Nyitóoldal


Erzsébet-nap (1940–1946)


SZEREPLŐK
VARGÁNÉ
VARGA LAJOS, VARGA PALI, VARGA JANI, Vargáné fiai
BIRIKE, Lajos felesége
PALINÉ, Pali felesége
ZSUZSIKA, Jani felesége
ZSÓFI, özvegyasszony
JULCSA, NÓGRÁDINÉ, BÖZSIKE, Vargáné lányai
JÓSKA BÁCSI, nyugdíjas tanár, Vargáné testvére
HENSZELMANN DOKTOR
PALINÉ KISLÁNYA
CSENDŐR


ELSŐ FELVONÁS

Vargáék udvara. A szín jobb oldalán a ház; háttérben a betámasztott deszkakapu, baloldalt – a szomszéd telek felé – szokatlanul magas deszkakerítés. Az udvar előrefelé lejt – úgyhogy az utcai kapu aránylag magasan van; fölötte az utcából csak néhány kopasz akácfát látni. A kerítés oldalán pincelejáró, néhány kivágott s eldöntött fa tüzelésre; közét és környékét csalán verte fel. Az udvar gidres-gödrös, elhanyagolt, sivár. A ház sem volt meszelve az idén. Tagozása – elöl az első szoba, azután az oszlopos tornác – jómódú parasztházra vall, de a vakolat levert, a tornác piszkos, az utcai kis kapu korhadt, s nagy üggyel-bajjal nyílik – sehol egy futó indája, valami faféle, az eresz alatt a hordó még nyáron eshetett szét a szárazságban; a sárvas körül söprű, egy fél csizma, a tornác karfáján tarka cihájú ágynemű. A tornácról egy ajtó a konyhába; egész elöl egy másik, az ajtaja nyitva, valami kamra- vagy magtárfélébe. Gyönyörű, őszi nap; csak a sár és a lombtalan fák figyelmeztetnek, hogy novemberben járunk.

PALINÉ fél lábbal a farakáson, a kerítés résin át a szomszéd telekre les.

KISLÁNY a magtárból jön, nagy izgalomban. Édesanyám…

PALINÉ a hangra összerezzen, leugrik a farakásról. Mi az megint?

KISLÁNY egy döglött tyúkot mutat. Édesanyám, a kendermagos is elaludt…

PALINÉ. Hát aztán, elaludt. El is alszik az mind.

KISLÁNY. Az én kendermagosom.

PALINÉ. Most már a tied. A bámészkodó gyereknek. Mit tartod itt? Azt hiszed, lelket fújok belé… Bennük van a dög, nem érted? Az ilyen, mint mi – még novemberben is megtalálja a dög. Bezzeg az odaát. Kirántja a tyúkot a gyerek kezéből, és átdobja a kerítésen. Legyen belőle nektek is…

ZSÓFI egy lavórt löttyint ki, s miközben tisztogatja, odaszól Palinénak. Te Lidi, egy törülközőt a doktor úrnak… Észreveszi, hogy valami átrepült. Lidi!…

PALINÉ elvörösödve. No… Az vagyok; mit akarsz.

ZSÓFI. Mit dobtál te át?

PALINÉ. Semmit… Jókívánságot…

KISLÁNY. Nem igaz. A kendermagost – az én kedermagosomat –, azt… Elvette tőlem, és átdobta.

PALINÉ. Hát aztán; átdobtam. Mindjárt téged is átdoblak… Rápaskol a gyerekre. Nesze: most már van miért bőgnöd.

KISLÁNY. Édesapám, nagymamám – édesanyám megvert. Nagy sírva el.

ZSÓFI. Juj, te Lidi…

PALINÉ. Juj – mi juj!

ZSÓFI. Hogy neked milyen természeted van. Sok volt az a három nap békesség? Nem bírod már ki?

PALINÉ. Mit nem bírok? A papolást nem bírom ki… Átdobtam – na és.

ZSÓFI. A dögöt.

PALINÉ. Jó helyen van…

ZSÓFI. De ha a Birike meglátja.

PALINÉ. Azt akarod, hogy féljek tőle?

ZSÓFI. Tudod, hogy félti a tyúkjait. Kékport itat velük.

PALINÉ. Most legalább ki lesz próbálva, mit ér a kékpora.

ZSÓFI. Tudod, hogy mindjárt a Lajost hergeli.

PALINÉ. Ó, a Lajost. Azt a rettenetes embert. Azt a csizmában járó sárkányt… Akár mindjárt meghaljak, mintsem a Lajosotoknak bepanaszoljon…

ZSÓFI. Bolond vagy te, Lidi. A doktor úr meg várja közben a vizet. Önt a kannából. Hol tartod a törülközőket? A szekrényben egy szem tiszta sincsen.

JÓSKA BÁCSI az utca felől; hetvenben járó nyugdíjas tanár.

ZSÓFI édesen, ahogy városi rokont illik fogadni. Ni, a Jóska bácsi… Hát a Jóska bácsi idehaza van?

JÓSKA BÁCSI jobbról-balról megcsókolja az elébe menő Zsófit. Megleptem a Sándor öcsénket. Az idény nyárra sem tudtam lekerülni – gondoltam, lejövök Erzsébet-napra.

ZSÓFI. Mikor tetszett jönni?

JÓSKA BÁCSI. Este, az autóbusszal. Az öcséd, a Lajos is épp azzal jött; gabonát szállított az apósának. Lidihez, aki maga is felöltötte a rokonfogadó mosolyt, de visszahúzódva áll ott. A Lidike, ugye? Alig ismerem meg; olyan jó megbízható formája lett, amióta utoljára láttam. Őt is megcsókolja.

ZSÓFI. Szépen mondja, Jóska bácsi, hogy meghíztunk.

JÓSKA BÁCSI még mindig Lidihez, belőle szeretne szót kicsalni. Hízunk, hízunk, de nem a méregtől, ugye? Lidi kelletlen arcát látva. Azért mondom, mert a sógorodnak ez volt a véleménye. Alig ismertük meg egymást. Az autóbusz sötétben vesztegelt, várta szemből a gyorsot, csak amikor ő cigarettára gyújt… Hó, hiszen egy egy Varga-orr, ezek a csiccsogó szemek – ez Varga Lajos. Na, kérdelek sorra benneteket. Hát édesanyám bizony beteges. A Zsófi, mint afféle özvegyasszony. A Bözsikéék… hát azoknak jól megy… Hát a Paliné? kérdem a végén. Arra csak annyi megjegyzése volt; hízik a méregtől…

PALINÉ indulatosan Zsófihoz, aki a lavórt újra felemeli. Add ide azt a lavórt. Bemegy vele a szobába.

ZSÓFI. Nagyon eltalálta a Jóska bácsi, hogy mit mondjon.

JÓSKA BÁCSI. Rosszat szóltam, látom. Van valami köztük?

ZSÓFI a kerítésre mutat. Nem látja, Jóska bácsi, a kerítést, az egész faluban nincs ilyen magas kerítés. Mikor édesapám a Lajos telkit leválasztotta: két szál drót volt köztünk. Hogy a Pali megházasodott, előbb léc lett; aztán a lécet is levették; deszkát raktak. Most az őszön a Lajos még az is föllebb rakatta.

JÓSKA BÁCSI. Szóval megy föl a kerítés, mint a lázmérőben a higany… S most – elég magas?

ZSÓFI. Á, nem lesz az soha elég magas. Csak az elébb pirongattam a Lidit… Képzelje el, gyüvök ki, hát látom: átdobott valamit. Mit gondol, Jóska bácsi, hogy micsodát?

JÓSKA BÁCSI. Záptojást?

ZSÓFI. Az ám – záptyúkot…

JÓSKA BÁCSI. Tyúkot?… Az nem rossz.

ZSÓFI. De dögöset. Mert itt dög van, amott meg nincs… Ha azt a Birike meglátja: ez a kerítés annyi, mintha papiros volna.

JÓSKA BÁCSI. S miért?…

ZSÓFI. Ki tud biztosat abban… Asszonyok – asszonydolgok… tudja, Jóska bácsi, az asszonyok ilyenek. Nem szeretik a másik dicsőségét; pláne, ha ilyen közelről szagolják.

JÓSKA BÁCSI. S olyan nagy szagolnivaló van odaát?

ZSÓFI. Értenek hozzá, hogy irigyeltessék magukat. A Lajosnak legénykorában is puha szárú csizmája meg selyemingje volt. A Birike meg neki való asszony; annak nem kell megmagyarázni, hogy mi a süllyesztett gyerekkocsi… Aztán mégis jobban megy neki, mint a Palinak… Az apósa futurás – ő is kupeckedik… Ez a Pali meg ilyen élhetetlen paraszt. Aztán, tetszik tudni, hogy iszik is.

JÓSKA BÁCSI. Annak van a leggyorsabb híre… Pedig milyen kedves, tejképű gyerek volt. Édesapád őrá volt a legbüszkébb: hogy hogy szereti a jószágot.

ZSÓFI. Most inkább a szolgalegényeket szereti; inni meg kártyázni velük… Tetszik tudni, ennek is megvan ám az oka…

JÓSKA BÁCSI. Akkor szegény édesanyádnak is van elég keresztje. Hallom, beteges mostanában.

ZSÓFI. Nem csoda: a szíve. Úgy mondja, kihagy… A doktor épp most van nála.

JÓSKA BÁCSI. A Henszelmann?

ZSÓFI. Az. De már készen is van… Tessék bejönni, Jóska bácsi.

JÓSKA BÁCSI. Nem, köszönöm, addig nem…

ZSÓFI széket tesz neki. Akkor hát itt. Majd hozok egy kis szőlőt a kamrából… Vagy inkább kolbász tetszik? A Bözsiék már öltek, azoktól van egy kis kóstoló… Most én vagyok ám itt a háziasszony. Mert én járok el szegényt rendbe tenni. Én ráérek – a magam családjától. El a kamra felé; Henszelmann a házból jön.

DOKTOR visszaszól a konyhaajtóból. Csak maradjon, Lidike… Szóval háromszor egy kanállal abból a rózsaszínűből; a porból pedig, ha fullad. Észreveszi Jóska bácsit. Szervusz, Józsi bátyám. Te idelenn vagy?

JÓSKA BÁCSI. Az este jöttem, az autóbusszal.

DOKTOR. Könnyű az ilyen nyugdíjas legényembernek. Gondol egyet, és megszökik a felesége mellől. De én! Belőlem előbb kirázza a sok kocsi a lelket, mint az államból az első nyugdíjpengőt…

JÓSKA BÁCSI. Egyelőre még nemigen áll kifelé a lelked…

DOKTOR. Nem, inkább egészen begubózik a sok zsírba meg bőrkabátba. Jön a tél; akkor még bundát is adnak rám. Az ember csak kotorász, kotorász, s meg sem találja a lelkét abban a sok rázásban, göncben, receptfoszlányban.

JÓSKA BÁCSI. Hallom, szegény néném is gyengélkedik.

DOKTOR. Hát igen – szegény Varga néni –, ő gyengélkedik; sőt mondhatnám: egyre gyengébbkedik…

JÓSKA BÁCSI. Hetvenhét év; a két hetes. A két kaszától félt szegény édesapám is. De ő átment köztük; nyolcvankettőt élt…

DOKTOR. Szegény Varga nénit ilyen nem fenyegeti… Maga mondta, mert meg szoktam köszönteni: Már doktor úr, többet úgysem köszönt meg… Sajnos, azt hiszem, újévkor sem…

JÓSKA BÁCSI. Annyira közelinek tartod?

DOKTOR. Ki tud itt bizonyosat? Mennyi van egy szívben, hány óra?… Úgy az egész benyomásom, hogy nem viszi soká… Délfelé még fölkel, elteszeget; a legnagyobb baj, hogy nincs is nagy kedve élni. Azaz, ha a halálra gondol és megijed: van; de ha elborítja a baja… Kifelé menőben. Elég szerencsétlen a gyermekeivel.

JÓSKA BÁCSI. Igen, hallom: a fiúk – azaz, inkább a két menyecske.

DOKTOR. Azok se tűrik egymást… De a többi is… Itt van a legöregebb fia. Kocsiban kell tolni. Valami neurítisz. Én ráhagyom,  hogy meghűlt. Valójában az alkohol. Ez a szegény Zsófika – mint fiatal asszony, elvesztette az urát, aztán a gyereket. Akkor, azt mondják, rendes emberek kérték; most összeadta magát ezzel a Kertésszel. A Nógrádinénak, annak nem szabad hazajárni; az urának valami anyagi sérelme van, rosszabb földet kapott, vagy mi. A Bözsikének a gróféknál mindene megvolna, mégis csupa elégedetlenség, nem alszik, porokért jár hozzám. Az ördög tudja: mi állt abba a jó darab parasztlányba. Én nem mondom: ha közelről megnézzük, minden család csak ilyenféle… De ezek a Vargáék, ezek egész kórtani atlasz. Az ember nem érti: miért. Mikor tizenöt éve idekerültem: emlékszem, mindjárt föltűnt nekem ez a család. Egyik szebb, mint a másik. Az a kreol, kisasszonyos arcbőr – még a fiúknak is –, a gyönyörű fogak… Élvezet volt nézni őket. Az ember igazán azt mondta, na, ezek jó ágyban készültek. Mert meg kell hagyni, a Varga bácsi is ritka magyar ember volt; volt benne szesz, humor, ami az itteniekben ritka. A szőlőhegyről nézte a világot, nem a magtár felől. Gyönyörű lovai voltak, menyecskéje is akadt még öreg korára is; de amiatt ők egymás közt sohasem huzakodtak. S itt van: telnek az évek, s egyszerre csak itt van ez a gyönyörű család, csupa betegség, rom… Te közülük való vagy – jobban meg tudod magyarázni, hogy miért…

JÓSKA BÁCSI. Az ilyet nem olyan könnyű magyarázni. Úgy látszik, a családoknak is föl kell bomlaniuk, mint az embereknek. Az én nemzedékem elérte a tetőt, most megyünk lefelé…

DOKTOR. Talán, mert így-úgy mindenük megvan, éppen csak célt nem látnak maguk előtt. Elpusztítja őket a jólét… A jólétet még nehezebb elviselni, mint a szegénységet… Na, de ez messze vezet, s engem vár a köhögés, a görcs, szédülés. Ilyen sztoikus gondolatok alatt különben sem szabad ekkora hasat hordani… Ez hitelrontás. Megrázza a kezét. Isten veled, Józsi bátyám… Mihozzánk mikor jössz át? El.

