Nyitóoldal


Galilei (1953)


SZEREPLŐK
GALILEO GALILEI
NICCOLINI
NICCOLININÉ
CASTELLI, apát
MACULANO, páter
SINCERI, pater fiscale
BARBERINI, bíboros
RICCARDI PÁTER, a Szent Palota háznagya
INCHOFER ATYA
PASQUALIGO, bíboros
OREGIO, bíboros
BENTIVOGLIO, bíboros
SCAGLIA, bíboros
GINETTO, bíboros
GIPSIUS, bíboros
BORGIA, bíboros
ZACCHIA, bíboros
AGG BÍBOROS
TORRICELLI
GIULIETTA, Niccolininé szolgálólánya
MÁRK, az inkvizíció írnoka
LANDOLFO, RODOLFO, VILHELMO, TONIO Galilei őrei
JACOPO, Galilei szolgája
MIKOLA, öreg szolga
LUKÁCS, az inkvizíció hóhéra


ELSŐ FELVONÁS

Loggia a toszkánai nagyherceg római palotájában, a Villa Mediciben, a Monte Pinción. A háttérben, a loggia két oszlopával három mezőre osztva, a palota kertje, szőlőkön, romokon túl a Giovanni in Laterano. A színpad bal oldalán lejáró a kertbe, jobboldalt elöl ajtó Galilei szobáiba, hátrább folyosó a palota más részébe. A loggia párkánya előtt reggelire terített asztal, Niccolininé, a toszkán követ felesége, egy csokor mimózát zilál szét a vázában, Giulietta Galilei lakosztályából jön.

NICCOLININÉ harminc év körüli asszony, egyszerre mozgékony s előkelő. Az apai házban a nőket messze meghaladó műveltséget kapott, de szíve, tapintata, az élet mélyére rátaláló asszonyi ösztöne megőrzi tőle, hogy „tudós nő” legyen. Fölkelt már Galilei úr?

GIULIETTA. Föl; már a kis gépét fabrikálja. Így jár, ni – s egy kereket hajt majd.

NICCOLININÉ. Nem mondta: nem költené el inkább ott bent a reggelit? Egy kicsit frissecske még.

GIULIETTA. Nem. Nagyon örült a szép időnek. Á, kinn fogják az öreg zarándokot a jóltevő…– valami furcsa szót mondott – megvendégelni. Nagyon helyes. Segít asszonyának a rakodásban, közben elmosolyodik.

NICCOLININÉ. Mit mosolyogsz?

GIULIETTA. Olyan kedves öregúr. Ha bemegyek, mindig tréfál. Minden reggel megkérdi, mit álmodtam. Azt mondja: bérbe venné a fejem éjszakára, hogy legalább valami könnyű álma legyen. Miért?, mondom, Galilei úrnak olyan nehéz álmai vannak? – Van egy kis csöve – a két vége üveg. Na, nézz bele Giulietta, azt mondja, mi lehet ez. Hű, de szörnyű volt ám. Mondom, valami vízi skorpió. S mit gondol, asszonyom, mi az? Bolha!

NICCOLININÉ. Igen, most már jobb kedve van egy kicsit.

GIULIETTA. Hanem amikor Rómába ért, a gyaloghintóból, azt hittem, mindjárt a koporsóba tesszük… Micsoda istentelenség is, ilyen öreg embert abban a nagy télben Firenzéből ideabajgatni. Elmondta, hogy Aquaviventében, ahol a pestis miatt vesztegelniök kellett, a nagy hidegben a kerítés alatt dudáltak éjjel a farkasok. Bizalmasan. Igaz volna, amit mondanak?

NICCOLININÉ. Mi?

GIULIETTA. Hogy ilyen szelíd ember… a vallás ellen… azért…

NICCOLININÉ az asztalon rakosgatva, mintha nem hallaná. Hozz már egy kis lépesmézet, azt nagyon szereti. Giulietta el.

GALILEI a szobájából, arca, mint a szikla, melyről minden fölösleget lehordott az idő; de széles homlokán s alatta a mélyen ülő szemben derű. A rakosgató Niccolininét nézi, aki háttal áll neki. Milyen frissek ebben a házban. Ahogy ott rakosgat, Niccolininé, két óra reggeli ébrenlét van a mozgásában.

NICCOLININÉ. De Galilei úr is friss, hallom, már dolgozik. Giulietta terítés közben egyszer csak elmosolyodott; rögtön tudtam, hogy arra gondol, amit Galilei úr mondott neki. Hellyel kínálja Galileit, maga is leül. A lánya, Maria Celesta nővér, az arcestri apácák, Cedi hercegné; mind így mosolyognak, ha eszükbe jut.

GALILEI. Igen, ha meghalok, azt is így fogják újságolni. Hallottad, hogy az öreg Galilei meghalt?… és egymásra mosolyognak.

NICCOLININÉ. No, ez már túlzás.

GALILEI. Nem, abban is lesz valami mosolyognivaló. Giuliettához, aki közben visszatért a mézzel. Igaz, Giulietta?

GIULIETTA. Miket beszél, Galilei úr? Én még eztán akarom keresztapának meghívni.

GALILEI. Miért? Férjhez mégy?

GIULIETTA. Majd tíz év múlva.

GALILEI a tejét hörpöli, fölfedezi a lépesmézet, kicsit öregesen, de választékosan eszik. Nem furcsa ez, Nicoolininé asszony, hogy egész életemet a férfiak dolgának szenteltem – mert az igazság, bocsásson meg, mégiscsak férfidolog –, s az asszonyok barátsága és mosolya az egyedüli, ami öregségemnek megmaradt. Maga logikát is tanult, mire következtet ebből a fonákságból?

NICCOLININÉ. Nem hiszem, hogy a kiinduló tétel – a premissza – igaz lenne, így sem magyarázni, sem következtetni belőle nem merek. Épp elég sok férfitisztelője van a világ minden részén. A tanítványai!

GALILEI. Ó, a tanítványok, Niccolininé. Azoknak én valami prédára hagyott vén bánya vagyok.

NICCOLININÉ. S a barátok, akik egyszerűen szeretik. Nem akarok az uramról beszélni, aki valóban kis ember ahhoz, hogy egy Galilei barátja lehessen, de gazdánk, a fiatal nagyherceg.

GALILEI. Senki sem tudja jobban, Niccolininé asszony, mivel tartozom a követ úrnak s a nagyhercegnek. De ha az ember ilyen háromszor megismételt meghívót kap olyan barátságos testülettől, mint az eretnektévelygések elleni Szent Hivatal, a pártfogók pártfogása úgy olvad el, mint rossz álomban karfa és kilincs. Kis hallgatás. Az öregségben ez a szép s szomorú: az ember túlságosan tisztán látja, mi az, ami igaz s mi az, ami nem. A maguk, asszonyok szeretete, az igaz.

NICCOLININÉ. Tán mert nem vagyunk titkos versenytársai. Nem vagyunk megsértve, hogy nem vagyunk Galileik. Vagy ha csípősebb magyarázatot akar: az asszonyok borsódzása a hálától: ott tudnak igazán szeretni, ahol nincs hálára ok.

GALILEI. Ó, ez nagyon igaz, s ha nem ismerném a szájat, amelyben az elmésség előbb születik meg, mint a bennrejlő célzás, nyílnak is tekinthetném. Senkihez sem voltam rossz, csak asszonyokhoz… Gyermekeim anyját, aki, mint tudja, nem volt feleségem – s tizennyolc legjobb évemet otthagytam Pádovában.

NICCOLININÉ elpirulva. Igazán nem erre céloztam.

GALILEI. Két lányomból meg apácát csináltam, a rossz nyelvek szerint, hogy a hozományukkal ne legyen gondom.

NICCOLININÉ. Maria Celesta azt mondja: nem kíván szebb sorsot, mint hogy az apja barátja lehet.

GALILEI. Igen, az anyjuk egy zokszót sem küldött utánunk. A lányom pedig hálás, hogy miután Jézus jegyesévé tettem, önzésemnek is rabszolgája lehet. Hanem az emberiség, Niccolininé asszony!

NICCOLININÉ. Attól félek, hogy az emberi szív dolgaiban Galilei úr sem olyan szabatos, mint amikor a Vénusz csillag változásairól vagy a Jupiter holdjairól van szó. Az asszonyokhoz nagyon elnéző; az emberiséghez idő előtt szigorú.

GALILEI. Igen, ilyen szép reggelen, ahogy magával reggelizgetek, magam is azt hiszem, Niccolininé asszony. Mielőtt Firenzéből eljöttem, láncot és bilincset emlegettek, s az ágyamból húztak ki, noha Toscana három legnagyobb süvegű orvosa bizonyította, hogy hetven évemen felül is beteg vagyok. S lám, hét múlik hét után, s úgy üldögélek itt a Monte Pinción, mintha a legnagyobb gondom az lenne, hogy időmérőmhöz egy jó fogaskereket fabrikáljak.

NICCOLININÉ. Ez is a Szent Törvényszék jóindulatának a jele. Érzik, hogy azután a háromheti út után pihenőre van szüksége.

GALILEI. Igen. S én, mint a gyermek, hajlandó vagyok elfeledni, hogy mire kapom ezt a szünetet. Ha nem dolgozom, olyan vagyok, mint a többi öregember, csak pislog bennem a jelen, s minden pillanatban a múltba esek vissza. Éjszaka fölébredtem, s miután egy negyedórán át ide-oda forgattam képzeletemben az ágyamat, s végre rájöttem, hogy a Villa Mediciben vagyok: hirtelen arra gondoltam, vajon meghívta-e Riccardi – a boldogult édesapja – néhai Bellarmino bíborost, a holnapi estélyre holdhegyet nézni… Akkoriban ugyanis a bíboros atyák sem átallották a Galilei új messzelátójába belenézni. Mint valami égnek szegzett ágyút, úgy szállítgatták ide-oda a városban.

NICCOLININÉ. Emlékszem… Mint kisleány, én is belenézhettem egyszer, Galilei urat is akkor láttam először.

GALILEI. Akkor még különb legény voltam.

NICCOLININÉ. Nagyon eleven volt, folyton magyarázott. Fölkel. Ha nem fáradt, tehetnénk egy kis sétát a kertben. Megmutatom, hogy gondoltuk azt az új szökőkutat.

GALILEI. Hogyne, kérni is akartam, hogy megmutassa. Meg a kerekek dolgában is beszélnem kell a kovácsukkal. Fölkel. Szegény Riccardi persze réges-rég meghalt, éppúgy, mint Cesi herceg, az elnökünk s a Hiúzszeműek akadémiájából annyian. Az én hiúzszemem is csak homályos foltokat lát arra, ahol emlékeim szerint a Lateranónak kell lennie.

NICCOLININÉ a lépcsőnél. Segíthetek?

GALILEI Niccolininére támaszkodik. A szegény Galilei római útjai: erről is lehetne valami jámbor elmélkedést írni. Lefelé a lépcsőn. Negyvenhét éves voltam akkor, az egész Róma az én távcsövömön akarta az eget nézni, együgyű asszonykák úgy gagyogtak a Saturnus gyűrűiről, mint valami divatos nyakékről… Másodszor tizenhatban voltam itt; akkorra már fölocsúdtak a meglepett atyák, s egy pápai fejmosással mentem haza… És most… És most…

A szavak egyre távolodnak; aztán egészen elenyésznek. Giulietta, a jelenet alatt többször ki-be jár, most végleg hatalmába keríti az asztalt, lerakodik, s közben ki-kinéz a kertbe, asszonya s Galilei után.

Niccolini és Castelli apát a palota felől.

NICCOLINI alacsony, jóindulatú ember; láthatólag élvezi, hogy a diplomatamesterség külsőségeit eltanulta, foglalkozását élvezettel játssza, s éppen mert némi korlátoltság is van benne, rendkívül büszke rá, hogy az élet és a politika szitáin átlát. Ahogy megérkezett, azonnal felkereste Barberini bíborost. A pápa öccse azt a tanácsot adta neki, hogy ne hagyja el a házat.

CASTELLI a kopasz homlok s sötét kámzsanyak közt két nagy diószem, szomorú száj. Nyugodt természet, aki tudomány és szerzetesi élet kettős klauzúrájában is meg tudta szerezni a bölcset tevő, lehiggadt tapasztalatot. Amikor a húsz évvel idősebb Galileivel beszél, áhítata ellenére is, mintha ő volna a kiforrottabb bátya s az a nyugtalan öcs. Ez Niccolini úr szerint azt jelenti, hogy…

NICCOLINI. Legenyhébb foka a bebörtönzésnek. Olyan régi jó barátja előtt, mint Castelli apát, nincs mit szépíteni. A jó öreg, szerencsére nincs egészen tudatában a helyzetének. Észreveszi Giuliettát. Galilei úr a szobájában van?

GIULIETTA. Nem. Lementek asszonyommal a kertbe: Galilei úr a szökőkút helyét akarja látni.

CASTELLI. Már tervez… Jártatja a fáradhatatlan eszét. A probléma: ez a vigasz és jutalom, amelyet a gondolkozó börtönében is megtalál.

NICCOLINI. Igen, néha fölcsillan benne a régi Galilei a kedves csúfolkodó. De máskor bizony olyan, mint az öreg vívó, elkezdi, s kiesik kezéből a kard.

GIULIETTA. Ó, ma nagyon jókedvű Galilei úr. A régi időkről beszélgettek asszonyommal…

NICCOLINI. Jó, jó, csak vidd a cókmókodat… Giulietta után néz. A báj, amely az asszonyokat vonzza, tovább megmarad, mint az erő, amely kielégítheti… A feleségem is valósággal szerelmes belé.

CASTELLI. Ó, Niccolininé asszony, őt Galilei úr mindig a leghívebb barátjának tekintette.

NICCOLINI. Ez a barátság most, attól félek, inkább ártott neki. Feleségemnek nagy része volt benne, hogy az a szerencsétlen könyv megjelent. Hiszen tudja, az asszonyok milyen nagy mesterei a kifárasztásnak. Riccardi páter, a nagybátyja, aki mint a Szent Palota háznagya, a könyv kinyomtatására az engedélyt megadta, az ő nógatásai miatt vonta őszentsége neheztelését magára. S ami a bajt okozta, hogy Róma helyett Firenzében engedték kinyomtatni, tulajdonképp szintén az ő műve volt…

CASTELLI. Követ úr nem ismeri a szerzők természetét. Ha Galilei úr valami varázslattal elérhetné, hogy a „Két nagy világrendszerről” szóló párbeszéd mint kézirat megint visszabújjon a fiókjába, s ez az út s ami vele jár, elmarad, inkább a Szent Hivatal idézését választaná, mint hogy gondolatai csak az övéi legyenek.

NICCOLINI. Ebben a perben tán igen. De vannak súlyos helyzetek, amelyekben a szerzők is úgy gondolkoznak, mint mi, halandó emberek.

CASTELLI. A követ úr rossz benyomása, távollétem alatt, úgy látom, nem oszlott el.

NICCOLINI. Sőt, jobban szerettem a pápa nyári haragját, mint mostani hallgatását. Akár Riccardi páterhez, akár Barberini bíboroshoz, akár magához őszentségéhez fordulok, udvarias, de kérlelhetetlen szavakból mintha ugyanaz a fal fogadna. A háznagy páter érzi, hogy baklövést követett el. Egy kicsit haragszik is ránk, hogy ilyen ártatlannak látszó ügyben, mint a csillagok, felültették. Amellett igyekszik jó rokon és fegyelmezett diplomata maradni. Ez a sokféle érzés úgy elzár hatalmas testén minden kijáratot, hogy a jó pátermonstrumból – tudja, hogy így hívják – csak hümmök meg szuszok jönnek ki. A pápa öccsét, aki úrnak és műbarátnak értőbb s keményebb, mint bátyja, kényelmetlenül érinti a pör, s inkább a Barberini-dölyf, mint a bíborosi elővigyázat tartja vissza, hogy véleményét el nem mondja. A Szent Atya hiúságában sértve, s azon van, hogy dühét a Szent Egyház sérelme mögé rejtse, amelynek földi állama, a rossz nyelvek szerint, jobban érdekli különben, mint örök tanításai. Kifele azonban mind egyet mondanak. Én természetesen nem tágítok. Már magam is röstellem, annyiszor mondom el, amit a nagyherceg első felindulásában mondanom engedett. Önmagát utánozza. „Őfensége módfelett csodálkozik, hogy egy neki ajánlott könyvvel teszik ezt, amelyet az ő matematikusa írt, s az illetékes hatóságoktól nyomási engedélyt kapott.” Ők meg, hogy a tisztviselőket félrevezették, a könyv tárgya veszedelmes, Galilei úr olyan témához nyúlt, amelytől kellő nyomatékkal óvták; a nagyherceg kedvéért minden könnyebbséget megadnak neki, a Szent Hivatal azonban nem mondhat le a kihallgatásáról.

CASTELLI. Énnekem már akkor rossz érzésem támadt, amikor azt a bizottságot összeállították, s engem kihagytak belőle.

NICCOLINI. Akiket viszont meghívtak!

CASTELLI. Ez az Inchofer!

NICCOLINI. A római jezsuita kollégium szócsöve.

CASTELLI. Aki tudatlanságát és rosszakaratát olyan sokszor és fényesen bebizonyította.

NICCOLINI. Engem ismételten megnyugtattak, hogy a szakértőkben nincs Galilei úr iránt semmi rosszindulat. De ha bennük nincs is, őszentsége eleinte egyáltalán nem titkolta az indulatát. „Galilei és Ciampoli bíboros, akinek a véleményét kértük, becsapott bennünket. A könyv tartalma egyáltalán nem felel meg az előszavának, amely a föld forgásáról szóló kopernikuszi tanítás cáfolását ígéri…”

CASTELLI. Én az időben bíztam; őszentsége haragjában inkább hirtelen, mint következetes.

NICCOLINI. Ebben az esetben, attól tartok, a politikai megfontolás is arra ösztökéli, hogy haragját melegen tartsa. A katolikus fejedelmek, Bécs és Madrid, úgy hallani, elégedetlenek a politikával, amelyet a pápai udvar a protestánsok elleni háborújukban tanúsít. Bizalmasan közelebb hajol. Olyan hírek terjedtek el, hogy őszentsége Richelieu francia bíboroson át közvetlen kapcsolatban áll Gusztáv Adolf elesett svéd királlyal. Általában az a vád, hogy őszentségét jobban érdekli az egyházi állam kikerekítése, mint a kereszténység ügye.

CASTELLI. S a mi öreg barátunkon akarná bebizonyítani…

NICCOLINI. Hogy a Szentszék a hittételek védelmében a zsinat pápáinál is kérlelhetetlenebb.

CASTELLI. Ha így van, ez szomorú… De ez már, bocsásson meg, követ úr, politika, amihez nem is akarok érteni.

Galileit egy kertész kíséri fel a lépcsőn. A kertész mielőtt az utolsó lépcsőt elérnék, visszafordul.

NICCOLINI. Á, Galieli úr. Azt hittem, a feleségemmel van.

GALILEI. Niccolininé asszonyt otthagytam a virágházban a szegfűinél.

NICCOLINI. Kedves vendéget hoztam.

GALILEI a felső lépcsőfokról merően nézi Castellit. Bocsánat, én a rossz szememmel máris az árnyékvilágban élek – csak árnyékokat látok, a hangnak kell az üres körvonalba arcot rajzolnia. Közelebb lép. Castelli páter: azaz, mit mondok: apát… Hallottam…

CASTELLI. Nem volt részem benne, hogy az lettem. S ön előtt állva egy kicsit röstellem is.

GALILEI. Épp a szakmájába kontárkodtam. Niccolininé asszony egy szökőkutat akar építtetni; egy szélkerék hajtaná fel a tartályba a vizet. Niccolinihoz. Benedek apát ugyanis egy új tudományt alapított. S a vizek, ameddig csak Isten mindenhatósága bizonyítékául, s hogy a jezsuita természettudósok kedvében járjon, valami mást nem rendel, úgy fognak folyni, ahogy ő előírta. Tavaly az Arno szabályozásakor az ő könyvével győztem le a nagyherceg mérnökét, aki kanyargós csatornákkal akarta a víz sebességét csökkenteni.

CASTELLI. Csak azt alkalmaztam a vizek esésére, amit a lejtőn eső testekről Galilei úr a páratlan számok törvényében rég megállapított.

NICCOLINI. Vizek esése, páratlan számok. Ezen a nyelven eladhatnának.

GALILEI. Egyelőre több remény van rá, hogy a diplomaták adnak el bennünket. Castellihez. Azt hittem, Urbinóban van.

CASTELLI. Ott töltöttem a telet. Az új pápai tartomány védműveit ellenőriztem.

GALILEI. Igen, hallom, nagy munkálatok folynak az egész egyházi államban, őszentsége nagy építkező – főként falakat és gátakat épít… Én is azért vagyok itt, mert gátat akar vetni valaminek, amit veszélyesebbnek hisz, mint amilyen…

Egy inas jön az épület felől. Odahajol Niccolinihoz, súg valamit.

NICCOLINI meghökkenten néz rá. Bocsánatot kérek, uraim… Vendégem érkezett. Nem vezetné be, Galilei úr az apátot a fogadójába?

GALILEI. Castelli apát, mint afféle gátépítő pap, szereti a napot. Megérez valami kényelmetlenséget. Valami engem érdeklő?

NICCOLINI. Nem, nem hiszem, nem tudom.

Meghajol, s el, Galilei nyugtalanul néz utána.

GALILEI miután magukra maradnak, s néhány pillanatig némán nézik egymást. Nos, mit szól hozzám, öreg barátom? Ez a római út nagy okulás azoknak, akik Itáliában az igazság kutatásának szentelik életüket.

CASTELLI. Ezt úgy érti, Galilei úr, hogy ezután mindenki könnyűnek érezheti, amit az igazságért szenvednie kellett?

GALILEI. Nem, nem úgy értem, hanem hogy mindenki meggondolja majd, hogy a teremtő nyitott könyvét, a természetet, betűzni próbálja ha olyan távoli dolgok, mint a Jupiter holdjai vagy a Saturnus gyűrűje egy öreg, roskatag embert, akinek legnagyobb fullánkja egy elnéző mosoly, ilyen kelepcébe ejthetnek. – Mért? Mert az igazság, mint anyában a gyermek, minden tilalom ellenére, ott mocorog benne, s világra kívánkozik.

CASTELLI. Akármilyen sajnálatos, amit Galilei úrnak öreg korára szenvednie kell, azoknak a szerepe, akik az igazság megszületését késleltetik, még siralmasabb.

GALILEI. Bárányi vigasz. A farkasok közben tovább kevélykednek az ügyész, a bíró, a világrendvédők szerepében, s míg ők a régi szent intézmények önérzetével fúvatják fel maguk, nekünk lassan lelkünk legmélyén is alakoskodónak, sőt hazugnak kell éreznünk magunkat.

CASTELLI. Amit meg ők irigyelnek a lelkük mélyén.

GALILEI elgondolkozva. Nem gondolkozott még azon tisztelendőséged, hogy a kíváncsiság, amely a tudóst teszi, milyen vad tájakra vetheti az embert, csak mert nincs ereje, amit megfogott, elereszteni. Engem az a kérdés, hogy az ég forog-e a föld körül, ahogy szemünk látja s Ptolemaiosz rendszerbe foglalta, vagy épp fordítva, az ég áll s a föld forog – ahogy azt Kopernikusz, a lángeszű lengyel megsejtette, mióta mint pisai orvostanhallgató megismertem, állandóan mozgat, mint ahogy a szélkerék a szélben mozogni kénytelen. Amikor pedig meghallottam, hogy egy flamand két lencséből valami látcsövet fabrikált, s kedvem jött utána fabrikálni, mi volt magától értetődőbb, mint hogy az égre irányítsam, ahonnét a holdak és planéták estek a mérleg egyik felébe, azt bizonyítva, hogy a föld is csak bolygó, amely a nap körül forog. S amikor megintettek: hogy ez a tény, amely éppolyan tény, mint hogy a hó fehér, vagy a cápának szája van, veszedelmes tan, amelyet nem szabad tanítanom, elképzelhető volt-e, hogy a tudás, amely bennem ott volt s az emberek millióiban nem, valahogy ki ne kandítson belőlem, s jelet ne adjon, mint rab a börtönablakon.

CASTELLI. Érezni, hogy nem tehettünk másképp: ez a jó lelkiismeret.

GALILEI kitörve. De ugyanakkor micsoda együgyűség kellett hozzá, elképzelnem, hogy ellenségeim, akik ott is csalást és hazugságot láttak, ahol nyoma sem volt, ezt a jeladást észre ne vegyék.

CASTELLI habozva. Énszerintem Galilei úrnak nincs oka, hogy a tilalom kijátszójának érezze magát. A legjobb érveket hozta fel a föld mozgása ellen is. Jobbakat, mint páter Scheiner.

GALILEI mosolyogva. Tisztelendőséged éppolyan jó ügyvéd, mint vízmérnök. A vádlottat, hogy védekezni tudjon, elsősorban ártatlansága tudatában kell megerősíteni. S én ezt is fogom hinni s mondani, mert mást nem mondhatok… De azért szívesen vennék egy látcsövet, amellyel olyan századba látni, ahol az igazság meglátásával véget ér a tudós dolga, s az igazságnak, hogy élhessen, nem kell hazudnia.

CASTELLI. Emlékszem a májusi napra, amikor a Párbeszédek első két példánya Rómába megérkezett. Hogy kapkodtuk, s mutogattuk a legszebb helyeit. Arra el voltam készülve, hogy ellenállás, zúgolódás lesz: de arra, ami történt, átengedett könyvnél senki sem számított.

GALILEI. A hiba az én számításomban volt: az én hajdani pisai diákom, aki a Medici-bolygók felfedezésére üdvözlő verset írt hozzám, mint VIII. Orbán pápa, azt hittem, szemet hunyó finánca lesz a könyvemben átcsempészett igazságnak.

CASTELLI. Magam is ebben bíztam.

GALILEI. Huszonháromban, amikor először járultam mint pápa elé, emlékszik, előbb ölelt magához, mint letérdelhettem volna. S később, amikor frissen katolizált északi tudósok megütődve beszéltek előtte a kopernikuszi tanra szabott tilalomról, azt mondta: ez a tilalom nem tőle ered, s ő sohasem mondta volna ki.

