSÉRY: Azt folytatom, amiben tegnap elakadtunk.

VARGA: Ez túl magas nekem. Te, a jólét elleni harc vezére tagjelölt egy pártban, amelynek a jólét elterjesztése az első számú programpontja…

TÖLCSÉRY: Te, Antal, jobban ismered a történelmet, melyet én egymáshoz hasonló esetek felsorolásának tartok. Így jobban is tudod, volt-e már a történelemben vállalkozás, amely a tulajdon célját érte volna el?

VARGA: Erre nem lehet kapásból felelni.

TÖLCSÉRY: A kereszténység például isten államát építette meg?

BERKES: Nem – mint ahogy a francia forradalom sem az egyenlőségét.

VARGA: Sőt néha épp az ellenkezőt. Cromwell isten népévé akarta tenni az angolt, s a világ gyarmatosítóivá tette.

BERKES: Csakhogy az idő is segít. Ha a jólét kikerülhetetlen, akkor ők a kommunisták mégiscsak elérik a céljukat.

VARGA: Minthogy az ő céljuk az, ami úgyis bekövetkezik.

TÖLCSÉRY: Az lehet, hogy elérik, de addig is késleltetik.

BERKES: Ezt hogy értsük?

TÖLCSÉRY: Úgy, hogy én nem látok a föld színén semmit, ami a reánk váró jólét bekövetkeztét ilyen eredményesen késleltethetné.

(A két barát Tölcséryre, majd egymásra néz.)

TÖLCSÉRY: Az olyan szervezkedés, mint amibe mi kezdtünk, még ha a kvékerek igazi kvékerek volnának is –, rengeteg időt emészt, s közben isten tudja, hány kisebb-nagyobb disznótorba kell fúlni. Míg a kommunizmus itt van, lám, Szikesújhelyet is körüljárják népoktatói, akik – nem tudván, hogy azért – annál eredményesebben harcolnak a mi céljainkért.

BERKES: De hát mivel?

VARGA: Toldd meg egy mondattal, kérlek.

TÖLCSÉRY: Mintha egy új kanapét láttam volna a te irattári szobádban.

VARGA: Amikor négy éve utolszor ott jártál: új volt.

TÖLCSÉRY: S hogy került oda az a kanapé? Bementél az Andrássy – most Sztálin úti – bútorüzletbe, kinézted, kifizetted, s a pénztár kifizette a számlát.

VARGA: A fenét! Előbb csak beszéltem róla, aztán írásban kértem, több bizottság szállt ki, majd versenytárgyalást írtak ki, öt-hat asztalos mérte föl a helyét. Egy évbe került, amíg meglett. Már azt mondtam: csak soha ne kezdtem volna el. Volt, aki azt állította, hogy én akarok munkaidőben szunyókálni rajta.

TÖLCSÉRY: De biztos olcsóbba került, mintha magánemberként mégy be az üzletbe.

BERKES: Nincs olyan drága dívány egész Szikesújhelyen. Csak a kivitele kétszer annyi mint a többié. A ráfordított időt nem számítva. Afrik helyett munkaórával van tapétázva.

VARGA: Értem már, merre tartasz. Szikesújhelyen ma nem lehet lábast, csak fazekat kapni.

BERKES: Az állami apparátusnál nincs drágább és lassúbb a világon.

VARGA: Már pedig Csiriz elvtárs gazdaságát, melyet a te jövendő elvtársaid összenacionalizálnak, az állam fogja igazgatni.

TÖLCSÉRY: Épp azért tisztelettel imádkozzunk, s ezzel legyünk rajta, hogy ez mielőbb megtörténjen.

BERKES: Rég mondom: az állam fogja megenni polgárait.

TÖLCSÉRY: Legalábbis: a jóléte egy részét. S nemcsak azzal, hogy azt a magától folyót is tudatossá s meggondolás tárgyává teszi…

VARGA: Mintha az embernek magának kellene gondolnia rá, hogy a gyomor tartalmát a bélbe nyomja, s ott a különféle mirigyek nedveivel elkeverje…

TÖLCSÉRY: …hanem sokkal dicséretre méltóbb módon is.

VARGA: Ne sajnáld közölni.

TÖLCSÉRY: Nem tanítanak-e a közgazdászok valami olyat, hogy a tőkések elvesznek valamit a munka értékéből, s ezt halmozva gyűjtik össze az ő tőkéjüket?

VARGA: De igen. Ezt nevezik értéktöbbletnek. Erre hivatkozva nevezik rablóknak, kizsákmányolóknak a polgárokat.

BERKES: S a szakszervezeteikkel, sztrájkjaikkal visszacsikarnak belőle valamit.