VARGÁNÉ a konyhából, kezével az ajtófélfát, majd a kőlábat támogatva. Zsófihoz, aki a szőlővel a kamrából jön. A Lidi meg most mondja, hogy itt van Jóska bátyátok… Csak nem engedtétek el?

ZSÓFI. Nem, ott van, a Henszelmannt kíséri ki…

VARGÁNÉ. Hát miért nem hívtátok?… Juj, istenem. Maga megy az öccse elé, aki akkorra már visszafordult. Ezek csak most mondják, hogy itt vagy. Mikor jöttél? Leül a Jóska bácsinak odatett székre. Látod, már le kell ülnöm?… Te, egy széket a Jóska bátyádnak… Jó lesz, ha itt ülünk le? Olyan szép idő van; most látom csak. Ez már nem is a vénasszonyok nyara, hanem a halódóké. Az ilyen koporsóban valónak élni köll vele, tudod-e? A Henszelmann mit jósolt? Megérem még a farsangot?

JÓSKA BÁCSI. Miért? Tán táncolni akarsz?… A kedélyed, látom, megvan hozzá.

VARGÁNÉ. Tudod, én milyen vagyok: a bajt is tréfálva eszem. De most már nehezen megy; csakhogy téged megláttalak… Hát az Idácska?

JÓSKA BÁCSI. Ideges szegény… Szidja az államot, hogy nyugdíjba teszi az öreg tanárokat. Őneki azért be kell vásárolni, bejárónővel vesződni, fát fölvágatni; én meg csak sétáltatom a kutyámat, s tizenkettőkor már kinn  topogok a konyhán, hogy megvan-e az ebéd. Azért különösen mérges: azt hiszi, sürgetem.

VARGÁNÉ. Akkor hát mért mégy ki?

JÓSKA BÁCSI. Egyszer csak kint vagyok… Amióta nyugdíjban vagyok: még jobb az étvágyam, mint azelőtt. Ez is idegesíti őt – mert ő meg csak belenyal mindenbe. Ebédnél is – hol ki, hol be. Sokszor nem állhatom meg; rászólok, üljön már le. Na, akkor csattan csak fel: „Mit gondol, én is nyugdíjas vagyok? Énnekem ki kell szolgálnom a főpasa urat…” Most is azért zavart le, hogy egy kis vakációja legyen. „Se az édesanyja halála évfordulóján nem volt lenn, se mindszentkor – még Erzsébet napra sem akar lemenni? Legalább hoz egy kis friss tojást…”

VARGÁNÉ. Addig jó, míg egymással zsörtölődhettek… Amikor már csak a más neszezését kell hallgatni; akkor magatok vagytok a világban… Odatartja a tányért. Tessék, egy kis szőlőt; te, ez nagyon jó ám a szívnek. A nyár óta én jóformán ezen nyalánkodok. Azelőtt – köllött is énnekem a szőlő; a leve még inkább. De a beteg megtalálja, ami kell neki, mint a kutya a füvet. Ez nagyon jó, kötözni való, alig van benne hibás.

JÓSKA BÁCSI. De ha orvosság, nem is fogyasztom talán.

VARGÁNÉ. Ne búsulj; van… Amit én ebből elnyámnyogok. A Pali kislányát is ezzel csalom be, hogy velem aludjék. Mert nem szeretek már magam aludni. Te, kapsz szőlőt, ha nem utálod öreganyádat. Bár mindenből annyi volna, mint ebből… Eltart ez, amíg én eltartok.

JÓSKA BÁCSI. No és? Mi az, amiből nincs,

VARGÁNÉ. Abból, ami a legolcsóbb. Abból, amiből, amíg az öregem megvolt, sosem szenvedtem szükséget. A meggyfa botjából – ahogy a gangon végigkocogott – több folyt, mint most az egész világból… A szeretetből.

JÓSKA BÁCSI. Ez a rendje, hogy az egyik előbb megy el.

VARGÁNÉ. De az nem rend, hogy akik itt maradtak, ilyen csúnyául marják egymást.

JÓSKA BÁCSI. Melyik családban nem marják? Az a család, hogy marják. Mi meg azért vagyunk öregek, hogy önzők lehessünk. A föld, a marakodás a gyerekeké, a mienk meg ez a gyengécske napocska. Meg kell sapkázni az embernek a szívét, mint én a szőlőfürtjeimet. Van néhány tőkém Budán, a kertben, de a darazsak minden évben letorkoskodják. Az idén azt tanácsolták, hogy papírsipkát tegyek rá; azon átmegy a fény – a darázs meg kívül zümmög.

VARGÁNÉ. Csakhogy az én szívemen másféle sipka van –  azon a darázs megy át, s a fény akad fenn. Elég egy olyan szót hallanom, s mintha valaki az öklébe fogná és szorítaná – mutatja –, így ni; még a nyakam, a vállam is szorul tőle. Tudod, hogy én mindig milyen gyenge voltam a szívemre… Amikor a fiúk a fronton voltak, meg a szegény Pisti fiam itt haldoklott; mintha a belső részem akart volna kiszakadni…

JÓSKA BÁCSI. Emlékszem… Az is hogy elmúlt…

VARGÁNÉ. Nem, nem múlt el; csak befödtem tréfával… Az ember esze, az elfelejt sok mindent, az nem győzi, amire emlékezni kéne – a szívben azokban ott van minden. A hetvenhét esztendőre az csak úgy emlékszik; hogy szorul meg szűköl. Te, ha ezek az én gyerekeim olyan csúnyául tesznek egymásnak, mintha a szülés kínja is visszajönne belém – megbánni, hogy a világra nyavalyogtam őket.

JÓSKA BÁCSI. Az ember nem tehet a gyerekeiről. Az ősök mennek át rajtunk – beléjük… Ezt a tudomány is így tanítja.

VARGÁNÉ. S azt is úgy tanítja a tudomány, hogy akik tőlünk csak az egymás kímélését, az így-úgy apjukomat hallották, a falu szégyenévé teszik magukat a gyűlölségükkel… Azt mondod: Erzsébet-napra küldött le Idácska. Emlékszel te, mi volt az az Erzsébet-nap szegény édesanyám idejében? Ott van a kásznin a kép: a hat gyerek meg a vők, menyek; közöttünk édesanyánk a papával. Az is egy Erzsébet-napon készült. Milyen család volt az; az egész Mezőföldön keresni kellett olyat. A György: bíró, s Sándor: megyebizottsági tag, te: tanár; aztán a Jókuty sógor is: minden bolondságával… Nem a tehetségüket mondom – tudod, hogy én sose voltam a vagyonnak utána –, a hírnév, az iparkodás… S ha a vők meg menyek közt volt is versengés, mi, testvérek, mindig egyek voltunk. Ezeket az enyémeket – az ördög villájával se tudnád egy asztalhoz verni. Az se jut egynek se eszébe, hogy nyomorult anyjukat, aki még kinn van a sírból, megköszöntsék.

JÓSKA BÁCSI. Dehogynem… Még nem múlott el az ideje…

VARGÁNÉ. A menyem úgy jár-kel körülöttem, mintha az ő bosszantására volnék beteg… A fiam – hétszám be se kerül a szobába. Ha a gangon összeakadok, a követ nézi – mintha a gombját keresné vagy szégyellne valamit. A Lajosék nem járnak át, ha a kis unokámat akarom látni: a kerítéshez kell nyomni az arcom, ahol a görcs kiesett belőle… Ha a Jani fiamat néha-néha eltolják hozzám: azon sír, hogy a felesége még meg is veri. Az meg őrá panaszkodik, hogy milyen kicsinyes, milyen erőszakos. A Julcsának nem szabad ilyen bűnös anyához elgyünni.

BIRIKE jajveszékelő hangja a kerítés mögött. Lajos – Lajos – menj, kicsikém; hídd ide azonnal apádat… Nahát – ez már borzasztóságos… Átdobták… Úgy dobták át. Az ember dolgozik, vergődik – és akkor átdobják…

VARGÁNÉ föláll. Hallod ezt? Ez már megint ide szól… Még nem is tudom, mi az; de a szívem már itt van a nyakamban. Mutatja a nyakát, a bal vállát. Itt, itt – mintha az egész egy szívvé akarna válni… Hidd el, még a karom is lüktet meg szorul. A zajra kilépő Zsófihoz. Te, mit dobtatok át hozzájuk?

ZSÓFI. Mit dobtunk volna? Nem dobtunk semmit.

VARGÁNÉ. Akkor miért neszez a Birike? Valamit átdobtatok.

ZSÓFI. Hát neszez. Mit törődik azzal, édesanyám. Inkább jöjjön be, hogy ne is hallja. Jóska bácsi is tessék bejönni inkább.

BIRIKE HANGJA a sírás tetőfokán. Ereggy át, és mondd meg nekik… Ez mégis borzasztóság… Ha nem csinálsz rendet, én hazamegyek az apámhoz…

VARGÁNÉ. Hallod: így uszítják a fiaim egymásra…

BIRIKE. Vagy átmégy… vagy…

VARGÁNÉ. Ezt kell énnekem szenvedni. Hogy az a jóságos föld tömné be már a fülem. Nem győzik kivárni, amíg alul leszek.

ZSÓFI. Csak édesanyám ne idegesítse magát… Inkább gyüjjön be. Tessék rábeszélni, Jóska bácsi, hogy bemenjen.

VARGÁNÉ. Hogy megöljék egymást.

JÓSKA BÁCSI. Dehogy ölik; vidd be, Zsófika, édesanyádat… Menj be, Örzsikénk… Én majd beszélek velük… Egy tyúkért nem ölnek embert…

VARGÁNÉ. Ugye, hogy a tyúkot dobták át? A dögöst… Látod, ilyenekért kell nekem kínszenvednem… Zsófihoz. A Pali idehaza van?

ZSÓFI. A kamrában alszik.

VARGÁNÉ. Ivott megint. Csak azt föl ne költsék.

ZSÓFI húzza az anyját. Dehogy keltik… Csak gyüjjön be, édesanyám. A Jóska bácsi majd mindent rendbe tesz… Előtte röstellik magukat…

JÓSKA BÁCSI. Ereggy be, Örzsikénk. Dugd a párnába a fejed – s gondolj arra, hogy teneked semmihez semmi közöd. Beteg embernek az egészsége a világ.

VARGÁNÉ bemenőben, Zsófikától támogatva. Dughatom én – hallom én azt a koporsóból is. El.

LAJOS pergő léptekkel az utca felől.

JÓSKA BÁCSI. Jó napot, Lajos öcsém. Mi csak összetalálkozunk.

LAJOS eltökéltségében kissé meghökken. A Jóska bácsi itt van?

JÓSKA BÁCSI. Megnéztem édesanyádat, szegényt… Bizony jól teszed, hogy te is át-átnézel hozzá.

LAJOS. Én? A kilépő Palinéra pillantva. Most nem hozzá jöttem.

JÓSKA BÁCSI. Itt volt az orvos, a Henszelmann… beszéltem vele…

LAJOS. Sajnálom, hogy a Jóska bácsinak is hallani kell; de legalább meg tetszik látni, mit szenvedek én itt.

PALINÉ. Mit szenvedsz? Azt szenveded, hogy a feleséged beléd teszi a krajcárt, s megránt.

JÓSKA BÁCSI. Azt kérdeztem egész bizalmasan – megérheti-e szegény a karácsonyt.

PALINÉ. Olyan vagy, mint a kisfiad mozdonya. Ha a Birike fölhúz, átszaladsz, amíg csak le nem jár benned a rugó.

LAJOS fenyegetően. Még nem jártam le…

JÓSKA BÁCSI. Azt mondta: nem… A karácsonyt már nem fogja megérni.

LAJOS meghökkenve. A karácsonyt…

JÓSKA BÁCSI. Ma Erzsébet előnapja van. Ezt kell tudnod – mielőtt beszélsz.

PALINÉ. Ó, az ő beszédje. Sose féltsen bennünket attól, Jóska bácsi… A végin még maga is elhiszi magát; hogy mi csupa frász vagyunk, ha ő beszélni kezd.

JÓSKA BÁCSI. Nagyon kérlek, Lidike. Hagyj kicsit magunkra… Egy komoly szavam van a sógoroddal…

PALINÉ. Csak tessék: sose vágytam a családi tanácsba… Inkább fölkeltem a másik Varga fiút is. Ott horkol a többi korpászsák közt a kamrában. Már a kamrából. Pali, itt van Jóska bácsi; presbitériumot tartanak rólam a bátyáddal…

JÓSKA BÁCSI csendesen Lajoshoz. Vértanúság, amit szegény anyátokkal csináltok…

LAJOS. Én nem tehetek róla, Jóska bácsi… Én a békességet akarom; a kerítést is azért szegeztettem föl – benne van kétszáz pengő ára deszka –, csak hogy még a pillantásuk se találkozhassék. De ennek az asszonynak nincs egy nap nyughatása…

JÓSKA BÁCSI. Mégis – te jöttél át…

LAJOS. Amikor már nem lehet kibírni. Átdobja a dögöt… Hisz tudom én, mi fáj neki.

JÓSKA BÁCSI. Ha tudod, annál könnyebb türelmesnek lenned.

LAJOS. Mindig csak mi legyünk türelmesek.

JÓSKA BÁCSI. Gondolj anyádra – az ő türelmére. Mennyit tűr egy ilyen polgárasszony… Most adjatok vissza valamit ebből a türelemből, útravalóul a másvilágra.

LAJOS. Tessék elhinni, nem rajtam múlik.

JÓSKA BÁCSI. Módod lesz rá, hogy bebizonyítsad. Palihoz, aki szemét dörzsölgetve, nadrágszíját húzkodva támolyog ki a kamrából. Mögötte a magtárajtóban Lidi. Rád tartozót beszéltünk.

PALI mogorván. A Lajossal.

JÓSKA BÁCSI. A Lajossal. Neki is anyja, ő is anyát fog veszteni, mint te. Kis csönd után, a fiú szemébe nézve. Édesanyádnak a doktor szerint csak néhány hete lehet. A karácsonyt nem fogja megérni.

PALI kábán néz Jóska bácsira.

JÓSKA BÁCSI. Beszéltem szegénnyel; abban a hiszemben hal meg, hogy köztetek minden felfordul. Gyilkosokat hagy itt, testvérek helyett…

PALINÉ. Az vegye fel, aki hibás benne.

JÓSKA BÁCSI. Mindnyájan hibásak vagyunk. Aki ember, hibás…

PALINÉ. A pap is azt mondja. De a más hibáját ő sem szenvedi el.

PALI visszafordul. Ne csármázz… Mit csármázol?

PALINÉ. Nagy legény, velem legénykedik…

PALI. Elhallgass!