CASTELLI. Emlékszem, mennyire megörült Galilei úr ennek a híre.

GALILEI. Azt gondoltam, ha a tilalmamat külsőleg tiszteletben tartom, a pápa maga is örül, ha a belső érvek őt s a Szent Hivatalt a tilalom új megfontolására kényszeríthetik.

CASTELLI. A hiba az volt, hogy a tisztelők az ellenségnél is mohóbbak voltak a cél leleplezésében. Campanella és magam hiába hajtogattuk, hogy könyve mennyi jó érvet hoz fel a régi világrendszer mellett, a tüzesebb ifjúság összemosolygott, s egymást böködte a régi tan védői mögött, páter Scheinert a Párbeszéd együgyű tudósáról csak Simpliciónak hívták, sőt voltak olyanok is… Elakad.

GALILEI. Olyanok is…

CASTELLI. Mendemonda, tán jobb is nem mondanom… akik Simplicio egyik érvét, amit a Párbeszéd szerint egy nagy ember szájából hallott…

GALILEI. Melyiket?

CASTELLI. Hogy Isten akarata az egyetlen igazi természettörvény…

GALILEI megdöbbenve. A pápa szájából hallották…

CASTELLI. Páter Scheiner és a többiek természetesen…

GALILEI. Siettek ezt őszentsége értésére adni… Izgatottan jár-kel. Ah, erre nem is gondoltam. Csakugyan ott van: „mint egy kiváló embertől sokszor hallhattuk”. Hogy is került bele ez a mondat? Ez volna a fél sor, amin az egész levegőbe röpül… Az írásban, akármilyen körültekintők vagyunk, van valami holdkórosság, nem lehet egyszerre írni és óvatosnak lenni.

CASTELLI. Sajnálom, hogy elmondtam… Fölösleges izgalmat okoztam vele.

GALILEI. Nem, nem: ráismerek. A hiúság indulata: ha ez a vad az emberek szemében egyszer fölemeli a fejét, jobban kell félni, mintha oroszlánok vagy tigrisek emelgetnék a pusztában. Izgatottan jár-kel. Fiatal koromban volt egy őrült barátom. Azt hitte, megölte a nagyhercegnőt, s gyászfátyolt tűzött a kalapjára, mint mondta, önmagáért. Amikor Firenzéből megszökött, vele mentem: vad hegyi utakon, szörnyű gázlókon mentünk. Irtózatos utazás volt. Egy éjjel Genova mellett elmaradtam tőle, ő fölverte a házbelieket azzal, hogy engem rablók támadtak meg és megöltek. Az utcára tóduló háznép engem nézett rablónak; egy puskát is rámsütöttek. Azóta azonban félek az őrültektől, s mindig nézem: kiből mikor ugrik elő az én Rascoli barátom. Ebben a Maffeo Barberiniben – bocsánat, Orbán pápában – fiatal korában is volt valami nyugtalanító. Jobban bízom az olyan emberekben, akik nem olyan gutaütésesen egészségesek, s jobban szeretem, ha valaki sosem ír hexametert, mint hogyha közepest.

CASTELLI. Ez egyszer Galilei úr is rémeket lát… S igen sajnálom, hogy ezt a szófiabeszédet előhoztam.

GALILEI. Nem, ez sokat megmagyaráz… Az a kíméletlenség, amivel Firenzéből ideráncigáltak.

CASTELLI. Galilei úrnak épp elég védelme volna őszentsége friss haragja ellen is; tekintélye, a háznagy Riccardi páter és a firenzei inkvizítor engedélye, a nagyherceg pártfogása. Az olyan vérmes természeteknél pedig, mint Orbán pápa, a féléves harag, ha volt is, már nem harag.

GALILEI. Sürgetései nem erre vallanak.

CASTELLI. Ha őszentségében a harag friss éhségként égne, most, hogy Galilei urat télidőn felhozatta…

GALILEI. Nem hagyna ilyen pompás falatot majd egy hónapja már a Monte Pinción füstölődni. Csakhogy a düh, amikorra bosszú lesz, alakoskodni is megtanul! S ha az ő mostani csendességéből arra következtethetnénk is, hogy figyelmét más vonta el, ott a bizottsága. Látta tisztelendőséged annak az Inchofernek a könyvét. A címlapon a Barberiniek címerében egy álló földgömb. His fixa stat. Vagyis a Barberini ház a természetnek is ura, a föld azért áll, mert a Barberiniek nem engedik, hogy mozogjon. S ezek a hízelgők neveznek engem istenkáromlónak!

CASTELLI. Az a bizottság csak szakvéleményt ad. Az ügy maga, ha meg nem szüntetik, a Szenttörvényszék állandó testülete elé kerül. Abban Galilei úrnak több volt tanítványa s jóakarója van. Maga az ügyvivő, Maculano páter pedig már mint tudós ember is jóindulattal lesz.

GALILEI. Igen, ha már inkvizítorok közt kell választanom, inkább kívánok olyat, aki jó geometer, mint aki nem. Niccolininé asszony már megpróbálta megkörnyékezni s hálójába csalni, de ő dolgára hivatkozva, udvariasan kitért.

CASTELLI. Igen, ő építi a Szent Palota körül a várfalat. Ő s Barberini bíboros, bízom benne, mindent megtesz, ami ennek a szerencsétlen ügynek gyors véget szerez.

GALILEI kissé nyugodtabban. Igen, de az idő. Ezeknek az izgatott napoknak mindenike egy-egy hetet pazarol el abból, amire az erőm tán futotta volna még. S tudja tisztelendőséged, mi a legborzasztóbb? Hogy mindez, amiért most előszednek, olyan messze van már tőlem. A könyv több mint három éve kész. Az engedély kikunyerálása, az utazások, levelezés, a harc Landini nyomdászaival, sajtóhibákkal: úgy ráuntam, sokszor csodálkozva kérdem: mért is volt olyan fontos nekem, hogy az emberek, ha a napra néznek, Kopernikusznak s ne a szemüknek adjanak igazat. Már-már szemrehányást teszek magamnak, hogy huszonöt legérettebb évemet egy mutatós ügyre vesztegettem, holott az emberek ebben nélkülem is rátaláltak a helyes útra.

CASTELLI. Olyan nagy dolgokra, mint a világ építménye, Galilei nem mondhatta, hogy kiderül nélküle is.

GALILEI. Az Alpokon túl, ahol nincs inkvizíció, a földforgás tana lassan a katekizmusba is bekerül.

CASTELLI. Még ha így volna, akkor sincs oka sajnálnia az éveket, amelyeket a Párbeszédekre rászánt. Én a pápai állam minden városában megfordulok. Az őszön Perugiában találkoztam két ifjúval, akik már évek óta foglalkoznak asztrológiával, matematikával. Elég volt a Két világrendszerről szóló könyvet a kezükbe adnom, s mintha hályog esett volna le a szemükről. Római tanítványaim közt van egy – Evangelista Torricelli –, a legtehetségesebb, aki húsz év alatt kezem alá került; vőlegény nem kívánhatja úgy az esküvőt, mint ő a napot, amelyben az Aranymérleg és a Párbeszédek írójának bemutathatom.

GALILEI. Igen, igen, a lelkes ifjúság – kár, hogy oly hamar válik lelketlen vénség belőle. Közben pedig, amit csak én tudtam volna megcsinálni, s ami a szentírással, a mozgó napot megállító Józsuával sem került volna összeütközésbe, tán az Angyalvár, vagy valamelyik kolostor börtönében foszlik majd szét.

CASTELLI. Ezért kell vigyázni a fejre, amelyben mindez együtt van most. Én nem mondom azt, hogy a Két világrendszer haszontalan munka volt, s Galilei úr is csak azért mondja, mert keserűségében jólesik mondania, új könyve azonban, amelyet a mozgásokról kezdett, talán még nélkülözhetetlenebb lesz mindnyájunknak, akik a mechanikában dolgozunk.

GALILEI. Ne mondja, barátom. Lúgot önt a sebbe. Így is ez mar a legjobban… hogy könnyelmű voltam. Amit Isten kegyelme s félszázados vizsgálódás felhalmozott bennem, s ami nemcsak az enyém – Itáliaé, az egész kereszténységé –, magammal viszem, mint fukar uzsorás elásott kincse titkát. Sőt azt a kincset még kiáshatják.

CASTELLI. Ezt viszont nem egy uzsorás, hanem a világ legbőkezűbb embere őrzi.

GALILEI. Tán az a baj, hogy én nem voltam afféle irkálgató tudós: elmúltam negyvenéves, s még nem volt dolgom nyomdásszal. Engem az emberi munka izgatott, a mesterségek ősi fogásai – a hajóépítő, ágyúöntő, lencsecsiszoló műhelyek, gátépítés, földmérés, csatornázás, a velencei arzenál, ahol mindez együtt volt, volt az egyetemem. Amit a gyakorlat ezredéveken át összehordott, próbáltam megmagyarázni. Hiszen emlékszik, milyen műhelyem volt Pádovában.

CASTELLI. Igen, mikor először jártam ott, azt hittem, rossz helyre küldtek.

GALILEI. Valami lakatosműhelybe. Nem volt, nem egyetemi tanár, de kézműves, aki annyit fúrt-faragott. S közben mennyifelé volt elfoglalva az eszem – hogy milyen pályán száll az ágyúgolyó, milyen magasra lehet vizet szivattyúzni. A sok apró magyarázatból szinte észrevétlen nőtt ki a természet magyarázata.

CASTELLI. Századunk fizikája… A döntő viadal amit sok tekintetben szomorú századunk az óvilág fölött arat.

GALILEI. Hm… Én is ilyesmit érzek… Csakhogy hol van ez a fizika? Itt? A fejére mutat. Vagy itt? Castelli fejére. S akkor jön ez a távcső s reggeltől estére híres tudóst csinál belőlem. A jezsuita tudósok okvetetlenkedése meg – írót. Nem nevetséges, hogy huszonöt év alatt szinte mást sem írtam, csak vitairatot. S közben folyton az égben jártam. Hányszor fogtam hozzá, hogy könyveimben is lejöjjek a földre, ahol annyi mindent láttam. De a támadások, aztán meg az elfojtott igazság nem hagyott nyugodni – hiába, olasz vagyok –, s a fontosabb halasztódott.

CASTELLI. Megszerezni volt nehéz. Az elmondás már gyorsabban megy.

GALILEI. S épp erre nem marad idő! Csönd. Pedig milyen jól indult minden. Múlt márciusban, épp egy éve, kijött a Párbeszédek. Kinn tanyáztam a házikómban, néhány méternyire a lányom kolostorától; esténként fölküldtem neki a másolnivalót. Akkor még szemem romlása sem volt ilyen gyors. S miközben az új könyvet írtam, egymás után jöttek a levelek a régi olvasóitól Velencéből, Párizsból, Bolognából, innét. Rég volt ilyen szép tavaszom. Aztán egyszerre mindennek vége lett. A sérvem, a szemem, a munkám, az ellenségeim, még a tanítványaim is: mindenki gyötörni kezdett. A lányom velem sápadt; olyan gyönge volt, amikor utolszor átöleltem. Öregesen. Mit gondol, páter Benedek, mit csinálnak ezek itt velem?

CASTELLI. Ha hiszünk a gondviselésben, nem tételezhetjük fel, hogy akiben az emberiség annyi javát halmozta fel, a maga egyházával rontassa el, mielőtt fürtjéből a bort kisajtolta.

GALILEI. Ugye? Hiszen abban az előszóban nem volt minden hazugság. Én csakugyan jó katolikus és jó olasz vagyok, s aggodalommal nézem, hogy szakad el az egyház a tényektől, amelyek épp úgy Isten betűi, tán világosabbak, mint amiket a prófétáknak sugallt, s hogy húzódik át a tudás és szellem az Alpokon, amelyek két századon át a barbárság elől fedezték ezt a gazdag félszigetet.

CASTELLI. Gondoljon arra, amit még meg kell csinálnia, s mindez kiderül.

GALILEI. De addig, Benedek apát! Lassan egy sírós vénember leszek, akinek legnagyobb gondja, hogy a sérve kinn ne rekedjen.

CASTELLI. Az öregség nemcsak teher, ilyen esetben oltalom is.

GALILEI. Igen… S én néha szinte úgy bújok bele, mint ravasz koldus a rongyaiba. Csakhogy ez most nem segít; itt az európai tudományról van szó – valami szörnyű szakadás megelőzéséért kéne hadakoznom. S úgy vagyok, mint aki csatába megy, s fél, hogy nincs hozzá szíve és ereje.

CASTELLI. Az a Galilei, akit mi ismerünk, majd fölnyalábolja az agg testet, s átviszi mindenen.

NICCOLINIÉ a kert felől sietve. Amikor Galileit meglátja. A pater commissarius már elment?… Ah, Castelli apát, ön a vendég? Ez a csacsi kocsisom azt mondta, a pater muratore, a kőműves páter van itt.

GALILEI. A kőműves páter?

NICCOLININÉ. Páter Maculanót hívják így, amióta az Angyalvárt átépítette.

GALILEI. Férjét az imént hívták el.

NICCOLININÉ habozva. Ha a páter lett volna…

GALILEI. Niccolini úrnak mintha kellemetlen lett volna megmondani, ki a vendég.

NICCOLININÉ. Nem hiszem. Mi oka lenne eltitkolni?

TITKÁR a kastély felől. Őkegyelmessége, a követ úr kéri asszonyomat egy pillanatra.

NICCOLININÉ. Nem mondta, miért?

A titkár szétterjeszti a karjait.

GALILEI Niccolininéhoz. Niccolininé asszony tudja, milyen forró kívánságom volt az ügyvivő páter előtt, még mielőtt hivatalosan találkozunk, az érzéseimet barátin föltárni.

NICCOLININÉ. Én továbbítottam is, de a páter, dolgaira hivatkozva, halasztást kért.

GALILEI. Nagyon kérem, amennyiben ő a vendég, szíveskedjék megismételni kérésemet.

NICCOLININÉ. Legyen nyugodt, kedves Galilei úr, páter Maculano örülni fog, ha beszélhet önnel.

GALILEI. Legyen szíves azt is megmondani, hogy magam szerettem volna tisztelegni nála; de Barberini bíborosnak az az óhaja, hogy ne hagyjam el a házat…

NICCOLININÉ. Föltétlenül. Nem nyugszom, amíg ide nem hozom. El a titkárral.

GALILEI magába roskadtan. S ez hét hónapja tart már! Egyre szoruló falak mögött ülök, amelyeknek a túlsó felén rólam susognak, az én sorsomat döntik. S én itt gubbasztok: vénen, egyedül, tehetetlenül.

CASTELLI megérinti a karját. Takarékoskodnia kell az erejével, Galilei úr. A pater commissarius tán egészen más ügyben kereste föl a követ urat.

GALILEI. Nem, mit keresne az inkvizíció megbízottja a toszkán követnél? Ki másért folyik Róma és Firenze közt a hosszú levelezés, amely máskor egy háború elkerülésére vagy kitörésére is elég volna, mint a nyomorult Galileiért.

CASTELLI. A páternek, érthető okokból, kényelmetlen lehet magánbeszélgetést folytatnia azzal, akinek vizsgálóbírája lesz.

GALILEI. S akit egyházának a feje minden jel szerint meg akar semmisíteni.

Nicccolininé és Maculano a ház felől.

NICCOLINIÉ Galileihez. Nos, látja, Galilei úr, a pater commissarius nemcsak hogy nem kerüli el, de maga jön látogatására.

MACULANO igénytelen megjelenésű ember, akit éles, nem válogatós esze mérnökké s kánonjogásszá, alkata azonban szolgává tett. Galilei iránt jóindulatú, de csak addig a határig, ameddig a beléidegzett kötelességtudás s félelmek megengedik. A tisztelet, amellyel Galilei úr pályája és érdeme iránt viseltetek s Niccolininé asszony meleg pártfogása valóban lazít az óvatosságon, amelyet nem keresett tisztem szab rám.

GALILEI kissé túlozva is gyengeségét. Bocsásson meg tisztelendőséged, ha lábam reszketése visszakényszerít ebbe a székbe, de erőm csak arra volt elég, hogy az Appennineken áthozzon… Azt szerettem volna, ha mielőtt mint bírám kerül szembe velem, egy pillantást vet mint ember a lelkembe, amelyben a tudás és katolikus éppolyan békében él, mint Castelli apátéban vagy akár – Maculanóra mutat – a máltai erődítések neves építőjében.

NICCOLINIÉ Castelli apáthoz. Nem óhajtja megnézni a virágházamat tisztelendőséged? Míg a pater commissarius és Galilei úr beszélgetnek, teszünk egy rövid sétát.

CASTELLI. Nagyon szívesen, Niccolininé asszony. Lemennek ketten a kert felé.

GALILEI. Szerencsés eset, amikor a törvény és az ember lelkiismerete egy úton jár. Amikor azonban abból ered a baj, hogy mindegyik szigorúbb a kelleténél, azt hiszem, nem árt, ha a törvény képviselője s a lelkiismeret gazdája megismerik egymás szempontjait.

MACULANO. Galilei úr meg lehet győződve jóakaratomról. Mindig mint tudományunk legnagyobb mesterére tekintettem Galilei úrra, s pályámon alig képzelhető el kényelmetlenebb helyzet, mint amibe most kerültem, amikor a keresztény engedelmesség szempontjából kell megvizsgálnom azt, akinek mint tudós még csak tanítványa sem lehetek.

GALILEI. Tisztelendőséged túlságosan szerény. Az erődítéstannak, amely éppolyan komoly tudomány, mint a hidraulika vagy a ballisztika, nincs komolyabb szakértője Itáliában. De én nem dicséretekkel akarom megvesztegetni, helyzetemben ez rosszul is hangzana, csak gondolkozásomat őszintén feltárni, ahogy tudós a tudós, katolikus a katolikus előtt megteheti… Mi, tudósok, egyben hasonlítunk a teológusokhoz. Mi is Isten nagy könyvét olvassuk, a természetet.

MACULANO. A magunk gyarló esze szerint, s nem a kinyilatkoztatás hitelével.

GALILEI. A kinyilatkoztatás sem kerülheti meg a gyarló emberi észt, hisz emberszájon, emberi fogalmakon át kell neki is szólania. Észrevéve Maculano ellenkező mozdulatát. Ne értsen félre tisztelendőséged. Én a kinyilatkoztatott igazságok elsőbbségét nem vonom kétségbe. De vannak kérdések, amelyekben nem történt kinyilatkoztatás. Isten csak az erkölcs és a szeretet kérdéseiben tartotta fontosnak, hogy mintegy személyesen szóljon, az olyan kérdéseket, mint a természet szerkezete, tévelygő eszünk tornájául hagyta.

MACULANO. Az a kérdés, amely miatt Galilei urat Rómába idézék, nem egészen ilyen.

GALILEI. Egy tudós barátom hívta föl a figyelmemet, hogy Szent Ágoston annak idején foglalkozott már a pithagoreusok tanával, amely nagyjában a kopernikánusoké, s mint üdvösségre nem tartozóban, nem foglal állást benne.

MACULANO. Ha közvetlenül nem is tartozik az üdvösségre, olyan kételyek származhatnak belőle, melyek az üdvösséget is veszélyeztetik. Nincsen-e máris, akik abból, hogy a föld is bolygó, veszedelmes teológiai következtetést vonnak le?

GALILEI. Például, hogy a világűrben több emberiség is lehet, amelyeket Krisztus nem váltott meg. Tisztelendőséged ismeri az emberi észt, hogy milyen buzgó a fantasztikum kitalálásában; olyan könyv, mint a Szentírás, hányféle eretnekségnek lehetett szülőanyja. Ha ebből a zagyvaságból a jobb elméket valami kigyógyítja, az csak az igazi tudomány lehet… De vén vagyok, s tán nem beszélek elég világosan. Én egyáltalán nem vonom kétségbe a Szent Hivatal jogát, hogy a tudomány kérdéseiben az üdvösség veszélyét leleplezze.

MACULANO. Ez nem joga, kötelessége.

GALILEI. A tudós kötelessége viszont az, hogy a szent kollégiumnak olyan kérdésekben, ahol tájékozottsága kisebb, mint az övé, a tényeket és az érveket elé tegye. Végzetes hiba lenne, ha a tudományok mai pezsgése idején olyan kérdésekben, amely kísérlettel ellenőrizhető, ex cathedra az egyház hitelét rontó kijelentésre kerülhetne sor.

MACULANO. Ez úgy hangzik, mintha Galilei úr a kopernikuszi tan ellen hozott ítéletet ilyen kijelentésnek tekintené.

GALILEI. Nem lenne helyes, ha meg nem mondanám, hogy megdöbbent a gyorsaság, amellyel meghozták. Attól félek, sem a tényeket nem vizsgálták meg alaposan, sem azt, hogy a föld forgásának tana valóban összeférhetetlen-e a Szentírással. Mint keresztény természetesen alávetettem magam ennek a döntésnek, mint tudós azonban igyekeztem a Szent Hivatal rendelkezésére állni.

MACULANO. A nagy világrendszerekről szóló beszélgetés azonban épp az engedelmesség megszegése miatt került tilalom alá. A néhai Bellarmino bíboros s a Szent Palota akkori háznagya, most tizenhét éve, Galilei úr előtt hivatalos nyilatkozatot tett. Ennek a jegyzőkönyve az irattárban megvan.

GALILEI. Én az ellen a tilalom ellen nem vétettem. A kopernikuszi rendszerrel csak mint matematikai lehetőséggel foglalkoztam.

MACULANO. Nincs értelme, hogy a hivatalos tárgyalásnak elébe vágjak, de az írások szerint a kopernikuszi tan terjesztése quovis modo tiltatott meg, azaz semmiféle módon sem volt szabad foglalkozni vele.

GALILEI. Erre a kifejezésre nem emlékszem. Birtokomban van Bellarmino bíboros levele…

MACULANO. A jegyzőkönyvben van.

GALILEI. Lehetetlen, hogy emlékezetem épp ezt a szót dobta volna ki.

MACULANO. A jegyzőkönyv emlékezete mégis megbízhatóbb. Azonkívül az is kifogásolható, hogy amikor könyvét ellenőrzésre benyújtotta, a Szent Palota háznagyát nem figyelmeztette az 1616-os tilalomra.

GALILEI hevesen. Erre akkor kellett volna figyelmeztetnem, ha Kopernikusz tanát adtam volna ott elő. De mint az előszó is mondja, csak azt akartam bebizonyítani, hogy az Alpokon innen is ismerik a Kopernikusz mellett felhozható érveket.

MACULANO. Nem a mi dolgunk eldönteni s főképp nem itt, hogy a könyv tartalma mennyire felel meg az előszónak. Higgye el, Galilei úr, én lennék a legboldogabb, ha ezt a pört módunk lenne ezen a szép erkélyen elintézni, sajnos könyve sokkal nagyobb indulatokat mozgatott meg, sokkal nagyobb érdekeket tett kockára, semhogy egy magánbeszélgetésben orvoslást lehetne találnunk. Körülnéz. Niccolininé asszony és az apát, úgy látom, ott feledkeztek a virágaiknál. Isten segítse meg, Galilei úr… Úgy hiszem, erről jöttem.

GALILEI egy-két lépést tesz, hogy Maculanót kikísérje, aztán visszaroskad a székébe. Hát ezt eszelték ki!… Erre kellett a csönd!

Castelli és Niccolininé a kert felől, hallgatózva, hogy tart-e még a beszélgetés, aztán hogy semmit sem hallanak, csak Galilei nehéz zihálását, gyorsan a székéhez ugranak.

NICCOLININÉ megfogja a kezét. Galilei úr. Történt valami…

GALILEI. Nem, csak most már tudom, min fognak elveszíteni.

CASTELLI. Ugyan!

GALILEI. Quovis modo… Semmiféle módon. Ezen a két szón mint eretneket akár megégethetnek.

NICCOLININÉ. Rémlátás!

CASTELLI. Nem szabad ilyet gondolnia!

NICCOLINI a ház felől. A pater commissarius kicsit gyorsan búcsúzott. Bosszúság, meghatottság vagy zavar, magam sem tudom, mi volt az arcán. Feleségéhez. Nem tudom, jó szolgálatot tett-e Galilei úrnak a látogatás erőltetésével. A páter kifejezetten hozzám jött, a nagyherceg követéhez; személyesen akarta elmondani az érveket, amelyek Galilei úr átköltözését a Szent Hivatal épületébe a legrövidebb időn belül szükségessé teszik.

NICCOLININÉ. Az átköltözést!

NICCOLINI. A tisztelendő páter nem tett említést róla?

GALILEI. Az inkvizíció börtöne!

NICCOLINI. A pater commissarius megnyugtató ígéretet tett, hogy Galilei úrnak korát s a nagyherceg pártfogását megillető ellátásban lesz része.

GALILEI. Az ő ígéreteik!
NICCOLINI. Csak arról a néhány napról van szó, amíg kihallgatják. Nem akarják, hogy innen kelljen átjárnia.

GALILEI. Elpusztítanak.

NICCOLINI átöleli. Nem szabad kétségbeesnie, Galilei úr. Ezek az urak, Maculano páter látogatása is azt mutatja, tartanak a nagyhercegtől. A magam részéről, a hallottak után csak egyet ajánlhatok: nem éri meg, hogy olyan haszontalan dologért, mint a föld forgása, amit úgysem érez senki, öreg testét fölösleges törődésnek tegye ki.

GALILEI keserű gúnnyal. A föld forgása? Csakugyan: mért is dúlattuk föl érte az életünket?

Függöny.

 

MÁSODIK FELVONÁS

Kis nappali szoba az inkvizíció római palotájában. Galilei szállása az ügyész – pater fiscale – épületrészének a földszintjén van; az őrök hálószobáiból vettek el két kamrát neki. A nyitott ajtón át egy kis oszlopos folyosóra, azon a kertre látni. Jobbra ajtó Galilei hálójába, balra, egy másik háló felé, amelybe az őröket zsúfolták össze. A szoba minden bútora egy asztal s két szék. Vilhelmo, az egyik őr szétvetett lábakkal ül a széken, előtte egy rúdról két zsinór lóg, az egyik hosszabb, a másik rövidebb, mindeniken egy-egy ólomgolyó. Az asztalon könyv, írószer.

