Nyitóoldal


Csapda (1966)


SZEREPLŐK

PUSKIN

NATALJA, Puskin felesége

ALEXANDRA, KATHERIN, Natalja nővérei

VALÉR, Puskin inasa

NESSELRODE, külügyminiszter

HEECKEBEN BÁRÓ, holland követ

D'ANTHÈS, fogadott fia

DOLGORUKOV

SZOLLOGUB GRÓF

ZAGRIAJSZKAJA

BJELOSZELSZKAJA hercegnő

UVAROV

BJELENSZKIJ

SZUKOVSZKIJ

GOGOL

BENKENDORF, rendőrminiszter

D'ARCHIAC márki

DANZAS kapitány

ADJUTÁNS

Inasok


ELSŐ RÉSZ

ELSŐ KÉP

Kettős szánpad; a felső patkó alakban veszi körül az alsót, amely Puskin pétervári dolgozószobáját ábrázolja. A felső színpadnak mindig más részén folyik a játék; ez a színpad a társaság, a világbeli intrikák, a költő ellen szövődő összeesküvés színhelye, nemcsak térbelileg van messzebb tőlünk, világítása, képről képre változó jellege is messzebb tolja – az aranyozás, az álfény, az illúzió dimenziójába, míg a közrefogott kis szoba, a költő gyötrődése folyik: állandó visszatérésivel, viszonylag sötétebb világításával, a benn folyó beszéddel: életünk valósága. Az első kép a felső színpadon folyik, a báltermektől kissé félreeső dohányzófélében. A szín többi része, az alsó színpad is sötét. Amikor a függöny fölmegy, hallani, amint valaki kicsapja a bal sarokban levő (a lépcsőház felé vivő) ajtót, s ahogy kirobog, nyitva hagyja. A színpadon levők: Nesselrode külügyminiszter, Heeckeren báró, a holland követ, D'Anthès, a fogadott fia s Dolgorukov herceg a távozók után, a nyitva maradt ajtóra néznek.

NESSELRODE. A derék Alexander Szergejevicsnek tanulmányoznia kellene az ajtó intézményét. Ahogy kicsapja, belebotlik; s miután szegény feleségét kituszkolta rajta, nyitva hagyja.

DOLGORUKOV. Akárcsak a dédapja, akit a pasquillus szerint egy üveg rumon vettek meg, valahol Afrika partjain, Péter cár számára.

HEECKEREN. Valóban, egy kissé afrikai módon ragadta el tőlünk, szegény péterváriaktól a bálkirálynőnket. Tán még a háziasszonytól sem engedte elbúcsúzni.

D'Anthès, aki eddig némán nézett az ajtó felé, gyors léptekkel a távozók után indul.

HEECKEREN utánakiált. George, hová mégy? Kárvallottan néz a többiekre. Remélem, nem fog valami meggondolatlanságot elkövetni.

NESSELRODE. Nyugodjon meg, Heeckeren báró. Az ön nevelt fia, amilyen fiatal és tüzes, éppolyan becsvágyó és fegyelmezett.

DOLGORUKOV. Az ember végül is megnézi, hova ragadják el a táncosnőjét. Ha mindjárt a férj is az, aki ilyen griffmadárszerűen csap a mazurkába. Sosem tudtam, mért növesztett ez a Puskin olyan hosszú vadmadár-körmöket.

HEECKEREN. Engem, valahányszor ránézek, rossz előérzet fog el.

DOLGORUKOV. A híre téveszti meg. Valamikor jó lövő hírében állt. Újabban ezt a hírt inkább csak az elbeszéléseivel tartja fenn, melyekben mint bűvlövész kacérkodik. Ötöt egy ellen, hogy ha rákerül a sor, D'Anthès lukasztja ki a koponyáját.

HEECKEREN. Isten őrizzen attól is.

NESSELRODE. Dolgorukov herceg szívesen lukaszt, főként a más pisztolyával, koponyákat. Én azonban igazat adok az ön aggodalmának. Fia karrierjének nem használna, ha azt a vadembert botrányig ingerelné.

DOLGORUKOV. Nesselrode gróf bizonyára a magas szemekre gondol, melyen nemcsak uralkodói figyelemmel követik a szép Natalja sorsát.

HEECKEREN. De mit csináljak, excellenciás uram. Én már mindent elkövettem. A szokásos társasági játékként kezdődött.

NESSELRODE. S tüzet fogtak. Az udvar legszebb hölgye s a legtökéletesebb gárdatisztje; nincsen mit csodálni. Sajnos, az emberi kapcsolatok törvényei jóval bonyolultabbak, mint a telivér tenyésztés szempontjai. S én mint barátja s külügyminisztere is csak helyeselni tudom, ha betartatja védencével a vonalat, mely a mindenkit gyönyörködtető flörtöt a cár rosszallását kiváltó botránytól elválasztja.

D'Anthès visszajön, közben összeszedte magát, s megáll Dolgorukov mellett.

HEECKEREN. Elmentek?

D'ANTHÈS erőltetett hanyagsággal. Puskinékra gondolsz? Úgy rémlik, hallottam, ahogy a kocsijuk előszólították.

DOLGORUKOV. Én is hallottam a Trubeckojék bálján. „Puskin!” kiáltotta a portás. „Gróf Puskin?” feleltek vissza a kocsisok karából. – „Nem; az, aki írni szokott.” Szegény Natalja, hogy szorulhat a szíve. A bálokon a legszebb gavallérok perzselik a bókjukkal, s egy korán öregedő, féltékeny homme de lettres cipeli haza.

D'ANTHÈS Heeckerenhez, aki megfogta az egyik karját. Beszélni akarsz velem?

HEECKEREN. A háziasszony keresett.

NESSELRODE utánaszól. Igen, csak mossa meg a fejét. Nem illik ilyen csinosnak s hódítónak lenni.

D'Anthès, Heeckeren el jobb fele.

DOLGORUKOV. A külügyminiszternek mi a véleménye erről a viszonyról? A negyvennégy éves apa és huszonhat éves fia. S ez a szerelem, amely mellett a Nataljáé templomi olajmécs.

NESSELRODE enyhe rendreutasítással. A holland követet én mint kiszikkadt agglegényt ismertem meg; úgy látszik, ebben a barátságban fedezte fel az apai ragaszkodást.

DOLGORUKOV. D'Anthès pedig a szerencse szarvát, melyet azonnal megragadott. Igaz volna, hogy egy poroszországi vendégfogadóban történt ez a különös második fogantatás?

NESSELRODE. Mint utasok sodródtak össze. Heeckeren barátom Hollandiából, a szabadságáról tért vissza, D'Anthès meg, mint afféle rajnai nemes fiú, Péterváron akart szolgálatot vállalni.

DOLGORUKOV. S már Berlinben nemcsak patrónust talált, de egy gazdag örökbefogadót.

NESSELRODE. Én meg vagyok győződve, hogy a két férfi viszonya teljesen korrekt.

DOLGORUKOV. Én is. Különben vállalkozna-e rá, hogy Natalját ő kerítse a fia számára.

NESSELRODE. Miket tud ön?

DOLGORUKOV. Amikor D'Anthès himlőben feküdt, köztudomású, hogy az apa settenkedett imádottja körül, s igyekezett fia szenvedései iránt részvétet kelteni.

NESSELRODE. Na látja, épp ez…

DOLGORUKOV. Ha úgy volna, ahogy egyesek föltételezik, ez valóban túl nagy önzetlenség volna.

NESSELRODE. Így is vakmerőség, ismerve Puskin természetét. A pofaszakálla, ahogy a nejét kivonszolta, szinte szétállt féltékenységében.

DOLGORUKOV. Isten büntetése egy olyan emberen, aki húszéves korában donjuani listát vezetett a hódítottjairól.

NESSELRODE nevet. Ez igaz?

DOLGORUKOV. Egyet azokról, akiknek csak a szívén uralkodott, s egyet, akiken másképp is.

NESSELRODE. S persze, az utóbbi volt a hosszabb?

DOLGORUKOV. Igen mohó fiúcska volt. Most, harminchat éves korában D'Anthès csak a férjekért fizet.

NESSELRODE. Én nem is őt féltem ebben az ügyben. Hogy Puskin úr milyen költő, annak a megítélésében nem vagyok illetékes, de hogy elviselhetetlen, beképzelt fráter, akit csak a csoda mentett meg tőle, hogy nem mint volt dekabrista tér vissza, tíz év börtön után Szibériából, azt állíthatom… S azóta is épp elég bajt kavart, amivel a katorgát megszolgálta volna.

DOLGORUKOV. Ha a szerencséje burkot nem von köré. Kezdetben a trónra lépett császár nagylelkűsége, aki benne akarta az íróvilágot megvesztegetni. Amióta pedig megnősült, tudjuk jól.

NESSELRODE. Épp ezért osztom szegény Heeckeren barátom gondját. A levegőben lógó botrány súlyosabb következményekkel is járhat, mint egy arcátlan epigramma vagy a költő barátainak az ellenszenve.

