Nyitóoldal


Eklézsia-megkövetés (1946)


SZEREPLŐK

KIS MIKLÓS

KISNÉ

BETHLEN MIKLÓS

PÁPAI PÁRIZ FERENC

NÉMETI SÁMUEL

AJTAI ÁBRAHÁM

TŐKE BENJAMIN

CSEPREGI MIHÁLY

CSEPREGINÉ

BOZÓKI PROFESSZOR

KENDEFFINÉ

MESTERLEGÉNY

INAS

SZOLGÁLÓ

EGYIK FRAJ

MÁSIK FRAJ

A szerzőnek nem volt szíve rá, hogy a szövegből a Mentség kedves, hangulatidéző idegen szavait kivesse. A rendező annyit hagy meg ezekből a magyar múltú – a nyelvújítás legtöbb teremtményénél magyarabb – latin szavakból, amennyit a közönsége elbír. A virtus helyett a szükség szerint mondat erényt; az officina, konzisztórium helyett műhelyt és egyházi tanácsot stb.


ELSŐ FELVONÁS

Félreeső szoba a keresdi Bethlen kastélyban. Szemben mély ablakvágás, azon túl a kastély udvara. Jobbról ajtó a kastély többi részébe; balról a fal közepén óriási kemence, mely a konyhába is átfűt. Mellette kis ajtó a konyhába; előtte nagyobb asztal. A fal mellett lóca; onnét az szolgál ülésül, eminnen a kemence padkája. A szoba különben egész bútortalan; csak a boltos tetejéről lóg egy öreg vaslámpa. Amikor a függöny fölmegy, négyen vannak a színen. Tiszteletes Ajtai Ábrahám az asztalnál ül, épp befejezte a szalonnázást, nagy gonddal törli a bajuszát, s teszi el a papi kabát alá a hosszú evőbicskáját. A másik papnak, az öreg Tőke Benjáminnak kisebb gondja az evés, ő a kemencéhez húzódva pipázgat. Az egyik fráj az ablaknál áll, s a begördülő kocsikat lesi. A másik a tiszteletes urak elől szedi össze a derék reggeli maradványait: tojáshéjat, sonkacsülköt, forraltboros flaskát. Mind a két lányon sötét ruha, hajukban fekete szalag.

EGYIK FRÁJ. Megint egy hintó. Hu, micsoda deresek a lovak. A kocsisnak dupla bajsza meg dupla szemöldöke meg dupla kucsmája van a zúzmarától. Hiába örül, bácsikám, egy nyom hely sincs az istállókban. Ami ló van Erdélyben, mind itt van a temetésen.

MÁSIK FRÁJ. Urak vagy papok?

EGYIK FRÁJ. A ló sovány, a bundák kövérek: alighanem papok.

MÁSIK FRÁJ odamegy az ablakhoz. A kolozsváriak. Ezt, aki most kikászál, ismerem. Az úr, Kendeffi uram temetésén ő orált elsőbb a ravatal fölött.

AJTAI anélkül, hogy felállna. Az csak Szatmárnémeti Sámuel uram lehet.

EGYIK FRÁJ. Szép, derék ember. Van melle a beszélésre.

MÁSIK FRÁJ. Csak úgy dől belőle a hang. Az egész ember tele van hanggal.

AJTAI. És citátumokkal. Nagyszerű ember az: kívülről megmondja: melyik vers milyen könyv hányadik kaputból való.

EGYIK FRÁJ. Hát az a verhenyes, aki a kucsmáját veri. Nézd, hogy nevet; hol ide, hol oda forog a fehér fogaival.

MÁSIK FRÁJ. Mint a vizsla kutya, ha egyszerre soknak kell örülnie.

AJTAI. Az meg Csepregi Mihály uram lesz. Akadémiákat járt ember az is. Nagy helyekre van annak bejárása. Özvegy Kemény Ferencnét ő vette rá, hogy a kolozsvári eklézsiára hagyja a vagyonát.

EGYIK FRÁJ. Hát az a száraz fekete? A feje olyan hosszú, mintha satuban összenyomorították volna.

AJTAI. Az meg professzor Bozóki lesz. Az tud hallgatni az egész erdélyi eklézsiában a legnagyobbat. A görög nyelvben azonban nagy tudós az is.

TŐKE BENJAMIN. Micsoda papok ezek a régiekhez képest. Tofeus Teleki Mihálynak is szemébe mondta a szószékről, hogy betyárság, amit az ország dolgában cselekszenek.

EGYIK FRÁJ még mindig az ablaknál. No, bújjék ki a bundából kegyelmed is. Ej, de orrát lógató ember. Úgy látszik, nem is pap.

MÁSIK FRÁJ. Nézd, hogy kullog utánuk. Mintha a nyomukat kéne a hóban megszámolni.

AJTAI. Tán az egyházfit hozták el magukkal.

MÁSIK FRÁJ. Az lesz, mert nincs ekléziaszta ruhában.

EGYIK FRÁJ. Asszonyod, Kendeffiné asszony, már kipördült elébük.

MÁSIK FRÁJ. Hogyne pördült volna. Ahány pap, mind eldugná magának, mint a kutya a csontot.

TŐKEI. Horti püspök kívülről tudta az egész Genézist, az Evangéliumokat, János jelenéseit. Azok voltak a nagy papok. A Rákóczi György idejében valók.

KENDEFFINÉ a bal oldali ajtóban. Erre, tiszteletes uraim.

EGYIK FRÁJ elrántja amazt az ablaktól. Vigyázz, Kendeffiné asszonyom.

Mind a ketten elugranak, sürögnek forognak.

KENDEFFINÉ Németi Sámuelt, Csepregit s Bozókit vezeti. Ez jó félreeső szoba. Tiszteletes uramiék, tudom, szeretnek kényelmesen lenni. Itt nem nézi senki: mit esznek, hogy pipáznak. Ajtai Ábrahám meg Tőke Benjámin tiszteletes uramékat is iderejtettem. Ha aztán kiülték magukból a fáradalmat, följöhetnek az urakhoz udvarolni. A maga frájához. Te, Zsuzsi, gyorsan a forralt bort, de vastagon fahéjazd. A másikhoz. Te meg sonkát, abált szalonnát.

NÉMETI SÁMUEL. Sose futtassa értünk, Kendeffiné asszony, a leánykákat.

KENDEFFINÉ. Már mért ne futtatnám? Én fussak talán?

CSEPREGI. Nem az ételt jöttünk mi pusztítani.

KENDEFFINÉ. Örüljön az az étel, hogy ilyen jó helyre jut.

BOZÓKI letelepedve. Haj, szegény Bethlen Elek úr.

KENDEFFINÉ. Bizony, ugye, hogy haj. Ennyi az e világi élet. Németi Sámuelhez. Már előre örülök a prédikációjának, Németi Sámuel uram. Szinte a torkomban érzem a könnyeket, hogy meg fog ríkatni vele. Szegény uram! Amit azon tett, az ő temetésin, ma is csodaként emlegeti az egész Erdélyország. Nem múlik el este, hogy legalább egy oldalt el ne olvasnék azokból a Kendeffi János uram temetésén tett prédikációkból. A Csepregi uramét is igen megbecsülöm.

CSEPREGI. Tiszta szégyen az nekem. Hírem nélkül tette be, ahogy asszonyomtól kézhez kapta, az a gonosz tipográfus. A két fráj hozza a meleg bort, szalonnát, sonkát.

KENDEFFINÉ. Elég forró a bor? Ne csak úgy ám, ahogy fölkaptátok. Megszorongatja a flaskát a két tenyere közt. Megfahéjoztátok? Anélkül csak hevít, s nem tisztít. Az asztalnál ülő két paphoz. Kegyelmetek ettek rendesen?

AJTAI. Hát, majszolgattunk…Az embernek ilyenkor nincs meg az étvágya. Majd egy kicsit abból a pácolt sonkából.

KENDEFFINÉ. Tányért hát gyorsan, Ajtai meg Tőke uramnak is.

TŐKE. Már én csak inkább pipát reggelizek.

KENDEFFINÉ. Pipafüstöt meg emléket, ugye? Hej, azok az emlékek. Csak azok ne volnának. S mégiscsak azok az édesek, ugye, tiszteletes uram. No, egyenek, igyanak, nem háborgatom kényelmüket. A lányokhoz. Ti is hordjatok, szedjetek, s ne bámuljatok a szájukba uraiméknak.

Elmegy. A papok hozzálátnak az evéshez, az egyik fráj eltűnik a konyha felé.

NÉMETI SÁMUEL. Kegyelmetek mikor jöttek?

AJTAI. Mi még az este.

NÉMETI SÁMUEL. Más papok is vannak Gyergyószékből?

AJTAI. Négyen.

CSEPREGI. Nagy temetés lesz, ha már a gyergyóiak is feljöttek.

AJTAI. Vannak itt Déváról, Szilágyból, de még magyarországiak is.

BOZÓKI. Nagy temetés lesz.

TŐKE. Mik ezek a mostani temetések? Amikor Bethlen János úr meghalt, csak az enyedi kántus megevett egy ültő helyében egy disznót. Hát még a beszédek.

CSEPREGI. No, Németi Sámuel uram sem áll meg lélegzetért a frázis közepében. A frájhoz. Milyen pácban áll ez a sonka? A fenyőmagtól vagy koriandertól ilyen? Ugyan kérdezze meg, s mondja meg nekem, hadd írom fel a feleségemnek.

NÉMETI. De este a tordai káposzta, az sem volt kutya… Erről jut eszembe, hol van a vasmíves?

CSEPREGI. Tótfalusi uram? Úgy látszik, elment a kedve a sok bosszantás miatt.

NÉMETI. Aki bosszankodik, annak bosszantás. Énnekem őszinte szó volt.

CSEPREGI. Úgy közénk szorult, már szinte megesett rajta a szívem.

NÉMETI. Én nem vagyok olyan puha szívű. A frájhoz. Ej nézzen már utána, ne legyen az, hogy kiettük a torból is, mint a becsületéből.

CSEPREGI. Az a kis, széles ember az, aki a hintóban velünk jött.

FRÁJ. Az az egyházfiforma?

CSEPREGI. Hallja, Németi Sámuel uram: egyházfiforma. Ezt sem köszönné meg Kis Miklós uram. Fráj el.

AJTAI. Melyik Kis Miklós az? A vásárhelyi professzor?

NÉMETI. A fenét; az Nagyfalusi volt. Misztótfalusi: a tipográfus.

AJTAI. Aki Hollandiában volt könyvnyomtatást tanulni? Arról azt mondják, nagy a mesterségében.

NÉMETI. Mondják, akik nem ismerik.

AJTAI. Aki az Aranyos Bibliát nyomtatta?

NÉMETI. Vagy inkább rontotta.

AJTAI. Meg a kis zsoltároskönyvet? Meg a Szőnyi Magyar oskoláját?

NÉMETI. Meg Árgirust meg a Tékozlót meg a többi nyomorult széphistóriát. Csepregihez és Bozókihoz. Látták, kegyelmetek, Tordán, amikor a Jansoniusról volt szó.

Németi mosolyog, Csepregi fölnevet, végre Bozóki is rászánja magát, hogy fölhahotázzon.

AJTAI. Az hogy volt? Hadd derüljünk mi is ebben a szomorú világban.

CSEPREGI. Azt látni kellett volna. Arra tért a szó, kinek milyen bibliája van. Németi uram azt mondja: nekem, hála isten, Jansonius-bibliám van. Én is próbáltam szerezni, mondom; de eddig még nem tudtam. Be kell érnem az Aranyos Bibliával. A legjobbat Bozóki uram mondotta: Énnekem Aranyos Bibliám van, de nem is nyitottam ki két éve.

NÉMETI. Ritkán szól, de akkor oda.

BOZÓKI. Nem oda, csak ami igaz.

NÉMETI. Hát mi nem igazat mondtunk? A fráj közben visszajött. No, jön-e hát az az egyházfiforma?

FRÁJ. Jön, de most beszélget. Gróf Bethlen Miklós urammal van nagy beszélgetésben.

Mindenki irigyen elhallgat.

NÉMETI SÁMUEL. Hollandiáról beszélnek. Bethlen Miklós uram nagy vagabundus volt, szeret Angliáról meg Belgyiomról beszélni. Hogy megvannak-e még Amsztelodámban azok a hitvány gyémántköszörűsök?

CSEPREGI. Kis Miklós uram meg, amilyen ügyefogyott ember, ért hozzá, hogy a csacsira selyemtakarót szerezzen. A florenciai herceg meg a grúziai herceg meg a többi megrendelő csak úgy ömlik a szájából.

NÉMETI. Egy kis magyar gróf örülhet, ha egy sorban állhat velük a pártfogásában… No, de kikopik őkegyelme most már a pártfogókból. Horti püspök halott: mi pedig élünk, s fejére borítjuk a piszkát.

AJTAI. Hát annyira rossz ember az a tipográfus?

BOZÓKI. Kár arról beszélni is.

NÉMETI. Egy hitvány vasmíves, aki a prédikátorokon akar iskolamesterkedni.

AJTAI. Ó, ó.

TŐKE a sarokból. Hát ami igaz, igaz. Ezzel a tipográfussal nekem is meggyűlt a bajom. Pedig nekem csak a pipám szopókájával szokott bajom lenni. Mindjárt, ahogy Hollandiából lejött, eszébe jut a mi urunknak, Laczkó Zsigmond uramnak, hogy az aranylakodalmára írt apoteózisomat kinyomtassa. Hát nem minden szóllok-ot egy „l”-lel szedett az a hitvány ember. A mi apáinknak meg nagyapáinknak jó volt két „l”-lel, ő meg azon akar takarékoskodni.

CSEPREGI. Az még hagyján. Kügazítja ő a helvét hitvallást is.

AJTAI. A helvétiai hitvallást – ó!

NÉMETI. Övé a gép; szedi, amit akar. De majd kiborítjuk mi őt a párnás kosárból.

CSEPREGI. Az még csak hagyján, hogy a templomban egy padba ül velünk.

NÉMETI. Miért hagyján? Nem ekléziaszta személy.

CSEPREGI. Ő annak nézi magát. Eklézsiai mentességet követel, a város és a céhek botránkozására.

AJTAI. No nézd.

CSEPREGI. A felesége cifrábban jár, mint a papnék. S ha fölhányják, azt mondja: az ura vagyona után még különb is járna.

NÉMETI. De az eklézsiát bitorolni; a Sárospataki-féle nyomdán kilenced éve rajtaülni, s abból a szebeni szászoknak suttyomban kiadni; az összefér a cifra szoknyával.

Kis Miklós bejön, mindenki elhallgat.

NÉMETI. No, telepedjék le, s igyék kegyelmed is. Újabb csönd.

AJTAI sóhajt. Hát szegény Bethlen Elek uram, elment ő is a minden élők útján.

NÉMETI. Elég fiatalon megütötte a guta.

TŐKE. Még jó, hogy elsőre. Nem csapott hozzá négy-ötször, mint a cigányhóhér.

CSEPREGI. A sok gond okozta. Én bejáratos voltam ide; Kolozsvárott is megkeresett a megboldogult. Tele volt gonddal a szegény úr. A sógorával a pör; aztán Bécsben is föl volt írva a neve. Ahány vallon, azt mind az ő jobbágyain teleltették. Annyira szöktek, hogy nem győzte a nyomorultakat visszahozatni.

AJTAI. Bizony a gond: az az, ami vetetlen is terem. Attól üti meg az embert idő előtt a guta.

TŐKE. A mérgelődéstől.

BOZÓKI. Meg a gondolkodástól.

KIS MIKLÓS. Nem hiszek én abban. Ha a guta a gondtól ütné meg az embert, engem már rég megütött volna.

NÉMETI. Még nem késő.

Mind nevetnek, Bozóki utoljára, de a legnagyobbat.

AJTAI. Az igaz, nem jó azt dicsérni. Kis Miklós ingerült arcára néz, és elhallgat.

TŐKE némi fontolgatás után, a pipa mellől. Hát aztán mért van kegyelmednek annyi gondja?

KIS MIKLÓS. Énnekem?