RODOLFO az őrök szobája felől óvatosan benéz. Landolfo nincsen itt?

VILHELMO. Az öreggel sétál a kertben.

RODOLFO. Mint őr vagy mint doktorjelölt?

VILHELMO. Mind a kettő egyszerre. Megveszi az öregen a szálláspénzt, újabb tíz éven át ő lesz a tudós a borgói kocsmákban. Eddig a katonamérnökből élt, akinek Bolognában a szolgája volt.

RODOLFO kilép a folyosóra. Ki az ott velük?

VILHELMO. Az írnok, az meg a filozófiát szereti, mint Landolfo a tudományokat.

RODOLFO. Majd még megkeveri a fejüket. Hallgatják, hallgatják, s egyszer csak ott lesznek a pincében. Maga alá mutat.

VILHELMO. Az írnokot ne féltsd; ő nem a pater fiscale tudta nélkül sétálgat vele. Landolfo meg csak egy-két fogást akar kiszedni belőle, amitől az ábrázatát még tudományosabban hordhatja.

RODOLFO. Ezekben a dolgokban nem lehet elég óvatos az ember. Ti csak most kerültetek át a Szent Hivatal palotájába, s még nem tudjátok, mi ez. Ha én Szent Ágostonról vagy alkímiáról hallok, azt nézem, hogy álljak odább.

VILHELMO. Túlságosan félénk vagy, Rodolfo. Látszik, hogy rég komondorkodsz a szentatyák lába körül.

RODOLFO. Nono, te sem hordtad Tell Vilmos íját, mielőtt Rütliből eljöttél… Hogy csinálta azzal az üveggel? A víz már nem forrt, ő hideg vizet öntött rá, s megint forrni kezdett. Ez nem tiszta dolog.

VILHELMO. Azt mondja, ez természettörvény. Ha az ember ügyes: és megnyargalja a törvényt, azt is megteheti, amit mindenki ördöngösségnek vélne.

RODOLFO. Ő is a törvényt nyargalta meg, s az ördög hozta ide. Az írnok azt mondja: eretnek tant vall, hogy a föld forog, s a nap meg a csillagok állanak.

VILHELMO. Az írnok bolondot űz a riadozásodból. Ki tanítana olyat, hogy a föld forog, amikor a gyermek is látja, hogy az ég az, ami forog, s a föld, Nápolyt és a részegséget kivéve, meg sem mozdul alattunk.

RODOLFO. S ami fontosabb: Jozsue könyve szerint Isten a napot állította meg s nem a földet. Az írnok azt mondja, ezzel a szent hellyel került ellenkezésbe.

VILHELMO. Akármivel került ellenkezésbe: barátságosabb öreggel ritkán akadtam össze. Éjszakánként a csúz bántja, a baja is megvan, s ha szól, mégis olyan nyájas meg mókás; elfeledtem neki, hogy miatta raktak ki a szobámból, s a horkoló Tonióval kell egy bőrön aludnom.

RODOLFO. Én meg csak azt mondom, vigyázz, Vilhelmo. Én tudom az itteni dolgokat, de arra még nem volt példa, hogy akit a Szent Törvényszék elé idéztek, annak az ügyész páter házában külön lakást rendezzenek be. Antonio herceg Gonzaga volt, s rögtön az Angyalvár börtönébe vitték. Az Angyalvár vagy itt az inkvizíció pincéje: az dukál az ilyen eretneknek. Az nem tiszta dolog, hogy a mi Landolfónkkal sétál, meg hintón hordják be neki az ennivalót.

VILHELMO. Az nem tiszta dolog, hogy tavasszal a nap sütni kezd, hogy az emberek vasárnap jobb ruhában járnak, meg hogy akinek nem nagy a vétke, nem teszik a börtön fenekére! Az öreg nyilván nem nagy hibát követett el, s mivel a toszkánai nagyherceg kedves embere, azért bánnak vele ilyen figyelmesen.

RODOLFO. Jó, jó, te nagyon hiszékeny vagy, Vilhelmo. Azért, mert vajban s külön serpenyőben sütik, a nagy hal éppúgy asztalra kerül, mint az apró, tengeri.

Giulietta a folyosóról egy kosárral, mögötte a kövér Antonio, egy derékaljat hoz, az alabárdját hozzáfogva.

VILHELMO. Ó, a szép Giulietta. S mögötte egy öszvér az alabárddal.

GIULIETTA. Az öszvérek, úgy látszik, udvariasabbak, mint a gunarak. Ha énnekem olyan hosszú lábam volna, rég elkaptam volna egy hölgy kezéből a kosarat.

TONIO. Hahaha! Ezt megkaptad, Vilhelmo. A földön húzza a derékaljat.

GIULIETTA. Kelmed meg mit csinál azzal a derékaljjal? Azt hiszi, söprű? Nézze csak, csupa piszok az alja.

TONIO. Hol? Ez még a hintóban rondult el.

GIULIETTA. A hintóban. Kegyelmed rondult el a hintóban, amikor kedves anyja kedve ellenére a világba tolta.

VILHELMO. Hahaha! Ezt megkaptad, Tonio.

GIULIETTA. Istenem, mennyi lebzselő! Rodolfóra. Hát ez meg mit sandít rám, mint akinek kivették a szájából a cuclit? Nem látott még lányt?

VILHELMO. Látott, de nem merte megfogni, félt, hogy ágy helyett eretnekségbe esik.

RODOLFO. Nagyon szabad szád van. Becsapja az ajtót, el az őrök szobája felé.

GIULIETTA. Ó, az arpaiai majom!… Galilei úr a szobájában van?

VILHELMO. A délutáni sétáját végzi a kertben.

GIULIETTA. Annál jobb: legalább beteszem a derékalját az ágyába. S szégyellhetik magukat; az egész kappanvárban nem tudtak egy rendes derékaljat keríteni annak a nyomorul öregnek.

TONIO. Én szóltam a szakácsnénak, hogy szóljon a pater fiscalénak…

GIULIETTA. Az meg szólt a szentséges Roccacellának, hogy szóljon a boldogságos Kunigundának. A csípője fáj-e?

TONIO. A szolgája azt mondta, egész éjszaka jajgatott.

GIULIETTA. Hát az iszap, amit hoztam, fölrakták-e rá?

VILHELMO. A szolgája most vesződik a katlannal.

GIULIETTA. Az is inkább kardinálisnak született, mint jóravaló ember szolgájának. No, gyerünk, kapja a hasa elé azt a kisebbik hasat. El Galilei szobája felé.

VILHELMO utána kiált. Hé, Giulietta. Gyere csak vissza, elfelejtettem, mint afféle lovag, levenni a kosaradat. Egy darabig még mosolyogva hallgatózik Galilei szobája előtt.

Galilei, az írnok és Landolfo a kert felől. Az írnok kinn marad a folyosón, s hamarosan visszahúzódik.

LANDOLFO. Énnekem azt mondta Bolognában egy tüzértiszt, hogy a messziről jövő golyó nagyobbat üt, mintha közelről sütik el.

GALILEI. A tüzérek csakugyan azt gondolták, amíg meg nem magyaráztuk nekik. Nyilván a fejükkel tévesztették össze az ágyúgolyót, az annál nagyobbat koppan, minél messzebbről verődik a falnak.

LANDOLFO. Ez valóban így van, uram. Ha tíz ölről rohan a falnak, széttöri a fejét, ha meg fél rőfről veri hozzá, feje válogatja.

GALILEI. Látod, most már csak azt mondd meg, mi a különbség a kettő közt, s benne vagy a fizika tudományában.

ÍRNOK búcsúzóban. Ha valami írásmunkánál szüksége volna a kezemre, csak üzenjen át a szolgájával, Galilei úr. Ott lakom a lépcső alatt, abban a kamrában.

GALILEI. Inkább a szemére lenne szükségem, mint a kezére, Márk mester. A szemüvegem Aquaviventében maradt, a vesztegzárban.

ÍRNOK. Rendelkezzék mind a kettővel, mint a magáéval.

GALILEI. Köszönöm, írnok uram. Egy fél csípeje nem volna, amelyik éjszakánként nyugodtabb kicsit?

ÍRNOK. A csípőmet és a lelkiismeretemet, bárhogy szeretném, nem tudom senkinek odaadni. El.

LANDOLFO. A lelkiismeretét sem, írnok uram? Azt hittem, azt már odaadta a pater fiscalénak.

GALILEI. Hogy mondod?

LANDOLFO. Ó, sehogy, uram. Csakhogy én uraságod helyében megvárnám a szemüvegemet.

GALILEI Vilhelmóhoz. Nos, Vilhelmo, egy kis pihenő a nappali álom és az éjszakai szolgálat közt.

VILHELMO. Igen, uram, a nappali bolhák s az éjszakai lépésszámolás közt. A követ úr szobalánya már itt van. Bekiált. Hé, Giulietta… Az ágyat húzza.

GIULIETTA egy lepedővel. Jövök, de nem a hívásra… Ah, Galilei úr, megjött a sétából… Bocsánat, hadd rázom ki ezt a lepedőt, teli van morzsával. Galilei úr szolgája azt hiszi, a lepedő arra való, hogy az urak bőre el ne unja magát. A folyosóra megy, s kirázza.

GALILEI utána szól. És a titkár úr, ma nélküle jöttél?

GIULIETTA. Ma a követ úr őkegyelmessége hozott be.

GALILEI meglepetten. A követ úr itt van?

GIULIETTA. Odaát a Szent Palotán. Lehet, hogy ide is átjön, ha engedélyt nyer rá. A mellére mutat, súgva. Levél is van. A kedves nővértől… a kolostorból…

GALILEI. Igen?

GIULIETTA. Na, gyerünk. Eddig a katlan is begyúlt… Jó lesz, ha Galilei úr is meghallgatja, hogyan kell az iszapborítást csinálni…

GALILEI Landolfóhoz. Nos, gondolkozz. Legközelebb majd megbeszéljük, mi a különbség egy fej meg egy ágyúgolyó közt. El Giulietta után.

LANDOLFO. Ez az írnok nem tetszik nekem. Mindig csak a földre meg a csillagokra vinné a szót. Holott tudni való, hogy neki most erről nem szabad beszélnie.

VILHELMO. Ravasz olasz az öreg, van magához való esze, ne féltsd egy ilyen lúdtollfaragótól.

LANDOLFO. Az már igaz, nem szól a pöréről egy szót sem. Mit nézegetsz ott?

VILHELMO az ólomgolyókat pöcögteti. Hogy van az ezzel a golyóval meg a számolással? Én pöccentem, s te számolod… szeretném megmutatni a komámasszonyom fiának.

LANDOLFO. Nincs benned tudományos ész. Ha volna, megjegyezted volna. Én háttal állok neked, s ennek a lengését számolom… Te meg azért a hosszúét. Mindegyik magának. S én megmondom, hányat számoltál.

VILHELMO. De hogy az ördögbe mondod meg?

LANDOLFO. Hát úgy, hogy ez a zsineg négyszer hosszabb, mint a rövid, így a rövidnek kétszer annyit kell lengenie.

VILHELMO. Ezt nem értem. Mért kétszer? Mért nem négyszer?

LANDOLFO. Mert ez a természettörvény. Ha a hosszú ötöt lengett, a rövid tízet.

VILHELMO. Én ezt nem hiszem el. Próbáljuk ki. Amikor azt mondtam: rajta, kezdd el a számolást… Rajta… Egy-kettő…

Vilhelmo és Landolfo egyszerre számolnak. Egyik lassabban, mint a másik gyorsabban, de aztán összekeverednek.

VILHELMO. Az ördög vigyen, ne számolj olyan gyorsan. Elrántasz a számolásoddal, mint a kötélhúzók.

Niccolini, páter Riccardi – a Szent Palota háznagya – és Sinceri ügyész – a pater fiscale – a kert felől. Az őrök félreugranak.

RICCARDI az udvarnál páter Monstrónak hívják, hatalmas test, amelyből éber, óvatos értelem pislog elő. Az ügyész páter lakásából választottak le három szobát neki.

SINCERI. Jobban mondva az őrök hálószobáiból, én az emeleten lakom. Észreveszi a két testőrt. Hát ti mit lábatlankodtok itt? Nem megmondtam, hogy ez most Galilei úr szállása? Semmi keresnivalótok itt!

LANDOLFO. A sétájából kísértem vissza Galilei urat. Galilei úr kedveli a társaságot.

RICCARDI. No, jól van, fiam. Nincs benne semmi, ha egy kis szórakozást szereztek az öreg Galilei úrnak. A golyókat nézi. De csak nem fizikára tanít benneteket?

LANDOLFO. Nem, tisztelendő atyám… csak a természet dolgairól mond egyet-mást, amitől Isten dicsőségét még nagyobbnak látjuk.

SINCERI. Jó, jó, csak ne fontoskodj, Landolfo. Ha te mint valami lutheránus doktor felfúvod a képed, Isten dicsősége attól nem lesz nagyobb… Galilei úr ott benn van?

VILHELMO. A követ úr szobalánya vette ápolásba. Ha jól hallottam, valami orvoslás készül.

SINCERI. Majd megnézem. Ti pedig álljatok fel; te a ház elé, te meg a hálótok felé, s ne engedjetek senkit ide.

NICCOLINI az egyik őr után kimegy a folyosóra, szétnéz a kertben. Ebben ráismerek. Akivel dolga van, megbabonázza. Körülnéz. Milyen kedves kert.

SINCERI mielőtt Galilei hálószobájába benyitna, Riccardihoz, félrevonva. Kérem a háznagy pátert, szabja minél rövidebbre a követ úr látogatását.

RICCARDI. Ha a pater fiscalénak ez az utasítása.

SINCERI. Nem utasítás, másik látogatás…

RICCARDI. Ugyan? Fontosabb ennél?

SINCERI. A pater commissarius…

RICCARDI. Páter Maculano?… Pörön kívül? De hisz ez nem szabályszerű!

SINCERI. Engedélyt nyert rá a Szent Törvényszéktől.

RICCARDI. Négyszemközt?

SINCERI. Az én jelenlétemben.

NICCOLINI vissza akar lépni. Észreveszi, hogy azok tárgyalnak, megint elfordul.

RICCARDI. A páter nyilván vallomásra igyekszik bírni.

SINCERI. Ez már túlesik tudásom, de főként a köteles titoktartás határain. Kopog.

NICCOLINI visszajön. Egész kedves kert. Az ember nem így képzelné el a homlokzat után.

SINCERI. S főként a híre után. Benyit. Senki. Belép.

RICCARDI hogy Sinceri is hallja. Amint a követ úr is látja, Galilei úrnak egész kivételes bánásmódban van része. Nem emlékszem, hogy a Szent Törvényszék elé idézett előkelőséget így megbecsülték volna.

NICCOLINI. Nagyon örülök, hogy módomban lesz a nagyhercegnek jelenteni. Őfelsége örülni fog, hogy tisztelendőségednek s a pater fiscalénak hálás lehet.

SINCERI visszakukkant. Bocsánat… körül kell néznem…

NICCOLINI. De még boldogabban jelenteném, ha Galilei úr külső nyugalma után a belsőt is megtalálná.

RICCARDI Galilei szobájába lép, szétnéz, közben az előbbi kenetes modorban. A Szent Törvényszéknek az a célja, hogy a vádlottat az egyházzal összebékítse, s így jogos nyugalmát megszerezze. Visszajön, behúzza az ajtót, más, bizalmasabb hangon. Fontos dolgot tudtam meg.

NICCOLINI. Most?

RICCARDI. Ebben a percben. Az ügyvivő… páter Maculano minden percben itt lehet. Sinceri azért ilyen türelmetlen. Az ő jelenlétében fog Galileivel beszélni. Nagyon jó lenne, ha a követ úr előkészítené a derék öreget erre a látogatásra.

NICCOLINI. Azt hiszi páter, hogy ennek a látogatásnak az ügy kimenetelére is hatása lehet.

RICCARDI. Föltéve, hogy Galilei urat engedékenyebb hangulatban találja. Ilyen extra jure megbeszélésre – amely különben igen kivételes, s csak a követ úr és a nagyherceg személye iránt…

NICCOLINI közbevág. Csak akkor kerül sor…

RICCARDI. Ha az ügyvivő a vádlottat… Habozik a kifejezésen.

NICCOLINI. Elő akarja készíteni.

RICCARDI. Hogy olyat valljon, amit a Törvényszék elfogadhat… A követ úr megkéri, hogy nekem személy szerint is igen kellemes volna, ha Galilei úr válasza kielégítő lenne.

NICCOLINI. Mint aki a könyv kinyomtatására engedélyt adott. Meg kell vallanom, némi lelkifurdalást érzek páter Riccardival szemben, nem is annyira magam, mint Niccolininé miatt, aki tán visszaélt azzal a befolyással, amit mint vér szerinti húga tisztelendőségedre gyakorolt.

RICCARDI. Ha ez a hatás valóban meg lett volna, az inkább súlyosbítaná, mint enyhítené a hibámat. S excellenciád nem jó szolgálatot tenne, ha Barberini bíboros, vagy őszentsége előtt célozna rá.

NICCOLINI. Ó, mennyi izgalom, gyötrődés, irkafirka egy könyvért. Ha mindezt csak gyanítom is, magam beszélem le az öreg Galileit, hogy ilyen szamárságért a nyugalmát kockára tegye. Halkabban. Ki gondolta volna, hogy őszentsége annyira megneheztel azért az egy félremagyarázható mondatért.

RICCARDI. Őszentsége figyelme annyi nagy horderejű esemény közt oszlik meg: a svéd háború…

NICCOLINI. Annál jobban csodáltam a friss türelmetlenséget, amellyel találkozásainkkor a kérdést kezelte. Észreveszi a visszatérő pater fiscalét; hivatalosan. Tisztelendőséged tehát mit ajánl, milyen irányban befolyásoljam a nagyherceg matematikusát?

RICCARDI ugyanúgy. A föltétlen engedelmességre, kegyelmes uram, a föltétlen engedelmességre. Sincerihez. Galilei úr?

SINCERI. Elnézésüket kéri, kissé rendbe kell szednie magát. A mosókonyhában találtam rá: a szolgájával és a követ úr szobalányával tanakodtak valami iszap fölött.

RICCARDI a pater fiscaléhoz. Nem várhatnánk be a kertben a követ urat?… Ha az a bizonyos látogató jönni talál… Niccolini felé. Megbocsát, követ úr?

NICCOLINI. Ó, kérem. Igyekszem gyorsan végezni. A két pap el.

Egy percig maga van; körülnéz, megpöccenti a fonálingát, belepislant az asztalon heverő könyvbe.

GALILEI a szobájából. Egyedül? Kipillant a folyosóra. Beengedték az öreg rabhoz?

NICCOLINI. Páter Riccardi és páter Sinceri ott kinn vár a kertben. Mind a ketten igen nagy jóakarattal vannak Galilei úr irányában.

GALILEI fanyaron. Igen, mindenki nagyon nagy jóakarattal van az irányomban; csak a bajba csúszok, mint egy sor síkos kézen, egyre beljebb.

NICCOLINI. A páter háznagy külön is hangsúlyozta, milyen kivételes a bánásmód, amelyben Galilei úrnak itt része van.

GALILEI. Igen, ahhoz képest, amit az ember a Szent Törvényszék pincéjéről hallott… A csúz nagyobb gyötrelmeket okoz, mint a pöröm. Az öregségnek ez a menedéke mindenféle inkvizíció ellen: kínosabb, mint amit az emberek kitalálnak.

NICCOLINI. Ez a jó bánásmód arra enged következtetni, hogy hamarosan odahaza ápolgatjuk a köszvényét. A feleségem, azután, hogy behoztuk ide, nagyon nagy aggodalomban volt.

GALILEI. Ó, a Niccolininé asszony gondossága: bágyadt érzékeinknek egy kis ízelítő, hogy az angyalok természete odaát ne legyen egészen váratlan. Mint ahogy az ördögöké sem lesz a jezsuita atyák és egyéb tudósok vitairatai után.

NICCOLINI. Nem képzeli, mint vallatta a titkárt s Giuliettát, valahányszor megjöttek innét. Hogy örült a jó hírnek, hogy megint tréfálgat már. A testőröket is ismerjük: Landolfót, a tudóst, Toniót, a lovagot, meg a szolgája elsült rántottáját. Igaz, Giulietta átadta már soror Celeste levelét?

GALILEI. Igen, éppen azt olvasgattam a katlan tüzénél. Szegény lányom: ő még a Villa Medicibe képzel, s a jó híreknek próbál örvendezni. Én meg az ő örömének örvendeztem, hogy negyven krajcárt kapott száz birsalmáért.

NICCOLINI. Galilei úr igen bölcsen tette, hogy a titkáromnak nem mondott semmit a pör folyásáról. Tudom, hogy minden ilyenfajta közlésre igen szigorú tilalom van.

GALILEI. Exkommunikáció. Ironikusan. Azért hát én a követ úrnak sem mondok el semmit, csak amit mástól is megtudhatott már: hogy kétszer voltam kihallgatáson, s mindig csak arról volt szó, amiről a Villa Mediciben, hogy milyen szavakkal szabták ki rám az 1616-os tilalmat, s mért nem közöltem azt páter Riccardival. Ez, úgy látszik, a fogó, amibe beszorítanak. Megszegtem a tilalmat, tehát bűnös vagyok. De hogy mit kezdenek velem, azt még nem árulták el. Arról meg, hogy a föld forog-e vagy sem, szó sem esett.

NICCOLINI. És Galilei úr? Milyen lélekkel várja, ami ebben a fogóban következik? Bizonyára van annyira, ha nem is politikus, hát olasz, hogy tudja, a fogóban mi az ember kötelessége önmagával szemben.

GALILEI. Hogy kiszabaduljon, akármilyen áron!

NICCOLINI. Hát ha nem is akármilyen áron, de azon, amit kérnek tőle. Aki a fogót fogja, igyekezzék kis árat szabni, hogy a neheztelés is kicsiny legyen.

GALILEI. Vagy amennyiben ehhez nincs kedve: semmisítsen meg.

NICCOLINI megfogja a karját. Ilyenre gondolni sem szabad, Galilei úr.

GALILEI. Ne féltsen – kedves barátom. Ez a környezet – a derék svájciak – arra jó, hogy a lelki egyensúlyomat visszanyerjem. Akkor este, Maculano páter látogatása után, nem léptem volna át egy hajszálat sem, hogy az életem megmentsem. De most már, ha egyszer politikusok hálójába kerültem – mert Maffeo Barberini őszentségét értem, állítólag nagy politikus –, hát én is föl próbálom állítani a politikámat, úgy, ahogy a mechanikai vagy a csillagászati vizsgálódásaim szabályait.

NICCOLINI. Ó, ez igen bölcs lesz. A gyakorlat jogán tán adhatok tanácsot.

GALILEI. Mi, fizikusok, tán hallotta, erők szétszedésével, összerakásával foglalkozunk mostanában. Nos, én itt más foglalkozás híján a lelkemet szedem szét ilyenféle erőkre. Az első: ha az ember korát az elvégzetlen munka szabja meg, én a legfiatalabb ember vagyok Olaszországban.

NICCOLINI. Bravó! Ez maga elég, hogy mindent megtegyen, ami innét kiszabadítja.

GALILEI. Azonkívül jó katolikus vagyok. Nem akarom, hogy az egyház, mert könnyelmű fejet kapott, olyan hibát kövessen el, amit nem lehet jóvátenni.

NICCOLINI. Ha ez azt jelenti, hogy Galilei úr a béke kedvéért a dogmát súroló kérdésekben meghajol a tekintély előtt, ezt is csak helyeselhetem.

GALILEI. Föltéve, hogy ők az én tiltakozásom ellenére vállalják a felelősséget, hogy a föld forgása vagy nem forgása: dogma.

NICCOLINI. Ezt a tiltakozást persze jó lesz igen óvatosan fogalmazni.

GALILEI. A harmadik azonban – s ez nem kérkedés, inkább sajnálnivaló –, hogy én mégiscsak a legnagyobb olasz tudós vagyok.

NICCOLINI zavartan. Ez ebben az esetben mit jelent?

GALILEI. Hogy az én könyvemben az engedelmesség, a meghajlás a pápai szó előtt ott van. S akármit csinálnak velem, ez az engedelmesség, vagy ha úgy tetszik, hamisság a legtöbb, amit elérhetnek. Én igyekszem megóvni őket a hibáktól, de ők is vigyázzanak: ne akarják elvenni bennem a tudomány becsületét.

NICCOLINI. Én nem hiszem, Galilei úr, hogy a tudományt vagy akár az ön becsületét itt akármiféle veszély fenyegetné. Ezekhez a dolgokhoz különben sem ért senki… az emberek csak beszélnek róla, s azt mindenki természetesnek fogja tartani, hogy az adott helyzetben azt mondja, amit a szájába adnak.

GALILEI meghökkenten. Miért, a követ úr tud valamit, hogy mit akarnak a szájamba adni?

NICCOLINI. Nem, épp az, hogy semmit sem tudok. Beszélek velük, s mintha falon tapogatnék. Annyit tudok, hogy Maculano páter engedélyt kapott, hogy az ügyész jelenlétében – extra jure – beszélgetést folytasson Galilei úrral.

GALILEI. A pater commissarius?

NICCOLINI. S ha ezen a beszélgetésen valami szerencsés megoldást találnak, remélni lehet, hogy hamarosan köztünk lesz s legkésőbb pünkösdre a lánya mellett Arcestriben.

GALILEI. Ez fontos és váratlan hír. A politikus fizikus erői közt egy új jelenik meg: az öreg test reszketése.

NICCOLINI. Hagyja rá magát, Galilei úr. Néha jobb a gyengeségeinkre bíznunk magunkat, mint a büszkeségünkre.

LANDOLFO befut. A pater fiscale szalasztott, Maculano páter itt van a Szent Hivatalban.

NICCOLINI. Akkor hát gyorsan… Giulietta erre lesz valahol. Betekint a szobába. Giulietta… indulunk!

GIULIETTA. Igenis, kegyelmes uram. Már itt is vagyok. No, gyerünk, Tonio.

