Nyitóoldal


Győzelem (1941)


SZEREPLŐK
SÁNTHA ENDRE, egyetemi tanár
SÁNTHÁNÉ
ÁGNES, Sántha kisebbik lánya
ÁCS LAJOS
SÁNTHA LÁSZLÓ, szociális titkár, Sántha fia
BART OTTÓ, főorvos, Sántha veje
ILA, Sántha nagyobbik lánya, Bart felesége
HÉTHÁRSI RUDOLF, mérnök
TISZTELETES
ÖREG ÁCSNÉ


ELSŐ FELVONÁS

Veranda Sántháék balatoni nyaralójában. A hátsó fal üvegtáblái le vannak véve; a párkányt verő gyümölcsfák koronája közt a pasztellkék tóra látni. A messzeségben Tihany levegőben libegő foka. A színt bal felől a veranda fönnhagyott ablaktáblái zárják le, jobbról a lakószobák fala. A bal oldali falon levő nyitott, üvegezett ajtó a följáró muskátlis platójára nyílik; a jobb oldalin egy másik ajtó a lakásba. A verandán, a nádasztalon s a hozzá tartozó nádszékeken kívül egy nyitott nyugágy minden bútor. Az ablakpárkányon s külön állványokon is igen sok virág. Reggeli. A tarka abrosszal terített asztalon teáskanna, csészék, méz, vaj, csirkesült, pirított kenyér. A négy csésze közül egy érintetlen; a másikkal régebben végeztek, összegyűrt szalvéta s gyümölcshéj hever mellette; kettő most van használatban. A Sántha házaspár reggelizik a beeső napfényben. Az asszony jó negyvenes. Arcára gondok, viharok csak ráncot tudtak írni, az életkedvet nem moshatták le. Hajában több az ősz szál, mint lenni kéne; de ezt sem az öregség jeleként hordja, csak mint a virágzó anyaság koronáját. Lassan, nagy elégtétellel eszik. A mézet vékony szálban csurgatja a vajas kenyérre, a csirkedarabokat jól szemügyre veszi, mielőtt egyet a villájára szúr. Sántha Endre: nagy, komor szemöldök, a száj két szélén lelógó bajusz, s betegségre valló, erősen halvány arc. Fejét tenyerébe támasztva kortyolgatja a teát: időnként egy-egy darabkát tör a száraz pirított kenyérből.

SÁNTHÁNÉ, aki evés közben idáig csak a virágjait s a kék tavat nézegette, észreveszi az ura szótlanságát, kedveskedőn. A vén mókus mért nem eszik? Egy kis hideget. Valami bajod van megint?

SÁNTHA. Nem, dehogy… Különben is eszem. A kenyeret mutatva.

SÁNTHÁNÉ. Azt a darabka kenyeret majszolod. Legalább egy mézes-vajast… vagy gyümölcsöt.

SÁNTHA elutasítóan, a kenyeret is letéve. Nem, köszönöm. Az asztalra mutat egy kis undorral. Túl sok a gyomromnak. Elnyom valamit, s elhallgat.

SÁNTHÁNÉ egy kis hallgatás után. Aszkézis, szóval? Mosolyogva. Tüntetés a család jóléte ellen… Már megijedtem, hogy a szíved. Úgy elhúzódsz mostanában. Sosem tudom, mikor vagy rosszul, s mikor haragszol a világra.

SÁNTHA kicsit gúnyosan. Fölösleges aggódás. Csak ami mindig. Idült dolgok… A gyerekek hol vannak?

SÁNTHÁNÉ. Laci még alighanem alszik. Odaát volt Kenesén az éjjel. Az államtitkáréknál.

SÁNTHA. S ez alkalomra mit találtak ki? Jachtoztak holdnál és pezsgővel?

SÁNTHÁNÉ. Nem vagy igazságos hozzá. Társadalmi robot az egész, ő unja a legjobban. A főnökét akarja megpuhítani a maga terveinek.

SÁNTHA. Népjólét, amelyet a jóléti államtitkár kislányaiból kell kitáncolni… S Ágnes?

SÁNTHÁNÉ Gyakorol Rudival.

SÁNTHA ránéz. Szóval, gyakorol… Kicsit elmaradtam a világtól. Nem mondanád meg, mit gyakorol, és ki az a Rudi, akivel gyakorolja?

SÁNTHÁNÉ. Tetteted maga. A teniszt gyakorolja. Holnap kezdődik a Balaton-bajnokság.

SÁNTHA. S van esélye?

SÁNTHÁNÉ. Rudi azt mondja: igen. A bekhendjei nagyon szépen fejlődnek.

SÁNTHA. No, lám: a bekhendjei. A többi után ez a dicsőség is fenyeget még. A lányom maholnap bajnoknő lesz.

SÁNTHÁNÉ. Nem értelek! Most már a teniszre is haragszol. Régebben nem győzted dicsérni. Hogy egy istennőfej hordására egyenesíti a csigolyákat.

SÁNTHA. Ezt mondtam? Nem Rudi véletlenül? Látva, hogy Sántháné elfordul, a kezére teszi a magáét. Na jó, ne hörkenj fel. Igazán nincs kedvem vitatkozni. Tény azonban, hogy ez a Rudi név semmiféle alakot, még árnyat sem képes az agyamból felidézni… Annyian sürögtek itt az asszony lányod első bálja óta, hogy rég abbahagytam már a természetrajzi számontartást.

SÁNTHÁNÉ jólelkű nevetéssel. Márpedig jó lesz figyelned. Vőd ugyanis csak kettő lehet, s abból az egyik már megvan.

SÁNTHA meglepetten. S eltökélésed szerint ez lesz a második.

SÁNTHÁNÉ. Nem is képzeled, milyen komolyan veszi ezt a ki taknyost.

SÁNTHA. Annyira, hogy gyakorol vele. Ezt gyakorolják tenisz közben. De hát melyik az a fiú? Én nem emlékszem itt egyre sem, aki megérné, hogy a lányommal gyakoroljon.

SÁNTHÁNÉ. Az a konstruktőr… Szőke, fölfele fésült haja van.

SÁNTHA. Az a szemüveges? Hogy is hívják? Valami bolondság van a nevében.

SÁNTHÁNÉ. Héthársi Rudolf.

SÁNTHA. Na, látod, már emlékszem. Héthársi és Rudolf. Épp a fordítottja, mint ha valakit Krausz Árpádnak hívnak.

SÁNTHÁNÉ. Meg sem nézed, azt sem tudod, ki, s már gúnyolódsz rajta. Ahelyett, hogy azt kérdenéd: milyen és kicsoda.

SÁNTHA. Mért kérdezzem? Ha te egyszer gyakorolni hagyod. Kétségkívül igen jó modorú, tisztes jövedelmű, biztos előmenetelű, az életben helytálló, a családban papucsolható… Mi is, mit mondtál?… Fogalmazó? Katonatiszt?

SÁNTHÁNÉ. Mérnök… Konstruktőr.

SÁNTHA. Nem vagyok kíváncsi rá!

SÁNTHÁNÉ. Egyszóval: nem tartod fontosnak, hogy mielőtt beszélnél, megismerd?

SÁNTHA. Nem. Egyszerűen nem érdekelnek a vejeid.

SÁNTHÁNÉ. Apja vagy a lányodnak, kell, hogy érdekeljen.

SÁNTHA. Most, egyszerre? Miért? Hogy elmondhasd: Bandimnak is nagyon tetszik a fiú. Nem, nekem eleve nem tetszik. De ez éppoly keveset számít, mint hogy Laci államtitkára sem tetszik. És az Ilonka  házassága sem tetszett. Annyira nem tetszik, hogy nem is küzdök már ellene. Ti réges-rég nélkülem éltek. Ami tinektek fontos, az meglesz: a családfő ott lesz az eljegyzésen. S a Héthársi gyereket éppúgy az ölembe veszem, ha ugyan megérem, mint Bart úrnak, a másik vőmnek a gyermekeit.

SÁNTHÁNÉ. De hát mit akarnál te? Csak azt mondanád meg egyszer világosan, hogy mi a kívánságod? De ez a legkönnyebb: mindent rám hagyni, s mindent leszólni.

SÁNTHA. Volt idő, hogy megmondtam, mire vágyom. Most már nem vágyom semmire.

SÁNTHÁNÉ Még mindig az? Azt hittem, végre kigyógyultál. Olyan régen nem beszéltél ezekről a dolgokról. De te már csak ilyen gyerekként halsz meg. Üresen iszod a teát, mert néhány esteli csirkemaradék van az asztalon…

A bal oldali üvegfal alatt Ágnes hangja: „Maga nem  is beképzelt…” – Rudi hangja: „Szóval, nem kísér el.” – Ágnes hangja: „Na, hallja… Ellenben, ha följön, megmutatom az új strandképeimet.”

SÁNTHÁNÉ a közeledő hangokat hallva, az urához. Ők azok. Megkérhetnélek, hogy ne légy utálatos?

SÁNTHA. Mintha csak én volnék a nyolcadik hárs.

Ágnes és Rudolf huzakodva a lépcső felől. Ágnes hátratartja a teniszütőjét; Rudolf abba kapaszkodva húzatja föl magát. Háttal jönnek be. Rudolf veszi észre az öregeket.

RUDOLF. Bocsánat… Talán nagyon is fesztelenek vagyunk.

SÁNTHÁNÉ kedvesen. Tessék csak… Mi sem szaggatjuk a köntösünket.

RUDOLF kezet csókol. Kata méltóságos és köntösszaggatás… Sántha elé lép. Engedelmet, Endre bátyám… Olyan ritkán látjuk Endre bátyámat. Bizonyára most is valami nagy munkán dolgozik.

SÁNTHA. Most sem, mint ahogy sohasem. Nem szoktam nagy munkán dolgozni.

RUDOLF. Tudjuk. Havasalföld és Erdély kapcsolatai a tizenhatodik században.

ÁGNES. Moldva és Havasalföld.

RUDOLF zavartan. Nem Erdély?

ÁGNES. Moldva, Havasalföld és Erdély.

SÁNTHA. Tán hagyjuk ezt. Ágneshez. Teniszeztetek? Hallom, hogy Héthársi gyakorol veled. Van szíves gyakorolni a leányommal?

RUDOLF. Ó, igen, tulajdonképpen csak egy kis labdaadogatás. Áginak kissé bizonytalanok voltak a bekhendjei.

SÁNTHÁNÉ. S egy kicsit pökhendi a modora.

RUDOLF. A bekhend, az javul már. Ágnes ráüt a rakettel. Nevetnek.

SÁNTHA. Héthársi úr bizonyára kitűnő teniszező?

RUDOLF. Van minden sportágban egy kis múltam.

SÁNTHÁNÉ. Tavaly ő nyerte a balatoni férfi egyest.

SÁNTHA. Hogyan? Minden sportágban? Agyaggalambra is lőtt már?

RUDOLF. Egyszer. Próbaképpen. Tulajdonképp vízi ember vagyok. Ha Ági be nem fog, most is kinn száguldok a vízen. Ez egy kicsit a szakmám is.

ÁGNES. Rudolf csónakokat gyárt. Konstruktőr.

SÁNTHA. Ahá, konstruktőr.

RUDOLF. Igen; van egy kis vállalatom. De ez csak az anyagi fele az egzisztenciámnak. Amellett hites szakértő vagyok és adjunktus a műegyetemen.

SÁNTHA. Értem. És milyen csónakokat gyárt, Héthársi úr? Természetesen csak motorosokat. Olyan berregőt is csinál, amelyiknek az orra kiáll a vízből, s egy  mérföldre hallik a lármája?

ÁGNES. Apuka a glisszőrt gondolja.

RUDOLF. Igen, olyat is. Sőt, épp ezzel szereztem egy kis nevet.

SÁNTHA. S mire jók ezek? Hogy az ember száguldjon, ahol ringani illene?

RUDOLF. Istenem, vannak, akik keresik. S a technikusnak az a dolga, hogy az igényeket kielégítse.

SÁNTHA. Vagy hogy új bolond igényeket teremtsen. De hisz Héthársi úr is vízi ember. A héten át csónakokat gyárt, hogy a hét végén maga is beleülhessen.

RUDOLF. Nem tagadom, imádom a vízi életet. Tavasszal senki sincs kinn előbb a Dunán. Én vagyok az első s az utolsó víkendező.

SÁNTHA. Igazi víkendélete van. Hétközben azért dolgozik, hogy mások víkendezhessenek. A mások víkendjéből pedig magának csinál minél szebb és hosszabb víkendeket. Egy angol bölcselő szerint a polgári élet igazi célja, hogy víkenddé alakuljon át.

RUDOLF udvariasan nevet. Van benne valami. Mihelyt megnősülök, egy helyettest alkalmazok a vállalatomban.

SÁNTHA. S akkor annyi víkendezhetnek, amennyi felesége őnagyságának jólesik. Ámbár, nem tudom, okos dolog-e ehhez az élethez megnősülni. Nem stílszerűbb minden héten mással víkendezni?

RUDOLF. Sajnos, minálunk a családban van az egynejűség.

ÁGNES. Csak ne dicsérje magát.

RUDOLF. Nagyon jól tudom, hogy ez nem dicséret. Ez csak egy őszinte, szomorú vallomás. Mi már olyanok vagyunk, apám s a bátyám is, hogy egy nőre szeretjük az életünket betáblázni.

SÁNTHA. Héthársi úr, úgy látom, az , amit ma eszményi fiatalembernek mondanak. Kisportolt férfi, aki mindig ugyanazzal a nővel akar társadalmunkból a Szentendrei-sziget füzesei alá kiglisszőrözni. S ehhez meg is van a módja. Amellett adjunktus és hites szakértő.

RUDOLF megüti a hang. Professzor úr talán gúnyolódni akar. De én valóban szeretem a szakmámat, a természetet, a sportot. Amint azt is szeretni fogom, akit oltárhoz vezetek.

SÁNTHA. Jól teszi, Héthársi úr, s én a világért sem akartam kigúnyolni. A feleségéhez, aki közben sálat kötött a fejére, s valami nyári cekkert kapott a karjára. Elmégy, kedves?

SÁNTHÁNÉ. Igen, átszaladok Ilonékhoz. Látni akarom az unokáimat. A kisebbiknek valami ekcémája van a köldöke körül… Rudi, nem akar elkísérni?

RUDOLF. A legnagyobb készséggel, méltóságos asszonyom. Alázatos tiszteletem, professzor úr.

SÁNTHA. Alázatos tiszteletem. Nagyon köszönöm, hogy volt szíves Héthársi úr a lánykámmal gyakorolni.

Sántháné és Rudi elmennek.

ÁGNES. Anya még jókor elhurcolta Rudit. Félti, hogy észreveszi, mint mondasz neki. Néhányat suhint az ütőjével, azután rámába szorítja.

SÁNTHA. S te nem félted? Az újsághoz nyúl, lapozza.

ÁGNES. Nem. Engem szórakoztat. Nagyszerűen tudsz gúnyolódni. Egész mozdulatlan marad az arcod, a szemöldököd pamacsa olyan komolyan áll, mintha fontos feleletet várnál. Sokat kellhet csinálnia, amíg valaki így tud gúnyolódni. A fiúknak csupa cikázás, vigyor az arcuk: azzal mutatják, milyen nagyszerű emberek ők, hogy be tudják lőni a nyilat… Mennyi szűrőnek, mennyi fájdalomnak kell lenni abban, akinek az arcára ilyen komoran érkezik a legvadabb gúnyolódás. Ez a Rudi a legvégéig észre sem vette. Nevet. Elhitte, hogy van egy angol bölcselő, aki víkendet akar a világból csinálni. Csak a legvégin fogott neszt.

SÁNTHA. S téged nem bánt? Ha csakugyan kigúnyoltam? Végre is veled gyakorol. Anyádtól hallom, hogy nem csak a bajnokságra gyakorlatoztok.

ÁGNES. Igen, anyu már jegyben jár. Olyan emelkedett hangulatban van, mint amikor Ilát segítette be Bart úr nyoszolyájába.

SÁNTHA az újság mellől. S te? Azt akarod mondani, hogy neked nem tetszik?

ÁGNES. De igen. Viszonylag.

SÁNTHA. Mi az, hogy viszonylag? Micsoda nyegle beszéd ez?

ÁGNES. Viszonylag, relatíve. Azokhoz képest, akikhez a másik nem divatbemutatóján idáig szerencsém volt. Ila néném például boldogtalan lesz, ha utána a maga közkórházi főorvosára kell néznie. Egész csomó erénye van, amit te nem vehettél észre. Szereti az anyját; nyitott ablaknál alszik; s mondják, kitűnő a matematikában.

SÁNTHA. S ennyi erénnyel mért csak viszonylag? Mért nem abszolút? Én azt hiszem, téged abszolút kielégíthet.

ÁGNES. Engem abszolút nem elégít ki.