NÉMETI. Körösztözik a számítását a papok. Rossz szívvel van az eklézsia.

KIS MIKLÓS. Hátha már kimondja, Németi Sámuel uram: igen. Nagyon megkeserítette a kolozsvári klérus az én életemet.

NÉMETI. Kölcsönbe történt.

KIS MIKLÓS. Nem erre jöttem én haza Hollandiából. Amilyen állapotom énnekem ott kinn volt.

NÉMETI. A csalódásnak is fele a miénk.

CSEPREGI. Kezdetben Kis Miklós uram is másképp mutatta magát.

KIS MIKLÓS. Hát hogyne mutattam volna. Amikor tehettem, s nem zsibbasztották el bennem a devotiót.

CSEPREGI. Azt hittük, mindég olyan bőkezű lesz, mint eleinte.

KIS MIKLÓS. Hogy egy Aranyos Bibliát adok egy vacsorai meghívásért?

CSEPREGI. Vagy legalább az egyháznak ingyen nyom, mint ahogy ígérte.

NÉMETI. Az eklézsiaházat azért adtuk volt.

KIS MIKLÓS. Megfizettem azt én régen. Huszonöt pénzen adtam egy betűt. Meg a sok ingyen gyászjelentés.

NÉMETI. S ha legalább derék tudományos könyveket bocsát közre, nem holmi asszonyoknak való széphistóriákat, Árgirust, Toldi Miklóst.

KIS MIKLÓS. Elég baj az, hogy a derék könyvek a nyakamon maradtak. Eleget kértem, ne minden iskola más katekizmust, más szintaxist tanítson; egyezzenek meg egyben, amit aztán elolcsóbbíthatok.

CSEPREGI. Én azt hiszem, ott volt a baj, hogy nagyon ráadta magát Kis Miklós uram a külső gazdálkodásra. Hogy a felesége után egy kis jószághoz jutott, a tipográfia helyett inkább abban foglalkozott.

KIS MIKLÓS. A szerencsétlenségemet róják föl hibámul. Azért vittem én a mesterségemben annyira, amennyire vittem, hogy az ökrök farka mögött keressem a kenyerem a mesterségem helyett? A grúziai herceg, amikor ábécét akart csináltatni a népének, az egész világban nem lelt volna alkalmasabbat nálam arra a munkára.

CSEPREGI. Kegyelmed mégis parasztot csinált volna a legényeiből. Két éven át csak béresek meg vincellérek voltak.

KIS MIKLÓS. Amikor az első két évben még arravaló helyem sem volt, ahol a munkához hozzálássak. Ha gazdálkodtak, maguknak gazdálkodtak. Hagytam volna, hogy éhen vesszenek?

CSEPREGI. Mi azt reméltük, hogy Kis Miklós uram közönségessé teszi a tipográfiát. De amint látjuk, igen fösvénykedik a tudásával.

NÉMETI. Ha a mestere kegyelmedet is csak úgy tanítja, most nem ámíthatna minket azzal a kaukázusi herceggel.

CSEPREGI. Sem a betűmetszésbe, sem a matrikszkészítésbe nem avatta belé a legényeit.

NÉMETI. Igen vigyáz, hogy utódja ne támadjon az indusztriában.

KIS MIKLÓS. Megnéztem én az én legényeimet, s tudom, minek tudnak embere lenni. Nem olyan munka ám ez a tipográfusság, mint más. Száz emberből egy, ha megfelel rá. Amsztelodámban egy magyar két hónapig tanulta a betűmetszést. S akkor azt mondta: stempel ide, stempel oda, én százezer forintért sem teszem tönkre a szemem. Én tehát azt nézem, hogy ezek az együgyű legények annyit megtanuljanak, amennyivel a jó tipográfus munkáját el nem rontják.

CSEPREGI. Kis Miklós uram inkább a professzorokat s papokat szereti tanítani. Kiigazítja a maga értelme szerint az írásukat.

TŐKE. Már az igaz. Ezt magam is meg akartam kérdezni: mi haszna volt abba, hogy a szóllokból az egyik „l”-et elkonfiskálta?

KIS MIKLÓS. Az, hogy minden nép egy írásmódot követ, s nem megy mindenki, mint nálunk, a maga feje után.

TŐKE. Ami jó volt az apáinknak: abban maradjunk mi is, akkor nem lesz különbözés.

KIS MIKLÓS. Ennyi erővel Luther Mártont is visszaküldheti kegyelmed a wittenbergai zárdába. A tipográfusmesterség is nem fokról fokra nőtt-e? Azáltal, hogy egyik ember sem akarta beérni az előttevalók tudományával?

NÉMETI. Hát ha kegyelmed Luther Mártonhoz veti magát!

KENDEFFINÉ a ház felől, lelkendezve. Jaj, hadd lopom el magam egy percre a dolgomtól. Hadd épülök a tiszteletes uraimék mellett. Ettek-e?

AJTAI. Amennyire már ilyenkor…

KENDEFFINÉ. Jaj, csak nem maradtak éhesek?

NÉMETI. Mi nem. Ha csak Kis Miklós uram nem.

KENDEFFINÉ. Kis Miklós? De csak nem Tótfalusi Kis Miklós? A tipográfus? Ó, csakhogy megismerhetem kegyelmedet. De sok könnyemet szítta ki Kolozsvár égéséről azzal a gyönyörű énekével „Monostor utca is, Sőt még a Piac is. E nagy romlást megérzék.” Monostor utca: ott volt szegény édesapám háza; oda szálltunk be, ha fölmentünk Kolozsvárra. Annyiszor elolvastam, hogy szinte könyv nélkül tudom: „Ó, szegény megromlott, Porhamuba szállott S már szinte elalélt nép. Melyet az idegen Nemzet is szertelen Paskol s rongál, mint a csép.”

NÉMETI. Ezért egy kolozsvári asszonyt meg is vertek a németek.

KIS MIKLÓS. Mert úgy énekelte, hogy: „Melyet a kegyetlen Német is szertelen.”

CSEPREGI. Örülhet, kegyelmed, hogy a dalszerzőt ki nem kutatták.

KIS MIKLÓS. Van anélkül is, aki azoknak engem beajánljon.

KENDEFFINÉ. Jaj, hogy nem élvezhetem tovább a szép beszédjüket. Ezt is úgy loptam el. A gubernátor úr, Bánffi György uram kijött már; ott udvarolnak neki az urak a teremben. Ha leülték kicsit a reggelit, uraimék is mutatkozzanak. Hátha jókedvében érik, s csurran valami a nyomorult eklézsiának. Vissza a ház felé.

NÉMETI fölcihelődik. No, mutatkozzunk hát.

KIS MIKLÓS. S igen kérem, vágjuk végét a mi dolgunknak is. Én legalábbis nem azért jöttem Keresdre, hogy kegyelmetekkel csipkelődjek. Nehéz is ahhoz a fejem és szívem.

NÉMETI. Hát miért jött? Azt hittük, temetni s a beszédeket összeszedni.

KIS MIKLÓS. A nyomda dolgát akarom elvégezni. Én hogy Gyalun utolszor szemben voltam gubernátor urammal, elmondtam neki, hogy kegyelmetek visszakövetelik az eklézsia nyomdáját, amit annak korán az enyémbe belecsaptak. Akkor azt mondta őnagysága, hogy csak használjam ezután is bátran; ő tudja, hogy volt azzal a nyomdával.

 NÉMETI. Mert kegyelmed hamisan informálta.

CSEPREGI. A generális eklézsia nyomdáját értette; nem a kolozsvári eklézsiáét.

KIS MIKLÓS. Az lehet, hogy ő azt értette. De azért vagyunk itt, hogy ennek a dolognak végére járjunk. Énnekem mindenhez inkább van kedvem, mint hogy kegyelmetekkel háborút viseljek. Én becsülöm kegyelmeteket a szószéken, a maguk hivatalában, s csak azt akarom, hogy én is dolgozhassam a magaméban.

NÉMETI. Csakhogy minekünk nincs arra megbízatásunk.

KIS MIKLÓS. Micsoda megbízatás kell ahhoz?

NÉMETI. Megbízatás a konzisztóriumtól.

KIS MIKLÓS. Ezt kegyelmed mondja? Akiről mindenki tudja, hogy maga a konzisztórium?

NÉMETI. Az vagyok vagy sem: én határozott utasítás nélkül mint magános, az eklézsia javáról nem tárgyalhatok.

KIS MIKLÓS. S ha látná, hogy a vízbe esem, s nem volna megbízatása a kimentésemre: el hagyna-e veszni?

NÉMETI indulóban. Azt akkor látnám meg.

A papok mind kimennek, Kis Miklós egyedül marad, gondolatokba borultan, a szoba közepén.

PÁPAI PÁRIZ FERENC balról bekukkant, s hogy Kis Miklóst meglátja. Itt hát; ebben a néptelen szobában. Bethlen Miklós uramtól hallom, hogy lejött, s keresem mindenfelé. Szokása szerint a kemencét tartja legjobb társaságnak ebben a hangyaboly-kastélyban.

KIS MIKLÓS. Volt egy évre való társaságom, Pápai Páriz Ferenc uram, mióta hazulról eljöttem.

PÁRIZ FERENC. Az pedig nem lehetett rég, még ebben a télidőben sem… Farkast láttak-e? Azt mondják, arra föl sok van, s az útra is rámerészkednek.

KIS MIKLÓS. Farkast? Csak a hintóban, mellettem!

PÁRIZ. Hát az út? Ráz-e? Azt a kis havat, gondolom, lefútta róla az éjjel a szél.

KIS MIKLÓS. Engem szúrt, pörkölt, csipkedett. Hogy ráz-e: azt nem volt érkezésem megfigyelni.

PÁRIZ. Azért kérdem, mert én is fölkészülök kegyelmetekkel. A generális eklézsia gyűlésére küldött föl Enyed. S barátom uramnak is vinnék egy kis nyomtatnivalót.

KIS MIKLÓS. Valami gyógyításra tartozó munkácskát?

PÁRIZ. Nem, azzal végeztem a Pax corporisban. Amíg ép volt minden tagom, a Test békéjéről írtam. Most, hogy minden sróf nyöszörög bennem, a lélekkel foglalatoskodom. Ez is egy Pax lesz. Pax animae.

KIS MIKLÓS. Boldog ember, barátom uram. A maga kezével ír, a feje a műhelye, konzisztóriuma. Végére is jár minden munkájának. Lenne, mint nekem, öt neveletlen mesterlegény az öt ujja, s szólhatna belé az egész ország az officinájába.

PÁRIZ. A béketűrésen kívül az én állapotomban sincs sok irigyelnivaló.

KIS MIKLÓS. Csak más az. Emlékszik arra, amit Enyeden mint az akadémiákat frissen megjárt doktor, a könyvnyomtatókról mondott?

PÁRIZ. Amikor a kimenetelre biztattam?

KIS. Hogy ha tanítványaim mellett a tipográfiákban is szétnézek: nagyobb hasznára lehetek Erdélynek, s magamnak is több kedvességet szerzek, mintha kisszavú ember létemre a sok szépen szóló pappal akarok versenyezni.

PÁRIZ. S nem így lett?

KIS. Nem. Mert ha egy pap jó prédikációt tesz, arra a többi papnak is leesik az álla. Az én mesterségemben azonban még az értelmes emberek is járatlanok. Ez a néhai úr, Bethlen Elek is, amikor a stempelyeimet megmutattam neki, azt mondta: a mi ötvöseink is csinálnak ilyesmit. Pedig nemhogy az ötvösei, de Európában senki sem. Ha én azt akarom, hogy engem becsüljenek, magamnak kell odaállnom, s dicsérnem magamat.

PÁRIZ. Van ám a munkának szaga is. S az ember becsülheti, amihez nem ért.

KIS MIKLÓS. De ha én azt kimondom, még kegyelmedben is megbiccen az érzés: az emberek előtt pedig nevetséges leszek.

PÁRIZ. S mit gondol, az én mesterségemhez hányan értenek Erdélyben?

KIS MIKLÓS. Soha, ha én pappá lettem volna, vagy tanító maradok Fogarasban ilyen dögletes ember nem leszek Erdélyben. De igaz, hogy az Isten abban látogatja meg az embert, amire legjobban törekszik.

PÁRIZ. S kegyelmed mire törekedett?

KIS MIKLÓS. Amivel barátom uram biztatott. Hogy a nemzet előtt kedvességet lelek. Meg nem számolhatni: mit áldoztam én föl azért. Hollandiában volt úgy, targoncával tolták a pénzt a házamhoz, s én a számba való kenyeret is sajnáltam magamtól. Pedig én is elpazarolhattam volna, mint más jó mesterember a kocsmákon.

PÁRIZ. Meg is volt láttatja a munkájának.

KIS MIKLÓS. Más hatvan esztendőn sem dolgozik annyit, mint én tizedfél esztendő alatt. Nemcsak az idevaló munkát vittem egyedül, de a pénzt is magamnak kellett keresni rája. Húsz ember dolgozott nekem – szedő, korrektor, könyvkötő –, s azt mind az én éjszakáimnak kellett kikeresniük – betűmetszésből. Hadd lássa a világ, hogy egy szegény legény az ő igaz devotiójával többre megy, mint egy egész nemzet ímmel-ámmal való igyekezete.

PÁRIZ. Nagyon is megszégyenített bennünket.

KIS MIKLÓS. Tizenötezer forintot kerestem az utólsó két esztendőben, s azt én mind könyvekbe raktam. Négyezer-kétszáz Aranyos Bibliát, ugyanannyi zsoltárt és Újszövetséget hoztam be, s amim még megmaradt, azt is mind könyvvé tettem, hogy idehaza a jó könyvet elbővítsem és elolcsóbbítsam. Kegyelmed is tudja: mennyin adták régen azt a hitvány zsoltároskönyvet. Két meg három talléron. Én lecsaptam hetvenöt pénzre, hogy a szegény ember is kapjon rajta. Harmincezer forintban szabtam meg annyi könyvnek az árát, más kétszer annyit is megkért volna. De azontúl mit osztottam el iskoláknak s magánosoknak! S most, hogy a hollandi keresetemből kiráztak bennünket, a hajdan való bőkezűségemet hányják a szememre. Mintha nem nekem fájna a legjobban, hogy én Kis Miklós nem lehetek.

PÁRIZ. Már mért nem lehetne? Vagy más tán az lehet, ami?

KIS MIKLÓS. Aki Hollandiába a szőlőtermesztést be akarná vinni, mint kéne fáradnia annak, amíg egy dombot találna, prést meg hordókat csináltatna. Hát még a munkások betanítása, meg a veszsző, amíg azt megszerzi; de még csak a karók is: mi munkájába kerülne annak. Hasonlóképp: aki Erdélyben tipográfus akar lenni.

PÁRIZ. Tudjuk azt néhányan.

KIS MIKLÓS. Két évbe telt, amíg csak házat találtam. Az eklézsiaház, amit először adtak, meglehetős lett volna; de az a papnak kellett. A Torda utcai bedőlt, olyan vizes volt a fal. Maradt a feleségemé, abból előbb a sógoromat kellett kielégíteni, aztán felházakat építeni az öntőnek, lakást a legényeknek. Két évbe került, amíg munkához láthattam. S kikkel? Tanulatlan, a mezőtől becsapott legényekkel. Akik közül tízből egy ha lesz igazi tipográfus. Mert a magyar inkább hajdúnak, mint mesterembernek való. Amszterdámban, ha egy gép elromlott, vagy egy kosura volt szükségem, mentem az ötvöshöz, s megvolt. Itt könnyebb Bécsből kivárnom, mint hogy a nagyszájú, hazug, tudatlan magyar mesteremberek szüretjét, torát s más előbbre való munkáját kiböjtöljem, s végül is magam lássak hozzá.

PÁRIZ. Higgye el, más mesterségekben is csak így van. Minden magyar tudós egy Noé a maga bárkájában.