Tonio egy kosárral s az alabárdjával. Niccolinit meglátva, tisztelegni próbál, s elejti az alabárdot.

GIULIETTA Galileihez. Levél van?

GALILEI. Majd holnap. Niccolinihez. Kérem, mondjon el mindent Niccolininé asszonynak. Jólesik tudnom, hogy ott vagyok a fejében.

Niccolini és Giulietta el; Galilei marad; föl-alá jár a szobában; benéz a szomszédba; leül az asztalhoz, könyvét, a „Két nagy világrendszer”-t nézegeti.

GALILEI fölsóhajt. Istenem, micsoda gyötrődés!

Maculano és a pater fiscale a kert felől.

SINCERI Galileihez. Páter Maculano engedélyt nyert a Szent Törvényszéktől, hogy mint a Szentszéktől, hogy mint a Szentszék megbízott ügyvivője, Galilei úrral, pörön kívül, lelkiismereti ügyben beszélhessen.

GALILEI meghajol. A köteles alázattal állok tisztelendőséged rendelkezésére. Helyet mutat, a másik székkel a pater fiscalét kínálja meg.

SINCERI. Üljön le, Galilei úr. Bemegy a szobába, egy széket hoz, s egészen oldalt, a hálóajtónál helyezkedik el. Közben Maculano és Galilei is leül.

MACULANO. Azért kértem ezt az engedélyt a Szent Törvényszék testületétől, mert olyan dolgokra kell Galilei urat figyelmeztetnem, amelyek inkább a gyóntatószék homályába, mint nyílt tárgyalásra valók. A magány nemcsak elmondásukat teszi könnyebbé, de a meghallgatásra is fogékonyabb lelket talál. A Szent Törvényszék ezt a kivételes kívánságomat azzal a kikötéssel méltányolta, hogy beszélgetésünkön a pater fiscale is jelen legyen.

SINCERI. Az én jelenlétem ne zavarja Galilei urat, én nem mint fül vagyok itt, csak mint megkívánt tanú.

GALILEI. Nagyon köszönöm a Szent Törvényszék jóindulatát. A pater commissariusban én megbízok, s igyekszem olyan őszinte lélekkel ülni itt, mint ahogy a szent gyónáson old meg magán az ember minden világi keménységet.

MACULANO. Egy figyelmeztetéssel jövök, amelynek jogos voltát, ha nem mint vádlott és vallató, hanem mint a lélek s pásztora állunk egymással szemben, úgy hiszem, azonnal belátja.

GALILEI. Várom a figyelmeztetést.

MACULANO. Védekezése s könyvének szelleme közt olyan ellentét van, amely a Szent Törvényszék tagjait, akik mint egyháziak, elsősorban nem a jogi bizonyítékokra, hanem a lélekre néznek, bizalmatlanná teheti nyíltsága s jóhiszeműsége iránt.

GALILEI. Sajnálatos, ha így van. S arra vall, hogy vagy védekezésem volt esetlen, vagy könyvem szellemét tolmácsolták helytenül a Szent Törvényszék előtt.

MACULANO. Galilei úr a Törvényszék előtt azt vallotta, hogy a legfelsőbb tilalomban, amelyet néhai Bellarmino bíboros úr hozott a tudomására, a quovis modo szavakra nem emlékszik, a tilalmat pedig azért nem tartotta fontosnak Riccardi háznaggyal közölni, mert könyvében, amely a ptolemaioszi rendszert igazolja, legjobb tudomása szerint, nem vétett ellene. Ha védekezése első felét a jóhiszeműség el is fogadja, s elhisszük, hogy Bellarmino bíboros levelében hiányzanak, elsiklottak a füle mellett, az, amit könyvéről a szakértők mondanak – Galilei tiltakozására – s nemcsak a szakértők, a közvélemény, elsősorban a nevető hívek, úgy érzem, jogos kételyt ébreszthet a vallomás őszintesége iránt.

GALILEI. Ha Szent Törvényszéket igazán a lelkiismeretem s nem a jog csapdái érdeklik, könnyű azokat az érveket is megtalálnia, amelyeket én, a félremagyarázástól félve, jobbnak láttam elhallgatni.

MACULANO. Az én idejövetelem célja épp az, hogy egy kis lelkiismeret-vizsgálattal a törvényszék bizalmatlanságát s annak súlyos következményeit eloszlassuk és elhárítsuk.

GALILEI. Mit gondol, tisztelendőséged, mit tehetek én erre?

MACULANO. Vallomását hasonlóbbá tehetné könyvéhez, s beismerhetné a törekvést, amit a könyv betűi úgyis elárulnak. A hibák bevallása az ilyen bíróság előtt sokkal hatásosabb a tagadásnál.

GALILEI. Valljam be, hogy a Szent Palota háznagyát furfangos módon félrevezettem? De hiszen ez nem igaz. Én átadtam a könyvemet, a cenzoroknak volt alkalmuk tanulmányozni, a firenzei inkvizítor több aprólékos javítását is keresztülvittem.

MACULANO. Az, hogy ők nem voltak elég elővigyázatosak, a könyv írójának a hibáját nem csökkenti.

GALILEI. De tegyük fel, hogy valóban az volt a könyv – megnyomja – törekvése, amit tisztelendőséged szerint be kéne vallanom; csakugyan olyan érvekre bukkantam a kopernikuszi világkép mellett, amelyeket nem tudtam magamban tartani, s ezt most bevallanám: vajon nem lenne-e hazugsággá a bevallás percében ez a vallomás is; nem maradna-e ki belőle a bírák fülében mindaz, amivel együtt igaz, a tudós felelőssége, hogy igazat írjon, a katolikus aggodalma, hogy a megtévesztett egyház végzetes hibát ne kövessen el, az olasz ember fájdalma, hogy a félsziget szépen sarjadó tudományát az Alpokon át ne szorítsák; a lelkiismeretesség, amellyel a ptolemaioszi világ mellett szóló érveket sorra vettem, sőt túloztam; az engedelmesség, amelyet az előszóval s a párbeszédes formával megőrizni igyekeztem. Az egészből csak az maradna meg, hogy a keresztény lelkekre veszélyes, tiltott árut loptam át a vámon, s ennek kéne következményét viselnem.

MACULANO. A bírák nem süketek a mentségre, s az van bőven, a vádlott lelkét azonban ismerniük kell.

GALILEI. S ha én nem vagyok hajlandó elismerni, hogy „lelkemet” Inchofer atya látja helyesen.

MACULANO. A Szent Törvényszéknek, mint Galilei úr is tudja, megvannak az eszközei, hogy a vádlott védekezése mögött a szándékához hozzáférjen. S én azért jöttem ide, nehogy ez a pör a vádlott tájékozatlansága folytán ilyen irányt vegyen.

GALILEI megdöbbenten hallgat. S ha megtennék egy olyanféle beismerést, amilyet tisztelendőséged vár tőlem?

MACULANO. Ezzel megnyílna a jóvátétel, a bocsánat útja, amelyet Galilei úr kora s érdemes múltja, a toszkán nagyherceg magas pártfogása aránylag könnyűvé tesz.

GALILEI. Nem tudom, mit ért a pater commissarius jóvátételen. Hogy lehet egy olyan könyvet, mint a „Két nagy világrendszer”, jóvátenni. Megesküdjek, hogy a világ úgy van alkotva, ahogy páter Scheiner zagyva könyve elképzeli?

MACULANO a pater fiscaléra néz. A szenvedély itt nem használ; s Galilei urat sokkal bölcsebb embernek ismerem, semhogy az egyház álláspontját meg nem értené. A hibának vezeklés az orvossága; a gyóntatószékek az apró bűnök millióira rónak ki nap nap után kisebb-nagyobb penitenciát. Egy ilyen hibánál, amely az eretnekség határát súrolja, a jóvátétel természetesen elkerülhetetlen.

GALILEI. S ha én tudományos ellenfeleimnek nem szerzem meg azt az elégtételt, hogy kötéllel a nyakamban járuljak elébük?

MACULANO. A tudományos ellenfelek emlegetése hiú világi szempontot kever ebbe az ügyébe.

GALILEI. Nem én kevertem bele, őszentsége, amikor szakértőül alkalmazta őket. A pater fiscale fészkelődik. Maculano odapillant. Erre Galilei is összeszedi kissé magát. Tisztelendő uram. Én hű fia vagyok az egyháznak. Azért is engedelmeskedtem, s jöttem el Rómába. Ha eretnek volnék, átszökhettem volna protestáns földre, ahol bizonyára másképp fogadtak volna. De énnekem fáj az, hogy tudatlan tudósok egyházi befolyásukkal visszaélve, szent intézményeink nevében pusztítsák el munkámat, amelyet vitairataikkal nem tudnak kikezdeni, s lelkiismeretlenül olyan helyzetet teremtsenek, amely tudomány és egyház viszonyát nemzedékekre megrontja. Azonkívül öreg, roskatag ember vagyok, ez is arra indít, hogy békében haljak meg, a haza s a szentegyház ölén, amelyben nevelkedtem s megöregedtem.

MACULANO. Nem kételkedtem Galilei úr hűségében. Segíteni akarok neki.

GALILEI határozottan. Ennek a hűségnek azonban megvan a határa, s nekem is figyelmeztetnem kell tisztelendőségeden át azokat, akiket illet, hogy ha ők könnyelműek és dogma s természeti tény elhatárolásában indulatoknak engednek, ennek a könnyelműségnek az árát nem fizetheti egyedül az én becsületem. Ha végsőkig keserítik, a féreg is fölágaskodik, s nekem nem olyan drága ez a megunatott élet, hogy e pör gyalázatát azokra ne vessem, akiket ettől hiába akartam megóvni.

SINCERI. Ez fenyegetés? Maculano ránéz.

GALILEI. Nem én fenyegetek, az, amit rajtam elkövetnek. A pater commissarius azt mondta, hogy a Szent Törvényszéknek megvannak az eszközei, s ki tudja szedni az „igazságot”, azt tudniillik, amit ellenségeim annak tartanak. De gondoltak-e arra, hogy ha kiszedték, mit kezdenek azzal az igazsággal, különösen, ha én nem kezdek semmit vele.

MACULANO. Ezt nem értem.

GALILEI. Én nem becsülöm túl magamat; de lehetetlen nem tudnom, hogy mit csináltam, mit végeztem. Maculano páter tudós ember, s tudja, hogy az egész világon, s igen magas egyházi emberek közt is vannak, akiknek a szemében Galileo Galilei egyet jelent a tudománnyal.

MACULANO. Mint szerény mechanikus, ezt nagyon jól tudom, a Szent Törvényszék azonban nem az az intézmény, ahol a kockán forgó magas érdekek mellett ez a tudás számba jöhet.

GALILEI. Ha a dogma tiltó ujja előtt hallgatok is, olyat, amit a tudomány szabályai szerint hamisnak kell éreznem, nem mondhatok. A szatócsot Szent Péter sem kötelezhetné arra, hogy egy érvnek nagyobb súlyt tulajdonítson, mint amit esze aranymérlege mutat.

MACULANO. Viszont eszünk épp akkor jó mérleg, ha az egyház döntése minden súlynál többet nyom rajta.

GALILEI. Az egyháznak nincs joga azt dönteni, hogy lopjak vagy öljek. Éppúgy arra sem, hogy hamisan mérjek. Ha hibáztam, megbüntethet. De a büntetésem nem lehet az, hogy hazudnom kelljen.

MACULANO. Hazguság azt vallani, amit az egyház tanít?

GALILEI. Hazugság azt vallani, amit én nem hiszek.

SINCERI. Ez egy kopernikánus nyílt vallomása.

GALILEI. Én sosem mondtam, tisztelendő uram, hogy kopernikánus vagyok. Már csak azért sem, mert mint katolikus, nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha a hetvenesztendős Galileit olyan hipotézisért, mint a föld forgása, elégetnék.

SINCERI. Az egyház nem hátrált meg ennél nagyobb dolgoktól sem.

MACULANO Sincerihez. Figyelmeztetem tisztelendőségedet az ígéretére. Csillapítóan. Galilei úr keserűségében súlyosabbnak látja a dolgát, mint amilyen igazán. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolnunk. Azért vagyok itt, hogy e kínos ügy elintézésére a módot megtaláljuk. Galilei úrban, amint láttuk, megvan ehhez a katolikus egyház iránti szeretet, csak képzelete zaklatottabb a kelleténél.

GALILEI. Az én képzeletem nagyon derült volt, atyám, amíg ezekkel a dolgokkal foglalkozni nem kényszerítettek.

MACULANO. Én úgy látom, két dolgot kellene elérnünk itt: az egyik, hogy Galilei úr beismerje hibáját, s ezzel igazolja az eljárást, a másik, hogy a hiba jóvátétele ne öltsön olyan kínos formát, amely nemcsak Galilei úr érdemeihez nem lenne illő, de az egyház mai helyzetében sem lenne gyümölcsöző.

GALILEI az indulatkitörés után kissé gúnyosan. Kívánnám, hogy tisztelendőséged megtalálja erre a bűvigét.

MACULANO az asztalon fekvő könyvre teszi a kezét. Mikor írta Galilei úr ezt a könyvet?

GALILEI. Egész életemben csináltam; de most három éve fejeztem be.

MACULANO. Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy ma már szinte mint idegen műre nézhessen rá.

GALILEI. Így is van. Ha rajtam állna, fel sem ütném többé. Amit az ember megírt, a világé; innét a nagy távolság köztem s az ellenségeim közt: ők mindig a lábnyomomat szaglásszák, én meg előreszaladnék.

MACULANO. Ez a távolság bizonyos hibák belátását is lehetővé tehetné. Például, hogy a párbeszédes formában, a tárgy újságától és érdekességétől elkapva, mint Platónnál is látjuk, a hamis tant a kelleténél meggyőzőbben adta elő. Így joggal támadhatott nemcsak ellenfeleiben az a benyomás, hogy maga is osztja őket.

GALILEI. Kikeveredni szeretnék én ebből a szövevényből, akár egy huszárvágással is, nem még jobban belebonyolódni.

MACULANO. Nem hazugságra akarom rábeszélni. Hiszen maga mondja, hogy a könyv szándéka nem felel meg annak, amit kiolvasnak belőle. Nem a legvalószínűbb hát, hogy megírása közben nem számolt a visszhangjával?

GALILEI. Ez kétségtelenül jóakaratú ajánlat: törjük el a tollat, hogy megmentsük a fejet. De az, hogy a tollamat elmarasztalom; elégtételnek elég-e?

MACULANO. Természetesen ígéretet kéne tennie, hogy a munkát átnézi, s a Kopernikusznak kedvező helyeket átírja.

GALILEI. Azt már nem!

A pater fiscale fölnevet, Maculano odanéz.

MACULANO. Miért? Ez Galilei úrnak is érdeke. Hogy a szándékot félre ne lehessen magyarázni.

SINCERI. Épp ettől fél, az átírástól!

GALILEI. Helyesebbnek tartom, ha megsemmisítik.

SINCERI. Miután a világ minden sarkára szétmentek a példányai?

MACULANO. Valóban az ügy s Galilei úr érdeke is azt kívánná, hogy a könyv javítva újra megjelenjék.

GALILEI. Én lemértem azt, amit ott elmondtam.

MACULANO. Nem is hiszem, hogy olyan gyökeres átírásra lenne szükség.

GALILEI. Az, hogy itt beszélünk róla, a keveset is sokká teszi.

MACULANO. Ezt nem értem. Miért?

GALILEI. Minden foglalkozásnak megvan a becsülete. Az árusnak, hogy rossz árut ne adjon, a papnak, hogy a gyónás titkát el ne mondja. Én nem tartom auktornak magam. Könyvírót belőlem a kényszerűség csinált: a felfedezéseim s a jezsuita tudósok okvetetlenkedése. De ha már rákényszerültem, tartom magam az írói foglalkozás illemtanához.

SINCERI. S az micsoda?

GALILEI. Hogy az ember szorultságában ne írja meg másképp, amit, ha hibásan is, de szabadon fogalmazott.

MACULANO. Még akkor sem, ha ezzel nagyobb értékeket tesz kockára?

GALILEI nem figyel rá. Tisztelendőséged azt mondja, hogy könyvem kétszínű, mást ígér a héja, mint amit ad a belseje. Helyes: tessék elégetni. Kétszínű voltam én is, mikor Párbeszédeim Riccardi páternek benyújtottam? Hiszen tudnom kellett a tilalomról, amiről ő nem tudhatott. Az efféle kétszínűségnek is bizonyára megvan a kánonokban a büntetése. Tessék kiszabni: elviselem. De hogy a könyvem meg a magam állítólagos kétszínűségét egy valóságos kétszínűséggel tegyem jóvá; amely engem becstelenné, könyvemet pedig értelmetlenné teszi…

SINCERI fölugrik, Maculanóhoz. Ezen a falon, tisztelendő uram, azt hiszem, kár ajtót keresgélni.

MACULANO. Egy kis türelmet kérek a pater fiscalétól, hogy paphoz illőn újra megkíséreljük. Hosszabb szünet. Az utóbbi napokban, mielőtt Bresciába elutazott, többször is beszéltem Castelli apáttal, azonkívül a pápa filozófusa, Campanella is felkeresett. Mindenkitől azt hallom, hogy Galilei úr igen fontos könyvbe kezdett, mely távol van ettől a veszedelmes témától, s minden mechanikával foglalkozó tudósnak nagy hasznára lesz.

GALILEI. Igen, a tavaszon egy-két árkust már le is másoltattam a leányommal.

MACULANO. Galilei úr tehát nemcsak a keresztényi engedelmesség ellen vétene, ha a jóvátételt megtagadná, de önmaga tehetsége s a könyvéből hasznot húzó sok-sok keresztény érdeke ellen is. Hisz tudjuk…

GALILEI. Igen, de ne kívánjanak lehetetlent tőlem. Hol van itt a határ? Ki ellenőrzi, hogy átírtam-e úgy, ahogy kívánták, vagy csak újraírtam? Esetleg újabb álnokságot követtem el.

MACULANO. A Szent Hivatal magának tartaná fenn az ellenőrzés jogát.

GALILEI. S hol, mikor írjam át? Itt a börtönben… A Villa Mediciben?

MACULANO. Ha a szándék egyszer megvan, a dolog nem lenne olyan sürgős. Az átdolgozást otthon, Firenzében végezhetné már el. Teste-lelke, amelyet ez a nyolc hónap megtört, időt nyerne.

SINCERI torkát köszörüli.

GALILEI. Tisztelendőséged ezt hivatalos minőségében mint a Galilei-pör ügyvivője mondja?

MACULANO. Ha nem is hivatalosan, de mint aki ismerem a testület érzéseit.

GALILEI. Őszentségéét is?

MACULANO. Őszentsége most nincs Rómában. De bízom benne, hogy felfogása ebben az ügyben a Szent Hivatal döntését nem fogja keresztezni.

GALILEI. Szomorú dolog ez, tisztelendő uram. Egy vénembernek nehéz a lába, a dereka, a feje, a legnehezebb azonban a múltja és a hírneve. Elgondolkozva. Ha még egy ötödik napot kéne írnom, de átírni! …

MACULANO. Úgy érti, Galilei úr, hogy a beszélgetéshez, amely négy napon át folyt, egy ötödiket fűzne, s abban tisztázná…

GALILEI. Csak mint lehetőség merül fel bennem. Hisz a Párbeszédek folytatása valóban szándékom volt.

MACULANO. Nagyon jónak tartom a gondolatot. S ha Galilei úr rászánja magát… A most jövő szerdán megint ki kell hallgatnom. Ha addigra valami mondanivalója támad, közölheti.

GALILEI. Majd gondolkozom a formán. Addig is őszintén köszönöm tisztelendőséged jóindulatát.

SINCERI indulóban. A szolgáját rendreutasítottam, Galilei úr… Leforrázta a leanderomat.

Maculano és Sinceri el.

GALILEI izgatottan járkál a szobában. Az asztalhoz megy, fölemeli a Párbeszédeket, olvasni próbálja az előszót. Sötétedik, nem látja már, az ajtóhoz megy, bekiált a hálója felé. Jacopo! Lépések hallatszanak. Gyertyát, fiam! Odaül az asztalához, mint aki a gyertyát várja, aztán megint felugrik. Ah, de hiszen ez már a tortúra! Szolgája behozza a gyertyát, leteszi az asztalra. Jacopo!

SZOLGA. Tessék, uram.

GALILEI. Nézd meg jól ezt a gyertyatartót. Hány ága van?

SZOLGA. Négy.

GALILEI. Nem négy, öt.

SZOLGA. Öt?

GALILEI. Öt.

SZOLGA. Ha ön mondja, úgy lehet, uram.

GALILEI elneveti magát. Okosabb vagy, mint én. Veled hamarább megértetné magát a Szent Törvényszék!

SZOLGA. Nálunk a hegyekben azt mondják, a medvével nincs mit vitatkozni. Kimegy.

A kert felől fuvolaszó hallatszik, Galilei olvasni próbálja a könyvet: aztán félretolja, a fuvolaszót hallgatja, egy levelet vesz ki a zsebéből, azt nézegeti, mosolyog, megcsóválja a fejét. A fuvolaszó eláll; Galilei fölkel; kimegy a folyosóra; a beszélgetés a nyitott ajtón behallatszik.

GALILEI. Kegyelmed az, írnok uram?

ÍRNOK. Igen, ha megunom a világot, elnyaggatom kicsit a tilinkómat.

GALILEI. Mi az, klarinét, flóta? Szép hangja van.

ÍRNOK. Flóta. Egy cremonai mester csinálta.

GALILEI. Mutassa csak Bejönnek a világosra. Jó kis szerszám. Értek kicsit hozzá; az apám is fuvolázott; a toszkánai nagyherceg udvari karában játszott. Írt is a zenéről.

ÍRNOK. Ó, én csak műkedvelő vagyok. Az ember egy szomorú kéz lesz, folyton csak ír – a más ügyét, más baját.

GALILEI. A más jajgatását.

ÍRNOK. Olykor azt is. Kedve jön, hogy mint a madár, ő is hangot adjon. Szétnéz a szobában. Különben jó estét. Az íróasztal felé kerül. Már világít, Galilei úr. Valami sürgős?

GALILEI elébe kerül. Igen, nézegetem a könyvemet. Zsebre dugja a levelet. Meg a lányom régi leveleit olvasgatom.

ÍRNOK. Lányt hagyott otthon?

GALILEI. Nem otthon, a szomszédos kolostorban. Apáca.

ÍRNOK. S mit ír a kedves nővér?

GALILEI. Hogy mit? Mindennapi dolgokat. Hogy a kertész kijött a kórházból, a citromfákon az alsó ágakat leszedte, mielőtt a tolvajok elvinnék. Meg hogy száz birsalmáért negyven krajcárt kapott.

ÍRNOK. Biztosan aggódik?

GALILEI. Nem… Nem látja olyan veszélyesnek az ügyemet, s bízik az ártatlanságomban.

ÍRNOK. Értem. Nagyon jól teszi, Galilei úr, ha óvatos. Amit itt mond, annyi, mintha a pater fiscalénak mondaná.

GALILEI. Nem, nem óvatosságból mondom. Ilyen angyali lélek. Képzelje el, egy pestisellenes receptet is küldött. Azt írja, nem fél ugyan, hogy itt szükségem lesz rá, de az általános testi állapotomnak hasznára lesz.

ÍRNOK. Galilei úrnak rólam is azt mondják, tudom, hogy amit hallok, jelentem pater fiscalénak. S ezt hiába is tagadnám: ha megkérdik, még a kardinálisnak is mondania kell valamit. De a besúgóknak is van, Galilei úr, lelkiismeretük. S néha többet használhatnak, mint egy becsületes ember.

GALILEI. Én egyáltalán nem kételkedem kegyelmedben. A fuvolázása elmondta, miféle ember.

ÍRNOK meghatottan. Ah, ez jólesik.

GALILEI. Említette, hogy könnyítene a szememen. Nem írna egypár sort a leányomnak … Tudom, hogy ez nem egészen szabályos dolog.

ÍRNOK. Ó, nagyon nagy örömmel. Mindjárt hozom az írószerszámomat.

GALILEI. Toll, tinta van itt. Az írnok leül, Galilei odatolja a gyertyát.

ÍRNOK. Bocsánat, csak a tollat faragom át szokás szerint.

GALILEI mögötte áll. Lehet? Diktál. „Kedves leányom. Utolsó leveledet még a Villa Mediciben vettem kézhez. Azóta ügyeim elintézése érdekében a Szent Hivatal épületébe kellett költözködnöm. De ne aggódj értem, igen jól vagyok elhelyezve; külön lakosztályt kaptam a pater fiscale házában.”

ÍRNOK krákog. A pater fiscale házában.

GALILEI. „A követné asszony lát el, s minden kényelmem megvan.”

LANDOLFO a kart felől, alabárddal, lámpással. Jó estét! Észreveszi az írnokot. Márk mester, maga mit keres itt… Nem tudja, hogy ez rendelet ellen van?

ÍRNOK. Ne légy már olyan kőszívű, Landolfo. Egy kis írásmunka a matematikus úrnak. Még neked is lehet rossz szemed s lányod Firenzében.

LANDOLFO jelentősen. De most még jó szemem van.

GALILEI. Hunyd be egy kicsit, Landolfo, s gondolkozz. Más hangon. Csak egy-két sor van hátra… Hol is hagytuk abba?

ÍRNOK. Minden kényelmem megvan…

GALILEI. „A pater fiscale s a pater commissarius nagy jóakarattal vannak irántam, s azzal biztatnak, hogy hamarosan kikerülök innét.”

LANDOLFO krákog.

ÍRNOK rápillant. No látja.

GALILEI. „Örülök, hogy a birsalmáért negyven krajcárt kaptál, száz birsalmáért szép ár. A mézszüretre, biztosra veszem, én is otthon leszek. A viszontlátás reményében csókol Apád.” Köszönöm, Márk mester, a fáradságát.

ÍRNOK. Szívesen. Nem volt tanulság nélkül. Leteszi a tollat, szedelőzködik. Landolfóhoz. No látod, Galilei úrnak is van annyi esze, mint neked. Az ajtó felé megy, ott megáll. Hát aztán csak legyen nyugodt, Galilei úr, a levele eljut oda, ahova szánta. El.