SÁNTHA. Akkor mért gyakorolsz vele?

ÁGNES. Mert nem tudom, hol vannak a férfinem határai. Vannak-e egyáltalán férfiak rajta túl. Semmi bizonyítékom sincs rá, hogy azok a férfiak, akik énnekem tetszenének, nem haltak-e ki az utolsó húsz vagy harminc esztendőben.

SÁNTHA. Mért? Milyen férfiak kellenének neked? Hallod, bokszol is. Kalapácsvető bajnok is legyen?

ÁGNES. Milyen? Valami olyan, mint te.

SÁNTHA keserűen nevet. Rozoga ideál. Most te csúfolsz engem.

ÁGNES. Nem, csakugyan. Neked van súlyod. Ezt mindenki érzi. Azért húzódunk mind tőled; – anyu, ha a Duhajdába visz, Laci a szociális terveivel, Ila, ha náluk vacsorázol. Rudi is meg volt szeppenve, amikor meglátott. Mindez azért, mert van súlyod… Igaz, hogy jórészt boldogtalanságból.

SÁNTHA. Na, látod…

ÁGNES. De az nem baj. Másban a boldogtalanság is csak hülye sápítozás. Tekörülötted megfeketedik a levegő… Egy kis sötét udvarod van fájdalomból. S ez olyan méltóságteli.

SÁNTHA. Mi jutott eszedbe, hogy így beszélj velem?

ÁGNES. Semmi. Csak meg akarom magyarázni, miért nem abszolút… Vannak ilyen egyoldalú érdeklődések.

SÁNTHA. Miféle egyoldalú?

ÁGNES. Mármint az enyém teirántad.

SÁNTHA. Nincs hangulatom a nyegléskedésre.

 ÁGNES. Úgy értem, hogy te sosem beszéltél nekem a magad dolgairól. Emlékszem, amikor még kislány voltam, s Laci és Ila olyasfélék, mint én most: elvittél kirándulni minket, s meg akartál magyarázni nekik valamit… Azt, amitől így megfeketedtél… Néha olvastál is; verseket… De Ila csak a kekszes staniclira nézett, Laci meg örült, ha a barátjával meglóghatott. Énnekem már nem beszéltél.

SÁNTHA. Addigra, hála isten, megokosodtam. Hogy te meg egy glisszőrösre gondolj közben?

ÁGNES. Ki tudja? Én mindig tiszta egyes tanuló voltam. Azt hiszem, nekem van a legtöbb eszem a családodban. Ezt különben nem felajánlkozásból vagy szemrehányásból mondom. De vannak komoly hajlamaim. Csak hajlamaim, sajnos. Ezt mindig érzem, amikor veled vagyok. Ha csak a levest eszed is, olyan bánatos, lecsüngő bajusszal… Mondd, mért érzed te olyan nevetségesnek, hogy Rudi motorcsónakot épít? S vasárnap kirándul?

SÁNTHA. Nem a motorcsónakot. Olyan paradicsomkerti ember.

ÁGNES. Hogyhogy paradicsomkerti?

SÁNTHA. Úgy, hogy van egy földi paradicsom, s ő a gumisarkától a hajneccéig annak az embere. Még a vállalatát is a paradicsomba szerelte bele.

ÁGNES. Milyen paradicsomról beszélsz?

SÁNTHA. Amelyikbe a derék polgárok eveznek, pardon, motoroznak, a világról megfeledkezni. Ez a földi paradicsom, a nirvána. S Héthársi Rudolf az a férj, akivel az életet el lehet nirvánázni.

ÁGNES. S mi itt, Balatonfüzesen: nem egy földi paradicsomban nyaralunk?

SÁNTHA. Dehogynem. Legföljebb nem mindenki olyan zavartalanul, mint Héthársi úr. Valamikor csak egy-két nagy vadaskertet kerítettek be a szántók és kalyibák elől paradicsomnak. Ma egész paradicsom-tartományok vannak az elrejtőzőknek. Természettel kötjük be a szemünket, és sportolunk, hogy mozdulnunk ne kelljen.

ÁGNES  kicsit ugratóan. Az kéne, hogy Rudolf is jelentéseket írjon a nyomorról?

SÁNTHA. Miféle jelentéseket?

ÁGNES. Amilyeneket Laci. A mi családunkban már van egy szociális titkár.

SÁNTHA. Egy jegyzőkönyvember. Ez a harmadik vakság és süketség.

ÁGNES. Laci úgy mondja, hogy nagy eredményeket ért el már eddig is.

SÁNTHA. Úgy, mint az iskolákban a szakfelügyelők.

ÁGNES. Mért, azok hogy érnek el eredményt?

SÁNTHA. Úgy, hogy az első évi jegyzőkönyvben mindent lehordanak, a másodikban mindent megdicsérnek. A hatóság láthatja – mekkorát javítottak a színvonalon.

ÁGNES. Nagyszerű vagy, amikor Lacit csúfolod. Senkit sem tudsz úgy csúfolni, mint Lacit. Még Rudit sem.

SÁNTHA. Nem azért marom, hogy te mulass rajta. Föláll, hogy a lakásba menjen.

ÁGNES  elébe áll. Haragszol? Nem akartalak bántani.

SÁNTHA. Nem, hagyj. Gyengén vagyok egy kicsit. Mozognom kell; megnézem én is az unokám köldökét.

ÁGNES. Olyan sápadt vagy. Csak a rosszkedv? Vagy csakugyan beteg vagy? Anyu azt mondja, csak a kedélyed.

SÁNTHA keserűen. Bizonnyal csak a kedélyem. Egy szettet se mulasszatok el miattam. Bemegy öltözködni. Ágnes utánanéz, s leül az asztal mellé, kicsit búslakodik, aztán kivesz egy almát és megtörli.

ÁCS LAJOS jön a lépcső felől, a platón megáll s betekinget. Ez a Sántháék lakása, kérem?

ÁGNES  leteszi az almát, s elébe megy. Ez. Talán a kutat jött csinálni?

ÁCS LAJOS. Nem; én a titkár urat keresem. Látva, hogy Ágnes nem érti. A szociálist.

ÁGNES. Ja, a bátyámat? Az más. Nevet. Az csakugyan nem a kút. Az asztalra néz. A csészéje itt van üresen, ez az egyetlen biztos, amit tudok róla. Az a legjobb, ha maga is leül mellé. A telepen úgysem találná meg, a reggelije azonban előbb-utóbb idehozza. Ráér néhány percet?

ÁCS LAJOS. Én rá. De talán inkább járok addig egyet. Nevet. Vagy megnézem a kutat… Egy kis táborunk van fönn, Topán-pusztán, vagy ahogy itt mondják, Rossz-Topánban. Annak a dolgában jöttem.

ÁGNES. Topános? A topáni népfőiskolából?

ÁCS LAJOS. Igen, úgy is tisztelgetjük. Bár nem nagyon érdemli meg a nevet… A református egyháznak van ott egy majorja; mint a címe is mutatja, elég rossz major – abba szedtünk össze néhány környékbeli legényt. Télen ugyanis előadóink nincsenek itt, a Balaton mellett, nyáron meg valamirevaló ember nem kapható. Így cséplés meg szántás közt szakítottunk ki két-három hetet.

ÁGNES. Laci nagyon dicséri azt a Rossz-Topánt. Azt mondta, tanulmányt fog magukról írni.

ÁCS LAJOS. Tanulmányt? Nyel egyet. Az jó lesz.

ÁGNES  megnézi s nevet. Maga sem szereti a tanulmányokat?

LAJOS. Mért gondolja?

ÁGNES. Mert így csak apa tudja azt mondani, hogy „tanulmány”, Ő egy kicsit sötétebben mondja, maga meg jobban mulat rajta.

LAJOS nevet. Nem mondom én sehogy. Csak csudálom, hogy a titkár úr olyan könnyen lehámoz rólunk egy tanulmányt. Egyszer volt kinn egy órára… Az édesapja mért nem szereti a tanulmányokat?

ÁGNES. Apa minden iránt bizalmatlan, ami Laci és ami szociális. Ha a kettőből még tanulmány is lesz, azt egyenesen el kell dugni előle.

LAJOS. A maguk édesapját Endrének hívják?

ÁGNES. Igen. Mért?

LAJOS. Mert van nekünk egy könyvünk, azt valami Sántha Endre írta. Már a titkár úrtól is meg akartam kérdezni, nem rokona-e. Igen szép könyv: „Emberek a nemzet alatt”. A kis tiszteletesünk, aki kinn van velünk, nem tudta. Annyit hallott, hogy tanár az egyetemen, de a könyvről ő sem tud semmit.

ÁGNES. „Emberek a nemzet alatt?” Igen, mintha láttam volna nagytakarításkor. De az már valami régi munkája apának… Maga honnét tud róla?

LAJOS. Van egy kis könyvtárunk; abban megvan. Nekem tetszett meg a címe valami árjegyzékben. „Emberek a nemzet alatt”, ez jó lehet, gondoltam.

ÁGNES. Csakugyan… És jó is?

LAJOS. Érdemes elolvasni.

ÁGNES. No, ez nagyszerű. Én a kutat akarom magával kitisztíttatni, maga meg az apám könyvét olvastatja el velem. De hát mi maga voltaképp?

LAJOS. Én az vagyok, kérem. Nincsenek iskoláim. Éppen csak a kezdet: az ábécé. De hát mindenki azzal indul.

Sántha felöltözötten a lakásból.

ÁGNES  Lajosra mutat. Apa, itt van egy fiatalember, aki többet tud a titkaidból, mint én.

SÁNTHA megnézi, fanyaran. A titkaimból? S hogy jutott hozzájuk? Meglékelte a fejemet?

ÁGNES. Elolvasta a könyvedet. Amiből költözéskor egy ládára valót leltünk a padláson. Azt mondtad, csak csomagoljunk porcelánt belé.

SÁNTHA. Van élő ember, aki azt olvasta? Abban bíztam, már mint csomagolópapír is eltűnt az emberek szeme elől.

LAJOS. Többen is… Én nem is akartuk elhinni, hogy a szociális titkár úr apja írta.

SÁNTHA. Ennél nagyobb bókot nem is mondhatott volna.

LAJOS. Az, úgy gondoltuk, nem állaná meg, hogy hozzánk ki ne nézzen…

ÁGNES. Ő ugyanis nem kútcsináló, hanem a topáni, pardon: rossz-topáni népfőiskola főnépkönyvtárosa.

LAJOS. Én magam is azt mondtam: meg kellett halnia annak, aki azt írta. Különben hallatszana most felőle valami.

SÁNTHA jót nevetve. Jól mondja, meg kellett volna halnia. De ebben is kötelességmulasztó volt.

ÁGNES. S mért hitték maguk, hogy ha élne, már kijött volna?

LAJOS Sánthára néz. Mert sok egyéb közt abban volt erről is először szó. Hogy azoknak, akik a nemzet alatt élnek, valami ilyesmi kellene. Még azelőtt, hogy a dán meg a finn népfőiskolákat emlegetni kezdték. Azért olyan furcsa, hogy most, amikor itt van néhány lépésnyire…

ÁGNES. Ez igaz! Miért nem mégy ki csakugyan hozzájuk?

LAJOS. Akármilyen idétlen: a tanár úr gyermeke.

SÁNTHA. Én rég fölhagytam ezekkel a dolgokkal. Nemcsak azzal, ami abban a könyvben van. Tudós vagyok, történész. Csak szakkérdésekkel foglalkozom. A moldvai kereskedelemmel például…

LAJOS. S mért? Hogy lehet ilyesmit abbahagyni? Aki azt olvasta, el sem tudja hinni…

SÁNTHA keserűn. Nézzen szét egy kicsit. Az asztalra mutat. Ez a reggelim. Ki a kertre. Ez a nyaralóm… kastélyom. A háttérben a tihanyi hegy, arra is enyém a kilátás… Ágnesre. Ez meg itt a lányom. Saját teniszpályája van, s meg akarja nyerni a bajnokságot.

ÁGNES tréfásan. A lányodat hagyd ki. A lányodról nincs jogod beszélni. A lányodat arra sem méltattad, hogy sétálni vidd.

LAJOS tétován. Úgy gondolja, tanár úr, hogy aki meggazdagszik, annak nem kell már ezekkel a dolgokkal törődnie?

SÁNTHA. Nem kell? Nincs joga… Mocskos hordóban akar bort tartani? Az ember önmaga első tanítványa. Aki még a maga életében sem tudja az elveit diadalra vinni, az mit cselleng szép szavakkal a másoké alatt. A népet csak az védje, aki össze tud olvadni vele.

LAJOS. A nép nem olyan nagy igényű. Az olyan, mint a cápa, a hajó mögött. Neki minden jó, ami a hajóról lehull. Egy kis segítség, egy kis igazság, tanítás… nem fontos, hogy az egész ember, elég a csizmája… Hajótörésnél, persze, az egész hajó is… A nép mindent elfogad, és mindenért hálás… Vagy semmiért sem.

SÁNTHA. Én pedig azt mondom, hogy a nép ne fogadjon el semmit, csak amit kivív. Nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni. Ennek itt, s akikről mindezt lefölözzük. Én a maguk helyében a lehető legbizalmatlanabb lennék azok iránt a szélhámosok iránt, akiknek füstöl a szájuk a Dózsa György nevétől, s el sem tudnak képzelni egy lakást villanybojler nélkül… Hirtelen megtorpan. Kíván valamit?

ÁGNES. Lacival van dolga.

SÁNTHA. Ó, Lacival! De hát mért nem kelted föl, ha vele?

ÁGNES. Hát itthon van?

SÁNTHA. Hogyne… Most alussza ki a szociális jachtozást. Éjjel is bölcsődéket járt ki… A nyitott ablakon fölkiált az emeletre. Laci, hallod! Mialatt ő hívja, Laci a lakás felől.

LACI fehér nadrág, kék tengerészkabát, nyakkendő nélkül. Parancsolsz, apa?

SÁNTHA. Vendéged van… Akaratlanul is beajánlottalak neki.

LACI észreveszi az elhúzódó Lajost. Á, Ács Laji? Ez kedves. Apa, te szkeptikus vagy ezekben a dolgokban. Nahát, most bemutatok neked egy embert, aki teljesen igazolja a mi faji optimizmusunkat.

SÁNTHA. A te fajod optimista is lehet, mindig lesz belőle.

LACI Nem kívánok többet Magyarországnak, csak hogy minden községben legyen egy Ács Laji. Ez a népfőiskola talán már a negyedik vagy ötödik dolog, amit ő üt nyélbe. Először a dalárda, aztán a kölcsönkönyvtár, egy hitelszövetkezeti bolt. Most egy gyümölcstermelő és -értékesítő szövetkezetről ábrándoznak. S igen ügyesen, mindenre az intelligenciát vonják be. Tanítót, papot, nyaralókat. Nemcsak a népet neveli, hanem bennünket is. A teájához ül. Megengeditek?

SÁNTHA kényszeredetten Lajoshoz. Szóval, régi ember a szakmában. Azt hittem, most kezdi… mint népfőiskolás.

LAJOS. A titkár úr túloz; afféle legénybíró vagyok.

SÁNTHA. Úgy hallom, ezt a népfőiskolát a helybeli egyház tartja fenn.

LAJOS. Igen, van egy buzgó kis káplánunk. Mi csak úgy hívjuk: a kis tiszteletes.

SÁNTHA. S nem kényelmetlen ez? Nem lesz ebből olyan vasárnapi iskola?

LAJOS. A papoknak palástjuk van. S azt jól ki lehet teregetni. Elfogja a fönnvalók pillantásait.

LACI egy csirkeszárnnyal küszködve. Hallod ezt, Ágnes? Mit szólsz ehhez a természetes észhez? Neki mi spanyolfal vagyunk. Mi jótállunk érte, hogy szolid dolgot csinál; ő meg készíti, ami úgyis készül…

LAJOS Sántához. Úgy értem, mindegy, hol s milyen körülmények közt kezd el egy parasztfiú gondolkozni, csak elkezdjen. A végit már úgyis ő gondolja, nem az, aki elindította.

LACI Halljátok ezt az öntudatot? Ács Laji a legalattomosabb forradalmár, akit valaha ismertem. Erre a koponyára büszke lehet a magyar nép. S azt hiszitek, ő az egyetlen? Szebbnél szebb példányokat talál az ember.

ÁGNES Lajoshoz. Magát nem bántja, hogy példánynak nevezik? Úgy gyönyörködik magában, mint valami telivérben?

LAJOS. Mi már megszoktuk, hogy a nadrágos emberek lelkesedjenek értünk.

