Nyitóoldal


Gandhi halála (1962)

 

SZEREPLŐK
GANDHI

MANU, Gandhi unokája

ABHA, Gandhi unokája

PYARELAL, Gandhi titkára

KRIPALANI

PATEL, NEHRU, RAZSAZSI a Kongresszus végrehajtó bizottságának tagjai

RASZENDRA PRASZAD

MAULANA AZAD, pap

BIRLA

DEVADASZ

SZAROZSINI NAIDU

SZUSILA, orvosnő

DATT

SZUHRAVARDI, volt bengáliai miniszterelnök

FISCHER, a New York Herald munkatársa

TAYLOR

PROFESSZOR

LORD MOUNTBATTEN, alkirály

LADY MOUNTBATTEN

TITKÁR

BBC RIPORTERE

ZSINNAH, a mozlim liga vezetője

ZAKIR HUSSZAIN

PAKISZTÁN FŐMEGBÍZOTTJA

RENDŐRMINISZTER

SOFŐR

VÁNDOR

MATRÓZ

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ

MINISZTER

KÜLDÖTTSÉG VEZETŐJE

ELSŐ KÜLDÖTT

MÁSODIK KÜLDÖTT

HARMADIK KÜLDÖTT

NEGYEDIK KÜLDÖTT

VOLT KATONA

MOZLIM PARASZT

ASSZONY

FÉRFI

ALI, kisfiú

IZGÁGA MOZLIM

MOSOLYGÓ MOZLIM

ELSŐ MOZLIM

MÁSODIK MOZLIM

HARMADIK MOZLIM

NEGYEDIK MOZLIM

MAHASZTABA EMBER

ÉKSZEREKKEL MEGRAKOTT ASSZONY

HINDU ÚJSÁGÍRÓ

ANYA LÁNYA

RRS EMBER

VASÚTI MENEKÜLTEK VEZETŐJE

ELSŐ MENEKÜLT

MÁSODIK MENEKÜLT

HARMADIK MENEKÜLT

NEGYEDIK MENEKÜLT

KERESKEDŐ

EGY SZIKH


ELSŐ RÉSZ

ELSŐ KÉP

Gandhi lakása a Banghi-telepen, Új-Delhi közelében. A háttérben egyszerű, tornáctalan ház, jobbra alacsony kerítés, amelyen kilátni a házak közti közre, azontúl két tisztátalan – harizsán – ház fara, balra egy kopasz fa, kamrák közt lejáró a kistelep hátsó részébe, az imatérre. Forró augusztusi nap után enyhülettel leszálló este. A házak közt egy autó megállása, forgása hallatszik. Kis harizsán gyerekek szaladnak a közön; jobbról az autó irányába.

EGYIK GYEREK visszakiált a többinek.  Autó!

MÁSIK beéri.  Ford!

EGYIK. Nem Ford! Alfa Romeo!

HARMADIK. Hülyék, nem látjátok, hogy taxi?

MÁSIK. A taxi is lehet Ford.

Mialatt a két gyerek vitatkozik, az első már a vendéghez szegődött.

ELSŐ GYEREK. Erre, sahib. Ez Banghi-telep.

MÁSODIK. Itt lakik. Ebben a házban.

SOFŐR, aki Fischer előtt jön.  Nagyon jól tudjuk, hol lakik. Nem először vagyok az asramban…

FISCHER aprópénzt vesz ki a gyerekeknek.  Mért, hadd mutassák! Gyerekekhez. Itthon van a Mahatma?

HARMADIK. Itthon, Manu kisasszony most vitte be neki – ezzel a két szememmel láttam – a gyümölcslevét.

SOFŐR, kilöki a kiskaput. Voltam itt nemegyszer, tízszer is. Hoztam angol és amerikai sahibokat. De még egy kínai zarándokot is, a pánázsiai értekezletre jött… Aki beszélni akar vele, ide kell jönnie, a tisztátalan negyedbe. Ha szükségetek van rám, azt mondja, tessék, jöjjetek ide. Maga Zsavaharlal – az allahabadi hatalmas Nehru úr fia meg a többiek, akik most, úgy mondják, miniszterek lesznek, úgy járnak ide, mint a gyerek a tanító elé. Mialatt Fischer szétnéz az udvaron s egy-két jegyzést tesz a blokkjában.  Újságíró sahibok is jönnek ide. Kérdéseket tesznek fel neki, de Gandhit nem lehet átejteni. Olyan szent, mint Krisna s olyan ravasz, mint a kígyó. Mielőtt guru lett, a legagyafúrtabb ügyvéd volt Dél-Afrikában. Uraságod egyiptomi?

FISCHER. Nem, New Yorkból vagyok. Amerikai újságíró.

SOFŐR. Amerika nagy; sokféle ember lakik benne…

FISCHER. Csakúgy, mint Indiában. Pénzt ad neki.  Öt rupia. Na, még egy.

SOFŐR. A sahib nem megy vissza a hotelbe?

FISCHER. Bizonytalan, hogy mikor.

SOFŐR. Ha a sahib azt mondja két óra múlva; én itt leszek; ha három: szintén. S nem járatom közben a taxiórát.

FISCHER. Hát ha vannak itt pajtásai, akikkel eltöltse az időt…

SOFŐR felháborodva.  Nekem? A tisztátalan harizsánok közt! Büszkén. Kszatrija kasztból vagyok én, ha kocsit vezetek is.

FISCHER. Bocsánat; nem akartam megbántani… Akkor hát – az órájára néz – nyolc órakor, mondjuk.

SOFŐR. Jó, nyolckor majd dudálok. El.

MANU, aki közben kijött a csészével a házból.  Jó estét, Mr. Fischer.

FISCHER inkább tettetett játékos zavarral.  Valóban ezen a néven futok az életben. De nem emlékszem a szerencsés percre, amelyben bemutatkozhattam.

MANU. Én azonban emlékszem önre, még Szevagram asramból… Ahogy a tongáról leszállt.

FISCHER. Csak nem a kis Manu? Minthogy a csésze ott van a kezében, el kell hinnem.

MANU. Én az utcán is megismertem volna Mr. Fischert.

FISCHER. Igen, elég kialakult szörnyeteg voltam már akkor is. Bár az, hogy az évi tízezer látogatójuk sem mosta el a képem, nem tudom: ijesztő-e vagy megtisztelő.

MANU. Azonkívül vártuk is… Ahogy jelezte, tegnap.

FISCHER. Bocsásson meg, de az önök klímája az efféle bejelentéseket teljesen felelőtlenné teszi. Egyszerűen nem tudtam ebben a hőségben a szobámból kimozdulni. Mint ahogy egy párolt rák sem tud a lábasból kimászni. Mért, tán alkalmatlan jöttem?

MANU. Nem, nagyapám a postáját rendezi a titkárával. De már csak egész kis paksaméta volt előtte.

FISCHER. A titkára, a kedves Deszai?

MANU. Deszai? Ő meghalt. Múlt héten tartottuk az emléknapját. Most Pyarelal a titkár.

FISCHER. Pyarelal? Látja, ez szomorú, hogy mindenki meghal. Hallom Kaszturba asszony is. Akinek az a kétes boldogság jutott sorsul, hogy a világ legszentebb s legmozgékonyabb emberének lehetett az élettársa.

Pyarelal lép ki egy nyaláb levéllel.

MANU. Végeztek?… Mr. Fischer, most érkezett meg… Interjú. Fischer felé. Melyik lapnak is?

FISCHER. A New York Heraldnak.

PYARELAL. Tudok róla, Gandhidzsi az urdu nyelvben gyakorolja magát. De az ön kedvéért bizonyára félreteszi.

MANU. Majd megnézem. Besiet.

FISCHER a levelekre.  Ez a mai posta? Még mindig az a tüneményes angol nő, a tengernagy lánya gépeli a válaszleveleket?

PYARELAL. Mrs. Slade? Ő már nincs velünk.

FISCHER. Ő sincs? Mindenki kicserélődik, meghal, megnő körülötte. S ő, ahogy a jelek hirdetik, még mindig ugyanaz. Szerkeszti az Új Indiát s a Harizsant, küzd a tisztátalanokért, irányítja a háziszőttes-mozgalmat, a nyelv-mozgalmat, az új oktatás-mozgalmat. Mint akit a tulajdon égése konzervál…

PYARELAL. Az idő benne is dolgozik, Mr. Fischer.

FISCHER: Nem hiszem.

PYARELAL. Egyre nehezebb lesz a szíve.

MANU kiszól.  Tessék, Mr. Fischer. Fischer bemegy, Pyarelal megindul a kamrák felé. Ebben a pillanatban egy öreg vándor tűnik fel a közelben, az iménti gyerekekkel.

EGYIK GYEREK magyarázóan.  Erre, apóka, ez a kapucska az.

VÁNDOR megáll.  Meggondoltátok, gyerekeim? – Éveim egyik feléből kitelne a ti esztendőitek száma. Nem a hiszékenységemből akartok labdát csinálni magatoknak?

ELŐBBI GYEREK. De, itt lakik, apóka.

MÁSIK GYEREK. Itt follyék ki a szemünk.

HARMADIK. Csak menj be. S magad is meggyőződhetsz. Épp ott áll Pyarelal titkár úr.

PYARELAL jóindulatúan az udvarba bemerészkedő vándorhoz.  Mi a baj, atyácskám?

VÁNDOR. Nem tudom, nem az én paraszt tudatlanságomból akarnak-e ezek a gyermekek csúfot űzni, midőn eskü alatt vallják, hogy a Megtestesült ebben a sárházban rejtette el dicsősége fényét.

PYARELAL. Gandhizsit érted? Ő valóban itt lakik.

VÁNDOR. S te is azok közül való vagy, akik az ő leheletével keverhetik a magukét?

PYARELAL. A titkára vagyok… A postájában segítek.

VÁNDOR leborul.  Mindjárt láttam, hogy nem tartozol közénk, boldogtalanok közé; – a Megvilágosult fénye van rajtad. Én Radzspurból jöttem, uram. Hajderabad mellől; csak egy zacskó rizst véve az éhhalál ellen, s amit a jámborok adnak, hogy mielőtt lábaim alkalmatlanná válnak az útra, eljöjjek, s meglássam őt, a Buddhák közül az utolsót s legnagyobbat.

PYARELAL. Gandhi nem Buddha; még azt sem szereti, ha Nagyléleknek, Mahatmának szólítják.

VÁNDOR. Tudja azt az egész India; Radzspurban is tudja a gyerek is. Ami Krisna volt a hajdankorban, az most ő. Már ne is nehezteljetek rám, mondtam a fiamnak, eleget nyomtam a csoroszlyát a rossz, cserepes földünkbe; most már a lelkemnek akarok szolgálni; mint az olajmécset a nagy lángban, megmeríteni őt a Mahatma lelkében.

PYARELAL megfogja a köpenye szélét.  S ezt a ruhát, amellyel a nagy utat megtetted, ki szőtte, a lányod vagy a menyed, vagy még talán a feleséged?

VÁNDOR. Ezt? Az átkozott muzulmánoknál vettük Hajderabadban. Egy kecske árát költötte rá a menyem.

PYARELAL. No látod; amit Gandhi nem mondott, hogy ő Buddha, tudjátok; s azt, amit éjjel-nappal hirdet, hogy magatoknak kell szőni a téli tétlenség alatt a khádit, azt nem tudjátok. Nem hallottatok Radzspurban a khádi mozgalomról?

VÁNDOR. Hogyne hallottunk volna. A szomszéd faluban van is egy ember, aki Hajderabadban kapott egy fonókereket. De az sem tudja a családját megtanítani rá.

PYARELAL. No, majd mi megtanítunk itt téged. Gyere, egyél egy kis levest, és pihenj meg a vendégházban.

VÁNDOR. S ő?

PYARELAL. Őneki most vendége van, egy amerikai sahib. De mielőtt lemegy a hold, meglátod, s kérhetsz tőle egy fonókereket, hogy ne légy az angol gyárosok adófizetője… Hallom, felétek is nagy a nyugtalanság?

VÁNDOR. Egy hónapja már, hogy útra keltem, s nem tudom, kit hagytak meg s kiben oltották ki az életet. De a nép azt mondta: nem lehet tovább tűrni a muzulmán vakmerőséget. A szent tehenet ott ütik agyon a szemünk előtt, s a körmeneteinket mindenféle csúfolkodással illetik.

PYARELAL miközben a vándort a vendégház felé kíséri. S a ti teheneitek ott Radzspurban? Nekik jobb dolguk van, mintha agyoncsapták volna őket? Mindketten el.

Gandhi jön a házból Fischerrel s Manuval. Gandhi kezében az ülőgyékény. Manu egy zsámolyt hoz Fischernek.

GANDHI tréfásan.  Nem mert hozzánk szállni, Mr. Fischer. Elég volt egyszer Szevagram asramban…

FISCHER. Hát az igaz, hogy az ön levesei, amelyekben itt-ott úszott egy tökszál, nem soká tudták volna ekkora testben az örömöt, amit az ön társasága jelent, életben tartani.

GANDHI. Pedig a foglalkozását is könnyebben űzné, ha nem kellene ilyen nagy testtel ide-oda futkosnia a világban. Leteríti a gyékényt. Így ni. Ilyenkor már hűvösebb a ház tövében, mint benn. Vegye elő a blokkját, Manu pedig kihozza a fonókerekem, s dolgozunk. Fischer lekuporodik a zsámolyra, de egyelőre nem veszi elő a jegyzőkönyvét.

FISCHER. Én nem akarok 125 évet élni, Mr. Gandhi. Így a hátralevő tíz-tizenöt évben kell a számomra kimért bifsztekeket s egyéb gyönyöröket elfogyasztanom.

GANDHI. Ah, olvasta már?

FISCHER. Mindent elolvasok, ami önre vonatkozik.

GANDHI. Az sok s főleg nagyon vegyes olvasmány.

FISCHER. Az a francia újságíró, láttam, nem is tudja, mit kezdjen az ön nyilatkozatával.

GANDHI. Vallja be, irigyli érte. Elsőül tálalni fel az európaiaknak, hogy mit vett fejébe ez a Gandhi: 125 évet akar élni.

FISCHER. Szegény Duval, láthatólag nem tudta eldönteni, komolyan vegye-e, vagy valami iróniát szimatoljon benne.

GANDHI. Én halálos komolyan mondtam.

FISCHER. Tartottam tőle. Kis szünet után. Ön az „akarom” igealakot annyi hihetetlen dologgal kapcsolta már össze, amelyek többnyire beváltak, hogy az ember bizonyos óvatossággal nevet ezen a legújabb elhatározásán.

GANDHI. S nemcsak úgy tengődve, a más terhére élve. Úgy, hogy az emberek hasznára lehessek.

FISCHER. Ön hatvan éve kísérletezik az élettel. Nyilván új receptre jött rá.

GANDHI. Csak a régire. Nem ragaszkodni semmihez, a lelkünk szabadsága felől konzerválni a testet is.

FISCHER. Nem ragaszkodni semmihez, csak az élethez 125 évig.

GANDHI. Az más. Én nem az élethez ragaszkodom. Azt réges-rég jobb volna letenni. Az emberek szükségéhez.

FISCHER. India?

GANDHI. India! S nemcsak az.

FISCHER. Az emberi élet modellje, amelyet Indiának kell felmutatnia… Na lám, én pedig azt hittem, hogy az önbe rejtett örökmozgó, ha valaha, most vonulhatna nyugalomba.

GANDHI. Ilyen rózsásan ítéli meg a dolgainkat?

FISCHER. Amiért, ön küzdött, itt kopog az ajtón. Fölszabadulnak.

GANDHI. Föl? Mi alól?

FISCHER. Nem hisz benne, hogy az angolok csakugyan kimennek Indiából?

GANDHI. De. Nincs okom a Labour-kormányt hazugnak tartanom. Különben sem szoktam fölöslegesen, amíg nem muszáj, az emberekben kételkedni.

FISCHER. Akkor hát? Attól fél, hogy az itt kialakuló viszonyok fogják itt tartani őket?

GANDHI. A viszály, amelyet ők vetettek…

FISCHER. … s amely most ürügyet szolgáltathat, hogy itt maradjanak. Olyan kilátástalannak tartja a Mozlim Liga s a hinduk – a Kongresszus közt a megegyezést?

GANDHI. Semmit sem tartok természetesebbnek, mint hogy India, amely egy volt, egy maradjon. Az őrjöngés az, amit kilátástalannak tartok. A levegő tele van füstölgő gyűlölettel. Amióta Dél-Afrikából hazajöttem, sosem járt ennyi vak, esztelen indulat szabadlábon, mint most.

FISCHER. A polgári engedetlenség idején sem?

GANDHI. A világháború alatt sem.

FISCHER. A Liga nyilván fél, hogy ha az angolok kimennek, ők mint kisebbség ki lesznek szolgáltatva a Kongresszusnak.

GANDHI. S ezért a gyanakvásért, melyet sem az én múltamban, sem a Kongresszus szándékában egyetlen jel sem igazol, szétvágjuk, két vagy három darabra, közös anyánkat, Indiát?

FISCHER. Az, hogy Nehru vállalja nélkülük is az ideiglenes kormány elnökségét; Zsinnahot vérig keseríti… Mi a véleménye az ő direkt akció napjukról? Direkt akció: nincs ennek egy kis fasiszta íze?

GANDHI. Mi a véleményem? Az, hogy bízom az emberben. Bízom a belátásban. S hogy India végül is egy marad, s mintául szolgál a világnak a népek együttélésére.

FISCHER. Ezért akar 125 évet élni?

Két gyerek földugja a fejét a kerítés mellett s beles. Gandhi tétova járó szeme észreveszi őket, s mintha parittyából lőne, rájuk fogja a kezét. A két gyerek lekapja a fejét, elneveti magát, aztán usgyi, eliramodik.

GANDHI. Ahogy önt ismerem, Mr. Fischer, nem fogyott ki a kérdéseiből.

FISCHER előveszi a blokkját.  Az atombomba. Mi a véleménye a múlt évben ledobott atombombáról?

GANDHI. Mi lehet? Irtózatos, hogy ledobták.

FISCHER. S a következményei? Az atomkor?

GANDHI. Az is a mi malmunkra hajtja a vizet. Az emberiség vagy öngyilkosságot követ el, vagy eldobja a fegyvert, s akkor a szatiagraha, az igazsághoz ragaszkodás – az erőszak nélküli ellenállás – lesz az egyetlen szablya, amellyel valamiért harcolni lehet.

FISCHER a dolgozó Gandhi kezét nézi. S ön az atomkorban is tovább pergeti a kerekét s gyártja a háziszőttest?

GANDHI. A fonókerék továbbra is azt jelenti, hogy a hetvenszer tízezer indiai falu öntudatra s szorgalomra ébredt, s a maga lelke szerint oldja meg problémáit…

FISCHER. De nem anakronizmus ez? Most, hogy az angolok kimennek? Amíg az angol áruk bojkottját jelentette, értem. De eztán! A tulajdon gyáraikat, a kapitalista fejlődésüket akarják bojkottálni. Nincs ebben valami rögeszmeszerű kihívása a korszellemnek?

GANDHI. De… annak, amit odaát annak hisznek. Hallani, amint egy új autó áll meg a közelben.

FISCHER az órájára néz. Az én emberem jött volna vissza? Kripalani heves léptekkel a köz felől Gandhi felé siet, észreveszi Fischert, s megáll.

GANDHI föláll, nyugtalanul nézi. Baj van? Kripalani kényszeredett nyugalmát látva, Fischerhez. Mint India-szakértő, föltételezem, hogy ismeri kongresszusunk új elnökét.

FISCHER. Hogyne, Mr. Kripalani. Találkoztunk már.

GANDHI. Mr. Fischer, riporterbőrben járó filozófus, aki némi iróniával, de még több hajlandósággal nézi az ügyeinket. A két vendég kezet fog.

KRIPALANI. Az iróniának most, félek, könnyebb dolga lesz, mint a hajlandóságnak. Csönd.

GANDHI Kripalanihoz. Ha Kripalani olyan hírt óhajt közölni, amit nem szeretne a „New York Herald”-ban olvasni, Mr. Fischer megígéri, hogy a barát elnémítja benne az újságírót.

KRIPALANI. Ó, a „New York Herald” előtt ez úgysem maradhat titok. Odaát tán szedik is már.

FISCHER. Különben sem a „Lapzárta után” munkatársa vagyok. Még egyszer az órájára néz. Az én járművem csak egy óra múlva lesz itt. Megkérhetném Manu kisasszonyt, hogy a telepen végigvigyen.

MANU. Készséggel. El Fischerrel.

GANDHI komoran. A direkt akció?

KRIPALANI. Kalkuttában rettenetes dolgokra került sor.

GANDHI. Ez… megbízható?

KRIPALANI. Több telefon; a délutáni vonattal szemtanúk is.

GANDHI. Asszonyok, gyerekek?

KRIPLANI bólint. Minden. – A bengáliai kormányt súlyos felelősség terheli. A direkt akció napját mintegy munkaszüneti nappá nyilvánították.

GANDHI. Az erőszak ünnepe. Erre készültünk… S még tart?

KRIPALANI. Úgy látszik, tart. – A nyílt uszítás, amit a Liga vezetői a Pundzsábban s Bengáliában műveltek. – A tüntetők bambuszbottal, dárdával vonultak fel…

GANDHI. S a hindu üzletek bezárását követelték. Az ellenállás legkisebb jelére megverték a boltost; aztán fosztogatni kezdtek, majd ölni, gyújtogatni.

KRIPALANI. Gandhizsinek is vannak értesülései?

GANDHI. Az őrület természetrajza. S ahol ők voltak többen, nyilván a hinduk is… Folyóba, csatornába dobták a holtakat.

KRIPALANI. A rendőrség, úgy mondják, nem volt sehol.

GANDHI. A rendőrség!

KRIPALANI. A szokott kíséret sem a felvonulásoknál. – Sőt, a fosztogatásban is részt vettek állítólag.

GANDHI. Szép testvériség, amely elsőfokon a rendőrségre, s ha az sem elég, az angol puskaporra számít.

KRIPALANI. A huligánoknak állítólag lőfegyverük is volt.

GANDHI. A huligánok? Mi vagyunk a huligánok. Az egész India, amely így értelmezi az erőszakmentességet, s bizonyítja a nevető világnak, hogy megérett az önkormányzatra.

KRIPALANI. A kongresszusnak, ha nem akarjuk, hogy a bűn bosszút s újabb megtorlást szüljön, s más vidékek is lángba boruljanak, azonnal intézkednie kell.

GANDHI. A kongresszus! Az sem a börtön előszobája már. Amióta orrukban ott van a szabadság – hatalom, állások – illata, s az újságokban lehet hazafinak mutatkozni…

KRIPALANI. Nehru összehívta a kongresszus végrehajtó bizottságát…

GANDHI. Nem lehet mást tenni. Csóválgatjuk a fejünk, és siratjuk az áldozatokat. Közben… Abban a bizottságban énnekem is lesz szóm. Hova hívtátok őket?

KRIPALANI. Az egyszerűség kedvéért ide.

MÁSODIK KÉP

A forgószínpad jobbra fordul úgy, hogy a házfal belső oldala kerül – elöl az ajtóval – a jobb oldalra. Gandhi szobája. A bal oldali falnál ülnek kis gyékényen a kongresszus végrehajtó bizottságának tagjai, szemben velük Gandhi – a fonókerékkel –, kissé hátrább a jegyzőkönyvével Pyarelal. A szobában kisebb állvány könyvvel. Egy gyékény s takaró: Gandhi fekhelye. Két hónappal az előző kép után.

PATEL. Az, hogy egy hindu tisztátalant jelölt az ideiglenes kormányba, hozzá Gandhi ellenségét, elég világos beszéd.

KRIPALANI. A Mozlim Liga nevében! Amely azt állítja, hogy az indiai muzulmánok szerve.

PATEL. Nyilván csak a dolgunk akarta nehezíteni.

NEHRU. Ali Liquajat nem is titkolta előttem, hogy kormányomat nem ismeri el.

PATEL. Csak épp tárcát vállalt benne.

KRIPALANI. Korai volt a remény, hogy a kalkuttai vérfürdő felkeltette a felelősségérzetüket.

RAZSAZSI. Mint politikai fogás nagyon is érthető. Így az alkirály kérését sem tagadták meg, s belül lévén, jobban szabotálhatják az intézkedéseinket.

KRIPALANI. De hogy lehet így egy négyszázmilliós országot kormányozni? Amelynek most kéne a maga lábára állnia? Mind Gandhira nézne, aki munkájába merülten a fonókerék szálával vesződik.

GANDHI észrevéve, hogy az ő szavát várják. Doktor Szusila, Pyarelal nővére, azt mondja, tévedtem. A nyelv elharapásával nem lehet öngyilkosságot elkövetni.