LANDOLFO. Mit mond ez? A levélre néz. Tudja maga, Galilei úr, miféle ember ez? Galilei összehajtja a levelet, s mosolyog. Landolfo arca is felderül. Birsalma! Ráüt Galilei vállára. Haha! Furfangos olasz maga, Galilei úr. Indulna, de aztán meggondolja magát, s visszajön.

LANDOLFO félrehúzza. Mondja csak, kérdezhetek én magától valamit?

GALILEI. Tessék!

LANDOLFO. Mondja, maga csakugyan azt hiszi?

GALILEI. Mit?

LANDOLFO. Hogy a föld – az ujjával mutatja a forgást… Ne féljen, én nem vagyok Márk mester.

GALILEI előrehúzza a szín sarkába, félig tréfásan, félig komolyan. Én csakugyan…

LANDOLFO csodálkozva. Nahát!

Függöny

 

HARMADIK FELVONÁS

Nagy tárgyalóterem az inkvizíció római palotájában. Szemben a fal egész hosszában asztal, mögötte a bíborosok székei, fölöttük óriási barokk ízlésű, gyötrelmes feszület. Az asztal előtt jobbra kisebb asztal az írnoknak, rajta tintásüveg, több toll. Jobbra ajtó abba a szobába, ahol a „szigorú vizsgálat”-ot, a „tortúrát” szokták végezni. A bal oldali falon két ajtó, a hátsó az előcsarnokba, az elülső egy kisebb tanácskozóterembe.

ÖREG SZOLGA tapogatva takarítgat, előbb a két asztalt törli le, aztán a tollakat igazítja meg szépen, egy székről a feszületet is letörli.

HÓHÉR halkan benyit, szétnéz. Jó reggelt.

ÖREG SZOLGA összerezzen, visszanéz. Ja, csak maga az, Lukács mester.

HÓHÉR. Tán megijesztettem?

ÖREG SZOLGA. Dehogyis, hogy ijednék meg magától, Lukács mester? Azt hittem, a tisztelendő pater fiscale az.

HÓHÉR. Jobban fél egy paptól, mint az ítéletvégrehajtótól?

ÖREG SZOLGA. Akinek maga a hóhéra, az magától fél jobban, akinek meg a pater fiscale, az attól.

HÓHÉR. Munka – lesz?

ÖREG SZOLGA Nem hiszem, erre a szerdára csak egy eset van kitűzve. Öregember, az ilyet nem szokták már a kegyelmed tudományára bízni. Az ilyennek elég nyújtópad, azt tartják, a kora, meg hogy idekerült.

HÓHÉR. Magam sem szeretem az ilyet. Akármilyen csínján bánik velük az ember, némelyiket már az ijedtségtől megüti a szél. S akkor azt mondják, én nem értem a mesterségemet… Más egyszóval nem lesz?

ÖREG SZOLGA. Nem tudok róla.

HÓHÉR. Mert én megkérdeztem a pater fiscalét. Mondom: pater fiscale, lesz-e szükség rám? Azt mondja: csak jöjjön föl kelmed, jobb, ha kéznél van mindenesetre.

ÖREG SZOLGA. Csak töltetik az emberrel az idejét.

HÓHÉR. Vele jár. Az én mesterségem már olyan, hogy az ember többnyire csak tölti az idejét.

ÖREG SZOLGA. Úgy is van, magánál nem az a fontos, hogy mit csinál, hanem hogy legyen, s gondolkozzanak rajta.

HÓHÉR. Nono, abban a kis időben, amit dolgozok, abban aztán össze kell szednem magam. Akkor nem lehet véteni.

ÖREG SZOLGA. Igaz, nem mindenkinek a munkáját nézi tíz bíboros püspök.

ÍRNOK az előcsarnokból jön, nagy könyv a hóna alatt. Jó reggelt… Toll van, Lukács mester?… Hogy szolgál az egészsége? A hóhérné asszony egészségben van még? Láttam: megint rövidebb elöl a szoknya.

HÓHÉR. Köszönöm, megvagyunk. Na, akkor én behúzódom az odúmba. Bemegy a jobb oldali kamrába; öreg szolga a függönyt is ráhúzza.

ÖREG SZOLGA. Nem szereti, ha a családját kérdik.

ÍRNOK nevet. Tudom. Mit gondol, miért?

ÖREG SZOLGA. Komoly ember. Komolyan veszi a dolgát.

ÍRNOK. Azt hiszi, nem fér össze a hivatallal. A pater fiscale egyszer engem küldött érte valami sürgős ügyben, épp a bambinóját csicsíjgatta. Úgy tartotta a karján, mint valami ájult vallatottat. De ahogy meglátott, elszégyellte, odavágta az ágyra.

ÖREG SZOLGA. De ma csak nem kerül vizsgálatra a sor?

ÍRNOK. Mért „csak nem”? Tán megbotránkozna rajta, Mikola bácsi?

ÖREG SZOLGA. Isten őrizzen engem, hogy megbotránkozzak valamin, amit a tisztelendő atyák szükségesnek látnak. De nem szeretem, ha öreget vallatnak. Tán hogy én is öreg vagyok.

ÍRNOK. Akkor énnekem meg a kopaszokat kéne sajnálnom vagy a besúgókat, mert ebből a bűnből a legtöbb a gyónnivalóm.

ÖREG SZOLGA. Magának csak jókedve van. Hiába, fiatal még. Kimutat. Itt van már?

ÍRNOK. Akkor hozták, amikor jöttem. Híres ember ám, Galileo Galilei. A toszkánai nagyherceg matematikusa… az Alpokon túl is ismerik.

ÖREG SZOLGA. Jó, jó, énnekem ne mondja. Maga is jobban teszi, ha csak írja, s közben oda sem gondol. Láttam én már ilyen beszédes írnokot. De ő is. A hóhér kamrájába mutat.

A pater fiscale benyit, körülnéz, házigazda szemmel.

SINCERI, A PATER FISCALE. Rendben van minden? Az írnokhoz. Az ítélet formáját leírtad?

ÍRNOK egy írást húz ki a könyvből. Igen, csak azt kell beírni, ami ma lesz. Mutatja. Őeminenciái, a Szent Törvényszék tagjainak a neve, az 1616. esztendei tilalom, az április 16., 23., 30. vallomás, a szakértők véleménye. Lapoz. Itt jön a mai vizsgálat, itt meg az ítélet … aláírás.

SINCERI. Ővele beszéltél?

ÍRNOK. Tegnap is. De velem, ki tudja, amért, a fuvolázásról meg az arcestri kertjéről akar beszélni. A követ titkára azonban barátságban van egy ismerősömmel. Tegnap együtt borozgattunk a Campo di Fiorén.

SINCERI. No, és mit mond a titkár?

ÍRNOK. Hogy az öreg Galilei úr nyugtalan, mért ilyen soká húzódik a dolga; azt mondja, nem bízik az ígéretekben. A követ úr és a felesége azonban meg vannak nyugodva, hogy az után a vallomás után most már hazaengedik. Ilyen értelemben írtak a nagyhercegnek is. A levelek, amiket kapnak, azok is azt mutatják, hogy innét bizakodó posta megy.

SINCERI. Sok levelet kap?

ÍRNOK. Mindenfelől, Párizsból meg a holland államokból is. A titkár azt mondja, úgy írnak neki, mint valami fejedelemnek. Ciampoli bíboros úr Montaltóba várja, a sienai érsek őeminenciája meg azt írja, hamarosan diadalt vesz ellenségein, s Sienában fogadhatja a mi üldözött Szókratészünket.

SINCERI. Jó, jó, sokat fecsegsz. Elveszi az írást, nézegeti.

Inchofer atya és Pasqualigo bíboros az előcsarnok felől.

INCHOFER gúnyosan. Látta, eminenciád? Most nem olyan büszke, mint amikor a nagy tudományú páter Scheineren csúfolkodott.

PASQUALIGO. Ideje volt, hogy őszentsége ennek a veszedelmes szektának véget vessen.

INCHOFER. Egyszer s mindenkorra le kell szögezni, hogy ami nem igaz teologice, nem lehet igaz tudományosan sem.

PASQUALIGO. Semmi sem világosabb ennél.

INCHOFER. A Szentírásban ez áll: Quae sursum sunt, querite. Amik fönn vannak, azokat keressétek. Ha azonban a föld forog, akkor mi van fönn s mi lenn?

PASQUALIGO. Egy gyermek is beláthatja.

INCHOFER. A vallás ezzel a tannal sosem békülhet össze. „Universum genus humanum in hoc mundo consulso.” Az egész emberi nemnek ez a világ a hazája. E tan szerint pedig földünk csak egy a világok közül.

PASQUALIGO. S ki tudja, hány emberiség van e világokban?

SINCERI fölveti a fejét az írásból. Á, Inchofer atya, Pasqualigo bíboros. A szakértőink. És Oregio bíboros?

INCHOFER. Barberini őeminenciája állította meg.

SINCERI. Kívánatos volt, hogy a szakértő bizottság is kéznél legyen, s ha szükséges, élőszóval is megismételje véleményét.

INCHOFER. Nincs ügy, amelyben nagyobb készséggel lennék a Szent Törvényszék szolgálatára. Némileg sajnálatos, hogy hármónk véleménye nem egyezik hajszálra.

SINCERI. Mennyiben? Tudtommal mind a hárman egyetértenek abban, hogy a könyv a kopernikuszi tévelygésnek kedvez.

INCHOFER. Igen, de míg Pasqualigo bíboros s jómagam azt a megalapozott gyanúnkat fejeztük ki, hogy a vádlott ma is a kopernikuszi eretnekséget vallja, a pápa teológusa e tekintetben óvatosabb volt.

Oregio, Barberini és Borgia az előcsarnok felől.

INCHOFER észrevéve, hogy az utolsó szavait hallották. Épp most mondom a pater fiscalénak: hogy őszentsége teológusának közismert szelídsége vagy jóhiszeműsége nem tudta vagy nem akarta föltételezni Galilei úrról, hogy nemcsak a múltban, de most is Kopernikuszhoz húz.

BARBERINI elsősorban arisztokrata, csak, azután pap s államférfi. A pápai udvar alacsony papjaiban – ha nem urak, – csak jobb fajta cselédeket Iát, s úgy is bánik velük. Jóval műveltebb és eszesebb, mint bátyja, akit mint embert lenéz, de mint az államügyeket vivő pápai rokon, fedez. Nyersen. Oregio bíboros nyilván úgy érzi, hogy a hitbeli buzgóság nem olyan dolog, amit mindig a más kárán kell bizonyítani. A pater fiscale talán lesz szíves a szakértő bizottság tagjait, amíg szükség nem lesz rájuk, a kis tanácsteremben elhelyezni.

Inchofer, Pasqualigo, Oregio, Sinceri el, a pater fiscale néhány pillanat múlva visszajön.

BARBERINI Borgia bíboroshoz. Nem szeretem ezeknek a német jezsuitáknak a diadalmaskodó képét látni. Mintha attól, hogy Galileit elítélik, az kevésbé zagyva könyvvé válna. Hátrább húzódik Borgiával.

Bentivoglio és Scaglia bíboros.

BENTIVOGLIO. Páduában én a tanítványa voltam. Együtt olvastuk a Szférát. S most kínos lenne megaláztatásában részességet. vállalnom. Súgva. Igaz volna, hogy őszentsége tegnap maga lépett közbe?

SCAGLIA. Megszokott erélyével. Én magam Castelli apáttal olvastam a „Két nagy világrendszer”-t, de el tudom választani a csodálatot, amit Galilei esze iránt érzek, az egyházi bíró pártatlanságától, aki csak a keresztény milliók érdekét nézheti.

BENTIVOGLIO. Én is mondok ilyet, s mégis az az érzésem, mintha nem helyes dolgot csinálnánk. Hátrább húzódik.

Ginetto és Gipsius bíboros érkezik.

GINETTO. III. Pál pápa idejében az volt a szokás, hogy pártfogók beavatkozását a Szent Törvényszék a vádlott terhéül rótta föl.

GIPSIUS. Én nem is akartam a nagyherceg ajánlólevelét elfogadni. A követ úr azonban Barberini bíborosra hivatkozott, hogy ő is elfogadta. Odahúzódnak Scagliához és Bentivoglióhoz.

Maculano páter több bíboros társaságában.

BORGIA Barberinivel megint a szín előterébe kerül. Én őszentsége szigorát nem tartom célravezetőnek. Helyesebb lett volna úgy járni el, ahogy az áprilisi ülésen megállapodtunk.

BARBERINI. Én őszentsége tetteit nem úgy szoktam nézni, hogy egyet tudok-e érteni velük, hanem hogy a kereszténység és rokoni engedelmesség megőrzése mellett hogy teszek legkisebb kárt a végrehajtásukkal. Körülnéz. Maculano páter még nincs itt?

BORGIA. Most érkezett Zacchia bíborossal.

Maculano Barberini bíboros elé megy. Beszélgetésük alatt a többiek óvatosan a terem másik sarkába húzódnak, halkan társalognak, időnként oda-odapillantanak.

BARBERINI Maculanóhoz. Mielőtt a tárgyalást elkezdenénk, szeretném, ha tisztelendőséged tájékoztatna a felfogásáról.

MACULANO. Tán ott kezdem, hogy április 24-én, az ügyész páter jelenlétében – extra jure – fölkerestem a vádlottat szállásán, és sikerült beláttatnom vele, hogy könyve és védekezése közt olyan ellentét van, amelyet csak a beismerés bizonyos fokával lehet enyhíteni.

BARBERINI. Ennek a látogatásnak volt eredménye a május eleji vallomás.

MACULANO. Április harmincadiki.

BARBERINI gúnyosan. Amelyen a nagyherceg matematikusa bejelentette, hogy három év után újra elővette könyvét, s megpróbálta a kívülálló szemével olvasni.

MACULANO. Igen, s belátta, hogy bizonyos félreértések elharapózásában ő volt a hibás. Hogy újat és meglepőt mondhasson helyenként…

BARBERINI…. elragadta a hiúság. Elég egyetemes baj könyvíróknál.

MACULANO. S így azt a benyomást kelthette, hogy ő is a kopernikuszi tant vallja.

BARBERINI. Ez a benyomás valóban elég általános volt.

MACULANO. Épp ezért hajlandó hibáját jóvátenni. Amennyiben a kellő nyugalma meglesz, a homályos helyeket világosabbá teszi, a négy naphoz egy ötödik napot ír.

BARBERINI. Amennyiben a kellő nyugalma meglesz! A hangsúly ebben az esetben, úgy hiszem, a feltételen van. Tisztelendőségednek nyilván sok jó érvet kellett előhoznia, hogy ezt a hajlandóságot kicsikarja.

MACULANO. És sajnos nem csak észre hatókat.

BARBERINI. Képzeletre hatókat is… A vádlottat azóta nem is idézte maga elé?

MACULANO. Egyszer; boldogult Bellarmino bíboros levelét mutatta be, amit a tilalom után írt neki, igazolásul, hogy nem áll per alatt. A quovis modo csakugyan nem fordul elő benne.

BARBERINI. Mint a jegyzőkönyvben. Tisztelendőséged ezt komoly mentő érvnek tartja?

MACULANO. Igen. Elképzelhető, hogy évek során a levél… elhomályosította a sebtében felolvasott jegyzőkönyv szavait.

BARBERINI. Ez valóban elképzelhető, főként, ha az ember olyan könyvet akar írni, mint a Párbeszédek… S ezek után mi tisztelendőséged nézete: hogy kellene ennek a pörnek véget érnie?

MACULANO. A Szent Törvényszéknek meg kell állapítania, hogy Galilei, bár jóhiszeműsége feltételezhető, hibázott, amikor könyve benyújtásakor a tizenhatos tilalmat a páter háznagy előtt nem említette. Másrészt elfogadjuk vallomását, hogy könyve, a szerzői hiúság szertelenségében, kilépett abból a mederből, amelyet előszavában maga elé szabott. A tilalomszegés és ez a beismerés igazolja a pört s Galilei Rómába idézését, a könyv elkobzása s új, átírt kiadása pedig megadja a kívánatos jóvátételt, s lecsendesítheti a fölkavart indulatokat.

BARBERINI. Attól függ, kiét? Egypár lépést tesz le-föl. Hangosabban, mint eddig. Tisztelendőségednek, sajnos, aligha lesz módja a pört ebben a szellemben befejezni. Őszentsége tegnap magához hívatott, s négy pontban foglalta össze a mai tárgyalással kapcsolatos kívánságait.

MACULANO. Fiúi tisztelettel várom őszentsége kívánságait.

BARBERINI egy kis papírt vesz elő. Először: őszentsége nem tartja megengedhetőnek, hogy valaki, akárki az, kétségtelen szándékát eltagadva, hazugsággal szabaduljon meg a Szent Törvényszék keze közül. Épp ezért elrendeli, hogy a mai kihallgatás a szándékra irányuljon.

A bíborosok a beszélgetés alatt közelebb húzódnak.

MACULANO. Ez aligha járhat eredménnyel, hiszen a vádlott bizonyára ragaszkodni fog előző nyilatkozatához, amelyben akkori s mostani lelkiállapotát pontosan lefestette. Hacsak… Elakad.

BARBERINI. Őszentsége épp erre a lehetőségre gondolt, amikor utasításba adta, hogy a vallató a vádlottat szigorú vizsgálattal fenyegesse meg, s amennyiben a fenyegetés eredménytelen maradna, azt alkalmazza is.

MACULANO egy ijedt mozdulatot tesz. Tortúra!

GINETTO szikár öreg. Nagyon helyes!

BARBERINI. A pater commissariusba, úgy látom, beléakadt a szó.

MACULANO. Ez a breve valóban váratlanul nehéz napot ír életembe. Nemcsak Galilei személye, de a kapacitálás, az ígéret, amit jóhiszeműen adtam.

BARBERINI. Az a magánbeszélgetés a Szent Törvényszéket nem kötelezheti.

MACULANO. A vádlott minden további rábeszélést lépre csalásnak tekinthetne.

BARBERINI. Vagy ha úgy tetszik, máglyára csalásnak. A pápa álláspontja azonban teljesen jogosult. Galilei nyilván hitt és hisz a föld forgásában. Nem tudta megállni, hogy ezt a tiltott tant, könyvén át, másokkal is meg ne kedveltesse. Most az eretnekség büntetésétől félve, szándékát letagadja. A Szent Törvényszék nem engedheti meg, hogy ez a szándék kiderítetlen maradjon. Mindez tény.

MACULANO. Igen, de itt más tények is vannak.

BARBERINI. Mi, hogy a föld forog?

MACULANO. Az író kora, érdeme, az óvatosság, amellyel tanait előadta.

BARBERINI. Őszentsége fölöttük áll ezeknek a viszonylagos érveknek. Óhajtja tisztelendőséged, hogy a breve hátralevő részét is közöljem?

MACULANO. Kérem.

BARBERINI. Még két pont van. Az abjuratio. Eskü alatt kell az eretnektant megtagadnia. Börtönbüntetés, amelyet a Szent Törvényszék tetszése határoz meg.

MACULANO. Meg kell vallanom: nagyon boldog volnék, ha az Úrjézus könyörületessége valamiképpen megakadályozná, hogy ezt a mai tárgyalást nekem kelljen vezetnem.

BARBERINI. Az Úrjézus könyörületessége minket főképp a mostani időkben – inkább arra szoktat, hogy az engedelmességből vegyünk léleképítő leckét. A bíborosokhoz. Akkor hát kezdjük talán.

A tíz bíboros a fal mentén helyezkedik el, a pater fiscale és a pater commissarius az asztal innenső oldalán, bal és jobb felől, előrefordulva, az írnok a maga asztalánál; az öreg szolga a hóhérkamra mellett egy zsámolyon.

MACULANO. Galileinek, a Vicenzio Galilei fiának a pörét tárgyaljuk. Az írnokhoz. Szólítsuk a Törvényszék elé a vádlottat.

Az írnok az előcsarnokba nyíló ajtóhoz megy, kiszól, Galilei belép, a bíróság elé áll. Csönd.

MACULANO lehajtott fejjel. Galilei, a Vicenzio fia, mielőtt kihallgatásodat megkezdeném, megkérdem, van-e valami mondanivalód?

GALILEI. Azonkívül, amit előző kihallgatásomon mondtam, semmi.

MACULANO. Akkor tehát fölteszem a kérdést: állítod-e vagy állítottad-e, először, hogy a nap a világ középpontja, másodszor, hogy a föld nem középpontja a világnak, hanem évi és napi forgást végez?

GALILEI. Sok éve – az index-kongregáció döntése előtt – közömbös voltam ebben a kérdésben, s az ellene és mellette fölhozható érveket tudományos súlyuk szerint mérlegeltem. Amióta azonban fölötteseim megintettek és kioktattak, sem az egyik, sem a másik föltevést határozottan nem állítottam.

MACULANO. Mivel magyarázod tehát, hogy a „Két nagy világrendszer” című párbeszéd mégis mint a kopernikuszi tan dicsőítése okozott megbotránkozást?

GALILEI. Áprilisi kihallgatásomon elmondtam már, hogy ennek ellenségeim rosszindulatán kívül a magam meggondolatlansága is oka lehetett; az új s meglepő tanításokat részletesebben adtam elő, s ezzel azt a hitet kelthettem, mintha magam a kopernikuszi nézetekhez szítanék.

MACULANO. A Szent Törvényszék tudós tanácsadói, a teológia s mindkét jog doktorai azonban azt állítják, hogy a szándék látszata s a kétségtelen szándék közt itt világos különbség tehető.

GALILEI. A különbségtétel is emberi dolog, tisztelendő atyám, s nem független a különbségtevő szándékától.

SINCERI. Azt javaslom, hívjuk be a tisztelendő tanácsadókat, hogy szájukból halljuk a tudós atyák idevágó véleményét.

MACULANO. Hozzájárulok a pater fiscale javaslatához. Kérjük be Oregio bíborost, a pápa teológusát, Inchofer atyát s Pasqualigo őeminenciáját.

Az írnok átszól a tanácsterembe, s a szakértők bevonulnak.

MACULANO Oregióhoz. Eminenciád megvizsgálta az itt álló Galileo Galilei Párbeszédeit a Két világrendszerről s úgy találta, hogy a kopernikuszi eretnekséggel fertőzött?

OREGIO. Igen, amint azt írásbeli véleményemben röviden leszögeztem.

MACULANO. S mi eminenciád véleménye: a szerző szándékából eredt ez, vagy esetleg az érvek helytelen csoportosításából?

OREGIO habozva. A szándékot csak Isten látja. De nézetem szerint a szándék sem lehetett más, mint ami az eredmény.

INCHOFER előlép. Annak, aki az újpithagoreusok, azaz kopernikánusok tanait s az ezzel szemben elhangzott bírálatokat, elsősorban páter Scheiner műveit ismeri: semmi kétsége sem lehet, hogy Galileo Galilei csak a tilalom megkerülésére választotta a párbeszédes formát; valójában azonban a kopernikánusi eretnekség terjesztése, ellenfelei nevetségessé tétele volt a célja.

SINCERI. Mire alapítja Inchofer atya ezt a nézetét?

INCHOFER. Ezt bizonyítja már az is, hogy míg a kopernikuszi tanokat egy igen bölcs velencei ember, Sagrado, a legnagyobb ékesszólással képviseli, s a másik igen bölcs beszélgető, Salvati, szintén az ő véleményére hajlik, addig a ptolemaioszi rendszer mellett szóló bizonyítékokat szerző egy együgyű peripatetikus, Simplicio szájába adja, aki, ahelyett hogy védené, inkább a nevetségesség céltáblájává teszi. Igen figyelemre méltó az is, hogy Galilei a teológiai érveket, a Szentírásnak azokat a helyeit, ahol Isten mintegy maga tesz nyilatkozatot a Mindenség felépítéséről, arról, hogy a nap mozog, az ég fönn van s a föld lenn, föl sem említi, holott minden jóhiszemű tudós tudja, hogy a teológia érvei mindig megelőzik a tudományosokat. Így a könyv előszavának az az állítása, hogy ő azt a ptolemaioszi rendszer védelmére írta, s a kopernikánus érveket csak azért hozza fel, mert külföldön az a híre, hogy nem ismerjük őket, nem egyéb, mint hamis cégér, s nyílt gúnyolódás a legmagasabb pápai tilalmon.

MACULANO Pasqualigóhoz. Eminenciádnak is ez a véleménye?

PASQUALIGO. Ugyanez, tökéletesen ugyanez… A szerző abból a világi hiúságból, hogy érdekeset mondjon, a kopernikánusok filozófiailag abszurd, teológiailag eretnek tanának a terjesztésére vállalkozott.

MACULANO. Köszönöm őeminenciái s a tisztelendő atya fáradságát.

A szakértők visszamennek a tanácsterembe.

MACULANO Galileihez. Van-e megjegyzésed, fiam, a tisztelendő atyák véleményére?

GALILEI. Csak annyi, hogy a ptolemaioszi rendszer mellett szóló érveket sem P. Scheiner, sem P. Inchofer énnálam jobban nem csoportosította, s hogy Simpliciónak van egy nagy előnye más peripatetikusokkal szemben. Ő csak Arisztotelészt szereti, s nem gyűlöl senkit sem.

MACULANO. A szakértők véleményéből is látható, hogy védekezésed s a könyvedből kitetsző szándék közt feltűnő különbség van.

GALILEI nyomatékkal. Jóakaratú emberek erre már fölhívták a figyelmemet, s én megpróbáltam azt, amit mások hisznek rólam, a magam hibájából levezetni. Sőt egy írónak igen keserves jóvátételt is felajánlottam: könyvem botránkozást okozó helyeinek az átírását.

MACULANO lesütött szemmel. Az a vallomás és az az elégtétel nem elegendő. A Szent Törvényszék attól, aki eléje áll, azt kívánja, hogy lelke, mint a szent gyónásban, nyitva álljon előtte. Ha ez megtörtént, s hibáját megbánja, bízhat könyörületében; addig azonban már csak a vádlott üdvössége érdekében sem nyugodhat meg.