LACI Ez is palást, mi Laji? A lelkesedés… Az este az öreg Kardhányó államtitkárt egész fölgyújtottam a maguk Topánjával. Népegyetemet akar a Balaton mellé. Már ki is néztük, hogy hol fogjuk megépíttetni… Nyáron át a városi ifjúságból vezénylik le a legtehetségesebbeket; télen meg a falusi legények szállnak be. Persze, a balatoni megyéken kezdik. Meg kell tanulniuk mindent, amit ilyen idegenforgalmi helyen egy élelmes embernek tudnia kell. Azt akarjuk, hogy a nép arasson a Balatonon… Az öreg azt mondta, kétszázezret játszva kihasíttat erre a tanulmányi alapból.

LAJOS. S kétszázat tudna-e most azonnal adni…

LACI Hogy kétszázat? Mire?

LAJOS. A kis tiszteletes ugyanis azért szalajtott be. A titkár úr valami hozzájárulásról beszélt neki, s most, hogy a mi pénzünk elfogyott, eszébe jutott. Én ugyan ellene voltam. Ha fölettük, amire egybecsődültünk, menjen mindenki haza. De most akadt egy igen jó előadó, valami elbocsátott jegyző, aki az adókivetést akarja nekik elmagyarázni, meg a könyvvitelhez is ért. Azon mind kap, azt hiszik, ezután ők lesznek az állam, s az állam, amik ők voltak idáig.

LACI Az igaz, hogy futólag valami ilyesmiről volt akkor szó. De nem konkretizáltuk, s most ilyen sebtében, nem tudom, hol az a hivatalos zseb, amelyből kivehetjük.

ÁGNES. Ott van a tied, vedd ki. Tegnap vetted föl a fizetésedet. Fizesd ki abból.

LACI Te menj talán, kedvesem, bekhendezni.

SÁNTHA, aki már indulna, visszafordul. Ágnesnek igaza van. Add oda rögtön a fizetésedet.

LAJOS. Csak azt ne. Hogy jut ilyesmi eszükbe? Csak nem komolyan mondja a professzor úr? Nagyon rövid eszűnek kellene lennem, ha ekkora ellenséget szereznék magunknak, mint a titkár úr pénztárcája! A község még hagyján, de privát zseb nem feled.

LACI Lajinak, mint mindig, megint igaza van. Erre igenis kellene egy alapnak lenni. Az ember százezrekről beszél, s amikor gyors kétszáz pengőre van szükség, nincs, ami fölött diszponáljak. Kedvem volna megszégyeníteni az államot, úgy, ahogy mondjátok. De ebből nem lehet precedenst teremteni.

ÁGNES. Csak teremts. Teneked ennél a háznál mindened megvan; a zsebpénzedet futkosod össze ezzel a szociális fortyogással. Mit gondol, mit kap ő azért, hogy maguknak most ne tudjon semmit sem adni? Havi mennyit?

SÁNTHA. Találós kérdés: „Melyik az a cső, amelyik megeszi a vizet?” „A népsegélyezés csatornái.”

LACI Nem tartom helyesnek, hogy így rontjátok a hitelünket. Nemcsak az enyémet, mindnyájunkét. Ács Lajos, akármilyen okos fiú, bizonyos fokig mégiscsak alulról nézi mindezt. S kész a hamis következtetés.

SÁNTHA. Ne kíméld a népet: tud az pontosan mindent.

LAJOS. Legalábbis gyanít. Ha egy kicsit föllebb kerül, akkor látja, milyen pontosan gyanított. De az nem baj, titkár úr. A család mindig szigorú bíró: nagy szükség van az ilyen, minden virágba bemászó, minden virágport felszedő méhemberekre. Ha az ilyen szociális  mismásban mindenki túl komolyan fogná föl a dolgát, akkor egy csomó éremgyűjtőből meg bogarászból állna az értelmiség, aki még a piacra sem megy ki, nehogy hazudnia kelljen a népnek.

SÁNTHA fejét felütve. Ezt mire mondja?

LAJOS. Csak arra, amit a kis tiszteletes is tanít. Hogy az Istennek néha csodálatosak az útjai… meg az eszközei… Nohát, akkor én sem lábatlankodom itt tovább, titkár úr.

LACI Várjon csak; találtam valami expedienst. Kardhányóéknak telefonálok. Húzza Lajost kifelé. Apa, te nem jössz?

SÁNTHA. Én nem… Lemondok az unokám köldökéről…

LAJOS kezét nyújtja. A mi kis bransunkat azért megnézhetné a tanár úr. Ágnessel kezet fog. A kedves családját is szívesen látjuk. Laci és Lajos el.

Apa és leánya egyedül maradnak. Sántha, mint aki elzárkózik a további beszéd elől, az újságja mögé ül. De nem olvas, csak sápadtan nézi a betűket. Ágnes ránéz, fölveszi s újból megtörli az előbb megtörölt almát, aztán mégsem harap belé.

ÁGNES. Nem furcsa? Bejön ide egy fiú, én kútcsinálónak nézem, s egy negyedóra alatt többet mond nekünk rólunk, mint mi, amióta élünk. Kétszer vagy háromszor megfigyeltem, amint beléd vágott a szava. Szinte fölnyíltál, mint a Loreleyben az örvény… Pedig egész sunyin mondotta.

SÁNTHA. Könnyű annak, aki tiszta talajon áll, a többiről fontosat mondani.

ÁGNES. Mért, mi nem állunk tiszta talajon? Törekedtél, s most az van alattunk, amit a törekvéseddel szereztél. Vagy nem?

SÁNTHA. Tialattatok talán. Aki tudatlan, az ártatlannak is érezheti magát… Énalattam azonban nincs. Csendesen. Csak az árulásom.

ÁGNES egy ideig csendben nézi. De délután elviszel azért?

SÁNTHA. Rossz-Topánba? Miért, kedved volna?… Nincs értelme, hogy kínozzam magam.

ÁGNES. Nekem van kedvem… Szeretném látni, honnan jött ez az ember.

Függöny



MÁSODIK FELVONÁS

Kilátó térség a Halt csárda mellett. Jobb felől a csárda fala, balról fák, szemben egy sövénykorláton túl a Balatonra boruló ég. A tóból nem látni semmit; csak az ég mutatja alatta a hatalmas vizet. A csárda és a korlát közt zöld rácsos, futós bejáró a csárda kerthelyiségébe. Előrébb a csárda kicsiny oldalbejárója a söntésbe. Előtte veszteglő sportautó. A korlát felé padnak szolgáló fatönk. Az előtérben az út szalagjából annyi, amennyin a Topánból jövők a színre beléphetnek. A népfőiskola látogatói balról érkeznek; előbb Sántháné és az asszony lánya, aztán Laci és Bart főorvos,  majd elmaradva Rudi és Ágnes, leghátul Sántha a kis tiszteletessel. Jó délután.

ILA. Én el is tökéltem, mihelyt visszamegyünk Pestre, kicserélem a németet. Icuka nem tanul tőle semmit. Elnézem, kérlek, azt a kis Pötyit, a tanácsoséknál, milyen gyönyörűen kér, beszél. Amellett franciául is kezdi már tanítani, s ugyanannyit fizetnek, mint én. Ez meg semmit, kérlek. Most volt az apja születésnapja, se egy német vers, se semmi. A kicsit is ő hanyagolta el. Itt nyaral Ottónak egy bőrgyógyász kollégája, annak is megmutattuk a gyerek köldökit: „Kérem, nagyságos asszony, ez nem mai dolog. Itt mulasztás történt.”

SÁNTHÁNÉ. Hát tudod, ritkán kap jobbat az ember. Ez olyan, mint a házasság, a másé mindig jobbnak látszik. Én már rájöttem: az ember csak hibákat cserél. De amíg fiatal, ez is változatosság. Megáll az autónál.

ILA is megáll, és szuszog. Arról nem is beszélek, hogy mennyit eszik. Délután is kijár a maradékra. A mindenes csak jön, s mutatja az üres edényeket: „Nehogy rám gyanakodjék a nagyságos asszony.” Észrevéve, hogy anyját untatja a lányügy. Megfigyelted Ágnest, milyen eleven volt? Még énekelt is velük… Indulhatnánk tovább, közben Bart és Laci is odaér.

BART komoly, professzorszabású ember. Kérlek, én nem helyeslem az ilyesmit. Nem beszélek most arról, hogy visszaéltek a szóval. Egy kasznárház meg egy marhaistálló, s kész a főiskola. Ezek az emberek azt hiszik, kaptak valamit, és nem kaptak semmit. Mi látjuk, hogy ötévi klinikai képzés után milyen tudatlan orvosokat küldenek ránk az egyetemről. Az egész csak arra jó, hogy egy csomó embert a helyéről kimozdítson. Parazst már nem akar lenni, más meg nem tud: csak fuldokol. S miután a maga egyensúlya felborult, azt hiszi, az országét is fel kell borítani.

LACI. Bocsáss meg, de mint szociológus, nem adhatok egészen igazat. A nép a mi főiskoláink  nélkül is fölfele törekszik. Ez benne van a levegőben. Mi csak elébe megyünk, mint a pályaudvari védőnők a vidékről feljövő cselédlányoknak. Alapjában véve: forradalmi prevenció az egész. Itt van ez a kis tiszteletes. Mégiscsak más, hogy egy ilyen tejesképű káplán foglalkozik-e mindjárt kezdetben velük vagy egy pártiroda.

BART. Te mint szociológus beszélsz. S ti mindig abból indultok ki, hogy mindennek meg kell változnia. Én mint orvos azonban azt mondom, hogy a szervezet nem állhat csupa idegből meg ganglionból. A paraszt, az legyen kötőszövet, hám, izom, s ne tanuljon meg rángani, érzékenykedni… Ők is felcsatlakoznak az asszonyokhoz.

SÁNTHÁNÉ a férfiakhoz. A népfőiskoláról vitatkoztok? Én nem örülök ennek a mai kirándulásnak.

ILA. Miért? Egész helyesek voltak. Az ember csak bámul: amikor én kislány voltam, azt mondták, hogy ezt a Bartókot, Kodályt meg sem lehet ép ésszel érteni. Most meg már a parasztok is több hangra éneklik.

SÁNTHÁNÉ. Apátoknak én jobb orvosságot is tudnék ennél az éneknél. Barthoz. Őneki mindig voltak ilyen fantasztikus vágyai. Valami külön meredek út, ahol el lehet a többitől szakadni…

BART. Istenem, akinek családja van, az maradjon csak a trotoáron. Az ember végre is leszámol bizonyos dolgokkal. Én is írtam serdülő koromban verseket… Az apósom elég messze van már a pubertástól, hogy ne válogasson az életekben.

SÁNTHÁNÉ. Ő nem is válogat, csak vérzik. Azon, amit elmulasztott. Néha hónapokig csendes, aztán egyszerre csak emelkedni kezd benne valami. Nem veszitek észre, milyen megtört? Egész fekete. Mintha teli volna füsttel.

ILA. Túlzol, anyám. – Vannak rosszabb hetei. De aztán megint összeszedi magát. Odakinn is egész vidáman beszélgetett a fiúkkal. Az ácsorgó autóra. Te, nem a Kardhányóék kis sportkocsija ez?

LACI fölvillanva. De, alighanem. Várjatok, megnézem őket a kertben. A lányok mondták is, hogy át szoktak járni a Halt csárdába. Várjatok, beugrom.

BART. Énhozzám sosem volt őszinte. Hét éve vagyok a családban, s egyetlenegyszer sem vizsgáltatta meg magát velem.

SÁNTHÁNÉ. Senkivel… Most már évek óta szóba sem lehet előtte hozni.

BART. Maga az, hogy ilyen rég tart, amellett szólna, hogy nem szervi. Az ilyenféle szívbajok, ha organikusak, nem szoktak kilenc-tíz évig eltartani.

ILA. Nem szeretem, ha ilyen borzalmas dolgokat mondasz, Ottó. Pont olyan vagy, mint egy halálmadár.

BART. De Ilukám… hisz épp azt mondtam, hogy ha szervi volna…

ILA. Te nem mondj semmi olyat, amitől mamának és nekem rosszra kell gondolnunk. Gyertek, nézzétek inkább a Balatont. A mi Tihanyunk alá megint bement az ég, ahogy Icuka mondja. A két széle fölkunkorodik a levegőbe, s úgy libeg a közepére nehezedve. Lacihoz, aki a kerthelyiség felől kukkant ki. Itt vannak?

LACI. Itt, a kerthelyiségben. Az öregúr meghagyta, hogy behozzalak benneteket.

BART. Parancsolja, mama?

SÁNTHÁNÉ. Hát… Laciért. Az előérzetemnek is jobb tán, ha az emberek lekötnek. Visszakiált az úton. Rudi, Ágnes, gyertek utánunk. Bemegyünk ide, a Halt csárdába. Mind a négyen be a kerthelyiségbe.

Rudolf és Ágnes, horgadt fejjel, mint akik bosszankodnak vagy veszekednek.

RUDOLF. S mért gondolta, meg, hogy nem nevez be a holnapi bajnokságra? Ezért gyakoroltam a bekhendeket?

ÁGNES. Sajnálom, ha nem találta meg a számítását. Nem indulok.

RUDOLF. De azt kérdem: miért?

ÁGNES. Mert a teniszpálya simára van hengerelve, s a hálón lyukak vannak.

RUDOLF. S egy vitorlásút? Holnapután lejár a szabadságom. Elviszem Badacsonyba…

ÁGNES. Nagyon suhanó boldogság lenne. Ne adja föl értem a világnézetét: egy glisszőrösnek a nőkkel is rázkódni kell.

RUDOLF. Magára, úgy látom, kókasztóan hatott a topáni népfőiskola.

ÁGNES. S magára hogyan hatott? Látja, ez érdekel! Nincs kedve valami hasonlót csinálni?

RUDOLF. Egyáltalán. Nincs érzékem sem az istállókhoz, sem a közügyekhez.

ÁGNES. Természetesen, én is a maga módján gondolom.

RUDOLF. Hogy az én módomon?

ÁGNES. Paradicsomi módon. Csinálna egy nagy tábort valamelyik dunai szigeten. Abban senkinek sem szabadna egyetlen mozdulatot sem tenni, amelynek értelme van. Csak müllerezni, egymást masszírozni, ügetni, napozni, bukfencet hányni, vízilabdázni, konzervet enni. Maga glisszőrön hordaná, mint Kháron, a lelkeket.

RUDOLF. És saját magának milyen szerepet szánna ezen szigeten?

ÁGNES. Énnekem volna egy nagy olajos amforám: abból kenném magát, hogy egyenletesen süljön le. S megdicsérném a vizet és a naplementét.

RUDOLF. Jó. Nagyon jó. Egy női Morus Tamás. Még sok új oldala van? Ez a harmadik ma már, amivel meglepett. Az első az volt, hogy milyen hamisan tud énekelni.

ÁGNES. S a második?

RUDOLF. Azt mindig tudtam, hogy kacér, de pincérekkel, strandosfiúkkal, kertészekkel még nem kacérkodott a jelenlétemben.

ÁGNES. S miről gondolja, hogy kacérkodtam? Én azt hiszem, érdeklődés és kacérkodás kizárja egymást. Lehetetlennek tartja, hogy engem valaki mint embert az ember érdekelhessen?

RUDOLF. Egy nő érdeklődésébe mindig vegyül egy kis erotika… No, nem féltékenységből mondom. Féltékeny az ember csak osztályabeliekre lehet. Ez inkább egy különös, feszélyező érzés: a megbotránkozás sok, a duzzogás nevetséges… Az ember nem lehet féltékeny a felesége pincsijére vagy inasára.

ÁGNES. Az önérzet indokolatlan… Odanyújtja a kabátját. Megkérhetem, hogy ezt a kabátot bevigye, s Ila nővéremmel a kisgyermek köldökéről beszélgessen?

RUDOLF. Mért gondolja, hogy most ez a legokosabb, amit tehetek?

ÁGNES. Mert odabenn nincs egyetlen szellemes ember sem. S énnekem meg kell várnom itt apáékat.

RUDOLF. Ez is sport: a partner rossz óráját elviselni… Egyetlenegyszer. Átveszi a kabátot, s bemegy a kerthelyiségbe. Ágnes a korláthoz húzódik, s a Balatont nézi.

Sántha és a kis tiszteletes igen lassan jönnek. Sántha mélyeket lélegzik beszéd közben.

SÁNTHA. Nagyon szép, amit csinál, tiszteletes úr. Nekem már az apám is tanár volt. Azaz, ő igazán, mert engem csak az egyetem tett azzá. Mindig bámultam, hogy akkora tudással, olvasottsággal sosem támadt kedve könyvet írni, a halhatatlanságba kapaszkodni. Az óráira készült, többet, mint én az egyetemiekre: játékdélutánokat, tanulmányi kirándulásokat szervezett. Aki nyolc évet járt nála, minden pesti múzeumot, minden magyarországi várat ismert; Olaszországba, Konstatinápolyba is elvitte őket. Amíg élt, nem értettem, hogy lehet egy embernek mindenét így odaadni. Hogy még nevet, munkákat sem gyűjt az önzetlenségével. Ma már értem: ő lelket gyűjtött. Mert a közösségi munka, az ilyen is, mint a tiszteletes úré, lélekkel jutalmaz. Nagy, szellős, minden szépnek átjárható; az én dohától tiszta lesz tőle a lélek… Ez, persze, még szebb: felnőttek előtt nyitni meg, amiből sorsuk kizárta őket. Akik értik, hogy mit kapnak. Egy lateiner gyerek sosem tud ilyen komoly lenni. Az áhítatot éreztem bennük.