DOLGORUKOV. Ahhoz viszont az ön egész diplomáciai kara sem elég, hogy Natalja férjét a féltékenységből kigyógyítsa. Ez helyzetével járó krónikus betegség, melyet orvosolni nem lehet. Nevet. Legföljebb irányítani.

NESSELRODE. Hogy érti ezt?

DOLGORUKOV. Minthogy ön előtt sem titok, reggeli kilovaglásai alatt milyen magasrangú lovas ugráltatja a szép Natalja ablaka alatt a lovát…

NESSELRODE. Őfelsége felé akarná az afrikai indulatot irányítani.

DOLGORUKOV. D'Anthèst vagy a bárót Puskin is megsebezheti, rajta csak ő törheti össze magát.

NESSELRODE. Értem.

DOLGORUKOV. Olyan helyzetbe kerül, mint a szegény háborodott, aki abban az árvízi versében Nagy Péter cár rézszobra ellen fordul. Ismeri?

NESSELRODE. Nem. Önt ennyire érdekli ez a Puskin, hogy a poémáit is elolvassa?

DOLGORUKOV. Igen figyelemreméltó olvasmány. Sokat elárul a költő érzelmeiből.

NESSELRODE. Meglepő értesülései vannak, herceg. Ha el találná kártyázni a vagyonát, alkalmazhatnánk a titkos szolgálatnál. De ideje, hogy mutatkozzam. El, jobbra.

DOLGORUKOV fölnevet. Ezt akár megbízatásnak is tekinthetem.

MÁSODIK KÉP

Puskin dolgozója. A képekről ismert könyvfalak; elöl az íróasztal, a felső színpad alatt két ajtó, hátul az előszobába s jobbra Natalja lakrésze felé. Az elegancia észrevétlen jelenléte. Alexandra a Puskin kéziratában böngész, a kinti lépésekre gyorsan rendbe rakja; törülget.

PUSKIN belép. Mondtam már, Liza, hogy… Észreveszi a sógornőjét. Te vagy az, Alexaska. Te csinálod, amit a nők rendnek neveznek.

ALEXANDRA. Nem bántottam semmit. Csak a „Nagy Péter”-t igazítottam meg.

PUSKIN. Látom… még most is kilóg a lába a koporsóból. Megigazítja a kiálló papírlapot. Nagyon kedves, hogy érdeklődsz.

ALEXANDRA. Ha már három nőt etetsz és kerülsz… legalább ennyi hasznod legyen.

PUSKIN. Hogy az egyik törődik is velem. Az íróasztalon heverő számlára. Az ott? A szokásos?

ALEXANDRA. Nem sok.

PUSKIN. Csirikov mészáros esedezik, hogy ne fosszam meg őt s gyermekeit attól a kétszáz rubeltől, melyre a fegyelmes úr hússzámlája felnövekedett.

ALEXANDRA. Nem a mészáros, a divatárus.

PUSKIN. De hisz most vettem fel ötszázat… a te ezüstödre, hogy kifizessem. Nézi a számlát. Ez igazán vérlázító.

ALEXANDRA. Ne idegesítsd fel magad, Szasa. Megkérem Zagriajszkaja nagynénit, hogy az apanázsunk – az enyém s Katherinét adja ki előre.

PUSKIN. Hol van az már? Mi van ma? November 6. A nagynénivel már februárban tartunk.

ALEXANDRA. Van itt örvendetesebb is. A Szovremennyiket mutatja. Az új Kortárs.

PUSKIN érdeklődéssel kap utána. A negyedik szám…? Meghozták?

ALEXANDRA. Pletnyev embere hozta át. Az első példány, mutatóba.

PUSKIN nézegeti, aztán ledobja. Ez is csak számla, nyomdaszámla. Mit koldultam, könyörögtem, hogy a lapszerkesztők félcseléd, félspicli családjába bejuthassak. Évi nyolcvanezret akartam keresni vele. Nataljának. Dühösen nevet.

ALEXANDRA. Pedig olyan érdekes…

PUSKIN. Igen, a lány, aki mint lovastiszt küzdte végig a háborút… A Bastille rabja, akit harminc éven át senki sem látott vasálarc nélkül…

ALEXANDRA. Tényleg, ki lehetett az?

PUSKIN. Tudja az ördög. A nőknek pletyka, az akadémikusoknak Scribe székfoglalója, az áhítatos lelkeknek Konyek érsek emlékiratai. Feltúrom az emlékezetem, facsarom a találékonyságomat, hogy a tisztelt közönség megelégedését kivívjam, s egy kis irodalmat is lophassak ebbe a sivatagba. S őnekik unalmas! Amikor mint zöld tacskó Byron nyomán a Kaukázusról szavaltam nekik, amelynek csak a szélét láttam, cserkesz nőkről, amilyenek sosem voltak a világon, el voltak ragadtatva. S most, amikor ebben a számban is olyan munkát teszek az asztalra, amin ha a Walter Scott nevét olvasnák…

ALEXANDRA. A regény arról a… Pugacsovról… Már alig várom, hogy olvassam… Biztosan gyönyörű.

PUSKIN nevet. Hát persze hogy gyönyörű. Mert te tán még engem is gyönyörűnek tartasz, Alexaska. A néger számmal, epeszín szememmel, torzonborz fejemmel, csenevész alakommal. S tudod mit; én is gyönyörűnek tartalak. Legalább mi ketten legyünk elragadtatva egymástól.

ALEXANDRA. Ne csúfolj. Én tudom, hogy csúnya vagyok a két nővérem mellett a bálokon, mint egy felcicomázott orangután. Puskin megcirógatja. Gyönyörű vagy. Szakasztott Natalja. Csak egy kicsit jobban kancsalítasz. Natalja: egy kis kalmük lány arcára kopírozva. El sem képzeled, milyen kedves tud egy ilyen kis kalmük lány lenni. Amikor Pugacsov nyomán, a baskír pusztában jártam… Natalja itthon van?

ALEXANDRA. Kilovagoltak Katherinnal.

PUSKIN. Hármasban Katherinnál.

ALEXANDRA. Nem tudom, kettesben vagy hármasban-e.

PUSKIN. De én tudom. Csak a nővéreden csodálkozom. Hogy kedve van ebbe a trojkába befogatni magát.

ALEXANDRA. Katya halálosan szerelmes D'Anthèsba.

PUSKIN. Halálosan. S a melankóliája külön élvezetet talál benne, hogy reménytelen… Köszönöm.

ALEXANDRA. Natalja meg élvezi az új lovaglóruháját. A szép gárdatiszt arra jó, hogy felhívja a figyelmet rá.

PUSKIN. De én úgy gondolom, épp elég volt ezekből a lovasmutatványokból… Amelyeknek cirkuszi homokja az én becsületem.

ALEXANDRA. Itt vannak.

Natalja s utána Katherin Natalján a lovaglás s szerelem fénye, kábulata. Katherinán ugyanaz; csak fáradtabb, csapzottabb, elrévedtebb. Natalja fején a lovaglókalap, kezében a korbács is ottmaradt.

NATALJA. Te itthon vagy, Szasa? Szervusz, Alexaska. A „Nagy Péter”-t írjátok?

ALEXANDRA. Csak a könyveket poroltam le. Kimegy.

NATALJA utánanéz. Haragszik? Dolgoztál?

PUSKIN. Nem, még nem. Ámulva nézi a feleségét. Milyen friss, piros vagy. Azt hittem, ma nem lovagoltok ki. Nem a legjobb idő.

NATALJA. Ó, ez a legpompásabb. Csak a nadrágom verte föl egy kicsit a sár.

PUSKIN. Katherin haját zilálta szét a mélabú.

NATALJA. Képzeld el, akadályt is ugrottam.

PUSKIN. Egy négy gyerekes anya.

NATALJA. Báró Heeckeren azt mondja, hogy Angliában a rókavadászaton részt vesznek a nők is.

PUSKIN. Csakugyan? Kitörve. De mért nevezed őt báró Heeckerennek. Ha legalább a fattya volna annak, aki állítólag örökbe fogadta.

Katherin megvető pillantást vet rá s kimegy.

PUSKIN. Ilyen érzékeny a te lovagodra?

NATALJA. Rosszkedvűnek látszol. Fölbosszantottak a kritikusok?

PUSKIN. Nem, a te számláid bosszantottak föl. Az estélyi ruhád, azt hittem, ki van már fizetve.

NATALJA. Te mindent összekavarsz. Azt még a múlt hónapban fizetted ki. Ez meg, ami az Anicskov palotában volt rajtam.

PUSKIN. Ez nem megy, angyalom, tovább. Én elismerem, hogy a gyémántnak foglalat kell. Hat éve, amióta elvettelek, mást sem teszek, mindezt próbálom előteremteni. De most minden a nyakamba szakadt: apám, Leon öcsém váltója, a sógorom a mihajlovszkojei részüket követeli. S az itteni háztartás. Énnekem nincsen vagyonom. Vagy ami volt, rég zálogban van. Az első ember vagyok szent Oroszországban, aki a tollából él. S mindjárt így! Cári lakájokkal versenyezve.