KIS MIKLÓS. S ha csak az a baj volna, amit a tipográfia ad. De legnagyobb baj, hogy én tipográfus nem lehetek, hanem mint valami ügyvédnek vagy ráérő tanácsosnak, gyűlésből gyűlésbe kell járnom, potom ötvenforintos ügyek miatt a magam ezerforintos dolgát hevertetnem; míg otthon a legényeim elégetik a fusoriában az ólmot, pörölnöm, vadásznom, temetnem.

PÁRIZ. Ez nálunk a nemzeti géniusz. Az olasz restségben hever és énekel; a magyar tanácskozik.

KIS MIKLÓS. Itt is talán a Bethlen Elek úr kedviért vagyok? Hogy mint a sok papvarnyú, én is rászálljak a testére kárálni? A kolozsvári klérust akartam gubernátor uram elé vonszolni: hogy lássuk végre, mi enyém s mi övék a tipográfiámbán.

PÁRIZ. Még mindig az eklézsia betűin civódnak?

KIS MIKLÓS. Azon. Vagyis inkább az én óvatlanságomon. Mert aki esztelenségében arra buzdul, hogy adjon a magyarnak, ám itassa a líbiai pusztát. De ha nem akarja a becsületét a csontjáról lerágatni: el ne fogadjon semmit tőle. A Teleki Mihály aranyaira emlékszik kegyelmed? Hogy az a jó úr az én zsoltároskönyvemet meglátta – pedig előbb a Marosba akarta emészteni –, azt mondta: le kell azt az embert onnét hozatni, de ahhoz pénz kell. S összeszedett rá kétszáz aranyig valót. Én azt sehogy sem akartam elfogadni. De azt mondták: ne bántsam meg az ország szegénységét. Akkor még annyit vágtam hozzá, hogy leteszem a leydai akadémián az ott tanuló magyaroknak. De azzal ijesztettek, hogy ebből is csak pör s garázdaság lesz; szétosztottam hát az ott levő s megszűkült magyarok közt: ha hazajönnek, megadják. Máig is fizeti legtöbb. Én azonban itthon azóta is keresem: kit kell egy Aranyos Bibliával, kapcsos énekeskönyvvel kielégítenem. De minthogy nem adták kezembe: ki adott s ki nem, máig is van, aki adósának mond, s hányja, hogy nem adtam neki.

PÁRIZ. Ritka nemzet tudja úgy, hogy a nagy ember mivel tartozik neki.

KIS MIKLÓS. A tipográfiával is hogy volt? Én magamnak akartam egy bő tipográfiát. De azt mondta Pataki István uram: itt van két nyomda, a Szenci Ábrahámé meg a kolozsvári eklézsiáé: csapjuk egybe a kegyelmedével, hadd legyen egy bő perfecta nyomdánk, ahol nem fogy ki egykettőre a betű. Én nem akartam az ő vén, elkopott betűiket megbántani; beolvasztottam a magaméba, s szükség szerint éltem vele. De bezzeg attól fogva, mintha az Attalus kincse lett volna! Hogy én hogy mertem azokat a csúf, békamászásforma betűket, amikért egész Európa nevetett minket, beolvasztani. Hogy ők azt megint kiszakítják. Vagy úgy, ahogy akkor volt, vagy úgy, ahogy mostan. Amikor a magamé, amiből kivehettem volna, a rossz években elmorzsolódott, s némelyik hónapban több a nap, mint ahány poltúra a bevétel.

PÁRIZ. Most együtt van az ország – elvégezheti.

KIS. De Németi uramnak nincs megbízatása a konzisztóriumtól. Mert ha felelni kell: a konzisztórium meg a városi tanács meg az egyetemes eklézsia mögé bújnak. Mikor azonban tolvajnak kell kikiáltani, nem kérnek pátenst a nyelvükre.

PÁRIZ. Próbálja úgy nézni őket, hogy ők is az eklézsiáét védik.

KIS. Azt lehetne, anélkül hogy az én életemet merő halállá tennék. Kimondhatatlan, mit bántottak engem csak ebben a két napban. Tordán, ahová beszálltunk, azt mondja Németi uram: nekem még, hála Isten, régi fajta Jansonius-bibliám van. Rá ez az édes szájú Csepregi: sajnos én még nem tudtam szerezni, be kell érnem az Aranyossal. Mire professzor Bozóki: énnekem is az van, de két év óta bele sem olvastam. Ezt előttem, csak hogy evvel is bántsanak. Hogy az én munkám még az Isten igéjét is utálatossá teszi. Holott mindenki tudja, mennyi szégyenletes errorból kellett nekem azt a Jansoniust kitisztogatnom.

PÁRIZ. Az ilyenen csak nevetni kell. Beszél az Aranyos Biblia magáért. Németi uramékat rég a férgek fogják dézsmálni, s az Aranyos Bibliát, mint a legkorrektebb bibliát fogják emlegetni. Így kell az ilyenre megfelelni.

KIS MIKLÓS. De azt nem is tudja kegyelmed, hogy én a beszédre milyen boldogtalan vagyok. Kivált, ha zavarba ejtenek. Csak ülök, s a szó a szám helyett odasüpped a szívemre. A mesterségem tett engem ilyen ügyefogyottá. Szinte némává teszi az embert az a nagy figyelem. Idehaza meg a folytonos melankólia vette el a szavam. Igen ritka, hogy mint most is: kilőjön a dugó. Nagyon meg kell ahhoz keseríteni engemet.

A kastélykápolna harangja megszólal.

PÁRIZ. Kondítanak. Püspök uram szól a kápolnában az országhoz. Menjünk mi is a megbékéltnek tisztességet tenni, s keressük közben a magunk békéjét is.

KIS. Nem terem ott nekem béke, csak megbánás.

PÁRIZ. Ne fojtsa bele méltó keservébe a jóakaróit is.

KIS. Merre vannak az én jóakaróim? Még ebben is szerencsétlenségem volt, hogy akik oltalmamra voltak, Horti püspök, Pataki István, Teleki Mihály uram, mind megholtak. De aki rágott, annak mindenkor nagyobb foga nőtt. Mi volt Némedi Sámuel uram, amikor engem lehoztak? Éppenséggel nulla.

PÁRIZ. Azért ha szétnéz, talál itt, aki jóindulattal van kegyelmed iránt.

KIS. A jóindulat még egy magyart sem vett rá, hogy ujjat húzzon a hatalmasokkal. Hazudni, ölni, kockáztatni: itt csak a dühnek van erőssége.

PÁRIZ. Ha már engem méltán semmibe vesz is, Kis Miklós uram, Bethlen Miklós uram mindig nagy pártfogója volt kegyelmednek.

KIS. Bethlen Miklós uram is csak olyanformán szorul az országban, mint én a konzisztóriumban. A nagyobb baj kiszorítja a fejéből az enyém. Meg milyen az a magyar jóakarat? Megvigasztal, hogy Cserni Jánosnak meg Molnár Albertnek sem ment másképp. Most hogy legyek vidám, ha pörölnek, mert ebben az apostolpörkölő országban az annak a jele, hogy apostol vagyok… Már megbocsásson, ha kegyelmedet is megbántom. Azok ellen, akik híttak, marasztottak, néha jobban föl vagyok, mint az ellenségeim ellen. Mért áltattak, ha tudták, hogy nem úgy lesz? Pataki István uram azt mondta: meglátja, ha hallják, hogy kegyelmed megházasodik, ki szekér búzát küld, ki hordó bort, ki verő disznót, úgy, hogy helye sem lesz, hová tegye. S a feleségem váraljai porcióját vették el legelőbb. Hollandiában egy sajtárus jobban megáll a szaván, mint itt egy gubernátor. De csak kerüljek ki innét, elhíresítem őket. A magyar ígéretet az olasz hűséggel fogják együtt emlegetni.

PÁRIZ. Nem tenné azt kegyelmed akkor sem, ha módjában volna. Ha csalunk, hát magunkat is csaljuk. Másképpen még ennyi láng, iparkodás sem volna köztünk. Két lélek van a magyarban. Az egyik tartja a meleget; ezzel mondja, aminek lennie kellene, a másikkal azt nézi, ami van – ezzel kerüli el, hogy egészen összetörjék.

KIS. Azzal kelepcébe csalt; ezzel megölt.

PÁRIZ. Azzal a hazájába hozta, s ezzel, mint megpróbált embert a mennyországba készítgeti.

KIS. Felejtés legyen a neve annak a mennyországnak, Páriz Ferenc uram. A harang másodikat kondít. Na, gyerünk.

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

Kis Miklós kolozsvári háza. A színen levő szoba amolyan átjáróhelyiség a tulajdonképpeni nyomda, az emeleti öntő – a fusoria –, a lakás és a tornác közt. Amellett irodául is szolgál: a gazda itt tárgyal a kinti emberekkel, itt javítja a korrektúrát, s végzi segéderőitől külön a metszést, a tervezést. Balra a műhely felé üvegablakos ajtó, leereszthető zöld függönnyel. Hátrább a szoba sarkában másik ajtó: ha kinyitják, csigalépcső látszik, az visz az emeletre. A hátsó falon a tornácra nyíló ablak s újabb ajtó: ezen járnak, be az udvarról. A jobb falon levő ajtó, amelyre néhány lépcsőfok visz föl: egy lakószobába nyílik. A helyiség alaprajza szabálytalan; ahány fal, annyiféleképp fut; a bal oldalin még egy külön kiugró is van a lépcsőháznak; látszik, hogy utólag szabták ki, ahogy a szűk hely megengedte. A műhelyajtó és a lépcsőház közti szögletben kis munkaasztal; az ablak alatt polcokon ólmok, stempelyek; elöl nagy asztal, rajta ívekben levő könyvek, matrixok, betűk, most minden kiborítva, összeforgatva. A lakószoba ajtaja nyitva; a szolgáló ott benn takarít. Kisné az udvar felől jön; most adott az állatoknak; oldozza le a kötőjét, s igazítja a fejkendőjét. Magára adó, csinos, harminc körüli asszony. A nyomdászinas a kiborított holmikat rakosgatja; a szedőasztalhoz húzódik.

KISNÉ benéz a szobába. Az oficér már elment?

SZOLGÁLÓ. El, szerencsésen.

KISNÉ. Emléket nem vitt?

SZOLGÁLÓ. Nem, csak a párnát szakította föl a patkója szögével.

KISNÉ. A párnát?

SZOLGÁLÓ kijön. Csak úgy ruhástul feküdt le, fordítva. S a vödröt rusnyálkodta össze…

KISNÉ. Részeg volt ez is?

SZOLGÁLÓ. Ki tudja azt, mikor részegek ezek s mikor nem? Mindig úgy tesznek, mintha részegek lennének.

KISNÉ. Hát ezek a matrixok?

SZOLGÁLÓ. Ezt meg a szolgája burogatta ki. Azzal űzte az unalmát hajnalban.

KISNÉ. Ó, a gyalázatos. Csak már ezektől ne kéne szenvednünk.

SZOLGÁLÓ. Ott fogyna el a matéria, ahol ezeket öntik.

KISNÉ. Ilyeneket bocsátani rá egy tipográfusházra.

SZOLGÁLÓ. A húgom az szerencsésebb. Őhozzájuk nem szabad katonát betenni. Tiszteletes Csepreginé asszonyom megmondta: ez eklézsiaház, ide be nem teszi egy német sem a lábát.

KISNÉ. Ez tán nem eklézsiaház, te? A tipográfus is eklézsiai személy. Pap van hány; de abból egy van az egész Erdélyben.

SZOLGÁLÓ. Mégis ránk eresztik a büdöst.

KISNÉ. Mert uraimék a városnál föl vannak bátorítva.

SZOLGÁLÓ. Ez a mesterlegény, a Mátyás, anyjáról szász, s tud beszélni velük. Azt mondják, még biztatták is őket, hogy ilyen jó szállóhelyük nem lenne sehol.

KISNÉ. Ó, a gonoszok. De ezt is csak a klérusnak köszönhetjük.

SZOLGÁLÓ. A papnéknak, ugye? Nem lehet azt elmondani, hogy gondolkoznak azok az asszonyról, Kis Miklósné asszonyomról.

KISNÉ. Már hogy gondolkoznának?

SZOLGÁLÓ. Én csak azt tudom, amiket Katinknak mondott Csepreginé asszony.

KISNÉ. Azt gondolom, miket mond.

SZOLGÁLÓ. Hogy hiába köt föl ilyen meg olyan főkötőt a Jusztitok asszonya – mármint az enyém –, azért mégiscsak egy hitvány vasmívesnek a felesége marad.

KISNÉ. Ó, a gonosz… Tudom én azt, mit mondanak s mit nem. Nem kell azért a szádat jártatnod… Inashoz. Mestered, Kis Miklós uram, ott fönn van?.

INAS a szedőasztal mellől. Fönn a fusoriában.

KISNÉ. Rosszkedvében van?

INAS. Nem mondta. Metsz.

SZOLGÁLÓ. Hát hogyne volna rosszkedvében. Hogy mondhatsz olyat, hogy nincs rosszkedvében?

INAS. Én nem tudom, hogy milyen kedvében van.

SZOLGÁLÓ. Amikor panaszolom, mit tett a német, csak rám förmed: a generálisuk vagyok? Panaszkodj a generálisuknak.

INAS. Azt mondta.

SZOLGÁLÓ. Akkor hát nincs rosszkedvében?

KISNÉ. Az igaz, hogy nagyon sokat beszélsz.

SZOLGÁLÓ. Ha meg nem beszél az ember, azt mondják, nincs szíve. Nem vesz részt a gazdája bajában. Duzzogva ki, az udvar felé.

MESTERLEGÉNY a műhely felől. Kis Miklós uram nincsen idebenn?

KISNÉ. Hallom, behítták kegyelmedet a városhoz.

MESTERLEGÉNY. Engem be. Épp azt akarom elmondani, hogy volt.

KISNÉ kinyitja a lépcső ajtaját, s felszól. Édes uram, hej, hallja-e? Az öreg legény jött meg a városból. A legényhez. Mit akartak megint?

MESTERLEGÉNY. Mit? Nem lehet azt olyan egyszeriben elmondani.

KIS nyomottan, a fusoriából. No, mi volt a baj? Mit sütöttek ki uraimék?

MESTERLEGÉNY. Hát azok kisütöttek.

KIS. Ki?

MESTERLEGÉNY. Be akarnak fogni a járomba.

KISNÉ. Már megint? Mondta, hogy amin lakik, az privilégizált terület. Azért építettük ide, magunk mellé, hogy a mentesség kegyelmetekre is kiterjedjen.

MESTERLEGÉNY. Azt mondták, hogy amíg legény voltam, elnézték, hogy nem fizetek adót, de most, hogy megnősültem, rám teszik a jármot… Mintha a nősnek könnyebb volna.

KISNÉ. Így van az. Ha a fonál hegyit átfűzték a tűn, jön utána a többi. Az első oficert nem lett volna szabad beengedni. Akkor kellett volna a püspökhöz futni.

KIS. Nem reklamáltam? A vártára vittek, s ott füstöltek.

KISNÉ. Aztán mégiscsak annyiban hagytuk. Most már az adót is rájuk nyomják. Csönd.

MESTERLEGÉNY. Hát bizony én sem így gondoltam ezt.

KIS MIKLÓS. Mit gondolt másképpen, hallom?

MESTERLEGÉNY. Ezt a tipográfusságot. Azután, hogy a Kis Miklós uram szerencséjinek milyen híre támadt.

KIS. Az én szerencsémnek? Jóba kapaszkodtak.

MESTERLEGÉNY. Maga mondta, hogy Amsztelodámban néha targoncával tolták szállására a pénzt.

KIS. S azt vártátok, hogy ti is kaptok Zalatnáról minden reggel egy fél talicskára valót.

MESTERLEGÉNY. Azt nem. De hogy megtaláljuk a számításunkat.

KIS MIKLÓS. Egy tallért minden font elégett ólomért. Olyan híre fut, hogy a Kis Miklós legényei már papírt is tudnak hajtogatni, meg korrektort őszíteni, hogy a napkeleti királyok járatnak utánatok.

MESTERLEGÉNY. Az sem a mi hibánk, ha a betűmetszésben s más mesterségbeli dolgokban tudatlanok maradtunk.