JÓSKA BÁCSI. Ma: Erzsébet estje. Látom, nem is gondoltál vele… Szép alkalom – az utolsó, hogy valamit jóvátegyetek…

PALI. Jóvá?

JÓSKA BÁCSI. Tudjátok, milyen ünnep volt ez közel száz éven át. Amíg boldogult nagymamátok élt, nála, azután tinálatok… A Sándor- meg a Péter-napok közt: ez volt az asszonyok ünnepe. Az éltető jóságé, kitartásé. Ezen a lányok, a ti testvéreitek is táncoltak – a férfiaknak pedig nem illett berúgni.

PALINÉ. Hol vannak azok a férfiak? Ahol a Zsófikánk meg a Bözsikénk meg a Juliskánk tánca…

LAJOS. Mire gondol a Jóska bácsi?

JÓSKA BÁCSI. Egynapi békére. Ha már nem tudtok gyűlölségtek gazdái lenni: egy estéli fegyverszünetre.

LAJOS. Én megteszem, amivel tartozom szegénynek.

JÓSKA BÁCSI. Csak az ezredrészét annak – s elég.

LAJOS. Én is meg Birike is megköszöntenénk.

PALINÉ. Csak ne a Paliné konyháján vinne be az út. Majd kolompolj, s lemegyek arra alá a szérűnek.

JÓSKA BÁCSI. Együtt kell megköszöntenetek. Körülülni – még egyszer –, ahányan csak vagytok. Hogy ezt vigye magával, amint az utolsó Erzsébet-napon együtt vagytok; ne amint a kerítésen átortályoztok…

LAJOS. A Nógrádinét, Juliskát, úgyse engedi el az ura…

JÓSKA BÁCSI. Ne Nógrádinéről beszéljetek: magatokról. Nógrádinét én magamra vállalom…

PALI. Hát…

LAJOS. Nem lesz ebből semmi jó, Jóska bácsi…

PALINÉ. Bedobja a dögöt oda is a Lidi… Tőlem összeboronálódhat a Varga család, én otthon erzsébetölök, anyámnál.

PALI. Már megint te szavalsz. Mindig a te szavadat hallani. Hát ahogyan a Jóska bácsi gondolja.

JÓSKA BÁCSI. Én így gondolom, Pali, s nagyon örülök, hogy ilyen értelmesen lehet beszélni veletek.

LAJOS. Én nem akarom elrontani a Jóska bácsi tervét. Rám ne mondja senki, hogy énrajtam múlt…

PALINÉ. Őrajtuk nem múlik soha semmi. Ők bárányok. Nahát, én merek farkas lenni: az én tálamból Kertész Birike nem eszik.

PALI nyersen. A te tálad ott maradt anyádéknál.

PALINÉ. Egy Varga fiúnak – jó voltam.

JÓSKA BÁCSI. Sss. Ne ezt: könyörgöm nektek. Ti is lesztek egyszer a halálotokon. Arra a percre, a ti gyerekeitekre gondoljatok…

PALINÉ. Hozzám a gyermekem is rossz lesz. Lajosra néz. Mint mindenki idáig…

JÓSKA BÁCSI. Azért próbálj te más lenni… Vesztegesd meg kis jósággal az Istent.

PALINÉ. Miattam! A Jóska bácsi úgy tesz, mintha a Varga család nélkülem egy csókolódzó galambdúc volna. Az jön ide, akit az uram meg az anyósom akar.

JÓSKA BÁCSI. Látod: jobb vagy, mint mutatod. Zsófikához, aki kijön. Gyere csak, Zsófika; egy kis összeesküvést ütök nyélbe… Avassunk be téged is hamar.

LAJOS kelletlenül köszön. Hát Isten vele; én indulok is, Jóska bácsi…

JÓSKA BÁCSI. Szóval este – hányra is. Paliékra néz, de azok nem szólnak. Mondjuk hatra. Vagy fél hétre. Lajos odaköszön az öccsének is. Az, hogy ki ne kelljen kísérni, ugyanakkor előgyeleg a kamra felé. Paliné utána.

ZSÓFI. Mi lesz az, Jóska bácsi?

JÓSKA BÁCSI. Erzsébet-nap. Az utolsó Erzsébet nap…

ZSÓFI. Itt, Paliéknál?… Lajossal?…

JÓSKA BÁCSI. És Nógrádinéval… Bözsike meg szokott jönni?

ZSÓFI. De azért jobb azoknak is telefonálni… Ha a Jóska bácsi komolyan gondolja.

JÓSKA BÁCSI. Olyan komolyan, hogy már vághatod is a kacsát. Ha ugyan hagyott a dög.

ZSÓFI. Majd pulykát inkább… A Lidike is belenyugodott?

JÓSKA BÁCSI. Ó – egész értelmesen viselkedett. Tüskés a szíve, de meleg… Egész megjuhászkodott, hogy szegény anyádról beszéltem. Nem akarja, nem akarja; de azt sem akarja, hogy miatta múljon el.

ZSÓFI. Nem ismeri azt, Jóska bácsi. Mást akar – meg mást nem akar az.

JÓSKA BÁCSI. Mi mást, te lélekbúvár?

ZSÓFI. Együtt lenni – meg együtt látni. Azt nem bírja nem akarni… s azt nem fogja kibírni, ha akarná is.

JÓSKA BÁCSI. Ezt nem egészen értem.

ZSÓFI. Persze, hogy nem. Hisz: nem asszony a Jóska bácsi.

Függöny.

 

MÁSODIK FELVONÁS

Vargáék első szobája, ebben laktak, mióta Pali megnősült, az öregek; ebben betegeskedik most az öregasszony. A bal falon az előkertre s azon túl az utcára nyíló két kis ablak, melyet még rács és üvegek is sötétítenek. A két ablak közt egy kis asztal, fölötte tükör; az asztalon, a falnak támasztva fényképek; egy még a tükör sarkába is kerül; a tükör keretjén fönn aratóünnepi kalászdísz és menyasszonyi koszorú. A jobb sarokban, a hátsó fal hosszában Vargáné vetetlen ágya; gyűrt, csíkos dunyha, magasra rakott párnák. Mellette az éjjeliszekrényen: orvosságok és dunsztosok. Azon túl egy kis viaszosvászon dívány; annak a párkányán is fényképek; fönn Kossuth Ferenc képének az egyik oldalán egy bekeretezett obsit, a másikon egy tenyészállat-kiállítási diploma – az előző nemzedék trófeái. Jobb sarokban a nagy cserépkályha; elöl, a bal falon a konyhába vezető ajtó. A kályha és az ajtó közt egy városias kredenc; Jóska bácsiéktól idekerült jószág. Ugyanígy az asztal körül a magas, tornyocskás, fonott ülőjű székek; míg Vargáné ágya még a régi falusi bútorok közül való. Késő délután; az elfüggönyözött ablakokon csak homály és némi alkonypirosság szivárog be. Vargáné felöltözve az ágya szélén ül, s a lábát masszírozgatja; Zsófi egy széken áll, befőtteket szed le a kredenc tetejéről.

VARGÁNÉ. Van ott hátul még egy körte is.

ZSÓFI az ablak felé tart egy üveget.

VARGÁNÉ. Nem penészesedett meg?

ZSÓFI. Nem; csak a teteje fonnyadt… Hány éve őrizgeti ezt, édesanyám?

VARGÁNÉ. Amióta apád meghalt, tudod, nem tettem el… Savanyúság van?

ZSÓFI. Azért szaladtam haza: káposztás paprika meg ecetes uborka. Leszáll a székről, a kredenc szélére teszi a dunsztosokat.

VARGÁNÉ. Majd megszolgálom én azt neked. Van még a búzából egy kis pénzem… Csak a Lidiét ne fogyasszuk… Azt mondod: a pulykából vágott…

ZSÓFI tányérokat szed elő a kredencből. Azt a hibásat. Tudja, édesanyám, amelyiknek a kotlós kivágta a szemét.

VARGÁNÉ. Azért is kárpótolni kell. A tyúkjai úgyis eldöglöttek…

ZSÓFI. Már mért kárpótolná, édesanyám? A maga árpáján nőtt az.

VARGÁNÉ. Nem szeretem, ha az van, hogy elünnepeltem; már az ő jószágukat is a család ette meg. Te, azokat a tányérokat jó lesz elmosni elébb… Van egy éve, hogy nem voltak elöl.

ZSÓFI. Mit gondol, édesanyám, miért szedem ki?

VARGÁNÉ. De te mosd ám el őket… Csak segíts mindenben. Majd meghálálom, ne félj… Ládd, én kimennék, de a lábam csupa püffedt; szinte szét akar szakadni… A tányérokra néz. Te, hány tányért szedsz elő?

ZSÓFI. Hát amennyi kell… Arra számítok, a Bözsi is megjön az urával.

VARGÁNÉ. Az kettő, Jóska bátyád három… Pali meg én: az öt…

ZSÓFI. Ki tudja: hátha Bözsi lányai is megjöttek az intézetből. Sose számolgassa, édesanyám. Ha már hozzáfogtam: elmosom mind a tizenkettőt.

Kopogás. Julcsa a konyha felől.

JULCSA kis kosárral a karján, összefonnyadt, barna asszony, csak nagy fekete szeme világít elő a kendő alól, mint hajdani szépségének a maradványa. Az anyjához fut; köszönteni akarja, de ahogy a kezére borul; elsírja magát.

VARGÁNÉ meghatva. A Julcsa!… Hát elengedett az urad? El szabad volt jönnöd a rossz anyádat megnézni?…

JULCSA. Édesanyám, hogy beszélhet olyat… Nincs is otthon az uram.

VARGÁNÉ. Az ám, ki is mondta, hogy be kellett mennie neki a hidászokhoz? A Pisti fiam is az volt, szegény, hidász…

JULCSA. Bajánál vannak a Dunán.

VARGÁNÉ. Aztán: mit ír? Szenved, mint a többi öreg katona.

JULCSA. Nem szenved az: én szenvedek itthon a jószággal. Édesapánk, tetszik tudni: milyen. Csak a tréfa meg a káromkodás; hol mi. Még most is hordja a zsírom a menyecskéknek. A Daninak meg még ízlik is a katonaság; más ember addig keni-kerülgeti az orvost, amíg valamivel hazaengedik. Neki savas a gyomra: aztán mégsem jön; örül a vakációnak…

VARGÁNÉ. S nem félsz, hogy megírják neki?

JULCSA. Mit?

VARGÁNÉ. Hát hogy itt voltál nálam… Azt mondják, azt ígérte: kiver a házból, ha a bűnös anyáddal szóba állsz.

JULCSA. Nem úgy volt, nem édesanyámról mondta.

ZSÓFI. Hanem énrólam… Én vagyok olyan rossz, hogy egy Nógrádiné nem beszélhet velem.

JULCSA. Látod, hogy beszélek.

VARGÁNÉ. Inkább, mintsem bajod legyen, jobb lett volna otthon maradnod… Az öregember még megírja neki…

JULCSA. Nincs mit megírnia. Ő bólogatott a legjobban, mikor Jóska bátyám előadta, hogy mi készül. Zsófi megrántja a kendőjét, Julcsa elhallgat.

VARGÁNÉ. Jóska bátyád kinn volt nálatok?

JULCSA. Arra volt…

VARGÁNÉ. Nem szokott hozzátok kimenni.

JULCSA. Hát most kijött…

VARGÁNÉ. Ő vett rá, hogy begyüjj… Megköszönteni mielőtt meghalok…

JULCSA. Milyeneket beszél, édesanyám. Nem kellett engem arra rávenni. Tavaly… még karácsonykor… nem köszöntöttem?

VARGÁNÉ. Az igaz, Treszkával, a mosónéval, szegény. Puszedlit meg piskótát is küldtél…

JULCSA. Most is csak azt hoztam… Hirtelenjiben csak azt tudtam fölverni. Kiszedi a kosárból.

VARGÁNÉ. Tedd ezt is oda a többihez. Nem is korhollak én téged. Vétkezném, ha nehezíteném a szíved. Szegény apád is mindig azt mondta: a Julcsa, az jó lány; az nem felejt el minket.

ZSÓFI. Miért, mi elfelejtjük édesanyámat?

VARGÁNÉ. Nem, megverne az Isten… Csak a helyzetetek… Ez fáj nekem, hogy ilyen boldogtalanságban hagylak itt benneteket. Neki adná magát a pityergésnek, de belép Paliné a maga piskótájával, s a kredencre teszi. Mi az Lidikém, piskóta? Már megsült?

PALINÉ. Meg.

VARGÁNÉ. Látod – csak aggságot szerzek neked. Kell is az ilyen vénasszonynak már névnap. A Zsófi tojása elég volt?

PALINÉ. Ott van még azonmód. Elhasználhatja édesanyánk lágy tojásnak…

VARGÁNÉ. Gondoltam, hogy a tyúkok annyira döglenek… Ládd-e nem is kellett volna sütni: a Julcsa is hozott.

PALINÉ rápillant. Lesz, aki megegye. Az asztalra néz, Zsófihoz. Mért azokat a szögletes poharakat teszed? Hogy a Birike az orrát húzza a parasztpoharakra? Ott van ama feliben a talpas. Kimegy.

VARGÁNÉ A lányaira néz. A Birike?

ZSÓFI. Hát ha már nem állt meg benne: én sem titkolom édesanyám előtt. Azt gondoltuk, hogy az idén együtt ünnepeljük meg az Erzsébet-napot…

VARGÁNÉ. Lajosék is?

ZSÓFI. Ők is…

VARGÁNÉ Lajosék is átjönnek ide?

ZSÓFI. Úgy van megbeszélve… Mért csodálkozik annyira, édesanyám? Ha mérgében átjöhet, az édesanyját is átjöhet megköszönteni…

VARGÁNÉ. A Birike is?

ZSÓFI. A Birike is.

VARGÁNÉ. Jaj, mit tettetek, szegény… Megöltök a nagy jó szándékkal; máris csak úgy remeg a belem. S a Lidike belenyugszik?

ZSÓFI. Hallotta, édesanyám. Talpas pohárral akar teríteni.

VARGÁNÉ. Nem lesz ebből jó…

JULCSA. Már mért ne lenne. Ha én dacolni tudok az urammal, ők is dacolhatnak egy estét – a maguk rosszaságával.