KRIPALANI. Doktor Roy is ezt állítja. Megfelelő mennyiségű méreg bevétele az egyetlen mód. Nehruhoz. Gandhizsi azt mondta tegnap az imatéren, a noakalii eseményekről beszélve, hogy az asszonyok harapják el a nyelvüket, vagy fojtsák meg maguk, de ne engedjék elhurcoltatni magukat.

GANDHI. A hindu asszony abban a tudatban megy férjhez, hogy rajta kívül nem lesz férfihez köze. Ez ellen a borzalom ellen keresem a fegyvert neki.

RAZSAZSI. De összeegyeztethető-e ez a szatiagrahával?

GANDHI. Az öngyilkosság? Hogy az ember a maga halálával tiltakozzék az igazság megbántása ellen?

PATEL. S ezek a vérlázító térítések!

RAZSAZSI. Doktor Zakir Husszain azt mondja, hogy a mohamedán vallás az erőszakos térítést nem ismeri el. Így ezek az ő törvényük szerint is érvénytelenek.

GANDHI. S azok a százak vagy ezrek, akik mégis ezt s nem a halált választották?

Csönd, Gandhi gondolkozva nézi a fonalát. A többiek visszatérnek a tárgyhoz.

PATEL. Ezzel most már számolnunk kell: Zsinnah nem nyugszik, amíg az ő Pakisztánját – a független mozlim-államot – meg nem kapja,

RAZSAZSI. Világos. Kinn a nép közt – hol itt, hol ott – a testvérgyilkosság, a kormányban a mozlim miniszterek akadékoskodása. Abban bízik, hogy ez végre is felőrli az idegeinket, s megadjuk, amit akar.

NEHRU. Amit ők akarnak: az a mohamedán többségű tartományok. S ezt nem lehet megadni. Nyugaton Pundzsáb, a Határvidék, keleten Bengália és Asszám.

KRIPALANI. S köztük ötszáz mérföld. Nemcsak India lenne kettészakítva, de a tulajdon országuk is.

PATEL. Ők maguk nem akarnak kisebbség lenni Indiában. De mohamedán többség címén negyvenmillió hindut vinnének el.

RAZSAZSI. Azt mondják, nálunk is marad.

KRIPALANI. Épp ez az! Százmillió ember jutna idegenbe. Míg így mind India anyánk ölében ülünk…

NEHRU. S mindez olyan különbség alapján, amely ötven vagy száz év múlva meg sem lesz tán.

PATEL megütődve. Nehru úgy érti ezt, hogy ötven év alatt a hindu vallás éppúgy, mint a mozlim, el fog enyészni az emberekben?

NEHRU. Legalábbis értelmetlenné teszi, hogy vallási különbségre nemzetet építsenek. Gandhit nézik, aki föláll, s a könyvei közt keres.

GANDHI Pyarelalhoz.  Amikor Szantiniketanban jártam, hoztam egy részletes térképet Bengáliáról.

PYARELAL. Beragasztottuk a bengál nyelvtanba. Ott maradt Szevagram asramban…

NEHRU. A vérengzések helyét akarja látni? Lerajzolhatom.

GANDHI. Nem a helyét; az utat oda…

RAZSAZSI. Egész India legelhagyatottabb sarka. Csupa láp, néhol csak kompon, csónakon lehet közlekedni.

NEHRU. Kalkuttából vonat, aztán a Panda folyón, le Csandpurig. Ez a Szrirampur, amiről az újságok írnak, még beljebb van, a Brahmaputra deltája felé.

KRIPALANI. Néhány százezer hindu, a mozlim óceán közepén. A nyomorultak!

GANDHI. Néhány százezer! Mi dél-afrikai hinduk annyian se voltunk! És mégsem voltunk nyomorultak!

RAZSAZSI Az az ellenféltől is függ, Gandhizsi.

GANDHI. Úgy érted, Razsazsi, hogy a mi ellenfeleink nem indiaiak, hanem angolok voltak?… Nem, ez csak attól függ, hogy mi magunk mennyire vagyunk eltökéltek.

Kinn lárma, összevissza kiabálás, tömeg közeledik. Pyarelal kisiet, az ajtó nyitva marad utána.

EGY HANG kinn. Megtorlást, Noakaliért! Zúgás.

PYARELAL az ajtóból. Tüntetők, akiket a bengáliai hírek kavartak fel.

GANDHI fölkel, kilép az ajtón s odaszól. Gyere csak ide, fiam, s te is. Kinn csönd. Két tüntető lép be; arcukon az előbbi indulat s a friss megszeppenés. Ti, fiam, mért vagytok így magatokon kívül?

TÜNTETŐ. Ezt nem lehet tovább tűrni. Amit a mohamedánok csinálnak a testvéreinkkel… Ártatlan gyerekekkel, asszonyokkal.

GANDHI. Bizony, az asszonyok!… Semmi sem csúnyább, mint a gyengébbet bántani, ijeszteni. Ti is nyilván ezért utánozzátok az oroszlánt, hogy az asszonyokat, akik az ötórás imára gyülekeznek, megnyugtassátok.

TÜNTETŐ. Mi nem az asszonyokat akartuk ijeszteni. Hanem tudtuk, hogy a végrehajtó bizottság itt ülésezik. S azt akartuk, hogy hallja a véleményünk.

GANDHI. Hallotta. Megtettétek, amire elszántátok magatokat. S most oszoljatok!

MÁSIK TÜNTETŐ. S a többiek… az ő számukra nincs a Mahatmának egy szava?

GANDHI. De, pontosan, egy szavam. Megyek.

ELSŐ TÜNTETŐ megérti. Noalkaliba?

GANDHI. Az erőszak ellen. A két tüntető elámulva kitámolyog, a tömeg tanakodik, majd eloszlik. A bizottság csöndben nézi a helyére visszaülő Gandhit.

RAZSAZSI. Ismerem annyira Gandhit, mint politikai vezérem s nászom is, hogy ha ő azt mondja: megyek, bajos a mérlegre új súlyt tenni, vagy levenni róla. Most mégiscsak megkérdem: úgy vegyük ezt, ahogyan mondta?

GANDHI. Mihelyt lehet, megyek. Akár már holnap is.

PATEL. Most, amikor az egész ország ilyen zűrzavarban van? Az angolok, a Liga, a nép mindennap új elhatározás elé állít?

RAZSAZSI. Nem Gandhizsi-e a mi szuperminiszterünk? Akinek a sárkunyhója minden ügy fellebbviteli széke?

NEHRU. Valóban, teljesen elképzelhetetlen, Bapu, hogy amikor egész India ránéz mint fáklyájára, hónapokra eldugja magát a láp közé.

GANDHI. India abból az útból is okulhat.

KRIPALANI. S a veszély! Természet s emberek! Nem lenne nyugalmunk idehaza.

GANDHI. Én meg csak ott találhatom meg a nyugalmamat… Máris nyugodtabb vagyok.

NEHRU kitörve. Ez még rosszabb, mint a mozlim miniszterek. Egy Gandhi, aki nincs itt, s mégsem lehet nélküle dönteni. Egy árnyék árnyaként üljek a kormányon?

GANDHI nevet. Tüzelj, Zsawaharlal. Ez az örökös ellenem tüzelés jobban összetart minket, mint Razsazsi és Patel igenjei. Tudod, hogy egyetlen zsarnokot ismerek, aki előtt én is leteszem a fegyvert. Az a kicsi hang – a mellére mutat. – itt belül. Ha az szól, az érvek, mint kotlósok csapkodnak a héja mögött.

Manu jelenik meg az ajtóban.

GANDHI. Sokan vannak?

MANU. Legalább kétszer annyian, mint tegnap. A tüntetők egy része is itt maradt.

GANDHI az órájára néz. S már két perc késésben vagyok. A bizottsághoz, némi iróniával. A bizottság csak tanácskozzék tovább. Pyarelal itt marad, s elmondja, ha valami bölcsességgel ajándékoz meg Brahma. Manura támaszkodva el… Csönd.

PATEL. A makacsságán látni, hogy ő is öregszik már.

NEHRU. S milyen makacs lesz, ha mint ígéri, megéri a százhuszonöt évet.

PATEL. De mit akarhat ezzel az úttal? Most, amikor az egész India ránk néz, elbújni a Brahmaputra mocsarai közé?

RAZSAZSI. Tán épp ezt akarja: elbújni előlünk. Egy olyan mozgalom életében, mint a mienk, kiábrándító pillanat, amikor a hatalmat át kell venni. Az ő kitűnő politikai ösztöne, így akarja magát tőlünk elválasztani.

KRIPALANI. S nincs igaza? Én napról napra érzem, hogy a napi ügyek mint tesznek egyre méltatlanabbá rá. Ha nekünk mindenáron politikussá kell lennünk, ő maradjon meg Gandhinak.

NEHRU. Én azt hiszem, a mi öreg költő barátnőnknek, Szarozsini Naidunak van igaza: Gandhi politikusnak is elsősorban költő. A szatiagraha, de tán csak az ihlet, olyan tetteket súg neki, melyekkel azt, amit akar, örökre beírja az emberi képzeletbe. Most is ilyesmi motoszkál benn.

RAZSAZSI. Jól mondja Nehru. A menetek, a politikai túrák, mindig gyengéi voltak. A sóút például, amikor néhány tucat híve élén elindult gyalog, hogy a sótörvényt megszegve, néhány csipet sót főzzön ki a tengervízből.

NEHRU. S Anglia ott vesztette el Indiát. Amikor százak és százak vonultak fel a rendőrbotokkal elállt tenger felé, megveretni maguk…

KRIPALANI. Vagy a nagy menet Dél-Afrikában. Amikor Natalból vitte föl, a határátlépési törvényt megtörve, a bányászokat.

NEHRU. Csakhogy az egészen más helyzet volt. A kor épp ebben árulja el magát, hogy az ember teljesen más viszonyok közt a rég bevált fegyverhez nyúl.

PATEL. S képzeljétek el, ha megölik. Akkor csap aztán végig Indián a megtorlás vérhulláma!

RAZSAZSI. Nem ölik – a legtüzesebb mozlim sem öli! A borzadályszerű tisztelet, a Mahatma neve: ez bennük is bennük van.

NEHRU. Igen, ez tán az utolsó szál, mely Indiát összetartja.

KRIPALANI. S ha megölik is! Hátha épp ezt keresi? Megint az ösztönével. A tüzes szekeret, melyen mint a zsidó próféta, a magasságba elroboghat közülünk.

NEHRU. S a százhuszonöt év?

RAZSAZSI. Százhuszonöt évig élni vagy azonnal meghalni, mint szándék elég közel esik egymáshoz.

PATEL. S a tehetetlenséghez!

PYARELAL, aki egy készülékkel babrált eddig. Nem akarják hallani? Ha úgysem tárgyalunk, bekapcsolhatom.

NEHRU. Megafon? Ez rávall. Fonókerékre fogja a nemzetet, de a technika vívmányait fölhasználja.

PYARELAL. Manunak vezette be, amikor a vakbélműtét után nem mehetett ki az imatérre.

Nehru intésére Pyarelal bekapcsolja a megafont. Pillanatnyi csönd, majd Gandhi hangja.

GANDHI. Amíg ő néma, én is úgy hányódóm, mint mások az érvek hol innen, hol onnan futkosó habjain. De amikor megszólal, egyszerű lesz minden: engedelmeskedni kell. Tartóztathatnak a barátaim, az államügyek, a test gyengesége; ő azt mondja, Noakaliba kell menned, a testvérgyilkosság poklába, s nekem csak a menetrendet kell néznem, mikor indul Kalkuttába a vonat. Itt Új-Delhiben s India minden városában, ahol politikusok vannak, India földarabolásáról folyik a beszéd. Ő azt mondja: Menj el a nép közé, s ha az egymást gyilkolók szívében helyre tudod az egységet, a testvériség érzését állítani: a politikai indulat tehetetlenné válik; India egy marad, s mint a népek békés együttélésének a példája fog az emberi nemnek világítani.

HARMADIK KÉP

A szoba hátsó fala fölmegy; a Kiwi motorost látni a Panda folyón. Egy matróz kis hajóhidat dob ki a vízen át a partra. A szoba a csandpuri hajóállomás kicsiny csarnokává alakul. A szobában levő alakok közben eltávoznak.

MATRÓZ nyújtózkodva áll meg a parton.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ a sötétből odalép hozzá, s megfogja a kabátja szélét. Fönn vannak már?

MATRÓZ. Az állomásfelvigyázó? Azt hittem, valami déva rántja meg a kabátomat. Fönn, hogyne, már vagy egy órája.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ. S ő? Mit csinál?

MATRÓZ. A Mahatma? Az írásunkat gyakorolja. Egy kis útilámpácskánál.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ. Az írásunkat?

MATRÓZ. Minthogy Bengáliába utazik, azt mondja, tudni akarja a bengáli írást.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ. Veled is beszélt?

MATRÓZ. Így, mint most ketten. Még tréfált is, hogy „Na, az óceánjáró!” Mivel olyan pici a gőzösünk.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ. S hányan vannak a Kiwin?

MATRÓZ. Hát ő, Gandhi, aztán az unokája, Manu meg még egy lány, Abha kisasszony, Pyarelal a titkár, Szusila doktornő meg a kalkuttai professzor, aki a bengálira tanítja, s az őserdőkben a tolmácsa lesz. Meg a mi miniszterünk. De az, ahogy kikötöttünk, eltűnt a hajóról.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ. Tudom, a helyettesem vitte be őt egy tongán Csandpurba.

MATRÓZ. Maga sahib Szuharavardi akarta őt elkísérni. De Kalkuttában is szoros a helyzet, az sem maradhat gazda nélkül. Így azt mondta: Ej, fiam, Szamsuddin, te közlekedésügyi miniszter vagy, kísérd le őt legalább Csandpurba. Nagyon vigyáznak rá mind.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ suttogva. Itt is itt vannak a rendőrök a kikötő körül.

MATRÓZ. Ő meg csak azért is. Mint a molylepke a tűznek. A legsötétebb dzsungelbe akarok menni. Ahol a hindu lányokon a becstelenség történt.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ. Az Isten tudja, hogy tudta meg a nép. Még ki sem kötöttek, már kezdtek szállingózni.

MATRÓZ. Tudnak azok mindent. Nincs rendes foglalkozása, csak őgyeleg, s a hír megy, mint millió kis sürgönydúcon. Goloandóban, amikor a vonatról leszállt, tízezer ember várta a peronon.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ. Különvonaton jött?

MATRÓZ. Azon kellett neki, ő harmadikon akart, mint Delhiből, de a miniszterelnökük nem engedte. Meg kell várnod, Gandhizsi, amíg egy különvonatot állítunk össze.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ. Félt, hogy baj történik. Nekem is azt mondta a miniszter, mert én akartam bekísérni: Te csak maradj itt, s vigyázz, hogy a hajóval baj ne essék. Nevetnek.

PYARELAL jön a hajóról, Matrózhoz.  Sahib Szamszuddin még nem ért vissza?

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ. Idáig még nem. Katonásan. A csandpuri hajóállomás elöljárója. Engem bízott meg, ha valami sürgős lesz.

PYARELAL. Köszönöm; megvan mindenünk. Csak nyugtalan egy kicsit.

ÁLLOMÁSFELVIGYÁZÓ bizalmasan. Nem kell félni, a rendőrség körülvette az állomást.

PYARELAL. Dolgához szeretne látni.

Miniszter a bejárat felől, utána kissé félénken a mozlim küldöttség vezetője.

MATRÓZ. Na itt is van; megidézte.

MINISZTER Pyarelalhoz. Egy küldöttség van itt, a Mozlim Liga nevében, Tipperah tartományból, a Mahatma fogadására.

Pyarelal a beszivárgó küldöttségre néz.

KÜLDÖTTSÉG VEZETŐJE. Igen, szeretnénk megnyugtatni a Mahatmát.

PYARELAL. Gandhizsi azért jött, hogy kinek mi van a szívén, meghallgassa.

MINISZTER. Akkor hát szóljunk neki. Pyarelal, Miniszter be a motorosra, Matróz, Állomásfelvigyázó félrehúzódnak.

KÜLDÖTTSÉG VEZETŐJE. Jobb lesz, ha előbb velünk beszél. A hinduság már nagyban súg-búg, reménykedik. Lejön a Mahatma, majd bepanaszoljuk őket; ellátja az a Liga dolgát.

ÖREG KÜLDÖTT. Meg kell magyarázni neki, hogy nem úgy van minden, ahogy az újságok írják. Sahib Szamsuddin nagyon okosan tetted, hogy előttük hoztál az állomásra.

FIATAL KÜLDÖTT. És Bombayban, ott tán nem volt zenebona?

NEGYEDIK KÜLDÖTT. Biharban meg úgy hírlik, Noakali-napot hirdettek. Hogy ami itt volt, megbosszulják.

FIATAL KÜLDÖTT. Úgy van, Kalkuttától egy út. Mért nem oda ment, hogy azt megelőzze.

Gandhi Manura és Abhára támaszkodva megjelenik a hajóhídon. A küldöttség elhallgat, s mély meghajlással fogadja az öregembert.

GANDHI. Ez a tipperahi mozlimok küldöttsége?

VEZETŐ. Mi vagyunk. Gandhi elé vezeti az öt embert, Gandhi kezet fog velük. De csak nem álomból vertük fel az eltörődött utast?

GANDHI. Épp azt várom, hogy fölverjenek az álomból, amelyet Tipperah és Noakali készített számomra. Nem, fönn voltunk már.

VEZETŐ. Hallottuk, hogy milyen nyugtalanság vert fészket benned az itt történtek miatt. Hogy magas korodat ilyen nehéz útra kényszerítetted. S még az őserdőbe is be akarsz menni, a megközelíthetetlen falvakat sorra járni.

GANDHI. Ez a szándékom.

VEZETŐ. Tipperah és Noakali földje boldogan fogadja lábad érintését. De vajon nem tévesztettek-e meg a hírek kiszínezéséből élő újságok, hogy ilyen nyugtalanság égeti sarkadat?

GANDHI. Ezt kérdezte egy kalkuttai mozlim barátom is. Azt mondja, Bombayban és Ahmedabbadban is voltak kilengések. Mért nem oda mentél? Mert ott hinduk voltak a bajkeverők?

VEZETŐ. Itt is volt, aki ilyen kérdést tett fel.

GANDHI. S én azt feleltem neki: Nem a hindut vagy mozlimot keresem én, hanem a bűnt. Ha másutt hallottam volna ilyen szörnyűségekről, mint itt, akkor oda indultam volna.

ÖREG KÜLDÖTT. Túlzás, uram, merő túlzás.

FIATAL KÜLDÖTT. Az igaz, hogy itt Tipperahban megöltek vagy hat-nyolc hindut, de a rendőrség – jobbára hinduk – tizenhárom mozlimot ölt meg a sortüzével.

GANDHI. Nem a szám határoz. Ha egyetlen lányt ragadtak volna el erőszakkal, s egyetlen lelket kényszerítenek, hogy hitét megtagadja, önmagában is oly szörnyűség, amelyet mindenkinek, elsősorban nektek, mint az Izlám becsületére kényes mozlimoknak, a háztetőkről kellene világgá kiáltanotok.

FIATAL KÜLDÖTT. Csak a Ligát akarják befeketíteni.

NEGYEDIK KÜLDÖTT. Azért is menekülnek el. Hogy azt mondhassák: a mozlimok kivernek bennünket.

GANDHI. Ez furcsán hangzik. Tudatlan falusi emberek azért hagyják a pusztulásnak minden holmijukat, hogy a Ligát befeketíthessék.

FIATAL KÜLDÖTT. A kongresszus emberei biztatják rá őket. Így akarják a születő Pakisztánt rossz hírbe fojtani.

GANDHI. S a fosztogatás, gyújtogatás, aminek a pernyéje egész Noakalit elborítja?

VEZETŐ. Mi azt mind elítéljük.

GANDHI. Amióta Kalkuttába értem, a minisztereken kezdve, csupa olyan emberrel találkoztam, aki, ami történt, elítéli. S ez a sok elítélés nem akadályozhatja meg, hogy megtörténjék.

NEGYEDIK KÜLDÖTT. A huligánok tették. A gondák, ahogy itt nevezik.

GANDHI. S a többiek? Nézték? Nem érzitek, milyen szégyen ez a védekezés. Ha minden faluban egy vagy két tekintélyes mozlim azt mondja: jót állok az épségtekért, ne meneküljetek, a gondák tehetetlenek lettek volna, s nem kerekednek föl, hogy a Ligára gyalázatot hozzanak; s Pakisztánt magzatvizébe fojtsák.

Csönd.

Értsétek meg, én nem mint a kongresszus embere jöttem ide, hanem isten szolgájaként. Ha mindenki azt akarja, hogy Pakisztán meglegyen, én magam úgysem akadályozhatom meg. Az oktalan testvérirtást azonban – ezt az utat nem hagyom abba –, amíg ki nem oltom. Én tanulmányoztam a Koránt, abban nincs szó a Kalma erőszakos terjesztéséről. Még a köszöntésetek is mi? Szalem alejkum. Béke veletek. Így köszöntök nemcsak egymásnak, a hindunak; kereszténynek, parszinak is. Ezt a békét kérem én számon rajtatok, a próféta nevében. Én a Kalifát-mozgalom idején jártam utolszor Bengálban, amikor az első világháború után mi, hinduk magunkévá tettük a ti sérelmeteket, a Kalifátus eltörlését. Akkor olyan nagy barátság volt hinduk és mozlimok közt, mint a szerelmesek közt, s a nagy Saukát Ali, ahogy tréfából mondtam, a zsebében hordott végig engemet Indián. Hova lett az akkori ujjongás, szeretet? Ezt kérem én vissza tőletek vagy legalábbis a békét. Ne úgy nézzetek engem, mint hindut; aki a ti ügyeteket jött rontani. Én hindu is vagyok, mozlim is. Amikor Dél-Afrikában ügyvéd voltam, akkor sem a pártfelem ügyét néztem, hanem az igazságot, s legtöbb pörömet békéltetéssel fejeztem be. Mert nem jó védője a maga ügyének, aki nem védője ugyanakkor a szembeállóénak is, az igazság mértéke szerint. Én mint ilyen megbékéltető jöttem közétek, aki egy ellenséget ismer: a bűnt. A bűnös már barátja, hiszen elsősorban őt kell tőle megvédenie. Mert az áldozat csak meghal, a bűnös azonban gyalázatba süllyed. Én tehát nem a hindu testvéreim életét kérem, hanem az Izlám becsületét, azt segítsetek megvédeni.

VEZETŐ. Hisz azért vagyunk itt.

ÖREG KÜLDÖTT. Úgy van, eljöttünk volna-e, ha nem ez a szándékunk? Mondd meg, mit tegyünk.

NEGYEDIK KÜLDÖTT. Hallottad. Egy-egy jótállót mindenik faluban.

VEZETŐ. Meglesz. A menekültek visszatérhetnek. Nem fogja senki sem bántani őket.

GANDHI. Ez szép ígéret. S én hiszek benne. S bízom benne, hogy nem kell úgy járnom Tipperahban és Noakaliban, mint a görög Diogénesznek, aki fényes nappal égő lámpával ment végig a városon, s amikor azt kérdezték tőle: „Mit keresel; Diogénesz?”, azt felelte: „Az embert”. Meghajol. Szalem alejkum.

A küldöttség húzódik kifele, ugyanakkor szembe a hinduk. Bizalmatlanul méregetik egymást.

FIATAL KÜLDÖTT. Már itt vannak.

EGYIK HINDU a másikhoz. Megelőztek.

A hindu küldöttség vezetője Gandhi lába elé borul.

VEZETŐ félig zokogva. Nem vagyunk már elhagyottak. India atyja meghallotta a mi szenvedésünk, az elhurcolt lányok, férfisirató asszonyok jaját; s eljött, hogy kivezessen minket ebből a hóhérkamrává változott hazából. Isten adta az erőt a te idős lábaidnak, hogy elhozzák közénk a te bölcsességed, India tanítója.

GANDHI nézi őket; előbb csendben, majd mind nagyobb felháborodással. Tévedtek, Bár valóban isten unszolására jöttem, de nem azért, hogy kivezesselek titeket innét. Hallottam, hogy ilyen hírek futkosnak előttem: eljött Gandhi, hogy mint a csecsemőket, karjára vegyen, s kihozzon a tűzet fogott házból. De épp fordítva van: azért jöttem, hogy itt maradjatok.

EGY A KÜLDÖTTSÉGBŐL.  De hogy maradjunk, mikor teljesen védtelenek vagyunk?

MÁSODIK KÜLDÖTT. A rendőrséggel a Liga rendelkezik. Tétlen nézték, hogy gyilkolnak minket a huligánok.