KIS MIKLÓS. Hanem én voltam irigy. Tudom, hogy ezzel bujtogatnak benneteket. Féltem: a ti betűitekre mondják a bécsi jezsuiták, hogy ennél szebb betűket nem metsz senki a császár birodalmában.

MESTERLEGÉNY. Én azt nem mondtam.

KIS MIKLÓS. Vagy hogy ti is kedvet kaptok, mint én, harmincezernél több vagyont erre a nyomorult Erdélyre elvesztegetni. Mióta a reformációt Erdélybe behozták: ilyen rossz világ nem volt a könyvnyomtatásra. A szegény ember bemegy a könyveshez, megkérdi a könyv árát; aztán azt mondja, elmegy elébb a vásárba, s nem jön vissza soha.

MESTERLEGÉNY. Azt nem mondom. Én csak azt mondom: hogy nem így számítottunk.

KIS MIKLÓS. S már én most mit tegyek a ti csalódástokkal? Szedjem a magamé alá, mint anyakoca a malacait? Nem úgy nyomtátok eddig is a lelkem, mintha nem is legényül, hanem fiakul fogadtalak volna. Szállást építettem, földet adtam, hogy ha nincs munka, a mindennapit abból kitúrhassátok. S most nem így gondoltátok? Hát én így gondoltam?

MESTERLEGÉNY. Hát senki sem így gondolta.

KIS MIKLÓS. Mire vittétek volna ti? Vargaságra, bognárságra. Most mégis tipográfus uraim vagytok. De én akadémiát jártam; üthetném össze a méhesben a prédikációt, s lám, az egyházfinál is utolsóbb vagyok. S még egy csomó naplopó, nyomdásznak nem való, hálátlan nagyszájú magyarnak is én legyek a békétlenségük dajkája?

MESTERLEGÉNY. Hát nem mondom. Én csak azt mondom, amit ők mondanak.

KIS MIKLÓS. Azt meghallottam, s majd gondolkozom rajta. Amit meg kegyelmed tett hozzá, azt rágja vissza és nyelje le. Ebben a professzióban, kivált Erdélyben, erre van a legnagyobb szükség, hogy nyelni tudjon az ember.

Mesterlegény hümmögve el.

KISNÉ. Igen elvették a kegyelmed kedvét ott Keresden.

KIS MIKLÓS. Temetés volt.

KISNÉ. De mintha a mosolyát is eltemették volna.

KIS MIKLÓS. El volt az előbbre is.

KISNÉ. A gyermekecskéket meg sem nézte. Pedig készítették a szájuk a tordai mézesre.

KIS MIKLÓS. Hozass nekik a boltból törökmézet.

KISNÉ. Magamról már szót sem teszek. Lassan egészen elleszek a nyájassága nélkül.

KIS MIKLÓS. Nincs tudomásom, róla, hogy bántottalak.

KISNÉ. S az elég?

KIS. Annak, aki belül úgy van, mint én, annak az a nyájassága, hogy hallgat.

KISNÉ. Odavolt egy hetet, s este csak lefekszik azzal, hogy fáradt. Próbálom kérdezni: hogy mi volt. Teszi, mintha már aludna. Vagy azt hiszi, nem hallottam csak a lélegzésiről is, hogy fönn van? Szokása szerint fönntartja a fejét, s nézi a sötétet. Az ember, ha már itthon kell maradnia, a fejében szeretne mindent kifesteni.

KIS. Az én fejemben köd volt és zajgás. Az én fejemből ki nem szeded, hogy Bethlen Elekné hogy sírt, vagy milyen fátyol volt rajta.

KISNÉ. Azt is a cselédségtől kell meghallanom, hogy valami borítós szekéren jött haza. Ha már itthon csak baj van meg szégyen: legalább kegyelmed ne tetézze efféle bizalmatlansággal.

KIS MIKLÓS. Azért nem szólok, hogy ne tetézzem. Vagy azt hiszed, hogy babérral etettek?

KISNÉ. A szolgálólánytól ezt-azt kell hallanom, hogy hitvány vasművesné vagyok. A tiszteletesnék szerint posztószoknyában kéne járnom.

KIS MIKLÓS. Arról én mit tegyek? Háborút víttam a tafotaszoknyádért.

KISNÉ. Tán nem járt? Amilyen híre volt a kegyelmed vagyonának, különb is járt volna.

KIS MIKLÓS. Én azt nem mondom. Én azt mondom, hogy nekem te ne panaszkodj.

KISNÉ. Hát kinek panaszkodjam?

KIS. Énnekem ne. Én megmondtam, hol az orvosság erre.

KISNÉ. Már megint a tavalyin kezdi. Ezért ment országba?

KIS. Én csak azt mondom: ha nem tetszett, itt hagyhattad volna.

KISNÉ. Menjek el Hollandiába? Ahol butább lennék a kisdedeimnél; még a halat sem tudnám a piacon megvenni. Elkívánná, hogy én is olyan apácafőkötőt tegyek a fejemre meg olyan mellkendőket?

KIS. Dehogy kívánnám. Ha itt esdekelnél a csupasz térdeden, akkor sem vinnélek ki.

KISNÉ. Akkor mért hozza elő? Hát én már csak a közt választhatok, hogy idehaza vagy odakinn legyek-e utolsó?

KIS MIKLÓS. Hogy itt utolsó leszel-e vagy az sem, azt majd meglátod. Hogy ott kinn nem kell utolsónak lenned, arra akár megesküdjem most.

KISNÉ. Mit akar ezzel értésemre adni?

KIS. Semmit.

KISNÉ. Akkor mért mondja olyan iszonyúan. Mire hergelték fel Keresden azok a papok?

KIS. Ellened semmire.

KISNÉ. De látom: forgat a fejében valamit. Amikor így hallgat és elnéz: forgat valamit.

KIS. Ha forgatok: hagyj békén. Várd: amíg kiforgatom.

KISNÉ. Hát így vagyunk? Hát már kegyelmednél is kikoptam a becsületből. Nem elég, hogy az egész világ megvet; már kegyelmed is kitett a gondolataiból. Lettem volna egy varga felesége: több becsületem volna.

Sírva fakad Kis Miklós elfordul. Egy ideig csak az asszony szipogása hallik.

PÁPAI PÁRIZ a tornác felől kopog. Hogy senki sem felel, megismétli a kopogást, s benyit. Grácia… Azt hivém, az üres szobának kopogok.

KISNÉ megörül; a könnyeit rejtve. Pápai Páriz Ferenc uram! Kolozsvárt?

PÁRIZ a visszaforduló Kis Miklós felé, mosolyogva. Most már itt; pedig Keresden akartak felejteni. Békés jó napot, Kis Miklós uram.

KISNÉ. Jaj, be megörültem kegyelmednek. Mikor értek föl?

PÁRIZ. Tordán háltunk, s már jókor behoztak. A Kis Miklós uram helyét bitorlám az eklézsia hintójában.

KISNÉ. Akkor tán éhomra is van. Megyek, s készítek früstököt.

PÁRIZ. A világért sem. A pálinka már Tordán megvolt; itt meg az ülésből azonnal a Csepreginé asszonyom tejfölös pogácsáiba estünk.

KISNÉ. Ó, a Csepreginé asszonyom pogácsái. Azoknak jóknak kell lenniük; a papné pogácsáknak. De azért az én nyomdászné ebédemet se vesse meg. Tehénhúst csinálok tormával.

PÁRIZ. Nem alkalmatlanságra jöttem én; hanem könyvet nyomtatni. A torból elég volt Keresden.

KISNÉ. De azért csak nem óriáskígyó kegyelmed. Arról olvastam, hogy egy hónapra belakik egy őzzel.

PÁRIZ. Ládd-e, mit tud az ilyen könyvcsináló felesége. De igazán nem leszek alkalmatlan?

KIS MIKLÓS. Nem, igazán. Az egész Erdélyből senkinek sem örül úgy a mi asztalunk, mint barátom uramnak.

KISNÉ. Megyek, s viszem a hírt keresztlányának. Készítse el az orcáját, hogy összenyálazza. El a tornác felé.

PÁRIZ. Szíves, eleven asszony ez a kegyelmed felesége. Egy kis nap, egy kis szél; nem hagyja megpossadni a házat. Hanem minket ugyancsak otthagyott kegyelmed. A háziasszony is csak annyit hallatott, hogy eljött. De hogy min, hogyan, azt senki sem tudta.

KIS MIKLÓS. Már engedelmet kérek a hirtelenségemért. De valami ekhós szekér jött a fekete posztókkal Kolozsvárra. Mondom, inkább a gyertyatartók közt rázatom magam haza, minthogy visszafelé is a Németi uraimék gorombaságát kelljen elhallgatnom.

PÁRIZ. Sebaj. Az én Pax animae-m akkor is elment volna kegyelmed után, ha a gyertyás szekér Bécsig találja vinni. Kegyelmed az egyetlen ember a császár birodalmában, akire a könyvecskémet rája merem bízni.

KIS. A lelki békéjét az én lelki békétlenségemre. De most aligha meg nem csalatkozik a bizalmában.

PÁRIZ. Ismerem én a kegyelmed munkáját. Kibontogatja a csomagját. No, nézze csak: ez itt az első nyaláb. Azt szeretném, ha valami derék címlapot is csinálnánk, olyasfélét, mint a Hármas históriáé.

KIS. Ahhoz betűk meg stempelyek kellenének. S a legényeim nem egy klisét, de egy romana A-t sem metszenek ki a maguk emberségéből.

PÁRIZ. Nem is tőlük várom én azt.

KIS. Én meg, ki tudja, hol metszem már akkorra a – vándorbotot.

PÁRIZ. No lám… Igen sötét gondolatai támadtak kegyelmednek azon a fekete posztón.

KIS. Sok posztót megszőttek s elkoptattak, amióta én azokat a gondolatokat forgatom magamban.

PÁRIZ. Megint körme alá rakták a tüskét Németi uraimék.

KIS. Nem is hagyják ők azt abba, amíg fölülről esik a földre az árnyékom.

PÁRIZ. Az eklézsia betűin kezdették megint?

KIS. Mégpedig uraimék, a szebeni magisztrátus előtt. Dicsérni találá bíró uram a kis betűszekrényt, amit, hogy az övéké elégett, hirtelenjiben kimetszettem nekik. Elfakadt erre Németi uramban az epe. Majd hogy tolvajjá s orgazdává nem tett engem s a szászokat; váltig állította, hogy az eklézsia anyagát öntöttem meg nekik.

PÁRIZ. Valami aesopusi mesével kell elütni az ilyet; azon jobban megszégyenlik maguk.

KIS MIKLÓS. Csakhogy én nem mesélni akarok ezeknek, hanem békén lenni tőlük. Kimondhatatlan, mi mérget etettek velem abban a négy napban. S az asztalnál mind melléjük raktak azok az ártatlan asszonyok. Így képzelem a poklot, mint ezt a temetést.

PÁRIZ. Nagyon elárulja magát, Kis Miklós uram, hogy meg lehet bántani. Az ember már olyan, hogy ahol fáj, oda szívesebben üt. Egy kis tréfával többre menne. A tréfa az méz is, tőr is. Ha akarom, nyájasság, ha akarom, nevetségesség. S a kevély semmitől sem fél úgy, mint a kinevetéstől. Vagy azt hiszi, barátom uram, hogy nekem nincsen meg a magam Sámuele?

KIS. De énnekem elegem van már ebből az erdélyi színlelő mesterségből. Hogy itt az érdemnek kell felálarcoznia magát, hogy a süvöltő vad szamaraknál jobbnak ne lássék. Egy szatírára keserített elme akár könyvbe is tehetné, hogy akit Magyarországon iparkodással vert meg az Isten, hogy s mi módon rejthetné el azt az irigy papok és éppen hogy nevüket alácirkalmazó főurak elől.

PÁRIZ. Mond valamit, barátom uram. Az elmés könyv lenne s nem csak Magyarországon. A talentumot is el kell álcázni, mint az ágyút – nyájassággal, egyszerűséggel, alázattal.

KIS. De énnekem nincs tehetségem az ilyenhez. Én meggyűlöltem azt az Erdélyt, ahol a ragadozást büntetlen űzik, de egy kis közjóért esztendőket kell csúszni, instanciázni.

PÁRIZ. Most már ugyancsak leeresztette, kegyelmed, akármilyen nagy vagabundus volt, ebbe a mi Erdélyünkbe a horgonyt.

KIS. Ha leeresztettem, föltépeti a keserűség.

PÁRIZ. Mondja meg, mire ösztökéli?

KIS az inashoz, aki a jelenet alatt jött a fusoriából, s a munkaasztalon rakosgat. Te menj ki csak… Becsukja utána a műhelyajtót, s a zöld fügönyt is leereszti. Én arra, hogy ezt a tíz évet, meg a hollandiakat, amiknek a gyümölcsét itt eltékozoltam, kivágjam az életemből, s a harmincadik esztendőmet, amelyikben utazni indultam, odavarrjam az ötvenedikhez.

PÁRIZ. Bajos út az a mai világban. Aki ifjan megnyomta egyszer, csontjaiban érzi haláláig. Elkésett attól, Kis Miklós uram.

KIS MIKLÓS. Megszoktam én a harcot, Pápai Páriz Ferenc uram. Amikor Misztótfaluról felhoztak Enyedre, nem mondtam, hogy késő; újra jártam a szintaxisig az oskoláimat. Amikor Horti püspök és kegyelmed rádoboltak, hogy Hollandiába menjek a tipográfiákban széjjelnézni: már öreg legény voltam. Más ilyenkor már a csibukját nézi, nem a vándorbotot. Én nem röstelltem akadémikus létemre beállni inasnak. A házassággal is kínáltak odakinn: hatvanezer forintos lányt kaphattam volna, de én azt tudtam, hogy haza fogok jönni, s nem akartam holland asszonyt venni magam mellé. Az Isten hangja, ami az embert viszi: nem ismer későnt és koránt. Az csak azt ismeri: erőszakot tesznek-e rajta vagy sem.

PÁRIZ. Csakhogy az ember nemcsak a maga lelkén tehet erőszakot, hanem másén is.

KIS MIKLÓS. A feleségemet gondolja, barátom uram?

PÁRIZ. Kegyelmed, ha – amint mondja – kimegy: egy megszokott országba megy, amelyik hajlandósága s mestersége után valóságosabb hazája a mi Erdélyünknél. A kézművesség is olyan, hogy elfoglalja az ember lelkét: ha honvágya támad, belemetszi az itala s antikva betűkbe. De mit csinál ott ez a nyelvben tudatlan, szokásokban járatlan kis asszony? Aki kegyelmeden s a két lánykáján kívül csak a honvágyát viheti magával? Hisz tudja, milyen egy asszony? Annak a tudománya, hebreus és latin grammatikája a tésztareceptekben, házasságszerzésekben, tereferékben fekszik, s az mind ideköti őt ahhoz, amiben felnőtt. Erdélyben a papnék rágalma is édesebb, mint ott kinn a tipográfusfeleségek kedvessége.

KIS MIKLÓS. Ezt is megforgattam én magamban, Páriz Ferenc uram.

PÁRIZ. S mire ment a lelkiismeretével?

KIS MIKLÓS. Hogy itt hagyom őket. Hátradobom a papokra.

PÁRIZ. Ez Isten és a természet ellen való beszéd.

KIS MIKLÓS. S akit rajtam tettek, ki ellen kiált?

PÁRIZ. Erdély nem a maga hibáját fogja a kegyelmed elbúsult tettében nézni, hanem a gyermekeit a világ kényére hagyó apát.

KIS MIKLÓS. Azzal sem törődöm. Költsék rám azt is, hogy állhatatlan vagyok. Legalább teljes lesz a lista, s a maradék látni fogja, hogy a káposztaevő szenteknek ebben a mennyországában volt egyetlenegy ember, akiben a kevélységtől és úrhatnámságtól a közjó elorzásáig s a paráznaságig minden rossz egyben volt. Akinek esze van: tudni fogja, hogy a magamfajta öreg legénynek, mint a rozzant hajónak, kívánatos a házasság kikötője, és sok mindent elhallgat azért, hogy munkába belekáprázott szemét egy barátságos arcon vagy egy göndörödő kis fejen pihentesse. Azt jó érzésű ember nem mondhatja, hogy a házasságomban én nem voltam szelíd és hosszútűrő.