NATALJA. De hát a folyóirat? Azt mondtad, nyolcvanezret fogsz kihozni belőle.

PUSKIN. Nem hozok. Nem tudom: én butultam meg, vagy a közönség taplósodott el. Tízezret sem hoztam ki az első esztendőben.

NATALJA megsimogtja. Szegény Szasa! De hát mit csináljak? Nem járhatunk rongyban. S a cselédséget sem bocsáthatjuk szélnek. Mit kívánsz tőlem?

PUSKIN. Tudod… már két éve mondom. Itt kell hagyni a fővárost.

NATALJA. Mihajlovszkojéba?

PUSKIN. Egy-két évre. Kétszeres nyereség. Nem költekezünk, csak a legszükségesebbet. S tízszer annyit dolgozok, mint itt. Az irodalmárok azt mondják: kiírtam magamat. De én tudom; hogy most vagyok érettségemben. Emlékezz, mit hoztam haza, a vőlegénységem alatt Boldinóból. S két éve is, amikor a Pugacsovot írtam. Persze, te ezt nem tudod méltányolni. Te azt hiszed, én is úgy húzom ki ebből a borzas fejből az Anyeginokat, mint te a masamód dobozából a kalapjaid.

NATALJA. Én igazán elmennék veled, Szasa. De tudod, hogy a cár nem engedi. Két éve megpróbáltuk már.

PUSKIN. Milyen diadallal mondod! A cár nem lehet el Puskin asszony nélkül. Új balettiskolát kéne alapítania, hogy még egy háreme legyen, amelybe a távollét fájdalmát beleölje.

NATALJA. Bolondos vagy, Szasa. A cár a legártalmatlanabb udvarló. Csak tetszeleg benn, hogy a szépet teszi az asszonyoknak.

PUSKIN. Te tudod. Van alkalmad az összehasonlításra.

Puskin inasa lép be, s várja, hogy megszólalhasson.

INAS. Szollogub gróf szeretne beszélni a kegyelmes úrral.

PUSKIN. Ez megint mi… Kéretem a grófot.

NATALJA. Akkor én megyek is.

PUSKIN. Megúsztad, csirkefogó. De most az egyszer másra kell használnod a fejed, nemcsak a csábításra.

Szollogub belép.

PUSKIN világias udvariassággal. Á Szollogub gróf! Kedves meglepetés ezen a kedvetlen reggelen.

SZOLLOGUB. Remélem, nem zavarom. Az ember, amikor önhöz belép, nem tudja, nem egy remekműtől fosztja-e meg Oroszországot.

PUSKIN. Csak a tehetetlenség lelkifurdalásától engemet. Nem tudok dolgozni ebben a pokolban. S egy látogató, aki költő, korrekt ember s olyan fiatal, mint én, amikor Pétervárról először száműztek… Ez a kombináció egészen kivételes a mi metropolisunkban.

SZOLLOGUB. Nagyon örülök, hogy rosszkedvében is ilyen jó hangulatban van irántam. Bevallom, egy kis szívszorongással sétálgattam itt a csatorna partján. A baráti tisztelet unszol, de a félelem, hogy megint megbánthatom…

PUSKIN. A nyári incidens? Nevet. A rossz hangulat, ha néha ártatlan áldozatokba köt is bele, megnyugtathatom, kétszer nem szokta ugyanazt összekarmolni.

SZOLLOGUB. Nagyobb szerencsétlenség nem érhetett volna, mint hogy fegyverrel a kézben kelljen kiállnom Puskin ellen.

PUSKIN. Igen, ezt láttam a kétségbeesésén, amivel abból a pletykából tisztázni igyekezett magát. Azért is szerettem meg, mert éreztem, hogy nem a párbajtól, hanem a Puskin névtől fél. A fogyó levegő, ez az, ami egymásnak ugrat bennünket, kedves Ivan Alexandrovics. Mint a belakatolt haldokló rabokat abban a Fekete lukban. Ismeri azt az indiai rémtörténetet. Ön még fiatal hozzám képest, bár éveim szerint én is csak nel mezzo járom az élet útját. De mit szűkült itt s főleg énkörülöttem az élet – ehhez nincsen is mértékünk.

SZOLOGLUB. Hacsak az ön hajdani Szabadság ódája nem.

PUSKIN. Töröljük el, mint tolvaj a nyomát a homokban. Amikor a cár Délre száműzött a derék Inszov tábornok mellé, azt gondoltam, annál a besszarábiai fészeknél szorosabb börtönt ki sem lehetne találni számomra. S ma a sóvárgott Pétervárt, ha nem is kegyencként, de a cár jóságának pártfogoltjaként… Hány esztendős ön?

SZOLLOGUB. Huszonkettő.

PUSKIN. Huszonkettő! Énnekem még harmincban sem volt fogalmam róla, hogy milyen csapdává alakulhat az élet az ember körül. Pedig akkor már fölkötötték néhány barátomat, s Mihajlovszkojéban egy fél éven át lestük a dajkám rokkája mellett, hogy kopogtatnak-e az én ablakomon is…

SZOLLOGUB. S ön mégis irigyelt ember, Alexander Szergejevics! Én is féltem a nyugalmamat; de dicsőséginek a tizedéért is elcserélném mindazt, amit mint tisztviselő és költő elérhetek.

PUSKIN. Ne olvasson ilyen iszonyú átkot a fejére! Kinn csöngetés.

PUSKIN figyel, kiszól. Ki az?

AZ INAS HANGJA. A postás, kegyelmes úr.

PUSKIN. Hja, persze, a postás. Ismét egy vívmány, mely európai mázt ken ázsiai lényegünkre. S amelynek a jóvoltából, bárki közölheti a véleményét velünk, anélkül hogy be kéne jelentenie magát. Na, mi az, Valér? Egy csomag bankó?

VALÉR behozza. Csak egy levél.

PUSKIN ledobja az asztalra. Szollogub nézi a levelet és megdermed. Puskin ennek a tekintetnek a hatására felemeli; felvágja. Ahogy olvassa, felugrik, eltávozik. Majd nyugalmat erőltetve. Bocsásson meg… Egy föccsentés a gyűlöletből, amely a költő bére ebben az országban…

SZOLLOGUB. Gondoltam. Ugyanis én is… Ez volt, ami miatt olyan elfogultan… kihúz a zsebéből egy hasonló levelet. Azt hiszem, ugyanarról van szó.

PUSKIN megnézi. Hogy került ez önhöz?

SZOLLOGUB. Én is a postán kaptam. Egy órával ezelőtt. A külső borítékban egy másik… az ön címére.

PUSKIN. S azzal a fáradsággal, amivel önnek, még tíznek-húsznak megküldhette; a cím tetszésére bízva, hogy továbbítsa, a szemétbe dobja, esetleg a kíváncsiságának engedve feltörje, s elolvassa.

SZOLLOGUB. Én valami infámiát gyanítottam; ezért hoztam el személyesen. Hogy amennyiben olyan hangulatban találom, a figyelmét felhívjam rá… Valami irodalmi gyalázkodás?

PUSKIN. Nem. Azt Bulgarin, Polevoj s a harmadik osztály többi tollforgatója kimerítette már. Mint író, tudják, sérthetetlen vagyok. A rám dobált s páncéllá keményedett sárrétegtől. A házasságom… ezen át folyik a vadászat. De hiszen ön is nagyon jól tudja, mi van körülöttem. Mást a felesége szarvaz föl, engem, minthogy a feleségem fölötte áll minden ilyesminek, társadalmilag akarnak fölszarvazni. Különben mit magyarázom? Hallgassa meg. Szollogub tiltakozó mozdulatára. De igen! Hogy fogalma legyen, milyen eszközökkel dolgoznak az ember ellen. „Mi, a felszarvazottak rendjének főtisztségviselői, parancsnokai s lovagjai, a rend valóságos Nagymesterének, Nariskin őkegyelmességének az elnöklete alatt nagy tanácsba gyűlvén össze, Monsieur Alexander Puskint egyhangúlag a felszarvazottak rendje főmesterévé, koadjutorává s a rend hisztoriográfusává választottuk. Gy. T. Borik gróf örökös titoknok.” – Ne higgye, hogy különösen érint. Az én feleségem elérhetetlen. magasban áll minden ilyen felett.

SZOLLOGUB. Szégyellem magam, hogy egy orosz ember, aki önnek egyetlen versét is elolvasta…

PUSKIN. Csak szégyellje is. Mert ezt nem az a gyalázatos kéz írta, amely vette a fáradságot, hogy írását elváltoztatva, húsz vagy negyven példányban ezt lemásolja. S aki nem is lehet egészen műveletlen, mert hisz ismeri az efféle diplomák formáját, s célzásaiból látom, hogy holmi írnokféle sem. Mondom, nem az a lelki torz a feladójuk ezeknek a csomagoknak, aki borítékozta őket, hanem a közvélemény, a mi arisztokráciánk, amely a biztatásával, orv nevetésével ott lapít mögötte.

SZOLLOGUB. Megengedi? Fölveszi a vizsgálgatja a papírt.