GANDHI. A rendőrség s a katonaság nem védheti meg azt, aki tőle, s nem magától várja a biztonságát. Ha Szuhravardi miniszterelnök vagy a kalkuttai angol kormányzó mindeniktek mellé külön rendőrt adna, a gyávából az sem tudna bátrat csinálni. Én sokat éltem, s mondhatom, nem ismerek utálatosabb bűnt a gyávaságnál.

ELSŐ KÜLDÖTT. De hát miféle gyávaságról beszélsz? Húszan vannak, ahol belőlünk egy. Csöpp vagyunk mi a muzulmán tengerben.

GANDHI. Dél-Afrikában a hinduk még kevesebben voltak. S mégis tekintélyük volt az európaiak előtt. Míg a zulukat, a szép fizikumuk ellenére megvetették. Első küldötthöz. Azt mondod, elhagyottak vagytok? Tudod, ki az elhagyott? Aki az igazság kezét elereszti.

HARMADIK KÜLDÖTT. Úgy látszik, nem tudod, Mahatma, mik történtek itt? Nem vaklármától ijedtünk mi meg, hogy mint a megzavart birkát most visszaterelj.

ELSŐ KÜLDÖTT. Az apa szeme elől hurcolják el a lányt. A szent tehén húsából kényszerítettek enni. S az ő imájukat, a kalmát kellett mondani.

GANDHI. Kellett? Ki kényszeríthet egy embert, aki tudja, mit ér a lélek, ilyesmire?

MÁSODIK KÜLDÖTT. Volt, akivel még szakállt is növesztettek.

GANDHI. Lányokat elhurcolni, a lelken erőszakot tenni: rút dolog s a kalmárnak is megcsúfolása. De minderre fejet hajtani, lányaitokat, mint az üszőt a kötélről eloldani, s a házból a gyilkosságnál rosszabbra elvezetni hagyni: ez az egész hinduság gyalázata.

HARMADIK KÜLDÖTT. Mit tettünk volna. A huligánt nem lehet érvvel belátásra bírni.

GANDHI. Érvvel nem, de a bátorság neki is imponál.

HARMADIK KÜLDÖTT. Egy szálig kiirtottak volna.

GANDHI. Nem irtottak volna. Ahogy én ismerem az embert: nem. Csak nektek kellett volna azt gondolni magatokban: inkább irtsanak ki, s nem azt: akárhogyis, csak megmaradjak… Az túl szép mese lenne, hogy húszezer vagy negyvenezer ember, úgy, ahogy én gondolom, erőszaktalan, kezével meg sem karcolva a bűnöst, szállt volna alá a halálba. De az erőszaknak is van becsületkódexe. S ha fegyverrel álltatok volna a házatok küszöbére, s úgy mentetek volna alá, a híretek fennmarad, mint a Tulszidasz királyé vagy a spártai hősöké, akikről a vers szól.

VOLT KATONA, aki idáig hallgatott. Én részt vettem negyvenkettőben a Bosze hadában, amely a dzsungelben harcolt az angolokkal, amikor a japánok Burmában voltak. Engem nem vádolhatsz gyávasággal. De az más volt. Csata.

GANDHI. Te nem vettél részt abban, csak tested szerint. Ha lelked szerint vettél volna, tudnád, Tulszidasz király mondását, amint hogy Netazsi Bosze is tudta, hogy a bátraknak minden kapóra jön.

VEZETŐ. Mi a hindu testvéreinkben, a kongresszusban bíztunk, hogyha ezt, mint a Panda áradását átvészeljük, eljönnek a kongresszus emberei, s gátak közé szorítják a dühöngő mozlimokat.

ELSŐ KÜLDÖTT. Úgy van, a hinduknak kell segíteni rajtunk.

MÁSODIK KÜLDÖTT. Szemet szemért: ez, amit értenek. Amióta a bihariak a Noakali-napot meghirdették, itt is csendesebben vannak.

GANDHI. Bihar Noakaliért, utána a Pundzsáb Biharért. Amíg világ csúfságára vérbe nem borítjuk Indiát s a Három Nagy – angol, francia, amerikai – egyike mandátumot kap a megfékezésünkre. Tudjátok, mit üzentem én Zsawaharlal Nehrunak, aki két miniszterével már Biharban van? Hogy ha be nem szüntetik a bihariak a megtorlást, halálig tartó éhezésbe kezdek.

Csönd.

VEZETŐ. Mit tegyünk akkor hát?

GANDHI. Menjetek vissza a falvaitokba.

ELSŐ KÜLDÖTT. Hamu van ott.

GANDHI. Van bambusz és gerenda is, építsétek újra. A Liga emberei azt mondták: ők is azt kívánják, hogy visszamenjetek.

MÁSODIK KÜLDÖTT. Elámítanak, Mahatma.

GANDHI. Minden falu egy kezest állít. S ha mégis újra kezdődik, ott leszek veletek.

HARMADIK KÜLDÖTT. Nem lehetsz ott mindenik faluban.

GANDHI. De sorra mehetek minden. Megtenni vagy meghalni: ez volt a jelszavam egy életen át. Most is vagy helyreállítom köztetek a békét, vagy itt pusztulok.

VOLT KATONA. Ha te így: mi sem adhatjuk alább.

ELSŐ KÜLDÖTT. De nem volna mégiscsak okosabb – ezek úgyis kicsikarják az ő Pakisztánjuk –, ha itt hagynánk őket. Onnét meg…

GANDHI. Kergessük ki, hogy nektek helyetek legyen, a mozlimokat. Nem értitek, hogy itt többről van szó, mint Pakisztánról.

VEZETŐ. Miről, uram?

GANDHI. Arról, hogy az ember vadállat-e, amelyből az egyformának külön ketrecet, Pakisztánt, Hindosztánt kell készíteni, s abból a más fajtát kiverni, vagy hogy isten lelkét látjuk a más bőrűben, s megtanulunk testvérekként egy országban élni.

NEGYEDIK KÉP

A színpad elsötétül. Miután a szereplők kivonultak, a Matróz visszamegy a Kiwire, s fölhúzza maga mögött a hajóhidat. Helyén egy mozlim paraszt jelenik meg, s három bambuszszálból összekötött hidat dob át a vízen, egyik oldalán girbe-gurba korlát, majd maga is át jön rajt a feleségével. A Kiwi közben eltűnik, s ahogy a színpad megvilágosul, a dzsungel látszik a háttérben. Az előtérben az eltűnt falak helyén jobb oldalt a paraszt nádból font háza, bal oldalt egy banánbokor, közvetlen a patak partján a határból a faluba vezető ösvény.

MOZLIM PARASZT. Lenn volt Ghazinfer Ali Khan, az igazhitűek főembere Szrirampurban, s azt mondta: mondjátok meg Sahpurban is: „Tartsák magukat távol tőle”.

ASSZONY. Hogy tartsuk? Idejön, köszön, s mi fussunk el?

FÉRFI. Távol kell tartani magunkat tőle. Hogy oda se jöhessen, ne is köszönhessen.

TAYLOR biciklit tol az erdőből, a parasztot meglátva, átszól a patakon. Ez Sahpur?

FÉRFI. Ez Sahpur.

TAYLOR. A Mahatma itt van már?

FÉRFI. Nem tudjuk, ki az a Mahatma.

TAYLOR. A Mahatma? Gandhi. Nem hallották Gandhi nevét? Akkor ez igazán a dzsungel.

FÉRFI. Azt hallottuk. De hogy hol van, s mit csinál, nem tudjuk.

TAYLOR. Egyik faluból a másikba küldenek, Daszparából Zsagatpurba, Zsagatpurból Jancsarba. Karparban azt mondták, most indult el Sahpur belé. Férfi hallgat.

ASSZONY kíváncsiságában nem tudja türtőztetni magát. A fiatal sahib őreá vigyáz. Mert mondják, őrzik őt.

TAYLOR. Nem, nem is ismerem. Csak a képekről, mint maguk.

ASSZONY. Nem? Férfihez. Akkor tőle tán nem is kell távol tartanunk magunkat.

FÉRFI. Hallgass. Taylorhoz. Az a kétkerék nem az ilyen lápos vidékre való.

TAYLOR. Bizony itt inkább már teher. Azon a kézzel hajtott kompon Jancsarnál, azt hittem, nem tudom áthozni.

ASSZONY. Messziről jöttél ide?

TAYLOR. Kalkuttából.

FÉRFI. Kalkutta nagy város. A paloták városa. A szent folyó városa.

ASSZONY. S te mi vagy hát, ha nem rendőr? A kormányzó embere.

TAYLOR. Diák. Kutató. Kalkuttában tanulok.

ASSZONY. S most mért hagytad ott az iskolát? S mért jöttél a gépeden ide, ahol könyv sincs, s bambuszlevélre írják a betűt?

TAYLOR nem felel, a térképet nézi. Bhatialpurba mehetett. Ezen az úton eljutok Bhatialpurba?

FÉRFI. El. Ha a kobra meg nem támad közben.

TAYLOR átszalad a hídon, felül a biciklire, s továbbkarikázik a falu felé. Béke veletek.

FÉRFI. Béke veled is. Asszonyhoz. Nagyon kíváncsi vagy.

ASSZONY. De hisz te faggattad folyton… Hogy azt mondod, tán Kalkuttából jöttél, azon a kétkerekű gépen.

Kisfiú a határ felől, szaladva.

ASSZONY. Na, láttad?

KISFIÚ. Azt? Nem. Csak egy öreg bácsit láttam. Két lány kísérte, a karja a nyakukban. Csak úgy tudott jönni, hogy a nyakukba kapaszkodott.

ASSZONY. Ő volt, szamár. Mondják, hogy így vonszolják őt faluról falura.

KISFIÚ. De az egy tréfás bácsi. Látta, hogy nézem, s megállt. Te mit nézel rajtam, Ali?

ASSZONY elámulva. Tudta, hogy Ali vagy?

KISFIÚ. Mondom: nézem, hogy jársz. Ő meg azt mondja: két élő boton.

ASSZONY. Ezt mondta? A lányokra, ugye. De hogy a neved is tudta!

FÉRFI. Ali vagy Mahmud vagy Ibrahim, nem nehéz kitalálni. Föláll.

KISFIÚ. Az, akit vártok, mögötte jöhetett.

ASSZONY. Mért? Jöttek mögötte is?

KISFIÚ. Egy turbános ember meg falusiak.

FÉRFI. Akkor hát gyertek be. A férfi bemegy a házba, s az asszonyt meg a gyereket is behúzza maga után.

Gandhi Manura s Abhára támaszkodva. Manu szabad kezében hosszú bambusznádbot.

GANDHI visszanéz. A professzor?

MANU. Egy idevaló legény csípte el.

GANDHI szétnéz, odamegy a kunyhóhoz. Senki. De ezek legalább nem menekültek el.

ABHA. Honnét tudja, nagyapa?

GANDHI nevet. Belülről van elreteszelve. Manuhoz. Menjetek végig Abhával a falun, s keressetek szállást.

ABHA. De ez, úgy mondják, mozlim falu.

GANDHI. Annál jobb. Ha lehet, szálljatok mozlimokhoz. Félsz talán?

ABHA összeszedi magát. Nem, dehogy.

GANDHI. Ne félj. Nem térítenek át. Tudják, hogy a Szuhravardi úr rendőrei itt lézengnek a nyomunkban. Magának. Ez a legszégyenletesebb, hogy még őriznek is.

MANU. Nem nagyapát. Magukat. Indul. Ne várjuk meg a professzort?

GANDHI. Mért? Engem még elragadni sem lehet. A két lány el. Gandhi leül a banánbokor alá. Gyötrődik, sóhajt. Istenem, mit csináljak?

PROFESSZOR, aki közben mögéje került. Fáradt?

GANDHI fölriad. Nem, dehogy. Mit akart az a legény?

PROFESSZOR. Pyarelal küldte Szirandiból. Lázasan fekszik. Azt szeretné, ha a nővérét, Szusila doktornőt átküldené hozzá.

GANDHI. Szusila doktornőnek megvan a maga faluja. Pyarelal pedig tudja, mi a természetes gyógymód, gyógyítsa azzal magát. A többi úgysem ér sokat… Hol van az a fiú?

PROFESSZOR. Nem mert a faluba bejönni. Azt mondja, ezek bántak legcsúnyábban a hindukkal.

GANDHI. Menjen vissza hozzá, professzor úr. Azt üzenem: mi nem egymást jöttünk segíteni. Megtenni vagy meghalni: ez szól a betegségére is. Professzor el.

Gandhi összeszedi magát, észreveszi a hidat; fogja az ott hagyott botot, s óvatosan egyensúlyozva átmegy a hídon.

KISFIÚ kidugja az orrát, majd visszaszól. Elmentek, láttam a lyukon. Az öreg bácsi is elment, a hídon át.

Gandhi visszajön ingadozva, aztán még egyszer oda, most már biztosabban, s megáll a túlsó parton.

KISFIÚ mindenről megfeledkezve, odaáll a partra és bámulja. Egy percig farkasszemet néznek. Gandhi grimaszt vág rá. Kisfiú elneveti magát. Te mit csinálsz, bácsi?

GANDHI. Én gyakorlom magam. Tanulom, hogy kell átmenni a hídon.

KISFIÚ. Az is valami? Átszalad Gandhihoz. Jöjjek féllábon vissza? Visszaszalad.

GANDHI. Ez csakugyan könnyű híd. De vannak nehéz hidak is. Épp ezért kell ezen gyakorolnom magam.

KISFIÚ. Leestél tán?

GANDHI. Kis híja. Ott lógtam az iszap fölött, de aztán valahogy visszakecmeregtem.

KISFIÚ nevet. Visszakecmeregtél? Na, gyere most vissza. Gandhi a botjával egyensúlyozva megáll a híd közepén.

KISFIÚ. Gyere bátran. Tapsol. Nagyszerű.

ASSZONY kibújik a kunyhóból, suttogva. Ali!

KISFIÚ. A bácsit tanítom hídon menni.

GANDHI. Úgy van. S bambuszlevélre írni tudsz-e?

KISFIÚ. Írni?

GANDHI. Na, erre meg én foglak megtanítani. Vagy az unokám.

KISFIÚ. Nem, te. Téged is én tanítottalak.

ASSZONY odaborul Gandhi elé. Bocsásd meg, uram, a tudatlannak. Nem tudja, kinek veti a szót.

GANDHI. Bár mindenki így fogadna, mint ő. Nagyon kedves gyermekkel áldott meg Allah. Igazán méltán viseli a próféta utódjának a nevét.

ASSZONY. Te sem panaszkodhatsz, uram. Akit ilyen zöld öreg korral áldott meg, hogy hidakon mászkálsz, s ilyen útra van erőd. Férjéhez, aki kilép, mentegetőzve. Nem csodálom, hogy Ali nem ismerte meg. Szakasztott, mintha egy öreg bácsi lenne.

FÉRFI meghajol. Üdvöz légy, uram.

GANDHI. S te is, a Kalma szavával.

KISFIÚ egy nagy követ emel, s nyögve hozza. Nézd, bácsi. Elejti.

GANDHI. Látom, szeretnél erős lenni.

KISFIÚ. Az is vagyok, csak kiugrott a kezemből.

GANDHI. S azt tudod-e, a próféta szerint ki a legerősebb?

KISFIÚ. A próféta szerint?

GANDHI. Nem hallottad még? Elmondom. Amikor Allah a földet csinálta, jól megrázta; attól lettek, hogy keményen álljon, a hegyek. Az angyalok akkor megkérdezték: Van-e valami, uram, ami erősebb a teremtésben, mint ezek a hegyek? A vas, felelte, mert az feltöri a hegyet. S a vasnál van-e erősebb? A tűz, mert az a vasat is megolvasztja. S a tűznél? A víz, mert az eloltja. S a víznél? A szél, mert a vizet is megmozgatja. S a szélnél van-e még Fenntartónk erősebb? Igen, egy jó ember, aki alamizsnát ad. Ha a jobb kezével adja, s a bal elől elrejti, mindennél erősebb.

Kisfiú nézi, arcán habozás, hogy nevessen-e.

GANDHI. Tudod, mi az az alamizsna? Minden jótett, amit a rászorulttal teszel. Ha az utast rámosolyogva útba igazítod, s az öreg alá odateszed, hogy leüljön, a követ. A kisfiú nézi őt, aztán elszégyelli magát és elszalad.

FÉRFI. Látom, ismerős vagy a hitünkben, uram. Ő is leguggol a küszöb elé.

GANDHI. Nincs benne semmi csodálatos. Kathiawadban mozlim és párszi fiúkkal jártam iskolába. Dél-Afrikában a kereskedő, akinek az ügyét mentem védeni, meg a barátai mind muzulmánok voltak. Már csak a a kedvükért is tanulmányoztam a Koránt, hogy jobban megértsem őket. Később is, mint ahogy barátok szőnyeggel vagy ékszerrel kedveskednek egymásnak, mozlim barátaim a próféta vagy más bölcs emberek egy-egy mondásával kedveskedtek nekem. Szuhravardi sahib, a miniszterelnökötök, erre az útra is adott velem hármat. Az egyik így szól: „Élj, mint vándor a világban, aki a halálból jött s oda is megy vissza.”

Mialatt beszél, több falubeli férfi áll s guggol le körük: Megérkezik Manu is, egy hindu asszonyt vezet kézen fogva.

MOSOLYGÓ MOZLIM. Bölcs mondás. Vándor emberhez illő.

GANDHI. A próféta nyilván azt akarta mondani vele: ne ragaszkodjunk semmihez sem jobban, mint én, mondjuk, Sahpurhoz ebben a pillanatban. Tegyük meg itt, s életünk minden szakán, ami a dolgunk, aztán vegyük a botot, mint akinek úgysem ez a világ az otthona…

IZGÁGA MOZLIM. Szépen magyarázod a próféta szavát. De mint hindu, mit szólnál, ha egy közülünk való a Gitát kezdené magyarázni.

GANDHI. Ezt kérdezte Farlal Hug, a Liga főembere is a minapi beszédiben. S csodálkozott, hogy a tipperahiak nem dobtak be még a csatornába. Nevetés.  De én nem magyarázom a ti szentkönyveiteket; csak elmondom, mit hámoztam ki magamnak belőlük.

MOSOLYGÓ MOZLIM. Úgy is van; a próféta nem a papoknak meg a főembereknek adta letétbe a szót, hanem mindenkinek, aki ért belőle.

GANDHI. S hogy ahhoz az emberhez mit szólnék, aki a Bhagavad Gitát magyarázná nekem? Megtiszteltetésnek venném, s azt mondanám: olvasd tovább, s meglesz a jutalmad. Mert aki csak a maga vallását ismeri, gyanakodhat, vajon az igazi-e. Hisz ki miben születik, azt kell igaznak tartania. Ezért is dühösködünk egymás ellen, mert félünk, hogy gyenge lábon áll az igazságunk. De aki sokféle vallást tanul, mint én Dél-Afrikában, ahol keresztény is volt tízféle, az látja hegy minden vallás az igazi, mert mind istenhez vezet.

IZGÁGA MOZLIM. Akkor mért mondta Allah, hogy képeket ne imádj? S a hinduk mért csinálnak bálványokat?

GANDHI. Nem volt olyan hindu, aki azt mondta volna; hogy a bálványokat imádni kell. De mint ahogy egyik gyerek a képből ért, a másik meg hallomásból, isten is kit képpel, kit kép nélkül csalogat magához.

EGY ASSZONY. S a tehén? Az állatot imádni?

GANDHI. A tehenet sem imádjuk, csak tiszteljük. S nem is őt magát, hanem benne az egész természetet. A keresztények azt mondják, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. A Védák azonban túltettek rajtuk, s azt mondták: Tiszteljed az oktalan állatban az isten teremtményét.

MOSOLYGÓ MOZLIM. Úgy is van. A Mahatmának igaza van. A jó ember minden úton eljut az istenhez.

ASSZONY professzorhoz. Ó, az istentelen, ő mer jóságról beszélni.

IZGÁGA MOZLIM. Azt is írták az újságban, hogy te, mikor megjöttél Afrikából, azt mondtad egy bizonyosnak, hogy te voltaképpen mohamedán vagy már. Csak nem akarod hírré tenni.

GANDHI. Félreértett engem. Én csak azt mondhattam, mozlim is vagyok meg hindu, meg parszi is. Éppen mert mindenik vallásnak érzem az előnyét.

IZGÁGA MOZLIM. Akkor mért véded mégis a hindukat?

GANDHI. Én a gyengébbet védem, ha hindu, ha mozlim. S hindu azért maradtam, mert bár minden út jó, isten engem erre az útra tett le, s tökéletlenség lenne, ha ezen nem tudnék hozzá eltalálni.

MOSOLYGÓ MOZLIM. Úgy is van. Mindenki maradjon meg a maga útján. S hagyja a többit is a magáén.

ASSZONY fölháborodva. Hát ezt már nem lehet hallgatni. Három embert ölt meg. A hindu asszonyra mutat. Annak az asszonynak a testvérét is.

PROFESSZOR. Biztos ez?

ASSZONY. Ha nem félnék tőle, a szemébe kiáltanám.

PROFESSZOR ír valamit egy cédulára, s odateszi Gandhi elé.

GANDHI elolvassa, a Mosolygóra, aztán Manura néz. No, találtál lakást?

MANU. Ez az asszony itt fölajánlta a kunyhóját.

GANDHI. Mozlim nincs, aki fedelet adna? A Mosolygóra néz, aki neszel valamit, s nem meri felajánlani.

FÉRFI. Ha nem veted meg otthonomat, kár tovább menned.

GANDHI a hindu asszonyhoz. Köszönöm a hívást. De a békét keresem Noakaliban; ezért alszom szívesebben mozlim házban. Föláll. Akkor hát viszontlátásra este az imánál. A tömeg eloszlik. Manu és a Professzor is bemegy a háziakkal a kunyhóba. Taylor, aki közben megérkezett, odalép Gandhihoz.

GANDHI megnézi. Ön az a biciklista, aki már Zsagatpurban is keresett bennünket?

TAYLOR. Igen, két napja kerülgetjük egymást. Karparba akkor értem be, amikor eljöttek. De mégsem érhettem utol, kilyukadt a gumim.

GANDHI. Tapasztaltam. Teleszórták tüskével, piszokkal az utat.

TAYLOR. Lamcsarban meg azt mondták, hogy az erdőn át jöttek el Sahpur felé.

GANDHI. Szóval kapott egy kis ízelítőt. A rosszindulat azonban nem önnek szólt, Mr. …

TAYLOR. Taylor. Ösztöndíjas a kalkuttai egyetemen.

GANDHI. De csak nem a professzor Bosze tanítványa?

TAYLOR felsugározva. Beszélt rólam? Igen, professzor Boszét is hallgatom.

GANDHI. Embertan! Ez a bicikliút a sötét Noakaliba, jó lecke embertanból.

TAYLOR. Abból is. Bár én itt inkább az embert keresem.

GANDHI. Akkor egy úton vagyunk.

TAYLOR. A professzor bizonyára elmondta, hogy nagy híve vagyok, Mr. Gandhi. Ha nem volna szemérmetlenség, azt mondanám, hogy „hivője”.

GANDHI. Az európaiakban van egy nagy hiányérzet – a hit helyén. S ezt egyesek az én nevemmel töltik be. De ez lehet félreértés!

TAYLOR. Én nem keverek semmiféle miszticizmust a tiszteletembe. Úgy nézem önt, Mr. Gandhi, ahogy egyes Nyugatra utazó hinduk, mondjuk, a mi erőműveinket. Amit ön szatiagrahának nevez, azt be kell vezetni nálunk is.

GANDHI. Csak az a kérdés, Mr. Taylor, jó-e az erőmű. S amivel India világítani akar a világnak, valóban szatiagraha-e.

TAYLOR. Most kérdi, amikor kimegyünk Indiából? S nemcsak úgy egyszerűen, hanem meghódítva.

GANDHI komolyan. Az én véleményem az, Mr. Taylor, hogy az igazságot akkor is ki kell mondani, ha kompromittál minket. Én itt a Noakali dzsungelben rájöttem valamire, amit az ön hite előtt nem volna helyes eltagadni.

TAYLOR. Megtisztel, Mr. Gandhi.

GANDHI. Amiről én azt hittem, hogy szatiagraha, az tulajdonképp csak passzív ellenállás. Érti a különbséget?

TAYLOR bizonytalanul. Azt hiszem.

GANDHI. A szatiagraha az erősek fegyvere, a passzív ellenállás a gyengéké. A szatiagrahi azt mondja: oldalamon az igazság, ha kell, meg tudok halni érte, enyém a hatalmasabb fegyver, én vagyok erősebb. A passzív ellenálló azt mondja: gyenge vagyok, nincs fegyverem, amivel kiállhatnék, abból csinálok fegyvert, hogy elhúzom magam, ahol tudok, engedetlenkedem.