PÁRIZ. S most mégis példabeszéddé akar lenni. Hogy a szülék azzal ijesszék lányaikat: te is olyan akadémikus emberhez mennél, aki egy nap csak fölkerekedik, mint Kis Miklós.

KIS MIKLÓS. Ama gonosz Dániel, aki nem akart a mi Erdélyünk vermében a Németi Sámuelek oroszlánbőgése közben elpusztulni.

PÁRIZ. Németi Sámuel uramnál, elhiheti, készen van a szentencia a kegyelmed futására.

KIS MIKLÓS. Csak legyen. Itt én vagyok az ő kezükben; odakinn ők az enyimében. Ők példabeszéddé tesznek engemet itthon, én pedig példabeszéddé teszem őket a keresztény világban.

PÁRIZ. A keserűség beszél kegyelmedből, Kis Miklós uram.

MESTERLEGÉNY a műhelyből. Engedelmet kérek, Kis Miklós uram. Nem boldogulunk a préssel.

KIS MIKLÓS. Beléje tették azt a Bécsből hozott kosut?

MESTERLEGÉNY. Belé mi; csak nem megy.

KIS MIKLÓS Párizhoz. Már egy kis türelmet.

PÁRIZ. Csak menjen, barátom uram. Kegyelmed tíz ember idejét vesztegeti itten, én meg a magamét.

Páriz Ferenc magára maradva az öntvényeket, rajzokat nézegeti.

KISNÉ az oficer szobája felől, bekukkantva. Páriz Ferenc uram… Csak maga van itt benn?

PÁRIZ. Kis Miklós uramat elhívták.

KISNÉ. Én kértem rá a mesterlegényeket. Meg akartam tudni, mért csukódtak be.

PÁRIZ. Egy könyvecskét hoztam föl nyomatni.

KISNÉ. Jaj, ne tetesse úgy magát, bölcs ember létére. Azért nem húzzák be az ajtót, meg nem küldik ki az inast. Énnekem azt tudnom kell.

PÁRIZ. De nem úgy volt ám az mondva.

KISNÉ. Ugye, Keresden bántották meg megint. Amióta megjött: egy kedves szava nem volt. A pompa felől kérdem: „Hát ahogy lenni szokott.” S megy a stempelyeihez meg a satuihoz.

PÁRIZ. Nem csodálatos, ha megnehezedik néha a szíve.

KISNÉ. Az itthoni bajokkal táplálom, adóval, beszállásolással; csak rám förmed. Eleget mondta ő: nem lesz itt becsületünk, menjünk ki Hollandiába. Azon aggódom, nem valami elkeseredettet forgat-e magában.

PÁRIZ. Amit forgat az ember, az még sokfele fordulhat. Kegyelmed azon legyen, hogy erre forduljon. Az asszonyembernek sok kis kötelék van a hatalmában. Bogozza úgy, hogy a maradás könnyebb legyen a válásnál.

KISNÉ. A válás? A válásról beszélt, ugye?

PÁRIZ zavartan. Hát aki nem marad, válik.

KISNÉ. De ő tőlünk akar válni. Éreztem én ezt. Azért nem kérlelt, hogy jobb lenne odakint. Ha azt akarja, hogy vele menjek: mindennek földicséri azt a vizes Hollandiát. De most úgy bánt velem, mint aki őt már eldobtam magamtól. Sírásba tör ki.

KIS MIKLÓS vissszajön. Nem tanítottam meg őket betűt metszeni! Aztán egy kosut sem tudnak becsavarni. Észreveszi a síró asszonyt. Elárult engemet, Pápai Páriz uram?

PÁRIZ. Hát el éppen nem, ha a vétek a szándékosságon múlik.

KISNÉ. Nem kellett kegyelmedet elárulni. Elárulta kegyelmed magát. Ismerem már, amikor fő a fejében valami. Bár ilyen szívtelenségre nem tartottam képesnek kegyelmedet.

KIS MIKLÓS. Márpedig én ilyen szívtelen vagyok.

KISNÉ. Fölgyűjti maga ellen a farkasok haragját, s akkor hátrahagy bennünket: töltsétek ki az ártatlanokon.

KIS MIKLÓS. Az is azoknak a bűnök lesz Isten előtt.

KISNÉ. Hisz már most sem vehetek föl egy jobb ruhát: mert az eklézsiáéból cifrálkodom. Hát akkor? Mindenünkből kiráznak bennünket. Minél messzebb megy kegyelmed, annál több lesz, amivel adósuk vagyunk. Annál tolvajabb hírünket költik, minél jobban kirabolnak. A városnál, a dikasban azt mondják, föl van írva az adónk. Amíg kegyelmed egy-két urat föl tud verni, hogy a privilégiumunkat védjék, csak tartóztatják maguk. Ha nem lesz itt, a párnát is elviszik adóba.

KIS. Én teremtettem-e a világot, hogy a gonoszságokért feleljek előtted?

KISNÉ. A világot nem kegyelmed teremtette; de az árváit kegyelmed rakta a világba.

KIS. Mit érnek az árváim azzal az árnyékapával, amit a bántások meghagynak belőlem. Hogy egy kígyó szorításában törjünk össze, mint ama Laokoon család? Ott kinn legalább keresek reájuk.

KISNÉ. Attól, hogy Hollandiába kimegy, a fiatalságba még nem ment vissza. Nézzen a kezére: már reszket. A feje, panaszkodik, tele van zúgással.

KIS. Ti vénítettetek meg… az ország.

KISNÉ. S a bolyongás majd megfiatalítja? Zabolázza meg már az indulatos szívét. Ne akarjon bennünket büntetni – másokért.

PÁRIZ. Mond valamit a felesége, Kis Miklós uram. Az indulat sokszor azon áll bosszút, akit elér. Mint a megkalodázott paraszt, aki a gyermekét veri.

KIS. Hát mit tegyek? Mondjátok meg, hogy mit tegyek? Ne azt mondjátok, amitől még jobban kínlódom, hanem ami megtanít elviselni.

KISNÉ. Mit tegyen? Védje magát… a becsületét.

PÁRIZ. Igaza van. Az ország elé kell vinni a mentségét.

KIS. Nem azért mentem Keresdre? Egy tű nem vész el jobban a vásárban, mint az én ügyem abban a temetésben.

PÁRIZ. Most nyílik meg az egyetemes eklézsia gyűlése…

KIS. Egy is lever engem, hát tíz, azon a nyelvével.

KISNÉ. Tegye közönségessé nyomtatásban. Ha nincs nyelve, van papírja s betűje.

PÁRIZ. Mond valamit, Kisné asszony. Ha kellő mérsékléssel előadja… Az ügy elég főbenjáró.

KIS. Gondoltam én már erre is. Ha én úgy, mint kegyelmed, ott Keresden, kiönthetném az ország előtt a szívem.

PÁRIZ. Nem úgy. Hogy az ügy merituma tetsszék ki, s ne a kegyelmed megbántott szíve. Az Aranyos Bibliát is hogy megvédte az Apológiával!

KIS MIKLÓS. Akkor errorokról volt szó s nem polgári bántalmakról. A fejem fönnebb volt, messzebb a szívemtől.

PÁRIZ. Az írás majd lecsendesíti. A szóban düh van és sötétség, az írásban világosság és józanság.

KISNÉ. No, ígérje meg már, hogy nem megy neki annak a szélmalmos országnak.

KIS. Jó malmok azok a szélmalmok… De nem bánom: itt maradok a pokol malmai közt. A jó hírem azonban vissza kell hogy adják.

Függöny

 

HARMADIK FELVONÁS

Szoba Kis Miklós házában. Mennyezete boltos; ajtói tömörek, vasaltak; a falak vastagsága az ablaknál mérhető: egy kis munkaasztal megfér a hasadékában. Ennyi falhoz, zárhoz, bolthoz képest a szoba elég kicsiny, néhány női holmi: rokka, kézimunka enyhíti a komorságát. A szemközti nagy ajtó a folyosóra nyílik; a bal oldali kisebb a szomszédos lakószobába. A hasadék ólomüveg ablaka az utca fényét szűri be. A bútorzat egy nyitott szekrény; az asztal mellett két-három szék; az egyiken frissen vasalt ruha; a munkaasztalnál nagyobb karosszék. A falon két kép: az egyiken holland utcarész, piacról jövő asszonyokkal, a másikon Kis Miklós képe, tíz évvel ezelőttről. Amikor a függöny fölmegy, Kisné a szekrénybe készülő gyermekfehérneműn öltöget; nyugtalanul föláll, s a szekrényajtóhoz szorítja homlokát. Csepreginé a folyosóról. Halkan kopog, s óvatosan benyit.

KISNÉ felijedve. Ó, te? Csepreginé asszony.

CSEPREGINÉ. Dolgodban zavarlak?

KISNÉ. Nem, csak olyan öltögetés. A gyermekek ingecskéi. Összenyalábolja a széken fekvő fehérneműt; beteszi a szekrénybe, s becsukja az ajtaját.

CSEPREGINÉ egy mozdulatot tesz, hogy megcsókolja, de Kisné arca megállítja. Az öltenivaló: ez, ami el nem fogy… Csodálkozol, látom.

KISNÉ. Nagy tisztesség a tipográfusházra.

CSEPREGINÉ. Hát bizony: rég nem néztük meg egymást. Megvan fél éve is.

KISNÉ. Meg, három is.

CSEPREGINÉ. Ne mondd? Így szalad az idő? Bizony, nem úgy vagyunk már, mint amikor a nemzetes asszonyhoz, Dobainé asszonyomhoz jártunk szövést tanulni. Akkor, ha hóval álmodtunk vagy egy új kötőt kaptunk: átfutottunk elújságolni.

KISNÉ. Most ott vannak a papnék. Azokhoz futsz át az újsággal.

CSEPREGINÉ. Meg tudod: messzebb is lakunk most.

KISNÉ. Nem illik a tiszteletesné asszonyhoz a szegény tipográfusné.

CSEPREGINÉ. A hollandiai nábob felesége… De nem azért jöttem ám, hogy csúfoljuk egymást. Annyit gondolok rád mostanában.

KISNÉ. Mondják, hogy szoktál emlegetni.

CSEPREGINÉ. Csakugyan? Kicsoda?

KISNÉ. Sütőnék, szolgálók.

CSEPREGINÉ. Ó, amit a sütőnék mondanak. Bolondság meghallgatni. Engem meg ismersz: a szám közel a szívemhez.

KISNÉ. Akinek jó a szíve, annál ez nem hiba.

CSEPREGINÉ. Ugye? Én is azt mondom. Hanem most nem elmélkedni jöttem ám. Azt elvégzi helyettünk a füves könyvecske.

KISNÉ. Igen fölcsigáztál.

CSEPREGINÉ. A jó barátné a bajban ismerszik meg.

KISNÉ. S azt hiszed, bajban vagyok?

CSEPREGINÉ. Azt te tudod: miben érzed magad. Nekem elolvadna a szemem a sírástól helyedben.

KISNÉ. Az én szemem nem olyan olvadós. Egy tipográfiában csak az ólom meg a vagyon olvad. Én nem olvadhatok.

CSEPREGINÉ. Igazad van, Zsuzsim. Te mindig ilyen kemény voltál. Spórolj is a könnyeiddel: lesz még időd öntözni őket. Az ember ne adja magát neki a sírásnak… Urad itthon van?

KISNÉ. Nem, nincs. Behívták a konzisztóriumba.

CSEPREGINÉ. Igaz: ma délután van az a bizonyos gyűlés. Gondolom, hogy reszket benned a lélek, te szegény.

KISNÉ. Egyáltalán nem reszket. Mért reszketne?

CSEPREGINÉ. Ha nem magadért, a gyermekeidért. Azokról mégsem gondolkodhatsz úgy, mint valami macskakölykekről. Az uramnak is azt mondtam: arra a két árvára gondoljanak, kegyelmetek; azon essen meg a szívük.

KISNÉ. Nagy figyelmesség azok iránt az árvák iránt.

CSEPREGINÉ. Hiszen ha csak uramon múlna. Ő most is csak azt hajtja: nem tudom, hogy mentjük meg, Katim, azt a boldogtalan embert.

KISNÉ. S mért kellene a te uradnak az én uramat megmenteni?

CSEPREGINÉ. Jól mondod: kellene. Csak kérdés, hogy tudja-e. Az urak igen föl vannak ellene. Hogy is engedhetted, ilyen élelmes asszony, hogy azzal a könyvvel úgy megbántsa őket. Akkor kellett volna elővenni a sírást meg a többi asszonyi fegyvert: ha azt a boldogtalan embert már úgy elővette az indulat.

KISNÉ. Én nem szoktam az uram dolgába ártakozni. Nem is kívánnék olyan emberrel élni, aki az én főkötőm alatt tartja az ítéletét.

CSEPREGINÉ. Isten őrizzen meg az olyantól. De látod: mi sült ki belőle? Mentségből vesztség. Ha még csak a papokat mocskította volna; de az egész Erdélyországot. A pártfogóit, püspök uramat mint szószegőt festette le. Még annyira sem vigyázott magára, hogy gubernátor uramat elkerülje. Mintha a te váraljai porciódból gubernátor uram kapzsisága forgatott volna ki benneteket.

KISNÉ. Ő ismerte őket; ő tudja, mit írt.

CSEPREGINÉ. Csakhogy ez Erdély ám, s nem Hollandia. Itt nem lehet paszkvillusokat írni.

KISNÉ. Az nem igaz; ő olyanokat nem írt. De akármit írt: én nem fogom kárhoztatni vagy visszatartani.

CSEPREGINÉ. Jaj, nagyon szépen beszélsz, Zsuzsi. Így kell egy keresztény asszonynak beszélni. Én is így volnék az én édes urammal. Ha el voltam vele a tisztességben; eszem a gyalázat kenyerét is, panaszkodás nélkül.

KISNÉ. Ne félj, te, Kati, a gyalázat kenyerétől. A te urad nem fogja magára gerjeszteni az erdélyi urakat.

CSEPREGINÉ. Hát igaz: szeretik őt a főrenden valók. S énnekem is megvan méltóságos asszonyomék előtt a becsületem. Kendeffiné asszonyom minap ajándékozott meg egy gyöngyös főkötővel. Már ebben igazat adok az én édes uramnak; az ember inkább kedveltesse magát, mint hogy mindenkit magára zajgasson.

KISNÉ. Én pedig azt mondom: inkább zajdítsa magára az egész országot; akkor is egy férfit engedek este az ágyamba, nem egy csúszómászót.

CSEPREGINÉ. A harag tehetetlenkedik benned, Zsuzsim. Ha csúszómászó volna, akinek esze van: az egész világ egy kígyófészek lenne.

KISNÉ. Némely ártatlanra olyasformán is sziszeg.

INAS rémülten a folyosóról.

KISNÉ. Hát te?

INAS. Katonák vannak a műhelyben.

KISNÉ. Miféle katonák? Szállásolók?

INAS. Nem; itteniek a guberniumból. Mindent széjjelhánynak.

CSEPREGINÉ. Széjjelhánynak? Jézusom, és most nincs itt az urad.

KISNÉ. Már mért hánynának széjjel?

INAS. A most nyomott könyvecskét keresik.

CSEPREGINÉ. A Mentséget? Ó, te szegény bárány.

INAS. Azt mondják, több exemplárnak kell lenni.

CSEPREGINÉ. Megjósolta ezt az én jó uram. Jaj, csak én kerüljek ki innét. Még ide is följönnek. Szegény Zsuzsim, a Jóisten adjon erőt neked. Megkezdődött a te kínvallásod. Elrohan.

KISNÉ a bámuló inasra. Most bámul… Mit bámulsz?

INAS. Én nem bámulok.

KISNÉ. Amikor nem kéne, beront, fecseg. Kiharangozza a gyalázatunkat. Most meg áll, s néz, mint a hal. Most beszélj.

INAS. Már beszéltem. A katonák.