GALILEI. Tisztelendő atyám, én elmentem addig a határig, ameddig mehettem. Nem a bizalmatlanság – lelkiismeretem nem engedi, hogy tovább terheljem magamat.

MACULANO. Figyelmeztetlek, hogy a töredelem sokat könnyítene helyzeteden. A Szent Törvényszéknek a megátalkodott tagadóval szemben keserves kötelessége van.

SINCERI. A szigorított vallatás eszközét kell alkalmaznia.

GALILEI hallgat. Nehéz dolgot mond, tisztelendőséged egy öreg embernek, akinek roskatagsága, mint atyjukra emlékeztető, élő kérelem áll mindnyájuk előtt.

MACULANO. Újból kérdezlek tehát: állítottad a fent nevezett tételeket? Felelj őszintén.

GALILEI erejét összeszedve. Nem állítottam.

GINETTO. Ekkora makacsságot egy öregemberben!

MACULANO. A vádlottat megkérem, vigyázzon, a szigorított vizsgálat nem üres fenyegetés.

GALILEI. A Szent Törvényszék kezében vagyok; tegyenek velem, amit akarnak. Nem állítottam.

SINCERI halkan. Itt nincs mit késlekedni.

BORGIA Maculanóhoz. Én a vádlott korára s állapotára való tekintettel aggályosnak tartom a szigorú vizsgálatot.

SCAGLIA. Makacsságának kell bebizonyítania a gyengeségét.

GINETTO. Úgy van! Aki maga nem kíméletes önmagával szemben, a törvény sem kímélheti.

ZACCHIA halkan. Vallatás s nem gyilkolás a célunk.

SINCERI. Én vállalom a vádlott életéért a felelősséget. Lukács mester a test kára nélkül kiszedi belőle.

Maculano int a szolgának, az még egy tétova kérdő mozdulatot tesz, aztán félrehúzza a függönyt, s kinyitja a kínzókamra ajtaját. Az ajtóban megjelenik a hóhér.

GALILEI arra néz, amerre mindenki, meglátja, megdöbben, nem hitte, hogy rákerül a sor.

SINCERI Galileire mutat. Vigyázz rá.

HÓHÉR megnézi. Igenis, tisztelendő atyám. Odalép Galileihez.

GALILEI a hóhérhoz. Kegyelmed az?

MACULANO. Jobb lenne vallani, fiam!

GALILEI hirtelen. Nem. Ha a Törvényszék elszánta rá magát, én nem mentem meg tőle. Tessék. A hóhérhoz. Emlékeztesse kegyelmed a lelkemet, hogy amíg testhez kötve él, az emberi ármány és rosszakarat rabja.

A hóhér bekíséri Galileit a kamrába. Az ügyész utánuk. megy, az ajtóba áll, onnét diktál az írnoknak, aki asztalával szintén arra fordul. A bíborosok is felállnak, Ginetto s még néhányan az ajtó közelébe mennek. Maculano, kinek a kérdéseket kell föltennie, bemegy a kamrába. Mások, köztük Barberini, a helyükön maradnak.

SINCERI az írnokhoz. Hol tartasz?

ÍRNOK sötéten. A vádlottat átvezetik a vallatókamrába.

SINCERI. Lukács mester leveti a vádlott kabátját. Ráteszi a hevedert. A vádlott remegve néz körül, s elsírja magát. A pater commissarius intésére meghúzzák a kötelet.

GALILEI. Jaaaj … Mi történik velem… A csontjaim! Ó! Hogy nem tud kiszakadni belőlem a lélek.

SINCERI. A vádlott jajgat: „Ó, hogy nem tud kiszakadni belőlem a lélek…”

BARBERINI az írnokhoz. Ezt nem kell írnod, hallod! Az megdöbbenten néz az ügyészre. Tépd ki az egész lapot!

GALILEI hangja. Jaaj … Beszélni akarok!

MACULANO reszkető hangja. Ereszd le. Könnyíts, fiam, a lelkeden.

GALILEI hallani a hangján, hogy a kínzás abbamaradt. Ó, micsoda szégyen! Hát engedheti ezt a Gondviselés … Ilyen élet után … Ellenségeim gyönyörűségére … Ó, Krisztus! Az írnok fölnéz a keresztre. Hisz én csak értük… S most így állnak körül vénségemre.

GINETTO. Ne a Gondviselést korhold, a magad hibájáról beszélj.

GALILEI. Az egyház igaz érdeke is jobban a szívemen volt…

SINCERI hangja. Húzd meg még egyszer.

GALILEI hangja. Jaj, jaj! … Szünet. Nem bírom tovább … Vallok.

MACULANO türelmetlenül. Ereszd már le…

GALILEI. Az egyház érdeke volt a szívemen. Jön kor, amely tisztán látja majd, hogy én tettem az egyháznak a jobb szolgálatot.

MACULANO. Beismered tehát, hogy a könyvedet a kopernikuszi tanok elfogadtatására írtad?

GALILEI. Be.

A bíbornokok, Maculano, az ügyész visszatérnek a helyükre. A hóhér kivezeti a tépett kabátú, zilált hajú Galileit. Az öreg szolga odaadja alá a széket. A hóhér visszamegy kamrájába.

GALILEI egy ideig némán ül a széken, mindenki szótlanul nézi, aztán maga elé horgasztott fővel, mint aki magának beszél, vallani kezd. Az 1610-es évben a távcső olyan felfedezésekhez segített, amelyek értelmem számára lehetetlenné tették, hogy azokat a ptolemaioszi világképbe beillesszem. Igaz, hogy az emberi elme tökéletlen, s amit ma igaznak hiszünk, egy más kor másképpen látja. De míg ellenfeleim érvelésében a tökéletlenség nyilvánvaló volt, a magaméban, annak az értelemnek a sajátságainál fogva, amely szintén Istentől ered, s amelyet én mint fizikus fáradhatatlan munkával tökéletesítettem, nem tudtam hibát találni. Ugyanez az értelem a pápai tilalmat, amely Kopernikusz tanát eretnekséggé nyilvánította, fájdalmas hibának tekintette. A teológia hatásköre, úgy gondoltam, ott kezdődik, ahol a természetes vizsgálódás véget ér, s nagy hiba volna egy vasdarabról dogmával bebizonyítani, akár hogy mágnesezhető, akár hogy nem. Az ilyen tilalomból, úgy véltem, nemcsak a tudományra, de az egyház hitelére is nagy kár származik. Épp ezért, midőn őszentsége, VIII. Orbán pápa, a nála járt német tudósoknak a hit szerint azt mondta, hogy ez a tilalom nem tőle ered, s ő sohasem szabta volna ki, más égető terveim félretéve, újra előszedtem s befejeztem Párbeszédeimet, abban a hiú reményben, hogy a tilalom iránti tiszteletet is megőrzöm, őszentségét pedig a tilalom feloldására bírom. Ez az én szerencsétlen szándékom, és munkám legigazabb története.

Csönd.

SINCERI. S mért kellett ezt a vallomást szigorú vizsgálattal kiszednünk?

GALILEI. Mert akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít, annak nincs többé megállása, újra és újra hazudnia kell.

SINCERI. S bizonyára a többi hazugság is az egyház érdekében történt.

GALILEI. A pater fiscale tanúja volt annak a látogatásnak. A pater commissarius azért keresett föl, hogy az egyház érdekét az irántam mutatott jóindulattal összhangba hozzuk.

SCAGLIA. Abban a vallomásban volt egy pont, ami ebből kimaradt: a hiúság.

GINETTO. Viselkedésének pedig igen egyszerű oka: az életmentés.

GALILEI hevesen. Ha én az életemet mentem, bíboros úr, akkor nem a köszvényemet s szemem hályogát, nem a nyomorúságnak azt a gubancát mentem, amit a munka és öregség meghagyott belőlem.

MACULANO. A Szent Törvény mint az igazsággal s a katolikus alázattal összhangban levőt elfogadta, Galileo Galilei, a vallomásodat, s módot ad rá, hogy keresztényhez illőn jóvátegyed.

GALILEI. Várom büntetésemet.

MACULANO. Amit elkövettél: eretnekség, s a kánonok szerint, tudod, mi lenne büntetésed. A Szent Törvényszék azonban őszentsége egyenes utasítására eltekint a szigorúbb büntetéstől, s azt korodhoz mért börtönbüntetésre változtatja, azzal a föltétellel természetesen, hogy az eretnekséget, amelynek gyanújába kerültél, azon a módon, ahogy azt kívánják, eskü alatt megtagadd.

GALILEI. Hogyan, szent atyám? Elébb kiszedték, úgy, ahogy kiszedték, szándékomat, s tudván, mit gondolok, megesketnének arra, hogy amit gondolok, nem gondolom?

GINETTO. Ne gondold tehát!

MACULANO. Eretnekség esetén nincs más út a jóvátételre.

GALILEI. De hiszen most mondtam el, hogy hacsak eszem egész szövését föl nem bontják, s újra nem szövik, én ebben a kérdésben hallgathatok, de mást nem gondolhatok…

AGG BÍBOROS. Imádkoznod kell, fiam. Isten nehezebb dolgokban is segít, mint hogy az ilyen zagyva és abszurd képzettől, mint a föld forgása, megszabadulj.

MACULANO. Az eskü, amit az eretnek tesz, akaratát és nem gondolatait kötelezi. Arra esküszik meg, hogy küzd a megejtő gondolat ellen, mint ahogy a parázna küzd a kísértés ellen, ha emlékeit nem is altathatja el.

GALILEI. De mi értelme lehetne egy ilyen abjurációnak, gyalázatomon kívül? Akadna egyetlen tudós a világban, aki elhinné, hogy Galilei; mialatt gyertyával kezében az oltár előtt térdel, s az esküt mondja: azt gondolja, amire megesküszik? Feltételezhetik-e ellenfeleim, hogy hiszek az esküben, amelyet rám kényszerítenek? S ha üdvösségem és becsületem nem számít, magára veheti-e az egyház a vádat, hogy tudva hamisan eskettet?

SCAGLIA. A hóhér, úgy látszik, csak a szándékot húzta ki belőle, a megátalkodottságot nem.

GINETTO. Ez veszedelmes makacsság ám. Érhet még nagyobb rossz is érte, mint Lukács mester keze.

GALILEI. Ha már hozzám nyúlt az a kéz, maradjon meg a munkája. Olyan volt, mint az orvos keze, aki a ficamot visszateszi: visszazökkentett az igazságba. S én most már, amíg módom van rá, meg szeretnék maradni benne.

BARBERINI. Veszedelmes kívánság!

GALILEI hozzáfordul. Tisztelendő atyám, ha a Szent Törvényszék meg akarja kímélni az életemet, mérjen ki rám olyan szigorú tilalmat, amilyet akar. Hisz ezek után úgysem lesz Olaszországban, de Európában sem cenzor vagy könyvnyomtató, aki az én tévelygéseimet kinyomja: sőt látogató sem igen, aki a küszöböm átlépje. Vagy ha ezt nem teheti meg, pusztítson el.

GINETTO. Azt is kell, megégetni az ilyen makacs eretneket.

BARBERINI Ginettóra. Őszentsége föltétlen kívánsága, hogy az abjuráció megtörténjék.

GINETTO meghunyászkodva. Meg is fog, meg is fog. Majd ellankad az ő makacssága.

GALILEI még mindig az előbbi felindulásban. Az után, amit kiálltam, a máglyát is elviselem, s azt az ellenségeimnek is ott kinn kell meggyújtaniok – nyílt téren –, a Pompeius színháza előtt.

AGG BÍBOROS. Ó, fiam, iszonyúkat beszélsz.

MACULANO más hangon Galileihez. Az emberi szív még könnyebben téved, mint az elme, főként, aki olyan matériában dolgozik, ahol a hiúságunknak juttatott morzsa az egyetlen jutalom. Az embernek gyanakodnia kell a szívére; önérzetünk sérelme szívesen lát méltánytalanságot, ahol hibánkat kellene látnia. Krisztus azért adott példát minden erélyek elsejéből, az alázatból, hogy a hamis háborgás kísértésétől megóvjon.

GALILEI. Tisztelendő atyám, én az alázatra s a katolikus egyház iránti ragaszkodásra elég bizonyságot adtam, midőn vén testemet az igaztalan bosszúállástól félve s a méltányosságban reménykedve, őszentsége zsámolya elé vonszoltam.

MACULANO. Pecsételd meg ezt az engedelmességet azzal, hogy amit a Szent Törvényszék belátása hibád váltságául kiszab, engedelmesen elfogadod.

GALILEI. De ez az ítélet az üdvösségemet fenyegeti.

SCAGLIA. S az egyházból kizártan meghalni? Az nincs az üdvössége ellen?

MACULANO. Aki az esküt megkívánja, van hatalma rá, hogy Isten előtt a felelősséget is vállalja érte.

GIPSIUS. Ez az eskü a híd, amely ebből a kínlódásból kivezet.

GALILEI. A börtönbe.

BARBERINI föláll és Galileihez megy. A börtön helyét és módját a Szent Törvényszék kegyelme szabja meg.

GALILEI. Én már annyiféle ígéretet kaptam.

BARBERINI. De nem az enyémet.

GALILEI. Eminenciás uram! Én figyelmeztettem Maculano pátert s az ügyész urat, hogy ha vérig keserítik, a féregnek is foga nő. Én nem vagyok a vértanúk fajából való: nem keresem dicsőségemet abban, hogy halálomat dobjam a mérlegbe, különösen ahol egy világos érv a legkülönb életnél is többet számít. De még ha el is kapna az efféle hiúság …

SCAGLIA felháborodottan. A vértanúké!

GALILEI. … ha el is kapna ez a mesterségemhez nem illő becsvágy…

GINETTO. Ez már sok ebből a dölyfből!

GALILEI. … hogy mint hős éljek az emberek emlékezetében, az, amivel mint tudós, az embereknek… a kereszténységnek tartozom…

MACULANO halkan. Erre kell gondolni.

GALILEI. Hát nem gondoltam? Azt hiszi, Maculano páter, ha erre nem gondolok, rávesz arra, amire rávett?

MACULANO. Az a tartozás… a tudásé, ma változatlan fennáll.

GALILEI. De most elfedi a méltánytalanság szökőárja.

MACULANO. A méltatlankodás lefut.

GALILEI. Az után, amit az emberiség egyházában ellenem elkövetett, szabadon rendelkezem az életemmel.

AGG BÍBOROS. Senki sem rendelkezik, mindnyájan Istennek vagyunk felelősek.

BARBERINI. Az efféle beszédek messze visznek, Galilei mester … Abból, amit a nagyherceg matematikusa mond, azt látom: akarva, nem akarva, kedves az élete. Mi megmondtuk az árát.

GALILEI. De az az ár embertelen. Az az ár szétrombolja, amiért megadhatnám… a munka alapját, becsületét.

SCAGLIA. A vádlott, úgy látom, betű szerint vette a kijelentést, hogy őszentsége ragaszkodik a pör abjurációs befejezéséhez, s most elégtételét keresi benne, hogy minket mintegy könyörgésre kényszerítsen …

GALILEI. Én könyörögtem a bíboros atyáknak, hogy ne szorítsanak a kétségbeesésbe. A törvényszéknek kellett a szándék! Most itt van. Köti a bírákat, de köt engem is.

Egyre fokozódó zaj. A bíborosok felállnak, elhagyják helyüket, csoportokba verődnek. Az ellenségesek távolabb húzódnak Galileitől, a barátok közelebb.

SCAGLIA. Nem fogunk esdekelni!

GINETTO. Ez már kihívás!

BORGIA Zacchiához. Megérdemelnék, hogy ne engedjen.

BARBERINI. Csöndet, eminenciás uraim. Az indulat itt nem segít. Galileihez. A vádlott rosszul fogja fel azt az esküt. Annak semmi köze az ő tudományos munkájához. Még annyi sem, mintha a könyvéhez egy ötödik napot írna. Ez az alázat aktusa a pápai szóval szemben.

MACULANO. Amelyre mindig hajlandó volt.

ZACCHIA odalép hozzá. Én éppúgy ismerem ennek az ügynek a motívumait, mint Galilei úr. S azt mondom, kár volna elpusztítania magát értük.

BENTIVOGLIO zavartan odasündörög. Én mint pádovai diákja… Az inga… a lejtő…

GALILEI. Megannyi mulasztásom. Ölébe hajtja a fejét.

BARBERINI anélkül hogy Galilei felé fordulna, inkább a bíborosoknak. Amennyiben az eskü elhangzik, őszentsége a toszkánai követség palotáját fogja tartózkodási helyéül kijelölni. S én magam járok közbe, hogy onnét minél előbb megszokott lakóhelyére kerüljön.

GALILEI. Fáradt vagyok, tisztelendő atyák. Hét ilyen hónap s ez a nap… Bágyadtan magába roskad.

ÍRNOK odaugrik, átfogja a vállát – a törvényszék felé. Rosszul van… Nono, Galilei uram… A zajongás elnémul.

BARBERINI. Segítsék föl, és fektessék le valahol.

ÖREG SZOLGA az ajtóhoz fut. Landolfo! Vizet hozzatok!

Landolfo belép a terembe, utána kisvártatva Antonio, egy kancsó vízzel.

MACULANO. Kísérd le a vádlottat a szállására.

BARBERINI. Nem, ide a tanácsterembe… a kanapéra.

A törvényszék tagjai zavartan fordulnak el a jelenettől.

LANDOLFO az öreg Galileihez hajol. Galilei úr! Kedves Galilei úr!

GALILEI az igazi szeretet hangjára felnéz, elérzékenyülten. Landolfo! Látod… az öreg kísérletező… Ide vezet…

LANDOLFO kitámogatja. Majd rendbe jön minden, Galilei úr.

GALILEI egész halkan. De a becsületem.

LANDOLFO ahogy kivezeti. A becsület itt van, Galilei úr! Galilei fejére mutat. Ezt a fejet nem szabad odaadni!

Galilei, Landolfo és az öreg szolga közt ki a tanácsterembe, Antonio utánuk.

BARBERINI az ügyészhez. Az ítélet megvan?

SINCERI. Csak a mai tárgyalásra vonatkozó rész meg a büntetés hiányzik.

BORGIA Barberinihez. Miféle ítéletet akar itt hozni eminenciád? Elégettetni?

BARBERINI. Azt, amit őszentsége brévéje utasításba adott.

BORGIA. A nagyherceg matematikusa azonban, mint hallottuk, nem hajlandó a rámért penitenciának alávetni magát.

BARBERINI. A nagyherceg matematikusa a kezünkben van.

BORGIA. Úgy értsem, hogy a Szent Törvényszék még nem fogyott ki vele szemben az eszközeiből?

BARBERINI. Nagy tehetetlenség volna, ha a Szent Törvényszék egy hetvenes embert arról, amit üdvössége érdekében szükségesnek tart, meg nem tudna győzni.

GIPSIUS. Úgy is van.

BORGIA föláll. Én azonban ebben a meggyőződésben nem óhajtok kesztyű lenni őszentsége kezén… Már eddig is elég messze mentünk… egy indulat képviseletében.

SCAGLIA. Az indulat, én úgy hiszem, ebben az esetben mindnyájunk kötelessége.

BARBERINI. Amennyiben eminenciád nemzeti érzékenységét sérti…

BORGIA. Mi, spanyolok, nem vagyunk érzékenyek, de alattomosak sem. Épp ezért, e pör befejezésének a dicsőségét azoknak hagyom, akik már a megindításával is botrányt támasztottak. Sértetten ki az előcsarnok felé.

GIPSIUS. Boldog, ha ellenzék lehet.

SCAGLIA. A spanyol király palástja alól.

BARBERINI. Mi azonban őszentsége palástja alatt vagyunk, s nem engedhetjük meg magunknak ezt a merészséget.

GINETTO. Igen – nem vagyunk protestánsok, hogy mind a magunk fejével gondolkozzunk.

SCAGLIA. A világnak látnia kell, hogy az egyház tilalma ostor is tud lenni.

BARBERINI az írnokhoz. Az ítélet!

ZACCHIA. Ha a bíboros atyák hozzájárulnak, én megpróbálnám még egyszer a vádlott belátására hatni.

BARBERINI. Kísérelje meg eminenciád. Sincerihez. Mi pedig ne vesztegessük az időt.

SINCERI az írnok mögé áll, s odabök a papírra. Innét olvasd!

ÍRNOK olvas. Kijelentjük, ítéletbe foglaljuk s közhírré tesszük, tehát, hogy nevezett Galileo az említett dolgokért…

SINCERI. … amelyeket megvallottál, az eretnekség gyanújába estél… stb. amiért is… Maculanóhoz. Mi legyen a formula?

MACULANO. … a szent kánonok s más általános intézkedések által hasonló bűnösökre…

SINCERI. … kirótt büntetésre méltóvá tetted magad. Mindezek alól azonban feloldani jónak látunk, ha előbb őszinte szívvel, nem színlelt hittel a mondott tévedéseket és eretnekségeket, amelyeket a katolikus egyház ellen elkövettél, előttünk esküvel megtagadod, elátkozod és meggyalázod.

BARBERINI. Az általunk mondott módon.

SINCERI. Itt mi következzék, a börtön vagy a könyvek elkobzása?

MACULANO. A könyv… hiszen a börtön azután, amit őeminenciája mondott, csak formaság.

SINCERI. Hogy ez a súlyos és veszélyes megtévedésed és kihágásod teljesen büntetlen ne maradjon…

GIPSIUS. Teljesen büntetlen? Ezek után? Nem fog ez furcsán hangzani?

SINCERI. Ez a formula. Hogy a jövőben óvatosabb légy, s hasonIó vétkektől mások is tartózkodjanak, elrendeljük, hogy a Galileo Galilei Párbeszédei nyilvános ediktummal eltiltassanak… A börtönt milyen szavakkal vegyük be?

BARBERINI. Nem kell. Körülnéz. Zacchia bíboros még nem jött vissza?

ÖREG SZOLGA. Megnézzem? Átmegy a tanácsterembe.

GINETTO. Én azt ajánlom, penitenciául rójuk ki rá, hogy hetente egyszer a hét bűnbánó zsoltárt is elmondja.

BARBERINI. Ám róják ki eminenciáid.

SINCERI írnokhoz. Írd!

BARBERINI Maculanóhoz. Az ünnepélyes eskü holnap lesz itt, a Minerva-kolostorban, a Szent Kongregáció teljes gyülekezete előtt.

SZOLGA visszajön.

BARBERINI ránéz.

SZOLGA zavartan. Zacchia bíboros őeminenciája ott volt a kérlelők közt.

BARBERINI. És?

SZOLGA. Azt mondta, megviselte a hőség, meg…

BARBERINI. Elment?

SCAGLIA. Megszökött az aláírás elől.

MACULANO. S a vádlott?

SZOLGA. Ül, kérem, csak, s feje a kezében… Látva, hogy mindenki feléje fordult, nekibátorodva. Csoda, kérem, hogy mi megy ott! Őszentsége teológusa is otthagyta a szakértőket. Ez a svájci, Landolfo, valami ágyúgolyóról beszél… A kövér Antonio letérdelt, átfogta a térdét …

BARBERINI. Jó, jó, csak ne fecsegj! Az írnokhoz. Kész van?

ÍRNOK. Készen.

BARBERINI. Akkor tessék gyorsan aláírni, hogy kihirdethessük.

SINCERI. Az asculanói bíboros püspök. Agg bíboros odajön, s aláírja. A cremonai bíboros püspök őeminenciája. Scaglia írja alá. St. Onofiro püspöke, Kardinális Varopsius.

Sorra odalépnek, s aláírják.

BENTIVOGLIO halkan Gipsiushoz. Szent atyám, adjon tanácsot, úgy érzem, nem szabad aláírnom.

GIPSIUS. Őszentsége rossz néven venné. Már a múltkori felszólalásodért is neheztelt.

ÍRNOK. Kardinális Bentivoglio. Odamegy, s aláírja. Gipsius kardinális. Ő is aláírja.

SINCERI Barberinihez. Még eminenciád neve sincs rajta az okmányon.

BARBERINI gőgösen legyint. Csak nem gondolja tisztelendőséged, hogy ezt én aláírom? Szólítsuk be a vádlottat.

ÍRNOK ugrik, s beinti a kis tanácsteremből Galileit.

Az csendesen a bíborosok elé áll.

BARBERINI a bíborosok asztala előtt, hátával nekitámaszkodva hosszan nézi Galileit.

BARBERINI. A nagyherceg matematikusa tehát nem hajlandó a Szent Törvényszék könyörületesen kiszabott penitenciájának alávetni magát.

GALILEI csendesen körülnéz, fölnéz a Krisztusra. De, alávetem magam. A püspökök meglepetten ugrálnak fel.

GIPSIUS. Megesküszik rá, hogy a föld mozdulatlan?

GALILEI. Meg.

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS

Galilei szobája a Villa Mediciben. Kisebb, de választékosan berendezett helyiség. A sarokban mennyezetes ágy. Az ablaknál asztal, rajta könyvek, fizikai műszerek. A háttérben ajtó egy világosabb előcsarnokba, jobbra Galilei lakosztályának másik szobájába. Galilei a szoba közepén egy nagy karosszékben ül. Giulietta előtte térdel – a lábát takarja be, Galilei szolgája kissé odább áll. Niccolininé jobb felől egy kereveten hímez. Reggel.

GIULIETTA Galilei lábát pólyázgatva. Fáj még?… Nem annyira? A szolgának odaad egy kendőbe burkolt zacskót. Vidd ezt, és aludj egyet. Én itt maradok. Szolga kimegy. Szegény férge, eleget virrasztott éjszaka. Ő is leül egy zsámolyra, s kézimunkát vesz elő.

NICCOLININÉ. Ma megint meleg nap lesz.

GIULIETTA. A kertész hozott föl jeget egy vödörben; az, ahogy olvad, hűt egy kicsit. Csönd.

GALILEI. Itt, úgy emlékszem, megvolt a görög Platón… Harmincban vagy huszonháromban Cesi herceggel mintha olvastuk volna.

NICCOLININÉ. Kellene?

GIULIETTA fölpattan. Valami könyv? Leszaladok a titkárhoz.

GALILEI. Nem, nem.