TISZTELETES. Igen; sokszor röstellem magam az emberi tudásért vagy helyesebben, azért, amire mi megtaníthatjuk őket – hogy olyan komolyan veszik.

SÁNTHA. Ne szégyellje: a betűvetés is csodás nagy mágusi tudomány, ha áhítattal tanulják. Az áhítat mindent megnöveszt… még azt a kis gyatra semmit is, amit tudásnak hiszünk. Bevallom, irigylem magát. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt énnekem is voltak ilyen terveim. Amikor ennek az országnak a kórdiagnózisát felállítottam: hisz ismerik. De akkor még kényszerzubbony járt ezért… Egy elhagyott majorba parasztgyerekeket szedni össze: énekeltetni, tanítani őket… Ma más. Maguknak már könnyebb… Csak a házasságával vigyázzon. Még nem nős, ugye?

TISZTELETES. Nem, még nem… Bár nem mondhatom, hogy a lelkem is olyan gyűrűtlen, mint az ujjam…

SÁNTHA. Vigyázzon: nehogy azt adja oda mátkapénzben… Csak mi, férfiak, tudunk osztályon kívül élni; mint igazi értelmiség… A nő rögtön keres valakit, aki alatta s aki fölötte van. Tedd ki akárhová, ő osztályba szövi magát. S mihelyt az ember nem lelkipásztor, hanem egy papnénak a férje, akkor kénytelen a jegyzőné nézeteinek is a férje lenni.

TISZTELETES. Ó, az én menyasszonyomat, vagy aki, gondolom, hogy az  lesz, nagyon érdeklik ezek a dolgok.

SÁNTHA. Tudom, tudom… De ez sokszor még veszedelmesebb. Egy asszony, aki önzőn és zsarnokian megáll a maga világában, becsületesebb sokszor, mint aki… De különben mit rontom, ami úgyis nagyobb vár mindennél: az ifjúság illúzióit. Erről az Ács Lajosról mi a véleménye?

TISZTELETES. Én nem eszményítem őt, mint a titkár úr. Ebből sosem lesz olyan közösségi ember, mint a professzor úr mondta az apjáról… Sokszor elrémül az ember, mennyi érvényesülési düh van ezekben a földből kiszántott koponyákban. Nincs mértékük: szinte azt hiszik, amit el tudnak gondolni, azt meg is szerezhetik. Ez az Ács Laji azonban ravasz és óvatos is. Benne van a jobbágyszimat. Úgy gyűjti és félti az erkölcsi vagyonát, mint paraszttársai a pénzt vagy a földet… És ha kell, brutális is tud lenni.

SÁNTHA. Szóval, igazi vezető. Azt hiszi, hogy nyers, forró érvényesülési ösztön nélkül lehet nagy dolgot csinálni?… Ne is legyen olyan közösségi ember, mint az apám. Az élet nemcsak ajándék: jog is. Az ajándékozás a fáradtabb, magányos lelkek nemessége. Akik csapatban vagy csapattal jönnek, tudjanak követelni… s ha kell durvák lenni… Nem ismerek szánalmasabbat, mint a nagy dolgokra született lélek, aki egy érzéssel, akármilyen nemes az, gúzsba engedi magát kötni… Ezt nem magának mondom, tiszteletes úr, s nem is a hozzám hasonló nyavalygóknak, hanem Ács Lajinak… Az embereken át kell tudni lépni; persze, kérdés, hogy miért… Észreveszi Ágnest, aki mögéjük húzódott. Te hallgatózol?

ÁGNES. A családod rakott ki őrszemnek. Kardhányóék és Sántháék a Halt csárdában vannak.

SÁNTHA Nem végződhet egy nap sem jó szájízzel. Leül az autó sárhányójára. Tiszteletes úr a faluba készül azzal a biciklivel?… Biciklin gurul a gyűrűje után?

TISZTELETES. A nőegylet készül valami mulatságra.

SÁNTHA. Nohát, csak siessen. Kezet fog.

TISZTELETES. Ágneshez. Remélem, jó emléke lesz rólunk.

ÁGNES. A fülemben viszem a dalárdáját, tiszteletes úr. Bál után szokott ilyen zenésen zúgni a fülem.

TISZTELETES már biciklin ülve. És hogy ízlik a sok dzsessz után?

ÁGNES. Mint amikor az ember a vurtsli mellől egy nagy folyó partjára költözik. A tiszteletes elbiciklizik.

SÁNTHA a tönkpadhoz húzódik. Sürgősek azok a Kardhányók?

ÁGNES. Minden perc nyereség, amit az öregtől elbliccelsz. Az öreget utánozza… „Te, hogy milyen marhákkal kell énnekem dolgoznom, Bandikám…”

SÁNTHA leül. Akkor hát szuszogjuk ki, amit már megtettünk, s ami még ránk vár… Ez is új dolog: ez a kis tiszteletes, aki biciklin megy egy ilyen Topánból a menyasszonyhoz… Amikorra a világot itt hagyjuk, lesz benne egy-két mulatságos dolog…

ÁGNES mögötte, a párkányra kikönyökölve. Ez az egész Rossz-Topán – már a neve is! S tetszik nekem, hogy olyan jókedvűek. Bár a Duhajdában is jókedvűek. A jókedv, úgy látszik, harang és kolomp is tud lenni.

SÁNTHA. A feladat teszi… Attól lesz öblös a jókedv, a munka, az ember. Akinek feladatai vannak: annak ege, levegője van. Minden osztály és minden ember addig él, amíg el nem fogytak tüdeje elől a nagy, szabad feladatok. Ezek akár az egész világot föladhatják maguknak feladatul.

ÁGNES egy ideig tartó hallgatás után. Mondd, apa, ez volt a te bajod?

SÁNTHA. Bajom?

ÁGNES Amit hordtál, és nem mondtál. Nekem legalábbis.

SÁNTHA. Mit lehet mondani egy fájdalomról, amit hordunk, és nem értenek?

ÁGNES. Hogy nem tartozhattál oda? Akik közé szerettél volna?

SÁNTHA. Hogy gyenge voltam. A Kardhányóék oldalán ragadtam.

ÁGNES. De miért? Aki elbírt ekkora szenvedést, mért nem bírta a harcot?

SÁNTHA. Mert, aki elbukott, az már csak a szenvedést bírja.

ÁGNES. Mi az, hogy elbukni? Minden perc új szabad alkalom, hogy azt tedd, amit helyesnek tartasz.

SÁNTHA. S gondolod, hogy én nem harcoltam ezért a szabadságért? Anélkül üszkösödtem meg, hogy láng lettem volna? Kis szünet. Van egy mélyebb vétek, végzetesebb elkárhozás, mint amiről a papok tudnak. Amikor a jó érzéseinkből lesz hínár; az emlék, szeretet, felelősség: gyilkos fonadék, amiben létünk értelmét bűnösen elveszítjük. Ez az a tragikum, amiről nem szokás drámát írni! Lacihoz, aki a kerthelyiségből kilép, s habozva néz rájuk. Mit állsz ott, mint Hermész a földgolyón?

LACI. Kardhányó már nagyon reklamál. Gondoltam, megnézlek. Az öreg igen jó kedvben van, s magához méltó beszélgetőt keres.

SÁNTHA. Azonnal… Csak Ágnes nézeteit javítgatom a tragikumról. Látva, hogy Laci vár. Mondom, megyek. Csak ki kell szuszogtatnom a motoromat, nehogy elrontsam a bölcsődédet… Hogy Laci bement, Ágneshez. Szóval a tragikum. Mindaz, amit a nevelés megdicsér bennünk, s amire a jó érzés kényszerít: a hitves nyugalma, a fiúgyerek jövője, a békés természet s az illem sugallata, engem, mióta élek, arra tolt, hogy most leüljek a Kardhányó söre mellé. S mindaz, ami a lelkemből megmaradt, azt mondja, jobb volna leugrani erről a partról…

ÁGNES. Ezt nem értem… Én szeretem anyát, téged, de ha lenne egy férfi például, aki, úgy érezném, egy másféle világba tud átemelni, amelybe különben nem juthatok át: megszöknék, ha megölnélek is vele.

SÁNTHA visszanéz rá, élénken. Csakugyan? Csendesebben. Elméletben: igen. Tizenhét éves korunkban s elméletben. De mennyire más, amikor az élet előállítja azt a percet. Egy lépést teszel vagy nem teszel, s ezen függ, hogy a magadé leszel vagy másoké… Ilyenkor nem az eszünk dönt… Maguk az erők, s mi engedelmeskedünk, mint az alvajárók…

SÁNTHÁNÉ a söntésen át, kendőben burkoltan. Az urához. Valami bajod van, hogy nem jössz?

SÁNTHA. Nem több, mint tizenkét éve.

SÁNTHÁNÉ. Akkor mért tüntettek idekint? Laci megmondta, hogy itt vagy. Kardhányó, látom, meg van már sértve. „Mi az? Az én Bandi komám már be sem akar velem egy kocsmába ülni? A Balatont láthatja mellőlem is.” Mert Laci azt mondta, a kilátást nézitek Ágnessel.

SÁNTHA nevet.

SÁNTHÁNÉ. Mit nevetsz?

SÁNTHA megfogja a kezét. A te gondjaid együgyű, kedves keverékén. Kijössz mint aggódó hitves, és tovább aggódsz mint társasági asszony. Az, hogy bennem elakadt egy motor, vagy Kardhányóban felforrt az önérzet: a te összekevert szívrostjaidban együtt reszket. Ez a beszámíthatatlan és ez a kedves benned.

SÁNTHÁNÉ sértetten. Én nem látok ebben semmi beszámíthatatlant. Vagy rosszul érzed magad, s akkor én is azon vagyok, hogy minél hamarabb otthon légy. Vagy nem vagy rosszul, s akkor minek másokat az efféle tüntetéssel megbántani…

SÁNTHA. De én most csak annyira vagyok rosszul, hogy a ti Kardhányótokkal nem tudok brúderozni. Ágnesnek az a panasza, hogy sosem beszélgetek vele. Azt próbálgattuk pótolgatni.

SÁNTHÁNÉ féltékenyen. Vagy úgy? Gyengéd jelenet apa és lány közt. A benyomások kicserélése.

SÁNTHA. Mért ne? Ágnesnek igaza lehet, hogy amire őhozzá értem, elgyávultam. Előbb Lacit próbáltam föllázítani; a szellemi örökségemet rátestálni. Meg is tanul zsonglőre lenni a szavaimnak. Aztán Ilából akartam kertésznőt csinálni, aki új konzerválási eljárásokat talál ki, s művelt háziasszonyokat nevel… El is jutott a Bart gyerek köldökéig. Ágnessel nem akartam semmit. Átengedtem harc nélkül Héthársinak.

SÁNTHÁNÉ. S most megbántad. Vele is terveid vannak?

SÁNTHA. Csak egy kis eszmecserém… A tragikumról…

SÁNTHÁNÉ. Rudi nagyon kedvetlenül jött be…

ÁGNES. Vitorlázni hívott, s én azt mondtam, ne essék ki értem a stílusából.

SÁNTHÁNÉ. Miféle stílusából? Most a kisebbik Kardhányó lány ingerkedik vele.

ÁGNES. Én is csak egyenrangúakra tudok féltékeny lenni.

SÁNTHÁNÉ. Látom, hogy mind a ketten excentrikus hangulatban vagytok. Nem mindennapi dolgokat láttatok, s féltek, hogy mindennapiak találtok lenni.

ÁGNES. Csak nem félsz, hogy egy üres istálló s negyven parasztgyerek elrontja a te anyai számításod? Ami nem teniszpálya: az már excentrikus?

SÁNTHÁNÉ. Most nincs időm nyelvelni veled… Otthon majd elmondom viselkedésedre a megjegyzésem.

ÁGNES. Osztályon kívül kacérkodtam. Pincérekkel, strandosfiúkkal és egyebekkel. Már Héthársitól is hallottam.

SÁNTHÁNÉ az urához. Sok értelme van egy ilyen éretlen kölyökkel fontoskodni… Látod, mit vált ki belőle?

SÁNTHA. S éretlen férjhez adni? Föltápászkodik, és Sántháné kezét megfogva. Ne válaszolj… Én az utolsó tíz évben még minden Halt csárdába bementem, minden pohár sört és Kardhányót lenyeltem, melyet a te koncepciód fontosnak tartott. Ez volt tíz év alatt az egyetlen hősi bennem. Egyetemi tanár vagyok, nyaralóm van a vizsgadíjból, bérházam igazgatósági tantiémből… Nyugodj meg; Ágnes is be fogja látni, hogy az a teniszháló jó hintaágy lehet egy életre.

Elöl az úton Lajos biciklizik, le, a falu felé.

ÁGNES. Halló, Ács Lajos…

LAJOS ugyanabban a percben észreveszi őket, s leugrik. Halt… Ez csakugyan halt… Épp maguk után jövök…

SÁNTHA. Mit hagytunk ott, amit érdemes utánunk hozni?

LAJOS. Ha mást nem, a jó emléket. Sánthánét észrevéve, kissé feszengve. Arról van szó, hogy a legények szemrehányást tettek… Nem lett volna szabad a tanár urat visszaengednünk.

SÁNTHÁNÉ. Nem? És mit akarnak csinálni vele? Az uramnak épp elég volt ez a kirándulás.

LAJOS. Hisz épp azért vagyok én ezek előtt most hibás, hogy a visszautat mért nem takaríttattam meg vele. Azt mondták, ha úgyis nyaral a tanár úr, nyaraljon velük.

SÁNTHÁNÉ. Maga igen jókedvű, fiú, de az én uram nem egészséges ember; megvan a szobája, ágya, kosztja. Akármilyen nagy lelki örömöt szereznének is maguk neki, én összetörve kapnám vissza.

LAJOS. Van ott egy rendesebb szoba, amiben a könyvtár van. Abban egy ágyat is föl lehet állítani.

SÁNTHÁNÉ. Szó sem lehet róla. Az urához. Bandi, ne feledkezz meg róla, hogy mireánk várnak…

 SÁNTHA. Nem, nem feledkezem. Lajoshoz. Nagyon köszönöm a legények meghívását. Én is igen jól éreztem magam köztük. Kis habozás után, nevetve. Polgároknál, tudja, szokás, hogy az asszonyok felelnek az uruk helyett. Ezt a szokást ne vegyék át: igen sok rosszra vezet…

SÁNTHÁNÉ. Nem én feleltem, hanem az elővigyázat… Beteg embernek otthon a helye…

SÁNTHA. Ez az az irgalom, amely mindig alszik, valahányszor Kardhányóékkal kell egy pohár sört meginni, s mindig felébred, valahányszor a magam égtája felé fordítom a fejem…

SÁNTHÁNÉ. Szóval, össze akarod töretni magad; pancson élni.

SÁNTHA. Kell annál nagyobb pancs… Félbeszakítja; Lajoshoz. Nagyon örülök, hogy kinn voltam nálatok, fiam. Ez is egyfajta diadalérzés – igaz, nagyon csendes –, a mások dolgán érezni, hogy a Jó Ügy olyan, mint a nagy természet, csak részleteiben pusztul, az egész mindig új fákkal virul, s állja a bosszút azért is, ami kiszáradt, tönkrement, meddő maradt.

LAJOS. Jöjjön ki, tanár úr, s maga is bosszul magán egy kicsit…

SÁNTHA. Hallottad, beteg vagyok.

LAJOS. Ha féltik az ágyazásunktól meg a szakácsunktól, hozza  ki a kisasszonykáját. Ágneshez. Tud főzni, ugye?

ÁGNES.Az első eset, amikor szégyellem megmondani, hogy nem. Rántottát.

SÁNTHÁNÉ Lajoshoz. Maguk, úgy látszik, abból akarnak megélni, hogy a világban különc, ábrándozó agyak és túl érzékeny lelkiismeretek is vannak.

LAJOS. Ebben a visszaélős világban nekünk is vissza kell élni valamivel, méltóságos asszony. Mi lenne a szegény népből, ha a gazdagok mind egészséges idegzetűek volnának? Mint történettanár felesége, tudhatja, hogy a nagy forradalmak azon a résen szoktak jönni, ami a rosszabb idegzetűek lelkiismeretében támad.

SÁNTHÁNÉ. Ehhez én nem értek. Ha vitatkozni óhajt, kiküldöm a fiamat; a mi családunkban rá tartoznak a szociális ügyek.