KISNÉ. Hát aztán? Én hányjam ki őket?

INAS. Elállták az ajtókat. Én annyira elijedtem, hogy fölfutottam a fusoriába, onnét hallgatóztam. Amikor hallom, hogy jönnek, átbújtam a kis kamra ablakán s úgy ide.

KISNÉ. S most remegsz. Mit remegsz?

INAS. Megijedtem tőlük.

KISNÉ. Megijedtél? Mitől ijedtél? Hogy odakötöznek az exemplárokhoz, s visznek elégetni? Menj előlem, mert a te füledet tépem ki, annak a dögnek a kontya helyett.

Inas kimenekül. Kisné az ablakhoz megy, dühében sírni kezd.

KIS MIKLÓS a folyosó felől feldúltan, tétován. Észreveszi az ablaknál a feleségét, egy lépést tesz felé, hogy szokása szerint köszöntse, de amikor látja, hogy sír, elfordul, és sóhajtva az asztal mellé ül.

KISNÉ a zsebkendőjéből. Tudja már, mi történt?

KIS MIKLÓS. A Mentségért voltak.

KISNÉ. Elvitték?

KIS MIKLÓS. Három példányt. A többi kötésre van, a kompaktoroknál.

KISNÉ. Hát most már ez lesz? Katonák dúlnak rajtunk, mint valami cigányokon. Tudtam én ezt: ha énhozzám a Kati eljön.

KIS MIKLÓS. Miféle Kati?

KISNÉ. Csepreginé. Itt volt. Nem bírta ki, hogy ne hizlalja magát. Látnia kellett a romlásomat. Szinte ujjongott a nagy sajnálkozásban. Várja, hogy az ura mondjon valamit. Hát azok?… Volt benn?

KIS. Híttak.

KISNÉ. Akartak valamit?

KIS. Akartak? Mindenki akar. Akarat az sok van a világban. Jámborság volna annyi meg kenyér.

KISNÉ. S mit? Mi kellett nekik?

KIS. Mi kellett? Kellett. Minek az a sok kérdés? Megtettem, amit kívántatok, most itt van. Föl-alá jár, hirtelen. A becsületem kellett. Mi más kellene ennek a rágni szerető, csupa fog országnak?

KISNÉ. Hát csak kérdezhetem. Azért, mert kegyelmedet rágják, velem még nem kell kiabálnia… Mit tett kegyelmed, amit én kívántam, hogy most már csak hallgass lesz a nevem?

KIS. Mit tettem? Mentettem magam. Azt mondtátok, hogy mentsem magam.

KISNÉ. Hogy mentse? De nem, hogy Erdély minden oroszlánját fölébressze a mentségével.

KIS. Pontról pontra szedtem a vádakat, s kimostam magam belőlük.

KISNÉ. De a mosóvizet az urak nyakába öntötte. Csalónak mondta a főrenden valókat, a pártfogóit; magát urunkat: árvák tolvajának.

KIS. Bár mondtam volna. Legalább az igazság is csöndült volna egyet uramék fülébe. De nem mondtam; sőt nagyon is cirógattam őket. Ki mondja, hogy mondtam?

KISNÉ. Már a sütőnék is. Ki sem lehet az utcára mennem: mindenki azzal tart: jaj, Kisné asszonyom, mi lesz ebből, hogy engedhette.

KIS. A sütőnék mondják: így adták a papok a szájukba. De te, Misztótfalusi Miklósné, aki pontról pontra ismerhetnéd az igazat. Olvastad legalább, hogy annyira kárhoztatsz?

KISNÉ. Olvastam hát. Itt van most is a szekrényemben… Az elejéből meg a derekából is olvastam. Azt hiszi, ráérek én a féldeák beszédjén gyötörni a fejem? Tudom én, mi van abban. Tudja azt mindenki.

KIS. Hát ha mindenki tudja, én is tudom. S ha csak egy darab átsikkad abból a könyvből a maradékra: az összefacsarodott szívek átkozni fogják a jó szándéknak ezt a sok csigájú kínzókamráját.

KISNÉ. No, látja, hát ez van benne. A maradék átkára számít, a maga és gyermekei békéje helyett. Ahelyett, hogy kedvessé tenné magát, mint más ember.

KIS. Én is kedvessé akartam magamat tenni. De az egész nemzet előtt.

KISNÉ. Minden semmi ember be tudja hízelegni magát.

KIS. Könnyű annak, aki az emberi gyöngeségeknek ajánlkozik föl cinkosul. Hízelegje be magát, mint aki a virtust ösztökéli.

KISNÉ. S most már mi lesz belőlünk? Mondja már ki: mivel fenyegették?

KIS. Odáig nem jutottunk.

KISNÉ. Mit akartak mégis?

KIS. Hogy a megbántott kövesse meg a bántót, a bárány a farkast. Ábel Kaint.

KISNÉ. Kegyelmed a papokat. S hogy, hol?

KIS. Hát hol lehet az emberi törvények szerint az ilyet csinálni? Az Úr asztalánál, Isten előtt.

KISNÉ. Eklézsia-megkövetés! Arra akarják szorítani?

KIS. Dölyflakatásra, a Virtus meggyötrésére, Isten kicsúfolására.

KISNÉ. S én ott legyek azon? Vagy ha itthon maradok: egy szolgálónak se nézhessek a szemébe többet. Abban is a szégyenünket lássam? Az egész Kolozsvár az én uram szégyenével pillantson rám; avval a szemével, amivel kegyelmedet az Úrasztalánál látta? Utoljára Gazsó Pista állt ott, mert részegségiben egy lányon erőszakot tett.

KIS. Én is erőszakoskodtam: a jó ízlést, a betűtudást, a szép mesterségeket erőltettem a rúgkapálódzó Erdélyre.

KISNÉ. S ha megteszi, mit mondtak: maradhatunk?

KIS. Csak a gerinced csontját törik el; aztán maradhatsz.

KISNÉ. A tipográfiában is meghagynak?

KIS. Hol kapnak másik bolondot belé?

KISNÉ. Hát bizony, elég keserves lesz nekem. Már így is csak Ötvös Demeterné, Rézmíves Zsuzsi voltam a papnéknak

KIS. Attól ne félj: eklézsiakövetőné nem leszel. Ha magam már minden megaláztatáson át is estem: a szép szándékaimat, az Isten tervét nem csúfolom meg a tulajdon asztalánál.

KISNÉ. Hát mit akar? Mit tehet, boldogtalan?

KIS. Amit a körülfogott ártatlanság. „Perelj, uram, perlőimmel.”

KISNÉ Ezt mondta nekik is?

KIS. Cáfoljanak meg. Kész vagyok nyilvánosan is disputálni velük

KISNÉ. S azt hiszi, ők majd kiszedik a gyülekezet füléből a kócot, s hagyják mocskolni magukat? Amikor az urak mind föl vannak kegyelmed ellen Azt nézze, hogy húzza ki magát ebből a bajból

KIS. Te meg azt nézd, ha már bátorítani nem tudsz, hogy ne véts a lelkem ellen

KISNÉ. Mivel vétek én a kegyelmed lelke ellen?

KIS. Azzal, hogy az Istenre formált megtörésére késztetsz.

KISNÉ. Mert a gyermekeimre emlékeztetem?

KIS kitörve. Elegem van belőled is, a gyerekeidből is Az én dolgom ez, Istené s az enyém, asszony és kölök nélkül. Menj a lányaidhoz, s hagyj engem a lelkemmel magam

KISNÉ sírva. Ó, jaj, ilyen még sohasem volt. Inkább lett volna egy nyomorult vargáné belőlem. El a lakószoba felé.

KIS MIKLÓS föláll, egy engesztelő lépést tesz utána, azután megáll.

BETHLEN MIKLÓS a folyosóró felől, jó ötvenes, komor arcú, de virgonc járású úr.

KIS MIKLÓS megörülve. Bethlen Miklós uram. Az én ólompenészes házamban

BETHLEN MIKLÓS. Gyaluról jövök.

KIS. Gubernátor uramtól?

BETHLEN. Ott hajtottuk a medvét, s vetettük egymásnak a tőrt. Hét elejére már Fejérváron akarok lenni. A kőművesek most látnak hozzá a Torony utcai házamhoz. Nagy boltos ház lesz; alatta pince a boraimnak. Azt nem hagyhatom rá a mi tanulatlan pallérainkra.

KIS. Még nem volt az én házamban szerencsém méltóságos uramhoz.

BETHLEN. Nem ám. De most szétnéztem benne. A műhelybe mentem elébb; a legényeiddel mindent megmutattattam, voltam a fusoriában is, ahol a betűket öntik. Jól megszerkesztetted.

KIS. Több vesződségem volt benne, mint örömöm azóta.

BETHLEN. Csak föl kell kiáltani, ha kifogy a betű, s már öntik is. Hanem te is kiismerhetted a kőművesnépet, amíg ezt a házat így megszabtad.

KIS. Elmondhatatlan az, mit bajlódtam a sok felházépítéssel meg a mesterlegények házaival. Mert azt akartam, hogy azok is itt lakjanak kéznél a funduson. Hisz ismerte tán, nagyuram, ezt a házat, milyen volt azelőtt?

BETHLEN. A sógorodé volt, ugye?

KIS. Felesben bírtam vele a feleségem után. De hogy az a Tordai utcai eklézsiaépület nem vált be: megváltottam az ő részét is a magaméból Aztán addig raktam bele a pénzt meg a mérget, amíg olyan nem lett, ahogy a munka megkívánja. Kár is volt annyit kínlódni rajta.

BETHLEN. Az építést mindig megbánja az ember, de azért megint csak épít. Építkező állatok vagyunk. Hanem a maradékaid nem sok hasznát látják ennek a háznak, hacsak maguk is tipográfusok nem lesznek.

KIS. Sok mindent nem úgy tettem én, hogy a maradékaim áldhassanak érte. Hollandiából sem házasodni jöttem én haza, arra ott jobb módom is lett volna, hanem hogy ennek a kis Erdélynek a zsaluit a világra kinyissuk; a bibliotékákat jeles könyvekkel töltsük meg; az illiterátus embereket az olvasásra rákapassuk.

BETHLEN. Gyalun láttam egy illiterátus embert, akiből írásmagyarázót csináltál. Egész zsinatot ültek a Mentséged fölött.

KIS. Gubernátor uramat értsem?

BETHLEN. Fülébe csepegtették, hogy amit némely személy fukarságáról írsz: az rá szól. S most a legszívesebben a világon található minden stempelyeket és típusokat összezúzatná, nehogy az ő halandóságra szabott mivoltát továbbvigyék. Senki úgy meg nem bokrosodik a betűben lakó örökkévalóságtól, mint az ilyen betűtudatlan, kapzsi, parázna ember, mint a mi jó urunk, aki egy országot kormányoz, anélkül hogy a maradékra egyszer is gondolt volna.

KIS. De nagyuram csak kimentett előtte. Én a magam becsületét védem; s nem a másokét rontom.

BETHLEN. A kettő bajjal megy egymás nélkül. Az a te Mentséged jobban letesz bennünket a jövendő szemében, mintha özön paszkvillust írtál volna.

KIS. Innét kel hát a szél.

BETHLEN. A megsértett dölyf szeret társaságban lenni. Hogy nemcsak az ő kajla fülét vetted észre, az egész világban hibát látsz Ami talpnyaló begyűlt ott medvenyomra; az estennen mind a te Mentséged nyomozta. Engem is csak elnyomott a fenségében megsértett ember. „Honnét tudja az a hitvány betűmetsző, hogy én milyen vagyok? Tán kegyelmed volt a tanítója?”

KIS. Ezért voltak hát uraimék a tanácsban olyan diadallal Mindmegannyi indiai bálvány; úgy ültek az én árnyékom fölött a konzisztóriumban.

BETHLEN. Hm. Aztán mit kerestek rajtad?

KIS. Hogy kövessem meg az eklézsiát a rajtam tett gyalázatért.

BETHLEN. Az még nem a legrosszabb. S te mit mondtál?

KIS. Hogy én nem bántottam sem Istent, sem eklézsiát; uraimék bántottak meg engem az én emberi mivoltomban S ha itt-ott kicsit gorombábban kellett cirógatnom őket, csak azért volt, mert azt, ami nélkül polgári társaságban az ember nem maradhat, másképpen nem menthettem.

BETHLEN. Nem gondolom, hogy megnyugodtak benne.

KIS. Sőt fenyegettek, hogy megbánom én és maradékaim.

BETHLEN. S te persze megvetetted a kurta nyakadat, s azt hitted, nem adhatod alább, mint egy Joannes Hus Konstanzában.

KIS. Egész csendesen arra kértem őket, hogy ne fenyegessenek, mert az hajdúkhoz és poroszlókhoz illik, hanem inkább győzzenek meg engem az ítéletemben Nem vagyok szavas ember, de kész vagyok feleletemen nyilvánosan vitázni, s ha valamiben megtévedtem, azt keresztényül ott rögtön beismerem.

BETHLEN. Gondolom, hajlottak a szép disputára?

KIS. Annyira, hogy amíg én a tanácsban a lelküket lágyítgattam, ők holmi katonákat küldtek ide, s amit a Mentségből a műhelyben fölleltek, összeszedték. Az öregje szerencsére kötésen volt.

BETHLEN. Hát arra ne is számíts, hogy ők teveled, gubernátor uram haragját bírva, disputálni fognak. A történet is azt mutatja, hogy az írásértők mindig szívesen disputáltak, ha a szónál nagyobb husáng nem volt a kezük ügyében. De ha valami barom hatalmat föl tudtak hergelni maguk mellett, akkor isten veled írás, logika: ők is csak a vastagabb végét fogták a beszédnek. Ezek a te Kajafásaid még nem a legrosszabbak.

KIS. Kívánhatnának még gonoszabbat is? Hogy amit az én megrongyolt hírem mellett védelmül fölhoztam, azt mint valami házasságtörő leesküdjem? Inkább másodszor is felkötöm öreg talpaimra az útisarut.

BETHLEN. Miután magad megírtad, hogy el akarsz híresíteni minket a világban. Azt hiszed, azt nem ónozták meg a könyvedben Németi uraimék? Ott van a Mentségben egyéb háborgásaid közt.

KIS. Azt gondolja, méltóságos uram, hogy el sem engednének? Miután vagyonomból és hitemből kifosztottak.

BETHLEN. Éppen azért nem! Erdély vigyáz a jó hírére. A mi harmatos börtöneink elcsendesítettek már néhány szókimondó szájat.

KIS. Börtön!

BETHLEN. Egy szegénylegény úgy eltűnik bennük, hogy a levél se rezzen meg utána.

KIS. Hát akkor: tűnjön. Engem annyi rosszal halmozott már ez a hálátlan Erdély, hogy most már azt kívánnám, tenne bár még rosszabbat. Hadd sírjon föl a meggyötört Igazság.

BETHLEN. Nem sokat adnak itt annak a sírására. Nem Hollandia ez, ahol egy elvert köszörűsért a céhek mind összefutnak. A mi füleink rászoktak az ártatlanság sóhajaira.

KIS. De az Isten füle: az csak nincs eltömve Erdély fölött sem?

BETHLEN. Néha majdhogy úgy nem látszik… Hallgass rám, Kis Miklós! Nincs értelmük az ilyen beszédeknek. Le kell bocsátani a zivatart. Ez a sok földagadt pap most mint annyi méltóságában megsértett fölyhő cikázik fölötted. Legyünk okosabbak, hagyjuk, hadd dicsekedjenek ők maguk közt: megaláztuk, porrá tettük ezt a Tótfalusi Miklóst, elzúztuk a Belgiomból hozott kevélységét. Mi meg tegyünk úgy, mintha meg volnánk alázva, s szívjuk, dolgainkhoz látva, a vihar utáni tiszta levegőt. Nem az utolsó szóért jöttél te haza, hanem munkálkodni.

KIS. Sem a magam, sem uraimék megkeseredett szíve nem hágy engem többet munkálkodni. Ha ezt elérték, még többet kívánnak. Eddig is úgy bántak velem, mint holmi egyházfival.