PUSKIN. Nem tudom, tudja-e, ki volt az a Nariskin herceg, aki mellé engem koadjutorul ajánlnak. A boldogult Sándor cár kedvesének a férje, aki a szemhunyásért negyvenezer rubel apanázst kapott. Ez, valamint a hisztoriográfusság célzás arra, hogy én is így hunyom be a szemem, igaz, mindössze ötezer rubelért, amelyet különben kilenc évre előre felvettem, s amely elég nagy pénz azért, hogy mint politikai szemmeltartott sem az udvart nem hagyhatom el, sem… Mért tapogatja azt a papírt?

SZOLLOGUB. Mert értek egy kicsit a papírokhoz. Ez nem orosz gyártmányú papír… Ilyenhez csak a külföldi diplomáciai testületek tagjai juthatnak…

PUSKIN. Ön Oroszország becsületét szeretné tisztára mosni. Ahogy ön soha ki nem állt volna ellenem, ha gyávának kiáltják is ki, az sem lehet orosz ember, aki ezzel a fegyverrel él. Hirtelen villanással. Önnek különben igaza lehet!

SZOLLOGUB. A biztonság kedvéért kérdezze meg intézeti társát, Jakovlevet, ő szakértő a papírmalmok gyártmányaiban…

PUSKIN. Nem, nincs szükség. Meg mernék esküdni rá!

SZOLLOGUB föláll. Nagyon sajnálom, kedves Alexander Szergejevics.

PUSKIN. Szóra sem érdemes. Ez vele jár a szereppel. Nagyon köszönöm a jóindulatát. Otthon lesz délután?

SZOLLOGUB. Csak a hivatalomba megyek be.

PUSKIN. Lehet, hogy még a mai nap igénybe veszem a szolgálatát.

Szollogub el.

PUSKIN visszajön, föl alá jár. A papírra veti magát. Aztán átszól a szomszéd szobába. Natalja! Te vagy az, Liza? Küldd be a kegyelmes asszonyt!

NATALJA pongyolában, frissen, boldogan, egy kisbunda a kezében. Hívattál, Szasa?

PUSKIN. Igen. Küzd magával. Mi az a kezedben?

NATALJA. Kisbunda Szasának. Még talán Grisának is kerül belőle.

PUSKIN. Kikerül? Miből?

NATALJA. Az én utcai bundámból. Ez a Liza valóságos kincs. Nincs az a szabó, amelyik ügyesebben megcsinálná.

PUSKIN. Igen, tisztában vagyok vele, hogy milyen kincs…

NATALJA. Mindig szidsz, hogy nem vagyok takarékos.

PUSKIN. De látom, milyen takarékos vagy. Arról igazán nem tehetsz, hogy a szétszabdalt helyett új bundát kell venned. De most nem erről van szó. Nekem is van mutatnivalóm. Odanyújtja a levelet.

NATALJA. Mi ez? Belenéz, értelmetlenül.

PUSKIN. Látod. Diploma! Kitüntettek!

NATALJA mielőtt tovább olvasná. Csak nem valami olyan, mint amikor a cár kammerjunkernek nevezett ki?

PUSKIN. Nem, ezt a rangot nem a cár adta rám, hogy a világ nevetségére – apróddá üssön. Ezt a kitüntetést neked köszönhetem… Mért nézel olyan értelmetlenül. Nem tudod, mi egy felszarvazott?

Mutatja a saját fején a szarvait.

NATALJA. De hát hogy került ez ide? Ez a Szollogub hozta?

PUSKIN. A posta hozta. Meg ő is… Baráti aggódásból… Két példányban olvashattam. De el lehetek készülve, hogy még ma tíz példányban kerül az asztalomra. Jó, hogy ki nem nyomtatták… a cári tipográfiában.

NATALJA. De hát ki?

PUSKIN. Egy pofon a sötétből, amely társadalmunk erkölcsei szerint a férj arcán csattan, holott a feleségét illetné meg.

NATALJA. De hát tehetek én róla, hogy gyalázatos emberek ilyen gyalázatos dolgokat fabrikálnak?

PUSKIN. Nem, te csak a Nyevszkij Proszpekten lovagolsz, a félredobott lábacskáiddal. Hogy akinek a posta jóvoltából már az asztalán van felbontva az én koküi diplomám, azt mondja: Hogyan? Hát fényes nappal is?

NATALJA. De én igazán csak Katherin kedvéért. Őt olyan boldoggá teszi a reggeli lovaglás.

PUSKIN. Nem tudom, mi boldogság van abban, a más enyelgését fedezni?

NATALJA. Te nem is hiszed, Katherin milyen nagy csodálója D'Anthèsnak!

PUSKIN. Ő is? Ilyen ragadós betegség annak a mocskos kalandornak a csodálata?

NATALJA. Te olyan gyanakvó vagy, Szasa. De hidd el, én már igazán abbahagytam volna. Nem mondom, hogy nem tetszett. Hogy akit az egész udvar, a nagyhercegnők is magasztalnak, épp engem szemel ki…

PUSKIN. S mint kankutya… a te lábacskád tövét szagolgatja!

NATALJA. De mióta látom, hogy ez nem játék. Hogy ő komolyan veszi!

PUSKIN. Komolyan? Bocsáss meg, én is voltam legényember, s tudom, micsoda komolyság van abban, ha egy tiszt egy könnyelmű asszony körül koslat.

NATALJA. De nem, ez nála valami betegség már. Az apja is ezt mondja.

PUSKIN. Heeckeren? Mikor tárgyalt ő veled a fia szerelméről?

NATALJA. Amikor George, D'Anthès beteg volt. A múlt hónapban…

PUSKIN. Ő helyettesítette a fiát?

NATALJA. Azt mondta, hogy a kétségbeesésbe betegedett bele. S ő is kétségbe van esve, hogy tönkremegy benne.

PUSKIN. Mennyi kétségbeesés egy buta asszony megszédítésére!

NATALJA. De hidd el, Heeckeren igazán félti őt. Még olyat is mondott, hogy a legjobb volna, ha George külföldre menne. Ő, aki annyira szereti…

PUSKIN. A kerítő! Akarod tudni, ki szerkesztette ezeket a diplomákat? Nariskin! Micsoda lángeszű fogás. Igazi diplomata… No és George, amikor meggyógyult, ő is azt mondta, hogy a kétségbeesésbe betegedett bele?

NATALJA. Nem, ő azt mondta, himlője volt.

PUSKIN. S te most nem tudod, melyik… S nem merted a nagy szenvedély lehűtését kockáztatni!?

NATALJA elsírja magát. Te azt hiszed, Szasa, hogy én…

PUSKIN. Itt most nem az a fontos, hogy én mit hiszek. Hanem hogy te mit hitetsz el az emberekkel. Én úgy álltam, mint orvos a betegséged fölött. Pontosan tudtam, hogy a flört sistergése mikor vetett lángot. Mint férfi szenvedtem. De mint pszichológus természetesnek tartottam, hogy ez az állítólagos szenvedély rád is megteszi a hatását. S éppen, mert bíztam benned, tudtam, hogy a romlottság csak ártatlanságod színét futotta be, nem nyomtam el a szenvedélyt, nem tettem a dolgot kívánatosabbá a tilalommal. Azt akartam, hogy magad jöjj rá. Te tedd meg az összehasonlítást, a csinos suhanc udvarlása s az igazi férfivonzalom közt.

NATALJA. De hát én sosem hasonlítottalak össze benneteket.

PUSKIN. Nem, persze hogy nem. A nagyhercegnők bálványát az író pojácával, egy homme de lettresrel, aki hozzá még fukar rabtartód is. De ez a szemét – meglöki a papírt – tán kinyitja a szemed. Megmutatja, hogy a pillanat pillangóit hajtva, micsoda szakadék szélére jutottál. S belátod végre, amire eddig siket voltál!

NATALJA. Mit akarsz tenni?

PUSKIN. Megfizetem, kinek mi jár. S a csontjaimon is kiviszlek ebből a pokolból.

HARMADIK KÉP

Heeckeren báró dolgozója. Nagy diplomata-íróasztal, fölötte a holland uralkodó képe; az íróasztalnál Heeckeren báró, oldalt tőle egy kárpitozott fotelben Dolgorukov. Az inas és Szollogub ajtónyitás nélkül, a sötétből lépnek majd elő.

DOLGORUKOV. Nem volt még példa rá, hogy egy külföldi, akit senki sem ismert, másfél év alatt ilyen karriert futott volna be.

HEECKEREN. Amikor Nesselrode barátom ajánlására a gárdánál rögtön tisztté nevezték ki, egyesek morogtak. Nemrég viszont, amikor az ismeretes ügy miatt a Kaukázusba akarták áthelyeztetni, bajtársai közt valóságos forradalom tört ki, s Pavel nagyherceg, a gárda parancsnoka a legerélyesebben tiltakozott: az udvar nem nélkülözheti a fiamat!

DOLGORUKOV. Egy Alkibiadesz, fehér testőrruhában.

HEECKEREN. S a fellépése! Csak a természet előkelősége ruházhatta fel ezzel a méltósággal és tapintattal a kis rajnai udvarház neveltjét.