SÁNTHA Benn hangosabb lesz a beszéd; az öreg Kardhányó hangja: „Most már Kata méltóságos is megszökött; ez összeesküvés.” S miránk, többiekre, a Kardhányók.

SÁNTHÁNÉ. Azt hiszem, nincs értelme, hogy idekinn ácsorogjunk.

SÁNTHA Lajoshoz. Sajnos, a lányom nem jöhet ki velem holnap Topánba. A női egyesben kell vizsgáztatnia a bekhendjeit.

ÁGNES. Már megmondtam, hogy nem indulok. Nincsenek bekhendjeim.

SÁNTHA ránéz. Igazán?… Akkor nincs más hátra, mint hogy elfogadjuk a meghívást, s elkészítsék abban a Rossz-Topánban a szobánkat.

SÁNTHÁNÉ. Összeesküdtetek, hogy megalázzatok.

SÁNTHA. Nem alázunk meg, hanem bemegyünk veled Kardhányóhoz. Lajoshoz. Csak aztán el ne rontsa az egy hét az egyórás benyomást.

SÁNTHÁNÉ előremegy. Nekem elég volt ebből, én megyek már.

ÁGNES az apjához. Én nem mennék utána.

SÁNTHA. Mért ne? Tudsz valami olyat mondani, amitől elapadnak a söröshordók, amelyeket, ha ma kinn is maradok, holnap vagy holnapután a Kardhányókkal kell meginnom? A besiető feleségére mutat. Látod, ez a kedves benne. Amíg nem volt biztos, hogy bemegyek, kitartott. Mihelyt megindultam, megharagudott. El a kerthelyiség felé, a felesége után.

LAJOS. Én sem tartóztatom magát. Hátha magáért is kijön az illetője. A biciklijét igazítja. No, ez se marad egybe, ha úgy lesz, amint a kedves mamája kívánja.

ÁGNES. De hogyan is jött rá, hogy olyan lóhalálában utánunk karikázzon?

LAJOS. Elmondjam őszintén?

ÁGNES. Ha csak addig lesz őszinte, amíg kellemes…

LAJOS fél lábbal a biciklin. No, akkor ezt elmondom még. Hát, ahogy elmentek, én valami disznótenyésztő könyvbe temetkeztem. Mert ha meglesz a bérlet, amit terveztünk, a disznó szállítaná el legolcsóbban a kukoricát. Egyszerre érzem, hogy valami szorulás van bennem, mint amikor az ember nem teszi meg a dolgát. Megtapogatom a zsebem, hogy nálam van-e a kétszáz, amit a titkár úr hozott. Ott van, abban nincs hiba. Aztán a kottákat nézem meg, hogy elzártam-e. Az is megvan, csak az én nyugtalanságom nem akar elmúlni. Végre is átmegyek a legényekhez, s azt mondom: „Te, milyen marhák vagyunk mi, hogy ezt a vendégünket elengedtük. Itt kellett volna tartani előadónak. Egy hét alatt az egész világtörténelmet eltanította volna.” Azt mondják. „Igaz.” „Te, én utánuk biciklizek.” „Ilyen sürgősen? Azt hiszik megbolondultál.” De én akkor már tudtam, hogy maguk után kell bicikliznem, s rájuk förmedtem: „Persze, hogy most, tán holnap császkáljak le érte a telepre.”

ÁGNES nevetve. Hát így volt. Nem a legények fenyegetőztek éhségsztrájkkal? S az előbb mért mondta el amúgy?

LAJOS. Mert én semmit sem szoktam egész pontosan úgy elmondani, ahogyan volt.

ÁGNES. Semmit? Akkor nekem sem úgy mondta el?

LAJOS. Ezen is változtattam egy kicsit…

ÁGNES. Na, ez szép, s miért?

LAJOS. Tanulmányból. Látni akarom, milyen hatást tesz az elbeszélésem.

ÁGNES. S mit látott?

LAJOS. Azt, hogy: „Jaj, de kedves parasztfiú ez az Ács Laji. Milyen naivul tudja elárulni az érzelmeit.”

ÁGNES. Hát ilyen görbe ember maga?

LAJOS. Csak cifrázom görbén. Amit csinálok, egyenes.

ÁGNES. Azt majd akkor látjuk meg, ha kormánypárti képviselő lesz.

LAJOS. Azt hiszi, arra hizlalom a becsületemet?

ÁGNES. No, egypár Topánt is kell még csinálnia, ameddig azt mondják: ezt vegyük meg a népnek.

LAJOS. Így gondolkozik rólam?

ÁGNES. No, nem egész pontosan. Csak úgy tanulmányból. Látni akartam, milyen hatást tesz.

LAJOS. S mit látott?

ÁGNES. „Garasos tolvajnak mersz hinni egy parasztistent…” Maga nagyon gőgös ember, Lajos.

LAJOS. Én az. De van annyi eszem, hogy nemigen mutatom. A kerthelyiségből lárma csap ki. Kardhányó hangja: „Ez a ti ironikus modorotok. Ilyen országban nem lehet kormányozni.”

ÁGNES. Odabenn elég indulatosan folyik.

LAJOS. Benne vagyunk a drámában. Szegény polgárok, mit nem csinálhatnának azon az erőn, amit a drámáikra fordítanak.

ÁGNES. Maga olyan biztos, hogy sosem lesz drámája?

LAJOS. A proletár, ha esze van, nem csinál drámát.

ÁGNES. Hát mit?

LAJOS. Amit Toldi: hőskölteményt.

ÁGNES. Ez a különbség?… S az apa drámájáról, arról mi a véleménye?

LAJOS. Maguk vele élnek, és nem látják?

ÁGNES. Mit?

LAJOS. Hogy ez az ember az erejét veszti? Mint a meglőtt nyúl, amelyik a régimód szedné a lábát, csak a vére folyik közben… A múltja az erkölcse dobná meg előre, de az egész csak arra elég, hogy egyet-kettőt bukfencezzék.

ÁGNES. Maga azt hiszi, meg fog halni.

LAJOS. Én nem vagyok orvos; a sógoruk az orvos. Én csak azt tudom, hogy aki így van, annak akkor is meg kell halnia, ha a testében semmi hibát nem találnak.

Benn újra lárma. Most Sánthának a hangja: „Én pedig azt mondom, szélhámosság. Tiszta szélhámosság.” Csitító hangok, asszonyi beszéd, pohárcsörgés.

LAJOS. No, nem tartóztatom már. Látom, benn van a figyelme… Magának is ágyat állítsunk föl, vagy meghál egy szalmazsákon?

ÁGNES. Olyan komolyan vette, hogy megyek? Hátha ezt is csak tanulmányból mondtam. Benn hirtelen csönd. Hallja? Milyen csend lett odabenn.  Nem tud a helyéről mozdulni, csak Lajos karját markolja görcsösen; odabenn lassan megered a beszéd.

ILA szipogva menekül a kerthelyiség ajtaja felé; onnét néz vissza. Jesszusom. Én nem bírom látni…

ÁGNES anélkül, hogy megmozdulna. Ila, mi az?

ILA odamenekül hozzájuk. Apa Kardhányóval. Ezen a buta politikán. Azt hittük, lecsendesítettük őket, s egyszerre csak apa sápadt lesz, fölugrik. Zokog. Bentről Kardhányó hangja: „Parancsolod, Lacikám, az autómat?”

LACI kiszalad, az autóhoz rohan.

ÁGNES útját állja. Egészen?

LACI. Rosszul lett, fölizgatta magát. Az autóhoz megy, és kurblizni kedzni.

SÁNTHA a feleségébe karolva jön, s a kerthelyiség bejáratából visszafordul. A leghatározottabban kérem, hogy üljenek vissza. Máskor is előfordult már. A vejéhez, aki a csuklóját fogja. Te, is Ottó: semmi szükségem orvosra… Igazán röstellem.

OTTÓ az anyósához. Nem ellenkezem. De ez egész komoly roham volt… Mialatt Sántháné beugrik. Majd utánuk megyek.

ÁGNES az autó ajtajában álló apjához. Mi volt az?

SÁNTHA. A magyarázat… Arra, amit a szememre hánytál… Haldoklónak nincs joguk az élők életét felborítani.

LAJOS. Ilyenformán mi sem számíthatunk a professzor úrra?

SÁNTHA. De igen. Elmegyek fiam. Kezet nyújtva belép az autóba, Laci egy utolsót kurbliz, a volánhoz ugrik, közben

Függöny



HARMADIK FELVONÁS

A rossz-topáni major. A szín a téres pusztaudvar felső végét ábrázolja. Nem túl mély, úgyhogy a hátsó színfalak vonalában folyó beszéd is közvetlenül hangzik. A nézőtérrel szemben, kissé bal felé: a kasznárház. Balról jobbra: egy szoba, aztán a keskeny, faoszlopos tornác, mögötte még egy szoba s a konyha. A két szobának közvetlen kijárása van a tornácra; a konyha folytatásában jobbra valami nyári lacikonyha, ahol a legényeknek főznek. E közt és az istálló közt visz kifelé az út. Az út ákáca mellett a határból is becsillog az alkonyi kukoricás. A színt jobbról a hosszú istálló felső vége zárja be: ajtó, néhány magasan ülő ablak, itt folyik az előadás. Baloldalt a különálló pince s a fölé boruló ecetfabozót mögött jönnek a faluból érkezők. Az előtérben kút, mely mögül kipusztult már a gém, láncra akasztott vödörrel merik belőle a vizet. A vályú fölfordítva áll az istálló előtt, s ülőkének szolgál. Az udvar egyenetlen, gidres-gödrös, előrefelé lejt. Amikor a függöny fölmegy, Laci és az apja vannak a színen. Laci karján világosszürke kabát, nagyon elegáns, épp búcsúzkodik. Sántha a felfordított vályún ül, kezében könyv. Fönn a tornácon egy szétdobott ágy részei, szalmazsák, egy karosszéken nagy nyaláb könyv.

LACI kezet nyújtva az apjának. Nagyon örülök, hogy kijöttem, apa. Az egyetemen sosem beszéltél ilyen szépen.

SÁNTHA. A hallgatóság teszi. Itt ül előtted negyven ember, akik elől már az öregapjuk is elvész a közös nyomorúságba. S most magyarázd nekik, hogy a történelem nemcsak valami úri vadaskert. Hogy az igazi történelemhez nekik is jussuk van, több, mint az úgynevezett történeti osztályoknak.

LACI. Akik a legkevésbé történetiek. Igazán nagyon szép volt. Az a részlet a Cserei Mihályról; mintha csak itt, Topánban mesélték volna. Ilyenkor fáj igazán, hogy nem tudsz jobb véleménnyel lenni rólam. Jobban, mint amikor csipkelődöl.

SÁNTHA. Nincs mit szégyellned: te megtanultad a szavakat.

LACI. Igen, tulajdonképpen ugyanazt hirdetem, mint te.

SÁNTHA. A súlyt meg, amitől a szó ige lesz… De hisz mi voltunk, akik szavakra neveltünk… Kardhányóékhoz mégy? Remélem, nem rontottam el az üzletedet a tegnapival?

LACI. Nem, az öreg megérti, benned volt már a roham… Sokkal jobb ember, mint hiszed.

SÁNTHA. Tudom, egy népegyetemet ad a lányának hozományul… Nem csúfolódásból mondom: a világ mindig így csinálódott.

Odafönn ezalatt Ágnes és Lajos rendezi kezdi az első szobát. Először Ágnes hurcol be egypár ágydeszkát, aztán Lajos a két ágyvéget.

LAJOS beszól Ágnes után.  Nyissa csak ki az ablakot, hadd menjen ki a szag.

ÁGNES kinyitja. Phű, micsoda zsaluk ezek… A fél tábla leszakad már. Igazán: Rossz-Topán. Aztán kijön, s a karosszéken levő könyvcsomót nyalábolja föl. A legfölső könyvet megnézve.  ”Puszták népe”; hát ez miféle könyv?

LAJOS kijön az egyik ágylábért. Még azt sem olvasta? Fölnyalábol egy ágyvéget. Kicsit színezi, de azért igen jó. Bentről valami állvány húzása hallik. Várjon már, segítek.

LACI miután mindketten a rendezgetőket figyelték. Te helyesnek tartod, hogy Ágnes itt legyen?

SÁNTHA. Mért? Te nem? Azt hiszem, az a cél, hogy az ifjúság megismerje a népet.

LACI. Igen, de más a megismerés és más a… bizalmaskodás. Ezen az egyik csak rajtaveszt.

LAJOS kijön. No, még a maga finom kis matracát. Miközben a szalmazsákot fölkapják, fölemel egy könyvet. Ezt nézze, ezt egy olyan iskolázatlan parasztember írta, mint én, csak vénebb nálam.

ÁGNES. „Mit ér az ember, ha magyar?” Aztán jó is?

LAJOS. Ezt elolvashassa. Hátára húzza a szalmazsákot.

ÁGNES az ajtóban, segítve. Talán maga is író akar lenni?

LAJOS. Akar a nyavalya. Van abból elég. Be mind a ketten.

SÁNTHA. Én azt hiszem, hogy egy szociális titkár nem emelhet ez ellen vétót. Ironikusan. A nép előtt csak növelné a hiteled, ha egy parasztfiú lenne a sógorod. Jobban, mint a Kardhányó após.

LACI. Te most is gúnyolódsz… De ebben igazat kell anyának adnom. A szociális határok elmosását nem itt kell kezdeni: ez vér, illem, szemérem ellen van…

SÁNTHA. Anyádnak ilyen gondjai vannak?

LACI. Természetes, elsősorban: te. Kétségbe van esve, hogy ilyen rosszullét után kijöttél ide.

SÁNTHA. De azért Ágnes különcködéseire is rászán egy szívkamrát. Fölösleges aggódnia: én nem vettem semmit észre.

LACI. Rajtad kívül azonban mindenki.

SÁNTHA. Mert rajtam kívül senki sem tudja feltételezni, hogy egy magas sarok és egy parasztcsizma mint ember közelítsen az emberhez…

ÁGNES kijön a szobából. Apu, most neked csinálok egy nagyszerű trónszéket.

SÁNTHA Lacihoz. Remélem, autóval vagy?

LACI. Igen. Itt állítottam le a major mögött.

SÁNTHA. Akkor hát, isten veled. S ha hajnalban hazaérsz: nyugtasd meg anyádat.

LACI. Kezedet csókolom, apu. Fölkiált. Szervusz, Ágnes! El a határ felé.

SÁNTHA. Ágnes!

ÁGNES. Ezt az öreg nádszéket hozatta ki Lajos. Valami ruhákat rak bele. Ezekkel a zsákokkal kibéleljük kicsit.

SÁNTHA. Hallom, a szobánkat rendezitek?

ÁGNES. Lajos most veri össze az ágyadat. Nehezen megy, mert elgörbültek a hülznik. Nevet. Ezt tőle hallottam.

SÁNTHA. Te egymagad nem tudnád megcsinálni? Elvonjuk őt a legényektől.

ÁGNES. Azt mondja, nem vonjuk. A kis tiszteletes számol velük: a kamatszámítást gyakorolják. Az neki a kisujjában van. A kamatos kamatot is kiszámítja, a maga módján. Beleül a székbe. Így, la; innen mint valami földesúr, úgy nézheted a majort. Ez a te szellemi hitbizományod. Lejön. Laci már elment?

SÁNTHA. Igen. Meghallgatott engem, aláírt egy kétszáz pengős nyugtát, s közölt egy családi aggodalmat.

ÁGNES. Remélem, szűrő van a füledben, s ami család, azt visszatartja. Karját nyújtja. Szeretném, ha kipróbálnád a munkámat.

SÁNTHA föláll. Mondd, Ágnes, tetszik neked ez az Ács Lajos?

ÁGNES természetesen. Tudod, annyira más dolgokra használtam eddig a „tetszik” meg a „nem tetszik” szót. A mi fiaink olyanok voltak, mint a bútor: az ember az nézte, beleillenek-e a szobába, a miliőbe. Ez az Ács egész erdő, érdekes és borzalmas inkább. Az ember járkál benne, néha nevet, néha elszörnyed. Nevet. Vannak szokásai.

SÁNTHA. Miféle szokásai?

ÁGNES. Látom, vigyáz, hogy mindenben paraszt maradjon, ami a parasztságban fontos, s mindent lecsiszoljon, ami a nyelv vagy ízlés dolgában vétség. Annál mulatságosabb, hogy ezeket nem veszi észre.

SÁNTHA. Például?

ÁGNES. Például azt mondja: ezt elolvashassa. S a kisujja hegyével vakarja a fülét. Mutatja. Sosem hittem, hogy egy férfiban lehet valami, ami mellett az ilyenféle szokások semmik lesznek. Mást ez megölne. Őbenne van valami, amitől ez csak epizód. Az ember örül, hogy egy ponton fölötte van…

SÁNTHA. S mit gondolsz, kit lehetne jobban kibírni egy életen át? Őt vagy Héthársit? Ezt, persze, minden aktuális érdek nélkül kérdem. Csak kíváncsi vagyok. Inkább afféle társadalomlélektani tanulmány. Próbálj pontosan felelni rá.