TAYLOR. Ez az engedetlenség huszonöt év alatt, a börtönökben, a sópárló úton, eléggé hasonlított a szatiagrahához.

GANDHI. Az igazi természete azonban most derül ki, amikor a nagyobb nyomás, az önök hatalma alól felszabadulunk, s az igazság bajnokából előbújhat a fékentartott gyilkos.

TAYLOR. Huszonöt év kevés, Mr. Gandhi, hogy egy ilyen gondolat – a politikának és erkölcsnek ez az összekapcsolása – noakalii erdőket is meghódítsa.

GANDHI kissé meginogva keserűségében. Ezért akartam 125 évet élni. Bár tán hatásosabb lenne… Nem fejezi be.

TAYLOR. Ez az ön mostani útja ennyiből is jelkép. Így kell eszméinek minden dzsungelbe, a mi külvárosainkba, sőt citynkbe is behatolnia.

GANDHI. De nincs-e itt egy mély elszámítás, Mr. Taylor? Nem téveszti-e meg a népvezért a pátosz, amelyre serkentésivel a tömeget, akár egész Indiát, egy-egy percre fölemelheti. A kérdés tulajdonképp ez: Mi az ember igazi természete? Az-e, amit ilyenkor mutat, vagy az, ami mint perzselt ház, meggyilkolt gyermek itt hagyott nyomot?

TAYLOR. Az ön nagysága épp az, Mr. Gandhi, hogy visszaadja a hitünk az ember isteni természetében.

GANDHI. Igen, igen. De meg tudom-e őrizni ezt a hitet önmagamnak? Hisz nem mondom, gyönyörű esetek merülnek föl ebből a borzalomból is. Bombayban a legutóbbi zavargások alatt, egy hindu nem volt hajlandó hozzá menekült muzulmán barátját a tömegnek kiadni, s együtt haltak meg.

TAYLOR. Kalkuttában is volt több ilyen eset.

GANDHI. Úgy? Mondja csak. Gyűjtöm őket, mint a táplálékot éhínség idején. Borzalmas volna úgy halni meg, hogy nem látnám többé az ember vállán a szárnyait.

Zaj a falu felől, a kunyhóból is kifutnak a lakók és vendégek.

KISFIÚ a falu felől. Bácsi. Egy kocsi magától megy.

NAGYOBB FIÚ. Dzsip! Dzsipnek hívják.

TAYLOR. Nem lehet, ide be nem jön dzsip.

FÉRFI. De igen, a töltés felől.

MANU, aki előrefutott, visszajön.  Nagyapa, ő az!

GANDHI. Kicsoda?

ABHA. Zsawaharlal Nehru.

GANDHI. De hisz az Angliában van.

NEHRU a falu felől. Bapu!

GANDHI. Zsawaharlal! A dzsungelben?

NEHRU. Elhoztam India gondjait.

ÖTÖDIK KÉP

A hídon s kétoldalt emberek özönlenek a színre, s szemben a patak, innenső oldalán s kétfelől egy négyszöget vesznek körül: a patnai imateret. Mialatt ők felvonulnak s Gandhi, Nehru, Taylor s a többiek eltűnnek mögöttük: a háttér is kicserélődik; vakító kék tavaszi ég ragyogja be a színt, benne egy-két zászló; oldalról is zászló, füzérrel egybekötött póznák emelkednek fel. A kő, amit a kisfiú hozott oda, lesz a szószék, melyről Gandhi beszélni fog. A kunyhó helyén bejárat, melyen a térre lehet jutni. A banánbokor is ott maradhat. Ötórai ima előtt; a nép nagyrészt összegyűlt már.

Zúgás. Hindu férfiak csoportja, jobb oldalt, elöl.

EGYIKÜK az órájára néz. Azt mondták, pontosak legyünk, a Mahatma nem szokott elkésni.

MÁSODIK. Nem engedik el a küldöttségek. Ahány mozlimnak kihúzták egy szál szakáll szőrét, mind az ő lelkét nyomja a panaszával.

HARMADIK odaszól. Nincs Patnában, Maszurhiba vitték ki autóval.

MÁSODIK. A táborba. Ott majd telesírják a fülét.

ELSŐ. De mért jött Biharba? Csak hogy megmossa a fejünk? Hisz itt négy hónapja nem történt semmi sem.

MÁSODIK. Az igaz, ha csendesíteni akar, a Pundzsábba kéne mennie; ott ölik a hindu kisebbséget.

MAHASZTABA EMBER odaszól. Csakhogy ott másképp fogadnák, mint itt. Nem diadalkapuval.

MÁSODIK. Azt mondják, Noakaliból is legfőbb ideje volt már eljönnie. Piszokkal szórták be az útját, s fenyegették, hogy beledobják a csatornába.

Mozlimok csoportja a bal oldalon.

ELSŐ MOZLIM suttogva a szomszédjához. Mit hallottál, megtartják?

MÁSODIK MOZLIM. Most, hogy ő itt van, nem merik.

HARMADIK MOZLIM. Én azt hallottam, a napja is ki van tűzve. Március 23.

ELSŐ MOZLIM. Allah nagy! Mához egy hétre. Nem tudom, nem volt-e vakmerőség ide is eljönni.

MÁSODIK MOZLIM. Ő azt mondta, amikor a Ligától ott jártunk: Nektek is azt kötöm a lelketekre, amit a hinduknak a Noakaliban: legyetek bátrak; a gyávaság a leghitványabb bűn…

NEGYEDIK MOZLIM odalép. Miről beszéltek? A Pundzsáb-napról?

HARMADIK MOZLIM. Sss. Az a férfi ott nagyon ide figyel.

Asszonyok csoportja középen.

ÉKSZEREKKEL MEGRAKOTT ASSZONY. Sírni tudtam volna, ahogy az újságunk leírta, hogy vonszolta az agg testét azokban a mocsarakban. Azok a rossz bambuszhidak, korlátjuk sincsen! Egyről már le is csúszott, az iszap fölött lógott, bele is esik, ha vissza nem rángatják.

MÁSODIK ASSZONY. Ő a békét akarja, szegény. Az angyalok nyelvére tanítani a dühöngőket. De hol van béke az emberek között?

HARIZSAN ASSZONY. Ahhoz az egész világnak kell egy asrammá válnia. A bátyám a khádi-mozgalom küldöttjeként volt náluk, Szevagrám asramban. Amikor megjött, még a krumplit is úgy főzte, mint aki imádkozik.

MÁSODIK ASSZONY az ékszeresnek. Vigyázz, tisztátalan.

EGY FÉRFI odaszól. Én meg azt mondom, asszonyok, a szentségnek is megvan az ideje meg a háborúnak is. S aki ott, ahol háború áll, békét hirdet, félős, az ellenségnek segít.

ELSŐ FÉRFI a hinduk csoportjából. Én nem dicsérem az erőszakot. De azt mondom, ha azt a noakalii napot meg nem rendezzük, teljesen fejünkre nő a pogány.

MAHASZTABA EMBER. Úgy is van. Nem bégetéssel kell az oroszlánt megfékezni. Tűzzel és szigonnyal.

HARMADIK HINDU az elsőhöz. Ez alighanem rendbontani jött. A Mahasztaba-szervezet embere.

Zúgás a bejárat felől.

KIÁLTÁSOK.  Zsai Ind! Gandhizsi Zsai!

A tömegen át utat nyitnak. Egy fiú mikrofonnal az emelvényül szolgáló kőhöz szalad. Az asszonyok egy része leborul. A Harizsán asszony a köpenye szélét próbálja csókolni. A Mahasztaba emberét kivéve, a férfiak csoportja is éljenez.

GANDHI Odaáll a kőre, s egy öreg órát húz ki a zsebéből. Tizenkét percet késtem. Mentségem, hogy a masurtai menekülttáborból jövök. Azoktól, akiknek a panasz az egyetlen könnyebbségük, nem könnyű elszakadni. A mai imaórát a Korán egyik versével szeretném kezdeni. A tömegen zúgás fut végig. Van valakinek kifogása ellene, hogy az áhítatot a Korán olvasásával kezdjük?

Csönd.

MAHASZTABA EMBER. Énnekem van. Az emberek ijedten néznek Gandhira, hogy mit szól hozzá. Második hindu kissé elhúzódik a közbeszólótól.

GANDHI. Ki az, akinek kifogása van? Ön ott?

MAHASZTABA EMBER. Mi itt hinduk vagyunk, s hindu módra akarunk imádkozni.

EGY HANG. Ha nem tetszik, menjen el, senki sem hívta ide.

HARIZSAN ASSZONY. Ez a Mahatma imatere. Ő szabja meg, hogy tiszteljük az Istent. Zúgás, de nem egész egyértelmű.

MAHASZTABA EMBER. Azt kérdezte, van-e valakinek kifogása. Én feleltem. S attól, hogy mások, akik éppolyan megbotránkoztatónak érzik, hogy a pundzsábi gyilkosok szentkönyvét olvassuk, hallgatnak, én nem vonom vissza a szavam. De ha tetszik, elmehetek.

GANDHI. A felszólalónak igaza van: senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy szíve ellenére imádkozzék. Viszont engem se, hogy azzal ne kezdjem az áhítatot, amivel tele van a szívem. A Koránból mi már Szabarmati asramban is olvastunk fel az imatéren. Ahogy a szép keresztény himnuszt, „Magasztalom keresztemet” is énekeltük vagy a Zend Aveszta versét, amelyet Kaszturba halálakor iktattunk be. Mi ezt nem gyermeki gyűjtögetésből, a hitek összekeverésére tettük. Hanem hogy, ami a vallásokban legszebb s alapjában közös, India lelke azt, mint egy sokhúrú lant, mind a magáé gyanánt hangozhassa. Ezt én az én fehér mesteremtől, Tolsztoj gróftól tanultam, aki mint velem egykorú öreg, a világ minden nemzetű és vallású bölcseiből szedte össze a maga nemzete s az emberi nem számára a bölcsességek könyvét.

MAHASZTABA EMBER. A Korán azonban itt s ma nem az emberi vallások egyikét, hanem a vérünkben gázoló politikai párt dicséretét jelenti.

FELHÁBORODOTT HANGOK. Hallgattassák el. Feleselni mer a Mahatmával.

GANDHI. Nagyon kérem, ne torkollják le. S később se bántsák azért, amit mondott. Másoktól s nem ostoba emberektől is hallom itt Biharban: Rossz helyen oltod a tüzet, amikor a vallások közti békét prédikálod. Ez nem vallásháború, ez politikai harc. Itt nem a Gitáról vagy a Kalmáról van szó, hanem Pakisztánról.

Kínos csönd.

GANDHI. Tudom, hogy itt is sokan gondolják ugyanezt. Én azonban nem tudok az erkölcs s a politika dolgai közt választóvonalat húzni. Ez nyugati találmány, az angolokkal jött közénk, hogy a politika az egy a tudományok közül, amelynek, mint a gépcsinálásnak, megvan a szabálya, s jó politikus az, aki ott hisz és ott bizalmatlan, ott mond igazat és ott hazudik, ahol azt a politikai mesterség, a pártérdek tanítja. Ha mi, hinduk ennek a mesterségnek megadjuk magunkat, akkor nemcsak Pakisztán lesz meg, de Hindosztán, s ki tudja milyen sztán nem, mert a bizalmatlanság mindig új és új kerítéseket kíván, amely mögött, azt reméli, biztonságban érezheti magát. Míg aki tudja, hogy az emberiség egy, s mint Tolsztoj a bölcsek írásából összeszedett könyvében megmutatta: a bölcsesség is egy, csak a tévedés az, ami a századok s országok színét játssza: az a politikában is ennek a bölcsességnek a szavát akarja érvényesíteni.

Csönd.

GANDHI. Én most hét éve voltam utolszor Biharban, s mindig úgy gondoltam erre az országra, mint Tulszidasz király szülőföldjére, ahonnét a Ramayana hősei támadtak. De nemcsak az előidők győzelmei ragyogták be lelkemben ezt a földet. A szatiagraha első nagy indiai győzelmét is itt arattuk, mint tudjátok tán, a Himalaya alatti Csamparában. Abban az évben történt, amelyben Dél-Afrikából visszatértem, s a nagy Gokalé tanácsára csak jártam Indiát, s nem szóltam még, hogy Kalkuttában egy Razskumar Sukla nevű paraszt szegődött hozzám, s azt mondta: Gyere el Csamparába. Én más kötelezettségemre hivatkoztam, de ő nem tágított, s eljött velem Szabarmati asramba is, s nem hagyott el, amíg hitétől meghatva, meg nem ígértem, hogy ekkor és ekkor elmegyek hozzájuk. S aznap, mikorra mondva volt, ott is voltunk mindketten Kalkuttában; onnét mentünk arra a szomorú földre, ahol az angol tulajdonosok az indigót termelték. De hogy a németek mesterséges indigója az ültetvényeket haszontalanná tette, a parasztok megadóztatásával, veréssel, kiköltöztetéssel akarták a hasznukat pótolni. Én a tulajdonosokat akartam meggyőzni előbb. Amikor azonban a rendőrséggel kiutasíttattak, ráírtam a felszólító levélre, hogy nem engedelmeskedem neki. Nem tehettek mást, törvénybe idéztek. De odagyűlt a bíróság elé sok ezer bérlő is. A bíróság engem kért, hogy tartsak rendet köztük, amit én készséggel megtettem. A bíró előtt pedig beismertem, hogy az ő törvényeik szerint bűnt követtem el, de egy nagyobb törvénynek kellett engedelmeskednem. A bíró előbb két óra, aztán két nap haladékot kért; s végül is elaltatták az ügyet. Ez volt a felszabadító mozgalom első diadala Indiában, s ezt én, ha a csamparaiak oly bölcsen nem viselkednek, hanem gyilkolni, fosztogatni kezdenek, mint a patnaiak, magam sosem nyerhetem meg.

EGY HANG.  Úgy van! Helyeslő zúgás.

GANDHI. Sokan kérdik bizonyára a hallgatóság közt, miért jött ez az ember Biharba, miért nem ment Pakisztánba, ahol most is ölik a hindukat. Nos, én sosem mondtam, hogy csodalény vagyok, szerszám, amely bárhol és bármikor használható. De akármilyen kedvetlen is ez sok fülnek; mint a magánéletemben, a közéletben is fontosabbnak és sürgetőbbnek érzem, hogy magam ne kövessek el hibát, mint hogy ellenem ne követhessék el. Márpedig, ha Bihar, mint októberben, a testvérgyilkolás élére áll, s ahogy híre jár, egy Pundzsab-napot rendez, az olyan bűn, amelynek a következménye, nem tudjuk, hol áll meg. Ismeritek azt a mondásomat: Minél nagyobb a bűnös, annál nagyobb a bűn. Ha Bihar követi el a bűnt, az nagyobb, amint borzalomban is az volt, mintha Noakali. Ismerem a gyilkosok kérkedését: hogy ők állították meg októberben Noakaliban s másutt a vérengzést, azzal, hogy nem fogat fogért, de szemet vertek ki fogért. Így akarnak hízelegni annak az öntudatnak, amely a bihariakban joggal van meg. A Ramayana hősei azonban nem egy maréknyi védtelen emberben rendeztek vérfürdőt, amint a csamparai parasztok is a verést s a házaikból való kihányást vállalták. A gyengék gyötrése, gyilkolása, akármi az ürügy, mindig utálatos, s megbecsteleníti azt, aki csinálja. A kormányban megvan a szándék, hogy a pusztításokat jóvátegye. De megvan-e a bihari hindukban is? Én bejártam a Patna körüli falvakat, s elborzadva láttam, hogy közel öt hónap után a kifosztott házak még ugyan olyan állapotban vannak. Sehol semmi jele, hogy csak egy gerendát vittek volna ide, bátorításul, hogy a menekültek visszatérjenek közénk. Csoda-e, hogy inkább választják még most is a tábort s a híg rizslevest, mint hogy az engesztelhetetlenségbe visszamenjenek.

Csönd.

GANDHI ünnepélyesen. Még egy bejelentést kell tennem. Ma kaptam Zsawaharlal Nehrutól a hírt: Attlee őrnagy, az angol kormány feje kijelentette, hogy az angolok a jövő év júniusán túl semmi esetre sem maradnak Indiában, s a fiatal Mountbatten admirálist, a néhai Viktória királynő unokáját nevezte ki, mint akinek át kell az országot adnia, India huszadik s utolsó alkirályának. Örömteli zúgás. A hallgatóságban csakúgy, mint India négyszázmillió lakosában örömet kelt ez a bejelentés. Én azonban azt kérdem a bihariaktól: Ki veszi át Indiát a lord Mountbatten kezéből? A megtorlást új megtorlással sarkalló, a tüzet olajjal oltó őrjöngés-e vagy a régi India szelleme, melyről a költő a Gitában ír, s amelyre az egész világ tisztelettel, sőt reménységgel kezdett tekinteni.

KIÁLTÁSOK.  Zsai Ind! Zsai Gandhizsi!

Egy hindu férfi megöleli a mellette álló mozlimot.

GANDHI. Én, mint a hallgatóság tudja, ahol lehet, országos gyűléseken, pályaudvaron, imatéren, ahogy a vándor guruk mentek köztünk a szilkéikkel, a tisztátalanok javára szoktam gyűjteni, nemcsak a pénz miatt, hanem hogy az adakozót Indiának erre a gyalázatára emlékeztessem. A mai napon nem a harizsánok, hanem a mozlim menekültek javára akarok gyűjtést rendezni.

Elveszi Manutól a tálat, s odalép a hindu férfiak csoportjához. A Mahasztaba embere eltűnik, a többiek, előbb az Első, aztán a Második pénzt kotor elő. Gandhi az asszonyokhoz lép.

ÉKSZERES ASSZONY Jaj, nem hoztam pénzt. Ahogy Gandhi odalép elé, leveszi a karperecét.

GANDHI mosolyogva. Jó szív és tisztaság a nő legszebb ékessége.

HATODIK KÉP

A forgószínpad tovább fordul balra. Az új-delhii királyi palota terme. Középen asztal, körülötte három nagy karosszék. A háttérben két ajtó a palota erkélyére. Köztük a falon India térképe – a szövegben említett három rész, három színben. A bal oldali falon György angol király életnagyságú képe, jobboldalt nagy szárnyas ajtó. Lord Mountbatten az asztalnál ül, előtte iratok, a felesége, délutáni látogatóruhában, mellette áll.

LADY MOUNTBATTEN. Mr. Cripps azt mondta: ha lord Mountbatten nem a huszadik, hanem a tizenhetedik vagy tizennyolcadik alkirálya lett volna Indiának, az angoloknak nem kellett volna kimenniük.

LORD MOUNTBATTEN. Ügyes bók. Az újságokra mutat. Bár a sajtónk tagadhatatlan jó. S azt nem mondta, hogy mindez több mint fele részben a bájos Lady Mountbatten érdeme?

LADY MOUNTBATTEN. Ó, az már nem bók lett volna: S Mr. Cripps nem szokott hízelegni.

LORD MOUNTBATTEN. A színigazság. Nem olvasta Mr. Forster regényében, amit útravalóul adtak velünk a hajóra, hogy az angol bürokráciát elsősorban a tisztviselők feleségei utáltatták meg.

LADY MOUNTBATTEN. De azoknak, szegényeknek, nehezebb dolguk is volt, mint nekem.

LORD MOUNTBATTEN. Minthogy öregek voltak és kedélytelenek.

LADY MOUNTBATTEN. Nem hoztak ilyen jó hírt, mint mi. S nem tudták, hogy nem kell maradniuk.

LORD MOUNTBATTEN. Még meg sem dicsértem, Mr. Gandhival is hogy eltalálta tegnap a hangot.

LADY MOUNTBATTEN. Nehéz lett volna, egy olyan bácsikával el nem találni. Mr. Cripps azt mondja, ő isten itt Indiában. Nem tudom, van-e a mitológiában isten, aki ilyen kevéssé lenne, mint ő, szertartásos.

LORD MOUNTBATTEN. Nono, a mosolya ne tévessze meg.

LADY MOUNTBATTEN. Már azzal is nagyon lekötelezett, hogy a lepedőjét magára terítette. Mr. Churchill mint félmeztelen fakírt emlegette. El voltam készülve rá, hogy előttünk is alsónadrágban fog megjelenni. Egész festői abban a lebernyegben. S én azt hiszem, alapjában véve szeret bennünket, angolokat.

LORD MOUNTBATTEN. Szerethet. A nagysága felét nekünk köszönheti. Rendezett volna Hitlerrel polgári engedetlenséget.

LADY MOUNTBATTEN. Ő kiharcolta a maga népének, ami úgy gondolta, jár, s nekünk is megadja, ami szerinte megillet. „Mr. Gandhi – mondtam neki –, én, mint jó iskolás lány, elolvastam az ön életrajzát. Nem tudom megmondani: ön vagy Mr. Churchill ír-e hibátlanabbul angolul. S ön mégis ki akarja űzni, nemcsak az angol oroszlánt, az angol nyelvet is Indiából.” „Nagyon sok erőt emészt fel a megtanulása.” „Viszont a kétnyelvűség hasznos összehasonlításra ad alkalmat.”

LORD MOUNTBATTEN. Ó, ilyen okosan érvelt!

LADY MOUNTBATTEN. Mire ő: „Az európai népek is kétnyelvűek voltak, s mégis föladták a latint, s áttértek a maguk lingua francájára”… S az önök lingua francája melyik lesz a harminc közül? Elmagyarázta igen okosan, de már elfeledtem, miért, hogy a hindosztáni. „No és a szegény angol?” „Az – mondta – a világ nyelve lesz.” Ezzel egyszeriben megnyert a hindosztáninak.

LORD MOUNTBATTEN. Csak azért ne felejtsük el, hogy intézményeink tisztelete ellenére, melyeket igen jól beszámított a harcmodorába, az angol birodalomnak nem volt makacsabb ellensége, mint ő.

LADY MOUNTBATTEN. Makacsabb, mint Napóleon?

LORD MOUNTBATTEN. Napóleon hiú gyerkőc volt hozzáképest. S ha ezt a mi küldetésünk meghiúsíthatja valami – az egyedül ő.

LADY MOUNTBATTEN. Hogyan?

LORD MOUNTBATTEN. Én megegyezek Mr. Zsinnahval s a kongresszussal. S ő elkezd éhezni, haláláig, ahogy szokta.

LADY MOUNTBATTEN. S akkor mi lesz?

LORD MOUNTBATTEN. A hinduk önkívületbe esnek. S Nehru kénytelen lesz a megegyezéstől visszalépni.

LADY MOUNTBATTEN. Próbáljam lebeszélni róla? Nevetnek. Szóval, nem jöhet velem a golfklubba? Azt a komor, hosszú Zsinnaht kell, ki tudja, hányadikszor, fogadnia.

LORD MOUNTBATTEN. Hatodikszor.

LADY MOUNTBATTEN. S megint futnak – hogy is mondta – körbe a málnabokor körül?

LORD MOUNTBATTEN. Igen. Én azt mondom: Tartsuk meg Indiát, Mr. Zsinnah. Osszuk fel vallási alapon. Én: De akkor a vegyes tartományokat is. Ő: Csakhogy azok történeti képződmények. Akkor tartsuk meg ugyanezen az alapon Indiát is, kezdem én elölről.

TITKÁR belép. Mr. Zsinnah.

LORD MOUNTBATTEN. Kérem. A feleségéhez. Akkor hát jó mulatást a Mr. Forster hölgyei közt. A titkárhoz.  Várjon csak, kérem. Ha Mr. Gandhi megérkezne, míg tárgyalunk: ne köntörfalazzon, jelentse be.

TITKÁR Mialatt Mr. Zsinnah itt van?

LORD MOUNTBATTEN. Igen. Legyen ügyetlen. Titkár el.

LADY MOUNTBATTEN. Szembesíteni akarja őket?

LORD MOUNTBATTEN. Igen. Eddig mindig rajtam át gyilkolták egymást.

LADY MOUNTBATTEN búcsút int. Sok szerencsét a vadembereivel.

El a kisebbik ajtón. Zsinnah belép, kezet fognak.

LORD MOUNTBATTEN. Hogy van, Mr. Zsinnah?

ZSINNAH. Köszönöm, s ön, Lord Mountbatten?

LORD MOUNTBATTEN. Nem enyhült meg azóta? Nem tudja könnyebbé tenni a helyzetemet?

ZSINNAH. A Mozlim Liga álláspontja ebben az ügyben változtathatatlan.