DOLGORUKOV. A franciák alig észrevehető impertinenciája, némi német kedvességgel, érzelmességgel enyhítve.

HEECKEREN. Nagyon jól jellemzi, herceg. Megérti hát a szorongásom érte. Az én szolgálatnak szentelt, magányos életem őt kapta vigaszul. Hogy az ősök minden idétlenségét elém tálaló vér szerinti fiak helyett magam választhassak fiat.

DOLGORUKOV. Egy emberi remekművet!

HEECKEREN. Akit a fia érdekét szíve elé helyező apa nagylelkűen átenged. S most ez az őrült szenvedély! Én hollandiai utam alatt kitapasztaltam, mi az, megfosztva élni tőle, de tán mégis jobb lett volna, ha a nagyherceg nem veti közbe magát, s egy fél éven át a cserkeszek orvlövészeitől kell féltenem.

DOLGORUKOV. S nem ettől az afrikai féltékenységtől.

HEECKEREN. A magamfajta diplomatában van egy ember- és veszélyszimat. S az azt súgja, hogy ez az eset nemcsak a fiam pályáját, de az enyém is kettétörheti.

DOLGORUKOV. Én azt hiszem, báró úr, hogy az ön veszélylátó képzelete ebben az esetben rémképekkel táplálja önt. Meg vagyok győződve, hogy azok a rettegett indulatok ebben a pillanatban sokkal keményebb akadályon törik maguk, mint az ön fiának ártatlan udvarlása.

HEECKEREN. Nesselrode barátom célzott valamire. De egy kis ember féltékenysége, bármilyen esztelen – még ha egy kis széptevésen túl volna is rá oka –, kitűzhet-e ilyen magas célt magának?

DOLGORUKOV. Egy barátom, akit diszkrécióm tilt megnevezni, megmutatott valamit; egy mulatságos iratot, melyet Puskin úr címére kellett volna továbbítania, s minthogy anonim érkezett, nem érezte kötelességének a titoktartást. El sem tudom képzelni, ki volt annak az írásocskának, mely azóta bizonyára Puskin kezében van, a szerzője, de az illető akarva-akaratlan kitűnő szolgálatot tett önnek s a fiának.

HEECKEREN. Úgy gondolja?

INAS belép. Szollogub gróf óhajt igen sürgős ügyben őkegyelmességével beszélni.

HEECKEREN Dolgorukovra néz. Szollogub? Ki az?

DOLGORUKOV. Ha csak nem az a fiatal kollégiumi asszesszor, akit Puskin a tavasszal provokált. Nem lehetetlen, hogy ő is kapott ilyen levelet.

HEECKEREN. S azt hozzám továbbítja. Isten őrizz, hogy én bármit is…

SZOLLOGUB belép, meghajol. Nem tudom, emlékszik-e rám, báró úr? Butero hercegnő bálján volt szerencsém bemutatkozni.

HEECKEREN. Ó, hogyne… emlékszem. Szollogub asszesszor. Miben állhatok rendelkezésére?

SZOLLOGUB. Az ön fiának, George Heeckeren bárónak kellett volna ezt a levelet átadnom. De azt a felvilágosítást kaptam, hogy szolgálatban van.

HEECKEREN. Igen, Pavel nagyherceget kísérte Pszkovba.

SZOLLOGUB. Minthogy sürgős ügyről van szó, azt gondoltam, nem hagyhatom a komornyikjára.

HEECKEREN. Miféle levél az?

SZOLLOGUB. Puskin úr bízott meg az átadásával.

HEECKEREN. Puskin? Melyik Puskin?

SZOLLOGUB. Ön s fia külföldiek, s így nem tudja, hogy ha mi Puskint mondunk, az minden orosz fülben Oroszország legnagyobb költőjét, Alexander Puskint jelenti. Ha George Heeckeren báró vagy megbízottja a levél tartalmáról tárgyalni óhajt velem, a Nyevszkij Proszpekten lakom. Itt van a névjegyem.

A levelet s a névjegyet az asztalon hagyja, meghajol s kimegy.

HEECKEREN. Ez mi volt?

DOLGORUKOV. Egy fontoskodó fiatalember – fekete köpenyben és cilinderben.

HEECKEREN. A fiam vagy megbízottja?… Amitől féltem…

DOLGORUKOV. Önnek nemcsak joga, de kötelessége is azt a levelet feltörni!

Heeckeren feltöri, elolvassa a levelet, mely reszketni kezd a kezében.

DOLGORUKOV. Kihívás?

HEECKEREN. Minden megokolás nélkül. „Ön el fogja engedni nekem, hogy ezt a kijelentésemet, melynek egyetlen célja az ön viselkedésének a megbélyegzése, bővebben megokoljam.” De hát mért?

DOLGORUKOV. Történnie kellett valaminek.

HEECKEREN. A világon semmi…

DOLGORUKOV. Egy újabb összetűzés Puskin s a fia közt.

HEECKEREN. Teljesen kizárt. A bál után itt várta a nagyherceg üzenete. A levegőn át nem sérthette meg.

DOLGORUKOV. Úgy látszik, az a mazurka ment az idegeire.

HEECKEREN. Ez borzasztó. A legnagyobb csapás, ami csak érhetett.

DOLGORUKOV. Őrizze meg foglalkozása higgadtságát.

HEECKEREN. A foglalkozásom! Az is oda van. Éppúgy, mint a fiam. Az ön barátja, vagy aki azt a levelet írta, jól eltérítette a vadállat figyelmét. Ez a Puskin félelmetes lövő…

DOLGORUKOV. Volt tizenöt éve.

HEECKEREN. A párbaj mindenhogy tönkretesz, engem s a fiam is. Hallotta, mit mondott. Orosz fülben…

DOLGORUKOV. Néhány nyálas poetaszterében. Legalább húsz nyomós embert tudok, aki hálás lenne az ön fiának, ha a túlvilágra küldené ezt a szörnyeteget.

HEECKEREN. Nem, ennek a párbajnak nem szabad megtörténnie. Ön azt mondja, ezt a Szollogubot is provokálta?

DOLGORUKOV. Igen, valami csekélységért. A feleségére tett egy megjegyzést. De ez annyira megijedt, hogy nem átallt valami magyarázkodásba bocsátkozni.

HEECKEREN. Itt is ezt kell!

DOLGORUKOV. Csakhogy itt mélyebben van az ok. S az ön fia nem fog magyarázkodásba bocsátkozni.

HEECKEREN. Azért kell kihasználni az időt, amíg ő Pszkovban van. Nem tud valakit, akire hallgat, aki hatással van rá? Akivel elmennék, lebeszélni. Én kész vagyok minden megalázkodásra.

DOLGORUKOV. Akire hallgat? Zsukovszkij tán.

HEECKEREN. Az az öregúr, aki Erzsébet hercegnővel szokott whistezni?

DOLGORUKOV. Egyike a mi állítólagos nagy költőinknek. Valaha olyanféle apai barátság fűzte őket össze, mint önt a fiatal báróhoz. Akkor még az öreg sem szelídült egészen udvari báránnyá. Volt egy idétlen társaságuk, az Arzamasz, abban jakobinus sapkában parodizálták az akadémikusokat. Persze, az még az öreg cár alatt volt, közelebb a honvédő háborúhoz, mint a decemberi rumlihoz, melyből különben Zsukovszkij segített Puskint kimenteni.

HEECKEREN. S gondolja, ha én ezt a levelet megmutatom neki…

DOLGORUKOV. S megmondja, milyen rettenetes önnek a gondolat, hogy a fia fossza meg Oroszországot legnagyobb költőjétől… Száz közül kilencvenkilenc költő ebben az esetben, bevallatlan persze, a merénylő pisztolyáért fohászkodna. Ez a Zsukovszkij azonban az az egy százalék, aki valóságosan megijed. A lehetőségtől… vagy a maga nemtelen reményitől.

NEGYEDIK KÉP

Puskin dolgozószobája, délelőtt, Puskin a fiatal Bjelinszkijt vezeti be.

BJELINSZKIJ  elfogódottan körülnéz. Szóval, ez Puskin műhelye!

PUSKIN. Az oduja, melyet fél évenként ládikókba rak, s új helyre szállít, a háziurak elől. Hellyel kínálja. Tessék!

BJELINSZKIJ megbotlik. Bocsánat, egy kicsit elfogódott vagyok.

PUSKIN. Fő, hogy az írásaiban nem az. Így, ahogy nézem, nem is olyan szigorú. Inkább költőnek mondaná az ember, nem kritikusnak. Ön is Göttingában tanult? Moszkvában most divat Göttingából jönni.

BJELINSZKIJ. Venediktovics meg Kirejevszkij, ők tanultak Németországban. Én csak a könyveimen át jártam a világot, s úgy sem jutottam messzire.

PUSKIN. Bocsásson meg, ön olyan tudósan ír s egy kicsit hosszan is, azt hittem, a mi Hegellel oltott oroszaink közé tartozik. Nem sértődik meg, ugye?

