Nyitóoldal


Cseresnyés (1939)


SZEREPLŐK
CSERESNYÉS MIHÁLY
ANNA, a felesége
MARGIT, KLÁRA, TINKA, a leányai
VÖLGYI RUDOLF, egyetemi tanársegéd
FRICI, diák
PALI, zsellérfiú
PÓR PÉTER, kubikos
BOGNÁR, kertész
SINKA, nyomdász
A LAKATOS


ELSŐ FELVONÁS

Cseresnyésék farmja az Alföldön. Késő délután. A színtér kis, tört kaviccsal felhintett négyszög a munkások barakkja s az üvegház között. A nézőtérrel szemben magas karókra futtatott szőlősor akasztja meg fényes, zöld csipkeként a tekintetet. A szőlősor mögött út, azon túl egy második futtatott szőlősor, de ez már közös vászonra festve az enyhén emelkedő háttér lombjaival. A két szőlősor közti útról az ide-oda járók ruhája át-átvillog, középen egy helyütt rés van a tőkék közt; ott le lehet lépni a tisztásra. A munkások barakkja a szín jobb oldalán. Hosszában hátrafut, kissé a közép felé. Alacsony épület, tavasztól őszig lakják. Betonoszlopok közt egy-egy szabadba nyíló ajtó; az első ajtó még az elülső szőlősor előtt van, a második már a szőlős úttal szemben, a következőket elfödi a háttér növényzete. E mögé tűnik el a szélső szőlőkaró és a barakk közt hagyott utacska is. A két elülső ajtó közt sütkérező fügebokor; a szabad falat mézelő virágok futják be. A kátránypapíros tetőn egy diófa egyetlen ága tolakodik át. Baloldalt a színbe kissé benyomuló, magas üvegház, a falán cseréppel megrakott polcok derengenek át. A szín elülső bal sarkában egy zöld dézsában kiállított, nagy leanderfa, amögött is be lehet a színre lépni. A színnek a szőlősor elé eső része elég keskeny s alacsony. Nem tág, szabad angolkerti tisztás; hanem kicsiny bekukkantó egy zsúfolt, jól kihasznált kertgazdaságba. Amikor a függöny felmegy, csak Frici van a színen. Mint a telep minden férfilakóján, rajta is egy tolózárral nyíló vászon „mackó” van, olyanféle, mint a sportolók melegedő ruhája, csak nem kék, hanem fehér. A karján rafia, a szőlőt kötözgeti. Az elülső barakkajtó félig nyitva. Klára fodros, hosszú fehér ruhában jön a szőlős úton. Szőke, gyümölcshúsú, bájában egy árnyalat esetlenség. A tőkék résein lép le a tisztásra, karján kis csomag.

KLÁRA Fricihez. Elkéstem? Már kiment az állomásra?

FRICI visszafordul, mosolyogva. Pali? Bekiált az ajtón. Hé, földész.

PALI a barakkból. Mi az, diák?

FRICI. Elutaztál már?

PALI. Én el; csak a hangom maradt itt, kísértetnek.

FRICI. Vastag kísértet lesz. Klárához. Már egy órája öltözködik; elszokott négy hónap alatt a mándlijától.

Pali amolyan zsellérhez illő fél paraszt-, fél proletárruhában lép ki a barakkból; karján a levetett fehér mackó, Klárára néz.

PALI. Á, azt hittem, egyedül vagy.

FRICI a mackóra. Hozod a bőrödet? Klárához, Palira mutatva. Látja, ilyen feketék leszünk, ha magukat itt hagyjuk.

KLÁRA átvéve az odanyújtott mackót. Hát csakugyan beszolgáltatja?

PALI. Mit tegyek, anyám megint írt. Amúgy is rossz betűi vannak, de most még el is áztatta őket. Azzal biztat, hogy a bátyám még aratásra sem lesz kinn a kórházból.

KLÁRA összehajtja a mackót. Sajnál legalább bennünket?

PALI megindultan. Gondolhatja a kisasszony.

KLÁRA. Már megint a kisasszony.

PALI. Ezzel az ancúggal a Klárikázást is levetettem.

KLÁRA. A bátyja meggyógyul, és újból fölveheti.

PALI. Én már alig, hacsak Szent Péter evvel nem fogad a ruhatárban.

FRICI. Ez az ember olyan kontyor, mintha nem is az anyja híná, hanem a felesége.

KLÁRA átadja a katonaládát cipelő Palinak a csomagot. Anyám küldi útravalónak.

PALI utánanyúl. Köszönöm, kár volt arra a kis útra.

KLÁRA mialatt hátraviszi s egy másik ajtón bedobja a mackót. Ne beszéljen. Ha az ember bánatos, olyan mélákat tud falni.

Cseresnyés Mihály, utána Margit a virágházból.

CSERESNYÉS MIHÁLY visszaszól a lányának. Azt az ötven cserép begóniát el ne felejtsd.

MARGIT éppoly mackóban, mint az apja, karcsúbb és szebb, de halványabb és hidegebb is a húgánál. Magam viszem be reggel a homokfutón.

MIHÁLY a ládáját önkéntelenül megemelő Palihoz. Egy láda meg egy ember… Amint látom, megmásíthatatlan.

PALI. Bár másíthatnám, Cseresnyés úr… Igazán nem is tudom, hogy köszönjem meg. Többet tanultam itt márciustól, mint egész életemben… Talán nem is jó, ha egy szegény ember ilyen nagy ablakot kap a fejében a sötétségre.

MIHÁLY. Mért ne volna jó! A fény: fény. Kezdetben vakít, de szokd meg, és vezet.

PALI. Én attól félek, a vakulásnál maradok. Nem volt, Cseresnyés úr, a mi falunkban. Ott nincs gyümölcs, csak sár.

MIHÁLY. Majd küldünk oltóvesszőt. Aztán a sár se rossz anyag. Megrázza Pali két vállát. Ádámot is abból gyúrták.

PALI. De Isten kellett hozzá. Örülök, ha magammal megbírok.

MIHÁLY. Magadal is csak úgy bírhatsz – ha másokkal birkózol. Ismered a batyus zsidó végrendeletét. – Neked, fiam, Torontált, neked Bácskát, neked Temest: házaljátok össze. Én is neked hagyom a szülőfalud.

PALI. Hát majd iparkodom. Margithoz. Válaszolgat majd nekem is, Margitka, mint a többieknek?

MARGIT. Hogyne. S maga írjon a többiek helyett is… Elég sok hallgat el mostanában.

FRICI. Hja, a mozgalom. Meg kell az országot váltani, s aki egy röpiratot ki tud betűzni, mért ne szerezhetne maga is tízet. Pál is csak addig lesz ilyen szerény, ameddig a vicinálisra föl nem ül. Amikorra Kecskemétre beér, fölülrázódik benne a megváltó. A falujuk végén pedig már fölfogadja a kanászt, hogy a bevonulása elé kürtöljön… Tu, tu: megérkezett a szociális megváltás: lyuk a markán, köd az iszákjában.

PALI oldalba löki. Menj a fenébe.

MIHÁLY nevet és elkomolyodik. Erre is volt eset. De a bolondságok ideje elmúlik, s a megpróbáltatásé itt marad. Palihoz. Ha ismersz olyat a falubelijeid közt vagy a szomszéd falukban, egy katonatársadat esetleg, akinek kedve van ide közénk jönni…

PALI. Lesz bizonyosan… Majd gondolkozom rajt.

MARGIT karórájára néz. De nem most. Mert a vonat nem búcsúzkodik.

MIHÁLY. Csakugyan. Palihoz. Itt van mindened? Fricihez. Margithoz. Kikísérjük a legényt.

FRICI. Jó, összehívom a többieket is. El a barakkok előtt; hátrafelé, a színfalak mögül kiáltoz. Hé, Bognár, bátyuskák, gyertek. Kikísérjük az ifjú kulákot.

PALI visszafordul a nyitott barakkajtóhoz. Te itt maradsz, Péter?

PÉTER kijön az ajtóig. Én itt.

PALI kezet ad. Hát akkor, isten áldjon.

PÉTER mogorván megrázza. Téged is – tetézve. A kis csapat elhúzódik, csak Klára marad egy pillanatra vissza.

KLÁRA. Miért nem jön?

PÉTER. Vannak elegen… Nyoszolyója se lesz több.

KLÁRA. Úgy el van szontyolodva szegény.

PÉTER. Hogyne volna. Kiűzik  a paradicsomból, s még egy Évát sem vihet magával.

KLÁRA. Ő nem olyan évás.

PÉTER. S ki az? Hirtelen végigméri Klárát, s közelebb lép hozzá. Vár valakit?

KLÁRA. Mért várok?

PÉTER. Hogy ebben a ruhában van. Három napja.

KLÁRA Péter kék ingjére mutat. Maga sincs mackóban.

PÉTER. De én mert nem bírom hordani. Mert gyűlölöm ezt a vászonba szabott hazugságot. A gazda, a lányai, a diákok, a napszámosok… Mind egyforma fehérben, mintha ugyanannak az égnek az angyalai volnának. S nekem csak a szemükbe kell néznem, hogy lássam a mérföldeket.

KLÁRA szelíden, szomorún. Nem szégyelli magát , Péter… A munkaruha: hazugság, a selyemruha: árulás. Mindenhogy haragszik rám.

PÉTER. Mindenhogy.

KLÁRA belekarol. Jöjjön inkább velünk az állomásra.

PÉTER néhány lépést tesz, aztán kifejti magát. Nem… Azt hiszi, ha a könyököm megfogja… Hogy bíznak a delejükben!

KLÁRA indulatosan. Pfuj… maradjon hát.

Elfut a többiek után, Péter egy pillanatig megrettenten áll, olyan mozdulatot tesz, mint aki utánasiet megkérlelni, aztán vállat von, s visszahúzódik az odújába. Egy fél perc csönd, csak a szőlőlevél rezeg fényesen még az üres színen átlebbenő szélben. Aztán siető léptek, egy babos ruha s egy szürke nyári zakó tűnik át a szőlős útról a levélzeten. Anna asszony hozza a vendéget.

ANNA még a szőlő mögül. A lányom meg lesz lepve.

RUDI. Már nem is várt, ugye? Persze, hisz tegnapelőttre jelentettem be magam. Sajnos a kongresszus.

ANNA kilépve a tisztásra. Bejelentette magát?

RUDI. Igen, írtam. Nem szólt róla?… Akkor, persze, a háziasszony van meglepve.

ANNA. Ó, egyáltalán nem. Mi nem rémülünk el olyan hamar a vendégektől. Nálunk a munkás is vendég, s a vendégnek is dolgoznia kell.

RUDI. Nagyon szívesen.

ANNA. Maga az a híres növényorvos?

RUDI. Igen, növénykórtanból akarok habilitálni.

ANNA. A lányom sokat lelkesedett magáért.

RUDI. De mégis furcsa, hogy a jövetelemről nem szólt. Magam dobtam be a levelet.

ANNA. Ő ilyen. Aminek örül, vagy ami bántja, azt rest kimondani.

RUDI. Igen. Olyan magába vonult, mint egy növény. Meglátszik, hogy kertben nőtt föl.

ANNA. Egy kicsit szögletes.

RUDI. De nagyon kedves; kitűnt hallgatónőink közül…

ANNA. Csak azt tudnám, hol van… A tőkék közé kiált. Klára!…

RUDI. Talán az üvegházban? Az üvegházra mutat. Az új üvegház, ugye?

ANNA. Dicsekedett vele?

RUDI nevetve. Hogyne. Ez volt az utóbbi időben a büszkeségünk. S a nyomda hova kerül? Ide, a barakkba vagy föl, a téli házba?

ANNA. A kézinyomda? Én igazán nem is tudom. Erről is hallott?

RUDI. Úgy járkálok itt, mint a magamén. Az atyafitól is csak úgy tudakoltam: „Hé, öregem, ugye, az ott a Cseresnyés?”

ANNA. Mije is lehet egy Cseresnyés Mihálynak, ha nem cseresnyése? Átszállt a nevünk a földre, mint  a honfoglalóké.

RUDI benéz az üvegházba. Klára kisasszony azonban itt sem nyílik. Egyáltalán: mintha a fák száműzték volna innen az embereket.

ANNA. Én sem értem: mintha csak egyedül akarnának hagyni bennünket.

RUDI. Nem kifogásolom sem a helyet, sem a társaságot.

ANNA. Jó, jó, de én azért utánuk nézek. Bekiált az ajtón. Van itt valaki? De hogy Péter nem felel, továbbmegy, hátra, néhány „Klára”, „fiúk” kiáltással, Rudi egy-két lépést utánamegy, azután megáll a szőlősornál, s azon át követi a tekintetével, háttal a színpadnak.

TINKA az üvegház és a leander közt lép ki; kurta piros ruha, karján nedvesen összecsavart fürdőruha. Amikor észreveszi a szőlőnél a szürke zakót, néhány lopakodó lépést tesz, s a labdává gyűrt fürdőruhával nyakon dobja. Amikor Rudi visszafordul, csibészes megrettenéssel menekülne, de csak a leanderig jut vissza, s összehúzott nyakkal nevet a kárvallotra. Sssz… azt hittem, a körorvos… Ugyanilyen homokszínű zakója van.

RUDI letörülve arcáról a vizet. S a körorvos itt szokott mosakodni? Ámbár… Kiteregeti az apró és vékony fürdőruhát, de úgy, hogy fordítva lógatja a levegőben. Ez pedig micsoda?

TINKA a leanderhez lapul, csak az ujjával mutatja, hogy megfordítani.

RUDI megfordítja. Ahá, értem. Ez a két mandzsetta a nadrág, ez a fonál egy vállpánt s ezek a tányérkák? Megnézi Tinkát. Miféle ezüstdióból húzta ezt ki, s ki az a Hüvelyk Ilona, akire ez rámegy?

TINKA a fürdőruha után kap. Maga, úgy látszik, Mecklenburgból jön?

RUDI Én nem… Hacsak az őseim nem. Odalép és bemutatkozik. Völgyi Rudolf.

TINKA. A fadoktor. Mindjárt gondoltam.

RUDI. Miről?

TINKA. Klára mondta, hogy nagy szája és széles válla van. Klára lustább hanghordozását utánozza. „Tudod, nem lehet szépnek mondani: az álla is olyan erős, de olyan megnyerő.”

RUDI. Maga pedig Tinka, ha nem csalódom.

TINKA. Honnét gondolja?

RUDI ő is Klárát utánozza. „Mert, tudja, ő olyan szemtelen, amilyen kicsiny.”

TINKA a fürdőruhát fölemelve. Nem fél, hogy újból megdobom?

RUDI tréfásan elhúzva a fejét. Azzal csak a körorvos örökébe lépnék. Az előbb csak bitoroltam.

ANNA a szőlősor lejáróján jön vissza. Mégsem magát akarták elrémíteni velem. Egyik munkásunkat kísérték ki az állomásra. Kilépve észreveszi a hangra visszaforduló fiatalokat, akiken még meglátszik a dévajkodás nyoma. Katinka leányom, úgy látom, bemutatkozott már.

RUDI. Igen – a névjegye kissé nyirkos volt, különben bűbájos.

ANNA nem érti, de azért gyöngéden hátba löki Tinkát. Megint valami kajlaság. A hátba lökés után a keze Tinka vállán marad. Ő ezen a komoly helyen a komolytalanság.