NICCOLININÉ. A latin Platón, a Ficino-féle, az bizonyos, hogy megvan. Az az én példányom, a Riccardi-könyvtárból; kívánja…

GALILEI. Nem, nem, csak úgy átment a fejemen. Öregember esze, mint a tenger, ha magára hagyják, mindenféle roncsot kivet.

NICCOLININÉ. Én, sajnos, csak latinul olvashattam, páter Alonsóval. A boldogult Cesi herceg mindig biztatott, hogy tanuljak meg görögül, az a legnagyobb gyönyörűség; Platón párbeszédeit eredetiben olvasni.

GALILEI. Igen, gyönyörűség… Ez a gyönyörűség vitt rá engem is … Abbahagyja.

NICCOLININÉ kérdőn néz rá.

GALILEI. Na, a párbeszédírásra. Hosszú csönd. Látja, milyen az öreg fej … Itt bosszankodom, s nem tudok rájönni. Mindig az jut az eszembe, hogy An… Ancy… Arra gondolok, aki azt a szegény piaci bölcset… a Szókratészt föladta… Hisz emlékszik Platónból… Az ifjúság megrontója… Nem tiszteli a város isteneit.

NICCOLININÉ. Nem Melitosz?

GALILEI. Anytosz… Melitosz az a másik. Kis csönd. Efféle Anytoszok ma is vannak. Akik nincsenek, azok a meghalni tudó Szókratészek.

NICCOLININÉ hímez. Mi s még sokan nem így érezzük.

GALILEI nem figyel rá. Olvastatjuk a gyerekeinkkel, mintha attól már követhetnék… Elfelejtjük, hogy az erény kényes növény, csak mérsékelt égaljon nő. Mostohább égövökön csak düh van és álnokság, legföllebb elkeseredett makacsság. Az erény Olaszországban arra való, hogy az akadémiákon, míg be nem csukják őket, olvassanak róla.

NICCOLININÉ. Mi nemcsak olvastuk, láttuk is.

GALILEI. Dicsérjük Szókratészt, de még jobban kellene dicsérni a kort, amely hőstettét megengedte. Pedig az sem volt már az igazi… De emlékszik, Athén piacán mondta el védőbeszédét. S börtönébe beengedték a tanítványait. A lélek halhatatlanságáról beszélgetett velük; s nem valami hóhér dobott rá istrángot. Egy barátságos szolga hozta be a bürökpoharat, s maga itta ki.

NICCOLININÉ fölkel. Ne gyötörje magát ilyen gondolatokkal.

GALILEI. Az emberekben mindig olthatatlan vágy volt, azt, aki különb náluk, épp azzal, hogy nekik él, széjjeltépjék.

NICCOLININÉ. Ne tévessze össze az emberiséget az Anytoszokkal.

GALILEI. Nem, az Anytoszok mindig megtalálják a módját, hogy az emberiséget, a hivatalosát, maguk mellé állítsák. Ezt a vademberi éhséget minden nagyba vágó ember érzi: csak nem mindenki elég ügyes, hogy leszerelje… Abban a teremben nemhiába nézett rám a szemközti falról a feszület… majd kiszakította szegény Krisztus, ahogy testsúlya előrehúzta, a szögeit…

NICCOLININÉ. Giulietta, menj le a konyhára. Vigyázz, hogy a szakács Galilei úr kedvére készítse el az árticsókát.

Giulietta el.

GALILEI. Köszönöm, hogy elküldte. Hiszen arról, ami ott volt, nem szabad beszélnem. Kiközösítés terhe alatt! Hosszú csönd. Kitör. Csak azt tudnám, mért tettem meg? Pisában, még fiatal koromban, megnéztem egy eretnekégetést. Kíváncsi voltam: meddig tart. Nem a láng ölte meg, a füst; a fa nedves volt, azonnal elszédült. Azután, amit velem csináltak …

NICCOLININÉ önkéntelen Galilei szeme elé teszi a kezét. Nem szabad arra gondolnia.

GALILEI. Azt kevesen tudják, hogy egy öreg test, amely mint a rossz kocsi, éppen hogy összeáll, ha szét akarják szedni, hogy tud még szenvedni… S mégsem a fájdalom – a kiszolgáltatottság, a ránk meredő szemek, a szándék – igen, az ő szavuk: a szándék … Az én szándékom s az övék.

NICCOLININÉ. Magukat büntették meg azzal, amit elkövettek. A fájdalom elcsitul, de az ő gyalázatuk…

GALILEI. S az enyém!? Hogy mért is tettem meg nekik? Mért szereztem meg az elégtételt? Hogy odatérdeljek a két gyertya közé, s eskü alatt valljam, a magam hiteként, amit az utolsó ítéletre összeszedett porszemeim magának az Istennek is vonakodva hinnének el… Azért az egy lépcsőfokért, ami a megaláztatásban és szenvedésben még hátra van.

NICCOLININÉ. Értünk, akiknek büszkeségünk és vigaszunk, hogy Galileivel egy ég levegőjét szívjuk… Azért, amit még csinálni fog.

GALILEI. Csinálni? Szétesni, azt. Egy esküvel leromboltam a munkám, becsületem, s most átvesz a másik hóhér – a csúz –, testé, léleké.

NICCOLININÉ. Galilei úr mondta, s barátainak is az a véleménye, hogy új könyve, amit a mozgásról kezdett, fontosabb, mint ez a bajt hozó.

GALILEI. Könyv! Hol írok én még könyvet? Ne is beszéljen énnekem, Niccolininé asszony, írásról. Hosszú csönd. Az egyház azt tanítja, hogy akaratunk szabad. De volt-e már olyan helyzetben, amelyikben egy perc, mint a válaszút, egész életünkről dönt… Én nem most voltam először így. Amikor a velencei köztársaságból eljöttem; a páduai otthonom, a régi, nyugodt életem otthagytam… Az ember gépiesen megy, mint az alvajáró, arra, amerre épp megy…

NICCOLININÉ. Igen; igen, ezt én is éreztem. Mintha bekötnék a szemünket, s egy isten vezetne, amerre mennünk kell.

GALILEI. Kezemben volt a bosszú: megégettetni magam. Kiszedted a „szándékom”-at: tessék, lépj egy lépéssel tovább, légy te a pápa, aki Galileit a forgó föld s Józsue ürügyén, kicsinyes bosszúból megégette. Láttam az ijedelmüket. Kapacitáltak. S egyszerre fáradtság jött rám, belebújtam, ezt kell mondanom, testem-lelkem fáradtságába, s attól fogva, mintha egy szál padlón vitt volna valami erős tengerész.

NICCOLININÉ megrázza a kezét. Jó volt így! A szabadságba, a munkába!

GALILEI. Szabadság. Az előbb egy kocsi állt a ház elé. Niccolininé nem is hallotta, ugye? Én azonban igen. A szemem romlik, de a hallásom éber. Mindig azt várom, hogy jönnek, és visszavisznek. Hisz rab vagyok, a Szent Törvényszék tetszése rendelkezik velem.

NICCOLININÉ. Nem, nem… Azt már nem merik. Inkább haza, Arcestribe. Bocsásson meg, most először nem a jövetelének örülnék.

Niccolini az előcsarnok felől óvatosan bekukkant, aztán, hagy a felesége int, belép.

NICCOLINI kezet fog. Hallom, jobban egy kicsit? Megint nehéz éjszakánk volt? Ej, ej, az a test. Az is mindig akkor akadékoskodik, amikor a léleknek is elég a magáé.

GALILEI. Segít rajta. Amíg a csúz fúr, nincs lelkifurdalás.

NICCOLINI. Ó, a lelkifurdalás! Azt hagyja, Galilei úr, azoknak, akiknek nincs elég ellenségük, s megengedhetik, hogy maguk bántsák magukat.

GALILEI. Mért? Tud tán valami újabbat, Niccolini úr? Ami e filozófia alapján kíméletesebbé tehetne magam iránt?

NICCOLINI. Úgy érti, újabb bántalmakat? Feleségére néz. Nem, voltam a városban. A győzteseket minden jó ember megveti, az öreg mártírt pedig mindenki sajnálja.

GALILEI. A beavatottak múlékony részvéte. A világ csak a győztesek ujjongásába lesz beavatva.

NICCOLINI. A Kőhídon fölvettem a kocsimba Campenellát, a pápa filozófusát. Az az eskü, azt mondja, ne nyomja Galileit: fenevadakkal szemben nem kell Brutusnak lenni.

GALILEI. Az inkvizíció börtönében elég soká tanulta meg ezt a bölcsességet.

NICCOLININÉ. A Kőhidat mondta? Volt odaát?

NICCOLINI. Túl a Teverén, ahogy a dal mondja.

NICCOLININÉ habozva. S az eredmény? Beszélt Riccardi páterrel?

GALILEI előbb az egyikre, aztán a másikra néz. Újabb diplomáciai lépés az öreg Galilei roncsai felett?

NICCOLINI. A jó rokon szomorú egy kicsit. Most már körülbelül biztos, hogy őszentsége őt s a firenzei inkvizítort is elmozdítja.

GALILEI. Még két holttest ugyanazon a hurkon.

NICCOLINI. Ó, a páter nagy diplomata. Fegyelemmel viseli a csapást, legföllebb a nyelvét oldta meg egy kicsit.

NICCOLININÉ. Épp fordítva, úgy látom, mint férjem uramét…

NICCOLINI. A két Barberini, pápa és bíboros közt, jelek szerint feszült a viszony.

GALILEI. Ez már húsz éve is úgy volt, amikor Maffeo még nem volt Orbán. Ebben van valami bölcs családi politika: mindig ellenkezve csinálják ugyanazt.

NICCOLINI. A bíboros kezdettől helytelenítette a pört… Suttogóra fogja. A titkárom ügyes fickó: összeismerkedett a Szent Törvényszék írnokával: tőle tudom, hogy az ítéletet két bíboros s maga Barberini nem írta alá.

GALILEI. Vigyáz a becsületére. Miután az enyémet elvette.

NICCOLINI. Én, a kardinális hangulatáról értesülve, mindenesetre felmentem hozzá.

NICCOLININÉ. A megbeszélt kéréssel?

GALILEI éberen. Milyen kéréssel?

NICCOLINI. Hogy a Szent Törvényszék Arcestrit jelölje ki Galilei úr tartózkodási helyéül.

GALILEI hevesen. Ez nem kérés, Iegföllebb emlékeztetés az ígéretükre.

NICCOLINI. Én arról az ígéretről természetesen nem tudhattam. Hisz ami ott történt, azt teljes homály fedi. Én azzal legföllebb mint javaslattal állhattam elő… Habozva. S bevallom, azzal is csak Niccolininé unszolására. Énnekem, mint a Szentszék mellé rendelt követnek, az ítélet után némi óvatosságot kell tanúsítanom Galilei úr pártfogásában.

NICCOLININÉ. Ne keverje olyan látszatba magát, mintha a jó ügy iránti bátorságát a feleségénél tartaná.

NICCOLINI. Nem, ne féljen, asszonyom. Hisz mondtam, hogy fenn voltam a bíborosnál. Önmagát utánozza. „Amennyiben a látogatást a firenzei inkvizítor engedélyéhez kötik, Galilei a korának kijáró kíméletről nem is szólva, sehol sem lenne olyan tökéletes elszigeteltségben, mint Arcestriben …”

GALILEI. S a bíboros? Neki tán szabad emlékeznie arra, amiről nekem beszélni nem.

NICCOLINI. Őeminenciája nagyon borús volt; nem helyesli a történteket. De Firenze közelébe egyelőre nem engedhetik vissza. Az ellenőrzés ott bajosabb, s orvlátogatókon át egy csomó izgató mendemonda szivárogna széjjel a városba.

GALILEI fölegyenesedve, élesen. Ezt nyilván azóta álmodta! Hogy őneki Firenze nyugalmát egy haldokló becsapásával kell megóvnia.

NICCOLINI. A pápai udvarban, úgy látom, gondot okoz, hogy a nagyherceg hogyan fogadta a római híreket; ők az ifjú nagyherceg érzelmeit az én sürgetéseimen át festik meg maguknak.

GALILEI. S félnek, hogy felvilágosíthatnám a Szent Hivatal módszereiről. Holott az ifjú nagyherceg felvilágosításával csak magamnak ártanék. A méltatlanság, mint a bűn, hozzátapad az áldozathoz. Még akit felháborít, az is elhúzódik tőle. Kitörve. De hát mit akarnak velem? A követ úr nyakán örökké csak nem maradhatok.

NICCOLINI. Azt őeminenciája is hangsúlyozta, hogy Galilei úr itt-tartózkodása a Villa Mediciben egészen átmeneti. Amint látom, kényelmetlen neki, hogy aki a Monte Pincióra néz, az ő csínytettükre gondol.

NICCOLININÉ. De hát mit mondott végre is a bíboros?

NICCOLINI. Hogy Galilei úrral a Szentszéknek, úgy tudja, más tervei vannak.

GALILEI. Az Angyalvár vagy egy campagnai kolostor börtöne. Az jobban elrejt a világ elől.

NICCOLINI. S hogy a körülmények mérlegelése után azzal a toszkán kormánykörök is meg lesznek elégedve.

GALILEI. A körülmények mérlegelése? A körülmények azok, hogy énnekem a tárgyaláson szavukat adták…

NICCOLINI fölemeli a kezét. Tárgyalás nem volt, Galilei úr. Ha nyugodtan akar élni, ezt nem szabad elfelejtenie.

NICCOLININÉ. S mit gondol, mik mégis azok a tervek, amelyekkel meg leszünk elégedve? Mert látom, gyanít valamit.

NICCOLINI. Riccardi pátertől olyasmit hallottam, hogy a sienai érsek titkárát Galilei úr ügyében hívták a pápához kihallgatásra.

NICCOLININÉ. Azt gondolja, hozzá?… Nem is volna olyan rossz. Az érsek tanítványa volt Galilei úrnak.

NICCOLINI. S ma is nagy tisztelője. Amikor a történtek híre Sienába megjött, több fültanú előtt azt mondta volna: Hiába követték el azt a csúfságot Galilein, a Párbeszédek csodálatos könyv, s Galilei a világ legnagyobb embere. Ezt azonban valószínűleg csak a jezsuita atyák költötték rá.

NICCOLININÉ. Ascanio Piccolomini a leveleiben is írt ilyet.

NICCOLINI. Viszont sokkal okosabb ember, semhogy a történtek után ilyen túlzásra ragadtassa magát.

NICCOLININÉ. Mért túlzás, nem igaz talán?

NICCOLINI. De Katerina! Hát ismeri maga a világ minden nagy emberét?

GALILEI. Kár vitatkozni és reménykedni, Niccolininé asszony. Egészen mindegy, hogy hová visznek. A követ úrnak igaza van, amíg élek, a rabjuk leszek. Nem bocsáthatják meg, amit ellenem elkövettek.

A titkár az előcsarnok felől. Niccolinitól néhány lépésre megáll.

NICCOLINI. Jelentenivalója van?

TITKÁR. Igenis, kegyelmes uram. Nem mondja, Niccolini közelebb megy.

TITKÁR halkan. Látogatók, Castelli apát egy világi fiatalemberrel.

NICCOLINI. Engem keresnek?

TITKÁR. Nem, Galilei urat szeretnék meglátogatni.

GALILEI aki izgatottan figyelte a jelenetet, Niccolininéhoz. Értem jönnek, ugye?

NICCOLININÉ. Dehogy, ugyan. A férjéhez lép, s némán ránéz.

NICCOLINI. Castelli apát meg egy ismeretlen fiatalember.

NICCOLININÉ Galileihez. Hallja, Galilei úr? Castelli apát!

GALILEI. Ó, a derék Benedek!

NICCOLINI. Csakhogy én kezességet vállaltam, hogy Galilei úr nem fogad látogatót.

GALILEI. S ezen a rácson át egy barát sem nyújthatja be a kezét!

NICCOLINI. Legalább azt a fiatalembert ne hozta volna. Fiatalemberben nem marad benn egy ilyen látogatás. S épp most, amikor Galilei úr sorsáról döntenek.

GALILEI. Úgy, úgy, oktassanak csak ki, Niccolini úr, az érdekemre.

NICCOLININÉ a férjéhez. Valóban szavát adta? Akkor hát legyek én a diplomata! A titkárhoz. Közölje az apát úrral, hogy Niccolini úr, sajnos épp az imént kihajtatott. Niccolinihoz. Reggel azt mondta, el kellene mennie az öreg Cesi hercegnéhez. A titkárhoz. Galilei úr pedig a Szent Törvényszék rendelete értelmében nem fogadhat látogatókat. Niccolininé asszony ellenben szívesen látja Castelli apátot.

TITKÁR. Hová vezessem az apát urat?

NICCOLININÉ átmutat a falon. A cseresznyefa szalonba. A fiatalembert pedig mulattassa maga, titkár úr… Esetleg nézzen szét a parkban.

TITKÁR. Igenis.

NICCOLINI mosolyogva. Nagyon diplomatikus. Éppen csak azt felejti el, hogy inasaink közül egy-kettő a Szent Hivatal kémje lehet. De ne mondja, hogy gyávább vagyok, mint a feleségem.

NICCOLININÉ. Jó, jó. Csak menjen a hercegnéhez, s kérdezze meg, mikor jelennek meg az ura emlékiratai. Niccolini el.

GALILEI megfogja Niccolininé kezét. A szeretet összeesküvései. Nem mondhatom, hogy nem volt részem bennük. De egy hosszú élet tapasztalata, hogy az ártani akaró összeesküvések mindig jobban sikerülnek. Jobban összhangban vannak a többség érzelmeivel.

NICCOLININÉ az ajtóból. Ne vádolja, Galilei úr, a többséget. Senkit sem ismertem, aki olyan mélyen meg lett volna győződve, hogy az emberi természet tanítással jobbá tehető.

Galilei egy-két percre magára marad, Niccolininé hangjára fülel.

NICCOLININÉ kintről. Erre, apát úr, a cseresznyefa szalonba. Be akarok számolni a vízvezetékünkről.

Castelli Niccolininé kíséretében, Galilei föláll, a kendőjébe gabalyodik, úgy esik Castelli karjába, Castelli hosszan nézi.

GALILEI. Nézi, ugye… a nyomát. Elsírja magát. Sok-sok minden volt.

CASTELLI. De most már túl vagyunk a legrosszabbján. Niccolininéhoz. Bocsánatot kérek, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztam a követ urat… Tegnap érkeztem meg Bresciából. S addig akartam meglátogatni, amíg… Elakad.

GALILEI. … amíg ettől határozottan el nem tiltják. A barát és a jó pap: az öreg Galilei körül úgy bimbóznak a legártalmatlanabb szívekben is a kazuisztika esetei.

CASTELLI. Nem érzem annak. De lehet, hogy Sienában sokáig nem lesz módom fölkeresni.

GALILEI. Sienában?

NICCOLININÉ megörülve. Ascanio Piccolomininél?

CASTELLI. Hát nem tudják még? Én meg azt hittem, itt minden tótágast áll az útikészülettől.

NICCOLININÉ. Az uram hallott valamit. De biztosat nem tudott meg.

CASTELLI. Egy órával ezelőtt találkoztam a Cancellárián Maculano páterrel. Őszentsége ma jött be Castelgandolfóból. Rosszallta, hogy Galilei úr még mindig a városban van.

NICCOLININÉ. De hiszen akkor minden percben indulnia kellhet. Bocsássanak meg! Össze kell dugnunk a fejünket a szakáccsal meg Giuliettával. Addig legyen ön, Galilei úr: Niccolininé, s beszélgessen – maga körül néz – a cseresznyeszalonban Castelli apáttal. El.

Galilei és Castelli apát egy ideig csendben nézik egymást.

GALILEI elgondolkozva. Az első jobb hír egy esztendő óta. Milyen szép, hogy épp tisztelendőséged hozta. Elmosolyodik. A derék Ascanio Piccolomini! A leveleiben volt valami iskolás lelkesedés. Mintha egy bizonyos humanista írta volna egy bizonyos nagy tudósnak. Mindig szétnéztem, nem Erasmus ül-e a hátam mögött. S lám, kiderül, hogy a betűben vér van.

CASTELLI. Jó jelnek tartom, hogy a hazafelé vivő úttal Galilei úr otthoni iróniája is visszatér.

GALILEI. Félek, hogy őeminenciájának sok ellenséget szerez ez a nemeslelkűség. A jezsuita atyák nem szokták megbocsátani, hogy az ember Plutarkhoszt vagy az evangéliumot folyékonyan olvassa… A követ úr említette, hogy a Szent Palotában máris áskálódnak ellene. Magasztalta, akit a Szent Törvényszék elítélt. A rossz nyelvek szerint – én nem hiszem, hogy ilyen meggondolatlan volt – azt mondta volna, hiába tették ezt Galileivel, a Párbeszédek nagyszerű könyv, s Galilei – bocsásson meg, csak a rágalmat ismétlem – a világ legnagyobb embere. Elneveti magát. Látja, a hiú vénembert, nem állhatta meg, hogy el ne mondja.

CASTELLI. Ennyi balzsamot megérdemelnek azok a zúzódások. Dicsérnem kell a hiúságot, ha Galilei úrnak feledni segít.

GALILEI. Tán nem is csak hiúság… Egy kis remény… Magára mutat Nem ez a roncs… ez, tudom, halálig rab marad már… Az emberiség, az utókor.

CASTELLI. Afelől, ha valaki, Galilei úr nyugodt lehet.

GALILEI némi hallgatás után. Engem igen szigorúan megintettek, hogy a benn történtekről beszélni ne merjek. De ha Castelli apát ismert hallgatagságában bízva, túl is tenném magam a nehezen viselt némaságon, tisztelendőséged, mint jó katolikus, aki tudja a törvényeket, aligha kívánná elbeszélésemet meghallgatni.

CASTELLI. Nem tagadom, zavarba hozna.

GALILEI. Azt azonban a jó katolikus is el tudhatja képzelni, főként ha az Castelli apát, hogy egy öreg tudós, aki az enyémhez hasonló verembe ejtette magát, csak mert nem tudta az öklét az igazság dugójaként a szájában tartani, milyen állapotban kelhet fel a közül a két gyertya közül, amelyek közt ugyanezt az igazságot eskü alatt megtagadta.

CASTELLI. Nem kell elképzelnem, látom a vonásain.

GALILEI. Amikor ide visszahoztak, két nap úgy feküdtem itt, hogy az ablakot is besötétítettem. Tán hogy a napsugarak se láthassák s bolygathassák meg, aminek mindaddig kábulat, zsibbadás, fáradtság, vagy mit tudom én, mi a neve, míg kissé erőre kapva, szégyennek, bukásnak, gyalázatnak nem kell mondanom.

CASTELLI. Csak Galilei úr mondja annak, s ő is, csak hogy szíve keserűségét a fülével hallgassa.

GALILEI. Tisztelendőségeddel persze sosem történt olyasmi, ami után a lélek nem tud mást tenni, mint összegugyorodni s várni, hogy tettére milyen jelek jönnek a világból. Aki egy pincében vészelte át a földrengést, az setteng föl így, az ingások szűntével, mint bennem a tudat, hogy mit talál…

CASTELLI. Résztvevő barátokat, tettük szégyenét hordó ellenségeket.

GALILEI. Akik meghökkent barátok s ujjongó ellenségek is lehetnek… Még szerencse, hogy elébb a test kínja tért vissza. Ez egyszer dicsérnem kell a csípőmben hasogató késeket, nem engedtek magammal foglalkozni… A fájdalom résein azonban ki-kilestem azokra, akik körülöttem voltak.

CASTELLI. S nem láthatott mást, mint tiszteletet.

GALILEI. Niccolininé persze egy akadémikus angyal, akinek száján az irgalom sosem véti el, mit kell mondani. A férje bánásmódjában már van valami leereszkedő.

CASTELLI. A szánakozást nézte Galilei úr leereszkedésnek.

GALILEI. Eddig csak a jó öreg Galilei voltam, most a szegény jó öreg Galilei vagy éppen a nyomorult vén Galilei.

CASTELLI. Sajnálom, hogy nem jöhettem előbb… De a sienai érsek szavai …

GALILEI. Igen, igen… A szerencsétlenségnek és megaláztatásnak, úgy látszik, mégiscsak vannak fokai, amelyek áttörnek az érdemet körülözönlő rosszakaraton. Most, hogy olyan nagy érvet kaptak rá, hogy megvessenek, egyesekben mintha felülkerekedne a vágy, hogy túldicsérjenek.

CASTELLI. A katolikus tudja, hogy Galilei úrnak nem volt más lehetősége, mint engedelmeskedni; a tudós, hogy nem volt szabad meghalnia.

GALILEI reménykedve. Legalábbis így lenne méltányos… De ha magamban talán túloztam is a csapást, amely becsületem érte, a tudomány veszteségét a pörben nem lehet túlozni.

CASTELLI. Hoztam egy fiatalembert… azt a bizonyosat, akiről a tavaszon beszéltem. Az más belátásra bírhatta volna. Kár, hogy…

GALILEI nem figyel oda. Annak, amiért mi éltünk, az olasz természetkutatásnak ezzel a pörrel vége van.

CASTELLI. Nem mentem ezt a szerencsétlen pört. De a tudománynak annyi más ága van, amelyet az egyház s őszentsége is pártfogol. Mialatt Galilei úr a Szent Hivatal foglya volt, Ostiában elsüllyedt egy hajó; Alonso bíboros, a kincstárnokunk azzal fogadott, nem tudnám-e kiemelni azzal a velencei metódussal, amit Galilei említ a Párbeszédek elején.

GALILEI. Mit változtat ez? A tudomány szelleme, mint az emberek félelme, sajnos, oszthatatlan. Nehéz, mint a bokrot egy helyen megnyesni… másutt sarjazni hagyni.

CASTELLI. Bresciában találkoztam a spanyol követtel, említettem, amit Galilei úrtól hallottam, hogy a Jupiter bolygóival a földrajzi hosszúság tán meghatározható lesz. A követet mint hajósnemzet fiát érdekelte a hír. Könnyen megeshetik, hogy a pápa rabjához a legkatolikusabb király fog követet meneszteni.

GALILEI hízeleg neki a gondolat. Igen, igen. De hol van akkor is a minden néprétegre kiterjedő kíváncsiság, amely ifjú koromban mint bontott vitorla vitt.