BETHLEN. A győzelmük megengeszteli őket. S ezután hadd legyen az ő kevély fejük szerint. Ne cirmold te többet az ortográfiájukat; inkább küldd el nekik kétszer is a szedést, hadd lássák, hogy bölcsességük nélkül egy jottában sem mersz dönteni. Majd azt mondják: jót tett Kis Miklósnak a virgács, mi meg nyomjuk a derekabbnál derekabb könyveket, s elsápasztjuk a hírüket.

KIS. Ez nagyon szép tanítás, méltóságos uram, de akkor kellett volna megadni, amikor Hollandiából hazahívtak. Akkor nem mondta senki: Kis Miklós, mi megengedjük neked, hogy az éjben tartó munkáddal szerzett marhádat elköltsd ránk, s majd ha polgári becsületed maradványait is leszedtük rólad; a kuckóban lopva még dolgozhatsz is, ha tudsz.

BETHLEN. Aki angyalok dolgára vállalkozik, az váljék angyallá a szívében is.

KIS. Én az Írásban sehol sem olvastam, hogy angyalok meg hagyták volna taposni magukban az Isten követjét. Sőt megkövetelik, hogy tiszteljék őket.

BETHLEN. Ne mentsed az angyalok haragjával a te emberi indulatodat

KIS. Ha már egy Bethlen Miklós is az én indulatomat okolja!

BETHLEN. Nézz szívedbe, keresztény módra. Nem azzal jöttél-e haza, hogy téged itt bámulni fognak? Úgy hoztad a stempelyeidet s meséidet a grúz hercegről, aki veled csináltatott ábécét, mint aki a meséből jött vissza. S azt gondoltad, ez a kis Erdély menten a lábad elé ül, s amért egy-két Aranyos Bibliát szétosztasz köztük, szájtátva veszi tőled a polgárosodás iskoláját.

KIS. S ha így volt: akkor is adni s nem rabolni jövék.

BETHLEN. De a magyarban a tunyaságnál már csak az irigység nagyobb. S ha indusztriádat még csak megbocsátotta volna, nem nézte el magabízásodat. Megtanultad, hogy Hollandia messze van, de a papnék szája közel.

KIS. Loptam volna párnájuk alá tolvajként az ajándékomat?

BETHLEN. S köszönted volna meg, mint jóakaróidnak. Magyarokkal csak így lehet.

KIS. Még az orvos is megsokallja, ha orvosságáért rúgják, szembeköpik s azt mondja végtére: maradjon dögiben.

BETHLEN. De jobb orvos, aki csellel mégiscsak bevéteti. Nem kárhoztatom én benned az indulatot. A must sem forr ki egy nap, hát még a próféta. Én magam sem vagyok egy szemernyivel sem különb, sőt rosszabb nálad. Csak tán jobban hozzáalattomosodtam ehhez az erdélyi nemzethez. Így is, úr létemre, majdcsak hogy ott nem rohadtam Fogarasban. A boldogult Apafi fejedelem idejében valahányszor a tanácsba mentem: egy tőr volt a botomban, hogy ha arra kerül, hát ne adjam olcsón magam. Hát a magadfajta szegény akadémikus! Annak ugyancsak könyörögnie kell a hazának, hogy a szíverősítőjét bevegye. Azt a szegény Apáczai Jánost a toronyból akarta a bolond Rákóczi ledobatni; mégis beadta a Magyar Enciklopédiát. Vagy Keresztury Pál, a tanítómesterem, akinek köszönd, hogy így szólok veled, s nem mint valami ordítozó szamár ordítozok a többiekkel.

KIS. Szép lecke ez, méltóságos uram, egy ilyen főembertől. De miért nem Németi uramat csendesíti vele.

BETHLEN. Mert kevély pap, aki a sírba prédikáljon bennünket, van száz is ebben az országban. Olyan, aki egy kis világot tud terjeszteni a mi barbariesünkbe, nincs rajtad kívül… Nézd, ember: én tudtam a te dolgodat, s azért jöttem ide. Csepregi uram a konzisztóriumból jövet belém akadt. Erősen meghagytam neki, addig semmihez ne fogjanak, amíg én magam nem beszéltem veled.

KIS MIKLÓS. Kemény dologra akar rávenni méltóságod.

BETHLEN. Családod, munkád s a valódi virtus ezt kívánja.

KIS. Ha Bethlen Miklós a lelkére veszi.

BETHLEN. Csendességet akarok a te műhelyed körül, s annak meg kell adni az árát.

KIS. Az én töredelmem az ő rágalmazó leheletük közé…

BETHLEN. Mondd nekem! Ott leszek én is a templomban. El akartam menni: de megvárom. S kérem az Istent: vegye úgy, mint hogyha ketten mondanánk. Te magadért, én pedig Erdélyért.

KIS. Én pedig arra kérem az Istent, hogy nyissa ki a szemét, s jól nézzen meg minket abban a templomban. Engem s az erdélyi nemzetet. S azután ítéljen.

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS

Ugyanaz a szoba Kis Miklós házában. A tavaszi délelőttből amennyi az ólomüvegen át besárgállik. A táblácskákból álló ablak egyik felső kockája nyitva van, azon egy kis kékség, napsugár, sőt tán zöld ág is beragyog: a tavasz valódi színei. Bethlen Miklós és Páriz Ferenc most érkezhettek; mint frissen elhelyezkedett vendégek. ülnek a megtisztelt asszonnyal szemben az asztal körül. Mialatt az öltöztetőasszony Kis Miklóst elkészíti: Kis Miklósné a beteg állapotáról számol be.

KISNÉ. Most már székben is megül. Volt neki egy búsulója, karikákat csináltattam rá: azon, ha süt a nap, kigördítjük a tornácra. Olyankor küldöm az öreglegényt: menjen, kegyelmed, kérdezzen ezt-azt a típusok felől. Mert a beszédje már csaknem egészen ép, csak a neveken akad meg olykor. Gondolom, az tán fölemeli a lelkét, ha odahallja az öntőből a mesterlegények fütyörészését. Látja, hogy folyik a munka, s neki is rendelkeznie kell.

PÁRIZ FERENC. Bölcsen teszi, kegyelmed, Kisné asszonyom. Nem szabad engedni, hogy az a munkás lélek a száraz tagjaival vele fonnyadjon.

KISNÉ. Néha oda is kéri a tornácra maga elé a levonást, amin az errorokat szokták megigazítani. Fájdalom nézni, amint a bal kezével, mert még abban maradt egy kis élet, az árkust is tartaná, meg az ónnal is veszkődik. De arra sincs lelke meg ereje, szegénynek. Amikorra megint kijövök: ölébe csúszott a deszka, s ha érintem, mintha a másvilágról rezzenne vissza. Észre sem veszi, hogy melléje álltam.

PÁRIZ. Hát bizony, magát is megpróbálta az Isten, Kis Miklósné asszony.

KISNÉ. Meg. A gazdaság, a tipográfia, mind az én nyakamban. Aztán se asszony, se özvegy. Minden estére újra megözvegyülök, hogy aztán reggel megint kivegyem, ami az uram volt, abból a koporsóból. Bethlen Miklóshoz. Nagy jó uramnak örülni fog. Mindig az volt: ha csak tíz olyan országbeli volna, mint gróf Bethlen Miklós uram, ennek a kis Erdélynek másképp volna az állapotja.

BETHLEN MIKLÓS. Vagy ki tudja, Kisné asszonyom. Ha tízen volnánk, tízfelé tépnénk a hazát. A magyarnak még az elmebeli képesség is a civódásra adatott agyarul. Lám, a Kis Miklós uram ritka szorgalmából és talentumából is mi lett!

KISNÉ. Őt bizony jól széttépték az agyarkodó prédikátorok. Szép példáját tették rajta a Krisztus türelmességéből.

BETHLEN. Nemcsak ők; ez az egész megromlott magyar nemzet. Én ott voltam, Kisné asszony, a templomban, s láttam a kegyelmed urát, amint azon a gyalázatos napon az úrasztal elé állt. Magam beszéltem rája, hogy engedjen; de ahogy ott állt – elébb fehéren, aztán szederjesen, megbántam, ami részem volt abban a pogányságban. Nem vagyok félős, de ahogy az a hírére féltékeny ember a formulát mondta, én az öreg templom dongáit néztem, hogy szakítja-e őket az Igazságtevő.

KISNÉ. Méltóságodnak volt a legkisebb része abban.

BETHLEN. Én jártam abban a boldog országban, ahol a kegyelmed ura első volt a maga iparában, mint ahogy Hollandia is az egész világ előtt van a tipográfia tudományában. Én tudom, miből és hová hozta őt az a szentlélek, amely az apostolokat hajtja, s hogy őrölte meg buzgalmát s vagyonát ez a minden szépre nagycsahos haza. S most még őt kényszerítik, hogy a megkövetési formulát a mi bűnös leheletünkbe mondja, s a hájas, gőgtől, kárörömtől és farizeusi kevélységtől duzzadó szívek közt ő, a legtisztább, álljon fel bűnösül. Ha a Jób Istene engedi is ennyire keseríteni az igazat, de tűrheti-e a Názáreti Jézus, aki maga is csak ilyesformán állt közöttünk a farizeusok éjszakáján?

KISNÉ. Nem is bírta ki, szegény. Ahogy megjött, láttam, hogy vége van. Én itt apasztottam kínomban a gazsulyt, s ahogy bebotorkál, s rám néz, mintha egy más ember lett volna. Ez lett, látod, a híres Misztótfalusi Miklósból. Csakugyan jobb lett volna, ha egy vargának leszel a felesége. Ennyit mondott, s azon az éjjel megütötte a guta.

BETHLEN MIKLÓS. Bizony, semmi se mossa le rólunk, hogy mi öltük meg az irigységünkkel és közömbösségünkkel. De hát, ami még segítséget hozhat, nem fog elmaradni. Már ott a templomban is elfutott néhányunkat a szégyen; attól fogva meg, hogy az állapota kitudódott, a részvét általános. Ami az eklézsiával elintézhető, azt fogadom, elintézzük.

KISNÉ. Bethlen Miklós uram mindig kegyelmes volt hozzánk. Nem engedi a kenyeret az én árváim kezéből kicsavarni. Az asszony betolja Kis Miklóst. De ehon: már elkészült szegénykémmel az asszony. Az urához. Nem gondolta, kegyelmed, hogy ki lesz a vendég.

KIS MIKLÓS megindultan. Bethlen Miklós uram, Páriz Ferenc. Kegyelmed mindig… Kihúzza a bal kezét a takaró alól. Csak ezt tudom nyújtani. Elsírja magát.

BETHLEN MIKLÓS. Nagyon jó, nagyon áldott kéz az. Sok betűt, sok mintát fogott meg azzal kegyelmed a nemzet jobbulására.

KIS MIKLÓS kissé vontatottan. Amikor a télen Keresden voltunk, az is előkerült, hogy mibe halt bele a boldogult úr. Azt találom én mondani: ha a guta a bosszankodástól lenne, engem már rég meg kellett volna ütnie. Mire Szatmárnémeti Sámuel uram: még nem késő… Hát nem volt.

BETHLEN megfogja a szabad kezit. Mindent tudok. Ne kesergesse most magát az elmúltakkal, Kis Miklós uram. Azért jöttem, hogy ezután másképp lesz. Ez nemcsak a magam szava; a guberniumban is gondolkodtak kegyelmed felől.

KIS MIKLÓS. A guberniumban? Magasan van az. Egy ilyen kis legénynek jó, ha a puffanása fölhallik oda. A jóért könyörgő szava…

BETHLEN. Igazsága van kegyelmednek. Lám, a sok országos pör, beszállásolás engem is elvont attól, hogy kegyelmedet pártfogoljam. De ilyen az ember. A politika, mint a testi indulat, a szépművészetek meg, mint a lélek üdvössége. Az ember akkor gondol rá, amikor jóformán elveszti.

KIS MIKLÓS. Azt a kis üdvösséget, amit énbennem készített Erdélynek az Isten, nem jóformán, de egészen elvesztette.

PÁRIZ. Ne káromoljon, kegyelmed. Hiszen már ül, eszik, a szólása is megjött. Betolhatja magát az officinába; parancsolhat a legényeknek. Nem kell a kegyelmed mesterségében sem szekérre ülni, sem kardot fogni, sem az eke után járni.

BETHLEN. S amiért idáig szaladoznia kellett: az nekünk lesz dolgunk. Háza, mint valami papi ház, szabad lesz az adótól, beszállásolástól, azt az immunitást a mesterlegényekre is kiterjesztjük. Az egyházi tanácsnak lelkére kötöttem, hogy a betűk dolgával kegyelmedet többé ne háborgassák. Amit kiszakítottak: lássák, mit kezdenek vele, de ami itt van, abban ne kereskedjenek.

KISNÉ az urához, aki elmélázva ül. Hallja, mekkora pártfogónk támadt a méltóságos úrban. Ezután csakugyan könnyebben leszünk.

KIS MIKLÓS. Könnyebben.

BETHLEN MIKLÓS. S csak mondja meg, ami az elméjét terheli. Hadd vegyük le, aminek a levétele nem Istent illeti. Látom, gondolkozik.

KIS MIKLÓS. A Szatmárnémeti Sámuel uram mondásán gondolkozom. Egy nap százszor is eszembe jut.

KISNÉ. Egyre ilyenekkel rágja magát. Hogy én is emlékszem-e, ugye, hogy Sárospataki, az előttünk való tipográfus, csakis a papszékben ült. Meg hogy mutassam azt a tafotaszoknyát, amit menyecske koromban csináltatott. Hogy csakugyan drágább-e, mint ami nekem a magam s az uram vagyonára kijárt? Mert az én cifrálkodásomat is berágták tiszteletes uraimék szájába a papnék.

PÁRIZ FERENC Kis Miklóshoz. Előre kell nézni, Kis Miklós uram. Ne váljék sóbálványává a bántásoknak. Azokra a derék könyvekre gondoljon, amelyeket együtt fogunk készíteni.

KIS MIKLÓS. Csakhogy a lélek is érzi ám, merre kell őneki néznie. Amikor mint jókoros legényt a kegyelmed tanácsa útnak indított Belgiomba, minden azt kürtölte bennem: nézz, tanulj. Az idegen nyelv úgy ragadt hozzám, mint kutya gubancába a mácsonya. A betűmetszésből egy hónap alatt többet lestem el, mint más esztendőkön keresztül. Aztán, hogy egy kicsit megállapodtam, mintha a lelkem is eltelt volna. S akkor már nem azt mondta az a belső szó, hogy nézz, ragadj. Hanem: csinálj valami derék dolgot. Így csináltam meg az Aranyos Bibliát, s így kerültem haza.

PÁRIZ. S most mit mond az a szó? Hogy ilyen haszontalanságokon rágódjék?

KIS MIKLÓS. Most? Most: tűnődj. Be van falazva az én lelkem a jövőre, uraimék. Tudom, hogy van holnap és holnapután, s voltak boldogtalanok, akik tíz évig őrizték egy ilyen székben a szélütött holttestüket, de ha arra próbálom mereszteni a szemem, amerről a jövendő napok jönnek: elbágyad a lelkem – benne a fal… Míg a múltakban mintha minden bántást, hibát most kéne megemésztenem.

BETHLEN. Mi haszna abból a fájdalmon kívül. A műhely legalább elfoglalja.

KIS MIKLÓS. Hát az értés…? Tudja, Páriz Ferenc uram, hogy vagyok én az életemmel? Mint szintaxista korunkban, amikor a professzor felolvastatta velünk a mondatot. Mi el is olvastuk pontig; ott szépen leeresztettük a hangunk, s csak aztán kezdtük rakosgatni, illesztgetni a vocabulomokat. Pedig hát jóformán mindnyájan ismertük, de az egésznek az értelmét azt még azután kellett kiokoskodni.

BETHLEN MIKLÓS. Értem én ezt, Kis Miklós uram. Ahogy tanácskozásból tanácskozásba, civódásból civódásba esem, s ott könyöklök a sok gonosz, ostoba beszédben, néha bennem is leereszkedik az a fal. A legszívesebben elmennék valamelyik úttalan udvarházamba, gondolkodnék, hogy Leydában vagy Trajectumban voltam-e elébb, vagy hogy is hívták a hajót, ami Doverból a Csatornán átvitt. Akár ki se kelnék egy esztendeig a búsulásból, tünekedésből.