RUDI. Ha a hangsúlynak hihetek, nincs párt nélkül.

ANNA. Miféle hangsúlynak?

RUDI. Amit a „komoly helyre” tett s amit a „komolytalanságra”.

ANNA leül a virágház és szőlőlugas közé eső öntözőpadra. Úgy érti, hogy a „komolytalanságot” melegebben mondtam, mint a „komoly helyet”?

TINKA lerak egy cserepet, s az anyja mellé gunyorodik. Úgy érti, hogy a kedvenced vagyok. S ez igaz. Anya engem szeret, s a nővéreimet dicséri. Apu Klárát szereti, s Margitot dicséri. Engem nem dicsér senki sem. Ezért van a legjobb dolgom. Belecirókál az anyja arcába. Akit a felnőttek be tudnak csapni, azt megdicsérik.

RUDI. S akivel nem bírnak, azt imádják.

TINKA. Vagy legalábbis élni hagyják.

RUDI. Eszerint a legidősebb Cseresnyés nővérnek van a legrosszabb dolga.

TINKA. Margit? Ő nem számít, ő tökéletes. Ha engem tízszer megszűrnének, s három életen át lennék apáca, s még kettőn osztrák főhercegnő: nem tudnék olyan tökéletes lenni, mint ő.

RUDI. De magát egyszer is kár volna megszűrni. Mekkora lenne akkor a fürdőruhája?

TINKA az előbb leszakított leandervirággal megdobja. Maga visszaél azzal, hogy homokszürke zakója van.

Észrevehetően sötétedik; a szellő megint átborzol a lugason; messziről az állomásról érkezők dalolása hallatszik.

TINKA fölugrik az anyja mellől, s a szőlőkarók közt kinéz. Jönnek már. Frici, az édes, a hangjából csinál madárijesztőt.

ANNA behúzódva a horgolt nyári kendőjébe, Rudihoz. Féreértette a hangsúlyomat. Én szeretem most már a Cseresnyésünket, s az uram álmaiba is beleszerettem. Mielőtt idejöttünk: éveken át harcoltunk. De tudja, milyen idealista egy férfi, a szívét köti egy gondolathoz. Nem volt más választás, mint megölni vagy meghódolni neki. S végül is – körültekint – egész szép, nem?

RUDI utánozza a sóhajt. Szép… hogyne. De sosem hittem, hogy egy magas é ilyen mélyet tudjon sóhajtani. Az előbb az a sok „o” meg „á” – a komolytalanságban csupa csengettyű volt hozzá képest.

ANNA. Hát igen… Ő és én titkos szövetségesek vagyunk.

TINKA bekiált a fák közé. Helló, még egy kicsit abból az indulóból.

ANNA. Mégiscsak a kedély a legnagyobb vérrokonság.

RUDI. Igen… Pedig a férje olyan szépen indult; ha jól tudom, képviselő is volt már… Olvastam egypár politikai tanulmányát.

ANNA. Tudni sem akar róluk…

RUDI. Pedig épp most… a nagy reformok előestéjén megint időszerűek… Rá kell venni őt, hogy visszatérjen. Magának és a lányainak is jobb volna.

ANNA. Pszt… eszébe se jusson. Ha nem akar haragot.

Mihály, Klára és Margit jönnek a vasútról. Klára cirmosan az apja oldalára dőlve, Margit külön, a szőlős útra kikanyarodva.

KLÁRA az apjához. S csakugyan az én rajzaim lesznek az évkönyvben?

MIHÁLY. Te vagy a szakember. Virágok: a te köröd.

KLÁRA. No meg a sajtóhibák… Meglátod, minden hibát kigyomlálok. Nevetve a lustaságán. Ehhez nem kell akkorát hajolni. A kézi szedést is meg fogom tanulni; Pétertől kapok kék zubbonyt hozzá… Észreveszi a pad körül állókat; elpirul és legyökerezik.… Óóó.

RUDI mosolyogva elé áll. Látja, aki vendégeket hív, és nem mondja meg a papának. Most hogy dug el gyorsan?

KLÁRA zavartan. Miért dugnám? Én igazán megmondtam volna. Csak attól tartottam, hogy becsap, s Tinkáék kicsúfolnak… Itt mindenki örül. Az apjához. Völgyi tanársegéd úr, akiről beszéltem.

MIHÁLY mosolyogva, de hideg, vizsgáztató pillantással. Beszéltél? Áradoztál… Hálás vagyok, hogy megtartotta őt ott fönn. Amikor föladtuk, azt vártam, hogy az első vonattal visszaszökik.

RUDI. Annyira apás? Margithoz lép. Margit, ugye? A húga úgy írja le, mint egy nemtőt: a farm géniusza.

MARGIT. A húgom leírásai érzelmesek és pontatlanok.

RUDI. Ez nem igaz.

MARGIT kissé ingerülten a tréfára. Amit magáról adott, az volt. Máig sem tudom, mi is hát: növénypatológus, országboldogító vagy nőcsábász.

KLÁRA. De Margit.

RUDI. Hagyja csak: én legszívesebben mind a három lennék. Margithoz. S most azért vizsgál ily hideg nemtőpillantással, hogy eldöntse, melyik legyek? Tinkához. Előbb panaszkodtunk a tökéletességére, mondja el értem a tökéletlenek imáját.

TINKA. Jaj, azt csak magamért. Apa szemében ott látom az elmulasztott görög rendhagyókat.

MIHÁLY. S én a te karodon – megböki a fürdőruhát – az összes fejeseket, pillangózást és vízi bukfenceket.

ANNA. Mért haragszol azért az uszodáért?

MIHÁLY kissé kurtán. Nem szeretem, ha a lányaim idegen elemben úsznak. Egy pillanat csönd, a szőlőlevél most már fény nélkül rezdül meg.

RUDI szétnéz, s hogy más tárgyat kezdjen. Hanem a birtoka szakszemmel is gyönyörű, Cseresnyés úr! Hány hold?

MIHÁLY. Húsz.

RUDI. S csupa egészséges fiatal fa. A nagyságos asszony azzal fenyegetett, hogy itt a vendéget megdolgoztatják. A növényorvos azonban szerencsés: neki itt jó dolga van.

MIHÁLY. Ne higgye: beállt az almamoly, s a szokott arzénes szerek csődöt mondtak. Úgy látszik, több nemzedék pusztít.

RUDI. Igen? Akkor hát mégis megkeresem a vacsorám. Odakint egy új eljárást láttam.

MIHÁLY. Igen? A lány említette, hogy Németországban járt tanulmányúton… Boldog ország, amelyben mindig marad néhány ember, aki az oszk nyelv maradványait rágja, s almamolyt irt… Önt, persze, a szakja vitte ki?

RUDI. Igen… De vissza mást is hoztam.

MIHÁLY. Tudom, a korszellemet. Egy pillanatra elhallgatnak.

RUDI. Mi egy gyufaskatulyában lakunk, meg kell ismerni a szivardobozt. Ma a nagy népek az igazi mesterek. A nagy tömeg adja a nagy embert, a nagy ember szabja rá a nagy tömegre a nagy szervezetet. Ki kell menni oda, hogy az igazi lehetőségekről és az igazi feladatokról fogalmunk legyen. Mi voltam én idáig? Féreg a tormában, tudós a szakjában. Mint afféle szegény gyerek, boldog, hogy a tudomány kinyitotta egy celláját, s a linnéi nevek betessékeltek: tessék beljebb, Völgyi tudós úr. Odakinn nyílt ki a szemem. Az életnek is van rendszertana: nemcsak a gombáknak. S aki ezt hozhatja haza a maga elmaradt hazájának… Tessék elgondolni, micsoda agrárszervezetek…

MIHÁLY kurtán. Nem hiszek bennük. Semmiféle szervezetben. A szervezetek addig mutatnak, amíg vannak egyének, akik a szervezet ellenére is elvégzik, amit el kell végezni. De a szervezet csak egy nagy halandzsa. Óriási köpülő, aminek a falain elkenődik a vaj. Szervezetre Dzsingisz kánnak van szüksége: aki a másét akarja felprédálni. Az alkotáshoz nem szervezetek kellenek, hanem alkotók…

RUDI. Merész elv, épp ma, amikor minden az ellenkezőt bizonyítja.

MIHÁLY. Még nem értük meg a végét, Völgyi úr. A tankok és rubrikás papírok dagálya lefut, és megmaradnak a derék emberek. Nézzen csak szét a mi húszholdas országunkban. A mustármagban is vannak lehetőségek.

ANNA. Vigyázzon, tanársegéd úr – az uram nagy térítő.

RUDI. Ő engem – én őt. Bonifácai leszünk egymásnak.

MARGIT közelebb lép hozzá, gúnyosan. Apának, maga?

RUDI ugyanúgy. Ha a Szentlélek küldi, az egér is téríthet oroszlánt.

MARGIT. Szeretném látni, hogy kezd hozzá az egér.

RUDI. Megkoccantja a hordót!

MARGIT. Melyik hordót?

RUDI. A Diogenészét… Vagy mi más ez a Cseresnyés, mint egy szép Diogenész-hordó: a dongája gyümölcs, az abroncsai inda, de azért csak búvóhely. Egy kiváló ember búvóhelye a kötelesség elől.

KLÁRA Margithoz. Rudi ismeri apa fiatalkori tanulmányait.

MARGIT. Kiváló vagy nem kiváló: most az a kérdés, hogy szökött-e.

MIHÁLY Rudihoz. Óvakodjék a lányomtól; a hit dolgaiban: inkvizítor.

RUDI. Megmaradok a hordónál. Van benne: egy apa, három lány, néhány diák, néhány kertész, iparos, földmunkás, a növények minden nemei, de csak hordó – a Diogenidák hordaja. Patetikusan. Forr a világ bús tengere, s maguk itt bújócskáznak.

MARGIT. Tudja, hogy hívják a bibliában azt a hordót, amelyben minden van s még egy forró tenger is alatta?

RUDI. Hogy?

MARGIT. Noé bárkájának.

RUDI. S ez az? Kissé gúnyosan. Ahá, értem, egy új világ, amikorra mi a régit összerontjuk.

MARGIT mereven ránéz. Pontosan. Kínos csönd.

MIHÁLY mint aki el akarja ütni, az üvegházhoz megy, és betaszítja az ajtót, visszafordulóban. Kár szimbólumokat keverni a mi dolgunkba. Egy ember, aki az úri pályákon elakadt, a homokba vetette gyökerét, s öt szájnak csinált egy farmot. Itt dolgozik, s dolgoztatja a családját, mint ahogy más bukott emberek is megtették már. Hogy a munkásait kissé megválogatja, s a bér egy részét mulatságban és tanításban fizeti ki: ez még üzlet is lehet… Megáll Völgyi előtt, és fölényesen rámosolyog. Ennyi az egész; mi van itt megérteni való?

ANNA még mindig a padról. Mért mondod, hogy ennyi? Nagyon jó tudjuk, hogy nem ennyi.

MIHÁLY. Aki nem hisz, annak ennyi. Ez az ésszerű keret, a világnak ezt kell elfogadnia, mint dióból a csonthéjat. A béle azé, aki megérdemli.

RUDI. Tinka szerint elég nagy fogaim vannak a dióhoz, s ha nem töröm fel, hát nem akarom. Mert én hiszek – de nem Cseresnyésben, hanem Cseresnyés Mihályban…

MARGIT. Szirénhit. Beénekel a pártba.

KLÁRA megrántja a nővérét, s könyörögve pillant rá.

RUDI. Legalábbis vissza az életbe… Ha e kert gazdája csakugyan egy elakadt ember volna, aki nem tehet okosabbat, mint hogy retket nevel… De aki harmincéves korában képviselő volt, s olyan műveket írt, mint Cseresnyés Mihály…

MIHÁLY. Épp azért akadtam el, mert képviselő lettem. Beleláttam az ország eresztékeibe.

RUDI. Az idealizmus katzenjammere. S most épp az eresztékeket kell szétvetni s újrailleszteni.

MIHÁLY. Nem hiszek a szétvetőkben – sem az újraillesztőkben. Megfogja a Völgyi karját s csendesebben. Nézze, Völgyi úr, a börzén is ki árszökésre játszik, ki süllyedőre – ahogy a szimata súgja. Hát én is szétszimatoltam – nem most, hisz épp nyolc éve tettem le a mandátumot… s mialatt önök szétvetnek és illesztenek… Nem folytatja. Nem gondolja, hogy egy nemzetben mindenféle embernek kell lenni? Olyannak is, aki a katasztrófára készül…

RUDI. Kuvikokra?… Nem, ezt nem gondoltam…

MIHÁLY. Nem kuvikokra… Nevelőre. Aki a megpróbáltatás számára csinál lelkeket.

RUDI. Szőlőmunkásokból és mezei bölcsészekből?

MIHÁLY. Amiből lehet… Én nem most, épp nyolc éve… amikor a mandátumot letettem… Egyszóval én már akkor úgy éreztem, hogy ennyi bűnre és zavarra egy nagy megpróbáltatást fog mérni a sors, melyben minden szervezet, eszme, szónoklat elzsibbad… csak a lelkek ellenállása, a felkészült hűség… Elfullad, s kissé el is szégyelli magát.

RUDI fölháborodva. De bocsánat: nyolc éven át készülni arra, ami nem jött el, s reméljük, nem is fog eljönni… egy rémlátásért. S egy egész családot, fiatal lányokat…

MIHÁLY gúnyosan. Az emberek nem most készültek először el nem jött dolgokra. Az őskeresztények a világ végének éltek, s tán épp azért nem lett a világnak vége. S ha csakugyan rémlátók vagyunk, amit a rémlátás kisajtol belőlünk, rossz cementje lesz-e az építkezésnek?

RUDI kelletlenül. Értem, értem… Szóval, ez afféle misszionárius iskola. S szabad tudnom, milyen tárgyakat tanulnak a fehér mackós novíciusok…

MIHÁLY. Fát oltani, költőket olvasni.

RUDI nevet. S hogy lesz ebből politika?

MIHÁLY. Ez az, amihez kegyelem kell, ezt megérteni… Sajnos, az almamolyos fáimhoz már nem citálhatom oda: estébe okoskodtuk magunk. Margithoz. Frici sem tudom, bírt-e a méhekkel; egy raj reggel óta kinn lóg a diófán. Elmegy a virágház mellett.

ANNA fölkel. Mi is nézzünk a vacsora után. Völgyihez. Látja, megmondtam: itt falak vannak, s azokat nem nyitják az érvek.

RUDI. De ez borzasztó… Három fiatal lány s egy rögeszme karjában…

KLÁRA érzékeny. Hogy mondhat ilyet: apának nincsenek rögeszméi.

MARGIT szigorúan az anyjára nézve. S köztünk nincs olyan, aki panaszkodna.

ANNA Tinkába karol s a szőlős út felé. Nem. Cseresnyésben nem panaszkodnak.

TINKA megfogja Völgyi karját. Jöjjön, ellenszerbácsi. Ha tudom, hogy maga is ilyen prófétaféle, nem csapom nyakon a fürdőruhámmal.

RUDI elneveti magát. Unalmas voltam?