CASTELLI. Valószínű, hogy a nagy világrendszerekről nem lesz egy ideig beszéd. Annál buzgóbban folyik majd a munka a részletekben.

GALILEI. A részleteket azonban az egész táplálja. Mért alakoskodtam én Kopernikuszért? Mert ő volt az egész!

CASTELLI. De hiszen Kopernikusz ezzel nem némult el. Kepler a császár udvarában írta könyveit. S ha a pápa tilalma oda is elér, vannak protestáns országok, amelyek most kóstolják a tudományt.

GALILEI. De hiszen ez az, amit mondok – hogy bennük kell reménykednünk. S miért? Mert egy maroknyi ember egy régi tisztes intézmény ügyévé tudja tenni az irigységét. Most dörgölik a kezüket, s azt hiszik, megtörtek. S csakugyan egy vén, beteg, megalázott ember, lassan a szeme is elsötétül, amivel izgága látcsövébe nézett. Kitör. Az ő sötétségüket azonban, ha vak leszek, akkor is látni fogom. S ez a sötétség, aminek nem lehet behódolni. Hisz ismeri Inchofert! Azt a kefefejűt! Ott állt a szobában, ahol az ítéletre vártam. S hogy a két halántéka közé néztem… Magam sem tudom: tán azért tettem meg. Nem lehet a nyomorult emberi nemet ezeknek a keskenyfejűeknek átengedni.

CASTELLI. Pedig milyen egyszerű lett volna a kettőt, a Szentírást s a tudományt összeegyeztetni. Az egyik a természet könyvét olvassa, a másik Isten üzenetét. Ahogy Galilei a Castellihez intézett levélben húsz éve megírta.

GALILEI. Ki tudja? Ott benn s azóta is, gondolkoztam ezen. Hátha nekik van igazuk, Inchoferéknek? Hátha az, amit mi kezdtünk, csakugyan végső veszély arra, aminek az oltalma rájuk bízatott.

CASTELLI rosszallóan. A kinyilatkoztatás, amelynek igazát erkölcsiségünk érzi, nem lehet ellentétben a természettel, amely Isten műve.

GALILEI. Igen, így akarjuk hinni, s én irigylem, akinek e tekintetben nincsenek kételyei. Az én életem munkája az volt, hogy a tudományok elsejévé a fizikát tettem, s a fizika előnye, hogy nem tud semmit, vagy alig valamit. De az igazi tudás. S afelől, hogy kivel kerül ellenkezésbe még – ebben a pörben épp ezt tanultam meg –, a tudós nem vállalhat felelősséget. S hogy mit ér még el, hová jut, azt senki sem láthatja.

NICCOLININÉ visszajön. Az érsek titkára már járt itt. Abból, amit elmondott, azt látom, hogy Galilei urat nem fogság, hanem menhely várja. Az ottani tudósok s maga Ascanio Piccolomini igen számítanak a társaságára.

GALILEI föláll. Hol van az a fiatalember?

NICCOLININÉ. Megfelelő gyaloghintót hajszol. Ha alkalmasat kap, holnap hajnalban indulni szeretne. Nem lesz túl korán?

GALILEI. Szívesen, akár holdvilágon is! Csak minél messzebb – arra mutat – tőlük!

NICCOLININÉ. A titkár helyett pedig hoztam egy másik fiatalembert, aki elunta már árnyéka fogyását nézni a kertben. Int az ajtóban álló Torricellinek.

CASTELLI. Ez az az Evangelista Torricelli.

TORRICELLI. Ünnepnapja életemnek, melyen a nagy Galileit szemtől szemben láthatom.

GALILEI. Nem sok épületest lát rajta, hacsak nem szobrásztanuló, s Oidipuszt nem akar mintázni, kifolyt szemmel, barázdált arcán ritkuló szakállal.

TORRICELLI. Én egyelőre még csak a magam gyúrásán fáradozok, s ahhoz keresek mintát Galileiben.

NICCOLININÉ Castellihez. Jöjjön, apát úr. Hagyjuk őket. Elmondom, amit a titkártól hallottam. El Castellivel, Galilei lakosztályának másik szobájába.

GALILEI Torricelli felé fordul. Hogy mondták? Mi is a neve, fiam? Evangelista …

TORRICELLI. Torricelli.

GALILEI. Egy ízben, emlékszem, maga írt az apát nevében, amikor távol volt Rómától.

TORRICELLI. Igen, s eddigi tanulmányaimról is beszámoltam mellesleg.

GALILEI. Emlékszem. Nagyon okos levél volt. Nevet. A galileista szekta tagjának nevezte magát. A most lefolyt évben többször gondoltam erre a szektára… Nemigen találkoztam a híveivel.

TORRICELLI. Pedig sokan voltunk, akik nehezen viseltük el, hogy Galilei egy városban lakik velünk, s nem kereshetjük fel. Magam is elsétáltam néhányszor a Villa Medici felé… Sajnos Castelli apát nem volt Rómában, s amikor végre visszajött…

GALILEI. Engem vittek el innét, s Torricelli úrnak és társainak, ha rám gondoltak, más falak alatt kellett sétálniuk.

TORRICELLI. Valóban, sokszor mondogattuk azok alatt a falak alatt is, hogy hány biztos feleletet zárnak el a mi tétova kérdéseink elől.

GALILEI. A falak helyén azóta tilalmak nőttek. S én félek, aligha elégíthetném ki Torricelli úr és barátai szomjúságát. Hisz gyanítom, milyen kérdések azok, amelyek körül a vitatkozni szerető ifjúság most pártot üt s hadakozik.

TORRICELLI. Természetesen sokan vannak köztünk, akiket a legújabb események a nagy világrendszerek kérdésében inkább tüzesebbé, mint bátortalanná tesznek. Én azonban …

GALILEI elneveti magát. A bátortalanok közé tartozom… Nagyon okosan, Torricelli úr, a tudós ne hősködjék.

TORRICELLI. Én azonban egészen más tudományos gondjaim miatt kaptam Castelli apát hívásán, hogy elutazása előtt idemerészkedjem.

GALILEI. Ha nem a tudomány, csak a tapintat gondjai volnának, akkor is dicsérnem kellene.

TORRICELLI. Azokban a nagy kérdésekben Galilei úr kimondta az utolsó szót… A tudomány különben is nem a sokaktól járt, hanem a homályban levő, elhanyagolt helyen teszi fontos lépéseit.

GALILEI az utóbbi megjegyzést nem veszi figyelembe. Az utolsó szavamat, azt mondja?… Nem tudom, mit tart Torricelli úr az én utolsó szavamnak. Amit Salviati mond a Párbeszédekben… vagy amit Galilei mondott a Szent Minervában – eskü formájában.

TORRICELLI meghökkenten. Természetesen nem az esküt…

GALILEI. Pedig egyelőre az az utolsó szavam.

TORRICELLI kínosan. Az az eskü, úgy hiszem, azokat terheli, akik kierőszakolták. Engem, amint mondtam, más kérdések hoztak ide, azokban szeretnék útmutatást.

GALILEI. Torricelli úr igen vigyáz arra a bizonyos kötélre, amelyről akasztott házában nem szabad beszélni … Tétele azonban akkor is elég vitatható, ha hangja bizonytalanságától eltekintek. Az eskü, azt mondja, azokat terheli, akik kierőszakolták? Ilyen engedékeny erkölcseiben az a bizonyos szekta?

TORRICELLI. A galileistákat nem ez a pör… az eskü… fűzi Galileihez, hanem a vizsgálódás új módja, amelyet az Aranymérlegben és a Párbeszédekben csodálhattunk… Castelli apát említette, hogy Galilei úr új könyvet ír a mozgásokról… Megkérdezhetem, lesz abban szó a levegő …

GALILEI. Nem az eskü? azt nagyon természetesnek tartom, hogy nem az eskü – kis gúnnyal – fűzi. De azért csak megvan a véleménye róla? Azt mondja, kierőszakolták? Hátha nem is erőszakolták? Ki tudja, mi történt ott benn az öreg Galileivel. Hátha józan érvekkel zökkentették vissza eszét a kinyilatkoztatás ágyába? Ptolemaistává lett, mint ahogy megesküdött, hogy az.

TORRICELLI. Ezt senki sem hiheti, aki a Párbeszédeket olvasta.

GALILEI. S azt, hogy hamisan esküdött? Egy galileista?

TORRICELLI zavartan hallgat. Mi nem tudhatjuk, mi történt odabenn. De bizonyosan valami szörnyű … Én a vizek mozgásának a törvényeit szeretném a levegőre…

GALILEI. Akármi történt… Annyi nem, hogy belehaltam volna… Pedig elég roskadt vagyok… Mások fiatalabban belehaltak, s nem esküdtek meg… Amikor a velencei köztársaságot szolgáltam, élt ott egy szökött dominikánus, nolai ember, ha jól emlékszem, Giordano … a másik nevét nem is tudom, tán Giovanni.

TORRICELLI. Bruno.

GALILEI. No lám, hallott róla? Zavaros könyveket írt az egyről meg a végtelenről, meg amikről ezek az emberek már írni szoktak.

TORRICELLI. Amennyire tudom, kopernikánus volt.

GALILEI. Igen, mellesleg az is. Azokról az emberiségekről ábrándozott, amelyek a többi világokban élnek. Pádovában találkoztam vele néhányszor. Végül is, hisz tudja, megégették. Amikor tízben Rómában jártam, az emberek még emlékeztek a kivégzésére. A máglyáról azt kiabálta: jobban féltek megégetni, mint én meghalni! Ironikusan. Ez a barát, lám, méltó lett volna, hogy egy kopernikánus vagy mit tudom én, galileista szekta feje legyen. Csak sejtette, amit tudott, s meghalt érte.

TORRICELLI lesütött szemmel. Egy beteg, hetvenesztendős embertől senki sem vár ilyet.

GALILEI. Mért ne? Az öregebbek könnyebben halhatnak meg, mint a fiatalok. Ők már csináltak valamit. Hisz ismeri, Szókratész elmehetett volna száműzetésbe. De emlékszik, mit mondott: az a néhány, gyalázatban eltöltött év nem ér fel vele, hogy a gondolataiért halhat meg, vagy valami ilyet.

TORRICELLI zavartan. Az ő esete más volt.

GALILEI. Mért lett volna más? Ascanio Piccolomini, aki most magához vesz, a mi üldözött Szókratészünknek nevezett… Az emberek, főként a fiatalok, mindig azt követelték a nagy emberektől, akiket tiszteltek, hogy valamiért meghaljanak. S egy öreg embertől, akinek két vagy három éve van hátra: ezt hússzor annyi jogon lehet követelni, mint a húszévestől, aki még ötvenet élhet.

TORRICELLI. A csatamezőn mégis a húszévesek dobják el legkönnyebben az életüket.

GALILEI. S nem a páncélba bújtatott aggastyánok… Vagyis erő és bátorság gyorsabban fogy, mint az életösztön, s nyolcvanéves aggok néha úgy könyörögnek az orvosnak életükért – persze hogy a bűnüket megbánhassák, adósságukat kifizethessék, vagy ki tudja, mivel szépítgetik még a szepegésüket –, mintha mirtuszkoszorús menyasszonyok volnának.

TORRICELLI. Galilei úr ürügye nem ilyen!

GALILEI. De hátha éppen így ürügy… Nem látom a szemét, mert a magamé helyén is egy újabb érv van, amely kívánatossá tehetné a halált: a hangján át azonban jövendő nemzedékeket hallok. Szegény, jó Galilei, odatérdelt a gyertyák közé, s mondta az esküt, ahogyan olvasták… Féltette a csúzát, a sérvét, a hályogos szemét, nem volt ereje fölállni, s azt mondani: mozog.

TORRICELLI. Ezt nem gondolja senki… Mindenki tudja, hogy…

GALILEI. De ha mégis megtettem volna, milyen szép lett volna, ugye? A máglyáról jövet, milyen emelkedett érzés ült volna – a könnyek mögött persze – még a galileisták szívében is…

TORRICELLI. A galileistáknak az az örömük, hogy Galilei van, s tanulhatnak tőle.

GALILEI. De ők is emberek. Ha valaki az élet gyalázatát vállalja, az emberek mindig az életre gyanakosznak. Tudják, hogy az az, amiért mindenre képesek vagyunk.

TORRICELLI. Akiben annyi értékes ismeret vész el, nem halhat meg nyugodtan.

GALILEI. S ha ma éjszaka meghaltam volna? Az ilyen öregben minden percben elrepedhet egy ér… esetleg a szív unja el a dolgát… Ezeken a keserves éjszakákon folyton ez járt az eszemben: becsapott az életösztönöd. Azt érezted, olyasmi van együtt benned, amit nem szabad szétszakadni hagyni, amit ez a szerencsétlen, fajuló, papjáromba hajtott nép össze nem hord többé. S itt van, szétesel magadtól.

TORRICELLI. A Gondviselés azt nem engedheti.

GALILEI fölugrik a székéből. Gondviselés? Nem a Gondviselésnek, nekem kell az elnézőn mosolygó világnak bebizonyítanom… Az én szégyenemet egy csökkentheti, ha azt, ami bennem van, s nem hagyott meghalni, mások is látni fogják. Ha nem maga, Torricelli, de az együgyűek is eltűnődnek, hogy tán mégsem a csúzáért tette …

TORRICELLI mintha maga is megörülne ennek a mentő érvnek. S én biztos vagyok benne, hogy Galilei úr ezt be is tudja bizonyítani.

GALILEI gúnyosan. Biztos benne? Észbe kap, megáll, végignéz Torricellin, aztán gúnyosan elmosolyodik. Hanem Torricelli úr nem azért látogatott meg, hogy lássa, milyen lelkiállapotban nem szabad egy tudósnak lennie. Remélem, nem ijesztettem meg kifakadásommal.

TORRICELLI. Megértem, ha Galilei urat is elhagyja híres derűssége.

GALILEI. Nem Torricelli úrnak szólt. Egy fiatalembertől – főként, ha udvariassága elég ártatlan még, hogy gondolatait el ne fedje – az ember akaratlanul is az utókor kedvező ítéletét szeretné hallani. Holott az utókor alkalmasint éppolyan bikficekből áll majd, mint a jelenkor. S éppúgy nem érdemes a véleményével törődni.

TORRICELLI. Nem hiszem, hogy az utókor másképp ítélne Galilei úrról, mint én. S ha igen, nem tartok vele.

GALILEI erőltetett nyájassággal. Jó, jó. Jöjjön, megmutatom a játékszereimet. Nagy nehezen föltápászkodik. Ezt itt még Firenzéből hoztam. Kétlencsés nagyító: a végtelen nagy helyett a végtelen kicsinyre szegzett. Giuliettának, a szobalánynak megmutattam alatta egy bolhát, fölsikoltott, úgy megijedt a szörnyetegtől.

TORRICELLI az állványt nézi.

GALILEI. Ezt még a télen kezdtem itt, amíg a pörömre vártam, fabrikálni. Egy inga: időmérőnek befogva. Hisz tudja, hogy az inga lengése csak a hosszától függ. Akárhogy téríti ki, egy-egy lengésével mindig ugyanazt az időt méri.

TORRICELLI. Az apát úr beavatott Galilei úrnak ebbe a felfedezésébe. De hogy igazat szóljak, nem gondoltam, hogy itt, ilyen körülmények közt ilyesmivel tudott foglalkozni.

GALILEI. Igen, ebben talán tanulhatnának tőlem a fiatalok. Egy tudós sose mondja azt, hogy én most házasodom, énnekem himlőm van, vagy akár hogy a Szent Hivatal hívott meg vendégül… A tudósnak vallatnia kell a világot, s ha más világ nincs, hát azokat, akik őt vallatják – a csúzát, a hóhérait. Énnekem odabenn – ezzel tán nem árulok el titkot – gyakran az volt az érzésem, hogy ez az egész pör, kihallgatások, alkuk, fenyegetések: valami lázálom, s az egyetlen valóságos dolog, a beszélgetések svájci őr barátommal, aki mint egy hadimérnök hajdani szolgája több igaz kíváncsiságot árult el a fizika kérdései iránt, mint őszentsége tudós szakértői vagy az egész Collegium Romanum. Az üvegre mutat. Nézze, ezt odabenn csináltam. Azaz, először Páduában szórakoztam vele, harminckét éve. Az üveg persze nagyon kezdetleges, ahogy ott kihúztuk.

TORRICELLI nézegeti. A víz magasabban áll a csőben, mint a medencében.

GALILEI. Látom, jó megfigyelő. Mit gondol, hogy értem el?

TORRICELLI. Megritkította a levegőt!

GALILEI. Egyszerűen megdörgöltem az üveggömböt. A meleg levegő kiterjedt. S amikor összehúzódott… a víz a helyébe nyomult.

TORRICELLI. De hisz akkor ez a Galilei-féle termoszkóp.

GALILEI. Hallott róla? Melegben a víz lejjebb áll a csőben, hidegben meg följebb.

TORRICELLI. Ez egykor fontos műszer lehet.

GALILEI. Mint a rőf meg az óra.

TORRICELLI habozva. S ami a vizet felnyomja? Csakugyan az ürességtől irtózna a természet? Ez is egyike azoknak a kérdéseknek s tán a legfontosabb, amelyben Galilei úr szavát szeretném hallani.

GALILEI. Babona… Ha a cső elég hosszú: az irtózás megszűnik, a víz nem megy feljebb.

TORRICELLI örömmel. Galilei úrnak is ez a véleménye. Egyik barátommal sokat vitatkoztunk rajta. Lakótársam a régi felfogást vallja, hogy a természet nem tűr ürességet. Én azonban azt hiszem, egészen más oka is lehet, hogy a víz a szivattyú alatt felmegy.

GALILEI. Mit gondol, mi?

TORRICELLI. A levegő súlya. Az szorítja fel.

GALILEI meglepetten. Ki mondta ezt Torricelli úrnak? Castelli apát?

TORRICELLI. Azt hiszem, elég egyszerű gondolat.

GALILEI. Igen… egyszerű… Az emberek azonban kétezer esztendeje foglalkoznak fizikával, és senki sem gondolt rá előttem.

TORRICELLI. Ahogy a tudomány erősödik, úgy hiszem, egyre kevesebben keresnek a természetben olyasmit, mint a természet borzadása vagy akár a vonzódása is – a szép geometriai alakzatokhoz, a gömbhöz például. S ha egyszer megtanulunk, ahogy Galilei úr tanít rá, erőkben gondolkozni, akárkinek is eszébe juthat az ilyesmi.

GALILEI. Igen, az is eszébe juthat, hogy az ágyúlövedék parabolapályán halad. S nagyon természetes, hogy olyan koponya, mint Fra Cavalieri, akinél nincs nagyobb matematikus Olaszországban, még inkább rájöhet. A tükrökről szóló könyvébe valóban bele is vette. Csak az a hiba, hogy előzőleg tőlem is hallotta.

TORRICELLI. Én azt hiszem, nem kell ezeket a dolgokat közvetlenül Galilei úrtól hallanunk. A tudományos gondolkozás, amire Galilei úr nevelt, szerényebb elmékben is meghozhatja ugyanezeket a gyümölcsöket.

GALILEI. Ó, ez nagyon szép, s főként nagyon vigasztaló. Eszerint én meg is halhatnék már, hisz amiről azt hiszem, hogy nélkülem örökre elvész, más fejből nélkülem is előbújik.

TORRICELLI. Galilei úr tapasztalatát természetesen semmi sem pótolhatja. A tudomány sorsa azonban nincs többé egy fejhez kötve, akármilyen kitűnő is az. Amit Galilei úr és mások elindítottak – most már feltartóztathatatlanul megy előre.

GALILEI. Torricelli úr nagyon nagy szolgálatot tenne nekem, ha ezt be is tudná bizonyítani. Például az iménti eredeti tétele kimutatásával.

TORRICELLI zavartan. Vízzel egy kicsit nehézkes. A levegő súlya, ha úgy van, ahogy feltettük, igen magas vízoszloppal tart egyensúlyt…

GALILEI. Tizenegy méteressel.

TORRICELLI. De ha például egy nehezebb folyadékot veszünk.

GALILEI. Mit? Méhszörpöt?

TORRICELLI. Például higanyt.

GALILEI. Higanyt?

TORRICELLI. A higany tizennégyszer nehezebb a víznél, s a levegő súlya még egy méterre sem nyomná fel.

GALILEI ámulva nézi.

TORRICELLI. Én persze nem tudom, így van-e. Nem volt módom próbát tenni.

GALILEI. S ha így van?

TORRICELLI. A higanyoszlop viselkedése ebben az esetben el is döntené a dolgot.

GALILEI hosszú hallgatás után. Torricelli úr, az előbb kiabáltam … De most elnémulok, mint akit szíven szúrtak.

TORRICELLI most veszi észre, hogy szavai Galileire milyen hatást tettek, zavartan. Bocsánat, Galilei úr… Mindez csak föltételezés. Mint afféle fiatal tudósok vita közben… Csak azért merészeltem, hogy Galilei úr lássa…

GALILEI. Hogy nem az én gondolatomat orozta el… Látom, Torricelli úr.

NICCOLININÉ visszaszól az utána jövő Castellinek. Nézzük már meg a tudósainkat… olyan csöndben vannak. Galilei úr kikelt a székéből? Aggódva. Valami baj van?

GALILEI. Nem, semmi. Nagyon tanulságos beszélgetésünk volt Torricelli úrral.

TORRICELLI. Attól félek, nem szerezhettem olyan örömet Galilei úrnak, mint szerettem volna.

GALILEI. De. Remélem, vagyok olyan ember, hogy szerezhetett. Castellihez. Az apát úrnak igaza volt, hogy Torricelli urat elhozta hozzám. Azok közt a fiatal tudósok közt, akiket megismernem szerencsém volt, azt hiszem, ő az első, aki meggyőzött, hogy a fizika nem vész el, ha mi el is veszünk…

CASTELLI. De azért csak ne bízzuk a dolgunkat rájuk, fiatalokra. Csak gyűrjenek le nemes versenyben bennünket. Torricellihez. Hanem ne tartóztassuk az útra készülőket… Sienából, remélem, kapok hírt Galilei úrról.

GALILEI megöleli. S az én öreg barátom is talál valami ürügyet, amivel őszentsége s a tulajdon lelkiismerete is beengedi az inkvizíció foglyához. Isten vele, Torricelli úr. Amit mondott… a higannyal… ne hagyja annyiba.

Niccolininé kikíséri a vendégeket. Galilei egyedül marad, visszaroskad a székébe, s tenyerébe hajtja a fejét. Niccolininé visszajön.

NICCOLININÉ visszakiált Jacopónak. Hozod azt a ládát, Jacopo?… A holmijainak, Galilei úr… Ilyen háziasszony vagyok, siettetem a csomagolást. Csendesen törülgeti, rakosgatja az asztalon heverő holmikat. Levertnek látszik, Galilei úr. Ez a fiatalember mondott tán valamit? Ha tudom, nem hozom fel – olyan bizalomkeltő arca volt.

GALILEI. Nem, nem. Nagyon jó volt, Niccolininé asszony, hogy felhozta. Úgy van, ahogy mondtam. Ez a fiatalember tökéletesen meggyőzött róla, hogy az olasz természettudományt egy emberben már nem lehet eltaposni.

NICCOLININÉ mint aki nem látja az örömet. Ez nagyon örvendetes. Jacopónak, aki a ládát hozza. Ide! Rakodni kezd.

GALILEI mialatt Niccolininé a láda fölé hajol. Senki sem mondhatja többé, hogy a világ világossága az én fejemben van. Nincs nagyobb érdek, mint hogy ez a fej megmaradjon… Kis küzdelem után. Akár hamis eskü árán is …

NICCOLININÉ. Galilei úr… Már megint? Hisz láthatja, a legkülönbek hogy gondolkoznak…

GALILEI. Igen, most már egészen világosan látom, hogy kell gondolkozniuk. Egy fiatalember szeme, amelyben tudomány és ifjúság ártatlansága s szigora… Ez olyan, mintha századok tartanák rajtunk pillantásukat.

NICCOLININÉ. És mit látott, mit vélt látni, Galilei úr, abban a pillantásban?

GALILEI. Elnézést. Épp az, hogy elnézést, majdnem megbocsátást. S ezzel a tűrhetetlen elnézéssel – a derék aggastyán – néznek rám mindnyájan. Mert annak a mérlegnek, az iszonyú súlyoknak, amik akkor ingtak bennem, a föl-le járását senki sem fogja – a mellére mutat – itt benn, mint valami kísérletet, megismételni. Magát a tettet azonban, hogy én, aki az egész földön a legjobban tudtam, hogy ez a föld mit csinál alattunk, az ellenkezőjére megesküdtem, az ökörhajcsár is megérti majd …

NICCOLININÉ. S az ékesen szóló mentségeket is, amelyek ezt az esküt körülállják.

GALILEI keserűen. Igen, a mentségeket. De egy rabszolga, aki a tüzes vas alatt nem vallott az ura ellen, a fogoly, aki nem árulta el bajtársait, mindenki, aki csak egyszer is állhatatos volt életében, vagy nem is volt az, de azt hiszi, az lenne, úgy érzi, elnézhet a fejem fölött… És igaza van! Az erkölcsi törvény nem ismer tudóst és tudatlant, vagyonost, szegényt. Akármi van a fejemben, a Sinai-hegy nekem sem adott külön tízparancsolatot.

NICCOLININÉ. Galilei úr ezt is azért tette, amiért mindent, hogy a tudományt előbbre vihesse.

GALILEI. Igen, minden nyomorúságomnak ez volt az oka. Nem tudtam elereszteni, amit az eszemmel az emberek javára megfogtam. Ezért loptam át az igazságot a pápai tilalmon, s ezért hoztam ki a gyalázatomra világító két gyertya közt a fejemben, amiről elhitettem magammal, hogy pótolhatatlanul az enyém.

NICCOLININÉ. ÉS most?

GALILEI. Most, hogy holtomig rab vagyok? Most még makacsabbul kapaszkodom belé. Ha idáig napfényem volt az igazság, most a szememre szakadó homályban a lélegzetem lesz… Hisz a becsületem adtam érte… Az üdvösségemet, ha úgy akarja!

Függöny