VARGÁNÉ. Eresz alá gyertya… Nem lesz egy nyugodt percem: ameddig itt lesznek. Ti azt gondoltátok: úgyis meghal ez a vén bolond, tegyük meg neki, hogy Erzsébeten mint testvérek ülünk körbe… De nem lehet az ilyet erőszakolni. Még ha csak a gyermekeim volnának, de a vők meg a menyek… Ereggy, Zsófi, ne hagyd a Lidikét odakünn  magára. Csak idegesebb lesz, ha látja, hogy rámarad a dolog… A Julcsa majd megterít. Ott van egy tiszta kötő a kályha mögött. Majd megszolgálom, ne félj… A tányérokkal kimenő Zsófihoz. Ha elfordul, önts lopva a pulykára egy kis zsírt. El szokta feledni: megöntözni. Zsófi kimegy. Jaj de nyugtalanságban hagytatok ezzel… A Jóska bácsi volt, ugye, a közvetítő? Odakinn dudálás. Te – ez a Bözsiék autója. Nem tudom, a Pali kinn van-e kaput nyitni. Egy-két lépést tesz.

JULCSA. Nem menne ki, édesanyám, elé? Sose búsuljon amiatt: majd bekecmeregnek; ők is, az autójuk is.

VARGÁNÉ. Az ám; de a múltkor is itt ment bele egy szögbe, s a gumija kidurrant.

JULCSA. Hát aztán. Tán föl akarja söpörtetni édesanyám az udvart. Kap a Tibor a gróftól másik gumit.

Bözsiék nagy dobozzal és virággal, bundában.

BÖZSIKE átadja a virágot, s kétfelől megcsókolja az édesanyját, aztán a keze fejét is. Boldogabb Erzsébet-napokat, édesanyám. Adja Isten, hogy jövőre ne így az ágy szélén találjam…

VARGÁNÉ. Az ám, Julcsa, vesd be gyorsan… A vénasszonyszag meg a pulykapecsenye, tudod, nem jól gyün ki együtt. A virágot nézi. Juj de szép virág, te. A kertészetből van, ugye?

BÖZSIKE. Mindegy, hogy honnan; a fő, hogy tetszik édesanyámnak.

VARGÁNÉ. De hallod-e; spórolni kellett volna a protekcióval. Mert, majd ha meghalok, nem adnak.

BÖZSIKE erőltetett kedélyességgel. Látja: erre nem is gondoltam, édesanyám. Ebből láthatja, hogy egyhamar nem számítok rá… Ezt a dobozt hol üríthetem ki?

JÓSKA BÁCSI. Ide, a kredencre. A kiemelt tortára. Istenem, jaj de gyönyörű… Olvassa. „Boldog Erzsébetet.” Jaj de boldog vagy te, Bözsi… Látja, nyanya – ez nem puszedli. A tortán lévő galambot tapogatja, amely a csőréből folyatja az Erzsébetet. Ez porcelánból van?

BÖZSIKE. Te, meg ne nyomd: marcipán.

JÓSKA BÁCSI. S mintha a szájából folyatná, azzal írná a „Boldog Erzsébetet”… A fejit, aki ezt kigondolta. A cukrász, ugye? De szerencsés is, aki ilyen helyre kerül.

VARGÁNÉ is odamegy a tortához, megcsodálni. A másik galamb az elrepült, ugye?

BÖZSIKE. Még egy galambot akar, édesanyám?

VARGÁNÉ. A húsvéti lapon is úgy szokott lenni. Dejól van ez így; az enyém az igazán elrepült. Csak egy a hiba, tudod…

BÖZSIKE. Na, erre meg mit süt ki, édesanyám?

VARGÁNÉ. Hogy nem galamb kellett volna oda, hanem varnyú. Vagy még inkább kuvik… Az urad kinn van az autónál?

BÖZSIKE. Az uram? Az a gróffal van szervezni… Szervezik a pártot.

VARGÁNÉ. Hát téged ki hozott el akkor?

BÖZSIKE. Én magam magamat… Igazolványom ugyan nincs még, de itt ismerősök a csendőrök, nem kapnak el.

VARGÁNÉ. Magad gyüttél vele? Anya létedre?… Bözsi, Bözsi, nem féled az Istent.

BÖZSIKE. Sofőrné vagyok, édesanyám. Édesanyám se fél a répadarálótól. Nem is hiszi, milyen nyugodtság: vezetni… A délután olyan fejfájásom volt; egyik port ettem a másik után. Ez a negyedóra: ahogy a gödröket vigyáztam, s a levegő szembecsapott – tisztára kivette.

VARGÁNÉ. Aztán mitől fáj a te fejed?

JULCSA. Jó dolgában; attól, hogy mindene van. Majd ha tíz disznó után pucolná az ólat.

BÖZSIKE. Mért, azt hiszed, én nem is tudom, milyen hátulról a tehén? Engem egész nap kétfelől legyeznek. Ideges vagyok… Nem látja, édesanyám: a szemem héja hogy ugrál, meg néha az arcom is.

VARGÁNÉ ránéz. Te, ne ijesztgess.

BÖZSIKE. A Henszelmann azt mondja: tik…

VARGÁNÉ. Tik?

BÖZSIKE. Ez is az idegességtől van.

JULCSA. Biztos a grófnétól láttad, s megtanultad, mint a bundahordást.

BÖZSIKE. Bolond te, a grófnénak nem ugrál…

JULCSA. A fene tudja: mije ugrál annak. Aki egyszer azok közé kerül, valamije ugrál. Lenne olyan ipad, mint nekem: nem ugrálna… Kopogás. Jóska bácsit tessékeli be Zsófi.

ZSÓFI. Tessék, tessék csak, Jóska bácsi. A Pali is mindjárt jön, csak bort fejt… Visszahúzódik a konyhába.

JÓSKA BÁCSI. Jó estét, jó estét… Tyű – micsoda szezám tárulj van itten… Piskóta, cékla, befőtt. Hát ez az alkotmány? „Boldog Erzsébetet.” Itt, úgy látom, húsz évvel visszacsavarták az időt… Egy régi fajta: anno 1913-as Erzsébet készül.

VARGÁNÉ. Valaki olyanban mesterkedik. Csak aztán kezében ne maradjon a csavar… Tudod: az órát sem szabad visszafelé srófolni.

JÓSKA BÁCSI. Lám, a kis Nógrádiné is itt van… Bizony, jó néhány éve nem találkoztunk.

NÓGRÁDINÉ hunyorog, hogy az anyja tudja már.

JÓSKA BÁCSI. Ez meg a Bözsike. Egész városi asszony lett belőle. Az a szép autó a grófotoké, ugye?

VARGÁNÉ. Az ám, az övéké, maguké. Ő maga jött át vele.

BÖZSIKE. Édesanyám nem győz rajta szörnyülködni. Pedig az se nehezebb, mint harisnyát kötni.

JÓSKA BÁCSI. Látod, Örzsink, ezek a mai asszonyok… S ilyen jól megy, hogy autótok van?

BÖZSIKE. Egy gépkocsivezető könnyebben hozzájut… A grófé volt, megunta, aztán elszámoltunk fába, mibe. Tetszik tudni azt, hogy van.

JULCSA. Ilyen helyen a benzin sem kerül pénzbe… Igaza van az uramnak: Magyarországon csak annak megy jól, aki a grófokat szolgálja.

BÖZSIKE. Csak ne bántsd a grófokat. Él azén úgy a cseléd, mint kinn némelyik gazda.

JULCSA. Igen; a belső cselédek, akik a lányokat szerzik neki. De nézd meg a pusztaiakat…

BÖZSIKE. Ki szerzi annak a lányokat? Kell is azokat szerezni. Győzködnek: ki jön föl előbb. Ezer pengő egy szűz lány.

JULCSA. Azt is oda kell adni, meg kell beszélni velük… Sok piszkos dolga van egy vénembernek.

BÖZSIKE. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy az én uram…

JULCSA. Én nem mondtam, hogy az urad.

BÖZSIKE. De arra gondoltál…

VARGÁNÉ csiggatva. Te… Jóska bácsihoz. Látod, milyenek, már összekapnak… Ezért kell itt erzsébetelni.

JULCSA. Ki kapott össze, édesanyám? Dehogy kaptunk. Már beszélni sem szabad? Na, megyek is dolgomra.

VARGÁNÉ. Pedig ezek még csak a lányok… Hát a fiúk meg a menyek… Bözsihez. Hallottad, hogy Lajos is átjön?

BÖZSIKE. Megtelefonálta a Jóska bácsi.

VARGÁNÉ. Én abban reménykedtem, hogy mégiscsak meggondolja magát… Téged hogy fogadott Lidike?

BÖZSIKE. Egész rendesen; még meg is csókoltuk egymást…

VARGÁNÉ. Az volna a legjobb Erzsébet, ha Birike lebeszélné a Lajost. Hangok kintről. A!…

BÖZSIKE. Ez a Janink hangja…

VARGÁNÉ. Szegény gyermekem, eltolatta magát.

Az ajtó kinyílik, Pali – hóna alatt egy fonott üveg – és Zsófi betuszkolják a Jani tolókocsiját. Zsófi visszahúzódik; Pali a kredencen lévő üvegeket tölti tele a fonott üvegből.

JANI mialatt a kocsi kereke a küszöbön föl-le döccen. Hopp föl; most: nyekk. Most még egyszer hopp-nyekk. Nálam minden küszöb duplán számít. Mint a katonaévek… Hopp: a nyelvharapás; nyekk: az agylöttyenés. Igazítja Palit. Oda-oda. Erzsébet anyánk elé. Édesanyánk nem panaszkodhat, hogy nincsenek elegáns gyermekei. Ki autón, ki gumirádleren. Az édesanyjához, aki föláll, és elébe megy. Csak maradjon… Ha eddig elkocsiztam; ez a kicsi már nem fog ártani.

VARGÁNÉ. Hát a Zsuzsika?

JANI. A Muzsika? Azt kinn hagytam a konyhán az asszonyoknál; ott hajtson hasznot. Parasztasszonynak konyhán a helye; igaz-e, Jóska bácsi? Jóska bácsi ugyan más törvényt követ. Városon a csizmát is az asszonyok hordják, kivált így sárral.

JÓSKA BÁCSI. Örülök, hogy ilyen jókedvben látlak.

VARGÁNÉ. Szegény fiam, ő is úgy van, mint én; inkább tréfál, minthogy sírnia kelljen.

JANI. Miért sírnék?… Minden állapotnak megvan a jó oldala. Én, teszem, mint afféle földtúró paraszt, mikor jöttem volna ennyi szabad időhöz? A városi ember ugyan azt hiszi, hogy a paraszt csak megy az eke után; aztán hallgatja a pacsirtát, és a természeten gondolkodik. De az a természet hol nedves egy kicsit, odatapad a lábbelihez, hol teleszórja földdel az ember szemét, hol hideg – hol meleg… Amikor meg épp akkurát, akkor van az embernek legnagyobb kedve mást csinálni.… Hisz Jóska bácsi, mint afféle fél paraszt, tudja ezt… Egyszóval: az ember itt túr, ott guberál. Az örökségi adót kell kifizetni, a lányát kiházasítani, és egyszer csak kampec; élt anélkül, hogy meggondolta volna: miért, hogyan. Én erre kaptam ezt a széket… Az idegeim engem nyugdíjba tettek, mint az állam a Jóska bácsit… Ebben a kocsiban filozófussá kell lennem. Utoljára az olasz fronton gondolkodtam annyit, a stellungban… Azért édesanyámnak is csak azt mondom: minden rosszat lehet a jobb felérül venni…

VARGÁNÉ. Te is csak úgy mondod ezt, fiam… Egy ilyen haszontalan beteg asszony – mit vehet az jobb felül?

JANI. Hát teszem, hogy már nem kell soká a kedves gyermekeit látni. Nem adok húsz Erzsébet-napot, s ott lesz a nagy paplan alatt, ami alól senki sem akar kibújni… Jóska bácsi felé fordul. Az Imrus hogy van?

JÓSKA BÁCSI kissé kényelmetlenül. Tanárkodik, mint az apja. Különben megnősült.

JANI. Olvastam a könyvit a famíliárul. Itt nagyon haragszanak érte; még olyan is hallatszik, hogy megverik, ha lejön. Én mindig pártul fogom. Ilyen családban, mint a mienk, benne van minden. Afféle íróinas, persze hogy boncolgatja. Már én is gondoltam, hogy hozzáfogok egyszer; csak az ujjaim lennének egy kicsit könnyebbek. Nem mondom: amióta a magam orvosa vagyok, már kireperáltam valamit, amit az orvosok elpackáztak. Ők kívülről villanyoztak, én belülről, mint Jézus Krisztus. Azt mondom: akarom, hogy kinyúlj, s emez öklömmel segítem. Mutatja. Ennyire már föl tudom emelni csuklóban; meg a villát is megfogom. Tavaszra, meglátja, Jóska bátyám, írni fogok.

BÖZSIKE. Mit írnál, te, szegény?

JANI. Titeket mindnyájatokat. Nem hallottad, hogy most a parasztírók a legkapósabbak? Belőled még éppen jó regényhős válnék… Igaz, hogy a kastélyban Zsókának hívnak?

BÖZSIKE. Ezt hol szedted?

JANI. Az ilyen ülő emberhez minden pletyka eljut. Abban tanulmányozom az emberiséget.

BÖZSIKE. Az a bolond fővadász kezdte el. Azt mondja, Bözsi az tehénnév; szinte úgy bőg az eleje. Erzsike, Erzsók, aztán így Zsóka.

JANI. Na látod, itt van a regény; ahogy az a Bözsi tovább bőg a Zsókában, Elízben, Ziziben. Paliné bejön a húsétellel. A tál egyik felén kolbász; a másikon fehérpecsenye. Ő maga is ki van öltözve; rózsaszín blúz, egészséges karok és mellek.

JÓSKA BÁCSI föláll, hogy köszöntse. Né, a Lidike. Előbb, hogy bejöttem, nem volt a konyhán.

JANI. Akkor öltözködött. Ha nem volnék ilyen férfiatlan állapotban, azt mondanám, sógorasszony, nekem csípted ki magad.

JÓSKA BÁCSI. De az ám: csupa tej és láng – a kis háziasszony…

PALINÉ. Miért? Én nem mosakodhatom ki a Varga ház piszkából?

BÖZSIKE. Dehogynem. Nem hallod, hogy udvarolni akarnak neked?

VARGÁNÉ Palinéhoz. Nem volna jobb visszatenni a sütőbe a kolbászt?

PALINÉ szétnéz. Miért? Mire várunk még! Jóska bácsi itt van. Aki el akart jönni, eljött; kiért szárogassuk?

JÓSKA BÁCSI. A Lajos öcsém biztosra ígérte.

PALINÉ. Ha ígérte, mért nincs itt? A Bözsike itt tud lenni a szomszéd faluból; a Jóska bácsi a túlsó faluvégről. Csak neki olyan messzi az útjuk?