LORD MOUNTBATTEN. Ön régibb politikus, Mr. Zsinnah, s tudja, hogy a politikában a kategorikus kijelentéseknek is pillanatnyi értékük van. A Liga álláspontja az elmúlt évben is változott.

ZSINNAH. Nem tudom, mit nevez a Lord változásnak.

LORD MOUNTBATTEN. Jó, ne kezdjük vitával. Az angol kormány, ez nem titok, egyben akarta Indiát itt hagyni. A kommunális ellentétek áthidalására ezért javasolta – a térképre mutat –, hogy a középső, jórészt hindu rész s a vegyes tartományok – egyrészt a Pundzsáb, másrészt Asszam s Bengália – alakítsanak külön alkotmányozó testületet. S csak aztán egyesüljenek, amilyen mértékben óhajtják, egy federatív Indiába.

ZSINNAH. Ezt Gandhi akkor elutasította.

LORD MOUNTBATTEN. De a kongresszusi vezetők, a londoni kerekasztal-értekezlet után, Mr. Gandhi tiltakozása ellenére, míg ő Noakaliban járt, mintegy a háta mögött, belementek. S most már önnek nem kell a hármas – A. B. C. – felosztás.

ZSINNAH. A dolgok túlfejlődtek azon a terven.

LORD MOUNTBATTEN. De nem maguktól, Mr. Zsinnah.

ZSINNAH. Nem akarok a felelősség kérdésébe belemenni. Ezt bízzuk a történészekre. Ők majd eljátszanak ok és okozat szálaival. Én azt nézem, ami van.

LORD MOUNTBATTEN. S az?

ZSINNAH. Két farkasszemet néző s öldöklésre kész tábor, amelyet polgárháború veszélye nélkül nem lehet egy országba zárni. Ezt a két tábort el kell választani.

LORD MOUNTBATTEN. De lehetséges ez? Ha el akarja szigetelni őket, India minden városában egy mohamedán vagy hindu gettót kell csinálnia. Nem okosabb lecsendesíteni őket? S hozzászoktatni a gondolathoz, hogy békében éljenek? Zsinnah mozdulatára. Jó, ön nem akarja az egységes Indiát. Nem akar kisebbség lenni benne. De akkor lássa be, hogy a hinduk sem akarnak, sem a Pundzsábban, sem Bengáliában.

ZSINNAH. Pundzsáb és Bengália szerves, ősidők óta egybeforrt történeti képződmények.

LORD MOUNTBATTEN. Ez még több jogon mondható el Indiáról. Nem érzi a logikai ellentmondást? Ön, ahol adni kell, a történeti elvre hivatkozik; ahol kapnia, a néprajzira.

ZSINNAH. India igazi egységei a tartományok. Ezek azok, amelyeket nem lehet továbbosztani.

LORD MOUNTBATTEN. Mr. Gandhi szerint viszont India az az egység, amelyet bűn szétosztani.

ZSINNAH fellobbanva. Mr. Gandhi megszokta, hogy India atyjának képzelje magát. S Noakali sem tanította meg rá, hogy a fiak egy része nem akar tudni erről az apaságról.

LORD MOUNTBATTEN. Én azt hiszem, hogy Mr. Gandhi szempontjai nem vezethetők le a hiúságból.

ZSINNAH. Mr. Gandhi, mint afféle eklektikus vallásalapító, könnyen túlteszi magát azokon a különbségeken, amelyek a keresztény, parszi, zsidó s nem tudom, milyen vallások közt vannak. Mi, mohamedánok, azonban nem vagyunk hajlandók a mi kialakult hitünket s szokásainkat néhány Korán-versért, amit az ó imaterén a vegyes, mismás ételébe beleaprít, odaadni.

LORD MOUNTBATTEN. Akkor hát hova lyukadunk ki, Mr. Zsinnah? Indiát föl kell osztani, a Pundzsábot vétek.

ZSINNAH. Mi megadjuk a hindu kisebbségnek a Népszövetség alapokmányában előírt politikai s vallási szabadságot.

LORD MOUNTBATTEN. A kongresszus azonban ebbe nem fog belemenni. Hogy negyvenmillió hindut csak úgy odaadjon.

ZSINNAH. Ugyanannyi mozlim lesz Indiában.

LORD MOUNTBATTEN. De nem egy tömbben, a határok mentén… A brit kormány, Mr. Zsinnah, összebarátkozott a Kis-Pakisztán gondolatával. Önnek pedig sikerült a kongresszusi minisztereket úgy kifárasztania, hogy tán Gandhi ellenére is belemennek. Arra a felosztásra azonban, amelyet ön követel, Anglia sem tudná a kongresszust rászorítani.

ZSINNAH. Rákényszerítik a körülmények.

LORD MOUNTBATTEN. Nem fél attól, hogy Anglia, mint ahogy szavát adta, kivonul, s itt hagyja önöket egy kongresszusi minisztérium alatt?

ZSINNAH. Ha megteszi, harcolni fogunk. Van más nagyhatalom is Ázsiában, amely nem közömbös India dolgaiban.

TITKÁR belép, halkan Lord Mountbattenhez. Mr. Gandhi.

LORD MOUNTBATTEN Zsinnahra néz, aki egy tiltakozó, csaknem menekülő mozdulatot tesz. Nehezére esne, Mr. Zsinnah, a most elmondottakat Mr. Gandhi előtt is megismételni?

ZSINNAH. Nem hiszem, hogy egy ilyen találkozás eredményes lehet. Mr. Gandhi és én igen jól ismerjük egymás álláspontját.

LORD MOUNTBATTEN. Úgy visszatérve az ön iménti mondatára, én azt nem vagyok hajlandó a Liga álláspontjaként, csak a tulajdon elkeseredése mértékéül elfogadni. Föláll, búcsúzóra nyújtja a kezét. Sajnálom, hogy nem akar Mr. Gandhival találkozni. A fantomot, melyet önmagunkban ellenségeinkről alkotunk, néha nem árt az élővel szembesíteni. De ha ön fél ettől…

ZSINNAH. Én?… Kérem… Visszaül. Titkár kimegy. Csend. Gandhi lép be.

LORD MOUNTBATTEN elébe megy, kezet fog. Egy kis ügyetlenség – Mr. Gandhi. Ahhoz, hogy milyen hosszú az ügy, túl közel tettük az időpontokat.

GANDHI visszahúzódva. Kérem, én szívesen eltársalgok a titkár úrral. Neki is vannak dél-afrikai emlékei.

LORD MOUNTBATTEN. Nem, Mr. Zsinnah hozzájárult, hogy a társalgást hármasban folytassuk.

GANDHI kezet fog Zsinnahhal, s kezében tartja a kezét. Ennek nagyon örülök. A Quaid-el-Azad személye engem éltem legboldogabb idejére emlékeztet, amikor a kalifátusi harc idején együtt jártuk az országot. Ezek a komoly, elszánt szemek már akkor megmutatták a jövendő vezért.

ZSINNAH. Mr. Gandhi közismert nyájasságára vall, hogy ilyen messze is hajlandó elmenni egy előnyös emlékért.

GANDHI. Nem az volt az utolsó kampány, amelyet együtt küzdöttünk végig. S én sokért nem adnám, ha tudnám, hogy a kongresszus emberei vagy magam, hol követtük el a hibát, amely a volt fegyvertárs szívét ellenünk kényszerítette.

ZSINNAH. Lebecsül, Gandhizsi, ha azt hiszi, hogy én is a szívemmel politizálok. A Liga nem érzékeny.

GANDHI. De, a kisebbség természetszerűen érzékeny, s a többségnek ezt tekintetbe kell venni. Amikor az ideiglenes minisztérium fölállítása tervbe jött, én azt mondtam Nehrunak: miért ne kapná meg abban a Liga a belügyi tárcát? Vagy épp a miniszterelnökséget?

ZSINNAH. Ha hihetnék benne, hogy a Liga és a Kongresszus útja egy lehet, nem próbálnám, bármily sérelmek érték, a mienket másfelé vezetni.

GANDHI. Ez helyes mondás. Ami egy magasabb törvény értelmében egy, nem lehet alacsonyabb indulatok kedvéért kettőbe vágni.

ZSINNAH. S ami a valóságban kettő, semmiféle magasabb elv nevében egybe kényszeríteni.

GANDHI. Pedig az emberiség ez előtt a feladat előtt áll. Megtalálni a magasabb elvet, amelynek alapján a sok kis nemzeti, vallási érdek, amely a maga körében, persze, mind jogos, egybehangolható.

ZSINNAH. Majd ha megmutatják nekünk ezt az elvet, s az biztonságot is nyújt, mi sem leszünk tán makacsok.

GANDHI. Azt az elvet nem más mutatja meg. Magunknak kell a magunk jobbik énjéből kifejteni.

ZSINNAH. Nekünk, Ligabelieknek, úgy látszik, nem fejlett ki az a jobbik énünk. Vagy legalábbis nem engedjük meg neki, hogy a nehezen kivitt szabadságot elsarlatánkodja nekünk. Lord Mountbatten felé. Mert miről van itt szó? Mr. Gandhi az ő sajátságos varázsával, egy nagy vallási kísérletbe vitte vagy vinné bele a háromszázmillió hindut. A szatiagraha ugyanis, ebben azt hiszem, egyetértünk, nem politikai, hanem vallási eszmény.

GANDHI. Vallási és politikai.

ZSINNAH. De a sikere – ha nem abszurdum vagy egy ember varázsához kötött káprázat az egész – attól függ, hogy meg tudja-e az ember alapállását változtatni. A hinduságban mindig volt bizonyos hajlam az efféle kísérletre, s Mr. Gandhi ezt igen ügyesen kihasználta. S ha az egész – mint hiszem és látom – összeomlik, a hinduknak még mindig megmarad a csalódás tanulságán túl a függetlenségük. Ha azonban mi belemegyünk ebbe a kalandba – aminthogy a Liga gyermekkorában voltak, akik az angolok elleni politikai szövetséget ebbe az irányba vitték –, nekünk a kiábrándulás után csak a láncaink maradnak. Minekünk, mozlimeknek megvan a hitünk, a rendezett ősi szokásaink, részünkről tehát egyszerűen a politikai érés jele, ha abból, amit ön Indiának nevez, s ami inkább utópia, mint valóság, kivonjuk magunkat.

LORD MOUNTBATTEN Gandhi felé. Ez elég világos, Mr. Gandhi? Az ön jelenléte valósággal ékesszólóvá tette Mr. Zsinnahot. Énnekem sosem tudta volna ilyen világosan megmagyarázni, hogy amiről Mr. Gandhi azt mondja, s mi, angolok is azt hittük: egy, miért kettő őszerinte.

GANDHI. Nemcsak őszerinte. Amit ő szembeállít, mindig is kettő volt. Ha Lord Mountbatten megpróbál keresztényként s nem nyugati racionalistaként gondolkozni, a maga vallásában is megtalálja mindkettőre a nevet.

ZSINNAH. Isten félelme s az ördög bölcsessége.

GANDHI. Az, amiben az emberek egyik fele, mint a repülésről leszoktatott madár, szárnya nyitását, a lényéhez illő magast, igazi hazáját kereste: a másiknak gyanús sarlatánság volt, amelyben le lehet bukni, s amellyel szemben a kúszást, mint bölcsességet kell dicsérni.

ZSINNAH. Eggyel több ok, hogy szétváljunk. A kúszó Liga s a repülő Kongresszus!

GANDHI. A kérdés nem az, hogy a Liga s a Kongresszus mit csinál – ők, azt hiszem, versenyezni fognak a kúszásban –, hanem hogy az ember micsoda: van-e szárnya, visszaszoktatható-e…

ZSINNAH. Az égbe, amelyet az új Megtestesült fest fölé…

GANDHI. Amelyet a maga nagy pillanatai nyitnak meg előtte. S én ebben térek el önöktől – Ligától, Kongresszustól –, hogy a mesterségesen fölkavart vérözönben, hiszek az ember szárnyaiban.

ZSINNAH. Ez azonban, mint látni tetszik, már metafizika. S én régen voltam egyetemi hallgató.

Föláll, kifele indul, majd visszajön.

ZSINNAH Lord Mountbattenhez. Ön azt mondta, hogy a Liga álláspontjában logikai ellentmondás van. Nos, én a logikának hajlandó vagyok a magáét megadni. Csak a szédelgésnek nem. Kimegy.

LORD MOUNTBATTEN. Ezt tudja, mit jelent, Mr. Gandhi?

GANDHI. Hogy ez az ember valahol a mélyen gyanakszik önmagára.

LORD MOUNTBATTEN. Hogy ön negyvenmillió hindut szerzett meg az Indiai Uniónak. Az adó, amit ő a logikának ad: a Pundzsáb és Bengália felosztása.

GANDHI. Én csak a nyolcvanmillió mozlim testvért érzem, akit ezen az áron kivisz.

LORD MOUNTBATTEN. Ez a legelőnyösebb megoldás, amit ebben a helyzetben elérhetünk.

GANDHI. Végeredményben mindegy, hogy Indiát hogy vágják kettőbe.

LORD MOUNTBATTEN. A Kongresszus, amennyire Patel és Nehru magatartásából megítélhetem, bele fog menni ebbe a megoldásba.

GANDHI. Én amíg élek, nem nyugszom bele.

LORD MOUNTBATTEN. India, ebben a pillanatban, úgy hiszem, mögöttem van, s nem ön mögött, Mr. Gandhi.

GANDHI. Ön elég fiatal, Lord Mountbatten, hogy megbocsássam ezt a hetvenkedést.

HETEDIK KÉP

Tágas szoba, inkább terem Szuhravardi volt bengáliai miniszterelnök házában, Kalkutta mellett Beliagatában. A háttérben nagy ablak s az erkélyre kijáró. A falon is szőnyegek, feliratok a Koránból. Gandhi az egyik sarokban, a fonókeréknél ül, mellette Pyarelal a postát nézi, gyorsírás-jegyzeteket készít. Manu az ablaknál áll, s az elhúzott függöny mellől figyeli az eseményeket. Késő este. A kivilágított Kalkutta fénye, az erkély lampionjai azonban a szobában is nappali világosságot teremtenek. A távolból tömegek zaja és ki-kiváló közelebbi rikkantások. Időnként egy-egy rakéta szalad föl az égre.

GANDHI. Nehru s a többi kongresszusi utoljára már panaszkodott, hogy nehezen bírják a börtönt. Énnekem a johannesburgi fogságom óta mindig ez volt a legtökéletesebb pihenés ideje. Az ember, ha egyszer magáévá tette a rászabott rendet, tökéletes fegyelemben élt, okos dolgokkal foglalkozhatott s rendezhette a gondolatait.

PYARELAL mosolyogva. Most, hogy felszabadultunk, a pihenésnek erre a nemére nincsen több remény.

GANDHI. Ezért vezettem be a hallgató napokat. Azt, hogy pihenésre van szükségem, az emberek nem értik, a fogadalmamat azonban tiszteletben tartják. A lélek azon az egy napon a fogak rácsa mögött mintegy a magára szabott börtönben lebeg.

PYARELAL. Ez nem egészen egyezik azzal, amit Mr. Fischer írt legutóbb.

GANDHI. Hogy én vagyok az ős karma-jogi, akinek nincs nyugalma, ha nem tevékenykedik. Mr. Fischer azt írja, amit lát. Hogy Gandhi két lapot szerkeszt, irányítja a khádi-mozgalmat, a Kaszturba intézményeket, a nyelv-mozgalmat. Mint aki csak a pörgő csigát látja, s az ostort, amely rá-ráüt s pörgeti: nem. Ha a világban nem volna elviselhetetlen nyomor, én keresztbe tenném a lábam, s ülnék mozdulatlan.

PYARELAL. Mint a kamakurai Buddha-szobor. Nehéz elképzelni.

GANDHI. Buddha sem ült úgy, csak amíg megvilágosult. Amikor rájött, hogy tudását nem tarthatja meg magának, az embereknek is kell adnia belőle, vándorrá lett.

A zaj növekszik. Külön „Gandhizsi kizsai”, „Hind kizsai” kiáltások vehetők ki.

MANU visszafordul. Újabb nagy csoportok jönnek a városból. Ettől a kerítésnél állók is megelevenedtek. Gandhi nem szól.

PYARELAL. Ez a levélíró azt kifogásolja, amit a francia újság írónak mondott. Hogy egyetlen embernek se szabadna fizikai munka nélkül élnie.

GANDHI nevetve. Nem reakciós gondolat ez? Éppúgy, mint a fonókerék pörgetése. A technika korában?

PYARELAL  nevet. Helyteleníti, hogy Gandhi, akinek magas erkölcsi megtisztulást szolgáló igényeivel egyetért, a hindu gondolkodást szembe akarja állítani a civilizáció kikerülhetetlen menetével. Amikor a világ a gépi automatizáció felé halad, az Indiai Unió a fonókereket rakja zászlajára.

GANDHI. Inkább egy atomreaktort kéne vagy legalább egy Diesel-motort. Írja meg neki, hogy a csarka nem a technikai fejlődést akarja megállítani, hanem az emberi lélek elsőbbségét biztosítani…

A zaj egyre erősebb lesz.

MANU újra visszafordul. Ezt meg kéne néznie, nagyapa. Hinduk és mozlimok egymás nyakába akasztják a karuk, s virágfonattal összebogozva táncolnak a kerítés alatt.

PYARELAL fölláll, s az ablakhoz megy. S mint a gyerek, aki tudja, hogy azzal, amit csinál, örömet szerez, az ön nevét kiáltják.

GANDHI megállítja a fonókereket, s belső vonakodását leküzdve, az erkélyre lép. A süketítő zajra fülébe dugja a mutatóujját; sziluettje így marad ott a fényes szaka előtt, az ajtókivágásban.

HINDU ÚJSÁGÍRÓ a folyosó felől, halkan. Pyarelal úr…

PYARELAL Gandhira mutat. Ön megint itt van. Ki engedte be?

HINDU ÚJSÁGÍRÓ. Nem interjút akarok… Tudom… a Mahatma néma. Megértem és tiszteletben tartom. India ujjong, a Mahatma hallgatásba burkolózik és… Ez az „és” Pyarelalzsi. Egész rövid felvilágosítást… Mivel töltötte a napot?

PYARELAL. Nem evett, csak gyümölcsszörpöt. Reggel hattól délutánig hallgatás. Elvégezte a bengáli leckéjét, amit még Noakaliban kezdett. Néhány levélre válaszolt… elutasított egy csomó újságírót.

HINDU ÚJSÁGÍRÓ. Köszönöm. Nagy szívességet tett. A kinti jelenetekkel bőségesen elég, hogy a szerkesztőm meg legyen elégedve. De ugye, a Bibiszinek sem fog nyilatkozni? Sértené a hindu önérzetet.

Gandhi visszajön az ajtóból, s le akar ülni a fonókerék mellé, amikor a BBC riportere belép.

BBC RIPORTERE. Mr. Gandhi… csak három szót, a Bibiszinek.

GANDHI szájára teszi az ujját. Megnémult. Elfeledt angolul.

BBC RIPORTERE. Az angol rádióhallgató ebbe nem fog belenyugodni. Ez az ön napja. Az ön győzelmének a napja. Ott kinn is ezt kiabálják: „Gandhi Kizsai!” S ön hallgat.

GANDHI. Hiába. Nem fog beugrasztani. Még azt sem mondom, hogy nem, ez nem az én napom. Ha szóltam, udvariasság. A szavaim hallgattak. Az újságírók ebben az egyben követhetnék néha a példám…

BBC RIPORTERE. Jó. Ezt fel fogom használni. Szuhravardi belép, fejcsóválva nézi a riportert.

BBC RIPORTERE Szuhravardihoz, kimenőben. Sajnos, haszontalan játszottam ki a rendelkezéseit, Mr. Szuhravardi. Kérem, ne keresse a személyzetben a bűnöst.

SZUHRAVARDI. Bocsásson meg, Gandhizsi. Úgy látszik, a szolgáim is a tömeget bámulták. Arról sem állhatok jót, hogy nem a tenyérreflexük, a belétett rupia fordította el a szemük.

GANDHI. Ön a legtökéletesebb házigazda, Szuhravardi úr. Mint egy láthatatlan csónakon, rengünk a vendégszeretetén.

SZUHRAVARDI. A sors álomszerű dolgokat költ: Ha azt mondták volna, hogy a Mahatma India felszabadítását az én tetőm alatt fogja ünnepelni, s én tavaly még Bengália miniszterelnöke, ma inkább az ön vendége leszek a tulajdon házamban…

GANDHI. Nagyon szomorú lenne, ha ilyen embereknek, mint ön, azért, mert Bengáliát, mint az almát, kettévágták, s a magház, Kalkutta hozzánk került, hazátlannak kéne éreznie magát az Unióban.

SZUHRAVARDI. Az ember iparkodjék a sors firkáiban is isten betűit keresni, s ha meggondolom, hogy ön miért épp az én belagatai villámban várta be augusztus 15-ét, ez nem is olyan nehéz.

GANDHI. Mert Kalkutta volt mindig a láz fészke.

SZUHRAVARDI. S én a legexponáltabb mozlim, akit az ön jelenléte köpenyként takar be.

GANDHI kimutat. Erre a köpenyre, úgy látszik, mégsem volt szükség – virágfüzér van a gyilkosokon.

SZUHRAVARDI. Az öröm, Gandhizsi, nagy öblítő. Egy óra belőle száz nap piszkát le tudja mosni az emberről.

GANDHI. De mit gondol, miért? Mert az emberi természet mélyéből tör elő. Én megjártam Tipperát, Noakalit, Bihart, s csak egy-egy foltnyi békét tudtam teremteni. Tárgyaltam alkirállyal, Ligával, kongresszussal, s nem tudtam közanyánk földarabolását megakadályozni. S jön ez a nap, a világrésznyi országon átcsapó öröm, mely mint a mesebeli ragasztószer, szétnyesett testrészeket forraszt, s a tegnapi gyilkosok összeakaszkodnak, az engesztelhetetlen gyűlölet önként fraternizál…

SZUHRAVARDI. Az ön mélységes hite az emberben, engem mindig csodálatba ejtett. Ön mint a nap, a saját végtelen jóságát látja a lelkekből visszatükröződni.

GANDHI. A kaini ködök alatt ugyanazt az isteni elemet.

A messzeségben egy hangszóró, rekedt szavak, melyeket nem lehet kivenni.

PYARELAL. A kongresszus éjszakai ülése Új-Delhiből.

MANU befut. Nagyapa! A Zsawaharlalzsi hangja.

SZUHRAVARDI a rádióra mutat. Bekapcsoljuk? Mind Gandhira néznek.

SZUHRAVARDI. Manu kisasszony, az új Indiai Unió polgárnője a maga újszülött sírását szeretné hallani.

Gandhi jelzi, hogy tessék, ő maga leül a sarokba, s kezébe hajtja a fejét, Szuhravardi bekapcsolja a rádiót.

NEHRU hangja a rádióból. Sorsszerű pillanat ez nekünk, az egész Ázsiának, a világnak. Új csillag emelkedik, a szabadság csillaga Keleten. Új remény valósul meg, rég becézett látomás öltözik anyagba. Első gondolatunk a szabadság építője, a nemzet atyja felé fordul ezen a napon, aki India ős szellemének testet adva, fölemelte a szabadság fáklyáját, s bevilágította az éjt, amely körülvett bennünket. Nemegyszer méltatlan követői voltunk…

Gandhi föláll, Pyarelal elzárja a rádiót.

GANDHI. Azon gondolkoztam, Szuhravardi úr, amit az imént mondott. Hogy ön vendégnek érzi magát a tulajdon házában. Mit gondol, hány millió ember vált ma így hazátlanná? A két Pundzsábban, Bengáliában, Új-Delhitől Hyderabbadig az egész Unióban. Ötven, száz, százhúsz? Sosem voltam nagy számoló. Az egyes eset, szépség vagy borzalom – énnekem milliót jelent. De amit ma tettünk, túl az ujjongáson, beleszédít a fölszaggatott gyökerű szíveket jelentő számok millióiba.

 


HETEDIK KÉP

Tágas szoba, inkább terem Szuhravardi volt bengáliai miniszterelnök házában, Kalkutta mellett Beliagatában. A háttérben nagy ablak s az erkélyre kijáró. A falon is szőnyegek, feliratok a Koránból. Gandhi az egyik sarokban, a fonókeréknél ül, mellette Pyarelal a postát nézi, gyorsírás-jegyzeteket készít. Manu az ablaknál áll, s az elhúzott függöny mellől figyeli az eseményeket. Késő este. A kivilágított Kalkutta fénye, az erkély lampionjai azonban a szobában is nappali világosságot teremtenek. A távolból tömegek zaja és ki-kiváló közelebbi rikkantások. Időnként egy-egy rakéta szalad föl az égre.