BJELINSZKIJ. Az, hogy költőnek néz s Göttingából jöttnek az Anyegin olvasóját nem sértheti meg.

PUSKIN. Látom, vissza tudja adni a labdát. De azt a szegény Lenszkijt, aki különben a legvalószínűtlenebb alak abban a regényben, az én állítólagos másom, a cinikus Anyegin, ne felejtse el, lelőtte.

BJELINSZKIJ. A költészetben a golyók nem ölnek. Lenszkij él – mindnyájunknak a szívében.

PUSKIN. S ő emeli a pisztolyt Anyeginre. Vagy akitől az elvetemültségét örökölte. Na de nem azt a párbajt akarom folytatni. A segítségét kérem.

BJELINSZKIJ. Már az is kitüntetés, ha képesnek tart rá.

PUSKIN. Amint tudja, egy kis folyóiratot indítottam.

BJELINSZKIJ. Hogyne, a Kortárs…

PUSKIN. A skót Rewiew lebegett előttem. Nem tudom, ismeri-e?

BJELINSZKIJ. Volt a kezemben. De még nem vagyok elég erős az angolban.

PUSKIN. Pétervár, persze, nem Edinburgh. Aki hottentották közt él, hozzájuk kell alkalmazkodnia. De mégiscsak életjel. Ön ugyan már eltemetett engem. De aki abban a beképzeltségben töltötte el húsz évét, hogy ő nemcsak a maga életét éli, kötelességének tartja, hogy a kritikai koporsókból is felüljön.

BJELINSZKIJ. Nem tudom, mire gondol.

PUSKIN. Nos ön, mint minden nagy igényű ember, abból indul ki, hogy nálunk nincs semmi sem. A tízes évek Karamzin és Zsukovszkij vetése volt, a húszas években mintha Puskinban mozdult volna az, amit ön vár. A harmincas években azonban, melyeknek a derekán túl vagyunk, nincs semmi. Puskin is Angelokat ír.

BJELINSZKIJ. Meg kell bocsátania, ha Puskint az Anyeginnal és Borisz Godunovval mérjük… Azt az áttekintést különben is már közel két éve írtam.

PUSKIN. Tenger idő ebben az életkorban. De tán megbocsát, ha mint kritikust figyelmeztetem valamire. A közönség, amely messze mögöttünk jár, érthető, ha a megmászott csúcsoktól nem látja mai törekvéseinket. Én a Cigányokat írtam, s Pétervár még mindig a Kaukázusi fogolyt követelte rajtam, úgy, mint ön az új Anyegint. A kritikusnak nem szabad ebbe a hibába esnie. Az, hogy Puskin Pikk Dámát ír, vagy legújabban a Kapitány leányát, nem jelenti azt, hogy a költészet egéből lepottyant, s méltatlan dolgokkal foglalkozik. Hátha az orosz közönségnek épp prózára van szüksége. Egy francia kritikus a Krilov meséihez írt előszavában azt jósolta, hogy az orosz irodalom jövője a prózában van!

BJELINSZKIJ. A fiatal Gogol elbeszélésit olvasva, én is gondoltam ilyesmit. A Tarasz Bulyba egyes részei Walter Scottra méltók.

PUSKIN. No lám. S még azt mondja, nincs a harmincas éveknek írónemzedéke. Gogol, Bjelinszkij. Ne tekintse ezt kioktatásnak vagy pláne gúnyolódásnak. Én megérzem a tehetségszagot. Olvasta tán a megjegyzésemet, melyben számon kérem önt?

BJELINSZKIJ. Igen, Kirejevszkijn… S azt írta, ha tanulok, sokra vihetem.

PUSKIN. Elég engedékeny, nagylelkű megjegyzés egy szíven lőtt harminchat éves aggastyántól. De bár öt Bjelinszkij tépné a babérjaimat. Hisz az öregségnek is megvan a titka. Nem támadhat Oroszországban tehetség, aki így vagy úgy, ne az én munkám folytatná.

BJELINSZKIJ. Ezt én bizonyíthatom a leginkább. Még nem vagyok messze azoktól az évektől, amikor égő füllel, mint kinyilatkoztatást olvastam az ön írásait.

PUSKIN. A Szabadság ódát kéziratban. Belátok, Viszarion Grigorjevics, az ön szelíd, széles homloka mögé. Nem az Angelo fájt önnek. Mert mi volt az Angelo? Shakespeare Measure for Measurjével mentem le Boldinóba, hogy lefordítom. De unalmas volt a más kocsija után loholnom; átírtam egy kis epikus költeménybe. S ugyanazon az őszön megírtam a Pugacsov fölkelést is. Ami önt, mint forradalmárt, ha érti a falkopogtatás nyelvét; kielégíthette volna. De ön azt gondolta: Lám Riljevet, Orlovot s a többi szabadsághőst fölakasztották, Puskin meg, ahelyett hogy a bányákban szánatná magát, kezet fogott a cárral. Most is ott él, mint historiográfus, a cár eltartottja az udvarban, világfi lett belőle. Ennek meg kellett rontania a költészetét is.

BJELINSZKIJ. Ha vettem is azt a merészséget, hogy a műveit megítéljem, a lelkiismeretének önmagamban sem mertem soha bírója lenni.

PUSKIN. S ha nem mert, hát fiúi szeméremből nem, ahogy Jáfet se tekintett a részeg Noé kitakart ágyékára. A fiatalságnak, ha olyan tapasztalatlan, mint az öné, megvan a kikerülhetetlen logikája. S ez így is van jól: a belátás megmérgezi a lendületet. Mi lenne, ha ön fogalmat nyerne róla, hogy énnekem milyen gúzsokban kell járnom a kozáktáncot, amit ifjan kedvtelésből róni kezdtem, s hogy milyen taknyos, éretlen kölöknek tartom hősiesség dolgában azoknak a csodált nagyszájú verseknek az íróját, ahhoz a fegyenci állhatatossághoz képest, amellyel most töröm, a Bjelinszkijektől is megvetetten, az orosz kincsek föltáratlan tárnamezőit.

BJELINSZKIJ. Alexander Szergejevics!

PUSKIN. De ennek most már vége. Ön azt hiszi, a kétségbeesés, a rossz lelkiismeret elevensége az, aminek tanúja. Téved: az örömé! Hogy ennek most már így vagy úgy vége lesz. S ön s elvbarátai megengesztelődve kommentálhatják azt, amit tettem… vagy ami történt velem.

INAS belép. Zsukovszkij őkegyelmessége van itt egy ismeretlen úrral.

PUSKIN. Zsukovszkij! Végszóra! Az orosz irodalom három nemzedéke. A Zsukovszkijé, a Puskiné s amit Bjelinszkij fog előszólítani Ukrajna s Baskíria sztyeppéiből. Az ajtóban megjelenő Zsukovszkij felé. Gyere csak. A legalkalmasabb pillanat, hogy az Arzamász vörös sapkáját kopaszodó fejedre visszatedd. Észreveszi Heeckerent, megmerevedik.

ZSUKOVSZKIJ. A báró úr megkért, hogy vezessem be őt a házadba…

HEECKEREN. Bár régi ismerősök vagyunk, még nem volt szerencsém otthonában tiszteletem tenni.

PUSKIN. Legalábbis fizikailag. Bjelinszkij felé mutat. Bjelinszkij úr, író. A nehezen születő orosz irodalom egyik szülésznője.

ZSUKOVSZKIJ. Ön írta azt a szép körképet a Nabljudatelben?

BJELINSZKIJ. Nem, azt Polevoj írta.

PUSKIN. S ő nem is szerette volna írni, minthogy sült bárgyúság. Bjelinszkijhez. Akkor tehát megállapodtunk. Ír valamit az ötödik számba. Heeckerenre néz. Amennyiben lesz ötödik szám…

BJELINSZKIJ. Ha találok valamit, ami odaillene…

PUSKIN. Ne feszélyezze a sok bárgyúság, amivel a közvéleményt próbáljuk megvesztegetni. Írja, amit gondol, s bízza a többiekre, hogy odailljenek köré.

Bjelinszkij meghajol s kimegy. A három férfi elkomorodva nézi egymást.

HEECKEREN. A fiam nincs Pétervárott…

PUSKIN. A gróf közölte, hogy ön vette át a levelét.

HEECKEREN. A fiam szolgálati ügyben van távol a fővárostól.

PUSKIN. De csak nem helyezték át a Kaukázusba?

HEECKEREN. Pavel nagyherceget kísérte Pszkovba.

PUSKIN. Pszkov. Mulatságos hely!

ZSUKOVSZKIJ. Heeckeren báró van olyan viszonyban a fiával, hogy képviselheti ebben a sajnálatos ügyben.

PUSKIN. Igen, a báró úr nem először képviseli a fiát, többé-kevésbé sajnálatos ügyekben, a családomban.

HEECKEREN. Minthogy a gróf sürgős intézkedést kívánt, s George és köztem valóban elég bizalmas a viszony…

PUSKIN. Igen, önök, bár nemrég apa és fiú, már olyan bizalmasok, mint anya és lánya szoktak lenni.