ÁGNES. Kissé váratlanul ért… Tán mondd meg, mit akarsz megtudni vele.

SÁNTHA. Én ugyanis azt hiszem, hogy a szerelemben – s a házasságban tán még inkább – az emberek nem azzal kapcsolódnak össze, amire te azt szoktad mondani, hogy van benne valami, hanem épp ezekkel a kis szokásaikkal. Szóval, ha neked csak egy évet kellene ezzel az Ács Lajossal élned, nem azt mondanád róla: ez az ember egy erdő, hanem azt, hogy ez az ember úgy vakarja a fülét, mint egy vizslakutya. Ez az én teóriám.

ÁGNES. Míg Héthársit, aki nyilván nem erdő, egy életen át elviselném.

SÁNTHA. Olyasformán.

ÁGNES. Különös elmélet, épp tetőled, apukám.

SÁNTHA. Az életnek vannak sötét és kegyetlen titkai. S a legnagyobb talán a szerelem. Az ember fölépíti a maga erkölcsét, céljait, eszmevilágát, s akkor egyszerre csak hatni, nyújtózni kezd bennünk egy idegen isten, akinek egy térdvonala, egy bujtogató árnyalat a hangban fontosabb, mint mindaz, ami minekünk legjobb természetünk szerint odáig fontos volt.

ÁGNES. S te azt hiszed, hogy ez az isten, aki Európát bika képében rabolta el, mindig közbeszól, amikor egy úrilány és egy parasztlegény egymáshoz a szükségesnél közelebb ér?

SÁNTHA. Igen, a legnagyobb megbecsülés ellenére is. Egy lehelet, a kéz kérges nyirka…

ÁGNES. Akkor valóban sötét dolog a szerelem… Ha ilyenek döntenek benne.

SÁNTHA. Ki tudja? Hátha ő tudja jobban, mit akar velünk… Hátha ez a mi kis morális nyavalygásunk csak múló vergődés az ő nemzedékeken átmenő folyamatában.

ÁGNES. Nem pihennél egy kicsit a székeden? A vacsoránál megint agyonbeszéltetnek.

SÁNTHA. Látom, nem akarsz segíteni a kísérletemben.

ÁGNES. Nincs tapasztalatom, apukám, s a lélektan, úgy tudom, tapasztalati tudomány. Már fönn vannak a karosszéknél. Mialatt Ágnes Sánthát elhelyezi, Lajos is kijön a szobából, s egy meszesedényt vesz ki a pinceföljáróból.

LAJOS vizet húz, s közben egy  népdalt fütyül. Fölszól Ágneshez. Hallja, így éneklik ezt Nógrádban. Másképpen nyúzza. Így meg Kalotaszegen… A vödröt kilöttyintve. Meszet látott-e oltani?

ÁGNES lassan lesomfordál az apja mellől. Minek magának a mész?

LAJOS. Van egy teniszpályám, azt kell megvonalazni. Ha túlverem a labdát, maga majd azt mondja: aut…

SÁNTHA kiszól a könyve mögül. Csak nem a házat akarja kimeszelni?

LAJOS. De azt én. Amíg ingyen a munkaerő.

ÁGNES. Ilyenkor, amikor már eloszlik a tábor?

LAJOS. Nem amikor eloszlik a tábor, hanem amikor elment az esperes.

ÁGNES. Melyik esperes?

LAJOS. Amelyik itt volt megnézni, hogy milyen karban van a major. Akkor volt itt, hogy maguk kijöttek.

ÁGNES. S mért nem annak meszelték ki inkább?

LAJOS. Majd bolond lettem volna, hogy a mi meszelésünket is beleszámítsa az árendába. Mondtam már, hogy egyben akarjuk kibérelni az egész Rossz-Topánt.

ÁGNES. Mondta, de én akkor sem értettem.

LAJOS. Nohát, egyszerű. Az egyházkerületre rászállt ez a kis birtok; gondolták, adnak a reformátusoknak is, hadd legyen nekik is féltenivalójuk. Az egyház meg,  hogy meg ne szólják, kiosztotta a füzesi szegény reformátusoknak. Ki egy holdat, ki kettőt; a major meg itt maradt középen, mert azt senki sem akarta zsindelyeztetni. Ez volt a földosztás Topánban. Az árenda, persze, hol bejött, hol nem, kitől igen, kitől nem. Az emberek azt tartották, hogy az egyháznak türelmesnek kell lennie. Az egyház azonban azt mondta, hogy akinek van, annak adatik, s bérlőt keresett rá. Volt is már az egészre egy helybeli mészáros. Ekkor jöttünk mi, hogy kivesszük mint bérlőszövetkezeti káefté.

ÁGNES. És annak mi az előnye?

LAJOS. Első előnye, hogy azt veszem be, akit akarok. Szóval, hatalom. Másodszor, innen a majorból központilag végzem a műveletet. Szóval: új módszer. Én szabom meg, hogy ki mit termeljen, persze, amit jól el tudok adni. Ha beüt, kivesszük attól a boldogtalan egyháztól száz évre. Erre is van már konspirációnk: egy kis elméleti ködösítés. Az lesz a földosztás az Ács Lajos szisztémája szerint… A központi nagy közös föld, s a kisemberek házi majorsága.

ÁGNES. De ehhez igen sok pénz kellhet? A bérleti díj, aztán a major: rendbe hozni, a gépek… Van magának elég pénze ahhoz?

LAJOS. Énnekem nincs; meg nem is lesz soha egy fillérem sem. De van a boltnak. Onnét kiutalványozok magamnak ide a termelésbe. Meg az emberek is hozzák, mert bíznak bennem. Ez a Széchenyi „Hitel”-e, amiről a gimnáziumban tanulnak. Az ember abból nő, hogy hisznek neki. S úgy marad fenn, ha érdemes is hinni…

ÁGNES. S magának mi az igazi célja? Ez, amit elad meg termel meg szövetkezik? Vagy hogy az emberek higgyenek magának?

LAJOS. Természetesen, hogy a hit. Nem képzeli, az úriemberek is hogy elcsudálkoznak azon, ha valaki egy ilyen szövetkezetet össze tud hozni. Őnekik mindent az állam csinál. Hát még a nép! Egyszerre rájön, hogy másképpen is érdemes szektázni, mint a füzesi hitvallók. A hitért itt is el lehet tölteni, ebben a majorban, egy-két évet. A házra mutat. Mit gondol, milyen pofát verek én erre egykettőre… Benne van ebben minden: tégla meg fa, vályog, csak egy kicsit meg kell sikálni… Mit szól hozzá: valamikor egész jó formája lehetett?

ÁGNES. Igen. Az ablakok boltja is mutatja.

LAJOS. Meg a falábat is akkor verték be, amikor a kőoszlop kidűlt. Urasági ház volt ez. A padlóját is meg lehet újítani.

ÁGNES. Egész tekintetes úr lesz, ha beleül egyszer.

LAJOS. Azt nem. Én a tekintetes úrtól a kegyelmesig kihagyom a közbeeső fokokat.

ÁGNES. S mi lesz mindjárt?

LAJOS. Vagy ingyenes halott, vagy…

ÁGNES. Vagy?

LAJOS. Aki megéri, megláthatja.

Öreg Ácsné a falu felől egy taligán hozza az ágyneműt.

ÁGNES. Hát ez a nénike, mit hoz?

LAJOS aki a meszeshordón ült, visszanéz. Ez, pihét.

ÁCSNÉ lezökkenti a taligát. Meg egy taligát s azonkívül a csontjaim is, hogy a nyavalya törje ki.

LAJOS. Nem tudta legalább a csontjait másra bízni?

ÁCSNÉ. De igen: ajánlkozott a szógám. A párnákat azonban nem vállalta.

ÁGNES. Ki a nénike szolgája?

ÁCSNÉ. A halál, kedveském. Az lesz az első, aki engem fog vinni, nem én az övét… Talán a kisasszonynak lesz ez az ágynemű?

LAJOS. Nem, a kisasszonynak pakróc lesz ma a paplana. Az édesapja beteg: annak kell.

ÁCSNÉ körüljárja Ágnest. Ó, ha tudtam volna. Egy váltás mi lett volna ahhoz a lóganés taligához képest. Igazán idekinn akar a kisasszony aludni? Ezen a lógeron?

ÁGNES. Miért? Nem illik, nénike?

ÁCSNÉ. Már hogyne illene. Látott már olyan világot, ami az úri kisasszonyoknak nem illik? Kipróbálják az ilyet is, hogy a magukét jobban megbecsüljék aztán.

ÁGNES nevet. Egész jó filozófiája van.

LAJOS kedvetlen, elhallgat. Na, csak menjen be, nyanya. Ott van az első szobában az ágy. A kisasszonynak is vethet egy vánkost meg lepedőt.

ÁCSNÉ. Jól van, de sürgős. Szedelőzködik. Az ember addig nem robotol, ameddig beszél. Bevonszolja a ruhát a szobába.

ÁGNES nevetve utánanéz. Mért hajszolja szegényt? A cselédjük?

LAJOS hirtelen a szemébe nézve, komolyan. Nem, az édesanyám.

ÁGNES elpirul. Csakugyan?

LAJOS keményen. Mi ugyanis zsellérek vagyunk. A négy holdunk mellől apám, anyám is napszámba járt. Ágnes hallgatásától meg indulatosabban. Csak azt csodálom, hogy a cipőjét le nem vette, s rá nem akasztotta a taliga fájára. Mert az igazi szegény asszonyt erről ismerni meg, hogy nem a lábát félti, hanem a cipőt.

ÁGNES. Maga együtt lakik a szüleivel?

LAJOS. Amelyik él, azzal együtt. Ameddig élek. Azután meg a másikkal is. Ha az őszön felköltözöm, ide is felhozom. Ágnesre se nézve. Aki a feleségem lesz, annak hallgatnia kell a dödögését. Aki sajnálja érte, hogy ilyen tökéletlen vénasszony menyének kell lennie, sajnálja. Én nem sajnálom. Nem mondhatom egy özvegyasszonynak, hogy vagy finomabb lesz, vagy mehet a házamtól. Ahhoz azt a sok vödröt meg kefét, meg tyúktollat is elő kéne vennem, ami megette őt. S rájuk parancsolni, adjátok vissza, amit az öreg Ácsné bennetek hagyott.

ÁGNES. Lajos, én igazán nem tudom, mért mondja ezt.

LAJOS. Az én sem. Tán okításul. A kisasszony azért jött ki, hogy tanulmányozzon bennünket. S a tanulmányhoz az is hozzátartozik, hogy a parasztembernek anyja is van. Fölrúgja a meszesvödröt. Annak van még csak igazán…

ÁGNES. Mért rúgta fel azt a vödröt?

LAJOS. Mert hallgat. Mert nem érdemli meg, hogy kimeszeljem vele ezt a kalibát. Fölszól a szakácsnak, aki akkor gyújtja el fönn a nyári kondér alatt a tüzet. Te, Jani, mondd meg a tiszteletes úrnak, ha végzett, hogy én bementem ma estére a faluba. Indul, de ki, a határ felé.

ÁGNES. Lajos! Egy kis ideig tétován áll, az apjára pislant, aki a karosszékben elszunnyadt, aztán még egyszer.  Lajos! S megiramodva ő is utánaszökik, a határ felé.

ÁCSNÉ jön a házból a kiürített batyujával. Magam hoztam el őket a veszedelembe. Magam tettem őket tisztába, mint a halottakat. Vagy lesz többet ilyen párnám, vagy sem. Megnézi Sánthát a karosszékben. De jó, aki pihenni tud. Leáll a talicskához, s nagy deréknyomások közt indulni készül, amikor a falu felől megjelenik Sántháné és Ila.

SÁNTHÁNÉ. Az uramat nem látta, jóasszony? A professzor urat.

ÁCSNÉ. Énrám nem bízták; énrám csak a párnákat meg a cihákat szokás bízni. Megemeli a talicskát. Ha az nem lesz ott a búsulóban. Meglódul kifelé.

SÁNTHÁNÉ a tornácra lép lép. Bandi, alszol?

ILA az anyja után. Ne keltsük fel, mama.

SÁNTHA lerúgja a lábáról a takarót, s föláll. Éreztelek benneteket, amint jöttök az úton… A Sátánnak adott egy fát az Isten, ahonnét a világot megrontsa, s ti nem akartok nekem egy napot adni?

SÁNTHÁNÉ. Nem a fádat akarjuk bántani. Bár, nem tagadom, eléggé fáj, hogy ilyen tüntetően kijöttél ide. Délelőtt hárman-négyen is voltak nálunk; valahogy szétfutott a tegnapi rosszulléted híre, s most mindenki nagy szemeket mereszt: igen, Topánban? A vőd nem vizsgálhat meg, a feleséged nem ápolhat. Ahelyett, hogy a családodat magad köré szednéd: kihurcoltatod magad erre a szemétdombra… Jó családja lehet ennek az embernek, hogy így bánik velük.

ILA. Anyukám, ne erről. Ottó is megtiltotta.

SÁNTHÁNÉ. Igaz, fontosabb dologban jöttünk. A magam sérelmével nem is zavarnálak; Ágnesről van szó.

SÁNTHA. Az élőket mentitek?

SÁNTHÁNÉ. Ebéd után beállít Háthársi: láttam mindjárt, hogy nagy dologban jött. Az orra még lóg, de az arca ünnepélyes, sötét kabátot vett, és nyakkendőt kötött. Ilyen szép nap és ilyen sötéten? – kérdem tőle. – Méltóságos asszonyom – mondja ő, máskor mindig csak Kata méltóságos asszony voltam –, én nem tagadom, hogy a mai napot a truccolásra szántam. De dacolás közben rájöttem, hogy milyen hiábavaló. Itt nincs más segítség, le kell tenni a fegyvert. Ági itthon van? Amíg én megmagyaráztam annak, hogy kinn van Rossz-Topánban! Persze, rád toltam mindent: te makacskodtál, s nem lehetett magadban kiengedni. Egy percre, láttam, megingott, menni akart. De aztán mégiscsak kirukkolt. Most már mindegy: énnekem ma este lejár a szabadságom; én ezzel a gonddal könnyebb akarok lenni, akkor is, ha Ágnesnek olyan fontos ápolónői gondjai vannak abban a népfőiskolában.

SÁNTHA. Megkérte, szóval?

SÁNTHÁNÉ. Mért mondod ezt olyan ellenségesen?

SÁNTHA. Mert sokallok ennek a hírnek ekkora sietséget. Várhatott volna holnapig.

SÁNTHÁNÉ. Nem várhatott, mert Rudinak határozott kívánsága, hogy amennyiben Ágnes igent mond, azonnal hazajöjjön.

SÁNTHA. Ó, már feltételei is vannak?

SÁNTHÁNÉ. Ha Ágnes igent mond, lehetnek.

SÁNTHA. S ha énnekem is vannak? Ha nem engedem haza?

SÁNTHÁNÉ. Azért hoztam ki Ilát: ő itt lesz veled.

SÁNTHA. Elhanyagolná Icuka köldökét? Mit meg nem ér egy férfi első feltétele.

ILA. Én igazán nagyon szívesen, mindig. Nem mondhatod, hogy érted bármikor… Az izgalomtól zokogásban tör ki.

SÁNTHA. Tehát Ágnes kell. Kizarándokoltatok ide, mint két nemtő: visszakérni. Kiragadni őt a veszélyes befolyásból. Az apjáéból, s ki tudja, kiéből nem. A nagy varázsszer is itt van veletek: a házasság. Jobb házasság, mint Iláé: mert Ilának a férje inkább a tudomány, mint az eugénika csodája. Asszonnyá lenni három hónap alatt; nagyságos asszonnyá, akinek a maga szobalánya nyit ajtót, s a férfiak kezét csókolnak. S mindezért egyetlen nagyon is méltányolható feltétel, hogy Ágnes azonnal hazamenjen. Te ezt a feltételt méltányolod, ugye?

SÁNTHÁNÉ. Igen, nagyon is méltányolom… Nem tudom, te látod-e ezt a játékot, vagy éppen bátorítod. Egyik esetben sem értelek.

SÁNTHA. S ha Ágnes nem méltányolja ezt a feltételt? Ha ő nem akar hazamenni? Annyit beszélnek a vérről. S az agy valóban nagyon keveset képes egy másik agyba átönteni: erre az egész életem bizonyság lehet, a házasságom meg különösen. Hátha a vér vállalja fel az ember ügyét? Van csak valami nemesség bennünk, ami átörökíthető, s nem bír a ti világotokba, a Bartokéba és a Héthársiakéba belenyugodni.