GANDHI. Nehru s a többi kongresszusi utoljára már panaszkodott, hogy nehezen bírják a börtönt. Énnekem a johannesburgi fogságom óta mindig ez volt a legtökéletesebb pihenés ideje. Az ember, ha egyszer magáévá tette a rászabott rendet, tökéletes fegyelemben élt, okos dolgokkal foglalkozhatott s rendezhette a gondolatait.

PYARELAL mosolyogva. Most, hogy felszabadultunk, a pihenésnek erre a nemére nincsen több remény.

GANDHI. Ezért vezettem be a hallgató napokat. Azt, hogy pihenésre van szükségem, az emberek nem értik, a fogadalmamat azonban tiszteletben tartják. A lélek azon az egy napon a fogak rácsa mögött mintegy a magára szabott börtönben lebeg.

PYARELAL. Ez nem egészen egyezik azzal, amit Mr. Fischer írt legutóbb.

GANDHI. Hogy én vagyok az ős karma-jogi, akinek nincs nyugalma, ha nem tevékenykedik. Mr. Fischer azt írja, amit lát. Hogy Gandhi két lapot szerkeszt, irányítja a khádi-mozgalmat, a Kaszturba intézményeket, a nyelv-mozgalmat. Mint aki csak a pörgő csigát látja, s az ostort, amely rá-ráüt s pörgeti: nem. Ha a világban nem volna elviselhetetlen nyomor, én keresztbe tenném a lábam, s ülnék mozdulatlan.

PYARELAL. Mint a kamakurai Buddha-szobor. Nehéz elképzelni.

GANDHI. Buddha sem ült úgy, csak amíg megvilágosult. Amikor rájött, hogy tudását nem tarthatja meg magának, az embereknek is kell adnia belőle, vándorrá lett.

A zaj növekszik. Külön „Gandhizsi kizsai”, „Hind kizsai” kiáltások vehetők ki.

MANU visszafordul. Újabb nagy csoportok jönnek a városból. Ettől a kerítésnél állók is megelevenedtek. Gandhi nem szól.

PYARELAL. Ez a levélíró azt kifogásolja, amit a francia újság írónak mondott. Hogy egyetlen embernek se szabadna fizikai munka nélkül élnie.

GANDHI nevetve. Nem reakciós gondolat ez? Éppúgy, mint a fonókerék pörgetése. A technika korában?

PYARELAL  nevet. Helyteleníti, hogy Gandhi, akinek magas erkölcsi megtisztulást szolgáló igényeivel egyetért, a hindu gondolkodást szembe akarja állítani a civilizáció kikerülhetetlen menetével. Amikor a világ a gépi automatizáció felé halad, az Indiai Unió a fonókereket rakja zászlajára.

GANDHI. Inkább egy atomreaktort kéne vagy legalább egy Diesel-motort. Írja meg neki, hogy a csarka nem a technikai fejlődést akarja megállítani, hanem az emberi lélek elsőbbségét biztosítani…

A zaj egyre erősebb lesz.

MANU újra visszafordul. Ezt meg kéne néznie, nagyapa. Hinduk és mozlimok egymás nyakába akasztják a karuk, s virágfonattal összebogozva táncolnak a kerítés alatt.

PYARELAL fölláll, s az ablakhoz megy. S mint a gyerek, aki tudja, hogy azzal, amit csinál, örömet szerez, az ön nevét kiáltják.

GANDHI megállítja a fonókereket, s belső vonakodását leküzdve, az erkélyre lép. A süketítő zajra fülébe dugja a mutatóujját; sziluettje így marad ott a fényes szaka előtt, az ajtókivágásban.

HINDU ÚJSÁGÍRÓ a folyosó felől, halkan. Pyarelal úr…

PYARELAL Gandhira mutat. Ön megint itt van. Ki engedte be?

HINDU ÚJSÁGÍRÓ. Nem interjút akarok… Tudom… a Mahatma néma. Megértem és tiszteletben tartom. India ujjong, a Mahatma hallgatásba burkolózik és… Ez az „és” Pyarelalzsi. Egész rövid felvilágosítást… Mivel töltötte a napot?

PYARELAL. Nem evett, csak gyümölcsszörpöt. Reggel hattól délutánig hallgatás. Elvégezte a bengáli leckéjét, amit még Noakaliban kezdett. Néhány levélre válaszolt… elutasított egy csomó újságírót.

HINDU ÚJSÁGÍRÓ. Köszönöm. Nagy szívességet tett. A kinti jelenetekkel bőségesen elég, hogy a szerkesztőm meg legyen elégedve. De ugye, a Bibiszinek sem fog nyilatkozni? Sértené a hindu önérzetet.

Gandhi visszajön az ajtóból, s le akar ülni a fonókerék mellé, amikor a BBC riportere belép.

BBC RIPORTERE. Mr. Gandhi… csak három szót, a Bibiszinek.

GANDHI szájára teszi az ujját. Megnémult. Elfeledt angolul.

BBC RIPORTERE. Az angol rádióhallgató ebbe nem fog belenyugodni. Ez az ön napja. Az ön győzelmének a napja. Ott kinn is ezt kiabálják: „Gandhi Kizsai!” S ön hallgat.

GANDHI. Hiába. Nem fog beugrasztani. Még azt sem mondom, hogy nem, ez nem az én napom. Ha szóltam, udvariasság. A szavaim hallgattak. Az újságírók ebben az egyben követhetnék néha a példám…

BBC RIPORTERE. Jó. Ezt fel fogom használni. Szuhravardi belép, fejcsóválva nézi a riportert.

BBC RIPORTERE Szuhravardihoz, kimenőben. Sajnos, haszontalan játszottam ki a rendelkezéseit, Mr. Szuhravardi. Kérem, ne keresse a személyzetben a bűnöst.

SZUHRAVARDI. Bocsásson meg, Gandhizsi. Úgy látszik, a szolgáim is a tömeget bámulták. Arról sem állhatok jót, hogy nem a tenyérreflexük, a belétett rupia fordította el a szemük.

GANDHI. Ön a legtökéletesebb házigazda, Szuhravardi úr. Mint egy láthatatlan csónakon, rengünk a vendégszeretetén.

SZUHRAVARDI. A sors álomszerű dolgokat költ: Ha azt mondták volna, hogy a Mahatma India felszabadítását az én tetőm alatt fogja ünnepelni, s én tavaly még Bengália miniszterelnöke, ma inkább az ön vendége leszek a tulajdon házamban…

GANDHI. Nagyon szomorú lenne, ha ilyen embereknek, mint ön, azért, mert Bengáliát, mint az almát, kettévágták, s a magház, Kalkutta hozzánk került, hazátlannak kéne éreznie magát az Unióban.

SZUHRAVARDI. Az ember iparkodjék a sors firkáiban is isten betűit keresni, s ha meggondolom, hogy ön miért épp az én belagatai villámban várta be augusztus 15-ét, ez nem is olyan nehéz.

GANDHI. Mert Kalkutta volt mindig a láz fészke.

SZUHRAVARDI. S én a legexponáltabb mozlim, akit az ön jelenléte köpenyként takar be.

GANDHI kimutat. Erre a köpenyre, úgy látszik, mégsem volt szükség – virágfüzér van a gyilkosokon.

SZUHRAVARDI. Az öröm, Gandhizsi, nagy öblítő. Egy óra belőle száz nap piszkát le tudja mosni az emberről.

GANDHI. De mit gondol, miért? Mert az emberi természet mélyéből tör elő. Én megjártam Tipperát, Noakalit, Bihart, s csak egy-egy foltnyi békét tudtam teremteni. Tárgyaltam alkirállyal, Ligával, kongresszussal, s nem tudtam közanyánk földarabolását megakadályozni. S jön ez a nap, a világrésznyi országon átcsapó öröm, mely mint a mesebeli ragasztószer, szétnyesett testrészeket forraszt, s a tegnapi gyilkosok összeakaszkodnak, az engesztelhetetlen gyűlölet önként fraternizál…

SZUHRAVARDI. Az ön mélységes hite az emberben, engem mindig csodálatba ejtett. Ön mint a nap, a saját végtelen jóságát látja a lelkekből visszatükröződni.

GANDHI. A kaini ködök alatt ugyanazt az isteni elemet.

A messzeségben egy hangszóró, rekedt szavak, melyeket nem lehet kivenni.

PYARELAL. A kongresszus éjszakai ülése Új-Delhiből.

MANU befut. Nagyapa! A Zsawaharlalzsi hangja.

SZUHRAVARDI a rádióra mutat. Bekapcsoljuk? Mind Gandhira néznek.

SZUHRAVARDI. Manu kisasszony, az új Indiai Unió polgárnője a maga újszülött sírását szeretné hallani.

Gandhi jelzi, hogy tessék, ő maga leül a sarokba, s kezébe hajtja a fejét, Szuhravardi bekapcsolja a rádiót.

NEHRU hangja a rádióból. Sorsszerű pillanat ez nekünk, az egész Ázsiának, a világnak. Új csillag emelkedik, a szabadság csillaga Keleten. Új remény valósul meg, rég becézett látomás öltözik anyagba. Első gondolatunk a szabadság építője, a nemzet atyja felé fordul ezen a napon, aki India ős szellemének testet adva, fölemelte a szabadság fáklyáját, s bevilágította az éjt, amely körülvett bennünket. Nemegyszer méltatlan követői voltunk…

Gandhi föláll, Pyarelal elzárja a rádiót.

GANDHI. Azon gondolkoztam, Szuhravardi úr, amit az imént mondott. Hogy ön vendégnek érzi magát a tulajdon házában. Mit gondol, hány millió ember vált ma így hazátlanná? A két Pundzsábban, Bengáliában, Új-Delhitől Hyderabbadig az egész Unióban. Ötven, száz, százhúsz? Sosem voltam nagy számoló. Az egyes eset, szépség vagy borzalom – énnekem milliót jelent. De amit ma tettünk, túl az ujjongáson, beleszédít a fölszaggatott gyökerű szíveket jelentő számok millióiba.

TIZEDIK KÉP

Gandhi szállása a Birla házban. A szoba egy hátsó tágasabb részből áll, a tulajdonképpeni lakószobából s az előtérből, amelyből jobbra egy külső zsaluajtóval védett üvegajtó vezet le a kert imateréül használt gyepére. Balra bejárat a folyosó felől. A két rész közt kétszárnyú, összehúzható függöny. A lakórészben a szőnyegek, kárpitok jelzik a jómódot, a bútor már a vendég igényéhez alkalmazkodott. Amikor a függöny felmegy, Gandhi egy kerevetfélén ülve a rádióriporternek diktál, Pyarelal a táviratokat rendezi.

GANDHI maga elé nézve… reggel óta egymásnak adják a látogatók a kilincset. Egy halom sürgöny is érkezett, Indiából és külföldről. A hetvennyolcadik születésnapomra gratulálnak. Én azonban azt kérdem magamtól: Mit keresnek itt ezek a gratulációk? Nem lenne-e helyén valóbb a részvétnyilvánítás… Volt idő, amikor bármit mondtam, a tömegek követték. Ma mi vagyok? Magányos hang a pusztaságban. Akármerre fordulok, azt hallom: nem akarjuk megtűrni a muzulmánokat az Indiai Unióban. Ma a mozlimokat, holnap a parszikat, keresztényeket, zsidókat… az európaiakat általában. Mit kezdjek ilyen körülmények közt a gratulációval? Nem helyesebb lenne azt kívánni, hogy a mindent átlépő Hatalom vegyen ki inkább ebből a világból, mintsem gyámoltalan tanúja legyek az állattá vált ember mészárlásainak.

RIPORTER a magába süppedt alakra néz és vár. Nem lesz több?

GANDHI fölriad. Nem… Mi lenne?

RIPORTER. Akkor engedje meg, Gandhizsi, a kislányom nevében.

Egy kis csokrocskát húz elő a táskából.

GANDHI rámosolyog. Nagyon kedves.

RIPORTER. Hallotta, hogy kihez kell mennem. Vidd el Gandhi papának. Mert a képe ott van a szobában. Kihúzódik: Gandhi odateszi a csokrot a többihez.

Pyarelal Zakir Husszaint engedi be a mohamedán köszöntőkkel.

ZAKIR HUSSZAIN a társaihoz. S ma legalább ne keserítsük a panaszainkkal. Meghajol Gandhi előtt. Eljöttünk Gandhizsi az ősz akadémia s Új-Delhi mohamedánjainak a nevében, hogy az ön hetvennyolcadik születésnapján éljünk a megmaradt jogunkkal, s magunknak s az egész emberi nemnek azt kívánjuk, hogy az ön eltökélt léptei még soká örvendeztessék a földet, s öntsenek méltóságot a rajt élőkbe.

GANDHI. Köszönöm, a föld nevében is, doktor. Mi újság Millia Islamatiban?

ZAKIR HUSSZAIN. Azzal, hogy kinn járt, megszentelte a helyet: senki sem fenyeget bennünket.

ELSŐ GRATULÁLÓ. Az ön köpenye az, Gandhizsi, mely alatt az egész India mohamedánsága, mint az anyját vesztett gyermek, menedéket keres.

GANDHI. Kicsiny köpeny, annyi szenvedőnek.

MÁSODIK GRATULÁLÓ. Megszégyenültek a bűnösök, akik azt mondták: Gandhi a muzulmánok legfőbb ellensége. Csak mert a szakadárság országára nemet mondott. Most mind önbe fogódznak, mint aki nélkül elsodor minket a gyanakvó harag.

HARMADIK. Minthogy a mozlim ma annyi mint áruló!

ZAKIR HUSSZAIN. Jó, jó, köszönteni jöttünk, nem panaszkodni.

GANDHI. Hagyja, doktor. Minden köszöntői csokorból ez mászik elő.

HARMADIK GRATULÁLÓ. Mondanák meg egyenest, Gandhizsi, hogy nem tűrnek meg bennünket Indiában. Szednénk a cókmókunk, s mennénk, ahogy ezrek és ezrek húzódnak a határ felé.

NEGYEDIK GRATULÁLÓ. De a legrosszabb, hogy a vezetők azt mondják: Maradjatok a helyeteken. Aki nem követ el bűnt, a Kongresszus megvédi. A szikh pedig bemegy véres pallosával a mozlim lakásába, s azt mondja: Jön a tél, adjatok fedelet ennek a parasztnak. S ha az a törvényre hivatkozik, kihányják vagy rosszabb is történik vele.

HARMADIK GRATULÁLÓ. Most is mi történt a Karol Bagh negyedben? Egy kereskedőtársunk, bízva abban, amit ön is mond, urunk, hogy aki elment, térjen csak vissza, visszatért, s már ott volt a menekült.

MÁSODIK GRATULÁLÓ. Vagy az Ibrahim esete.

ZAKIR HUSSZAIN. Nem azért jöttünk, Ali. Az időnk letelt.

GANDHI. Ez a jókívánat jár énnekem, doktor. Hogy rám vessék a terheiket. A gratulálók felé. Mondjátok meg a mozlimoknak, hogy az ő nyugtalanságuk nem lehet nagyobb az én szégyenemnél. S Gandhi nem szokta meg, hogy tehetetlenségében megnyugodjék.

ELSŐ GRATULÁLÓ. Tudjuk mi azt, uram. Bengáliában azóta csend van. Csudát tettél.

NEGYEDIK GRATULÁLÓ. Nem éhezhetnél itt is egy kicsit?

ZAKIR HUSSZAIN. Hallgass el az önző beszédeddel. Tekintsük inkább a magunk és testvéreink bűne váltságának, ami most ér bennünket.

PYARELAL, hogy véget vessen a jelenetnek. A kongresszus elnöke van itt, három képviselővel.

GANDHI. Kripalani? Elég lesz ő maga. A képviselők pedig hallgassák meg, s járjanak utána a mozlim panaszoknak. A doktorhoz. Ön most kimegy az utcára, s nem tudhatom, nem döfnek-e a szomszéd utcasarkon egy kést a nemes, minden jóra kész szívébe. Elhiszi, hogy ez rám nagyobb veszély, mint önre.

HUSSZAIN. Megismertem önt, Gandhizsi.

KRIPALANI belép, s megöleli Gandhit. A kongresszus nevében, s még inkább a magaméban.

GANDHI egy levelet vesz el az asztalról. Sri Pandutól kaptam ezt a levelet Madraszból. Azt írja, a kongresszusi emberek vezetnek az ország demoralizálásában. A szabadság a meggazdagodás vágyával harapott beléjük. Kijárással, feketézéssel töltik az idejük, a választók csak mint voksok érdeklik őket. Ha egy ilyen tiszteletre méltó öregúr így ír, milyen bűze terjed ebben az országban a kongresszusnak.

KRIPALANI. Nem tudok elvenni abból, amit Sri Pandu ír.

GANDHI. Akkor miféle jókívánat az, amit mint szívből jövőt kéne megköszönnöm? Mondanák meg, amit egy levelezőm ír, hogy az én dolgom India felszabadítása volt; most vonulhatnék a legalkalmasabb időben nyugalomba. Esetleg a szemem is behunyhatnám, hogy ne lássam a lopásokat.

KRIPALANI. Lehet, hogy vannak, akik bár mondani nem merik, ilyesmit gondolnak. Engem azonban ne soroljon közébük. Én eltökéltem, hogy elválasztom magam tőlük.

GANDHI. Az elnök?

KRIPALANI. Nem akartam ezen az ünnepen előhozni; de ha már szóba került, lemondok az elnökségről.

GANDHI. Belátom, nem finnyás embernek való: feketézők és kijárók elnökének lenni.

KRIPALANI. Ha volna mód küzdenem ellene, nem tenném. De a tényleges hatalom Nehru és Szardar Patel kezében van, s ők nem mutatnak semmi hajlamot, hogy a kongresszus elnökét harmadikul maguk közé vegyék.

GANDHI. A bűn szövetkezik, s a kevés jó kiüti egymást.

KRIPALANI. A szardar született politikus. S Nehru elég bölcs, hogy azzá legyen. Én azonban nem tudom politikussá átképezni magam. Ha megkérdeznek, olyasmit mondok, ami inkább lelkiismereti aggály, mint politikai javaslat. „Lelkiismeretünk nekünk is van”, gondolják, s legközelebb nem kérdenek.

GANDHI. Ha így van…

KRIPALANI. Én az ön szolgálatában, Gandhizsi, értelmet találtam a kételyekben szétfolyó életemnek. Amennyire ilyenféle ember az lehet: nyugodt voltam. De ez a hatalomátvétel mindent összekavart bennem. S legalább a jobbik felemet – az ön hű tanítványát szeretném magamból megmenteni.

GANDHI. A kongresszus egyre méltatlanabb lesz, hogy az országot vezesse. A hatalom szaga volt az s a megunt börtön, amiért az egységes Indiát föladták, s engedtek, épp a legjobbak, az úgynevezett politikai bölcsességnek. Most egész alámerülnek benne. Egy új szervezetet kell kiépíteni az önzetlen társadalmi munkára alakult egyesületekből. Az vegye át, amit a kongresszus elárult: a harmincszor tízmilliónyi parasztság felemelését.

KRIPALANI. Teremtse meg, Gandhizsi, s használjon egyszerű szekerceként a munkában: boldog leszek.

PYARELAL belép. Lady Mountbatten jött köszönteni.

GANDHI. Lady Mountbatten? Ez kedves. Föláll.

LADY MOUNTBATTEN csokrot nyújt át. Százhuszonöt évet, Mr. Gandhi.

GANDHI. Ön is tud az én szemtelen, kinyilvánított óhajomról? A leckéül kapott vessző visszavonatta már. Most azt kívánom: ha Isten nem tud eszközéül használni, törjön inkább el.

LADY MOUNTBATTEN. Bízza azt őrá, Mr. Gandhi. Amennyire a hindu filozófiába belekóstoltam: egy nem ragaszkodónak sem a százhuszonöt évhez, sem a halálhoz nincs joga ragaszkodnia.

GANDHI nevet. Az igaz, hogy illőbb lenne kívánságok nélkül nyugodni meg a ránk mértbe. De azt a bibliából is tudja: bajos egyedül Hozzá ragaszkodni s közben nem harcolni vele.

LADY MOUNTBATTEN. Megértem, hogy szívére veszi ezeket a borzalmakat. De nagyon arcátlan leszek, ha megkérdem: miközben itt gyötrődik, valóban nem látja magát ötven vagy száz év távlatából? Amit akkor fognak gondolni a mostani magatartásáról?

GANDHI. Azt hiszi, hogy mialatt India szégyenén siránkozom, az örökkévalóság tükrében kendőzöm magam? Ilyen teátrális emberről az is feltételezhető.

LADY MOUNTBATTEN. Én abból, amit a történelemből tudok, azt gondolom: az Indiák szégyene éppúgy hozzátartozik a Gandhik dicsőségéhez, mint a szilva a puddinghoz.

GANDHI. Hogy érti ezt?

LADY MOUNTBATTEN. Minekünk Angliában nincs Gandhink; de elképzelhetetlenek az efféle mészárlások is.

GANDHI. Az a véleménye, hogy a kettő egy tőről nő.

LADY MOUNTBATTEN. Mi már kiszáradtunk. Civilizáltak vagyunk. Itt alacsonyabb a kedély forráspontja, s ahhoz, hogy a szentség hathasson, ez kell.

GANDHI. Hogy hinduk és muzlimok egymás nyakának essenek?

LADY MOUNTBATTEN. A középkorban, amikor nekünk is voltak szentjeink, mi is könnyebben vágtuk el egymás nyakát.

GANDHI. No, és vallja meg őszintén, Lady Mountbatten, ha módja lenne a választásra, mit választana, melyik halmazállapotot, a magukét vagy ezt, amiből a Gandhik teremnek?

LADY MOUNTBATTEN. Nem merek hazudni önnek, Mr. Gandhi. Én már csak inkább vagyok unalmas, civilizált angol…

GANDHI. … mint érdekes, extázisra és rajongásra egyaránt kapható vadember… Komolyan. Önnek s az európaiaknak teljesen igazuk van, ha azért, ami itt történik, megvetnek bennünket. Egyet azonban mégis tekintetbe vehetnének. Hogy ez a mi hindu–mozlim ellentétünk európai ajándék.

LADY MOUNTBATTEN. Hogyan?

GANDHI. Úgy, hogy az angolok szították. Hogy megosszanak és uralkodjanak. Hinduk és mohamedánok a mogulok ideje óta békében éltek. A Mozlim Ligát az angol politika játszotta ki ellenünk. És vérengzés is sokféle van. De olyan, mint a Zsallianwala Baghi… férjétől hallhatott erről…

LADY MOUNTBATTEN. Ahol őfelsége tábornoka végiggéppuskázott egy mindenfelől körülvett teret; aztán az egyik sarkán hason csúszva hajtotta ki a tüntetőket? Ő csakugyan túlhitlerezte Hitlert. Az európaiak sok méltatlanságot követtek el a világban, ezt nem lehet letagadni. Egy mentségük azonban van. Nagyon sokfélék vagyunk, s a szörnyetegek mellett mindig akadnak belátók, rajongók… A baghi vérfürdőt is honnan tudom? Nem a férjem dicsekedett véle. A Romain Rolland könyvéből. S azt, hogy ön ki volt – Kripalani felé – bocsásson meg, Mr. Kripalani – azt is az európaiak fogják igazán kihámozni. Föláll, megcsókolja Gandhit. Bocsásson meg, nem akartam a nacionalizmusát megbántani. El. Pyarelal kikíséri.

KRIPALANI. India, amint gyarmatból ötórai csevegéssé válik.

GANDHI elgondolkozva. Az angolok sokfélék, az asszonyaik is. Én két titkárnőt kaptam közülük. Hisz emlékszik, Miss Sladeet ismerte? Olyat Indiában alig találtam volna.

Birla jön Manuval, Pyarellal s még néhány házbelivel.

BIRLA. Tisztelje meg, még sok éven át mint vendég a házamat, Gandhizsi. A születésnapi ajándékomat kimérte már. Száz takaró a keresutrai menekült táborba…

GANDHI. Egy csepp a tengerbe. Nevetve. Nem tudna még százat keríteni?

BIRLA. Ön az egyetlen adószedő, akinek a kivetése ellen nem merek tiltakozni. Órájára néz. A mi költőnk, Szarozsini Naidu lelkemre kötötte, hogy a köszöntőjét meghallgattassam.

GANDHI. Még egy köszöntő? Hol lesz?

PYARELAL. A rádióban… már figyelmeztettem.

GANDHI. Persze, ő meg a rádió igazgatója lett. Hallgassuk meg hát az öreg, hű barátot.