HEECKEREN. Feltörtem az ön levelét. S természetes: elfogadom a kihívást.

PUSKIN. Nem vonom kétségbe az illetékességét. Mintha csak önnek szólna…

NATALJA belép a szobába. Vaszilij bácsi. Most hallom az inastól, milyen kedves vendégünk van… Észreveszi a bárót. Ah!

HEECKEREN. Engedje meg, asszonyom, hogy egy kevésbé kedves vendég is megcsókolja a kezét.

Puskin Natalja háta mögött a szájára teszi a kezét.

NATALJA. Ó, dehogy, nagyon örülök… De ha tudom, hogy itt komoly férfitanácskozás folyik…

PUSKIN. Nem férfi és nem komoly. Heeckeren báró mint egy művelt ország követje, kíváncsi lett – milyen egy orosz író kabinettje, s elkísérte Zsukovszkij barátunkat…

NATALJA visszavonulóban. Masát meg Szaskát okvetlen nézze meg. Szasa már verset is tud! Kimegy.

PUSKIN. A feleségem semmit sem tud a köztem s D'Anthès úr – bocsánat, nem tudom megszokni az ön apaságát – közt folyó ügyről. Azt hiszem, teljesen elegendő lesz, ha post festa tudomást szerez róla.

ZSUKOVSZKIJ. Természetes. Minek, reméljük, oktalan felzaklatni?

PUSKIN. Föltételezem, hogy ön nem azért hívta magával ehhez a bejelentéshez az én Zsukovszkij barátomat, mert fél afrikai természetem kitörésétől. Tessék tehát!

ZSUKOVSZKIJ. A báró úr meg van rettenve a felelősségtől, hogy az ő fia, egy baráti uralkodó akkreditált képviselőjének a fia, pisztolyát emelje Oroszország olyan értékére, mint te vagy!

PUSKIN. Aki vállalta a felelősséget, hogy Oroszország olyan értékét, melyről különben senki sem látszik tudni, a gúny céltáblájává tegye, annak azt is vállalnia kell, hogy ebbe a céltáblába esetleg belelőjön!

HEECKEREN. Nem akarom, kedves Zsukovszkij úr, jobbnak tettetni magam, mint amilyen vagyok. Énnekem valóban elviselhetetlen gondolat, hogy egy ilyen ügyben ennek az országnak az emlékezetében, melyhez királyomat s magamat baráti szál fűz, mint egy jóvátehetetlen kártétel vagy csak merénylet részese maradjak meg. De a diplomata gondja ebben a pillanatban háttérbe szorul az ember szorongása mellett. Ön az én friss apaságomra célzott. George-ot valóban csak a holland kormány engedélye tette a fiammá-barátommá, védencemmé, az egyetlen emberré azonban, akihez, amennyire az emberi viszonylatok közt lehetséges, önzetlen szeretet fűz: a szívem teszi.

ZSUKOVSZKIJ. A követ urat, mint más alkalommal elmondta, sem anya, sem testvér, sem feleség nem tanította meg rá: mi az a család!

HEECKEREN. Igen, én George-ban fedeztem fel, hogy nemcsak ügyintéző gép, sakkozó masina vagyok, de ember is. Ön nemcsak sértett, vélt vagy valóságos, ebben az esetben, de író is. S a szokatlan látvány, hogy egy öreg ember, még innen az aggastyáni gyengeségek korán, a fia tudta nélkül eljön ide, egyszerre kockáztatva az ön megvetését s fiam felháborodását, a lelkek búvárában érdeklődést kelthetne a kétségbeesés iránt, mely a konvenciókra adó felnőtt embert ilyen lépésre hajtja.

ZSUKOVSZKIJ. Ez a szív hangja, Szasa…

PUSKIN. Ön elfogadta fia helyett a kihívásomat. Mi a célja vele, hogy egy ilyen lágyszívű tanú jelenlétében, aki a jóságot és hiszékenységet kapta körünkben páncélul, engem, aki tudvalevőleg sem naiv, sem könyörületes nem vagyok, megindulásra akar kényszeríteni?

HEECKEREN. Egy hetet kérek. A párbaj kitolását. A fiam úgysincsen ebben a pillanatban itthon. Holnap vagy holnapután várom. Az egy hét: öt nap ebben az esetben.

PUSKIN. De mit vár ettől a héttől? Ha csak brávókkal nem akar meggyilkoltatni.

ZSUKOVSZKIJ. Szasa!

HEECKEREN. Mit várok? Időt. A vérpad kész, az elítéltnek fel kell lépnie rá. Bölcsesség, méltóság azt sugallja: jobb túlesni rajt. Az életösztön kap a haladékon. Nem egy héten, egy napon is. Mert azalatt is történhet valami.

PUSKIN. De micsoda?

HEECKEREN. Nem tudom. Abban, hogy ön jön valami belátásra, tudom, nem bízhatom.

PUSKIN. Nem.

HEECKEREN. Nincs ötletem.

PUSKIN. Ha esetleg a legfelsőbb tilalmat próbálná mozgósítani…

HEECKEREN. A fiamat tenném lehetetlenné.

PUSKIN. S engem a pisztoly helyett a korbács használatára kényszerítene.

HEECKEREN. Nem érti, uram, hogy az időnyerés az egyetlen terv, ami a fejemben helyet kap? Mérje ezen a kétségbeesésemet. Ezen a hályogos reményen, mely a torkom szorítja, s nem tudja, mit akar. Sírva fakad.

Zsukovszkij a szemét törülgeti.

PUSKIN. Nos, jól van hát. Adok nem egy, de két hetet. Ha ön tizennégy napig óhajtja nyújtani mostani állapotát, engem a friss levegő, amely a halál szellőző ablakán csap be ebbe a fülledtségbe, szinte felvillanyoz.

ÖTÖDIK KÉP

Zagriajszkaja nagynéni szalonja. Zagriajszkaja és Zsukovszkij a megvilágított szalondíványon ülnek.

ZAGRIAJSZKAJA. Amióta a férjem meghalt, ritkán teszi be hozzám a lábát. Pedig nem kéne félnünk többé, hogy kompromittáljuk egymást.

ZSUKOVSZKIJ. Nem az özvegy lett kevésbé kedves, engem fogtak be jobban a kötelezettségeim. Régen odajártam, ahol jól éreztem magam, ma, ahonnét baj, ha elmaradok.

ZAGRIAJSZKAJA. Ügyesen kivágta magát. S tudja, mi a különös? Magának, szegény udvari költő, még el is hiszem.

ZSUKOVSZKIJ. A kötelességeink általában jobban ragaszkodnak az öregségünkhöz, mint a passzióink.

ZAGRIAJSZKAJA. Na, ez már igaz. A nőknek, azt gondolná az ember, megvan az az előnyük, hogy mint özvegyek kipihenhetik a férjeiket s gyerekeik házasságával a családjukat. Énnekem sosem volt ennyi gondom, mint most a más lányaival.

ZSUKOVSZKIJ. Én is a más gondjában fővök másodnapja.

ZAGRIAJSZKAJA. A húgom, Goncsarova, ott lapít Moszkvában; az eladó lányait ráakasztotta arra a hóbortos vejére, ami azt jelenti, hogy még Natalja és Szasa ügyeivel is nekem kell foglalkoznom.

ZSUKOVSZKIJ. Én is az ő ügyükben nyögök.

ZAGRIAJSZKAJA. Jut abból egy kollégiumra való. Három lány, s mind másféleképp bolond. Natalja ott sütkérezik, ahol a bókokat mondják. Katherin mintha egy érzelmes regényből vágták volna ki, Alexaska meg olyan csúnya, hogy az emberek nevetni kezdenek, amikor a nővérei cicomájában megjelenik. Jó pár lett volna a sógorával. Abban azonban mind a négyen egyetértenek, hogy minél nagyobb bolondházat létesítsenek a Mojka-parton.

ZSUKOVSZKIJ. Van mit rendbe szednie a Zagriajszkaja néninek.

ZAGRIAJSZKAJA. Hol annak, hol a zálogháznak. Az a Szasa is, nem tudom miben töri megint a fejét.

ZSUKOVSZKIJ. Én, sajnos, tudom.

ZAGRIASZKAJA. A főfinánc, Krakin, aki még az uramról maradt rám, s itt whisztel szerdánként, azt mondja: „Tudom, hogy magát rokoni szálak fűzik Puskinékhoz.” „Szálak? Hajókötelek, édesem.” „Nézze, milyen különös levelet kaptam tőle.”

ZSUKOVSZKIJ. Ő is?

ZAGRIASZKAJA. Valami pénzügyi manőver. Tudja, hogy neki mindig vannak ilyen megváltó tervei, mint az az újságja is, amitől még mélyebbre süllyednek az adósságba. Már az Alexaska ezüstjét is elzálogosították. De ez valami egész zavaros dolog. Ahogy Krakin megmagyarázta, mintha nem volna egész beszámítható.

ZSUKOVSZKIJ. Felzaklatott állapotban van.