TINKA. Mint egy mákdaráló. Maga után húzza a szőlősorra. Klári, mit adsz, ha kigyógyítom a vendégedet?

MARGIT a visszamaradt Klárához. Ezt az embert kár volt idehozni. A barakkhoz megy, és bekiált. Van itt valaki? Maga, Péter – és sötétben. Gyorsan, vacsorázni. Elmegy a barakk előtti ösvényen, hátra. Frici, vacsora.

PÉTER kitámolyog; a szín elülső része egész sötét már; odafönn a hátsó szőlősoron a lebukó nap piros pászmája. – Tinka az anyjáról leszakadva Rudihoz.

TINKA. Várjon csak, fadoktor – a fürdőruhám száradni szeretne. Földobja két karó fölött a drótra. Nem hoz ez valami gombát a szőlőre?

RUDI. Nem – de a hold felszíhatja onnan. Nevetve húzza tovább a ház felé.

PÉTER Klárához lép. Erre várt?

KLÁRA a kacarászók után néz, ahonnét egy „Klári” kiáltás is hallik, s hirtelen elrántja magát. Hagyjon. Jó? A többiek után siet.

Függöny



MÁSODIK FELVONÁS

A kőház előtt. Előreugró terasz s egy szobaszélességnyi házfal; széles, egybefoglalt ablakokkal. A terasz a szín bal felét foglalja el. Előtte alig egylépésnyi hely marad a magas párkány alatt, erre lehet a színfalak mögé menni. A terasz fölött, a tetejét tartó két betonoszlopon futórózsa, mely a párkányt is beindázza. Elölről szabad belátás; bal felé azonban egy nagy, egy darab sárga vászonfüggöny van lebocsátva. Ez a reggeli naptól átsárguló felület a színpad a bal oldali határa. A teraszról hátul üvegajtó a hall felé; jobbra egy kisebb ajtó Cseresnyés dolgozószobájába. A teraszon fonott bútor, az asztalon elpusztított reggeli; egy csésze s mellette a cipó még érintetlen. A dolgozó homlokzata két-két és fél méterrel hátrább van a terasz elülső párkányánál. Amikor az ablak kinyílik, egy könyvekkel megrakott, rendetlen íróasztalra látni. A szoba alatt a tér jobb sarkában asztal, pad, egy tuskó s egy zsámolyféle; a fölébük boruló juharfa a szín jobb oldali lezárója. A teraszról néhány lépcsőfok visz le a szoba alatti térre. A futórózsa a szoba alatti falra is bocsát indát, de gyérebbet és száradó virággal. A szín csak olyan magas, mint a terasz teteje. Amikor a függöny felgördül, a terasz üres; csak a poharak és kanalak szikráznak rajta; a diófa alatt azonban hatan is ülnek: Mihály, Margit, Péter, Frici és két farmbeli: egy iparos- és egy kertészlegény. Ki a padon, ki zsámolyon, tőkéken. Péter a diófának támaszkodik, ő most is kék zubbonyban van. A kertészlegényen csak fehér nadrág és kicsapott ing. Margit előtt papír, az „Évkönyv” terve; úgy tartja, hogy Mihály és Frici is belenézhessen.

MIHÁLY. Hát ilyesforma lesz ez az „Évkönyv”. Jeligét talált-e valaki?

A LAKATOS habozva megszólal. Ha ki nem nevetnek: én igen.

FRICI. De nehogy magad légy lakatosa annak is.

A LAKATOS. Egy a hibája: hogy rövid.

FRICI. Csak nem az, hogy „I”. Az latinul: menj. Menj, s ne zavarj bennünket.

A LAKATOS Margithoz. Azt kell kifejezni, ugye, hogy az ember ne keveredjék, hanem tartsa magát, amíg eljön az ideje?

MARGIT. Igen, jól értette.

A LAKATOS. Hát ez azt fejezi ki: „Tartsd magad.”

FRICI. Csak ennyi, hogy tarts magad? S ezt melyik költő reszelte?

A LAKATOS. Ezt jó költő, jobb, mint te. Egy gyűrt noteszt vesz elő, s akadozva olvassa. Tartsd magad. Sors, Élet, és Idő szabad.

MIHÁLY befejezi a strófát. S ki várni érez, várni tud.

MARGIT fojtottan. Várni tud. Kinek ön-énje nem hazug. S nem hord össze hetet s havat.

FRICI szavalva. Tartsd magad. Mert most ez a leggazdagabb. Ki várni érez, várni tud…

A LAKATOS. Hát ismerik?

FRICI S te érted?

A LAKATOS. Nem egészen… Azt, hogy tartsd magad s hetet havat.

FRICI. Elég az: a tartsd magad a kulcs s a hé-hó a zár. Addig forgunk, míg kinyitjuk.

MIHÁLY. Nagyszerű a jelige, fiam.

PÉTER a fal mellől. Én tudok jobbat.

A KERTÉSZ. Még jobbat, Péter bátyám?

PÉTER. Kutyából nem lesz szalonna. Az öt ember megdöbbenve pillant Mihályra.

MIHÁLY. Tiszai ember vagy, Péter. Vannak hullakitevő napjaid. Margithoz. Hiányzik még valami?

MARGIT habozva. Klára rajzai az új üvegházról.

MIHÁLY. Persze… tulajdonképp neki is itt kéne lennie.

A LAKATOS. A vendég úrral nézték az almafákat.

A KERTÉSZ. Azt nézhetik… Az almamoly kifogott rajta.

FRICI Egyik moly nem vájja ki a másiknak a szemét.

MIHÁLY fölállva, Margithoz. A könyvtár jegyzéke is megvan?

MARGIT. Igen: kétezer-kétszáz könyv. Háromszáztíz idei szerzés.

MIHÁLY. Ezt is közölni kell, hogy kérhessenek…

A KERTÉSZ. S csak az kap a könyvből, aki volt már itt?

MIHÁLY. S egy kicsit itt is maradt.

A LAKATOS habozva. Hány ember lehet az?

MARGIT. Kilencvenöt.

PÉTER. Amikorra kinyomódik: kilencvenhat. Elmenőben. Ha ugyan megbecsülnek vele. El a párkány alatt, a többiek zavartan néznek utána.

MIHÁLY a Lakatoshoz. A tízes vonattal megjön a nyomda – gyere ki az átvételhez… Fricihez. Az epresasszonyokat a te gondjaidra bízom.

A négy férfi, ki erre, ki arra, elmegy, Margit és Mihály magukra maradnak.

MIHÁLY elveszi Margittól s összerakja a papírokat. Péternél, úgy látszik, napfogyatkozás van.

MARGIT. Attól félek, tovább fog tartani.

MIHÁLY. Sajnálnám, ha csakugyan itt hagyna. Ő a legrégibb ittlakónk: darabos tiszai kubikosként jött, akit a pesti útépítésnél szedtem föl, ahol hétköznap uborkába, vasárnap pedig emberbe szalad a bicska. Három év alatt úgy közénk forrt, hogy ma, ha a telep fundamentumába nézek: nem magamat, hanem őt látom; ő ad hitelt a dolgainknak. Amit én csömörlött úrként kezdtem, s amin mindig rajt lesz az intellektualizmus szaga – úgy reméltem, ő teszi végleg magukévá. Mit gondolsz, mi baja?

MARGIT. Azt, amit te. Most jön rá: hogy tőkéknek szőke a hajuk.

MIHÁLY. Azt hiszed, nemcsak a farm…

MARGIT. A farm Klára volt s Klára: a farm. Ezért haragszik most a farmra.

MIHÁLY. Tulajdonképp nem bűn: egy ügyet egy emberben szeretni.

MARGIT. S egy ügyön egy embert kérni számon.

MIHÁLY. Ez a Völgyi bőszíti, persze.

MARGIT. Ez. Kisvártatva nyomatékkal. Pedig nem neki van a legtöbb oka a bőszülésre.

MIHÁLY ránéz. Nem?… Kinek?

MARGIT. Annak, aki alól nyolc év munkáját rontják ki – mosolyogva. S amit negyvenöt nehéz év boldogságban összehordott – fölényeskedve.

MIHÁLY. Nem bízol eléggé sem a nyolcban, sem a negyvenötben.

MARGIT. Hogy bízzam, amikor szobáidban, melyekhez magad keverted a betont – egy jöttment idegen, egy víkendi leránduló fitymálva lázíthat az útszéli bölcsességeivel.

MIHÁLY. Ne téveszd össze az átmenőt a maradandóval.

MARGIT. Olyan biztos vagy benne, hogy anyámnak és húgaimnak – Cseresnyés a maradandó és ő az átmenő? Hátha épp azért bír olyan könnyen velük – mert te s az itteni évek, ti vagytok a ráfestett látszat, s ez az újonnan jött a természet.

MIHÁLY indulatosan félbeszakítja. Hagyd, gyűlölködő.

MARGIT sértetten. Az…

MIHÁLY engesztelőn, de föl nem engedve. Rideg vagy az igazságodban… Az ember szeme ne legyen gyémánt; a világ elreped alatta.

MARGIT. Értem… A nemtő, ahogy a vendéged mondta. Akinek nincs szíve és bőre, csak jégoszlopként szikrázó tökéletessége.

MIHÁLY. Sőt… Én épp a szívedet akarom meggyanúsítani. Egy kicsit féltékeny vagy rájuk… s ezért hallasz ki árulást a viháncolásukból.

MARGIT sebzetten. Mostohája a húgaimnak, aki – mert maga kellemetlen és kelletlen – tüzet kiált a vér édes szikráira. Hát olyan rút vagyok én, hogy irigykednem kelljen? Csaknem elsírja magát.

MIHÁLY hozzálép, s ügyetlenül, de gyöngédség nélkül megsimogatja.

MARGIT leteszi az apja kezét, s összeszedve magát visszamosolyog. Menj, meg se tudsz simogatni…

ANNA kijön a csarnokból a teraszra, meglátja a teli csészét, a párkányhoz lép, s lenéz. Mihály…

MIHÁLY. Azonnal, kedves. Margithoz. Ne neheztelj, ha a túlzóval túlzó vagyok. Én is sokallom, s még ma véget vetek. Lassan fölmegy a papírokkal az asztalhoz, Margit el a juhar alatt.

ANNA megkeveri az ura kávéját. Elfeledkeztél a reggeliről.

MIHÁLY néhányat kortyint, aztán leteszi, anélkül hogy Annára nézne. Nem. Inkább elszöktem előle.

ANNA ránéz, észreveszi, hogy ez harcolni akar, s mint aki el van szánva, hogy óvatos lesz, de nem tér ki. Ez a hibájuk az ilyen együtt verő óráknak, amilyenek ti vagytok itt, Cseresnyésben. Annyira össze vagytok igazítva, hogy ha egy másféle ember téved közétek…

MIHÁLY leteszi a csészét. S mért kell közénk tévednie?

ANNA. Mert ők a világ, s ti is a világban éltek.

MIHÁLY. De nem az övékében.

ANNA. Nincs két világ.

MIHÁLY. De vannak benn fertőzetlen körök. Értsd meg, nincs szükségünk erre az emberre.

ANNA. Neked lehet, hogy nincs.

MIHÁLY. S kinek van?

ANNA. A lányaid kellemesnek találják… És nekem sincs kifogásom.

MIHÁLY. Kifogásod?… Idáig a kifogásainkat egy tokban tartottuk.

ANNA. Tanult, jó külsejű, nagy jövőjű, világban forgó.

MIHÁLY. Hulladékokon pöffeszkedő, szabók daliája, minden jövőn fészket rakó, aprópénzként simára kopott… Szégyellem, hogy a lányaim még ki nem kuncogták innét.

ANNA. Nem kívánhatod, hogy lányaid a tizennyolc évükkel olyan szigorú bírók legyenek, mint a te féltékenységed.

MIHÁLY. Ha nem tudnám, hogy a feleségem vagy; diadalt hallanék a beszédedből.

ANNA. Diadalt? Legföllebb elégtételt. Az sem az én elégtételem. Miféle elégtételem lehet nekem teellened? Inkább a természeté. Nem lehet a természet szájába zabolát vetni.

MIHÁLY. Értem. Téged elnyomhattalak, de az ellenkezés kihajt – akiben jobban fáj. Akikbe orvul belenevelted…

ANNA. Orvul! Igazad van. A természetben minden orv: a nedv is orvul nő bele a fába… Ez a sok orv nedv, orv csatorna, ez az orv szenvedély, ez épp a természet. Mihály kezére teszi a kezét. Értsd meg… Én beletörődtem mindenbe. Amikor idejöttem, koporsóba zártam az ellenszegülőt. Pedig nem volt könnyű.

MIHÁLY. S mért koporsóba? Hát koporsó ez? Kimutat a kertre. Elképzelhető szebb sors egy asszonynak, amilyen te vagy, mint ennyi gyökér alján az első gyökérnek lenni – ahogy csak az Isten tud első ok lenni: az okok mögött?

ANNA. Tudom… Démétér. De azért csak barátkozzunk meg a lehetőséggel, hogy épp egy igazi asszony, akármilyen anyagyökér  és első nő, jobbat is tud elképzelni, mint jöttment emberek szennyesét kormányozni, s látni, hogy lányai hozományos ládája hogy ürül ki – új és új kudarcokra.

MIHÁLY. Ez kegyetlen… Amit nem küldöttség hoz, s a rádió nem mond be: kudarc.

ANNA. Jó: én nem minősíteni akarok. Nekem mindegy, hogy eszme vagy rögeszme. A tied, s én ezelőtt nyolc évvel próbára tétettem, hogy szét tudom-e választani az életünket. A csomó akkor szorosabb volt…Én haltam volna bele vagy te?… Akkor: eltettem az ifjúságom ebbe a mosolyból, megértésből, munkából készült, velem járó, igenis, koporsóba. Nem mondhatod, hogy panaszkodó halott voltam.

MIHÁLY. Ügyvéd, nem halott.

ANNA. A lányaimé, igen. A neveltetésük, és amit én hoztam hazulról… Ezért…

MIHÁLY. Én talán szolgálókat akartam belőlük, és elvenni sikkasztóként…

ANNA. Hagyd befejeznem. Az övéket, amennyire tragédia nélkül ment, megvédtem, de magamban úgy éltem itt, mint aki lánykorától erre készült. Az embereid jobban szeretnek, mint téged…

MIHÁLY. Mert az én tekintetemmel tanultak meg erre a teraszra nézni. Horgolt kendődben mint mindnyájunk anyja ülhettél, mialatt engem…

ANNA. Óvtalak és kíméltelek.

MIHÁLY. Mért beszélsz most elégtételről! Dühödt gúnnyal. A természet bosszút áll a zsarnokon.

ANNA. De ez előrelátható volt. Ettől akkor sem óvhatnálak meg, ha akarnám,. De nem is akarom, nem szabad akarnom… A férfin megkéri Isten az életét is, ha elpackázta, bizonyára van valami örvénye belátásból és kétségbeesésből, ahová letaszítsa. Nekünk, nőknek, el szabad packáznunk, tőlünk csak azt kérdi, hogy kiért. Egyért, akit szerettünk, megbocsát. Tudja, hogy a nő szerelme lassú fövény; fél élet kell, amíg besző valakit…

MIHÁLY megfogja a kezét. S a másik fél, hogy megbánja.