PYARELAL beállítja a rádiót. Már elkezdődött…

SZAROZSINI NAIDU hangja a rádióból. Az előző világháború előestéjén azt hallottuk, hogy egy furcsa ember jött hozzánk Dél-Afrikából. Angliában nagy érdeklődéssel vártuk a jöttét. Azt mondták, különös evangéliumot hirdet, elütőt a modern világétól, de elütőt a régitől is. Gandhi a neve. London éppen nem divatos negyedében volt a ház, amelynek a lépcsőjén felkapaszkodtam. Ott álltam a nyitott ajtó küszöbén; benn egy ember ült a földön, egy fekete paplanon; körülötte furcsa kis dobozok, egy facsészéből fakanállal félelmetesen festő falatokat vett ki. Maga az? – mondja. Aligha – feleltem, olyan félelmes, amit eszik.

GANDHI. Így volt. Ez legalább igaz.

NAIDU. Így kezdtünk el egy barátságot, amely azóta is nő, fejlődik, annyi éven át.

A kert felől zaj hallatszik, mintha emberek özönlenék el. Birla és Pyarelal odalépnek az ajtóhoz. Naidu banga még mondja: „Tudtuk hogy valami csekély ügyben nagy erkölcsi győzelmet aratott Smuts tábornokon. Gandhi intésére Manu lehalkítja úgy, hogy bár szól, nem lehet hallani.

GANDHI. Mi az?

BIRLA. Elszánt felköszöntők érkeztek, Gandhizsi. Elárasztották az imateret, s valami táblát lengetnek a fejük felett.

PYARELAL. Menekültek … Bulawariak, ahogy a táblákról kiveszem.

GANDHI. Mondják meg, kíméljék a Birla úr gyepét. Csak a rádióban kell valamit meghallgatnom, s kimegyek… Egy szál virág, amit a menekültek hoznak, többet ér, mint a kongresszus s Lady Mountbatten együttvéve.

Manu a rádión babrál, Pyarelal közben visszajön, de a menekültek egy része is követi.

NAIDU HANGJA. Közös benne velük: hogy reményt hoz a reményvesztettbe, biztonságot a megrettentbe, fölemelkedést az elesettnek, az állati szenvedély lecsillapítását annak, aki józanságot s emberséget vesztett. Krisztussal közös benne a tanítás, hogy a szeretet a törvény betartása, Mohameddel…

Gandhi a beözönlő embereket nézi, akiket a szép szoba, a Mahatma s a többi úr jelenléte egy percre elfogódottá tesz. Egyikük még le is borul, a szomszédja azonban fölrángatja. Gandhi int Manunak, hogy zárja el a rádiót. Közben az egyik tábla is bekerül. „Mentsétek meg a hetvenezer hindut Bulawarban.”

GANDHI. Szakítsuk félbe az ünnepet. Itt, úgy látszik, fontosabb ügy jön a kerítésen.

VEZETŐ. Bocsáss meg, uram, ha nem a szabályos úton kerültünk eléd. Egy társunk vezetett, aki itt volt, amikor a rádió hozta a hangodat.

SZOMSZÉDJA. Igen, uram, innét jöttél az imatérre.

GANDHI a vezetőhöz. Látom, te vagy a vezető, beszélj.

VEZETŐ. Halljuk, uram, hogy a születésnapodat ünnepeled. Kívánjuk mi is, légy erősebb, mint az évek, amelyek kiszikkasztják a testet, s hamuval fedik a lélek tüzét.

GANDHI. Nem tartom fontosnak ezt a napot. Az embernek mindennap újra kell születnie.

VEZETŐ. Igaz. A jövő nap éppúgy vajúdással érkezik, mint ahogy a mai fájdalomba hal. Ezt mi tudjuk igazán, akik a csillagok közt számolgatjuk a gerendát.

EGY VÉRMESEBB PARASZT. Ne cifrázd, Hamilai… Gandhihoz. Hallottuk, Mahatma, a te rádióbeszédedet. Azt mondod, a szindiek híresek a piszkosságukról, vigyázzunk tehát a tisztaságra, mert a tífusz fog elvinni bennünket. Meg: tartsunk fegyelmet, s ne várjunk mindent a kormánytól. Meg hogy a műveltek, akik értenek valamihez, ne hagyják el a tábort, hanem maradjanak velünk. Mi meghallgattuk a te rádióbeszédeidet, sőt, ha igazat akarsz hallani: elegünk is van velük. Mert nem a tífusz az, amitől mi félünk, hanem az eső, ami bejön a sátorlapon. A kormányt sem kell féltened, hogy meghizlal bennünket. A művelt emberek pedig nem várták meg az intésedet, ott hagytak, mihelyt volt hová menniük.

BIRLA. Hogy beszélsz, te?

VEZETŐ. Igaz, így nem megyünk semmire. Új szónokot löknek előre.

PARASZT. A dolog úgy van, hogy mi sehogy sem értjük ezt, Mahatma. Bulawarból Zsinnah úr azzal kergetett el, hogy ti hinduk vagytok, nincsen itt helyetek. Aki el nem megy, levágjuk.

KÖZBESZÓLÓ. De még azt is, aki elmegy.

PARASZT. No, jól van, így egyezkedtek az urak. Fogjuk hát be a bivalyt, s gyerünk. Itt azonban azzal fogadnak, hogy Gandhi, mármint te, Mahatma, nem engeded, hogy a hindu nép akkora bűnt kövessen el, s a mozlimokat elindítsa napnyugat felé.

GANDHI. Úgy is van. Azért, mert más gyilkol, nekem nem kell gyilkossá lennem. Ha ott gonosztettet követnek el, mi nem leszünk gonosztevők. Ez világos.

PARASZT. De mi legyen akkor velünk? Vesszünk el az ő bűnük meg a magunk szentsége közt?

GANDHI. Nem értitek? A megtorlás megtorlást szül, s ennek nincs vége soha. Míg, ha mi megtartóztatjuk magunkat, s elszégyenítjük őket: ott is megszűnik az igazságtalanság.

VÉRMESEBB PARASZT. Álom az, uram. Minél lágyabb vagy te, úgy keményednek azok.

EGY ÖREG. Szép az a szelídség, Mahatma. De hisz mi nem is ölni akarunk, ahogy ők, még a kisgyereket is. Rakasd vonatra, s zsuppold ki az ő országukba. Mi meg hadd kapunk fedelet, itt Új-Delhiben meg másutt, s lássunk munkához, ahogy kívántad tőlünk.

GANDHI erélyesen. Aki el akar menni, az elmegy közülük. A kormány azonban minden erőszakosságot erőszakkal nyom el.

ÖREG. Hogy már a tulajdon kormányunk is így megkeményedett irántunk! Beszéld rá Zsawaharlalt, hogy essék meg rajtunk a szíve.

ASSZONY előre lép. Eh, ne siránkozz, öreg! Könnyű a szép kárpitok közt a hízelgést hallgatni, s a bűntől óvni, akinek fáj az éhségtől a hasa.

ÖREG. Meg ne sértsd azt a szent embert.

ASSZONY visszalöki. Tudod, mit mondok én teneked, Mahatma? Ha olyan nagy szent vagy, menj el a Himalájába, s hagyd, hogy mi rendet csináljunk Indiában.

GANDHI. A Himalájába? Imádkozz, hogy Isten elengedjen.

TIZENEGYEDIK KÉP

Ugyanaz a szoba. A hátsó részben Gandhi és Nehru a kereveten. A helyiség elülső része, minthogy a lejáró zsaluajtaja is be van hajtva, csaknem teljesen sötét. A hátsó rész magas ablakán át beeső fény csak a két államférfit világítja meg.

GANDHI. Negyedik hónapja ülök itt, s nem merem Új-Delhit itthagyni.

NEHRU. Ez szemrehányás, Bapu?

GANDHI. Nincs olyan imagyűlés, hogy az odacsúsztatott cédulák kérdései közt ákombákom betűkkel egyen ott ne legyen: Mikor indul a Pundzsábba, Mahatma?

NEHRU. Aljas ugratók.

GANDHI.… akik azt hiszik, hogy Gandhi, a halálra bátorító, gyávaságból halasztja az utat. Holott ezt a ti lőporos hordótok nem hagyhatom a hátam mögött.

NEHRU. A pundzsábi utat sosem helyeseltem. De a helyzet itt Delhiben mégiscsak jobb, mint szeptemberben volt.

GANDHI. Nem jobb. Erre énnekem érzékenyebb vevőkészülékeim vannak. Ha a mészárlás kevesebb is, a város mind jobban kicsúszik a kezünkből. Minden füstölög, mint a fa, amikor lobot vetni készül.

NEHRU. Ha tudom, hogy a kettéosztásnak ilyen következményei lesznek, bár a kényszer abszolútnak látszott, mégsem megyek bele.

GANDHI. Míg Noakali bozótjaiban vándoroltam, azt hittem, megértettem, hol tévedtem. Amit én szatiagrahának hittem, az erősek ragaszkodásának az igazsághoz, az a nép millióiban csak passzív ellenállás volt, a gyengék harcmodora, amely mihelyt erősnek érzik maguk, aljas hatalmaskodásba megy át. De mit értettem félre az elitben? Akik mint új Upasinadot idézték a mondataim, s az áldozattól részegen mentek a börtönökbe. Már akkor az uralkodásra spekuláltak? Mint a nép passzív ellenállása aktív gyilkolásba, úgy csapott át az önkéntes áldozatvállalás a tétlen hatalomélvezet ernyedtségbe. Az angol bürokraták több tisztességgel kormányozták Indiát, mint ezek a szatiagrahik.

NEHRU. Mert abban nőttek fel. Nem kellett átesniük a lelki próbatételen, amit a hatalom kézbe vétele jelent.

GANDHI. A szatiagrahi az igazság kezét fogja: ha belül vagy kívül a hatalmon.

NEHRU. Szatiagrahi? Emberek, Bapu! Akikkel, ha mi magunk őrizzük is az eszményeket, egy nagy emberi valószínűségszámítás szerint kell bánni.

GANDHI. Az európai machiavellizmus, egy kis hazai képmutatással leöntve.

NEHRU. Mindig mondtam, hogy Gandhi s én, mi ketten, más nyelvet beszélünk.

GANDHI. S én: hogy a különböző nyelv nem lehet az egyetértés akadálya.

NEHRU. Igen. Patel volt Gandhizsi Igen-embere; én meg a Nem-embere. Mégis engem jelölt örököséül. Mint föltettem: csodálatos belátásból, hogy az új korszak olyan sajátságokat kíván, melyek a régi vezérben nem lehettek meg.

GANDHI. Ki lát az ösztönbe: mi van s mi nincs a választásában?

NEHRU. De hátha épp itt hibázott.

GANDHI. Én a történtek után is helyesnek tartom a választásomat.

NEHRU. Én viszont gyanakszom, hogy ami köztünk annyi vitát kavart, valóban csupán nyelvi különbség-e. Nem fordított-e a helyzet? Hogy mi az Ó-India, s egy hasonlíthatatlan ember iránti tiszteletből, jól-rosszul megtanultunk egy nyelvet, amelynek a szavait mondjuk, a mögöttük levő fogalmakkal azonban többé nem tudunk mit kezdeni.

GANDHI mosolyogva. Az Isten például…

NEHRU. Akár az Isten is. Ön azt mondta a múltkor: „az igazság, melyet közönségesen Istennek hívnak”. Én azonban vagyok annyira európaizált, hogy ha igazságot gondolok, nem mondok mást.

GANDHI. Te istenfélő vagy, Zsawaharlal.

NEHRU. Lehet. Csak nem tudok hinni benne. Ez a felemásság az, ami most, az első percekben csődöt mond. Harrow-boy és fakír: mi legyek mint miniszterelnök? Mint akinek nagyon távoli szülők tulajdonságait kell magában egyeztetnie.

GANDHI. Nem az ősök, és nem is a nevelés! Az, hogy európai módra fogtatok hozzá, kompromisszummal, megalkuvással. S most a jobb részetek szenved a rosszabbtól. Kripalani már kiállt.

NEHRU. Én azonban nem vagyok olyan törékeny legény. Átverekszem magam a nehézségeken, s közben levizsgáztatom mind a kettőt, Gandhit és Európát, fonókereket s a civilizációt. Ön, persze, a jobb részt választotta. Ösztöne megőrizte, hogy hatalmon levővé legyen. Azért kapaszkodott, mint egy tornásztrapézba, India oszthatatlanságába. Míg mi robotolunk, Gandhi ott ül fölöttünk, ellenzékben velünk szemben. Ez tán jó is így…

GANDHI. Azt hiszed, a presztízsem mentem.

NEHRU. Nem, a léte sugárzását.

GANDHI. Ehhez joga van mindenkinek.

Pyarelal kinyitja a kerti bejáró zsaluajtaját.

GANDHI. Már gyülekeznek? Az órájára néz. Itt az idő! Nehruhoz. Megint kitűnőt veszekedtünk. A két lány is meg jelenik. Gandhi rájuk támaszkodva még egyszer visszafordul. Vigyázz, az öreg is keresztülverekszi magát.

NEHRU nevetve. A társadalmi egyletek szövetsége? Gandhi a két lány vállára támaszkodva elindul ki fele.

NEHRU Pyarelalhoz. Azt a pundzsábi utat nem gondolja csak komolyan?

PYARELAL. De, úgy hiszem. Egy reggel bejelenti, mint a noakaliit.

NEHRU. Ugrás a képtelenbe.

El a másik ajtó felé. Pyarelal magához vesz néhány papírt, s elindul kifele. Kinn a „Magasztalom keresztemet” című himnuszt éneklik. Birla és Devadasz a ház felől.

BIRLA villanyt gyújt. Senki… Úgy látszik, elkezdték már az istentiszteletet. Kinyitja az ajtót, hallgatózik. Ez a kedvenc zsoltára; nekem is meg kellett tanulnom. Furcsa, nemde, egy kapitalista szájából. Az ön édesapja sokra ráveszi az embert.

DEVADASZ. Úgy hiszem, nem ez a legnagyobb áldozat, amit a Birla ház gazdája hoz mostanában a kedvéért.

BIRLA. Mit tegyünk, kedves Devadasz? Az ínség nagy, s Gandhizsi fogalmai egy gyáros lehetőségeiről, mint a legtöbb emberé, homályosak. Fölnevet. Ismeri a mi Szarozsini Naidunk mondását: „Gandhi barátainak sok pénzükbe kerül őt szegényen tartani.” Mint pénzes nőnek, neki is van tapasztalata.

DEVADASZ. Gandhi környezetében – hogy magam is panaszkodjam egy kicsit – mégsem a barátai sorsa volt tán a legnehezebb.

BIRLA. Erről van egy kis sejtelmem. A követelmények embere mint apa! Ez egy négyzetcentiméterre túl nagy nyomást jelent. Viszont, valljuk meg, ahhoz, hogy négy szép fiat nevelt, magát kivéve, elég kevés hasznukat látta az ügyeiben.

DEVADASZ. Engem se kell már kivenni, Birla úr.

BIRLA. Hamilalt nem is kérdezem.

DEVADASZ. Ő tökéletesen elitta magát. Manilal a dél-afrikai hinduk közt játssza a kis Gandhit. Ramdasz volt a legokosabb; ő egy ipari cég képviselője lett. Amint látja, minden együtt van, amivel fiak az apai tekintély nyomását elviselni igyekszenek. Én mint legkisebb, akit már a bölcsőben kísérleti gyermekül szemelt ki, a legkönnyebben viseltem zsarnokságát.

BIRLA. Hogyne, Angliában, emlékszem, kitűnő titkára volt.

DEVADASZ. De aztán én is lekoptam róla. Deszai, Pyarelal titkároknak is jobbak voltak. Ő az elnézőbb, vagy azok bírják jobban a korával növő keménységét?

BIRLA. Belekerült abba az életszakaszba, amikor az ember jobb nagyapa, mint apa.

DEVADASZ. Igen? Egy kicsit fáj, hogy így van. Nemcsak önmagamért. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki nem mint Gandhit, csak mint magányos, sokat próbált öreget szeretem. Birlára néz. Szenved?

BIRLA. Gondolhatja, ez a vérözönben megvalósult álom.

DEVADASZ. Ezért is hagytam ott egy időre a családomat. Bár szemtelen igénytartásnak hathat; mellette akartam lenni. Valami új, kegyetlen vonást veszek észre a viselkedésében. Egyre könyörtelenebb lesz magához s másokhoz is.

BIRLA. A nehézségekhez mért teljesítményeket szeretne belőlünk s persze magából is kisajtolni. De ő az egyetlen gép, amelynek ilyen mértékben lehet emelni a hatásfokát.

DEVADASZ. Pyarelaltól tudom; hogy amikor az a noakalii útba belebetegedett, s kérte, hogy nővérét, Szusila doktornőt engedje át hozzá, azt üzente, gyógyuljon meg vagy haljon meg maga. S ez a pundzsábi utazás! Képes lett volna Manut és Abhát is magával vinni. Elgondolni is borzasztó!

BIRLA. Az az út még mindig itt van a levegőben.

DEVADASZ. Azért is jöttem, visszatartani.

BIRLA. Ha ő egyszer elszánta magát.

DEVADASZ. Vagy legalábbis a húgaimat. Azokat nem szabad legyilkolásra vagy még rosszabbra magával vinnie.

BIRLA sóhajt. Szörnyű idők! Hol van a mi angliai utazásunk? Ő, Naidu, maga, kedves Devadasz s szerénységem. A MacDonald konferenciája meghiúsult, a domíniumi status helyett elfogató parancsot hoztunk a hátunkon: de Shawtól a dokkmunkásig egész Anglia velünk foglalkozott.

DEVADASZ. Fiatalok voltunk.

BIRLA. S nem voltunk szabadok. Pyarelal a kert felöl, megrémülten.

BIRLA. Történt valami?

PYARELAL. Gandhizsi bejelentette, hogy halálig tartó, teljes éhezésbe kezd.

BIRLA elképedve. De hogyan? Ilyen egykettőre? A folyosón Nehruba botlottunk, ő még semmit sem tudott.

PYARELAL. Úgy látszik, ott, az áhítat közben!

DEVADASZ. De mért? Volt valami különös oka?

PYARELAL. Ami tegnap vagy két hete.

DEVADASZ. De ez őrültség! Most már minden szire-szóra koplalni fog. Elkoptatja a fegyvereit.

BIRLA. S főképp magát. Igen rossz karban van, szegény.

PYARELAL. Kalkuttában, a diadal ellenére, alig bírták visszahozni.

DEVADASZ. S ha nem lesz diadal? Ha szaván fogják… a feltételei.

Gandhi a két lányra támaszkodva a kert felől. Nyugodtabb vagy legalábbis nyugodtabbnak mutatja magát, mint amikor kiment. Ahogy a fiát meglátja, igyekszik kedélyesen megölelni.

GANDHI. Elengedett a szép Lakshi?… Rajazsi épp tegnap mutatta a fényképét az unokákkal. Jól vannak mind?

DEVADASZ. Jól, köszönöm… Egy percig némán nézik egymást. Apám, ez visszavonhatatlan?

GANDHI. Úgy látom, nem szoktál le róla, hogy megkérdezz dolgokat, amelyekre magad is tudod a feleletet.

DEVADASZ. Nem tudom helyeselni. Bocsásson meg: most az egyszer elvesztette a türelmét.

GANDHI. Látszik, hogy fogalmad sincs róla, hogy jön az ilyen elhatározás.

DEVADASZ. A hang… tudom. De most az egyszer a türelmetlenség, az játszotta ki Isten hangjának magát.

GANDHI kissé meghökkenve a lehetőségén. Az, hogy a parancs villámcsapásától füstölögve meghallgatom az ellenvetésed: végtelen türelem és alázat jele.

DEVADASZ. Apám a fennmaradt bántó esetekre szegzi a figyelmét, s a kudarcot látja, holott irtózatos sikereket ér el.

GANDHI gúnyosan. Felszabadítottam Indiát.

DEVADASZ. A mostani felekezeti harcban is ezrek életét menti meg nap mint nap, s még többekét is megmentheti, ha szokott kitartásában össze nem csuklik.

GANDHI. A döntés gyors volt, de nem elhamarkodott.

DEVADASZ. Egy kártyalapra tesz föl mindent, s ha meghal, eljátszotta.

GANDHI. Arról, hogy Delhiben hány életet mentettem meg, s hányat menthetnék meg, ember nem vezet statisztikát. De tagadom, hogy Delhiben megnyugtató vagy megnyugvóban lenne a helyzet. Épp fordítva: itt s most van minden kockán. S ha Delhi elveszett, elveszett India s India küldetése a világban. Felületes, türelmetlen beszéd, hogy türelmetlenség vert rajtam erőt. Mint a megtestesült türelem ülök itt ötödik hónapja már, s minden könyörgés, érvelés, emlékeztetés fegyveréből kifogyva nyúlok az utolsóhoz, hogy halálom felkínálásával ostromoljam meg a két domínium lelkiismeretét. Hiába vagy fiam: fogalmad sincs róla, mik a feltételei egy ilyen elhatározásnak, mennyire túl van érzelem és idegek játékán. India felosztásakor Nehru, a kongresszus, az alkirály mind attól rettegett, hogy éhezni kezdek, s meghiúsítom a megegyezést. De ez olyan kard, melyet kivonni csak végső bűn, nemzeti elvetemedés ellen szabad, amikor, mint most is, az égbe kiáltó vétek s Gandhi együtt, egy földön nem élhet tovább. Kis csönd. Becsülöm barátságodat s kérésed a szeretet jeleként jegyzem fel szívemben. De lásd be, hogy önhitt s türelmetlen dolog szót emelni, ahol ekkora érdekek döntenek.

TIZENKETTEDIK KÉP

Ugyanaz a szín, a függöny csaknem középig behúzva: a résen át az ablak beeső fényében Manu látható s egy sötétebb folt, az ágyán embrióként összezsugorodó Gandhi… Az előtérben, a függöny s bejárat közt: asztal, rajt balra kémcsövek, vegyszerek, jobbra nagy halom felbontott s felbontatlan sürgöny. A két testvér – Szusila orvosnő s Pyarelal – Gandhi vizeletét vizsgálja, illetőleg a sürgönyöket bontja s rendezi.

PYARELAL nővérére néz. Aceton?

SZUSILA. Hol vagyunk már attól! Az a második, harmadik nap vészjele volt. Ma… a hatodikon megszűnt a veseműködés. Az epruvettára néz. Annyi, mintha megszűnt volna.

PYARELAL. Közvetlen életveszély?

SZUSILA. A Mahatma tartalékai kiszámíthatatlanok. Az, hogy negyedik nap megint megjött a hangja… belebeszélt a mikrofonba, csak valami lelki atomrobbanással magyarázható. Mindenesetre jó lesz igyekeznetek.

PYARELAL fölbont egy táviratot. Ez szép.

SZUSILA. Pakisztán?

PYARELAL. Mridulabehn–Lahoréból; a mozlimok tudni szeretnék, mit vár tőlük.

SZUSILA. Ma nem volt hajlandó vizet sem elfogadni. Mint az ostort, úgy forgatja rajtunk s egész Indián, Pakisztánon, a halálát. Benéz a függönyön, jelet ad: Manu kijön egy pillanatra. Alszik?

MANU. Szendereg.

PYARELAL. Az előbb mintha suttogott volna.

MANU. Csak azt, hogy sosem érezte magát ilyen nagyszerűen… a hatodik napon. Manu visszamegy.

SZUSILA. Ezt a halála percén is érezheti. Ő is bemegy. Devadasz Kripalanival a ház felől.

DEVANASZ. Bevallom, nem hittem, hogy a böjtnek ilyen hatása lesz.

KRIPALANI. Annak a milliárd húrú lantnak, ami a tömeg, nem volt nagyobb játékosa.

DEVADASZ. Még vitába is szálltam vele – ami pedig egy fiútól több mint vakmerőség –, hogy elhamarkodott türelmetlenségből veti magát a böjtbe.

KRIPALANI. Türelmetlenségből? Kétségbeesésből. S győz, mert jobb szeretné, ha vesztene.

DEVADASZ. Az ő hite az emberekben határtalan. S egy-egy ilyen fellebbezésben, mintha ez az isteni vagy gyermeki bizalom tenné a csudát.

KRIPALANI. Gyermeki bizalom, amelynek a sötét aggastyáni tudás a fedezete. Pyarelalhoz. Van remény, hogy feladja?

PYARELAL. Nem tudom. Az az ötszázötven millió rupia, amit a pakisztániaknak visszaadtunk, nagy örömet szerzett neki.

KRIPALANI Devadaszhoz. Ez valóban nagy tett volt Nehrutól; az indiai bank Pakisztánra eső aranyát, melyet lefoglaltunk, a böjt érdekében kiadni nekik.

DEVADASZ. S a legalkalmasabb Pakisztán megpuhítására.

PYARELAL. Az új ebben a böjtben – s ezért adja fel nehezen –, hogy most mintha magára a böjtre is gyanakodna. Hogy nem zsarolás-e az is?