VARGÁNÉ inkább reménykedve. Én is azt mondom: nem jönnek azok… Nem is kívánom én tőlük. Ülteti az öccsét. Tessék, Jóska, oda… Mind elhelyezkednek: Vargáné az asztalfőn, a jobbján Jóska bácsi, a balján Bözsike, az asztal végén Jani a kocsijával, Jóska mellett Pali. Paliné elveszi az egyik fölös terítéket, amikorra a másikat is elvenné, kinn kutyaugatás.

VARGÁNÉ ijedten fölemelkedik a székében. Ezek a Lajosék!

JÓSKA BÁCSI. No, mégiscsak – ez derék.

Lajos és Birike. Alacsony, törékeny asszony, kis kék kosztüm, amilyet falusi varrónők szabnak, mellbodros selyemblúz; a fején se kendő, se kalap; koszorúba feltűzött haj, kissé kényeskedő hang. Az ő ajtónyitásuk résén Zsófi és Julcsa is beszivárognak, s a cserépkályhához támaszkodnak.

LAJOS szégyenkezve. Elkéstünk?…

JANI. Még csak most kezdtünk szidogatni. Az hallatszott: ti laktok legmesszebb.

BIRIKE. Varrónő van nálunk. A gyerekeknek szab télikabátot. Azt kellett megvacsoráztatni… Sok boldog Erzsébet-napot, kedves anyánknak. Átadja a selyempapírba bepakolt krizantémcserepet.

VARGÁNÉ meghatva csókolja. Nagyon köszönöm, lányom; neked is, fiam, hogy eljöttetek.

LAJOS megcsókolja az anyját, sorba kezet fog mindenkivel. Jó estét, Jóska bátyja, szervusz, Pál – Janihoz –, neked is… Palinéval is kezet fog. Jó estét… Az, mint egy lány áll ott vele szemben, de amikorra Birike az ura nyomába ér, elfordul a kredenc felé.

JANI a szabad helyet mutatja maga mellett.Ide, öcskös… Legalább lesz pohárnokom. Tölteni bajosabb, mint nyelni.

VARGÁNÉ észreveszi, hogy Birikének nincs terítéke, Palinéhoz.Te, Lidikém, a Birikének meg nincs tányérja.

BIRIKE szabadkozva a díványra húzódik. Ó, dehogyis, jó lesz nekem itt az asszonyok közt.

VARGÁNÉ. Dehogyis. Csak tedd oda, Zsófi… Ne ezeket vedd. Az én lányaimat a szegény apjukom úgy szoktatta: ha vendég van, az asszonynép ugráljon.… Most már nem is jó másutt a falás, csak lopva a kályha mellett.

BIRIKE. Nekem is nagyon jó úgy, kedves anyám. Ne fáradj, Zsófika.

JANI. Hagyjátok, hadd egyen, ahol akar. Nem kell az asszonyokból olyan nagy dolgot keríteni. Az a baj úgyis, hogy mi is az asszonyok körül forgunk már, mint a városi emberek… Látjátok, én sem kérdem az enyémet, hogy van és mit eszik…

VARGÁNÉ. Az ám, a Zsuzsika. Csak nem ment el haza?

ZSÓFI. Ott kinn duzzog a konyhában. Azt mondta neki: a kocsi be, a kocsis az kívül…

VARGÁNÉ. Mindig így ellenkedsz vele. Hívjátok már be.

JANI. El ne rontsa édesanyám a vakációmat. Csak azt nem szabad elhitetni egy asszonnyal, hogy amit ő tesz, gondol, az fontos. Akkor mindjárt elkezdődik az affektálás… Jóska bátyám ezt, mint afféle városi ember, nagyon törökös elvnek tartja. De én ebben szegény édesapám nézeteit osztom. A fiait nem tudta helyesen kezelni; de az asszonyokhoz, vénhez, lányhoz, menyecskéhez igen értett…

VARGÁNÉ. Hagyjuk el, fiam, nem voltál te sem mindig a fehérnép ellen.

ZSÓFI, JULCSA, BÖZSIKE egyszerre. De nem ám!

JANI. Hogy fölgágog mind! Még azt mondja, édesanyám, hogy nincs a családban egyetértés. Én mindig azt adtam meg nekik, ami éppen dukált…

LAJOS. No, tudnék én olyan lányt mondani, aki többet kapott tőled, mint ami dukált… Nagy nevetés.

BIRIKE. Csak te ne vágj föl. Udvaroltál te is épp eleget – fűvel-fával. Hirtelen mindenki Palinéra néz, s elhallgat, és a villák járása hallhatóvá válik.

JANI. Gondoltunk valamit.

PALINÉ hirtelen kifordul.

JANI. De kifordult a sógorasszony…

VARGÁNÉ. A pulykáért megy. Te, Zsófim, segíts neki… Tessék, Jóska, még ezt a kis fehérhúst.

JÓSKA BÁCSI. Nem, köszönöm… Ha már elárultátok, hogy pulyka is lesz. Az ilyen nyugdíjas gyomrot nem szabad megrohanni… Inkább, ha szabad, a két tál közti szünetet fölhasználom. A pohara után nyúl, melybe Pali épp akkor tölt. Köszönöm. Egy ujj bor, a többi szóda.

BÖZSIKE a fiúkhoz. Csitt. A Jóska bácsi beszélni fog.

JÓSKA BÁCSI föláll, a poháron nyugtatva kezét; ércességet erőltető hangon. Kedves ünnepelt, s ti is, kedves ünneplő család! Ezen az emlékezetes Erzsébet-napon, melyet hét évtized alatt annyiszor láttam megünnepelni – először mint settenkedő gyerek, akinek az édesanyja – az első Erzsébet – a háta mögött dugta le a csontot, ma pedig, mint ennek a népes családnak a veteránja, aki az őszbe borult második Erzsébet mellett a harmadik Bözsikét…

JANI. Zsókát…

JÓSKA BÁCSI.… is látom, látom, sőt ha úgy tetszik, lelki szemeimmel, az intézetbeli negyedik Erzsit is; mondom, ezen a nevezetes napon, engedjétek meg nekem, hogy egy pillantást vessek a hajdani Erzsébet-napokra, s mint feledésbe ment vagy elhomályosodott dolgok tanúja a múltat és jelent egy kis eszmefuttatásban összekapcsoljam.

Mialatt Jóska bácsi beszél, a konyhaajtó lassan felnyílik; előbb Zsófi és Julcsa settenkedik vissza, aztán a Lidi is megjön a pulykával, végül Jani felesége is odaáll a küszöbre hallgatózni.

JÓSKA BÁCSI. Tudjátok, hogy az öregkornak gyengéje az emlékezés, én azonkívül még tanár, történelemtanár is vagyok, a múlt nekem, azonkívül hogy gyengém, kaptafám is; ne vegyétek hát rossz néven tőlem, ha e mostani kedves Erzsébet-nap hangulatába nemcsak a régiek emlékét keverem be; de egy kis történetfilozófiát, vagy ha úgy tetszik, egy kis papos prédikációt is.

JANI. Ránk fér…

BÖZSIKE. Sss…

JÓSKA BÁCSI. Mikor én mint diák, majd egyetemi hallgató, végül mint az ország másik végében élő tanár a szülői házba karácsonyra, Sándor- vagy Erzsébet-napra hazavetődtem, s szüleim körül a mi szép családunkat mindig népesebben együtt láttam: egyre növő bizalom dagasztotta a szívem. Amit a gyermek természetesnek talált, az az ifjút büszkévé tette, s a férfit bizakodó eszmékkel töltötte el. A mi családunk s az a réteg, amelyet képviselt, ekkor élte fénykorát. Egyszer a fölparcellázott középnemesi földekből írott valamelyik sógor húsz-harminc holdat; másszor az első cséplőgép rizikója tette fényessé és gondterheltté egyben a bátyám szemét; harmadszor egy elöljáróság, pénztárosság került a családba. A kis falu-köztársaság minden fontos posztján az én iskolázatlan rokonaim álltak, vive a falut jegyzőstől, papostól – vagy a jegyző és pap ellenére is.

JANI. Nem úgy, mint most…

JÓSKA BÁCSI. Községi takarékpénztárat alapítottak, személyesen jegyezve nehéz betűikkel a kis betétesek filléreit; a kilencszázas évek téglafalaiban a bátyám monogramja van benne; a tenyészkiállításokon országos díjat nyertek; az uradalmakból az első székács búzát ők szerezték be; az első szecskavágó, kukoricavető az övék volt. Természetesen volt köztük is féltékenység és verseny: a bátyám gyorsabb előmenetelét a sógorok a szülők kedvezésének tudták be…

VARGÁNÉ. De még pörösködtek is.

JÓSKA BÁCSI. A magyar állam gépje ellen a sógorok egy magánjárót állítottak. Amikor a bátyám Nagyatádi mellé állt, ők kitartottak a Kossuth-pártnál. De én, aki mindezt az érdektelen családtag és történész távlatából néztem: a küzdelmekben is csak az életerő duzzadását, egy család, azontúl egy osztály, a régi telkes jobbágyság emelkedését láttam. Hogy csak egy adatot mondja: heten voltunk testvérek, s a hét – rajtam kívül – körülbelül ugyanannyi földet hagyott itt, mint amennyi a szüleinknek volt. Ti tudjátok: mennyi munka, leleményesség, gond, önfeláldozás van ebben az egyetlen adatban.

JANI. Az más világ volt…

JÓSKA BÁCSI. Az lehet, sőt biztos is, hogy más világ volt. De a holdszám csak a burka a dolognak. Mennyivel többet tudott az apáinál ez a nemzedék gazdálkodásról, a szűkebb és távolibb közügyekről, a világ dolgairól. Egy-egy Erzsébet-napon: ez a diadalmasabb, versengő, de mindig előretörő szellem ünnepelte a láthatatlan munkájú anyát, aki a családnak lelke és összetartója volt…

VARGÁNÉ. Szegény édesanyám…

JÓSKA BÁCSI. Ha most ezekről a régi Erzsébet-napokról erre a mai Erzsébet-napra fordítom az én múltban már jobban látó s a jelenben csak révedező szemem: akkor azt látom, hogy az asztalfőn most is ott ül egy Erzsébet, nem méltatlan a hajdanihoz, az asztalon ott van a kétféle pecsenye, a tálalón a régi mézes és piskóta s a régieknél mesteribb torta, az udvaron még az autó is. Szellemes beszédet, közbeszólásokat is hallok; a hölgyek szépek és fiatalok…

JANI a kályhához. Halljátok, hölgyek!

JÓSKA BÁCSI.… a ruhák drágábbak is és városibb szabásúak, mint anno ezerkilencszáz. És mégis mindnyájan érezzük, hogy az egészből hiányzik valami…

BÖZSIKE. Nagyon igaz.

JANI. Csak te várj a helyesléssel.

JÓSKA BÁCSI. Hisz a mi nemzedékünk is másképp élt már, mint apámék. Azok aratásban még ott jártak a munkások előtt; dologidőn asszony, gyerek kinn hált a földön, tésztát főztek vízben, az volt hétszám a kosztjuk. A bátyám már kényelmesebben élt: pincézett, vadászott, gyűlésezett; de a polgári kényelmet a polgárosodás belső értékeivel szolgálta meg. Mintha Széchenyi István jólétre buzdító szózata az ő idejükre, a kilencszázas évekre ért volna le volt úrbéresekhez: nemcsak ők maguk hívatták polgároknak magukat, de én magam is egy új, hiányzó parasztpolgárság úttörőinek tekintettem őket. Most mintha ez a szellem tört volna meg. A polgári élet külsősége megvannak, de az ő polgárerkölcsüknek mintha nem volna folytatása. Pedig most is hívják a vállalkozót az új idők. A középbirtokok helyett most ezerholdas uradalmak kerülnek szétosztásra, a fiatalok gyümölcstermesztésről, kert-Magyarországról beszélnek…

JANI.Az is bolond volt, aki kitalálta…

JÓSKA BÁCSI. Szövetkezetet kéne csinálni, villamosítani, gépesíteni. Kitől várná az ember mindezt, ha nem a Horváth Sándorok, a Varga Jánosok fiaitól… Tegnap végigmentem a Külső-soron, ti tán észre sem vettétek, milyent változott ez a negyed. A házak nagy része takaros, meszelt; az udvar karbantartott, s majd mindeniken ott van a keréknyom, istálló… A hajdani Cigány-soron egy új gazdarét nőtt.

LAJOS. Azoknak a legjobb, a tízholdasoknak…

JÓSKA BÁCSI. A mezőgazdasági előadásokon, úgy hallom, kizárólag ők vesznek részt.

JANI. Nekik még újság – majd rájönnek, hogy nem ér semmit.

JÓSKA BÁCSI. Van tehát a faluban most is előretörő élet, csak az, úgy látszik, többén nem a miénk. Igaz volna tehát, hogy a családoknak és társadalmi osztályoknak is megvan az ifjúkoruk, virágzásuk és öregségük, s ha egyszer abba érnek, nincs mód megállítani őket? Én ebben a teóriában nem hiszek, nem akarok hinni, kedves rokonaim. Én azt hiszem, hogy a családoknak is szükségük van lélegzetvételre. A mi apáink, testvéreink elindultak a polgárosodásnak azon az útján, amelyet ők célravezetőnek hittek, s nem vették észre, hogy közben a világ megváltozott – gazdaság és eszmék kicserélődtek. Őket vitte a tehetetlenségük; nektek maradt a koppanás – a fal, a zsákutca kínos érzete. De higgyétek el, hogy ez csak múló dolog, s ha az új világban ti is vagy a fiaitok széjjelnéznek; meglátjátok, hogy nem kell céltalan elvesztegetnetek magatokat.

JANI. Leányzó, vedd föl a te nyoszolyádat, és járj.

JÓSKA BÁCSI. Mért mondtam el e hosszú, kelletlen dolgokat épp ezen az Erzsébet-napon, kedveseim. Mert amit én látok, azt a ti édesanyátok – a mi mai Erzsébetünk –  érezi. Az ő szíve, amelyben mindnyájatok sorsa együtt van még, szorongásában a jövő felé tapogatva ugyanazt a kérdést teszi fel, amit én az én tanáros modoromban. S ha engem untok, vagy mint afféle filozofáló bácsit lemosolyogtok; az ő beteg szívét, a közös tövet, melyből kinőttetek, s vitáitokban is egyek vagytok… komolyan muszáj vennetek. Az ilyen ünnep, mint ez is: nemcsak lakoma, de magába szállás is, s én kívánom, hogy amikor poharaink boldog Erzsébetet köszöntve összekoccannak, a poharak mögött a szívek is összeverjenek, s mindenki megtegye magában azt a fogadalmat, melyet a ránk néző apák, az ember méltóság s a gyermeki szeretet elvárnak tőle. Isten éltessen, Erzsébet!…

MIND fölállnak. Isten éltesse… Isten éltesse, édesanyánk. Koccintás, csókolódzás.