ANNA. Soha… Mint nő… Sokkal mélyebben vannak bennem az együtt töltött órák. De mint anya: igenis. A lányaimnak is joguk van hozzá, hogy valakiért elpackázzák magukat. S az nem te leszel; – ha százszor silányabb emberrel s bolondabb rögeszméért is…

MARGIT. Úgy beszélsz, mintha a férjük akarnék lenni.

ANNA. A lelkük férje. De szerencsére, ez nem megy, s én hálás vagyok bennük a véremnek; az kihajt ebből a koporsóból.

MIHÁLY. Boldogok itt.

ANNA. Ha úgy ismernéd őket, mint én! De teneked hazudnak.

MIHÁLY. Margitban nincs egy rost, ami hazudni tud.

ANNA. Ő… ő igen, a te műved… Egyszer még elborzadhatsz rajta. De a másik kettő… S nekik, igenis, ügyvédjük vagyok: százszor inkább, mint amikor pénzről és iskoláról volt szó.

MIHÁLY. Korán kezded. Egy túraautót dobott ki itt a porfelhő; majd vissza is viszi.

ANNA. Tévedsz… Valami vele megy.

MIHÁLY. Azt akarod mondani, hogy Klára… Én nem sok boldogságot olvasok le róla.

ANNA nevet, s kezét Mihály karjára teszi. Ó, te vak… Ha a lányaid üvegből lennének, s a szerelem mint higany járna bennük, le tudnád-e olvasni, melyiknél hány fok Celsius?

MIHÁLY. De hát ki? Ez a taknyos Tinka? Aki még uborkát szopogat, s három szandált csámpáz el egy nyáron?

ANNA Ha akarja, egy hónap múlva asszony…

MIHÁLY. Nem tévedsz? Klári barátja volt, s az ő hívására jött. Tinkát öt napja ismeri.

ANNA. De tizenöt éve keresi. A szerelem: egy pillantás, de millió pillantás készül rája.

MIHÁLY gúnyosan. Ezt ő mondta.

ANNA dacosan. Ő.

MIHÁLY. Esetleg egy breviáriumból.

ANNA. Mindig az ilyen kis kajlák voltak a zsánerei.

MIHÁLY fölpattan. Kis kajlák… Tudod, te micsoda aljas, gusztáló tekintet csámcsog ebben a „kajlák”-ban? De koppan az orra.

ANNA fölkacag. Fáj, hogy más is lehet szerelmes a lányaidba.

MIHÁLY. Hagyjuk ezt a léha… Különben… S te komolyan hiszed, hogy Klárának mindez közömbös?

ANNA. Tudod: milyen ő. Ő még nálam is lassúbb: egy év alatt arra sem tudta rászánni magát, hogy beleszeressen… Különben e mellett az önző fráter mellett boldogtalan is lenne. Ennek Tinka kell.

MIHÁLY. Túl optimista vagy első anyai diadalodban… Attól félek, hogy Klára igenis elsírja magát… De ha Tinka: úgy mégiscsak könnyebb.

ANNA. Mi könnyebb?

MIHÁLY. Völgyi úr Opeljét a benzinkút alá vinni, s Tinkát Nausika szerelme mellé ültetni.

ANNA. Tinka nem fog engedni.

MIHÁLY. Nyakon fogod ütni.

ANNA. Nem fogom… Kikérem, hogy a lányaim életét keresztezd.

MIHÁLY. Úgy? Szóval a malacot és a mézet én árulom, a leányaidat te.

ANNA. Így alkudtunk.

MIHÁLY. Soha… Ez a korszellemmel fölfújt luftballon; erre nem akasztom a lányom.

ANNA. S a másikat odaadnád egy kubikosnak, akinek, mielőtt idejött, fél tucat bicskájából lett bűnjel…

MIHÁLY. Mi baj a kubikossal?

ANNA. Azt hiszed, nem látom, hogy te s az az egzaltált Margit föláldoznátok őt. Az eszme oltárára, virággal megkötve. S ez a málé szívű Klára talán még oda is imbolyog, csak hogy titeket s őt, az isteni népet, meg ne bántsa.

MIHÁLY. Inkább nyűje el egymás után mind a hármat, mint hogy ennek adjam egy órájukat.

ANNA. Úgy? Csakhogy ezt meg én fogom megakadályozni. Az én lányaimból nem lesz Iphigeneia. Azokkal nem engesztelsz meg semmilyen istent, s különösen nem ezt a parasztot.

MIHÁLY. S mért nem? Ha én akarom, s ő megnyugszik benne?

ANNA. Mert úrinőt vettél el, s az azt akarja, hogy a lányaid is úrinők maradjanak. Egy kicsit maga is megdöbben a kitörésétől, s ijedtében sírni kezd.

MIHÁLY. Megmondtam már, hogy Cseresnyésben nincsenek úrinők… Csendesebben odalép a szepegőhöz. Nézd, Anna, ennek nincs értelme… Egy ötnapos viszony…

ANNA hozzásimulva a könnyektől. Nem ez a viszony. Te nagyon megszoktad, hogy én nem számítok. De egyszer csak nem fogom bírni. Én nem tudok fenyegetni, de jegyezd meg, hogy mindenre el vagyok készülve.

MIHÁLY. De miért vagy? Nem szép, ha egy anya így űzi ki a lányát. Rossz pénz az a Tinka, akit csak ezen a moly-kontáron tudsz elsütni?

ANNA szepegve. De a kotlós is neked megy, ha…

MIHÁLY. Jó, jó… de most már ereszd le a szárnyad. Miféle kotlós az, amelyik azért poroz, hogy alatta ne hagyják a csibét? Kihörpinti a kávé alját. Klárát nem láttad?

ANNA. Együtt mentek el, hárman.

MIHÁLY. Ha megjön, küldd be hozzám. Megcsókolja a feleségét, s a papírokkal bemegy a dolgozóba.

Tinka, Rudi és Klára a juhar felől, Tinka és Rudi elöl, friss szerelemtől sugárzón, Klára utánuk, tétován, elkábulva.

TINKA kötekedve. Ruhamoly ellen tán jó lesz. Van egy kirágott fürdőruhám.

RUDI. Amelyiket együtt szárogattunk. Azért oly kicsiny?

TINKA. Menjen, nem az… Az még ép: a fiúk szeme nem rág.

RUDI. Különben maga egy darab szuvas fa volna…

TINKA. Faangyal, amilyet a szószéken látni. Lebegőállásba rúgja magát, a templomi angyalokat utánozva.

RUDI. Szerencsére, magán még nem feketedett meg az aranyozás.

TINKA. Szép körülírása: a kis aranyosnak. – A fürdőruháról jut eszembe: bevihetne a kocsiján Kecskemétre. Ha kicsit vagyok jókedvű: a napba kell belenyújtóznom, ha nagyon: a vízbe… Klára lesz a harmadik…

KLÁRA. Van itthon is medence.

TINKA. De az idegen nagyobb.

KLÁRA. Apa nem szereti.

TINKA. Azért kérdezzük meg anyát. A gyermekek szerencséje: a felnőttek viszálya. Mindenre található egy, aki megengedi. Észreveszi az anyját a teraszon. Helló, muti… Kis kacsa fürdik… De miben fürdök én itt, Cseresnyésben? Az eszmében talán? Mialatt ő az anyjának kacsmarog, Rudi a visszamaradó Klárát várja be.

KLÁRA. Maguk jól megértik egymást. Nem várta, ugye, hogy itt, Cseresnyésben, ilyen bogyók is teremnek?

RUDI. Ribizli.

KLÁRA. Szóval, jól érzi magát?

RUDI. Nagyszerűen. Az ember hiú, s nem szereti a közömbös atmoszférát. A világ váljék szét: sellőkre s villámokra. Itt ez történt: öt nap alatt guelfeket és ghibellineket támasztottam. A szememben mosoly, a hátamban kés: így érzem jól magam.

KLÁRA. S engem melyik párthoz számít?

RUDI megcirógatja a könyökét. Maga az, akitől még én sem kívánnám soha, hogy pártot üssön. Egy mézeskalács szív: körül piros édesség, a közepén tükör.

KLÁRA. S a tükörben?

RUDI. Mindig az, aki belenéz. Ha a papa: a papa; ha én: én. Sem ellentmondani, sem gyűlölni. Melegen belékarolva. De közbenjárni… Zeusznál.

KLÁRA kifejti magát a karjából. Hogy érti ezt? Egy pillanatig elkomolyodva figyelik egymást, odafönn ezalatt Tinka a terasz elülső bal sarkába vonja az anyját.

ANNA. Mit köpködsz te itt a fülembe?

TINKA. Klárát elküldtem egy percre: Kláricám, te vagy a botanikus, te meg tudod különböztetni az ananászepret a rózsaepertől. Azalatt megkérte a kezem.

ANNA. Tréfából, csitri.

TINKA mókásan utánozva. „Megőrülök arra a gondolatra, hogy lesz egy órám, amelyben maga ott nem pusztít az idegeimben. A legszívesebben itt esküdnék a virágházban.” Visszafordul Klárához. Mondtam, hogy anya hozzájárul. Én vagyok a bulla, ő az aranypecsét.

ANNA. Hohó – mihez járulok én hozzá?

TINKA. Mindahhoz, ami az ananász- és rózsaeper közé esik. Ebben a pillanatban: az uszodához… Klára, bújj ki ebből a ciszterci gúnyából; autósok leszünk.

KLÁRA külön a három boldogságban úszó embertől. Nekem még dolgom van; az „Évkönyv”-höz a rajzok.

ANNA. Igaz, apád keresett is már. Benn van a dolgozóban. Klára kissé tétován, egyszer még visszapillantva, bemegy.

RUDI kezet csókol Annának. Tinka csakugyan elmondta már, mi esik az ananászeper és a rózsaeper közé?

ANNA. Képzelje, már el; s még arra is volt ideje, hogy a fülembe súgja. Tinkához. Nem volt szép, hogy Klárát lóvá tetted.

TINKA. De mamuskám, amikor olyan sürgős volt már, hogy nyilatkozzon.

ANNA. S hátha Klárának… Elhallgat.

RUDI. Klára: az őrangyalok fajából való. Csak a szíve nehezebb a törvényesnél; az húzta le a földre… Nagyon boldog, hogy így van… A közbenjáróságot is vállalja.

ANNA bizonytalanul. Úgy?… Én attól tartok, hogy közbenjáróknak egyelőre nincs sok esélyük.

RUDI. Miért? Olyan ember vagyok én, akiért még közbenjárni is vétek?

ANNA. Ennyi idővel a bűnbeesés után… Féltékeny apák és ötnapos szerelmek.

RUDI. A szerelem ötnapos, de az ember harmincéves.

TINKA. Harminc? Csak? Amióta megmagyarázták, hogy apának nem lehetek a felesége, s magam is rájöttem, hogy ez nem is volna üdvös; legalább negyven évet követeltem attól, akit uramnak szólítok. Az elődje egy beszőrösödött orrú és fülű állatorvos volt. S maga harmincéves mer lenni.

RUDI. Ez komoly most, Tinka. Annához. Éretlennek tartanak vagy szélhámosnak? Hetek kérdése, hogy a tanársegédet otthagyjam,  s egy nagy gyümölcskonzervgyár igazgatójaként… Azonkívül a közéletben is…

ANNA. Mindez igaz lehet. Csakhogy a Cseresnyésben nem igazgatói fizetésekben és bizottsági tagságokban, hanem ideákban gondolkoznak. Minden ember mögött van egy idea: mint bura mögött a fény. S csak azt látják benne, ami mögüle átvilágít. Még az orra sem a magáé, hanem a világításé. Ebbe bele lehet nyugodni és bevárni, amíg az idea elvándorol a háta mögül, s kedvezőbb világítást kap.

RUDI. Ez kedves… s milyen idea az, amely egy kérőn úgy világít át, hogy mint egy lámpázott záptojást, el kell dobni.

ANNA. Fölbujtó. Az ellentmondás atyja, aki egy fát kapott egy kertben.

TINKA. S azt megetette az almamollyal.

RUDI. Tetszeleghetnék benne, ha igaz volna. De az ellentmondást nem én hoztam ide, megvolt, s csak fölcsapott körülöttem… S ha én hoztam is: el akarom vinni. Átöleli Tinkát. Az első nap, első fölháborodásomban, egy kicsit talán jobban nekinyargaltam. Megszokhattam volna, hogy ezeknek a született magyaroknak, ha az átlagnál különbek, mindegyiknek van valami hóbortja. Az egyik mongol helyneveket keres a magyar dűlőutakban, s azon vitázgat, hogy a Wasser csak egy elfajzott víz. A másik szép temetési beszédeket költ a magyar fajra, s boldog, ha egy elhagyott haranglábat talál az Ormánságon. Ő szerzetesrendet alapított, s fehér darócban jár, mint Szent Bernát. Rajta ebben üt ki a morbus hungaricus. De mi köze ennek a lányai házasságához? Azt várná a vejétől, hogy Toldit olvasson egy szökött bádogossegéddel?

ANNA. Az első pillantásért bűnhődni kell. Maga nemcsak nála rontotta el a dolgot.

RUDI. Tudom. Margitnál is. De gondolhattam-e, hogy azért az enyelgésért…

ANNA. Az erény is rabság, s az erényes emberek még dühösebbek, ha a záraikra emlékeztetik őket, mint az elaljasultak… Maga idézte meg a nemtőt.

RUDI. S most kitilt… Tinkára mutat. De hát ki ennek a lánynak az anyja; a hóbort, az irigység… vagy maga, Anna mama?

ANNA nem szigorúan. Ne beszéljen így a családomról… Én odaadtam, és megkapja. De adjon az akaratomnak időt… Ebben a növényimádó családban: én vagyok az egyetlen növény. Puha, és megeszem a követ.

RUDI. De én nem akarom azt kivárni. Csákánnyal is meg lehet a köveket oldani.

TINKA. Csitt. A szájára teszi e kezét. Maga egy autóúttal tartozik nekem és nem csákányokkal. Dorombolva. Nem szeretem, tudod, ha unalmas vagy. Hogy hívják azt az ír embert, aki negyven nap nem evett? No, hát én az egész ír szabadságharcot túlsztrájkolom. Ti még nem is ismeritek Tinkát, az állhatatost. A méhek nem fognak mézelni, a tyúkok nem fognak tojni, az eső elkerüli, a szél kiszárítja, az eszme megunja Cseresnyét, ha engemet ehhez a kis harmincéveshez hozzá nem adnak… Most azonban autózni akarok.

ANNA. Kettesben. Klára, hallottad, nem megy.

TINKA. De te. Maga előtt tolja az ajtó felé. Te fölveszed a halhatatlan mályvákat a tízéves batiszton. Befogja a száját. Pszt, forradalom van, muti. A húsvét jön, és sírokat pattant… Egy kis türelmet, harmincaskám. A két nő el az üvegajtón, Rudi föl-alá járkál a teraszon, letép egy futórózsát, s idegesen elhajítja.

MIHÁLY a dolgozóból, a fehér mackón kék kabát; a küszöbről még visszakiált. Az állomáson vagyok; a nyomdát vesszük át. Meglátja a magányos Rudit, egy percig habozik, hogy továbbmenjen-e, de hirtelen fölszikrázik. Jó reggelt, Völgyi úr. Hogy boldogul a molyainkkal?