DEVADASZ. S bizonyos magasabb értelemben az is. Ha magatokba nem szálltok: meggyilkoltok.

KRIPALANI. Melyet ki így, ki úgy fordít le magának. „A Mahatma arra kér, hogy szálljak magamba, megteszem.” Vagy: „Mentsük meg egy kis magunkba szállással szegényt.” Vagy: „Ne hagyjuk magunkon száradni, hogy meggyilkoltuk.”

DEVADASZ. Egy tömegjelenségben a motívumoknak ez a tarkasága kikerülhetetlen.

KRIPALANI. De ő épp ebbe rémül most bele. Hogy a szatiagraha passzív ellenállás volt, a börtön vállalása út a hatalomhoz, s a böjt, mint Pyarelal mondja, a zsarolás járványát váltja ki.

Odabenn beszéd.

SZUSILA Gandhi fölé hajolva. Pyarelalnak nagyszerű sürgönyei vannak.

PYARALEAL széthúzza a függönyt, s bemegy. Mridulabehn azt sürgönyzi Lahoréból, hogy ottani ismerősei aggódnak Gandhi egészségéért. Olvassa. S szeretnék tudni, mit tehetnének érte, mit vár pakisztáni mozlim barátaitól, beleértve a kormány szolgálatában álló politikusokat.

GANDHI halkan, de szenvedéllyel. A Guzsaratban megint megtámadtak egy menekült karavánt.

PYARELAL a Mahatma fölé hajolva. Az még a böjt előtt volt… Cazanfar Ali kán, Pakisztán menekültügyi minisztere kijelentette, hogy Gandhi böjtje szemnyitó lesz. Nemcsak Indiában, Pakisztánban is ráeszmélnek, milyen gyalázatba borították maguk.

GANDHI kis szünet után. Ez szép kijelentés volt Ali kántól.

KRIPALANI. Ma reggel százötven mozlim vonult ki körmenetben Szabzi Mandikuba, s a helység lakói éltetéssel fogadták s gyümölccsel kínálták őket.

GANDHI halvány mosollyal. Úgy, mint ti engem. Sürgönybe, szép szóba, fraternizálási hírekbe csomagolt gyümölcsökkel. S a böjtölő tehetetlenül falja a gyümölcsöt… Sok kell belőle… egész piac, hogy hinni tudjon nekik. Pyarelalhoz. Az a gyűlés… Praszadnál. Kripalanihoz. Az utódod, a kongresszus elnöke egész Delhit odagyűjtötte… Nyilván nem tudtak megegyezni.

PYARELAL. Ma reggel megint összeültek.

GANDHI. Ha a Mahasztaba emberei ott nincsenek köztük, nem ér semmit az egész.

PYARELAL. Biztos, hogy ott vannak. Nehru érkezik.

GANDHI. Ki az? Nehru? – Zsawaharlal milyen gyümölcsöt hoz nekem? Nem, annyira telhetetlen nem vagyok azért. Ő ötszázötven millió rupiát engedett át Pakisztánnak. Egy államférfitól több, mintha a karját küldte volna el. Egyrészt pénz; másrészt visszavont határozat… Ami sohasem kellemes.

NEHRU. Nem fogjuk megengedni, Bapu, hogy itthagyjon bennünket. Minden garanciát meg fog kapni, Praszadnál, aki csak számba jöhet, mind együtt van.

GANDHI. Minden garanciát… Amivel az ellenállásom megtörhetitek? Csak azt az egyet nem, amitől a lelkem megnyugodhat. Mi volt Kalkuttában, milyen fraternizálás! S a vér folyik tovább.

NEHRU. Kalkuttában nem. Másutt őrjönghettek, Kelet- s Nyugat-Bengália őrizte ígéretét.

GANDHI. Ez igaz. S ha Delhi, India szíve, hasonló példát… Telefon az előtérben.

PYARELAL. Igen, ébren. Zsawaharlalzsival beszélget. Visszamegy. A kongresszus elnöke. Befejezték a tárgyalást. S átjönnek a Birla házba, Gandhizsi elé terjeszteni a pontjaikat.

GANDHI csak int, Pyarelal visszamegy a telefonhoz. Szeretet az van… Csak az érveimet nem tudják elfogadni. Egy egész kontinens színlelte szeretetből, hogy ért. De én színleléssel nem hagyom többé megtéveszteni magam. Befelé kell a fáklyát fordítanunk. Megtisztulást követelek.

Ellankadva hátradől, a jelenlevők némán nézik. Kintről lépések, hosszú sorban a küldöttség, húsz-huszonöt ember, az élén Raszendra Praszaddal, aki Nehru mellett, Gandhival szemben helyezkedik el. A többiek az ágy körül, ki az ablaknál: egyesek az előtérben.

RASZENDRA PRASZAD. Szeretett Gandhizsi. Az a nyugtalanság és felelősség, amelyet böjtjével lelkünkre vetett, s amely úgy terjedt és erősödött, ahogy az orvosi jelentések a világban szétfutottak, arra késztetett bennünket, a kongresszus elnökét, Delhi város elöljáróit, a legzaklatottabb három városrész, Karol Bagh, Sabzi Mandi és Paharganzs szószólóit és sok más szervezet küldöttjeit, hogy lakásomon összegyűlve, megtárgyaljuk, hogy ez a Delhi város, melyben az ön nagy lelke törékeny bilincsét tördeli, s amely ellen e böjt elsősorban irányul, milyen kezességet vállalhat, hogy azzal ön megelégedve, a lelkiismeretünket ostromló koplalást s éhezést megtörje.

GANDHI. Mielőtt folytatná, kedves Raszendra Praszad, figyelmeztetnem kell önt s akik eljöttek ide, nehogy megtévesszük egymást. Én sosem vagyok olyan boldog, mintha az igazságért koplalhatok, s ez alkalommal még több boldogságot szerzett a böjt, mint eddig bármikor. Ne csapjon hát be senkit a részvét, melyet pusztuló testem kelt afelől, amit lelkében valóban vállalni tud. Amint engem se csaljanak meg, hogy – a hangja annyira lehalkul, hogy nem hallani.

SZUSILA fölé hajol, úgy tolmácsolja.… hogy a böjt idő előtti megtörésére bírjanak.

RASZENDRA PRASZAD. Ettől nem kell félnie, Gandhizsi. Számot vetettünk azzal, amit ígérhetünk, s minthogy néhány fontos aláíró még hiányzott…

GANDHI közbeszól. Az RRS képviselője itt van?

RASZENDRA PRASZAD. Igen, Goywami Ganes Datt, az RRS és Narain Dasz a hindu Mahasztaba nevében írták alá a kötelezvényt, amelyet most, ha megengedi, Gandhizsi, felolvasok.

GANDHI. Kérem.

RASZENDRA PRASZAD olvassa. Az itt összegyűltek azt a szívből jövő óhajukat szeretnék kijelenteni, hogy hinduk, mozlimok, szikhek s a többi vallási közösség tagjai, megint mint testvérek, tökéletes barátságban élhessünk Delhiben, kezességet vállalva, hogy a mozlimok életét, tulajdonát, hitét védeni fogjuk, s a Delhiben lejátszódott események nem ismétlődnek meg…

GANDHI inkább magának. Úgy legyen.

RASZENDRA PRASZAD. Biztosítani akarjuk Gandhit, hogy a Din Mauri-i évi vásárt idén éppúgy megtarthatják, mint az előző esztendőkben. A muzulmánok éppúgy, mint a múltban, szabadon közlekedhetnek Sabzi Mandi, Karol Bagh, Paharganzs s egyéb városrészekben. A mecseteket, amelyeket a mozlimok otthagytak, s melyek most a hinduk és szikhek birtokában vannak, visszaadják, s a mozlimoknak fenntartott területeket erőszakkal nem foglalják el. Nem támasztunk akadályt a Delhiből kivándorolt mozlimok visszatérése elé, s ha a visszatérést választják, iparukat is folytathatják, mint előbb. Biztosítjuk, hogy mindez a mi személyes erőfeszítésünk eredményeként lesz így, s nem a rendőrség vagy katonaság segítségével. Kérjük Mahatmazsit, hogy adja föl böjtjét, s vezessen tovább is, mint idáig bennünket.

Hosszú csend.

GANDHI. Amit hallottam, mélyen meghat. Mindent megadtak, valóban, amit kértem. De ha ez azt jelenti, hogy csak a delhii vallásbékéért érzik felelősnek maguk, s az ami az ország más részén történik, nem gondjuk… akkor a biztosíték semmit sem ér. Hevesen, de egyre gyengébb hangon. Itt az újság… olvashatják az Allahabadban történteket. Ha az RRS s a Mahasztaba képviselőnek az aláírása nem megtévesztés, képmutatás, akkor nem lehetnek közömbösek az emberi őrültségek ilyen kitörései iránt, ha az nem is Delhiben történik. Delhi India szíve, s akik itt vannak, Delhi krémje. Ha Delhi nem tudja elhitetni e kontinenssel, hogy lakói testvérek, mi lesz. Elfúl.

PYARELAL tolmácsolja. Mi lesz a két domíniumból.

SZUSILA. S mi lesz Hindosztán sorsa, ha ők civakodásba merülnek. Csönd.

GANDHI összeszedve magát. Semmi sem lehet hibásabb, mint elhitetni, hogy Hindosztán csupán a hinduké, Pakisztán viszont a mozlimoké. A menekülteknek meg kell érteniük, hogy ha itt, Delhiben, úgy, ahogy én kívánom, rendet teremtenek, csak akkor lesz rend Pakisztánban is. A menekültek képviselői felé. Nem vagyok az az ember, aki, ha azt látom: megcsaltak vagy magam megcsalattam magam, egy új böjttől, sokkal súlyosabbtól, visszariadok. Ne kötelezze tehát magát senki arra, amit később megbán. Száz százalékos őszinteséget kérek és bátorságot, hogy akiben csak egy századrész hiányzik, előálljon és megmondja.

Csönd.

GANDHI a muzulmánok képviselői felé. A muzulmánok képviselői a böjt alatt többször is felkerestek: mint legérzékenyebbel, az ő szemükkel figyeltem a várost. Most megkérdem, meg vannak-e ezekkel a pontokkal elégedve. Halk igenek. Egyben azt is megkérdem, mi az alapja annak a gyanúnak, hogy ők itt élnek ugyan az Indiai Unióban, mert másképp nem tehetnek, de nem tekintik Indiát hazájuknak. Én azt hiszem, ez a gyanú alaptalan. S ha egy hindu az ő szívében azt hiszi, hogy a mozlimok barbárok, pogányok, akik nem képesek Istent felfogni, annak nincs helye ebben a társaságban. Csönd. Egy mozlim barátom Bengáliában egy könyvet adott nekem, amelynek írója azt állítja, hogy a Korán szerint a kafirok, azaz hinduk rosszabbak a mérges kígyónál, s csak arra valók, hogy kiirtsák őket, s nemcsak nem bűn, de érdem: erő s csalás minden nemét kihasználni ellenük. Én azt hiszem, egyetlen istenfélő mozlim sem rokonszenvezhet ezzel a hittel, még titokban sem. Sokan viszont a hindukról azt állítják, hogy bálványimádók. A bálvány azonban csak jelkép, és senkinek sem jut eszébe imádni. Nagy lélek kell ahhoz, a másik ember meggyőződését megérteni s méltányolni. Ebben kell versenyezni, nem a rágalmazásban. Megint letörik.

RASZENDRA PRASZAD. Azad pap felelne Gandhizsinak.

MAULANA AZAD. A garanciához, melyet Delhi küldöttei adták, nincs mit hozzátenni. De nem hagyhatom válasz nélkül, amit a Mahatma a Korán tanításáról előhozott. Az a megjegyzés, amire Gandhi hivatkozott, az őrültség tünete, amely az utóbbi időben az emberek egy részét elfogta.

MÁSIK MOZLIM. Én pedig azt tagadom egész kategorikusan, hogy az én muzulmán testvéreim nem tekintik Indiát hazájuknak. A nemzeti ügy harminc esztendős szolgálata hazudtolja ezt az állítást. Hazaszeretetünket sérti, aki hűségnyilatkozatot kér tőlünk. Nem most szólítjuk fel először azokat, akik nem így éreznek, hogy hagyják ott Indiát, s menjenek Pakisztánba: Gandhi kérdésére, hogy meg vagyunk-e elégedve a nyilatkozattal, azt mondjuk: a böjt kedvező fordulatot hozott a lelkekben, s a felolvasott biztosíték minket teljesen kielégít. Épp ezért csatlakozom Praszad kéréséhez, törje meg a böjtöt.

DATT. Ugyanezt kérem a Hindu Mahasztaba és az RRS nevében.

PAKISZTÁN FŐMEGBÍZOTTJA. Én mint Pakisztán főmegbízottja szeretnék szólni. Ha eljöttem ide, csak azért tettem, hogy Gandhizsit a pakisztáni nép feléje forduló szeretetéről, aggódásáról biztosítsam. Táviratok ezreiben jön felém ez az aggodalom, s ha valamit tehetek, ami a böjt megtörését siettetheti, mondják, s megteszem.

EGY SZIKH. A szikhek nevében kérem ugyanezt.

GANDHI. Úgy hát valóban nem tehetek mást, mint hogy megtörjem a böjtöt.

Megkönnyebbült mozgás. Manu előrejön, s limonádét kever egy pohárba.

GANDHI. Bár lenne a szívekben minden úgy, ahogy a nyelv vallotta, s Delhi úgy vinné szét a békét, mint ahogy a szív löki szét a vért, a két domínium legtávolabbi ízeibe. Akkor megint százhuszonöt évet kívánnék élni vagy tán százharminchármat, mert egyesek szerint ez az emberi kor legfelső határa.

Fölzendül a hindu mantra: „Vezess az igazságra. A sötétség felől a napfényre. Halálból a halhatatlanságba.” Manu a gyümölcslével a feltámogatott Gandhi fölé áll.

TIZENHARMADIK KÉP

Ugyanaz a helyiség. A színt kétfelé választó függöny leesik, mögötte az előző szín szereplői kivonulnak. Az előtér a kerti lejáró felől kap erős világítást: az üvegajtón látható kertrész felé vonva a figyelmet. Pyarelal az előző képbeli asztalnál újságcikkeket vág ki és kerít be. Rendőrminiszter a ház felől.

RENDŐRMINISZTER benéz. Szabad?

PYARELAL. Tessék, miniszter úr.

RENDŐRMINISZTER óvatosan. A Mahatma?

PYARELAL a függönyre mutat. Szardar Patellel tanácskozik.

RENDŐRMINISZTER. Ah, Patellel. Kis habozás után. A döntő megbeszélés tehát! Az egész város tele van vele – halkabban –, hogy Nehru és Patel a Mahatma ölébe tették le a sorsuk: ki menjen, ki maradjon.

PYARELAL kitérően. Gandhizsi az új alkotmánytervezeten dolgozik egész nap.

RENDŐRMINISZTER. A kongresszus csupa találgatás. Tudja, milyenek a képviselők; mind helyezkedne, de nem tudják, merre. Nehru, azt mondják, közelebb áll Gandhi szívéhez, a hindu–mozlim viszályban is több meggyőződéssel követte őt. Patelnek van egy kis antimozlim híre, de vérbeli politikus, nagyszerű adminisztrátor.

PYARELAL. Jelentsem, hogy itt van?

RENDŐRMINISZTER. Dehogy, a világért se háborgassuk a sors szövőit. Jobb is, ha előbb Pyarelalt tájékoztatom… Azt a fiatalembert azóta többször is kihallgattuk.

PYARELAL. Madan Lalt?

RENDŐRMINISZTER. Ez nem elszigetelt dolog. Az a kis bomba házi gyártmány, de az indulat…

PYARELAL. Az újságok azt írták róla, hogy pundzsábi menekült, s a kilakoltatások keserítették el.

RENDŐRMINISZTER. Igen, egy mecsetben lakott, melyet a múltkori megállapítások értelmében ki kellett üríteni. De voltak más természetű… hogy úgy mondjam, nemzeti sérelmei is.

PYARELAL. Az ötszázötven millió rupia.

RENDŐRMINISZTER. Az, s a böjt óriási sikere. Úgy érzik, a Mahatma megkötözi az ősi ellenséggel szemben a kezük.

PYARELAL. Az RRS főideológusa egyenesen dezavuálta a megállapodást.

RENDŐRMINISZTER. Igen, s a Mahasztaba is forr. Ami ennek az ügyetlen fiatalembernek nem sikerült…

PYARELAL. Csakugyan, elég ügyetlen volt… A kertfalon ott a bombanyom… ötven lépésre robbant az imatértől.

RENDŐRMINISZTER. S egy öregasszony fülelte le. Nem nevetséges? Gandhizsi, mint hallom, megtartotta a tegnapi imagyűlést.

PYARELAL. S a mait is megtartja… Fél óra múlva.

RENDŐRMINISZTER. Nem lehetne lebeszélni erről?

PYARELAL. Amennyire húsz év alatt megismertem, s a mostani hangulatát látom: teljesen kizárt.

RENDŐRMINISZTER. De ez borzasztó! Így odaengedni nap mint nap, a merénylők célpontjául? Megérti, milyen felelősség ez? Nemcsak önön vagy rajtam, az egész kormányzaton.

PYARELAL. Ő mint hívő azt tartja, nem a merénylők, csak Isten veheti el az életét.

RENDŐRMINISZTER. Ezen az alapon az egész rendőrséget leépíthetjük… Nem lehetne elutaztatni?

PYARELAL gúnyosan. Hová? Pakisztánba?

RENDŐRMINISZTER. A lehallgatóm… egy alkalmazottam részt vesz a gyűléseken, azt mondta, Whardaba az ottani asramjukba készül.

PYARELAL mosolyogva. De nem rögtön. S nem a rendőrség gondjainak a megkönnyítésére.

RENDŐRMINISZTER. Hogy beszél ön is, Pyarelalzsi? Ez a legrosszabb, hogy a környezete is így megadja magát a könnyelműségnek. Mi ez? Önök is azt hiszik, hogy ha Isten nem akarja, a golyó két lépésről is elkerüli. Isten nem védi, aki a lángba szalad.

Gandhi és Patel a függöny mögül.

GANDHI nem veszi észre a sarokban álló rendőrminisztert. Nehrunak írtam már: nem engedem el. Hogy akarjuk a mozlimokat s a hindukat egy országban tartani, ha két ilyen nagyszerű ember, akiknek a tulajdonságai kiegészítik egymást…

PATEL a rendőrminiszterre néz. Gandhi kívánsága mindig parancs volt számomra. Igyekezni fogok az össze nem férőt összebékíteni. Meghajlik a miniszter felé s el.

GANDHI a rendőrminiszterhez. Bizonyára az egészségem miatt van gondban… Köszönöm, kihevertem a böjtöt. Az út az imatérre már nem okoz nehézséget.

RENDŐRMINISZTER. Nagyon örülök, Gandhizsi. Most már csak azt szeretném, ha az épsége felől éppoly nyugodt lehetnék… Nem vett észre semmiféle mozgást tegnap az imatéren?

GANDHI. Úgy érti, nem láttam-e egy újabb merénylőt a tömegben ide-oda tolakodni? A megfelelő célzási lehetőséget keresve?

RENDŐRMINISZTER. Az ön lélekjelenléte már mondaszerű. Egész Delhi erről beszél. Hogy a robbanásra az arca sem rándult meg. Csak a tömeget intette fegyelemre.

GANDHI. Mert nem tudtam, mi történt. Azt hittem, katonák gyakorlatoznak a szomszéd telken. Csodálatot akkor érdemeltem volna, ha a merénylet sikerül, s én felfogva, mi történt, ott tudom tartani arcomon a mosolyt. Isten, mondom, s úgy halok meg.

RENDŐRMINISZTER. Ez önnek tán szép befejezés lenne … Indiára azonban iszonyú csapás.

GANDHI mosolyogva. S a rendőrminiszterre?

RENDŐRMINISZTER. A bánaton kívül, borzasztó gyalázat… Csak azt engedné meg, hogy a közönséget egy kicsit átkutassuk. A gyanús alakokat szemmel tartsuk…

GANDHI. Megtapogassuk. Hogy még rendőri felügyelet alatt imádkozzam is! Ha az a sorsom, hogy egy szegény, félrevezetett őrült oltsa ki az életemet… Azt a fiút is jobb, ha elengedik… Ő azt hitte, a rossz kiirtásáért áldozza fel magát. A Védákban meg van írva: ha egy gonosz támad a világban, Isten támaszt olyat, aki elpusztítsa. Ő tán Isten fegyverének képzelte magát. Meg kell győzni; hogy nem mindenki gonosz, aki másként gondolkozik, mint mi.

RENDŐRMINISZTER. Ez már a papok dolga, nem a rendőrségé. Bár, ha így megy, mi is papok leszünk; nemsokára.

GANDHI. Bár már ott tartanánk.

Abha, aki a beszélgetés alatt a kertajtó felől bejött, s ott megállt, felemeli a kis acélóráját, így mutatja, hogy ideje, menniük kell.

GANDHI. Ön megtette az ön rendőri dolgát… a többit bízza Istenre.

Rendőrminiszter meghajol, s indul. Közben majd beleverődik a sietve érkező Kripalaniba.

GANDHI indulóban Kripalanihoz. Most már csak utána…

KRIPALANI. Egy pillanatra, Gandhizsi. Egy lapot mutat. Ez a Reuter-jelentés tán elkerülte a figyelmüket. Ali khán, Pakisztán ENSZ megbízottja New Yorkban arról számolt be, hogy Gandhi böjtjének az eredményeként a hind–mozlim barátkozás soha nem tapasztalt hulláma csap át az egész szubkontinensen.

GANDHI nézi a kőnyomatos lapot. Ez csakugyan örvendetes.

KRIPALANI. A böjt volt, úgy érzem, a nagy fordulópont. Most már igazán az alkotások kora következik. Az új alkotmány, a társadalmi egyesületek szövetsége.

GANDHI. Mért mondja Kripalani ezt most?

KRIPALANI bátorságot véve.  Mert attól félek – már rég, de egyre jobban –, hogy mi, az egész India, megbántottuk Gandhit. Mint a kifutni készülő hajó, itt van még köztünk, vitorlái azonban már egy földöntúli szél hívásától dagadoznak.

GANDHI. Nem végzem-e napi dolgaimat? Szerkesztek alkotmányt! Közvetítek Nehru és Patel közt…

KRIPALANI. A Birla ház kerítésén a csorba… betetőzte a bántalmakat.

GANDHI. Őrültek minden országban akadnak.

KRIPALANI. De ez nem magányos őrült… Az ő őrülete összefügg a másfél éve tartó őrjöngéssel. Az fordult a kezeket lefogó kéz ellen. Épp az keseríti el őket, hogy érzik, kifut alóluk a talaj. Jön a kor, amely százhuszonöt évnyi munkát kér mindenkitől. Addig azonban…

GANDHI gúnyosan. Amíg az ő dühük uralkodik…

KRIPALANI. Amíg a szeretet dagályán az ő kétségbeesésük is ott hányódik…

GANDHI. Bújjak el?

KRIPALANI. Tudom, hogy Gandhizsi nem becsül engemet… Nem úgy, mint másokat. Gyenge embernek tart, akiben túl sok a kétely, meghasonlás. De mikor választani kellett, hogy a politika hajósa, vagy az ön tanítványa legyek… Nem azt kérem, hogy magát kímélje. Ne bélyegezze meg Indiát.

GANDHI. Mivel?

KRIPALANI. A halálával. Borzasztó lett volna, ha az a bomba talál. S Gandhit az őrjöngő India öli meg.

Manu is megjelenik a nyitott kertajtóban.

GANDHI. Isten csak az utat írta a szívünkbe s a bizalmat, hogy az hozzá vezet. Az óvakodás – a fordulók és leshelyek félelme valóban a kishitűek osztályrésze.

Gandhi a két lányra támaszkodva elindul lefelé. Kripalani lesújtottan néz utánuk.

PYARELAL a folyosó felől, átöleli Kripalani vállát. Nem hallgatja meg? Politikai téma lesz. Az alkotmány fölépítése, a falvak ötös sejtjeitől… a kongresszusig.

Ebben a pillanatban gyors egymásutánban három lövés hallatszik.

PYARELAL. Mi ez? Lerohan.

KRIPALANI. Tudtam.

Emberek hozzák Gandhit.

MANU izgatottan magyarázza. Egy ember… azt hittem, a lába elé akar esni… Hogy utat csináljak, félretoltam, ő azonban ellökött, mélyen meghajolt s rálőtt…

EGY EMBER A TÖMEGBŐL.  Ő meg csak azt mondta: Isten. S összerogyott.