TÖLCSÉRY: De ha ezt a többletet az állam veszi el a maga szent céljaira – például egy pókkiállításra vagy egy új könyvtárra –, de esetleg kevésbé nemes célokra is, mint egy miniszteri autó vagy mondjuk a citrom meghonosítása hazánkban, illik-e ez esetben tiltakozni, s nincs-e igaza Csiriz elvtársnak, ha az ilyenek elnémítására népoktatóból népvallatóvá vedlik át.

BERKES: Ebben nem egészen értek egyet veled. Ha az állami befektetéseknek csak egytizede jó célra megy, már megérte. Ott van a halbiológia Tihanyban. Hogy szájalt az egész ország, amikor Klebelsberg építtette.

TÖLCSÉRY: S most mégis vannak halbiológusaink. Tökéletesen egyetértek veled. Eszem ágában sincs az államot pazarlásai miatt kárhoztatni.

VARGA: Még ha pazarol, az is jobb, mintha az egyén szórja el ugyanazt a pénzt.

BERKES: Bocsáss meg, barátkoznom kell a gondolattal. Hogy a jólét elleni harcot az állam erősítse.

TÖLCSÉRY: Mert te a régifajta államra gondolsz. Ez azonban a mi államunk lesz.

VARGA: Amely még bátrabban, még jobb lelkiismerettel, még tudatlanabbul nyúl az emberek munkaellenértékébe. Így az elvtársak valóban az emigráns Bergyajev új középkorát hozzák vissza: katedrálisokat, lámakolostorokat emelnek – a szegénységbe.

BERKES: Lámakolostorokat – a tudomány ápolására.

VARGA: Mindegy. Ha egyszer a jólét esélyét csökkentik.

BERKES: Hisz én benne vagyok. Csak valóban kutatóintézetekre szórjuk a pénzt, s ne börtönökre és laktanyákra.

VARGA: Az állam mint az egyéni jólét felfalója, átalakítója: ez egészen új gondolat.

TÖLCSÉRY: Takarékoskodj a lelkesedéssel. Mert nem ez a legnagyobb zsilip, amelyet az én pártom a jólét kerekeibe bekapcsolt.

BERKES: Van nagyobb is? A végén még csakugyan megállítja.

TÖLCSÉRY: Min buktunk meg mi a nemes igényünkkel?

VARGA: Azon, hogy az igény csak az embertől kaphat természetet.

TÖLCSÉRY: Az emberi természeten.

BERKES: Hogy az nem alakul…

TÖLCSÉRY Ne mondjál ilyen rettenetes dolgot. Hogy az lassúbb, mint szükségünk Ienne rá… S mit gondolsz, melyik világ kíván nemesebb természetet: az, amelyik a sok "kaparj, kurta" igyekezetet kapcsolja össze, vagy amelyik ugyanennek a hajlamnak a leküzdését követeli, ahogy Létrai elvtárs mondta, egy magasabb belátás nevében.

VARGA: Világos, hogy ez.

BERKES: Én azt hiszem, ők ugyanott vannak az ő újfajta emberükkel, mint mi a nemes igényeinkkel.

TÖLCSÉRY: Könnyű az embereket abba a Csiriz-gazdaságba bevinni. Csak fegyver kell hozzá. De amíg abból a sok tolvajból közősségi ember lesz, századokba telhet…

VARGA: Sőt még bátrabban fognak lopni, képmutatóskodni, mint idáig.

TÖLCSÉRY: De ugye azért nekünk, filozófusoknak legalább mégiscsak ezért illik fáradnunk, s nem azért, hogy tolvajok, önzők, képmutatók maradjanak.

BERKES: Hogyan?

TÖLCSÉRY: S az csak szerencse, hogy miközben az emberi természettel szembeszállunk, s azt disznótorok árán is valami nemesebbre igyekszünk szorítani, közben a jólét ellen is eredményesen harcolhattuk. S míg más országok, hol a jólét korlátlan uralkodik, megrohadnak, mi az állam fényűzése s az emberi természet ellenállása folytán megőrzünk valamit az ember nevű baktérium fejlődéséhez szükséges elemből.

VARGA: A tisztes szegénységből.

(Mlind elgondolkozva ülnek a helyükön. Tölcséryné arcán látszik a nyugtalanság, hogy szólni szeretne.)

VARGA: Én csak egyet nem értek. Ha mindez úgyis megtörténik. A jólétet a kommunizmus fékezni fogja, mért lépjünk be mi abba a pártba?

TÖLCSÉRY: Mert ha az áldásait élvezni akarjuk, nem erkölcsös, hogy a felelősségben s munkában nem osztozunk.