VARGÁNÉ könnyek közt mosolyogva. Hanem, tudod-e Jóskánk, majdnem úgy jártál te is, mint szegény Pécsváradi tisztelendő úr… Annyira magyarázta, hogy a tudósok meg a hitetlenek szerint mért nincs Isten, a végin alig tudta megcáfolni magát.

JÓSKA BÁCSI. A cáfolatot a gyerekeidtől várom…

ZSÓFI. Akkor jótól várja a Jóska bácsi. Mindnyájan helyrefészkelődnek.

JANI. Hát az mind szép, amit a Jóska bácsit itt fölhoz. Meglátszik, hogy nem olyan diák volt, mint a mostaniak, a tehetségiben van még most is a beszéd. Hanem azért ennek is van ám visszája…

JÓSKA BÁCSI. Lássuk… Lássuk… Azért mondtam, hogy megcáfoljatok…

JANI. Vagyis, ha Jóska bácsi a halottak meg a kettőjük nevében ilyen szépen ránk olvasta a textust; hadd mondjak én is valamit az őszülő fiatalok helyett.

ZSÓFI. Jobb lesz, ha te csak hallgatsz…

JÓSKA BÁCSI. Miért? Én ugyan nem a régiek s a maiak pörit akartam itten elkezdeni, de az csak jó jel, ha a fiatalok megbántottnak érzik magukat.

JANI. Sem megbántottnak, sem megbántónak. Éppen csak mint afféle guruló filozófus akarom visszájáról is megnézni a subát… Mert én is sokat gondolkoztam ezen; magunkon, az öregeken meg akik utánunk jönnek… S tudja, mit gondoltam én, Jóska bátyám? Hogy az ember tán nem is magáért felel, hanem a gyermekeiért… Vagyis az, hogy az apáink mik voltak: az bennünk látszik meg; mi meg majd a mi fiainkban. Ehhez mit szól, Jóska bátyám?

JÓSKA BÁCSI. Lehet benne valami; mint történész elfogadom, mint felelős erkölcsi ember: nem.

JANI. A mi édesapánk, teszem, ahogy Jóska bátyám mondta – minden díjat elvitt a lovaival – Veszprémben, de még Pesten is. Fiakat, férfiakat tenyészteni azonban nem tudott. A ló ugyanis, az őt dicsérte; férfi azonban csak ő maga akart lenni a háza táján. Olvastam olyan ládikákról – amibe az egyiptomiak vagy kínaiak, vagy nem tudom már, kik – zárták az arra kiszemeltet, hogy ne nőhessen. Hát ilyesformán tartott minket is a mi édesapánk. Kinőtt a bajuszunk, aztán még mindig csak gyerekek voltunk, s csodálták, ha gyerekként kezdtünk rosszalkodni.

LAJOS. Ebben van valami.

VARGÁNÉ. Ne bántsátok szegényt… Porladjon békével…

JANI. Hát bántom én? Én is azt mondom: porladjon békével szegény… Meg ha mást mondanék: akkor is porladna… Mi csak a göcsöt bontjuk itt a Jóska bátyámmal. Ott van mindjárt, hogy mért nem engedett bennünket tanulni… A Horváthéknál mind rossz tanuló volt, és mind tanult. Mi mind első gyerekek voltunk, a lányok is – no, a Palit, azt nem mondom –, s mi mind az ökör farka mögött jártuk a gimnáziumot… Azért tanítassam, hogy lenézzen, ez volt komák között a mottója. De gyerünk tovább… Amikor én az olasz fogságból hazakerültem – a sorkatonasággal épp nyolc évet voltam oda –, be kellett állnom az apám házához gyereknek. Visszaköthettem az eszemet oda, ahonnan Ferenc Jóska eloldotta. Hogy ebből szabaduljak: elvettem ezt a Muzsikát. De csöbörből vödörbe, apától apóshoz estem. Azaz: most már két helyen voltam – gyerek.

VARGÁNÉ. A földedet is kikaptad.

JANI. Az igaz, hogy azt a tíz holdat, innen is, onnan is kiadták – de attól még csak az apósom bal keze voltam. Aztán mért is rendezkedjem én be húszholdas gazdának, amikor előbb-utóbb hetvenholdas leszek? Egy tanár, ha megkapja a diplomát, tudja, hogy ő tanár; én olyan tanár voltam, akinek húsz évig iskolaszolgának kell lennie. Se ez, se az, se ló, se szamár – s amikorra fölszabadultam; már se kedvem, se komolyságom a szabadsághoz.

BÖZSIKE. Nagyon el tudod magyarázni.

JANI. Az öregekre szükség van. Én magam is azt mondom: az öreg azért van, hogy a fiatalnak legyen mi ellen nőni… A fiamat is azzal hergelem: bizonyítsd be, hogy szamár vagyok. De a parasztember: nagyon nehéz tud a fiának lenni, s a mi apánk igen kihasználta a súlyát. Ha az ő apja úgy ránehezedett volna, mint ő miránk – az ő csikai se nyertek volna érmet.

BÖZSIKE. Mit tudod te, hogy az hogy nehezedett rá… Aki ember, az ember. Hát aki cselédházban kelt, nem is taníttatják, s aztán mégis kiverekszi magát. Az ember ne okoljon mást magáért.

JULCSA a kályha mellől. Könnyen beszélsz te. Azért, mert te – már arra kell fakadnom – benn ülsz a mézesbödönben: azt hiszed, minden far oda jut, ahova való. Hát én igenis azt mondom: hogy az öregek is hibáztak eleget…

JANI. Hallja, Jóska bátyám? Ezt a kályha mellől mondják…

JULCSA. Az én életemet talán szabad volt elrontani azzal, hogy azt a nyomorult tíz holdat a Helyföld helyett – kinn  az Érben adták ki? Az igaz, hogy az apósoméknak ott volt a tagjuk, de ha egyszer a Helyföld volt megbeszélve…

JÓSKA BÁCSI. Ahogy én tudom: az csak futó ígéret volt.

VARGÁNÉ. De az ám…

JULCSA. Futó vagy nem futó, így egész életemen át csak a csaló apádat hallottam. Úgy vettek, mint aki meglopta őket.

BÖZSIKE. Csak azt ne hidd, hogy azért… Akkor találtak volna mást. Rendes ember – nem hányja föl a feleséginek az apja bűneit…

JULCSA. Rendes ember! De tudod: ki a rendes ember… A grófok kamrájából, úgy látszik, csupa rendes ember él…

BÖZSIKE. Ti csak mindig a grófot dobáljátok. Édesapám, látod, ebben is rendesebb volt. Amíg csak ide járt – ő ellenezte a legjobban Tibort; de amikor egyszer hozzáadott, sose hányta, hogy sofőr meg gróf rongya; az volt a legkedvesebb veje… Ti meg máig sem tudtatok belenyugodni. Foltot ejt a címereteken…

ZSÓFI odamegy kínálni. Hagyjátok már ezt; nem látjátok, hogy édesanyánknak rosszul esik… Jóska bácsi – a tortából…

LAJOS hátra a feleségének. Te, mért nem eszel? A tortából legalább ehetnél.

BIRIKE. Nem, köszönöm. Kuglófot ettem délután.

LAJOS. Ne várd ám, hogy kínáljanak…

PALINÉ. Kínálták. Kár azt mondani, hogy nem!

JÓSKA BÁCSI a második szeletet a tányérjába véve. Én úgy látom, a baj mélyebben van, mint ahol kapargatjuk. A Jani az előbb rápendített valamire: a Horváth gyerekek tanultak, ő nem. A taníttatás – az már miközénk is vitt be valami keserűséget. A bátyám gazdagabb is volt, tekintélyesebb is, mint én; azért mégis én voltam, aki üdvözült. A Jóska, az más, az tanult; az benn van a paradicsomban. Szegény paradicsom: egy életen át sem szoktam meg benne.

VARGÁNÉ. Nem? Én meg azt gondoltam, ti, városiak, mégiscsak boldogabbak vagytok.

JÓSKA BÁCSI. A tanulásban volt valahogy a hiba. Mi, tanultak: odafönn lettünk hontalanok. Akik nem tanultak: itt vesztették el a talajt. A város, a mi életünk lett az itteniek mértékévé. A külsőségeket eltanulták: hisz itt fölöttünk is a mi régi csillárunk ég; a kályha mellett, látom, Idácska régi kredence. Mindez azonban csak ködszerűbbé, értéktelenebbé teszi az itteni életet… Idelenn kellene célt találni… A tanuló haza – a falujának – tanuljon, s akit nem írattak középiskolába, az itthoni feladatok tegyék öreg fejjel is magántanulóvá.

LAJOS. Ezt mondom én is. Én azt hiszem, értem a Jóska bácsit…

JANI. Mit mondasz te: azt, hogy kupecparasztok legyünk.

LAJOS. Én nem bánom: ha annak is hívol… Beszélt a Jóska bácsi kertországról, intenzív gazdálkodásról. Hát én azt is megpróbáltam; a gyümölcstermesztést…

PALINÉ. Elrágta a nyúl.

LAJOS. Nem mindent. Mert az idén is volt vagy ötven mázsa barackom.

JANI. Hm.

LAJOS. Na, harminc bizonyosan megvolt. De mit csináljak vele? Lekvárnak nem tudtam eltenni, ahhoz nem volt fölszerelésem; a piac meg nem vette föl, el kellett vesztegetni, kisüstre dobni… Előbb a kereskedelmet kell megszervezni. Ha nekem van egy terménykereskedésem…

JANI. Futura, az is kereskedés? A népnek be kell hordania a búzát – te meg kapod utána az egy forint adót.

LAJOS. Ez nem egészen úgy van. Aztán lesz még szabadkereskedelem…

JANI. De abban te meg az apósod nem lesztek sehol. Mert a paraszt úgy lesz kereskedő – ahogy a hajdani csikósból betyár. Ha egyszer már ilyenre adta a fejét: akkor az csalni akar.

PALI aki be van rúgva már. Kezdi azon, hogy áramot lop… Kínos csönd.

LAJOS. Ahhoz is érteni kell. Sok mamlasz azt sem tudja, mi az áram meg vezeték. Össze kell szoknunk a gépekkel. A válságban sokan ráfizettek a traktorra, hát most már hallani se akarnak róla. Én nem így gondolkozom.

JÓSKA BÁCSI. A fő, hogy gondolkozzunk – s el ne tespedjünk… Ha nem megy ez, megy az.

LAJOS. Ezt mondom én is. Az ember iparkodjék. Iparkodni kell.

PALINÉ. S te mire mentél azzal a nagy iparkodással? Szereztél valamit? Rádiót meg sütővasat…

PALI miután megint ivott. A baj az, hogy mindenki több akar lenni… Mind azt mutatja, hogy ki ő… Kosztüm meg körömfényesítő. Aztán: micsoda? Éppolyan paraszt, mint én… Hát nem ez a baj, Jóska bátyám?

BIRIKE azt hiszi, rá célzott. S ha valaki kevesebb akar lenni, mint mi, az nem baj? Ha béresekkel huszonegyez, s hol itt szedik fel, hol ott. Én már azt mondom, inkább föllebb törekedjék az ember…

VARGÁNÉ nyugtalanul. Kinek hogy: amerre a természetünk visz. Ezt nem lehet megparancsolni.

ZSÓFI. De az ám. Meg hogy a régiek voltak-e jobbak, vagy mi. Azok olyanok voltak, mi meg ilyenek vagyunk. Kár azért annyit beszélni.

JANI. Miért kár? Mért féltek annyira a beszédtől? Az érzéstől féltek? Azt ott takarjátok a szívetek alatt. De Isten ments, hogy egy kis beszéddel megszellőztessétek. Én igenis beszédpárti vagyok. Ki kell beszélni az érzéseket; aztán kiderül, hogy nemcsak takargatni bolondság őket, de érezni is.

JÓSKA BÁCSI. Ebben van valami.

JANI. Az egész parasztélet egy nagy flastrom, amelyet nem szabad megcserélni. Csak kifelé ne érezzék a szaga, befelé bűzölhet. Mire jó ez? Mind rejt, fél, véd – egy szóra fölszisszen –, s a nyelve alatt ott a szó, amivel a másikat visszasziszegheti… Zsófihoz. Mért nem akarod te is, hogy beszéljünk? Mert azt hiszed, hogy mi mind bíróid vagyunk, s ha egyszer nyílt beszédre kerül a dolog: rögtön rád olvassuk, milyen özvegyasszony vagy; ki verte meg az ablakodat…

VARGÁNÉ. Jani…

JANI. Miért? Nincs joga hozzá? Nem tízet szeret – egyet. Tán penészedett volna meg, hogy a rokonságnak kényelmetlen ne legyen beszélni róla. Na látod, ezt is kimondtuk, és nem dőlt össze a ház. Még ellent se mer mondani senki. Julcsához. És te is mért restelled, hogy kutya vagy a háznál? Hogy az a két fölfuvalkodott ember, a vén kan meg a fia, átgázolnak az önérzeteden. Tehet arról az ember, hogy kik közé kerül? A fő, hogy megtegye a magáét: fölnevelje a kölkeit – mint te a tieidet. Na, kell félni a beszédtől? Koszorú  a beszéd a fejeden.

BÖZSIKE. Én elengedem a koszorúdat.

JANI. Miért? A bunda, azt hiszed, jobb? Az csak melegebben tartja a gyanút… Hogy mi az uradat lenézzük; cseléd, fölhajtó, gróf fattya, ki tudja. S mért félsz tőle, s fáj, ha azt hisszük, s odapöfögjük az orrod alá, mint te a benzinszagot. Holott ha nem fájna, megpukkadnánk az irigységtől, mint ahogy így is megpukkadunk… Igen, mind azt hiszi, hogy a másik hisz valamit. – A Paliné például… Elhallgat.

PALINÉ. Na mondd csak – én mit hiszek…

JANI. Azt hiszed, nem merem kimondani? Pedig a fehérnép ugyancsak hunyorog…

PALINÉ. Úgy látom nem mered…

JANI. Na, te meg azt hiszed, hogy a Birike szerencsésebb nálad.

VARGÁNÉ, BIRIKE egyszerre. Jani!