RUDI. Sehogy. Itt még a molyok is makacsabbak.

MARGIT. Annyira másoknak tart bennünket? Csak mint növénypatológus vagy mint szervező is? Mit szerveznénk itt? A gyümölcsexport még korai.

MIHÁLY. A kedélyeket például. A szervezők mindig a kedélyeket szervezik. Az embereket az elégületlenségükkel lehet a legjobban megkötözni. A rabszolgatartó jobbágyokat lázít; akinek szerető kell, hitveseket. Csak nem akarja azt mondani, hogy Cseresnyésben nincsenek megszervezhető érzelmek?

RUDI. Ha machiavellistának tart, higgye el azt is, hogy nem bántom meg, akitől kérek.

MIHÁLY. Szemből kérni, hátulról lázítani: ez a követelés.

RUDI. De én nem követelek.

MIHÁLY. Annál jobb. S mit akar?

RUDI. Azt, akiből sosem lesz Kanizsai Dorottya, s az ön szerzetesrendjébe sosem illeszkedik bele.

MIHÁLY. Nekem nincs szerzetesrendem, csak családom, s abba az illik bele, aki beleszületett.

RUDI. A szerelem újraszül – s nem az apák eszméinek.

MIHÁLY. Egy jó eszmében elfér a szerelem is.

RUDI. Az az eszme szerencséje. Az enyém, hogy Tinka megszeretett.

MIHÁLY. Meglátjuk.

RUDI. Mikor?

MIHÁLY. Ha egy éven át nem mehet ki a gledícsiasövényen, s ötszáz görög szót engedek el neki, ha e halálos szerelemről lemond.

RUDI. S ha nem olyan könnyű elszoktatni?

MIHÁLY. Akkor egy évig tartom zár alatt, s nyolcórai gyomlálást engedek el neki.

RUDI. A római apáknak lejárt.

MIHÁLY. Nem minden apának van joga hozzá, hogy római legyen. Nekem: igen.

RUDI. S honnét e pallosjog?

MIHÁLY mellére mutat, aztán körül, ki a kertre. Innen és innen. A magasabbrendűség kötelez. Szigorra is.

RUDI. De a szív ma már demokrata; joga van a meszaliánszra…

MIHÁLY. Nem ismerem el. Tizenhét év és jog. Majd ha bebizonyítja, hogy külön lény, akinek a szájáról leszáradt a tej, s dacban és szenvedésben olyan tud lenni, mint ez a ház példában.

RUDI. Én az anyjához fordultam. S annak a daca és szenvedése igent mondott.

MIHÁLY megemeli a hangját. Uraságod nem fordulhatott az anyjához; mert az anyja füle ilyen dolgokban az ura fején van.

A szobaablak lassan kinyílik, s Klára könyököl ki a párkányra, előbb szórakozottan, aztán a hangokra fülelve.

MIHÁLY. Vegye elő a szótárt, s lapozzon á-tól zé-ig – ami ide illő jelzőt talál, az öné lehet.

RUDI. Ez nem válasz. Azért, mert az ön eperindás Cassandra klubját egy tipikus, bár tiszteletre méltó hóbortnak tartom s ön engem… egyszóval még összefoghatunk arra, hogy egy gyermeket boldogítsunk. Ha ön az adut mutatja, ne felejtse el, hogy az én kezem sem üres, s ez a Cseresnyés…

MIHÁLY. Hogy hívták önt, mielőtt Völgyi lett? Igaz, mondta már: Wunder. Hát ön túlságosan bízik magában, Wunder úr. Elfelejti, hogy minden Wunder három napig tart s némelyik még addig sem.

RUDI. Hanem meddig?

MIHÁLY. Csak arra vár, hogy ön a kaput megtalálja.

RUDI sértetten. Jó, Cseresnyés úr… De az a kapu is visszasírja még, amikor velem belülről lehetett tárgyalni… Az üvegajtó felé megy. Megengedi, hogy a hölgyektől elbúcsúzzam? Vagy attól is fél?

MIHÁLY. Egyáltalán nem sürgős, Wunder úr. A nyomdát abba a szobába állítom, ahol aludt. Egy órába is belekerül, amíg behúzhatjuk. Hátat fordít neki, s zsebre tett kézzel várja, amíg az bemegy. Klára, aki a vitát fokozódó izgalomban, kihajolva hallgatta, arra a lehetőségre, hogy a csöndben valamelyik férfi rányit, átveti magát az ablakon, s a padon át leszökik, a bokája megbicsaklik. Mihály a zajra fölfülel, s aggódva odaugrik.

MIHÁLY a félig térdeplőt fölsegítve s leporolva. Klárácskám, kis mackóm. Melyik rándult meg? Ez itt?… Nem neked való az ugrás, hagyd a zergéknek. Bébi korodban is kétszer annyit estél, mint a testvéreid… A jó ember meg az érett gyümölcs szereti a földet, ugye?… Hát mitől bokrosodtál meg? Az ablakra néz. Nyitva volt az ablak?

KLÁRA szepegve. Nyitva. A szívére viszi az apja kezét. Úgy féltem, hogy ki kellett ugrani… elszökni.

MIHÁLY. Hova?

KLÁRA. Nem tudom: a méhesbe, a virágházba.

MIHÁLY. S mint a sün összekuporodni… Látod, az a nagy önállóság. Való ez, hogy ilyen kislány vendéget hívjon? Csak nekem gond kitenni.

KLÁRA belefúrja a fejét az apja hónaljába. Apa, úgy fáj, és szégyellem.

MIHÁLY. Megszöknél… Hát gyere, szökjünk együtt az állomásra, ott most érkezik egy csodabeli állat, annak van a legrendszeretőbb gyomra: megeszi a mi kusza, indulatos betűinket, s kiadja a nyugodt, katonás könyvsorokat… Apa és lánya el a juhar felé.

Rudi csomaggal, a két nő utána, felöltözötten.

ANNA kipirultan és fölháborodva. Nem, ez nem lehet, maga érzékenykedett egy célzásért.

RUDI. Én mondhatom, asszonyom, angolul vagy tótul… vagy óbudaiasan, hogy er schmeisst mi aussi. A lényeg az, hogy kidobott. Nem célozgatva, hanem a kapura mutatva.

ANNA. Soha, egy ügynököt sem.

RUDI. Úgy látszik: ez a kérők előjoga.

ANNA. Nem tudom elhinni, hogy meg merte tenni azután, hogy figyelmeztettem őt. Ha én kihúzom innen a lábam, tőstül szárad az egész Cseresnyése… Azt hiszi tán, hogy nem teszem meg?  Mert bolondja voltam. Nőből nem facsartak még ennyi áldozatot. Ah, most örülök, hogy a hozományom bele nem dobtam ebbe a…

RUDI. Bocsánat, ez már belügy Tinkához lép. Kislány.

TINKA kedvesen, komolyan. A férfiak, tudom, bosszúállók. Ha meleg a leves, eltörik a tányért…

RUDI megcsókolja. Ha a tányér úgy akarja – én menyasszonyomnak tekintem… – S most – vederemo. Lesiet a lépcsőn, el a terasz előtt.

ANNA a párkányon lekiált. Varjon csak… Rudi fiam. Nem tenne meg egy szívességet? Be kellene minket vinni a városba. Rudi megáll.

TINKA. A városba, mama?

ANNA. Persze, a városba – az itten állomáson apáddal találkoznánk… Benyit a dolgozóba, aztán lejön, s a juhar felé kiált kettőt-hármat. Klára! Klára!

A KERTÉSZ a juhar felől. A gazdával ment ki az állomásra.

ANNA. Mindegy. Mondja meg neki, hogy én és Tinka elhagytuk az apja házát, s ha szeret, ő is utánunk jön.

TINKA. S a holmink, mama?

ANNA. Utánunk jön. – Még a napfény is utánunk jön.

Hárman el, a kertész megkövülten bámul.

Függöny



HARMADIK FELVONÁS

A Cseresnyés ház „csarnoka”. Az a helyiség, amelybe a második felvonásbeli üveges ajtó nyílott a teraszról. Ez az ajtó most a jobb falon van, s egy borultas nap világa omlik be rajta a terasz futórózsás oszlopai közt. A szín hátsó falán két ajtó, a jobb oldali a dolgozóba, a bal oldali a nők szobájába nyílik; a két ajtó közt az egész lakást fűtő nagy cserépkályha. Csak félteste van a szobában; azon körül padka, melyre téli tűznél oda lehet telepedni. Az egyetlen díszesebb „bútor” a szobában; a nézőtérrel szemben a „közösség” jelképe. A bal oldali falon egy piciny ajtó a konyhába. A csarnok közepén óriási, kerek asztal, simára sikált, tömör, egy lábon nyugvó. Körülötte szétszórt, hosszú támlájú, kárpittalan székek – az asztal fájából. Ezenkívül nincs is több bútor a helyiségben; csak egy faállvány, a teraszra nyíló fal és a dolgozóajtó sarkában, rajta vörös terrakotta edény, benne félrecsúszott és kihervadt pünkösdi rózsák, talán még Anna tűzte oda, s egy kicsiny tálaló a bal oldali falon, egész elöl, a konyhaajtó előtt. Az asztal és a tálaló közt vasalódeszka van átvetve, a tálalón félretolt edények. Érezni, hogy ez nem egy család, hanem egy „szerzet” közös ebédlője s téli olvasótanyája: modern refektórium. Amikor a függöny felgördül, Margit a frissen vasalt fehérneműt számolja be egy kosárba, Klára az asztal másik felénél ül, s epret tisztít a befőzéshez egy nagy vizeslábasba. Klárán már nem a fodros ruha van – egészen dísztelen, fehér, kinőtt ruhácska –, de nem is a szerzetesi „mackó”.

MARGIT épp a mackókat számolja be, s egyet odanyújt Klárának.Te nem akarsz egy mackót?

KLÁRA összerezzen, majd odanéz, s kissé ingerülten. Nem, idegesít… A nadrág, tudod. Ez a borult nap úgyis olyan, mintha zsákba volnék varrva.

MARGIT. Bognár szerint mi rosszul tesszük el az epret. Az ő gazdájának szabadalma volt belőle. Szemben marad az eper, egész kevés kocsonyás szirupban.

KLÁRA idegesen. Igen, hallottam. Leckeszerűen és mégis lázadón. Apa szerint ezek a gyümölcseltevők a legnagyobb forradalmárok. A táplálkozás átalakítja: a gazdaságot, az életkort, erkölcsöket… Ha az ember télen át friss zöldet és epret, cseresznyét ehetne.… Hirtelen ledobja a tálat, föláll, kinyújtózik. Téged nem szorít ez a nap? Június és a tornácdúcig sem látni.

MARGIT tovább dobálja a ruhát. Engem nem… Ha az emberben belül világos.

KLÁRA. Világos? A szó is idegen. Más nyelven használják valamire, amit örökre elvesztettünk. Hallgat. Mialatt az eperről fosztom a levelet, mindig ezt a kályhát nézem; ide van a szobák közé rakva, s egyszerre fűti a dolgozót, a mienket, s ezt, ahol a munkások esznek. Mintha egy másik ilyen kályhát vertek volna ki anyával a szobák közül… Te nem érzed, hogy minden családban van egy ilyen kályhalélek, s minálunk ő…

MARGIT. Nem ő… Az, amiért itt élünk.

KLÁRA. Értem, értem… Jó neked, aki csillagokkal tudod fűteni magad. Én tökéletlenebb vagyok: nekem valóságos anyai kemencemeleg kell. Anya talán nem is olyan nagyon szeretett engem. Kicsi koromban mindig elestem, és mindig meg voltam sértve. De azzal, hogy itt volt, bennjárt a melege mindenben. Igen. A dolgoknak van egy mélyebb lelkük is – melegből. Ez az asztal például egy sivár súrolt fa azóta; egy jéghegyekről idehajított diszkosz – köcsögkalapos puritánok ülhetnék körül… Mi az oka, hogy a férfiak, akármilyen jók és nemesek, a tárgyaknak nem tudnak meleget adni? S ha legalább érteném. Miért nem akarsz velem anyáról beszélni?

MARGIT. Cseresnyésben az elmentekről hallgatni szoktunk.

KLÁRA. Igen. A napszámosról, aki az itteni kortyoktól berúgva pártbalekká kurjantja magát. De anya és Tinka.

MARGIT. A kapu nyitva.

KLÁRA. S igazán nem akarnak visszajönni?… Mit tudsz?

MARGIT. Amit te.

KLÁRA. Amit Bognárnak mondtak. Ismételve. Én és Tinka elhagytuk az apja házát.

MARGIT mereven ránéz. S hogyha szereted őket, te is utánuk mégy.

KLÁRA megrebbenve. Őrültség… én. Szünet, Klára megpróbál az eperhez visszaülni, halkan. Te tudod azt, hogy apa… Völgyit kiutasította?

MARGIT. Tudom.

KLÁRA. Én akkor nyitottam ki az ablakot, amikor már megemelt hangon vitatkoztak. Völgyi azt mondta, azért még összefoghatunk. Apa meg a nevét kérdezte – a régit. Minden Wunder…

MARGIT csöndesen. Te szerelmes voltál abba az emberbe?

KLÁRA. Én?… Hogy jut eszedbe?… Csak a telepünket akartam megmutatni.

MARGIT. Miért szégyelled? A szerelemnek joga van az esztelenséghez.

KLÁRA. De én nem. Nem hiszem. Figyelmesebb volt hozzám, s arról beszélt, amiről itthon szoktak: növényekről és országokról. Tudod, hogy én nem tudok olyan gyors különbséget tenni. Én nem éreztem, hogy amit ő s apa mond: két kard, s ha összeérnek, ez lesz… Én egy kis otthont kaptam az ő szavában; egy darabot Pesten tibelőletek… Persze most, hogy kiderült… Engem most már csak anya és Tinka… Megint ledobja az epret. Mit gondolsz, ha utánuk utaznék visszahozni?

MARGIT. Címük sincs.

KLÁRA. S a ruhájuk? Az a keréknyomon ment utánuk? Margit, ti titkolództok. Nem elég, ami van, s ez az örökös eső? Izgatottan átkulcsolja. Azt mondd meg legalább, hogy Völgyi csak a városba vitte őket vagy Pestre is?…

MARGIT. Nem tudom… Azt hiszem, hogy csak a városig.

KLÁRA reménykedőn ragadja meg a kezét. Ugye, te is azt gondolod, hogy a kettő nem függhet össze? Én folyton csak arról szeretném meggyőzni magam, hogy ez a kettő… Mert hisz, ha éppen csak összeesett, akkor nincs semmi – jóvátehetlen. Én felutazom értük; csak a címet adjátok ide, s esküszöm…

MARGIT elfordulva. A címet apa tudja.

KLÁRA. Ó, apa. Lehűtötten. Jár-kel, s a hallgatás vele megy. Az ember torkába fagy a szó, amire megtörné. Hogy változhat meg egy ember bőre így három nap alatt? Mindaz, ami a halálé: szarkaláb, sörte, ősz szál, feketeség, árkok és sárga foltok, még a gyermekkorából rajta ülő lencsék és bibircsek is: mind előjöttek belőle, és szomorkodnak… Hogy szeretheti anyát…

MARGIT féltékeny. Nem anyát – a telepet.