SÁNTHÁNÉ. Téged megtéveszt a leányod modora. Ő egy kicsit pökhendi: stílust csinál abból, amit a sok fiú a bokájáért elnézett neki.

SÁNTHA. S ha én nem adom meg magam? Ha én ki akarom várni, hogy mi bújik ki ebből a stílusból? Azok közt a férfiak közt, akik közé te dobtad prédául, természetesen nem maradt más: mint hogy túlnyegléskedje őket. A teniszpályán ő is csak ütővel  labdázhatott. De ha igazi férfiak közé vezetem; ha az igazi élet fúj át a lelkén…

SÁNTHÁNÉ. S ezt itt akarod csinálni? A parasztjaid közt?

ILA sírva. Anyu, ne izgasd apukát. Tudod, mint mondott Ottó.

SÁNTHA. Én nem fogadom el a te Héthársid feltételét. Nem engem eltaposni, ami a lányomban: én.

SÁNTHÁNÉ csendesebben. Ilának igaza van, nem szabad felizgatnod magadat. Engedd, hogy megkeressem Ágnest. Őneki magának csak van beleszólása a dolgába?

SÁNTHA. Itt, előttem. Itt akarom hallani, hogy van-e egy zöld ág, amin a remény ás fájdalom az én üszkös lelkemből kihajthat… Ila, keresd meg.

ILA. Igenis, apukám. Benéz a házba.

SÁNTHA csendesebben. Ágnes olyan dolgokat mondott nekem, amilyet tőletek harminc év alatt sohasem hallottam.

SÁNTHÁNÉ. Túl komolyan veszed a mondásait. Egy ideje van benne egy kis múló zavar. De ez a korával jár.

ILA visszajön. A ház üres.

SÁNTHA. Nézz be a tanterembe… Magába roskadtan. Múló zavar volt. S igazad van: elmúlt, mert összetörtél.

SÁNTHÁNÉ. Én? Bandi! Ezt mondod? Sírva fakad.

ILA kijön az istállóból. Itt sincs… Apu, anyu ne kínozzátok egymást. De hát hol van ez az Ágnes? A szakácshoz, aki akkor jön ki. Nem látta a húgomat?

SZAKÁCS. Az Ágnes kisasszonyt? Erre ment el az Ács Laji után. Ila ki, a határ felé. A két öreg ott áll a szín előterében, egymáshoz közel. A szín sötétedik. A jelenet alatt alakok jönnek ki az istállóból: hátra s a konyha felé mennek, egy-kettő a tornácon is végiglépdel; a jelenet vége felé a vályúra ülnek, s nótázgatóan dünnyögnek.

SÁNTHÁNÉ odahúzza a széket az ura alá. Ülj le legalább.

SÁNTHA. Úgy kíméljük egymást; az egész életünk egy gyilkos kímélet volt.

SÁNTHÁNÉ hozzáhajolva. Olyan rettenetes: azt hallani, hogy én törtelek össze.

SÁNTHA. Mondjam, hogy nem törtél? Még ezt is lealkudnád. Jó: nem törtél. Én voltam őrült, te csak kényszerzubbonyt adtad rám. Megakadályoztál, hogy kárt tegyek magamban és a családomban… Felhördülve. De változtat-e ez azon, hogy én mégis annak a kínját éreztem, akit a legszentebb lépésében fog le és szíjaz meg, akit a legjobban szeret. A kényszerzubbony nagyon bölcs institúció, a társadalom szempontjából kényelmes is, de bizonyos őrültek meghalnak benne.

SÁNTHÁNÉ. Mindenki helyeselte. A legjobb barátaid közt sem akadt egy sem, aki igazat adott volna neked.

SÁNTHA. Persze, téged nem érhet gáncs: a barátaim, a világ, az élet, a konvenciók. Az egész társadalom szövetéből készült a zubbony, s mindenki húzott rajta egy szíjat. S te szenvedő nagyasszonynak érezheted magad, aki maga veszi a kezébe családja sorsát, s kormányoz, ahol a másiknak a figyelme ellankad. De azok a rögeszmék, látod, mégsem készültek a jövő szálai nélkül. Itt, ezen a szemétdombon – amint mondod – emberek járnak-kelnek, akiknek húsból van a nyelvük, s azt mondják, amit én akkor.

SÁNTHÁNÉ. Mutattál volna akkor valamit, amibe a képzeletem belékapaszkodhat. Nem mondhatod, hogy ahol láttam valamit, én nem álltam melléd, nem próbáltam meg vállalni. Már téged is, a szüleim, tudod, nem akartak. S akkor mint kezdő emberek: az a sok drága szociológiai könyv. Aztán később a te könyved. Én gépeltem, veszekedtem a nyomdában, rábeszéltem a rokonokra, hogy legalább kétszáz példány elfogyjon. S szerettem. Azt gondoltam, majd megértik. De az egészből nem láttam semmit… Internátust akartál parasztgyerekeknek. Oktatófarmot… A mi kis filléreinkből.

SÁNTHA. S csináltál nehéz pengőkből adósságot. Egy nyaralót tömlöcnek.

SÁNTHÁNÉ. Szeretetből. Három gyerekem volt.

SÁNTHA. Hát persze hogy szeretetből. Tud más olyan halálosan harcolni, ölni, sebezni, mint a szeretet? Te engem, a gyerekeket.  Én titeket s azonfelül az eszmét, az igazságot… Mind szeretetből küzdünk, de mégiscsak iszonyú harc volt, s te jobban bírtad. Elfogyott az erőm, megadtam magamat. Most már te is tudod, hogy miért.

SÁNTHÁNÉ. Nem, nem tudok semmit.

SÁNTHA. Az orvos vőd megmondta.

SÁNTHÁNÉ. Nem. Igazán semmit.

SÁNTHA. Én már évek óta tudom. S azt is, hogy ez a harc ölt meg. Ez volt talán az egyetlen, vigaszt adó, a méltóságomat őrző, hogy megölt.

SÁNTHÁNÉ. Bandi. Rráborul a nyakára.

SÁNTHA anélkül, hogy megfogná. Te, persze, nem érted ezt. Hogy milyen rettenetes halállal hal meg egy férfi, akit az idea arra választott ki, hogy átvilágítson rajta, s ő, ahelyett hogy egyre tisztább, egyre áttetszőbb lenne, behomályosul bánattal, iszappal. Ó, ha engem akkor kezd egy asszony, te vagy más, azzal az igazi, vakon követő szerelemmel szeretni! De férfiidea s asszonyszerelem magukban is elég ritkák, hát még hogy összeakadjanak. Mi is elkoptunk, elházasodtunk akkorra.

SÁNTHÁNÉ. Ha nem szeretlek, nem tartalak.

SÁNTHA. Az lett volna az egyetlen: nem tartani magam. Menni egyedül, mint az ordas, a szellem bitang tüzével szememben. Nem mondhatom: én akartam is. Bennem meglett volna a düh, mint élő indát tépni le mindazt, amit az élet fagya ellen vontam magamra: a csendes esti teázásainkat, a gyerekeink halk lélegzetét a másik szobában. Egy héttel az első rohamom után levelet írtam neked: válást ajánlottam. Emlékszel, milyen volt az a tél, hogy küzdöttem egészen addig az útig… Olaszországban. Mért is kellett ennyit élnem azóta? Ha legalább abban a percben haltam volna meg, amikor az a roham az ágyamból kidobott. Emlékszel, hogy álltam vacogva melletted, megrepedten az éjszakában? Nem repednem, hasadnom kellett volna. Ha akkor meghalok, legalább a csatamezőn esek el, mint a többi derék ember. Micsoda végzet érette meg velem a fölbomlásomat?

SÁNTHÁNÉ. S énvelem, hogy így tudj vádolni.

SÁNTHA. Az Istent vádolom.

SÁNTHÁNÉ. Felnevelted a gyermekeidet.

SÁNTHA. Mire? Arra, hogy kövérebb testei legyenek a folytató rothadásnak. Ó, milyen kelepce volt ez is a szívemnek! Egyrészről három ellátatlan gyermek – mert, ha akkor meghalok, csakugyan minden összedől fölöttük –, másrészt a tudat, hogy amit a „javukra” teszek: a halálukra van téve. Mert én, az elmenő, csak a te recepted szerint üdvözíthetem őket; úgy, hogy te folytatni tudod! S magam rothasztva értük, őket is átengedem a rothadásnak.

SÁNTHÁNÉ. Büszke lehetsz rájuk.

SÁNTHA. Mint időre rögzített bombát próbáltam beléjük csenni a lelkemet. Hogy akkor vesse szét ezt a rájuk húzott jólétet, amikor gazdái lesznek az életüknek. „Én, a Sántháné férje: fölneveltelek az anyátoknak. Ti meg dobjátok szét az anyátok világát… nekem.” De a mi gyermekeink nem voltak alkalmasak erre. A halálnak kellett volna eldobnia engem, s halálommal róni ki rájuk a szegénység iskoláját.

SÁNTHÁNÉ. A szerencsédet káromlod, szegény.

SÁNTHA. Ki érti annak a kínját, akitől visszahozhatatlan messziségekbe úsznak el a saját gyerekei? Most, egy napig azt hittem: Ágnes! Olyan szép volt vidáman járni-kelni, egyszerűen és természetesen, ezek közt az emberek közt, akik éppolyan vaktában keresik a jövőt, mint én akartam, amikor te elrémültél rajtam. Hátha ezért kellett – gondoltam – még hét évet élnem. Az ő tízéves korától tizenhétig. Hogy előbb mint gyerek csak húzódjék az én komor hullámtól, aztán vonzódni kezdjen hozzám, begyes kíváncsisággal kíváncsiskodjék körül, míg egy nap, huszonnégy óra alatt, mindent megért, s fölemel: apa, meghallhatsz már.

SÁNTHÁNÉ. Lehetetlent vársz tőle is, mint tőlem.

SÁNTHA. Igazad van. Talán lehetetlent. Ami nekem a legtermészetesebb, az másnak lehetetlen. Ez volt a szerencsétlenségem. Körülnéz. De hát hol van az a gyerek? Föláll, odaszól a legényekhez. Nem látták a leányomat? Azok nézelődnek.

ÁGNES a falu felől betoppan. Engem keresel apu?

SÁNTHA. A nénéddel beszéltél?

ÁGNES. Hát itt van? Ó, anya is!

ILA jön a határ felől. Mindent összekerestem… Itt vagy?

ÁGNES fölkacag. Szegény, te engem kerestél?

ILA. Mindent összejártam.

ÁGNES. Azt elhiszem. Ahol én voltam, oda te nem tudsz utánam jönni.

SÁNTHA. Héthársi Rudolf megkért.

ÁGNES. Rudi! Ragyogva, trillázva kacag.

SÁNTHÁNÉ. Mit nevetsz ilyen esztelenül?

ÁGNES. Én azon, hogy apa egy lélektani kérdést adott fel nekem. Azt akarta tudni, hogy egy szeretni való nagy embertől a szokásai, a múltja, ruhájában egy lehelet, eltilthat-e egy lányt? Az apjához. Én akkor azt mondtam, hogy a lélektan, tudomásom szerint, tapasztalati tudomány, s nekem nincsenek tapasztalataim.

SÁNTHA föláll, és feléje megy. És most?

ÁGNES világítva kiegyenesedik. Nézz rám! Voltam már ilyen?

Az asszonyok értetlenül néznek rá.

SÁNTHÁNÉ. Ágnes, te megbolondultál!

Függöny



NEGYEDIK FELVONÁS

Szoba Topánban. Az a helyiség, amelyben Lajos és Ágnes rendezkedtek az előző felvonásban. A nézőtérrel szemben, fejvégivel a falnak, az előző felvonásbeli ágy, mellette a földön szalmazsák, rajt összegubancolt pokróc, lepedő: Ágnes fekvőhelye. A jobb falon könyvesállvány, előrébb a tornácra szolgáló ajtó. A bal oldalon az ágy vonalában rostélyos ablak. Nem az, amin Ágnes nyitotta ki a zsalut; az a szoba elvett falán volt, s a majorra nézett, ezen a falura látni. Sántha az ágyban ül; a háta alá tolt párnákra s az ágy fejvéginek támaszkodva. Lába fölhúzva, tenyerébe támasztott állal bóbiskol. Az ágy és az ablak mellett az előző felvonásbeli nádszék, benne a könyv. Elöl egy széken mosdótál, mellette koffer; az egyetlen darab, ami „lentrő” való. Amikor a függöny fölmegy, Sántha néhányat nyög, de nem ébred föl. Után kopogás az ajtón.

SÁNTHA fölriad. Igen.

TISZTELETES belép.

SÁNTHA. Maga az, tiszteletes úr?

TISZTELETES. Álmában zavarom?

SÁNTHA. Csak bóbiskoltam. Összeszedve magát. Így üldögélek, se ébren, se alva. Rossz jel., amikor az ember szíve minél messzebb akar a földről lenni. Érzi, hogy nemsokára alákerül.

TISZTELETES. Olyan rosszul telt az éjszaka?

SÁNTHA. Jól is meg rosszul is. Itt feküdt mellettem a szalmazsákon a lányom, s időnként feldöcögött, mint kisgyerek korában, a boldogságtól. Énbennem azonban istállójukat érzik – mellére mutat – a lovak. Máskor egy év alatt sem volt annyi rohamom, mint most éjszaka… Tiszteletes úr már megjárta a falut?

TISZTELETES. Még az este lementem. Vártak rám.

SÁNTHA. Persze: a nőegylet. Ne tőrödjön azzal, amit az asszonyokról mondtam. A szerelem mégiscsak nagy dolog. Mint a születés. Ezen a szalmazsákon láttam… Megvan az írás?

TISZTELETES kihúzza. Igen. Töltőtollat vesz ki. Itt kell aláírni.

SÁNTHA. Lám, töltőtolla is van. Nekem sem töltőtollam, sem biciklim nem volt soha. Aláírás közben. S ha én ezt aláírom, mikorra tudja a diszpenzációt kijárni?

TISZTELETES. Bármikor. Ha kell, már holnapra vagy akár ma is meg lehet szerezni.

SÁNTHA. Most, azonnal is?

TISZTELETES. A jegyző úgy mondta igen… Olyan sürgősnek tartja, professzor úr?

SÁNTHA. A lányom kiskorú, s vitatkozni lehet, hogy egy halott apa beleegyezése…

TISZTELETES. Nem kell a halálnak megadni magunkat. Az is egyfajta öngyilkosság. Isten s a természet mindig segíthet.

SÁNTHA. Isten s a természet énnekem már segített. Amikor ez az egész elkezdődött, egyetlen orvos akadt, aki őszinte volt hozzám. „A maximum, doktor úr?” „Öt év.” S annak éppen hét éve.

TISZTELETES. Aki hét évet adott, még hét hónapot vagy hét napot is adhat.

SÁNTHA. Azt kérdem, meg tudná-e tiszteletes úr csinálni még ma – a hivatalos idő alatt?

TISZTELETES. Én, természetesen, azonnal, örömmel. Lehetni lehet. De helyes-e, professzor úr?

SÁNTHA. Maga is a múló zavartól fél? Egy gyermek hangulatára építünk. Minekünk nincsenek, tiszteletes úr, múló zavaraink. Ágnes az én fajtám.

TISZTELETES. Ha szabad az én kapcsolatomra céloznom: mi már két éve ismerjük a menyasszonyommal egymást, s ami köztünk van, még mindig fejlődik, még mindig nincs annyira érett.

SÁNTHA. A Sánthák nem fejlődnek. Mi egyik óráról a másikra tudunk meg mindent. S aztán vagy megcsináljuk, vagy belehalunk. Még mint tudós is: vagy semmit sem tudtam, vagy mindent egyszerre, egy szemvillanásban. Énnekem semmi kétségem sincs, hogy Ágnes a sorsát – nemcsak a maga, az ősei sorsát – találta meg itt fönn, ezen a pusztán.

TISZTELETES. S ha mégis tévedünk? Hisz én örülök neki a legjobban. Hogy nézzünk a szemébe, innen vagy túlról, ha bűnöst keres a csalódásához?

SÁNTHA. Csak nézzen nyugodtan a szemébe, helyettem is. Mondja meg neki, hogy az apja az özönvizet látta a háta mögött. Az egész világnak el kell pusztulnia. Ez az egy bárka volt, amelyen megmenekedhetett…

TISZTELETES. Akkor hát visszamegyek, professzor úr, s majd üzenek. Begyűri az írást. Egyedül van itthon?

SÁNTHA. Valami földmérő jött ki a szomszéd uradalomba: annak a tudományát mentek el megcsodálni… Ágnest is küldtem: a boldogsága elhitette, hogy nincs szükségem rá.

TISZTELETES odamegy, s megrázza a kezét. Viszontlátásra, professzor úr. Holnap vasárnap: estélig nem kerülök föl.