KIS MIKLÓS. De én nem a megtörténteken tűnődöm, mint akik a memorialékat írják. Én az Istennel birkózom, mint Jákob. Tudja, méltóságos uram, hogy én sohasem voltam teoretikus. Vasmíves voltam, ahogy uraimék mondták. Egy betű metszése jobban elfoglalkoztatott, mint a traktátusok, amiket a belgiomi doktorok írtak. Most mégis olyasmikben töröm az én meggyöngült fejem, amikkel egy Cartesiusnak vagy Coccejusnak is elege lett volna.

BETHLEN. Mondja csak: micsoda?

KIS MIKLÓS. A virtus, például. Az oskolákban mi mind a virtusokat nyaggattuk. Én kétszer jártam ki az osztályokat föl a szintaxisig, s mint rektor is ezt tanítottam Fogarason. Emlékszem, a virtus példáira, a római ifjak, a nagy statusférfiak, aztán a szentek virtusára. Hát énbennem megvolt ez a virtus. Nem nagy, fényes; csak ami egy hitvány kézművesembertől telik. De mégiscsak az. Mert nem virtus-e, hogy egy elhíresedett tipográfus, akinek a bőrét is kitömnék pénzzel s hatalommal, onnét a tipográfia paradicsomából eljöjjön ebbe az ablaktalan Erdélybe: egy ország mulasztását a maga szegénylegényi devotiójával megfoltozni, a parasztokat írni tanítani, a magyar műveltséget piszkos pelenkáiból kimosdatni. Az ember maga ismeri a szívét; én tudom, mi volt abban, amikor az én stempelyeimet Amstelodámban szekérre raktam. Nagyságod mondta: csináljunk egy új Hollandiát Erdélyből, s én a szekereimen tudtam az élesztőt, ami ezt a szomorú erdélyi tésztát holland kaláccsá keleszti. Ha ez nem virtus, hát mi? S mégis, mi lett belőle? Az egész Kolozsvárt, az egész Erdélyben nincs ember, akinek lejjebb kéne horgasztania a fejét, ha virtusról beszélnek. A vásári bormérő az ő lacikonyhájában Catónak érezheti magát, ha Tótfalusi Miklósra fordul a beszéd: vele nem követtettek eklézsiát.

PÁRIZ FERENC. Ez túlzás, Kis Miklós uram. Minek túlzásokkal kínoznunk magunkat, amikor a valóságban is van elég fájlalnivaló.

KIS MIKLÓS. Verték meg már kegyelmeteket? Engem még Misztótfalun egyszer az apám. Akkor is azt éreztem már: a verést, azt nem szabad túlélni. De ha még valami betyárok verik meg az embert! De egy gyülekezet. Ahol Isten avatja szentté a husángokat.

BETHLEN. Jézust is a gyülekezetben köpték le.

KIS MIKLÓS. Igen, tudom. Nem is a magam dolgáról beszélek én most, hanem a virtusról. Hogy van az, hogy az ember nem ismer rá a virtusra? Aki ábrázolva látta képen az oroszlánt: az ráismer a sivatagban. De a virtust, amelyet annyiféleképpen láttunk leábrázolva, azt nem ismerjük meg. Hisz igaz lehet, amit Bethlen Miklós uram meg Páriz Ferenc uram is mondott, hogy én angyalok dolgára adtam magam az angyalok türelme nélkül. Bennem is ott van a nehéz magyar vér; azt Hollandia se szelídítette meg. Arra azért, ami a szívemben volt, mint egyik rigó a másikra, mégiscsak rá kellett volna ismerniük az erdélyi szíveknek. Vagy csak csatos mente és boglár az erény az emberen, amibe az ocsmányságát dugja. Az erősebb lecibálja a gyengébbről, s maga pompázik benne a maradék előtt?

BETHLEN. A rigó füttye gyorsan terjed, az erény azonban lassú ének, Kis Miklós uram. Kegyelmed mondja, s talán csak egy szekulum múlva ér el az emberek fülébe.

PÁRIZ. Különösen itt Erdélyben, ahol a fül tompa s a levegő nehéz.

KIS. Akkor hát el is vész jobbára, mint erdőben a bátortalan hang. Ki tudja azt, nem egy szekulum, de harminc esztendő múlva is, hogy Kis Miklós ki volt? Mentségemet, amihez mint kárhozottnak is jogom volt, elszaggatták. Megmarad egy eklézsiarabló, országháborító, fennhéjázó tipográfus, aminek Németi Sámuel uramék megfestettek.

PÁRIZ. S a munkái? Az Aranyos Biblia?

KIS. Nyomtatnak különbet. Az én munkáim, Páriz Ferenc uram! Mik azok ahhoz képest, amikre képes lettem volna. Széphistóriák és Grizeldiszek: amire időm szakadt, s ökonómiám kényszerített. Ezek is ellenségeim mellett fognak csak vallani.

BETHLEN MIKLÓS. A maradék számba veszi: hol s milyen állapotban csinálta őket, s büszkébb lesz rájuk, mint Hollandia a maga Elzevirjére.

KIS. Ne a munkáimért vigasztaljanak engem; az emberségemért. A feleségéhez. Te, Zsuzsannám, szólj ki, hogy ne zuhuljanak annyira. Hogy az asszony kiment, az urakhoz. Nem akarom, hogy hallja. Ahhoz az előbbihez a virtusról. Hiszi-e, Bethlen Miklós uram, hogy én a két leánygyermekem ellen gondolkozom ebben az ülő koporsóban? Pedig úgy illene, hogy egy ilyen nyomorult apa, aki csak rövid időre kapott a haláltól szabadságot, azon gondolkozzék, amikor vele már hanyatt fordult a koporsó, s gyermekei mint árva lányok várják a kiházasíttatást. Hát én nem. Sőt sokszor épp azt gondolom: vegyék el tőlük a nyomdát is, ahogy a malmot is elvették. Hadd legyenek egészen koldusok. Hogy a község ujjal mutasson rájuk: ezek a rongyosok a Misztótfalusi árvái. Hadd legyen teljes, amit velem s a családommal tettek.

BETHLEN. Ne törje olyasmivel a szívünket, amit nem Erdély, de mi, a barátai sem hagyunk.

KIS MIKLÓS. Magamat vádolom én ezzel, hogy ilyen vagyok hozzájuk. Pedig mindenki tudja: sokféle szétszaggattatásomban is hű apjuk próbáltam lenni. De amióta így megaláztak: a hírem lett az én utolsó gyermekem. Az elmaradt könyveim, a magam nyomorult vérei, azok sem fájnak úgy, mint hogy ez az utolsó gyermekem ilyen mocskos, mindenki kapcája lett. Mit szól ehhez, Pápai Páriz Ferenc uram mint etikus.

PÁRIZ. Azt, hogy az ember igaz híre, valamint ítélete is Istennél van.

KIS MIKLÓS. S a földi hír hiúság. A katekizmusban én is így tanultam. De a földi hír nemcsak annyi ám, hogy a mákos kofák majd mit mondanak, ha a feleségem a piacon végigmegy. A jó hír: hozomány, privilégiomlevél arra, hogy jót tehessünk. Én, a műves, mondom, hogy egy ember legnehezebb munkái nem a könyvek, amelyeken a keze szennyét rajtahagyta, hanem a magával vívott órák, melyekben érdeke ellenére is a jóra állt rá.

PÁRIZ. Ki láthatja ezeket az órákat az Istenen kívül?

KIS MIKLÓS. S mit ér, hogyha csak ő látja? Nem gyöngyök azok, amiket az Isten a kincseskamrájában fölhalmozzon. Gabonaszemek inkább, amikkel az emberiséget kellene bevetnünk. Nem a mi könyveink csináltak volna Erdélyből Hollandiát, hanem az elterjesztett devotio. Ha az emberek elhiszik, amit nem a szekereimen, hanem a szívemben hoztam, s elkapják, mint ahogy a mirigyet elkapjuk egymástól.

BETHLEN. Csakhogy arra kisebb a hajlam, Kis Miklós uram.

KIS. Akkor meg minek mindez? Hogy az emberiség kínzókamrájává legyen a beléje tévedett jobbaknak? Hogy egy elfásult Isten tömjénként szívja a jajgatásunkat?

PÁRIZ. Ez káromlás, Kis Miklós uram.

KIS MIKLÓS. Ki tudja itt, hogy mikor káromkodik, mikor imádkozik. Sokszor azt gondolom, tán jó is, ha rossz hírem marad Erdélyben, s akik ma indulnak föl Leydába úgy, mint én húsz éve, azt gondolják: ezt a Kis Miklóst a gonoszságáért ütötte meg a guta. Máskor meg úgy érzem: elébük kell tolatnom magam az országútra, s az én példámmal őrizni őket, mint valami fenevadtól, szívük szép felbuzdulásától. Az lenne, Bethlen Miklós uram, az igazi búcsúoratio. „Boldogtalanok, ne higgyetek neki. A virtus csak belétek rágott beszéd, mellyel a farkas még bárányabbá teszi a bárányt, hogy könnyebben szaggassa szét.”

BETHLEN MIKLÓS föláll. Szerencsére nem kegyelmed fog szólani hozzájuk, hanem a példája, ahogy mi szemtanúk megőrizzük. Nem a szavai űznek el, Kis Miklós uram. A nemzeti rossz lelkiismeret áll belém itt a karosszéke mellett. Úgy érzem, nincs jussom itt állni, amíg valami könnyebbséget nem hozok a kegyelmed méltó sérelmére. Én kegyelmedtől most csak azt kérem, hogy éljen. Mi majd teszünk róla, hogy amennyire már lehet; kedvet is kapjon hozzá.

KIS MIKLÓS. A legnehezebbet kéri, nagyuram.

PÁRIZ Kist megöleli. Isten áldja meg, barátom uram. Én már megint írtam egy Paxot. A Test békéje meg a Lélek békéje után egy Pax sepulchrit. Majd felküldöm az enyedi vásárosokkal.

KIS MIKLÓS magára maradva. Pax sepulchri. A sír békéje. Miközben amazok kimennek. Már aki ott is békülni tud. Egy-két percig egyedül marad.

KISNÉ visszajön. Jóságos úr ez a gróf Bethlen Miklós. Bár a többi erdélyi urat is ezen a bordán szőtték volna. Elmenőben is csak szorongatta a kezem: Ne féljen, nem fognak szükséget látni… Odatoljam a helyére?

KIS MIKLÓS csak bólint.

KISNÉ miközben az urát az ablaknál elhelyezi. Ha csak azt véghezviszi, hogy szállással, adóval többet ne háborítsanak, meg hogy valami derék tanulókat kapjunk.

KIS MIKLÓS. Rossz cégére vagyok én ennek a mesterségnek. Amíg engemet el nem felejt Erdély, nem sok ifjú kap a tipográfusságon… Tisztán csúfság az ajánlgatásuk.

KISNÉ. Tán ne is ajánlgatnának?

KIS MIKLÓS. Holt lónak nem kell patkó.

KISNÉ. Én azért örülök neki. Azért vagyunk emberek, hogy amiben hibázunk, jóvátegyük. Odaül Kis Miklóssal szemközt, a hímzőrámájával.

KIS MIKLÓS hosszú gondolkodás után. Te, Zsuzsi, kérdeznék valamit, de igazán felelj.

KISNÉ. Ha okosat kérdez.

KIS MIKLÓS. Mért nem szerettél te engem?

KISNÉ. Ugye, mondom: már ez is. Ezt idáig nem mondta. Nincs elég bajunk? Ilyeneket talál ki mindkettőnk gyötrésére.

KIS MIKLÓS. Ne lobogj. Nem azt mondom, hogy a tisztességedben volt hiba. Ahhoz képest, hogy mire jutottál benn: szépen megbecsülted a házasságot.

KISNÉ. Csakhogy ezt belátja. Akkor mit vádol hát?

KIS MIKLÓS. Az emberi természeten gondolkozom: mi volt az, amitől a legjobb törekvésem is rosszra fordult? Aztán erről jutott eszembe, hogy te sem szerettél úgy, ahogy sok más, haszontalan embert a felesége. Mi volt az rajtam? Hogy egy kicsit korosforma voltam?

KISNÉ. Miket beszél! Mondja már: minek az ilyen beszéd? Egy kis öltögetés után. Talán, hogy olyan csendes ember volt. Egy csendes embert szeretni is csendesebben muszáj. Vannak olyan emberek, akik folyton pattognak, évődnek; az ember azt se tudja, mikor részegek, mikor vannak eszüknél. Az olyannak a felesége is bolondosabb.

KIS MIKLÓS. Csendes: ez igaz. Aki annyi betűt kimetsz, mint én: az csendes ember lesz. Az alma is csendben terem. Ami terem, az mind csendes. Az árvíz meg az égiháború: az zajos.

KISNÉ. Csakhogy kegyelmed egy kicsit kesernyés meg köves alma volt.

KIS. Elég baj volt az nekem. Nincs nagyobb keserűség, mint amikor hét-nyolc órát dolgozik az ember, s még mindig ott motoz benne valami, amivel a munkáját megfertőzték. Hollandiában, ott voltam én igazán csendes ember. Csak az a fényes üresség maradt belőlem, s abban a figyelem.

KISNÉ. Az ember aztán nem tudja, hogy rá haragszik-e vagy kire. Hogy olyan morc.

KIS. Inkább kiáltoztam volna? Aki elhúzódik, és magában eszi a bántást: azt nem sajnálni kell tehát, hanem megutálni.

KISNÉ. Az ember olyan, hogy a könnyebb életet szereti. Aki körül mindig félni meg bánkódni kell meg a leckét hallgatni: azt végre is megunják.

KIS. Értem. Akit a sors ver, azt az övéi is verik.

KISNÉ. A kegyelmed sorsa, higgye el, a természete volt.

KIS. Hogy fölfelé akartam menni, ahol minden lefelé ment?

KISNÉ. Igen makacs volt abban, amit föltett magában.

KIS. Véghezvittem volna-e különben, amit véghezvittem?

KISNÉ. Aztán az embereket is hamar megvetette.

KIS. Én? Volt-e nálam szelídebb? Nem magad hánytad, hogy mindenkivel olyan alázatos vagyok; még a fiatal akadémikusokat is magam elé engedtem a padban.

KISNÉ. Épp ez volt a rossz. Hogy egyik percben nagyon is alázatos volt. Aztán annál inkább zokon esett, amikor a hollandiai dolgait meg a targonca pénzt meg a florenci herceget hányni kezdte.

KIS. Én nem emlékeztettem volna, ha ők emlékeznek.

KISNÉ. Hogy emlékezzenek arra, amit senki sem látott. Ki tudja, hogy volt kegyelmednek Hollandiában?

KIS. Igaz se volt talán, ugye? Végül magad is azt hiszed: álmodtam.

KISNÉ. Azt nem mondtam.

KIS. Ide csábítják, s nemcsak a vagyonából, a jó híréből forgatják ki az embert, de még az emlékeiből is. A végin az is afféle vagy volt, vagy nem volt jószág lesz. Kitörve. És te sem vagy jobb náluk. Te is csak ezt a széket meg a bénaságomat látod. S azt akarod, hogy én se legyek több magamnak.

KISNÉ. No látja. Kicsalja az emberekből a szót, aztán megbántódik. Legyen már nyugodtan: mert megint baja talál lenni. Aki ilyen közel volt a halálhoz, mint kegyelmed, annak békességben kell tartania magát. Örüljön, hogy az emberek is békességgel vannak iránta, utánajárnak; meg szeretnék engesztelni.

KIS. Éget engemet az engesztelésük.

KISNÉ. Innét, ebből a székből is az egész világgal akar háborúzni?

KIS. De meg a túlvilágon sem alszik el az én kínom ez ellen a nemzet ellen. A lelkemnek kéne szétesnie, ahogy a testem szétesik majd, hogy azt, amit tettek velem, elfelejtsem.

Függöny