KLÁRA. A telep itt maradt.

MARGIT. De omladóban. Elárulták épp azok,  akiknek a vérükkel is meg kellene tapasztaniuk. Mit gondolhatnak rólunk ezek a nyers parasztok és bádogosfiúk, akiknek anyjuk és nővéreik a csatakos kukoricákban s nedves műhelylakásokban tudtak hűek lenni a sorsukhoz… S ők: akik nő létükre apostolságot kaptak! Ó, hogy szégyellem magamat a véremért s nememért ezek előtt a hallgatag megbotránkozók előtt, akik egy fehérbe bújtak velünk, s most nem tudják: azok paráznak-e, akik megszöktek, vagy mi méregkeverők. Pór  Péter is már hetek óta…

KLÁRA. Jaj.

MARGIT. A telepet dönti váddal, melyről csak te tehetsz…

KLÁRA. Én?… Hacsak azzal nem, hogy vagyok…

MARGIT. Ha apám segíteni akarsz, s az áldozat szelleme él benned…

KLÁRA. iszonyodva. Nővér létedre… Szívem és borzalmam ellen. Zokogva kirohanna, de a teraszajtón belép Frici.

FRICIn nagy bakterköpeny, arról rázza a vizet. A fehér nadrág térdig csatakos; egy sürgönyt dug ki a gallérból. Egy sürgöny az özönvízbe…

MARGIT int neki. Pszt… S gyorsan elveszi.

KLÁRA indulatosan. Anyától: látni akarom. Kitépi Margit kezéből, s mint zsákmányát féltő gyerek, testével fedezve olvassa. Csak holnap hajnalban jöhetek… Tinka. Fölujjong. Holnap hajnalban…

MARGIT mögéje megy, s belenéz. Nem Tinka, hanem Sinka.

KLÁRA megnézi. Sinka. Ki az?

FRICI csendesen. Sinka, a nyomdász. Ma délben kellett volna érkeznie.

MARGIT elveszi a sürgönyt. Holnap hajnalban… beviszem apához. Bemegy a dolgozóba.

KLÁRA az örömtől és csalódástól elkábultan; a keze még úgy áll, ahogy a sürgönyt tartotta, s ahogy Fricire néz, szó helyett a keze esik le.

FRICI odahúzódik hozzá Annyira szeretne hírt kapni?

KLÁRA utánahúzódik hozzá. Magának van híre?

FRICI. Anyukája énnekem írt. Először azt gondoltam, nem ártakozom belé. De most, hogy a keze úgy maradt… mint a meglőtt madár, mely mielőtt esik, szállani elfelejt.

KLÁRA. Adja gyorsan ide… mielőtt Margit kijön.

FRICI kapkodva a mackó zsebében. Nem számítottam rá – most nincs nálam. Odahajol. Hívja.

KLÁRA. Azt ők is megmondták… De mire? Apa, mint aki koporsóból kel. Hogy szökjem meg én mellőle? Ha legalább tudnám: mi szakadt el köztünk?

FRICI. Egy budai hónapos szobában laknak; a hozományából azt írja, évekig győzi.

A kilépő Margit éles tekintete előtt mind a ketten zavartan elhallgatnak.

FRICI szemtelenül a zavar fölé kerülve. Pompeji csal. Ha mi most e Vezúv hamuja s nem a maga tekintete alatt merevedtünk volna meg, az utókor azt mondaná, hogy éppen szerelmet vallottam… Pedig…

MARGIT. Pedig csak ezt a kosarat kell besegítenie. A ruháskosár egyik fülét kínálja Fricinek.

FRICI felemeli. Vasaltruhaszag: ez az, amit a pörkölt kávé után a legjobban szeretek. A női szoba ajtajára mutat. Erre? Miközben a könyökével belöki, biztatóan Klárira hunyorít.

KLÁRA egy percig egyedül van a színen, töprengve néz körül, néhány céltalan lépést tesz előre-hátra, aztán az apja ajtajához oson, és hallgatózik. Ezalatt lép be egész halkan egy kosár eperrel Péter a teraszról. Ahogy Klára sóhajtva visszafordul, egy pillanatig mereven egymás szemébe akaszkodnak.

PÉTER. A második kosár eper.

KLÁRA. Ebben az esőben?

PÉTER. Mit rothadjon kinn? A kubikos húsa szívósabb, mint az eperé. Az asztalra teszi a kosarat, s Klárára néz. Van híre?

KLÁRA megdöbbenten, majd zavarban. Hírem? Honnan szedi, hogy híremnek kellene lenni?

PÉTER. Szóval van. A szemébe néz. S utánuk szökik? Vagy nem is hívják?

KLÁRA. Nem hívnak, és nem szököm. Kitörve a tekintet alatt. Péter, hát még mindig nem vagyok elég boldogtalan?

PÉTER figyelmesen. De… eléggé. Ha az volnék, aki három éve előtt idejöttem, tán meg is volnék döbbenve. Most már csak örülök: elég boldogtalan. A szeme bizonytalan, tehát nem tud elmenni. A szája rángatózik, tehát nincsen úgy, ahogy ő szeretné. S ez nekem haladék.

KLÁRA. Mit nyert vele?

PÉTER. Semmit. Mivel nem nyernék én? Azzal, amitől félek. Ha az az ember elvitte volna, s a sérelem és gyűlölet engem hazasöpörne, vissza önmagamba. De lehet, hogy még ezen sem nyernék. Meg kellene halnia az egyikünknek, hogy nyerhessünk.

KLÁRA. Ilyen méreg a más ember vére.

PÉTER. Én azonban nem akarok nyerni. Egy szűkölő állatot fogadtam a mellembe, amelyik a javamon vonít, s a vesztemen reménykedik. Hallotta volna, hogy ujjongott, amikor az állomásról jövet ott áll szélütötten a tornácon. Nem vitték el. Egy sercenésnyi forrasztó kellett volna csak, hogy a lánc kész legyen, s egy idegen férfi csuklójára kötve vigyék. De az isten nem engedte. Mert ennek a szűkölő állatnak még istenei vannak, sötétek, váratlanok, s a maga boldogtalanságában is az ő művüket érzi. Látod, hogy hajtják feléd: minél boldogtalanabb, annál közelebb szorul. S ha semmi útja sem lesz, a halál helyett beléd…

Margit és Frici a nők szobájából a kosárral.

MARGIT az iszonyodó Klárát és a megtorpant Pétert végignézve. Behozta az eső, Péter? Új ruhát dob a kosárba.

FRICI Péterhez. Hordozd a kosarat, testvér, és tanulj alázatot. Semmi sem szégyenítheti meg úgy a férfit, mint egy fehérneműs szekrény. Születésünktől halálunkig a nők pelenkáiban járunk.

Klára és Péter nem szólnak, a kosár tele, s Frici és Margit kimegy.

PÉTER tompán. Azt tudja, hogy abban, amit itt csinálnak, én nem hiszek?

KLÁRA. Mondta – de lehetetlennek tartom.

PÉTER. Hazugság minden.

KLÁRA. Egyszerre? Miért kell most egyszerre ennek is hazugságnak lennie?

PÉTER. Mert a népet nem lehet megajándékozni. A népé az, amit kivív. Millió Cseresnyés s a legszebb lelki alamizsnáskodás sem pótolhatja azt a pillanatot, amikor a kormon és romon át egy kisemmizett ember a szabadba töri magát, s feldicsekszik a felhőknek: elzavartam őket. Ami az övék volt, eztán az enyém.

KLÁRA. A felhők nem törődnek sem a sírókkal, sem a dicsekvőkkel.

PÉTER. Maguk úgy tesznek, mint aki osztozni akar. Minek megölni minket s a hozzánk hasonlókat? Mi mindent megosztunk önként. Ezt mondják, mert félnek: mert nem ülnek már az elődeik inával rajtunk, s lelkiismeretnek hívják a félelmüket. Valójában pedig eszük ágában sincs osztozkodni. Minél többet fogadunk el, s minél inkább beleszoktatnak az eszméikbe és rongyaikba, annál jobban lenéznek bennünket.

KLÁRA Hogy mondhatja ezt apáról? Ezt érdemelte?

PÉTER. Idomított állataiként…

KLÁRA. Ezt érdemeltük?

PÉTER kitörve. Egy pillantása sem volt, amelyen a vállamba akasztott talicskákért föloldozást találtam volna. A legutolsó, hígvelejű hazug: ha a magafajtájaként áll elé…

KLÁRA. Péter!

PÉTER. Pór Péter – még a nevem is… Az asztal körül megy. Értse meg, Klára, engem levett a betegség. Pedig nem volt hajlamom rá, kubikos koromban csak kiköptem, ha a mérnökök asszonyai a homokfutón arra jöttek. Ez az egészségtelen együttélés kellett hozzá. És maga. Mert maga egy derék kis úrinő, Klára, s a jobb fajta, megkímélt húsba a lélek fényit tudta lopni. Mint testvérek kezdtük, s most mint zsaroló állok itt, aki a viszonzatlan szerelme helyett inkább a gonoszságára akar hivatkozni… Én nem hiszek ebben a Cseresnyésben, Klára. De ha fel tudja áldozni magát; nem értem, hanem azokért, akiket szeret – hát én is elárulom azokat, akik közül jöttem, s a megrontott véremmel ragasztom meg ezt az elrepedt álomvárat.

KLÁRA. Cseresnyésnek nincs szüksége ilyen áldozatra.

PÉTER. Nézze meg az apját. Maga jó lány, Klára, s bele lehet hajtani ebbe az alkuba. Egyikünk a másik őrültségéért, hogy élni tudjunk…

KLÁRA. Nem – édes Péter –, nem lehet, ne kínozzon.

PÉTER. Én kínozom, s az? Miben reménykedik? Hogy ha visszajön, virágos lesz a küllő, s viszi az oltár elé?

KLÁRA befogja a fülét. Nem akarom meghallgatni.

PÉTER. Ez a kontár, aki a húgát éppúgy falta, mint magát… Hiába fogja be; átmegy a tenyerén.

KLÁRA. Hazudik.

PÉTER. Mialatt magát az eperért küldték.

KLÁRA. Menjen, elég volt…

PÉTER. Szóval, nem?

KLÁRA zokogva. Nem –  most már soha, soha.

PÉTER. egy megbánó mozdulatot tesz. Klára! Aztán hirtelen kimegy.

Margit és Frici vissza a ruháskosárral.

MARGIT. Mi az, már megint egyedül vagy?

FRICI. Vigyünk ki még egy kosarat, s Péter szellemét megint itt találjuk… Margithoz. Nincs több mackó és hálóing. Minden kétkarú közt egy frissen vasalt ing a legtisztább barát. Klárához. Jó estét, Klára.

KLÁRA. Várjon, most jutott eszembe. Utánaindul.

MARGIT. Kimégy ebbe az esőbe?

KLÁRA. Délelőtt a nyomda ablakában hagytam a rajzaim, s most úgy rémlik, hogy az ablak nyitva volt, s az eső beverte.

MARGIT. Frici majd arra megy.

KLÁRA. Nem, olyan nyugtalan vagyok. Különben is: éppen hogy szemerkél. Fricit maga után húzva ki.

MARGIT izgatottan. Klára!

FRICI. Nem süllyedünk el – vitorlát csinálok ebből a bakterkabátból. A kabátot kiterjesztve a szemelő esőben elúsznak.

MARGIT egy pillanatra megkövülten áll, aztán utánakiált. Klára! Hallod! Nem akarom, hogy kimenj!

MIHÁLY a kiáltásra kidugja a dolgozóból a fejét. Mit csinál? Miért kiáltozol utána?

MARGIT megzavarodva a maga ideges kiáltozásától. Nem, semmi… Már rám is átragasztja a nyugtalanságát. A rajzaiért ment, Frici is vele van, de ahogy a lebernyege alatt ebben a szokatlan júniusi ködben… Veled még nem történt meg, hogy egy sejtés erősebb volt nálad, s egy parányi résen a mindent övező ősfélelem… Összeszedi és leinti magát. Látod, már én is… De csak másodpercekig.

MIHÁLY csak félig figyel oda. Szegény Klára.

MARGIT kis keserűséggel. Igen, szegény. Mint mindenki, aki nem tud valamit elviselni. Zaklatott állatkén jár le-föl, aztán órákat szunyókál összegömbölyödve.

MIHÁLY. Az álom is menekvés: kinyitja a sorsunk rácsát. Hidd el, mindnyájunk közül őt sajnálom és féltem a legjobban. Ahol egy otthon felbomlik, mindig kell lenni valakinek, aki két érzés közé kerül, és rostjaiban szenvedi a család szakadását. Szomorú, hogy éppen ő.

MARGIT. Miért? Mert puha, s a szenvedés alatt jobban vonaglik?

MIHÁLY. Ne irigyeld, amibe bele lehet halni. A mi fájdalmunk: csont. Minél több van belőle, annál keményebbek vagyunk. Az övé méreg: futni és delirálni kell tőle.

MARGIT. Az anyjáért húz; hírt követel.

 MIHÁLY. Ha tudná, hogy énnekem hírem is van. Egy kártyát vesz ki a zubbonyzsebből, s Margitnak nyújtja.

MARGIT megnézi. Eljegyzés. Nevet. Milyen szép, hogy a világon mégis a végletek uralkodnak. Aki az Istent elereszti, annak az ördög jegyesévé kell lennie. Az asztalra dobja. Ez a kártya még nem házasság: ahhoz a te beleegyezésed kell.

MIHÁLY. Már elküldtem: ez volt a válaszom. Kis szünet után. Három éjszaka az ember többet tud meggondolni, mint három éven át. Nappal, amíg a holmijait néztem, e cserép virágot például – az állványra mutatva –, melyet ő tűzött be még, s most félredőlve marad: tréfának tűnt fel minden, oly biztos volt, hogy az itt hagyott dolgok lelkei érte mennek, s maguk közé húzzák és bogozzák. Éjjel a gondolkozás akna, s az ember a dolgok lényegébe rémül bele. Tévedés volt őket idehozni és itt tartani. Vannak ellentétek, melyek erősebbek a szeretetnél. Minden ember egy elv, s ha két elv egyszer merőlegesre fordul, a múlt emléke s szívünk hajlamai hiába könyörögnek és hazudnak elnézést, alkalmazkodást: szakítani kell. Az egyház csak a kötés szentségét ismeri: a vallásos ember azonban lassan rájön, hogy a szakítás talán még nagyobb szentség. Menjenek hát; vágjuk ki magunkból őket, s legyünk kemények, hogy ők is kivághassanak magukból bennünket. Én eléggé leszámoltam mindazzal, ami az én ifjúságom, hogy anyád helyét neked adhassam át…

MARGIT alig észrevehető keserűséggel. Igen, mi ketten elég rideg oszlopok vagyunk, hogy házasságot köthessük a teher hordására. De a telep! Vissza tudjuk-e fordítani a félrenéző szemeket? Ha legalább Klára és Péter…

MIHÁLY. Nem kényszeríthetem. Neked is megtiltom, hogy ebben az állapotban… Még célzást sem. Elég az ő lassan emésztő szívének ezt az új sógort feldolgozni. Most még a címüket kéri, de ezután már a címüket sem kérheti… Isten őrizz, hogy egy elviselhetetlen viszonyba hajtsuk. Ha a telep ezen dől össze – én megadom magam. De odáig még van egypár harcunk. Ha kell, az egész Cseresnyést kiürítem, s újakat hívok be, akik e katasztrófáról semmit sem tudnak.