PALINÉ. Látod: nem igaz. Én azt hiszem, hogy a Varga fiúk közt nincs egy sem, aki ember volna.

ZSÓFI odamegy mögé. Lidi…

PALINÉ. Egy sem. Annyi a szavuk – mint a füst.

BIRIKE. Csak a magad uráról beszélj. Az én uramat ne bántsd.

PALINÉ. Mind: azt mondtam.

BIRIKE. Hallod ezt, Lajos? Én mindent eltűrök, de ha az uramat bántják, akkor sírva fakadok. Sír.

PALINÉ. Sírni is csak hízelgésből és ingerlésből sírsz… Egymáshoz illetek…

BIRIKE. Tetszik hallani ezt, édesanyám? Én hajlandó volnék mindent eltűrni, csak hogy édesanyámnak egy jó estét szerezzünk. Nem ültem oda az asztalhoz, összesen egy fél kolbászt ettem, az is itt van még a számban; de ha a Lajost bántják, akkor én nem maradok.

PALINÉ. Hát ne maradj. Egy ilyen képmutató! Mindig hazugságon jár az esze, s még harapni se mer… Gyűjti a megbántást – ő csak egy fél kolbászt evett –, hogy más bőszüljön és ugorjon helyette. Hát mért nem ettél? Ott volt az egész asztal! Ha én tudtam teríteni neked, neked falni könnyebb volt.

JÓSKA BÁCSI. De gyerekek – anyátok! A fölálló Lajoshoz. Maradj, kérlek, ülve.

LAJOS. Nem, most már én is azt mondom, Jóska bátyám, hogy elég. Elég ebből a házból… Keményen, sértés szándékával. Minden embernek volt valakije, legénykorában. Én nem tehetek róla, hogy az enyémet az öcsém vette el. Birit megfogja. Gyerünk. Julcsa és Zsófi az útját próbálják állni; könyörgő, sopánkodó gubancban rohannak ki a könyhába, az asztalnál mindenki fölugrik.

PALINÉ megrázza az urát. Hallottad ezt?

PALI borgőzösen néz körül.

PALINÉ. A Jóska bácsi előtt – hogy a rongya voltam… Hát ember vagy te? Pali kitántorog az ajtón.

VARGÁNÉ. Pali – Istenem, hol van a Pali? Jóska, gyorsan, megölik egymást! Az asztalra félájultan. Istenem, csak most tedd közébük a kezed.

PALINÉ fölfele. Csak most; hogy megölje.

Függöny.

 

HARMADIK FELVONÁS

Ugyanaz a szoba; szürkület. Az ágy felőli ablakon az éjjeli kendő ki van akasztva; az azon bederengő fény világítja meg a helyiséget. Az asztal már üres, s hogy a járást az ágy felé ne zavarja, előrehúzták a szín bal felébe. A kis asztalon és a kredencen még ott vannak a vacsora nyomai: tányértornyok, egy tálon a zsírba fagyott pulykaszárny, a díványon az összefogott és odadobott abrosz. Vargáné zilált, ősz feje az ágy csíkos cihái közt csillog a reggel derengésében. Noha feje, dereka erősen fel van párnázva, szinte elvész az ágyneműben. Zsófi az éjjeliszekrény és az asztal közt jár; rendezget.

VARGÁNÉ fölriadva. Zsófi, te vagy itt?… Mintha járna kinn valaki.

ZSÓFI megáll és fülel. Nem jár. Csak fölijedt, édesanyám.

VARGÁNÉ. Már azt hittem, őt hozzák…

ZSÓFI. Kit édesanyám?

VARGÁNÉ suttogva. Hát tudod… A halottat… Kisvártatva. Vagy nem itt lesz fölravatalozva?

ZSÓFI. Hát már megint azt hiszi, édesanyám, hogy a Lajos meghalt…

VARGÁNÉ elrévedezve. Hát nem halt meg?

ZSÓFI. Hisz mondtam már, semmi baja se neki, se Palinak… Csak édesanyám ijedt meg, hogy kárt tesznek egymásban.

VARGÁNÉ. Akkor hát hol van?

ZSÓFI. Alszik, alszanak itt is, odaát is.

VARGÁNÉ hosszú hallgatás sután, inkább csak suttogva. Persze, Birike nem engedi…

ZSÓFI. Mit nem enged Birike?

VARGÁNÉ alig hallhatóan. Hogy itt ravatalozzák fel.

ZSÓFI majdnem sírva. Jaj, milyeneket beszél már, édesanyám. Nincs itt senkinek semmi baja, édesanyámon kívül. Azalatt álmodta ezt mind, amíg eszméletlenül feküdt… Egy órát ébreszgettük meg dörzsölgettük a szívit, míg a Henszelmann megjött.

Vargáné már nem figyel oda, az éjjeliszekrény fölött játszó fény felé fordítja a fejét, és azt nézi tétován. Zsófi csendben megint rakodni kezd; a díványon lévő abroszt, asztalkendőt hajtogatja. Amikor már azt hinné, hogy az anyja elaludt.

VARGÁNÉ. Nem ijedt meg nagyon a kislány?…

ZSÓFI. A Terus? Már mért ijedt volna meg? Föl sem ébredt.

VARGÁNÉ. Most ki alszik vele? Be kéne nézni rája, hátha sír; sírni szokott, ha maga van s fölébred. Hallgatózik, mintha sírást hallana.

ZSÓFI. Dehogy sír; sose féltse őt, édesanyám… Ha sír – van, aki csígassa.

VARGÁNÉ. Hát nem ment el az anyja?… A Jóska bátyádnak azt mondtad, hogy elment. Hallottam ám, ha rosszul is voltam… Elgondolkozva. Szegény Jóskánk, de nem jól számított… Ennyi baj…

ZSÓFI. Mi baj? Semmi baj nincs; csak édesanyám ne ijedt volna meg… Csak az a baj, ami édesanyám baja. Hogy mindenféléket képzelődik.

VARGÁNÉ. Ó, az én bajom! Az én bajomnak már jó lesz… De azok; két család… Elakad; Zsófi sem akarja már a vigasztalást elölről kezdeni.

HENSZELMANN lassan benyit, leteszi az orvosi táskáját az asztalra; Zsófihoz. Na, mi az, Zsófika?

ZSÓFI az ujjával mutatja, hogy nem jól van, aztán jó hangosan. Egy kicsit könnyebben.

HENSZELMANN az ágyhoz lép. Jó reggelt, Varga néni. Hogy vagyunk? Megfogja az ütőerét. Fáj valami?

VARGÁNÉ. Doktor úr?

HENSZELMANN. Én vagyok… Meg sem ismer ebben a bekecsben… Meg valami nagy világosság sincs itt. Azt kérdem, fáj-e valami?

VARGÁNÉ gondolkozva. A mellem. Az orvos a mellére hajol hallgatócsövével.

HENSZELMANN. Na jó. Majd mindjárt adunk valamit, hogy a melle se fájjon…

ZSÓFI. Meg képzelődik mindenféléket, doktor úr… Azt hiszi, hogy a Lajos meghalt, s itt fogják felravatalozni.

HENSZELMANN. Hát mért képzel ilyeneket, Varga néni?  Olyan fiú az a Lajos, aki csak úgy hagyja fölravatalozni magát?…

ZSÓFI. Néha meg a Palit keresi… Az az eszméje, hogy meggyilkolták egymást.

HENSZELMANN a fecskendőjét veszi elő. Ezt csak úgy mondja a Varga néni. Ő mindig szeretett tréfálni. Igaz, Varga néni?… Na, majd ezek ellen a viccek ellen is adunk mindjárt egy kis gyógyszert. Zsófihoz, halkan. A Bözsike még nem jött meg?

ZSÓFI. Idáig még nem…

HENSZELMANN számolgatva. Fehérvárig – ilyen sötétben –, az legalább két óra. Mondtam is nekik, hogy lassan menjenek… Ott, amíg a kórházban fölvernek valakit… Fölvétel, elhelyezkedés, arra megint ráment három óra… Visszafelé tán beszólt a kastélyba is… Most már azért lassan vissza is kell érkezniük. Buborékot lő ki a fecskendőből. Szerettem volna magam fölkísérni, de itt van ez a szülés, a Mocsonakiné, nem halad előre; valószínűleg darabolni kell… A zöldkeresztesre azonban egész nyugodtan rá mertem bízni. Ha netán vérezni kezdene, éppúgy átköti, mintha én volnék vele. A fecskendővel Vargánéhoz megy. Na, Varga néni – egy szúrás azok ellen a rémképek ellen. Vargáné nem reagál. Mialatt az orvos az injekciót beadja, benyit Jóska bácsi, a homályban tájékozódva, megáll a küszöbön; Zsófival vált egy pillantást és jelet. Amikor az orvos az ágyról fölhajlik, lábujjhegyen ő is beljebb merészkedik.

HENSZELMANN észreveszi. Léphetsz egész bátran, Józsi bátyám, a tűre sem reagált.

JÓSKA BÁCSI a fecskendőt átöblítő orvoshoz húzódik.

HENSZELMANN. Most már, úgy látszik, beáll lassan az agónia. A szíve összevissza kalimpál; pulzus jóformán semmi. Amikor az a dolog történt, úgy látszik szívtrombózist kapott… Ez meggyorsítja az egészet. Az éjjel, mikor a Lajostól átjöttem, pulzus nélkül volt… Összecsapja az orvosi táskát. Ezért neveljen az ember gyerekeket. Tegnap, emlékszel, épp erről beszéltünk. Gyorsan megjött az illusztráció… Szegény Varga néninek alapjában már mindegy; de hogy úgy mondjam: utóíznek az életről… Ezt jól megrendezték.

JÓSKA BÁCSI. S a Lajos?

HENSZELMANN. Az megmarad… Ide – mutatja –, a hát felső részébe, az izomba kapta… Úgy látszik, mondott neki valamit, és megfordult, amikor a Pali utána a késsel. Sok függ attól, hogy a mellhártyazsákot megnyitotta-e. Akkor fertőzés, mellgennyesedés léphet föl. Ezért is küldtem föl – de akkor is megmentik. Ebben az esetben Palival is lehet valamit csinálni; a látlelettől sok függ… Legföljebb ül egy-két hónapot. Nem teszik ki érte az állásából. Tán még jót is tesz neki egy félév absztinencia… A csendőrségen hogy viselkedett? Hallom, te kísérted föl.

JÓSKA BÁCSI. Ahogy itthon is. Állt és nézett, avval a bicskaszúrással kiment belőle minden hősiesség. – „Pali, legjobb, ha magad mégy föl a csendőrőrsre.” Jött engedelmesen velem. Ott is csak megállt, s várta, hogy mi lesz.

HENSZELMANN. Egy Varga Pali… Szép világ!

ZSÓFI közbeszól. Az asszony a hibás… Ha Lidike azt nem mondja: „És te kiengeded a házból?”

HENSZELMANN. S ő hol van?

ZSÓFI. Elment haza, az apjához. Nem volt nyughatása a Varga házban…

HENSZELMANN. Előtt kellett volna.

VARGÁNÉ halkan. Jóska, te itt vagy?

ZSÓFI odafut. A Jóska bácsit hívja.

JÓSKA BÁCSI Henszelmannhoz. Lehetséges, hogy hallott bennünket?

HENSZELMANN. Ott belül: a fejében.

JÓSKA BÁCSI odamegy az ágyhoz. Mi az, Örzsikénk…

VARGÁNÉ. Hallottam a hangod… Mintha messziről szónokoltál volna…

JÓSKA BÁCSI megfogja a kezét.Itt álltam és hallgattam.

VARGÁNÉ felé próbálja fordítani a fejét, s a régi módon mosolyogni. Látod, mi lett az Erzsébet-napból. Azt akartad, hogy mind itt legyen körülöttem; azt látod – most nincs itten senki…

HENSZELMANN odamegy az ágyhoz. Hát kit szeretne a Varga néni, ha itt lenne?

VARGÁNÉ csendesen pörögnek a könnyei.

ZSÓFI is könnyezik. A Lajosra gondol.

HENSZELMANN. Hát azért mért sír? Kell azért sírni, Varga néni? Máskor se szokták a fiai magát hajnalban körülállni. De tudja, mit: én megteszem a kedvéért. Elmegyek, és felkeltem őket. A Pali is jó lesz, vagy mindenáron csak a Lajost akarja? A többiekhez, ellépve az ágytól. Nem felel… Komolyan arra gondolok, hogy elhozom neki a Palit. A csendőr őrmester megteszi. Kinn autótülkölés.

HENSZELMANN. Ez a Bözsike… Megyek, hogy mit végzett. Mert aztán a szülő nőmet is meg kell néznem… Jól összejött: egy szívtrombózis, egy szűk medence, egy bicskaszúrás. Közben nem volt lenn rólam a ruha, s a fejem csak úgy kóvályog az álmosságtól. Mint amikor a moziban egy gyilkosságot, egy velencei halpiacot meg a Lohengrin nászindulóját egymásra fényképezik…

BÖZSIKE közben már jön is.

HENSZELMANN. Na, mentőorvosnő. Nem történt semmi?

BÖZSIKE. Semmi. Fehérváron már beszélt is… Az orvos majd azt mondta, minek vittük be… A zöldkeresztes különben elmondja… Ott tettük le a doktor úrnál…

HENSZELMANN. Akkor hát szaladok. Zsófinak. Itt már nemigen lesz szükség rám. Ha nagyon szenvedne mégis, hívjanak. El.

BÖZSIKE Zsófira néz. Ugye, odavan? Az úton is csak úgy remegett bélem; jaj, amikorra visszaérek, meghal…

ZSÓFI meglöki, súgva.Te, vigyázz ám. Az előbb is azt hittük, nincs észnél, s egyszer csak azt mondja: „Te vagy az, Jóska?” Azt is mondta, amit éjjel a Jóska bácsinak mondtam. Hogy a Paliné hazament. Az anyjához. Édesanyám, itt van a Bözsi…

VARGÁNÉ Elég érthetően. A Bözsi?…

ZSÓFI súgva. Ugye, mondtam, hogy hall. Az anyjához. Megjött megnézni édesanyámat…

VARGÁNÉ. Ja, igaz… a temetésre.

ZSÓFI. Miféle temetésre. Vargáné nem felel. Megint a Lajos temetésére gondol.

BÖZSI odamegy hozzá. Nem a temetésre jöttem, hanem megnézni magát. Vargáné nem felel. A konyha felől hangok, Janit tolja be a fia.

JANI. Így la. Ahogy a küszöbön átzökken. Hadd nyögjön az a küszöb. Ha neki volnék, ordítanék az efféle vendégnek.