BERKES: S mert szervezkedő lények vagyunk. Énnekem más aggályom van. Tudod, hogy csalhatatlan orrom van a butaságra. S bár te bölcs népoktatónak nevezted őt, nincs az a pállott lábszag, amely úgy megcsapott volna, mint ennek a Csiriznek az egész lénye. Bár ha az kétségtelen, hogy az állam az ilyenekkel az én egyéni jólétemet jobban meg tudja szívni – nem lesz-e ennek más, súlyosabb következménye az életre, mint hogy nem fogok a bőségben megrothadni.

TÖLCSÉRY: Erre számíthatunk. De mint hallottad, Csiriz elvtárs önmagában hordja az ellenszerét.

BERKES: Én a butaságon kívül mást nemigen láttam benne.

TÖLCSÉRY: De vajon butaságnak tartja-e ő azt; amit te annak érzel? S nem akarja-e az egész országot, még a felnőtteket is iskolára fogni, csakhogy az érveit az eszükkel felérjék?

VARGA: S eközben nemcsak párttörténetet s ilyesmit fog tanítani nekik, de matematikát is. Klasszikusokat olvastat, helytörténeti múzeumokat szervez, és a szülőföld ismeretére nevel.

TÖLCSÉRY: S vajon elképzelhető-e az, hogy az emberek, akik tudják, hogy Dantéről mit tartsanak…

BERKES: …Csiriz elvtársról ne tudják, kicsoda.

(Nevetés.)

VARGA: Rákényszerítik az embereket, hogy átlássanak rajtuk. Erőszakkal fogják maguk alatt a fát vágni.

TÖLCSÉRYNÉ: De a kegyetlenség, Mihály! Hallottad mit mondott… Hogy azoknak ott van a rendőrség.

TÖLCSÉRY (elkomolyodva): Szép, hogy ezt te mondod, Krisztinám. De a kegyetlenség is önmagában hordja az ellenszerét.

VARGA: A jobbak ellenszenvét.

BERKES: Támadt volna ez a sok hős partizán – a jugoszláv például – Hitler nélkül?

VARGA: A jólét egyik veszélye épp az, hogy elaltatja az emberben a hőst. Ha már kegyetlen és buta emberek sem lesznek a földön, annak sem lesz értelmle, hogy bölcsek és mártírok legyenek.

BERKES: Na, ettől nem kell tartani egyelőre.

TÖLCSÉRY: Az emberi lélek mint táplálékát keresi a veszélyt. Ha mást nem: kétszáz kilométerrel száguld körbe a motorbiciklijén. Hát mi is vállalhatjuk, ha ez a jólét fenntartásának az ára.

(Ünnepélyes csend.)

BERKES: De mi az ördögöt csinálunk mi abban a pártban? Amivel a jólétet féken tartjuk?

TÖLCSÉRY: Amit eddig – csak eredményesebben. Nemcsak a póktárat nyitod meg, de a galériát, helytörténeti múzeumot. Az egész Szentesi utat múzeummá alakítod.

BERKES: A végin a sarkon a politikai rendőrséget…

BERKES: S én?

TÖLCSÉRY: Te? Csinálsz egy fényűző irattárat. Lesz két irattárosod. Az egyikkel kiadatod a szikesújhelyi dűlőkre vonatkozó iratokat. A másikkal a régi gazdák végrendeleteit. Esetleg egy ideológiai munkát is írsz – Sztálin-idézetekkel.

BERKES: És te?

TÖLCSÉRY: Én bevezetem a telekkönyvbe az adatokat. Most a földosztást, utána a tagosítást, aztán a szövetkezetesítést. S ülök itt tovább. S őrzöm az igazságot.

(Csönd.)

TÖLCSÉRY: Egyszer régen, amikor még verseket olvastam, olvastam egy költőt. Azt hiszem, nagy költő volt – alföldi, mint mi. Az azt mondta: az igazság remete. S ebben annyira igaza volt, hogy ma már senki sem tudja – én sem tudom – a nevét.

(Megzörrentik az ablakot.)

BERKES: Na, ez meg ki? (Az ablakhoz lép.) Tóni, a feleséged.

VARGA: A fa még mindig ott van a kapualjban.

VARGÁNÉ HANGJA: Az uram itt van?

TÖLCSÉRYNÉ: Gyere be, Katinkám egy percre. (Elébe siet.)

VARGA: Magyarázzátok meg neki, hogy fontos dolgok miatt maradtam.

VARGÁNÉ: (be): Te meg itt vagy?

BERKES: Itt fontos döntések születtek, Katinka.

VARGÁNÉ: Már megint! (Nézi őket, azok mind Tölcséryt nézik.)

TÖLCSÉRY: Beléptem a kommunista pártba!

(Függöny)