Odakinn egy halványat villámlik, a csarnok a közelgő vihartól egészen besötétül.

MARGIT. Ebben jég is jön.

MIHÁLY. Jöjjön. Csak a termést viheti el; a fák és a gyökerek megmaradnak.

MIHÁLY. fölveszi a megtisztított epres edényt. Ezt az epret még  ma föl kell tennem. A teraszajtó kicsapódik, s a megkoppanó jégben ott áll Klára.

KLÁRA az apjához rohan, s a mellére veti magát. Apukám… Megtapogatja. Igazán nincs bajod?

MIHÁLY megrendülten. Te jössz a jégesőből, s nekem legyen bajom…

KLÁRA ocsúdva. Ha láttam volna, akkor sem lehetett volna szörnyűbb…

MARGIT a letett epret újból megemelve, kissé keserűn. A villámlás rémített meg. Villámmal, dörgéssel, sötétséggel szemben gyerek maradtál.

KLÁRA. Abban a pillanatban, amikor a sarki jegenye mellett a villám leszaladt, elvakult szemem mögött mintha egy másik szem nyílt volna. Mihályhoz. Még azelőtt egyszer-kétszer a szívedre panaszkodtál. Azt mondtad, mint egy áramütés. S a kétféle villám, amelyik a jegenyék mögé fut s a melledben lakó, aggodalmamban valahogy eggyé lett.

MARGIT az eperrel kifelé, de inkább magának. Érzelgés villámokkal.

MIHÁLY. meghatottan simítja Klára fejét. Szóval, holtan kéne itt feküdnöm. Vagy höröghetnék még?

KLÁRA. Ha nem vagy itt, összeesnék tán, mielőtt még egy ajtót kinyithatnék. Oly biztosan láttalak: a könyveid közé borulva, a dolgozóasztalon. Margit után néz a konyhába, s ugyanakkor, amikor suttogásra fogja, fojtottan föl is zokog. Tudod, honnan fordultam vissza? Hogy az apja nem felel; csak nézi. Onnan, a jegenyéktől, az állomásútról… Meg akartam szökni…

MIHÁLY csendesen. Mint múltkor, amikor az ablakon kiugrottál?

KLÁRA. Ha elém nem állsz a villámban…

MARGIT. Anyádhoz!

KLÁRA. De nem velük maradni. Hazahozni…

MIHÁLY. Ők oda mentek haza.

KLÁRA. Haza? Ők a dologgal, te a nevével: hogy játszhattok így a legszentebbel? Hát én vagyok itt az egyetlen, aki… Félbeszakítja magát. Látod, én szerettem, igen: szerettem azt az embert, akit te kikergettél. Mialatt az állomás felé szöktem: ez is bizonyos lett, ráismertem az örömre, mellyek az ember a szenvedélyének enged. Áldozatot hozok, kölcsönpénzen, egy falat étel nélkül, bizonyítottam magamnak. De a szívem oly könnyű volt, ahogy csak a szerelem tud célja felé futni…

MIHÁLY. Fölé kell kerülnöd…

KLÁRA. Nem az érzésért mondom, annak én már föléje kerültem… Csak hogy lásd… Mire is akartam kérni? Igen, az otthon. Ha valakinek, hát énnékem okom volna duzzogni. Lehozok ide egy férfit, akiről ti gyanítottátok, amit most már én is tudok. Te kidobod, mert más a politikád, Tinka és anya pedig az autójára kéredzkednek, truccolnak veled, rám bízva, hogy mindezt megmagyarázzam magamnak. Ez az én otthonom, mondhatnám, ugye. Ami még hátravan: Margit arra akar kényszeríteni, hogy…

MIHÁLY. Soha. Margitnak is megtiltottam.

KLÁRA. Nem muszáj… de ha jó lány vagyok… Ez az én családom, mondhatnám… De én nem mondom. Mert nekem ez, ami itt volt: ez az egyetlen, fölbonthatatlan.

MIHÁLY. Ne tegyél szerencsétlenebbé.

KLÁRA. Én, soha. Látod – a villámban is pányvát vetettél. Ahogy ezek a villámok is mind. Kimutat a viharra, s a gyerekes ijedelem elvágja a mondat felét. Én, esküszöm, örökre lemondok erről a Völgyiről, még Péterre is megpróbálom ránevelni magam…

MIHÁLY. Nem kell: elég, ha magadat nem zaklatod.

KLÁRA. Csak te, anya, Tinka: Cseresnyés.

MIHÁLY. Nem tudok hazudni, Klára.

KLÁRA. S miért ne? Hazudj legalább, hogy szavadon foghassalak majd… Ti neveltetek úgy, hogy a világ egy bölcső – belőletek. Az apja mellére szorítja a fejét. Én nem akarok ebből a bölcsőből kiesni.

MIHÁLY melléhez szorítja a fejét s meghimbálja. Ebből nem is kell… Jó, hogy lefele van fordítva a szemed: úgy talán egy apának is meg szabad vallania szerelmét.

KLÁRA. Jó kikötő egy hányatott homloknak.

MIHÁLY. Ha az lehetnék nektek, amik ti voltatok nekem…

KLÁRA. Mik voltunk, ami nem lehetnél?

MIHÁLY. A megtisztulás. Föloldozás a vér szerelmeiből – a lélek szerelmébe.

KLÁRA. Amióta ismerünk: lélek voltál.

MIHÁLY. Nektek. De az én fekhelyemnek is voltak gyötrelmei. Mit tudjátok ti, hányszor három lány libegett előttetek, amíg az utánuk vetett pillantásból kiforrt minden, ami nem szeretet? S nemcsak mint kamasz. Egy korán nősült ember, akit a család eszméje megejt; de vériben száz más ingert, képzetet, csömört hord. Hogy örültem a ti növekedésteknek, mint aki szabadítókat nevel magának, véreivel váltani meg a vérétől… Ugyanaz az édes könnyelműség, de most a bűn salakja nélkül. – Különösen te… Az első nőtől kezdve mindenikhez hasonló. S a hasonlóság ellenére oly égin ingertelen.

KLÁRA. Égi szerelem – a pokolbeliért.

MIHÁLY. Szegény apa mit vessen eléd… Egy Völgyi, persze…

KLÁRA. Nem, nem, ki nem mondd a nevét. Most ő szorítja az apját a maga melléhez. Csönd, a konyhából a tűzre vetett fa ropogása hallik. Klárának, ahogy az apja fejét lassan elengedi, az asztalon fekvő kártyán áll meg a szeme. Kifejti magát. Remegve. Mi ez, miféle kártya ez itt?

MIHÁLY odakap aztán elengedi. Ha a véletlen megmondta.

KLÁRA. Tinka és ő. Ez igaz?

MIHÁLY. A kört szűkebbre kell venni.

KLÁRA. Meg tudták tenni? Tinka, aki után mindenki megfordult, s ha akarta volna, a körorvos, Frici, mindenki. S én ezt az egyet, akit magam sem ismerve, közétek hoztam. Egy anya! Ekkora rablásban.

MARGIT a konyhából. Apa, kérlek.

MIHÁLY. Ne gondolj rájuk… Cseresnyés így is egy világ…

KLÁRA suttogva. Gyanítottam; a félelmem tudta: de az eszem oly lassú hitelt adni. Elhúzódva, magának. Mégiscsak nagyon rossz fazék a világ.

MARGIT. kijön az ajtóba. Apa, kérlek – egy cukorsüveget kellene szétverni.

MIHÁLY. Azonnal. Klárához visszaszól. Jobb mindent tudni. Be a konyhába.

KLÁRA összeborzadva. Jobb. Utána újra nekierősödik a vihar; Klára szétnéz, nyugalmából leírhatatlan kétségbeesés tör föl, s az ajtóhoz rohan. Abban a pillanatban egy villám; megtántorodik, s aztán nekirohan a viharnak – a szélroham az elejtett eljegyzési kártyát sodorja vissza a nyitva hagyott ajtón.

MIHÁLY visszajön a konyhából. Jól nekibuzdult megint. Ez közel csaphatott le… Észreveszi, hogy Klára nincs a szobában. Klára. Az ajtóhoz ugrik. Klára!

MARGIT is kiszalad a konyhából. Elrohant megint…

MIHÁLY már kinn a teraszon, az odatörtető kertészhez beszél, de a szélroham elviszi a hangját, csak Mihály kiáltását hallani. A méhesnél. Visszakiált Margitnak. Azt mondja, a méhes felé rohant. Őt félrelökte. Elrohan a kertésszel.

MARGIT kiáltozva. Apa, várj meg, csak a szokott… Utánuk fut; az üresen maradt szín mögött kiáltások és dörgések – a konyha nyitott ajtaján kivilágít a tűz.

Függöny



NEGYEDIK FELVONÁS

Cseresnyés dolgozója. A telepnek ez a könyvtára is; a falak megrakva körös-körül könyvvel, még az ajtók fölött és között is. Ezen a tömött könyvbélésen kívül nincs is más a szobában, csak a jobb sarokban egy könyvláb a könyvek leszedésére s az előtérben egy hatalmas íróasztal. Ezt az íróasztalt a második felvonásból ismerjük, csak most nem olyan rendetlen, a könyvek lesorvadtak róla: a helyükön egy gyengébben égő viharlámpa áll, mely a jelenet végére magától elalszik. Látszik, hogy a kertben szaladgáltak vele, s akkor hagyták az asztalon, amikor a halottat behozták – akárcsak a nagy széktámlára dobott kendőt, melyet az előző felvonásban Klára vállán láttunk. A hátsó falon az asszonyok szobájába nyíló nagyobb ajtó nyitva áll. Az ajtón túl, a tekintet előtt megnyíló sávban egy gyertya s azon túl egy ablak. Kezdetben a gyertya fénye az erősebb, de ahogy a szürkület nő: a gyertyafény halványul, s az ablak világosul. A gyertya egy odahúzott asztalon ég, a letakart holttest fölött. A dolgozó bal oldali falán lévő ajtócskákat már ismerjük: az egyik a teraszra, a másik a harmadik felvonás csarnokába nyílik. Amikor a függöny felgördül, csak Margit van a színen; a félrefordított íróasztalszéken ül, arccal a teraszajtónak: homlok a tenyerében, mögötte a széktámlán a kendő. Ahogy Péter a terasz felől lassan, de nem óvatosan benyit, hirtelen fölegyenesedik. Egy pillanatig némán állnak egymással szemben: a férfi a nyitott ajtó sötétjében, Margit a viharlámpa s a háta mögött lecsüggő kendő világosságában.

MARGIT anélkül, hogy a holttest felé fordulna, egy vállrándítással mutatva az irányt. Be akar menni hozzá?

PÉTER. Nem. Két könyvet nyújt Margit felé. Ezeket hoztam vissza. Ez még nálam volt.

MARGIT vontatottan. Elmegy?

PÉTER. Utolsóként. Az éjszaka a faluban voltam. Amikorra visszaértem, Bognár, a kertész s a másik három már odébbállt. Csak a diák térdelt a kofferján, káromkodva húzta a szíjat, melyet a zokogástól megint kieresztett.

MARGIT. Mint ahol pestis tört ki.

PÉTER. Pedig csak a vallás. Gúnyosan. Istenjárta helyekről a hitetleneknek futni kell. Mialatt beszél, Margit mögött a kendőre néz, lassan. Csakugyan a kendőjire?

MARGIT is a kendőre néz, s egy kicsit elhúzódik tőle, úgyhogy a lecsüggő kendő a félhomályban külön szereplő lesz. Igen.

PÉTER. Az ember nem hinné, hogy megbírhatta.

MARGIT. Két percnél nem csüggött rajt tovább. Emlékszik arra a kampóra az üvegház tetején? Egy függő cseréptartónak vertük be. Tartott, meg bírta tartani. Ha talán csendesen keressük… Lehet, hogy csak bezárkózni akart, a kedvenc helyére. De mi az egész vihart eltöltöttük a nevével. Frici hallotta a csörömpölést, ahogy a virágállványt elrúgta. Szívverésben sem volt sok, mialatt betörtünk. De már élettelenül lógott a fuksziák között. Elég volt megérinteni: a kendő elbomlott. Valóságos csoda, hogy elpusztíthatta magát.

PÉTER. A halál keskeny pallón is elszökteti, akin megkönyörül.

MARGIT. Egy kivételes zaklatott pillanat, amilyen második nem jött volna…

PÉTER. Igen, a pillanat, a kampó – csak mi nem. Ha őszinték volnánk, sopánkodás helyett megdörgölhetnők a kezünket: ezt jól csináltuk. Egy maga gazdája életet nem oly könnyű a halálba átszorítani. Nekünk sikerült. Ha volnának torok: pohárral a kézben sorra felállhatnánk. Én, Pór Péter: mától szabad vagyok, lepattintottam vérem bilincseit. Én, Cseresnyés Margit, egyetlen lánya már az apámnak, elvertem a versenyző kedvességet. Cseresnyés Mihályné: nem furdalhat a lelkiismeret. A másik szobából Mihály vonításszerű zokogása hallik.

MARGIT. És ő? Kissé restellve is ezt a zokogást, beszól. Apa. Péter van itt.

PÉTER inkább magának. Ő? Akinek hibbant agya e kelepcét vetette. – Sorsot, amilyet a sors nem tud kieszelni.

MIHÁLY káprázva botorkál ki a halott mellől. A szeme héja, ahogy néztem, egyszerre csak oly kéken kezdett világítani a gyertyafényben. Azt hittem, felnyílt, s a szeme kékjével néz. Kibontakozva a halottnézés kábulatából, Péterhez. Búcsúzkodni?

PÉTER. Két könyv volt nálam. Odanyújtja.

MIHÁLY megérti. Vagy úgy? Nem tőle – mitőlünk. Fölveszi az egyik könyvet. „A halottak élén” – vidd el – a polcra mutat –, megvan itt.

PÉTER elhárítja. Ha a lelkemből kidobtam.

MIHÁLY fájdalmas mosollyal. Miattunk a költőt?… Az okosság kezdete: megkülönböztetni.

PÉTER. S néha annál is nagyobb, meg nem különböztetni. A természetnek erősebb mérlegei is vannak, mint amik a jó szándékot vetik latra. A költő, azt mondjátok, a miénk volt, vagy legalábbis a mienk akart lenni – éppúgy, mint Cseresnyés. S én éppúgy kivetem, ahogy Cseresnyés kivetett engem és én őt. A mienk akartál lenni? Tehát nem voltál a mienk. Úr voltál, s hogy átállást színlelsz: tapasztalatom előtt gyanússá s a természet szemében korccsá tesz. A természet a farkast farkasságra, a nyulat nyúlságra vonja fel – csak a megrettent ember szeretne kilépni abból, ami.

MIHÁLY. Pólyánk piszka vagy csipkéje: ez hát a természet s nem a hajlandóság.

PÉTER. Hajlandóságtok éppoly úri, mint a pólyátok.

MARGIT. Mit csináljunk hát, hogy a pólyatermészetben hajlandóságunk helyesen sírjon?