SÁNTHA. A viszontlátásra, tiszteletes úr. Ahányszor kórusokat tanít be, nézzen el a tenor fölött; ott éneklek én. A tiszteletes még egyszer megrázza a kezét; el. Sántha kitápászkodik az ágyból, a nádszékhez megy, fölemeli a könyvet, megnézi, s az ágyra dobja. Inkább csak magának. Ti se kellettek többet. Aztán magára teríti a szék támláján lévő gallért, s az ablakhoz áll; ezalatt nyit be egész óvatosan a felesége.

SÁNTHÁNÉ megszeppenten néz körül, s amikor az urát észreveszi. Te vagy itt? Nem találtam kinn senkit. Be sem jöttem volna, csak hírt akartam rólad. Olyan borzasztót álmodtam. Ila ott aludt nálam az éjjel; úgy vívódtam, hogy föl kellett ébresztenie.

SÁNTHA leül; él nélkül. Mindig ilyen egészségesek voltak az előérzeteid; a baj végére jönnek.

SÁNTHÁNÉ a szelíd hangra közelebb megy hozzá. Bántott, hogy az este úgy megkínoztuk egymást.

SÁNTHA. Az este és minden este. Megnézi. Szegény, csakugyan nem aludtál?

SÁNTHÁNÉ. Mért kellett ezeknek a dolgoknak közébük jönni, Bandi?

SÁNTHA. Mert meg akartuk menteni egymást. S az istenek mindegyikünkkel mást láttattak menekvésnek.

SÁNTHÁNÉ. Ezek a borzasztó fantazmák!

SÁNTHA. Igen, a fantazmák. Neked az enyémek, s nekem, amiben te fésülködtél, viziteltél, számvetéseket csináltál. Úgy nézek már vissza, mint egy színes ködbe, ebbe a te Kardhányó világodba.

SÁNTHÁNÉ. Én nem akarok már semmit; csak otthon légy, mellettem.

SÁNTHA. Holnap hazavihetsz.

SÁNTHÁNÉ örömmel. Csakugyan? Belátod már, hogy nem neked való? Körülnéz. Itt, ilyen betegen. Úgy szeretném már bebizonyítani neked, hogy te voltál mindig a legfontosabb. A többi ügyeim, azok csak frissebbek voltak… Héthársinak is megmondtam: nem érek rá a szerelmi bolondságaival foglalkozni. Amíg te rendbe nem jössz, nekem nincs lányom, vőm, unokám. Csak egyszer otthon légy: meglátod, összeszeded magad. Sántha elnéz az ablak felé, és megfogja gyöngéden a kezét. Még mindig azt mondod, hogy én törtelek össze? Olyan rettenetes volt: egész éjjel ott volt a fülemben. Ugye, csak fájdalmadban mondtad?

SÁNTHA. Persze, hogy fájdalmamban. S ha még úgy is volna, ahogy mondtam: az a te, az is én voltam… Hogy lett volna különben akkora hatalmad rajtam… Emlékszel még a firenzei pályaudvarra?

SÁNTHÁNÉ. Erre a mostanira?

SÁNTHA. Nem, a régire még.

SÁNTHÁNÉ kínosan. Ahol akkor találkoztunk?

SÁNTHA. Micsoda esztelenség volt az is, az után az iszonyú félév után, amelyben már tudtam a sorsomat, s hol váltunk, hol kibékültünk: olaszországi útra vinni egy asszonyt. Majdnem nászútra! A tengert, a paestumi romokat, a magányt akartam segítségül hívni, hogy megkerítsenek nekem, belebeszéljenek a hálómba… Hogy legalább az életem végét élhessük az én fantazmám szerint.

SÁNTHÁNÉ. Az volt a baj, hogy Dabolczyékkal találkoztunk.

SÁNTHA. Igen. Azóta elváltak. De akkor: az összehasonlítás, hogy ők milyen boldogok… Csakugyan, mint egy férj-jobbágy, olyan volt az a Dabolczy… Mi is volt, amire felrobbantál? Valami a válásról.

SÁNTHÁNÉ a régi sérelemmel. Hogy meghazudtoltál… Én azt mondtam, hogy köztünk is volt már szó válásról – én nem is tartanék vissza soha egy férfit, ha menni akar –, de végül mindig Bandi látta be, hogy neki így jobb.

SÁNTHA. S erre mondtam én, hogy na, nem egészen úgy volt…

SÁNTHÁNÉ. Nem érzed, mennyire megaláztál ezzel?

SÁNTHA. Dehogynem… Ha egyszer otthagytál érte. Fogtad magad, és összepakoltál. Mialatt mi Amalfiban voltunk.

SÁNTHÁNÉ. Ó, rettenetes volt… Az olaszok mind nézték, hogy mért sír ez az  idegen nő a vonatban.

SÁNTHA. Én meg barátkoztam a szabadságommal… Olyan megkönnyebbülés lett volna: végre a magam törvényén élni.

SÁNTHÁNÉ. Bandi!

SÁNTHA. De nem bírtam hinni benne… Másnap éjfélkor Firenzében találkoztunk. Én úgy tudtam, neked már otthon kell lenned, s egyszerre csak ott kászálsz le rebbenten, véletlen épp abból a vagonból, amelyre föl akartam szállni.

SÁNTHÁNÉ. Igen, van gondviselés.

SÁNTHA. Én akkor egy lépést tettem hátra, mint aki el akar rejtőzni. Hiszen mi elváltunk, szakítottunk. De aztán engedelmesen odamentem hozzád, elvettem a csomagodat, s te engedelmesen eljöttél velem a régi szállodánkba. Ahogy a csuklód fogtam, felszisszentél. Arról tudtam meg, hogy előző este Rómában felvágtad az ereidet.

SÁNTHÁNÉ. Mért emlékeztetsz most erre? Rövidzárlat volt, szégyellem.

SÁNTHA. Mert ez volt az a perc, amelyben kiderült, hogy mi milyen erős bennem. Emlékszem, sosem volt olyan szép nyugodt a lelkem, mint akkor éjjel, ahogy melletted feküdtem. Pedig egész biztosan tudtam, hogy föladtam a harcot, és soha-soha többé nem lehetek az, akinek lennem kellett volna. Odaadtam egy más embernek az életemet. Ami megmaradt belőle.

SÁNTHÁNÉ. Ha úgy volt, hogy tehetted?

SÁNTHA. Mert a végzetem szerint tettem, s másképp nem lehetett… Így buktam én el.

SÁNTHÁNÉ. De mért? Csendesen. Bandi, mért?

SÁNTHA. A halálban is ezt fogod kérdeni az üres ágytól, ha ott marad melletted. S én a halálból is csak az én fantazmáimat tudom mondani, egy halkabban s szomorúbban. Mi más vallásban születtünk, Katám, s nincs boldogtalanabb, mint két ember, aki nem érti és szereti egymást. Azok a halálon át is csak csodálkozva nézhetnek egymásra.

SÁNTHÁNÉ. Ne beszél halálról.

SÁNTHA. Csakugyan eljött az idő, amikor fölösleges beszélni róla.

SÁNTHÁNÉ pityeregve. Én úgy szeretnék tenni valamit érted. Megvesztegetni, ami köröttünk ólálkodik. Valamit, ami nagyon fontos volt nekem, odadobni, hogy könnyítsek rajtad… ezen az átkon.

SÁNTHA. Menj nyugodtan haza, és add nekem ezt a napot. Ezt kéri az én könnyebbségem.

SÁNTHÁNÉ. De ez nem elég. Áldozatot.

SÁNTHA. Hátha elég.

SÁNTHÁNÉ. Gyere te is. Itt vár az autó a major alatt, hazavihetlek.

SÁNTHA. Ilyen voltál mindig. Csak hírt akartál rólam, de azért autót is hoztál. Kinn a legények zümmögő éneke. Menj, kedves, fárasztasz. Holnap, ígérem…

SÁNTHÁNÉ megáll, odarohan, a kezét csókolja. Bandim.

SÁNTHA. Siess. Nem akarom, hogy így érjenek.

Sántháné még egyszer visszanéz az ajtóból, aztán kisiet.

SÁNTHA mélyet lélegzik, az ablak felé fordítja a fejét. Ó, jaj. Kinn erősebben hallatszik a közelgő legények éneke, aztán elakad, elhallgat.

ÁGNES befut, s az apjára néz. Apu, rosszabbul vagy?

SÁNTHA. Nem, sőt, megint könnyebben.

ÁGNES. Anyu sírva jött ki, s a nyakamba borult: vigyázz apádra.

SÁNTHA. Amíg nem voltál itt, azalatt is könnyebben lettem. Nemsokára egészen könnyű lesz.

ÁGNES. Nem szabad lett volna eddig is itt hagynom. De én a boldogságomon át a te reggeli bóbiskolásodat is a gyógyuló álmának láttam… Milyen fehér vagy.

SÁNTHA. Gyógyulok; kigyógyulok magamból… Mást nem mondott anyád?

ÁGNES. De igen, hogy haza akarsz menni.

SÁNTHA. Igen, azt mondtam neki, hogy holnap hazavihet.

ÁGNES. Megértem: itt nincsen rendes helyed, ápolásod…

SÁNTHA. Előbb azonban el kell valamit intézni.

ÁGNES. Mit, apukám?

SÁNTHA. Meg kell esküdnötök.

ÁGNES elsápadva. Holnapig?

SÁNTHA elfordítja a fejét, egy kis hallgatás után. Nem akarom, hogy otthon, ha engem hazavittek, vita legyen.

Lajos, aki Ágnessel jött, s visszamaradt, most belép.

SÁNTHA Lajoshoz. Fiam, mit szólt az éjszakád hozzá, amit este mondottatok nekem?

ÁGNES Lajoshoz. Apa azt akarja, hogy minél hamarább megesküdjünk.

LAJOS. Én, amennyire tudok, már esküszöm két nap óta. Eleinte dadogva, el-elröstellve magam, de most már elég folyékonyan.

SÁNTHA. S nem érzed-e majd úgy, hogy két nap kevés egy életről dönteni?

LAJOS. Az életről majd az élet dönt. Mi csak elkezdjük. A házasság csak a polgári regényeknek van a végén: a mi regényünknek az az eleje. Összefogunk, hogy kettesben csináljunk valamit.

SÁNTHA. S megnézted, akivel összefogsz? Egy apa ismerheti önmagából a lányát. S most e két nap alatt, hogy kitört, ráismertem a lávára, a kidobott kövekre… De téged nem téveszt meg, amit a szemed s képzeleted helyette összesző?

LAJOS. Nekem az eszem: a szemem, s az akaratom: a képzeletem.

SÁNTHA. S azok mit látnak s képzelnek?

LAJOS. Hogy mi ketten úgy  vagyunk egymással, mint ember az emberrel.

SÁNTHA. A gyilkos és áldozata is úgy van.

LAJOS. Egy parasztlány vinnyog, s nem tudni, miről lehet azután beszélni vele. Az úrinőknek megint csak megvan a zsákbamacskájuk. Amikor mi beszélünk, fog akad a fogba, érezni, ahogy csikorognak.

SÁNTHA. S úgy hiszed, egy életen át is elforoghattok egymás mellett, egymás ellen?

LAJOS. Az sem baj, ha közben valami szíjat is hajtunk… Van az udvaron egy vasrúd, azt sosem tudtam idáig kinyomni… Előtte, ma reggel kinyomtam. Talán az élettel is így lesz.

SÁNTHA. S az igényei? Nem félsz a múltjától, a szokásaitól?

LAJOS. Erről már beszéltünk. Vagyon nincs, enni kell. Az igények közt vannak jogosak és jogtalanok. Ezért jó valamiért s nem önmagunkért élni. A cél megmondja, mi jár nekünk s mi neki…

SÁNTHA. Úgy beszélsz, mintha szívemre térne a visszhang.

LAJOS nekibátorodva. Más a nyomorúság és más az alkotó szegénység. Nem akarom visszasüppeszteni abba, amiből a többi szegény embert is kiráncigálnám. De vállalni kell, s vállalja is, hogy ami a ruhánkból parádéra, ételünkből gyomorrontásra, bútorunkból pukkasztásra menne, az, ha van is, a közösbe megy. A mi vagyonunk csak abban nőhet, ami nemcsak a mienk, hanem az ügyé.

SÁNTHA. Milyen egyszerű! Mért kellett meghalnom, ha ezt ilyen egyszerűen tudja más, nem én, elmondani. Ágneshez. Hallottad az uradat, Ágnes. Az ő szájából hallottad az én utolsó apai intelmemet. Ilyen korban, mint ez, nem szabad, csak szerzetesként élni. Egy emberibb, páros, vidám szerzetességben, de mégiscsak abban. Semmit se tartsatok meg a világból a jövőn kívül: az az egyetlen vagyon, amihez érdemes ragaszkodni. Lajoshoz fordul. A lányomnak természetesen jussa is van. Ne nyúljatok hozzá. Hagyjátok a testvéreinek. Még a bérletre vagy másra se használjátok fel. A vérem tapad hozzá… Ágneshez. A testvéreidet is hagyd a világnak. Ne járj közébük többet. Ez a Szodoma esője előtti reggel; az embereknek el kell válniuk egymástól. Elhanyatlik.

ÁGNES hozzálép. Apa, mért fárasztod magadat? Mért akarsz minden most elmondani? Kezére borul.

SÁNTHA megsimogatja a haját. Nem tudod, hogy az apák lányaik házassága előtt fecsegők szoktak lenni… A kifosztott apaság azt hiszi, tanácsokkal kell nyúlnia a boldog szökevények után. Kinéz az ablakon. Nem láttok egy embert jönni a faluból? Lajos az ablakhoz áll, közben bekopog egy legény.

LAJOS az ajtóhoz megy, és visszajön. A tiszteletes úr küldött egy cédulát.

SÁNTHA elolvassa. A fiatalokhoz, akik az arcát nézik.  Mehettek.

ÁGNES. Mi az?

SÁNTHA. Megjött a diszpenzáció.

ÁGNES. Most mindjárt?… Én nem akarlak most itt hagyni.

SÁNTHA. Lementek a faluba, s visszajöttök. Egy óra az egész. Biciklin még hamarább. Vigyetek két legényt is magatokkal.

ÁGNES. S teveled ki marad?

SÁNTHA. Elringat ez a bölcső dajka nélkül is.

LAJOS Ágneshez. Ha úgy kell lennie. Itt van a konyhán édesanyám. Kiszól a konyhába. Nyanya, jöjjön csak be; idebenn is elpucolhatja azt a krumplit.

ÁCSNÉ belép egy krumplis edénnyel s a zsámolyával. Tán a krumplit akarjátok megtisztelni…

ÁGNES megöleli. Apára kell egy kicsit vigyázni… Ameddig a faluból megjövünk… Apa! én itt maradnék inkább.

SÁNTHA. Menj csak. Az ablakon majd figyelem a biciklitek.

Ágnes és Lajos elmennek; Ácsné maga alá húzza a zsámolyt, jó messze a betegtől, s mogorván hámoz. Sántha föl-fölveti magát, és sóhajt. Kinn néhány legény újra énekbe fog.

SÁNTHA. Mennyi énekelnek ezek a legények

ÁCSNÉ. Nem nyilallt nekik az éjszaka.

SÁNTHA. Mit csinálnak ilyen jókedvűen?

ÁCSNÉ. Meszelnek. Most jött rájuk, mindent kimeszelni…

SÁNTHA egy kis hallgatózás után. Magának meg sem mondták ezek a fiatalok, hogy mi készül… Nászok leszünk.

ÁCSNÉ. Kik?

SÁNTHA. Mi. Maga meg én. Nem örül neki?

ÁCSNÉ. A fiam dolga. Ez mindig nem hozzávalóba kezd. Énnekem ezután is csak hurcolni kell magamat meg robotolni.

SÁNTHA. Miért kell?

ÁCSNÉ. Mert kell. Meg nem is tudnám másképp.

SÁNTHA. Akárcsak nagyanyám. Az tudja, hogy az én nagyanyám is ilyen szegény zsellérasszony volt, mint maga?

ÁCSNÉ. Attól nem könnyebb neki. A fiától meg az unokájától senkinek sem könnyebb.

SÁNTHA. A keze is éppilyen száraz, inas és eleven volt. Éppígy hámozta a krumplit.

ÁCSNÉ. Annak, akinek dolgoznia kell, a keze öregszik meg utoljára… Ránéz Sánthára. Valami változása van az úrnak?

SÁNTHA oldalt próbál fordulni, az ablak felé. Igazítsa csak meg a fejem alját… Ott mennek, ugye, a falu felé? Ahová nekem már csak a szemem…

ÁCSNÉ az alélót ébresztgetve. Ej no, már, fiam.

SÁNTHA tusája közben elkapja az Ácsné kezét. A keze. Mégiscsak az ő kezébe. Hátrahanyatlik, s meghal.

Függöny