JÓSKA BÁCSI kezet fogva. Nem nyughatsz, ugye, te sem; eltolattad magad?

JANI. Olyasformán. Nem akart megszívelni az ágy… A Zsuzsika levetkőztetett; de csak görögtem ide-oda. Akkor már inkább a kocsimban ülök, kinn a nedvesség is hűti az ember fejét. De ha már fönn vagyok: mért otthon a gáderban, mért nem itt. Az ember  ilyen: szereti nézni, akit megölt. A fiához. Oda, fiam, a nagymama elé. Hadd gyönyörködjék bennem. Ha a fiait keresi, most én vagyok mind.

ZSÓFI megrántja. Te, vigyázz ám, nem tud semmit.

BÖZSIKE. Az este is az csinálta a bajt; az a sok beszéd.

JANI. Ne félj, most nincs bennem se ital, se igazság… Alszik?

JÓSKA BÁCSI Úgy is mondhatjuk.

JANI a béna kezével az anyja keze felé nyúl, a fia kicsit előbbre tolja. Szegény édesanyánk, hogy megnyúlt az arca tegnap óta. Az állkapcái már búcsúznak egymástól; egyszer szélesebb útja lesz köztük a lélegzetnek. Vargáné lélegzete fokozatosan hallhatóvá, majd hörgésszerűbbé válik. Mennyiszer húzza az ember egy életen át. Azt minek? Hogy az a kis meleg a rékliben – mándliban el ne párologjon. Jani fia közben kihúzódik. A Jóska bácsi itt volt az egész éjjel?

JÓSKA BÁCSI. Nem, hazamentem, aludtam egyet. Az ilyen vén test már nem ismeri a luxust, a bánatét sem. Ennek, akármilyen volt a nappal, ha az éjszaka megjön, aludni kell. Annál mélyebbet, minél rövidebbet.

JANI. Akkor én még nem vagyok elég vén. Bennem, amíg innen hazavittek, meg otthon az ágyban, minden fölülkerült; még az első prósza is, amit édesanyám negyven éve a kezembe nyomott. Egy ronda ágybetét van az ágyamban; ahányszor feldobom magam; az egész ágy megnyikorog velem. Le lehetett volna adni a rádióban; a hánykódó lelkiismeret – ágynyikorgásban.

BÖZSIKE aki az innenső ablaknál áll, fölkiált. Jézusom…

ZSÓFI. Mi az?

BÖZSIKE. Az őrsvezető.

ZSÓFI. Hozza a Palit? Te, be ne engedjétek…

BÖZSIKE. Jóska bácsi, tessék kimenni elébük… Ebben a házban még nem volt csendőr. Mindjárt meghal, ha a csendőrkalapot meglátja.

JANI. Mutathatod ennek, szegény, a hóhért is.

ZSÓFI. Csak azt ne hidd. Azt is tudta, amit az éjjel a Jóska bácsinak mondtam. Amikor azt hittük, eszén nincs.

PALI félősen körülnéz; a többi akaratlanul is elhúzódik, mintha a csendőr is ott volna mögött. Jóska bácsi kinn marad. Jó reggelt…

MIND. Jó reggelt.

ZSÓFI az anyjához megy, megfogja a vállát. Édesanyám, itt van a Pali. Az öccséhez. Állj oda az ágy lábához, hogy lásson, ha fölnéz. kiabálva az anyjához. Behívtuk őt. Most már láthatja, édesanyám, hogy nem érte semmi; meg ő se csinált semmit. Ha kárt tett volna, most nem lehetne itt. Elvitték volna a csendőrök.

JANI. Nagyon gyors ladik az ágy… Hiába kiabálsz utána.

ZSÓFI a visszahúzódó Palihoz. Azért te maradj csak ott. Nesze, egy szék. Pali nem ül le. Hogyha visszajön belé az élet; te légy, akit meglát. Az egész éjjel veletek küszködött. Veled meg  Lajossal…

PALI. Lajossal? Nem meri kérdezni, hogy a Lajossal mi van. Egy kis csönd után.

JÓSKA BÁCSI. A Bözsike fölvitte Fehérvárra. Nincs komolyabb baja.

PALI hirtelen. Nincs?

BÖZSIKE. Már beszélt is… Ha eszeden leszel, téged is kihúz a Henszelmann. Csak azt mondd, hogy nem tudsz semmit, te részeg voltál… Nem olyan nagy dolog az egész…

ZSÓFI csendben. Éppen csak szegény édesanyánk hal bele.

JULCSA feje, melle nagy kendőben, félig dugja be magát az ajtón. Így vagytok? Majd alig mertem bejönni. Már a gáderból látom, hogy egy csendőr ül a konyhán. Ha nem látom, hogy Jóska bácsi cigarettával kínálja, visszamegyek. El sem tudtam gondolni, mi történik itt. Észreveszi az ágylábnál Palit, és elhallgat.

JANI. Itt az történik, amihez nem kell csendőr.

JULCSA. Milyen nehezen lélegzik. Nem tért magához?

ZSÓFI. Az előbb még beszélt… A Bözsit kérdezte, hogy temetésre jött.

BÖZSIKE. De a Palira már nem szólt. Én azt hiszem, már nem is jön magához.

ZSÓFI. Hogy mondhatsz olyat? Hogy már ne is szólna… A Palihoz még szólni fog; nem lehet, hogy ne könnyítsen a szívén…

JULCSA. Csak legalább én nem mondtam volna azt tegnap. Tudod, az uradról meg a grófról… Azt mondja szegény: „Látod, Jóskám, ezért kell ide Erzsébet-nap: már összekapnak.” Csak ezt nyeltem volna le: de annyira bántott, hogy én csak egy kis mézest hoztam. Amíg otthon az állatoknak a darát megkevertem: mindig csak ez járt bennem. Alig vártam, hogy az ipam forduljon egyet: kaptam a kendőt, és szaladtam.

JANI. Jó neked – te még beszélhetsz róla, ami bánt. Vagyunk, akik csak hallgatni tudunk róla. Egy pillanatra mind Palira néznek, de mindjárt le is kapják róla a szemüket. Hosszú csönd, a beteg lélegzése mind nehezebbé válik.

BÖZSIKE. Most már ide se jöhetek többet. Ebben a házban sem lesz több helyem. Idáig is úgy volt, hogy egy hónapig sem tudtam átkerülni. De azért csak volt hová jönnöm. Még a lelkiismeret-furdalás is jó volt: hogy jaj, mit gondol rólam édesanyám; mért nem megyek át. Azzal is tartozom valahová… Most megvan az autó – vezetni is tudok: akár minden másod-, harmadnap jöhetnék –, s nincs kihez. A hódosi út is csak olyan, mint a többi, az enyingi, bogárdi…

ZSÓFI. Te beszélsz? Nekem megvan az urad, a lányaid. Énnekem ez volt minden, hogy édesanyámhoz feljöttem. Amint azt a kis edényem elmostam, a tyúkoknak vetettem valamit: vettem a kosarat, jöttem föl. Amióta szegény úgy odavolt: majd állandóan itt laktam. Azt el sem lehet mondani: milyen könnyebbség volt vele együtt lenni. Mással, mindenkivel – ha nem is szólt ellenem, csak az utcán elmentünk egymás mellett –, mintha harcolni kellett volna. Úgy volt, ahogy a Jani mondotta az este: mintha mind a bírám akart volna lenni – csak a szemivel is. Nekem meg, ha mással nem, hát a derekammal, a jónapotommal kellett cáfolni, védekezni… Csak ővele nem kellett dacolni.

JULCSA. Jó tinéktek: ti boldogok vagytok, ti legalább kiélveztétek szegényt… Ti elsóhajtjátok magatokban: csak volt kihez hazaszaladni. De nekem már elejitől harc volt: hazagyünni. Ebben az utolsó négy-öt évben már csak a Pápai Treszkával üzengettünk egymásnak. S még az is baj volt – azt is el akarták a férfiak marni –, mert tudták, hogy a Vargáéknál is az mos. De hiszitek, vagy sem: még az is jó volt; ha a Treszka elmondta: megint hogy elsiratott előtte édesanyám, egyszerre úgy elmelegedett a mellem. Ha tán Amerikában lett volna, s ott sírt volna rajtam – az is jobb volna. Ezután, lám, nem sír értem senki a világon…

JANI. Még a temetésünkön is, csak hogy a látszat meglegyen. Vagy azt hiszitek, egy ilyen embert, mint én, nehéz eltemetni? … Ha a szív egy trombita lenne, s fújnia kéne, ami benne van: egy ilyen nyomorékot egész lakodalmas banda kísérne ki a temetőbe. Az asszony, hogy nem kell többet mosdatni, a szekálást tűrni; a fiam hogy gazda is abban, amit csinál… Csak édesanyám, az nézett rám úgy, mint akinek jóvá kell tennie valamit, amit a természet vétett. Más mind azt kereste, hogy lettem beteg. Beleestem a bozótba, mert akkor is részeg voltam. Menyecskéztem, és elverték a hátam. Mind azt nézi: hol s mit hibáztam – hogy attól a kis sajnálkozástól is megváltsa magát a kárhoztatással. Még a Henszelmann is azzal ront – visszamondták már –, hogy az alkohol húzta össze a idegeim. Édesanyám az nem az én rosszaságom nézte, hanem a sorsomét. Az ő pillantásában én az voltam, ami vagyok: gyerekké nyomorodott ember. Vannak gyerekek – akik lázat kapnak, és sosem tudnak többet a lábukra állni. Az ilyet sem hibáztatja  jobban az anyja, mint engemet. Ha szem és hang elbírna egy embert: a karjára vett volna…

BÖZSIKE. Bizony, nem becsültük meg szegényt. Nem hal meg ilyen hamar, ha a gyerekei szét nem szedik. Igaza volt tegnap Jóska bácsinak: abban voltunk testvérek, hogy együtt gyilkoltuk a szívét…

ZSÓFI. Legalább az az esteli ne lett volna. Ez az Erzsébet-nap maradt volna el. Jóska bácsi is gondolhatott volna okosabbat.

JULCSA. Hagyjátok el: én ezért is hálás vagyok neki. Így legalább még beszélhettem vele…

JANI. A Jóska bácsi, az nem hibás. Ő csak a történelemből meg Ida néni veszekedéseiből ismeri az embert. Neki nincs fogalma arról, hogy milyen gonosztevők vannak a világon. Mindnyájan elhallgatnak, Palira néznek, aki egyedül van arccal az anyja felé; aztán másról próbálnak beszélni.

BÖZSIKE. Most már mindegy. Amin segíteni nem tudunk – azon kár rágódni. Zsófihoz. Voltál mostanában a temetőben? Én tegnap, hogy jöttem, vittem édesapámnak néhány szál virágot… Nagyon elhanyagolt a sír… Az a vörös kő, az öregeké, egész féloldalt dőlt. A Pista neviből az aranyat kimosta az eső – alig lehet elolvasni. A bukszusoknak fele kiszáradt, ott sárgul a földön;  a régi koszorúkat nem volt, aki elhordja. Még a vakondtúrást sem húzták el.

ZSÓFI. Én a tavaszon, amikor az uramét meg a kisfiúét rendbe szedtem, szóltam a testvéreknek. De hát ki tudja ezeket összeigazítani.

BÖZSIKE. Na, én most nem várok semmit. Magam jövök át a kertésszel… A kerítést is újra kell festeni.

JULCSA. Tavaszig nem érdemes… Csak lemossa a víz… Majd tavasszal közösben.

BÖZSIKE. A kastélyban vannak szép dupla pelargóniatövek; a közepit avval kell megcsinálni.

JANI. A virágunk alul nem jön fel a panasz.

BÖZSIKE. A temetést is másképp kell most csinálni. Édesapámét mindenki rendezte, aztán semmi sem volt, ahogy kellett volna. Ha a sálamat az utolsó percben oda nem adom, papírszemfedővel kell eltemetni.

ZSÓFI. Juj, ne beszéljünk a temetésről. Hiszen még él. Odanéz, anélkül, hogy odamenne. Milyen mélyeket lélegzik.

Csönd.

JANI. Ő még él, de mi már elhagytuk. A kórházban egy vászonfalat tesznek ilyenkor elébük. Ez azt jelenti: a te szíved  még ver, de már ki vagy rekesztve az emberi társaságból. Hallgatás, cáfolat nélkül. Tudjátok: mi volt az eszemben az éjjel? Amikor apánk azt a kis homokfutót vette, elmentek ketten a tornyai vásárra. Sosem szoktak vidékre menni; de az új kocsit az anyánkkal is kipróbáltatta. Ahogy akkor oda felült, boldogan is meg szégyenkezve is, hogy ő most az apjukkal kirándul.

ZSÓFI. Arra én is emlékszem. A lacikonyhán ettek… Az a füstös kis cigánypecsenye is olyan finom volt, hogy még mi is nyeltük a nyálat, ahogy elmesélte… A Bözsi akkor volt kisiskolásforma… Annak egy alvóbabát hoztak .

BÖZSIKE. A baba – ezt én is tudom. Az egyik szeme, az aludt – de a másik valahogy fönnakadt… Igen éber, magyarázta szegény; csak fél szemmel mer aludni, a másikkal nézi, megiszod-e a kávét.

JANI. Milyen szép lett volna: ha tegnap emlékezünk arra a lacikonyhára. Hogy örült volna neki.

ZSÓFI. Szegény, hány olyan napja lehetett egy életen át. Azért mindig tréfált, mindig megelégedett volt… Palira néz, akinek arca épp akkor rettenetesen eltorzul. Pali, mi az? Ő is az anyjához rohan.

PALI az anyjára mutat. Nézzétek…

ZSÓFI. Édesanyám… Julcsa, Bözsike odarohannak. Te, hívjátok a Jóska bácsit…

JULCSA kétségbeesetten. Jóska bácsi, kérem… Jóska bácsi s mögötte az ajtóban a csendőr.

ZSÓFI. Egyet még sóhajtott… Az odalépő Jóska bácsihoz. A szeme is kinyílt… Egy percig halálos csönd, mind a beteget nézi, akkor:

PALI elordítja magát. Édesanyám, édesanyám! Az ágy mellé térdre veti magát. Abban a pillanatban az asszonyok is zokogásban törnek ki, Zsófi a falnak borul, Bözsi a dunyhába temeti az arcát, Julcsa Palit öleli, melléje térdel; Jóska bácsi is szepegni kezd. Jani tehetetlen karját nyújtogatja feléjük a kocsiból. Zokogás, nyögés tölti be a szobát; csak a csendőr áll némán a küszöbön.

Függöny.