MIHÁLY. Legyünk rablóbb rablók és ledérebb ledérek – nagyok abban, amiben születtünk.

PÉTER. Urak, tehát uralkodók. Az uralkodás éppúgy be van írva az örök dolgok közé, mint az elégedetlenség vagy lenézett testem irigy dühe. Ki tudja, mi a világ baja? Hátha épp az, hogy nincs benn elég keménység, mely az uralkodást éppoly konokul vállalja, amilyen odaadón én a lázadozást. A dölyf morzsáiból a nép sokszor jobban, türelmesebben él, mint amikor a zsarnokság az elégedetlenségtől kéri álruháját.

MIHÁLY. Fogó akarsz lenni, s nekem szaladnom kell.

PÉTER. Itt ez a Cseresnyés! Az elment asszony arcán egy vonás sem mutatta soha, hogy minket magával egy szikből kelt csibéknek vagy a születés bűnétől megválthatóknak tart. A jobbágyvér mégis szerette – mert nyájasan és sértés nélkül gyakorolta a leereszkedést. S e lány is, aki ott benn fekszik: elérhetetlen volt, tehát sebet hagy, melyre a halál is vékony kenőcs. Úrileány méltósága a sírból is vonz és megaláz, mikor az itteni komédiára réges-rég szánalommal tudok csak emlékezni.

MIHÁLY. Kezed kérgét látod s a bőrt, melyet nem érinthetett. E megtagadásból vonsz örök határt emberek közé, akiket a sors maholnap úgyis egymáshoz sulykol. Tudod, hogy ez a telep egy nép szerencsétlenségére épült; az összepréselés óráira.

PÉTER. Hagyjátok ti a népet. A nép beveszi magát a záporálló szűrbe: övé a csutakkunyhó, a zsombék, ha kell, eltengődni és gyűlölni. Ezt építi ő a szerencsétlenség ellen. Ti pedig haljatok meg nemzetetekért, vagy legyetek árulói annak is, ha abból haszon néz, csak lebújni ne akarjatok közénk; gyáván és tehetetlenül. Azt hiszitek, ilyen szemfényvesztő kertekben húztuk ki a törököt s benneteket?

MIHÁLY magához. Akiket lehoztam ide: azoknak pokol, a felhozottaknak: szemfényvesztés. Az előítélet kövei között így őrlődik a mag. Szegény Szent Benedek, aki itt próbálkozol a szíveddel.

PÉTER. Két kő s egy történelmi példa mindig akad, ha az ügyefogyott hősként temetkezik.

MIHÁLY. A fájdalmak tisztelni szokták egymást.

PÉTER. Az enyém őszinteségben tisztul.

MARGIT. S abban gyógyul, hogy üt.

MIHÁLY. Tessék csak, szabad. Ilyenkor látni, hogy a szó mégiscsak szó: s csődnek nagyon kicsiny egy kezed közt kihűlő holttesthez. Mosolyogva Péterhez. Az érveid botkén zuhognak, de én a magam fáját hallom bennük. Egy nagy mestert nem olyan könnyű kiheverni, Péter. Ahhoz pedig, hogy megverd: eszméinek a fonákja, melyet maga is ismer, fölöttébb kevés… Kezét nyújtja. Isten veled…

PÉTER zavartan a fejét lesütve.

MIHÁLY a habozó kezére mutat. Add csak ide; ne magadért, a belátásod órái helyett. Péter odaadja a kezét, aztán dacosan fölvágja a fejét, s köszönés nélkül kimegy.

MIHÁLY magába roskadtan ül az íróasztalszékben, Margit a széktámla mögött, úgyhogy a jelenet első felében nem is láthatják egymás arcát.

MARGIT szünet után, halkan. S én mit mondjak most már? Klára bölcsőt csinált volna két karjából a fejednek, anyám a könyöködhöz érne, Tinka könnyes pofácskával dörgölgetné a kezed fejét. Én Margit vagyok…

MIHÁLY. Ne hidd kevésnek magad, ahol egyedül vagy. Az ember hivatása: ő maga, de ami vonzza: a más. Te túlságosan én vagy. Szinte anya nélkül ugrottál ki belőlem, mint Minerva Zeusz fejéből; nincs hozzád keverve a szerelem emléke.

MARGIT. Szegény Minerva.

MIHÁLY. De ez is összetartozás. Csak a gyöngédség szégyelli el közöttünk magát. Ki kérleli cirógatással önmaga kezét?

MARGIT. Annyira azonosak volnánk?

MIHÁLY. A gondolat, az apa bősége és salakja nélkül. Ahogy mögöttem állsz, mintha nem is a lányommal, hanem az eszmével beszélnék.

MARGIT. Mely mindezt fölidézte.

MIHÁLY. Mit idéztél föl te? Én tégedet.

MARGIT. Azért borzadsz úgy tőlem?

MIHÁLY. Az embernek el kell borzadnia néha önmagától. Mint a tudtán kívül elvarázsolt király, aki a tó tükrében szőrt és agyarat lát, ahol mosolyt és nyelvet tudott. Ragaszkodj magadhoz – mondja a hang, melyet az Istenének akarunk hinni, de íme, a csúfondáros világ visszhangja: egy szörny az, amihez ragaszkodol. Az én szememben te is egy szörnyeteg vagy most, őrületemmel kihasított darab, amely – mialatt minden szétfut és elmúlik – ahhoz tapad, amitől magam is futnék már.

MARGIT. Szóljak hát ezen a jogon. Nem az anyám nélkül született leány; – a meggyűlölt eszme.

MIHÁLY. A halott szeme még föl-fölnyílik; mi dolgod velem?

MARGIT. Egyedül vagyunk a telepen.

MIHÁLY. S a világűrben.

MARGIT. De mi nem az ürességnek építkeztünk.

MIHÁLY. Kívánhatsz-e jobb lakótársat ekkora bánathoz?

MARGIT. A bánat penész; – nem akarok belepődni.

MIHÁLY. Addig sem, amíg a koporsó a diófák alá kimegy?

MARGIT. A koporsó útja biztos; – a mienken gondolkozni kell.

MIHÁLY. Tiszteld meg a biztos utat azzal, hogy a magadéról elfeledkezel.

MARGIT. Erős léleknek: a csapás elhatározás. Tőled tanultam, hogy akármekkorát sújtott hozzád a sors – ami a fejsze alól elsőül szikrázott föl: mindig egy új terv daca volt. Amelyik nap két újszülött ikerfiad meghalt, azon az éjszakán fogant meg Cseresnyés.

MIHÁLY. Igaz – de ma csüggedt és szikrátlan vagyok.

MARGIT beteszi a halottra nyíló ajtót.

MIHÁLY. Mért csukod be? Hogy egyedül legyünk?

MARGIT. Gyűlölök mindent, ami tunyaság – főképpen, ami csalódás, gyász vagy melankólia színébe rejtezkedik. Az igaz fájdalom szilaj: minden ujjbegye tettekkel teli.

MIHÁLY szembefordul vele, indulatosan. Mit követelsz? Miféle tetteket azon, akinek legszebb csinálmánya odaát bomol?

MARGIT. Ismerlek: ha ebben az órában markodba nem fut a dac, s ökölként nem meredsz föl ebből az ürességből.

MIHÁLY. Jogom van a beteg kutyák kuporgásához.

MARGIT. Nem itt; ahol nyolc év és kilencszáz gyümölcsfa énekli fogadalmadat.

MIHÁLY. Mit akarsz?

MARGIT. Tudni a holnapot.

MIHÁLY. Temetünk.

MARGIT. Igen – de mit? Négy deszkában egy halottat vagy az egész kertet és amit jelent.

MIHÁLY. kimutatva. Az üresség válaszol.

MARGIT. A üresség néma. A fák és az ágyások épek – a munkásház egy hasadást sem kapott. Idebenn pedig annyival több a hely, mint régen, ahányszor szűkebb vackon fér el a barát az ellenségnél.

MIHÁLY. Hely! De ember!

MARGIT. Naplómban tizenkét előjegyzett név. Amikorra  a halottat letettük, teli lehetünk élővel. Neked kell válaszolni.

MIHÁLY. S ha énnekem kedvesebb a halott? Ha az égő múltnak akarok sóbálványa lenni?

MARGIT keményen. Akkor vidd el a halottat, és menj ki innét.

MIHÁLY. Cseresnyésből!

MARGIT. Vagy tán indáját hagynád az epernek s folyondárral futtatnád el a házat? Ehhez a földhöz annak van joga, aki vele együtt szolgál. Ez fölajánlott föld – a hitetleneket elűzi magáról.

MIHÁLY. Ha én elhagyom, az Isten is lemond róla.

MARGIT. Amíg a kapát és a kertészollót bírom, nem.

MIHÁLY. Magad maradsz rajt?

MARGIT. Magam a – családomból. S helyette családommá fogadom, akit a te műved idehí. S ha férfiak nem tudnak hinni e nadrágnak, mely az rajtam, ami a szerzetesen a szoknya: rosszul nemzett lányokat és elhagyott asszonyokat gyűjtök ide, hogy a te eszméd férfiak nélkül ne maradjon.

MIHÁLY. Szegény Zeusz. S ha az eszme gazdája szavadon fog, s rád testálja a földet, a kudarcot s mindazt, amit ő éppoly céltalannak érez, mint magát? Hogy gondolsz rája akkor?

MARGIT. Ahogy léha mesterekre szoktunk, akiken átment az ige, anélkül, hogy magukat megindította volna.

MIHÁLY. Új szenvedésekbe zaklatsz.

MARGIT. A régiek lesznek.

MIHÁLY. Megváltoztam.

MARGIT. Mi változott meg abból, ami e kert feltétele volt, hogy te megváltozhass? Miben tévedtél? Apadtak a bűnök? Tágabb a harapófogó? Vagy fölösleges az ellenállás, mely a nép mélyeibe veszi magát? Két nő elment a rongyai után; egy: testvére lesz a diófagyökérnek. A szerelemsértett kubikos pöfög, s aki nem látott még akasztott embert, elszökik. Mi ez a tényekhez és sejtelmekhez képest, amelyekkel a világ belőled Cseresnyést kisajtolta?

MIHÁLY. Semmi. De mi egy szív is a világhoz; ha megrepedt, még sincs benne helye.

MARGIT. De hátha épp ez kell: hasadt szív, mely többé nem tud félreverni. Az én szívem tán nincs meghasadva? A kemény látszat alatt nem volt vonaglás, repedés, halál? Egy fiatal lány – aki szép, szenvedélyes, és nem kell, mert különb; – tán fájdalom nélkül fagy mind mélyebbre kiválóságába? Játszhatnám magamnak Vörösmarty Élő szobrát. De én az élőt gyűlölöm, nem a szobrot, s mint felszabadítását várom, hogy egészen szobor legyek – magvamig kő, bőrömig eszme.

Óvatosan kopognak a csarnokról nyíló ajtón. A két ember egymásra néz, Mihály felugrik; látszik, hogy az asszonyok szobája felől hallja a kopogást. A kopogás megismétlődik, s halkan benyit a nyomdász.

A NYOMDÁSZ alázatos kis ember. Bocsánat, nem találtam senkit.

MIHÁLY. még a halottkopogás izgalmában. Ki maga?

A NYOMDÁSZ. Sinka, a nyomdász. Sajnálom, hogy amint ígértem, nem jöhettem. A sürgönyt megkapták?

MIHÁLY. A sürgönyt?… Ó, igen.

SINKA. Egy kis fönnakadás volt. Egy rossz írású szerzőnk, egy jogász, annak én szoktam szedni, azt be kellett fejeznem… Pedig igazán boldog vagyok. A régi szobatársam: egész berúgatott a meséivel. Mindig valami ilyenről álmodoztam én, kérem. Tetszik ismerni Eötvös Károly könyvét a Nazarenusokról? Az az úr sokat anekdotázik, de a történet szép. Már arra is gondoltam, hogy magam is valami hasonlót… Mindig mosolygok az író urakon, akik a szektások ellen írnak. Mi is nyomtunk egy ilyet: nagy szerencsétlenségnek tartja. De én azt gondolom, hogy a szektásság nem is olyan nagy szerencsétlenség, mert ahol a nép összeáll, s valami jobbat próbál, mint ami körülötte van: azt nem lehet tisztára a nézetei szerint ítélni. Abban megvan a hajlam a jobbra, csak jobb nézetekhez jusson… Az urak, ahogy a volt lakótársam szavából értem, valami ilyent próbálnak itten. Hibásat szóltam, hogy nem felelnek?

MIHÁLY. Nem, éppen nem… Csak itt nálunk is van egy kis fennakadás, Sinka úr.

SINKA. Igen? Talán a gép nem jött meg? Vagy az árával… Mutatja a kezén, hogy a pénzzel van baj.

MIHÁLY. Nem, a gép az itt van.

SINKA. Kézi szedés, úgy méltóztatott írni. Margitra néz. A kisasszony, ugyebár? Margit bólint. Hogy örülök ennek is; minőségi munkát csak kézi szedéssel lehet elérni. Ha író volnék, háborút indítanék a gépszedés ellen. Én nyomdász létemre… elhallgat.

MIHÁLY. Sinka úr, fél maga a halottaktól?

SINKA. A halottaktól? Nemigen, kérem… Mit tudniillik nyolcan voltunk testvérek, kinn Rákosfalván, s szegény anyám után a tüdővész az egész családon végigment. A pallódeszkák közé vehette be magát – de apám makacs ember volt, nem akart elköltözni. Hárman maradtunk annyi közül, s csak az anyám meg az idősebb nővérünk végzett a kórházban. Csendes emberek a halottak… Mért tetszik kérdezni?

MIHÁLY. Mert ezen a telepen rajtunk kívül csak egy halottat talál és ürességet.

SINKA. Igen?

MIHÁLY hozzálép. De ha maga is úgy akarja, mi letesszük a  halottat, és új embereket hívunk – egy hét alatt tizenketten lehetünk, mint az apostolok.

SINKA. S a többiek, a kedves család, ők mért mentek el oly hirtelen? Azt tetszett írni…

MARGIT. Nekik nem volt nyolc testvérük, nem szokták meg a halottat, Sinka úr.

MIHÁLY. S mi sem kezdtük elég nazarénusul velük. Kacérkodtunk a világgal. Azért most egy új fészekaljat kell ültetnünk – szigorúbb és tüzesebb kotlós alá.

SINKA. A szigorúság és a tűz, az helyes… S én, persze, boldogan… Mi is lesz az első munkám? Vagy az átmeneti időre talán a kertbe – bár a növényekhez nem sokat értek.

MIHÁLY. Nem, nem – a lányom mindjárt lekíséri. A szobája is ott lesz a nyomda mellett. Egy „Évkönyv”-et kellett volna szednie.

SINKA. Értem, ami a telepen történt.

MIHÁLY. Igen – meg hogy amit szereztünk; a filiáléink mihez tartsák maguk. De ennek az „Évkönyv”-nek nincs többé értelme. A mi éveink elölről kezdődnek.

SINKA. Igen? És én mit szedjek akkor.

MIHÁLY. Egy levelet.

MARGIT. Levelet?

MIHÁLY. Egy levelet.

SINKA. Kihez, kérem?

MIHÁLY. Azokhoz, akik nazarénusok szeretnének lenni, csak helyesebb nézettel.

Függöny