ZAGRIASZKAJA. Azt tudja, hogy ő a cárnak is tartozik. Negyvenötezerrel, melyet a kollégiumi fizetéséből kellene törlesztenie. Most rájött, hogy ezt mindenáron kifizeti. Holott a cár az egyetlen a hitelezői közt, aki rég keresztet vetett a pénzére.

ZSUKOVSZKIJ. Mikor írta azt a levelet?

ZAGRIASZKAJA. Most. Még a tinta sem száradt meg rajta.

ZSUKOVSZKIJ. Úgy látszik, tiszta helyzetet akar hagyni az utódaira.

ZAGRIAJSZKAJA. De a levél teli van jogi képtelenségekkel. Boldinót ajánlja fel törlesztésül, holott az apja arra csak elzálogosítási jogot adott. S ami még groteszkebb, arra kéri a pénzügyminisztert, hogy ilyen bagatell üggyel ne terhelje őfelségét. Üssék nyélbe a dolgot a háta mögött.

ZSUKOVSZKIJ. Sajnos, van itt ennél sokkal kellemetlenebb és sürgetőbb ügy is.

ZAGRIAJSZKAJA. Csak nem kártyázott? Valamikor nagy kártyás volt.

ZSUKOVSZKIJ. Nem, a másik.

ZAGRIAJSZKAJA. Párbaj?

ZSUKOVSZKIJ. Tulajdonképp hallgatást ígértem. Nem akarja, hogy a felesége neszt fogjon. De Zagriajszkaja nagynéni nem idegen.

ZAGRIAJSZKAJA. Az a gárdatiszt?… Avval a kopasz fogadott apjával? De hát mit csináljunk mi, barátom? Szánkózzunk ki valahová a Péter-Pál erőd mögé, vagy hol szokták a golyót egymásba ereszteni, s vessük magunkat a gyilkosok közé a bundáinkban?

ZSUKOVSZKIJ. Egyelőre még nem tartunk ott. A fiatal báró Pszkovban van, s Szasa két hét haladékot adott az öreg Heeckerennek.

ZAGRIAJSZKAJA. Kedves! A négy gyermekes apa. Az igaz, hogy jó lövő hírében áll. De hát az egész férfinemet nem irthatja ki. Mert ez a Natalja a szemével s az átkozott pofácskájával (nem is tudom, hol szedte össze azt az angyalarcot) mindazt a bűnt el fogja követni, amit más, nehezebb helyzetben levő asszonyok más testrészeikkel kénytelenek elkövetni.

ZSUKOVSZKIJ. Elképzelheti a lelkiállapotomat. Puskin a legnagyobb orosz költő, s én, ha egyszer ebbe az ügybe beavattak…

ZAGRIAJSZKAJA. Tudja mit: ne sajnáljuk Oroszországot. Száz millió ember könnyebben elviseli egynek a halálát. Inkább a négy árvát.

ZSUKOVSZKIJ. Igaz, hogy a korszakalkotó műveit megírta már.

ZAGRIAJSZKAJA. Kedves bolond. Én tán, mert magam is az vagyok, vonzódom hozzá. De hogy az az Anyegin olyan nagy világcsoda lenne? Natalja mindenesetre megtanulta a magáét belőle. A szerelmem az övé, de a testemmel a férjem rendelkezik. Vagy hogy mondja az a falusi ártatlanság.

INAS belép. Heeckeren báró.

ZAGRIAJSZKAJA. Most festettük a falra. Vezessed be a báró urat.

ZSUKOVSZKIJ. Sajnálom szegény embert. Kétségbeesésében minden segédforrást felkutat.

HEECKEREN belép, meghajol. Elnézést kérek; kegyelmes asszonyom, hogy betolakodok az otthonába. Már rég szerettem volna megismerni a kedves Zagriajszkaja nagynénit, akinek a nyíltszívűségéről közös ismerőseinktől annyi vonzót hallottam.

ZAGRIAJSZKAJA. A bevezetőt s erényeim felsorolását átugorhatja, báró úr. Mindent tudok. Én is fel vagyok zaklatva.

HEECKEREN Zsukovszkijra néz. Abból, hogy Zsukovszkij urat itt találom, bíznom kell benne, hogy jó helyen keresem az orvosságot.

ZAGRIAJSZKAJA. Nem tudom, mért gondolják, hogy én valami kuruzsló vagyok, aki őrültség ellen kotyvaszt főzeteket. Éppolyan ügyefogyott vagyok, mint maguk.

HEECKEREN. A mi poéta laureatusunk már volt szíves egy hasonlón reménytelen ügyben segítséget nyújtani.

ZAGRIAJSZKAJA. Tudom. Egy héttel később fogják egymást lepuffantani.

HEECKEREN. De van, amit én az én pártfogómnak sem mertem bevallani. Férfiak nehezebben nyitják meg a szívüket egymás előtt.

ZAGRIAJSZKAJA. A fia nincs Pszkovban.

HEECKEREN. De. Minden pillanatban várom.

ZAGRIAJSZKAJA. Kár. Azt hittem, valami Csernomor-féle törpével elvarázsoltatta valahová.

HEECKEREN. Bár tehetném. De van ebben az ügyben egy sajnálatos körülmény, amely engem különösen nyomaszt.

ZAGRIAJSZKAJA. Hogy maga is telepusmogta Natalja fejét? A húgaim mondják.

HEECKEREN. Én? Épp ellenkezőleg. Ami némi bűntudattal tölt el, hogy a fiamat én kényszerítettem érzelmei eltitkolására.

ZAGRIAJSZKAJA. A piacon a káposzta, amint hallom, jobban el van titkolva, mint az ön fia érzelmei.

HEECKEREN. A valódi érzelmeit értem. S ezzel ennek a sajnálatos félreértésnek, Puskin úrét értem, akaratlan szerzője lettem.

ZAGRIAJSZKAJA. Valódi érzelmei? Én egy buta öregasszony vagyok. Én nem értem az önök diplomáciai nyelvét. Valódi érzelmek. Sajnálatos félreértések. Mi maradt itt, amit a szegény ördög félreérthetett?

HEECKEREN. George nem Puskinova miatt kereste a Goncsarov lányok társaságát.

ZAGRIAJSZKAJA. Nem? Tán az Alexaska nyomott orra babonázta meg.

HEECKEREN. A fiamnak nincs titka előttem. Őt Katalin kisasszony komolysága bűvölte meg.

ZSUKOVSZKIJ. Ez az a szerencsés titok! Nagyon jól tette, követ úr, hogy föltárta előttünk.

ZAGRIASZKAJA. Illetőleg, hogy a szemünkbe merte mondani.

HEECKEREN. Első pillantásra tán meglepőnek hat. Akiket a társaság nyelve együtt emleget, emlékezetünk is összepárosítja. De a fiamnak épp azért kellett érdeklődését udvarlás mögé rejtenie, mert én a házasság gondolatától eltiltottam.

ZAGRIAJSZKAJA. Házasság? Az ön fia nőül akarja venni az én Katherin húgomat?

HEECKEREN. Hosszas harcba került lebeszélnem róla. Bevallom a hibám: gazdagabb nőt szántam neki.

ZAGRIASZKAJA. Hát az igaz, hogy szegény húgomnak a nagy fekete szemén kívül nincsen sok vagyona. Ha csak a vén nagyapja el nem tudja adni azt a behemót bronzszobrot, amit talpnyaló korában II. Katalin cárnőnek emelt a birtokán. Már szegény Puskinnak is ez lett volna a hozománya.

HEECKEREN. Most már látom, mekkorát hibáztam. A fiam egy jelentős vagyon örököse, s megengedheti a fényűzést, hogy szíve szerint nősüljön.

ZSUKOVSZKIJ. Hát nem csodálatosak a gondviselés útjai? A kihívó kártya másik oldalára egy eljegyzési tudósítás kerül!

HEECKEREN. S minthogy Zagriajszkaja nagynénit a Goncsarov kisasszonyok pétervári gyámjának tekintem, úgy gondolom, helyes, ha megváltozott elhatározásomat először az ő tudomására hozom.

ZAGRIAJSZKAJA. Nagyon megtisztel. Főleg, ha az ön fia is hajlandó lesz mindezt itt előttem elismételni. Ön párbajügyeket bonyolít le a fia helyett, kérőbe jön a fia helyett, de a nászágyba mégsem ugorhat be helyette.

HEECKEREN. Ha Katalin kisasszonyban megvan erre a kapcsolatra a hajlam, én a fiamról kezeskedem.

ZAGRIAJSZKAJA. A húgomban, attól félek, meglesz a hajlam. Amilyen türelmesen lovagolgatott a nénje s az ön fia valódi érzései mellett. Egy nagynéni számára persze el sem képzelhető nagyobb öröm, mintha a szegény húgát sikerül elsütnie; ez a történet azonban, amit ön előadott; énnekem túlságosan regényes.

ZSUKOVSZKIJ. Az élet talál ki néha ilyen regényeket. Puskinnak érdemes volt ebbe a homályba belelőnie.

HEECKEREN. A fiam hamarosan meg fogja győzni önt, asszonyom.

ZSUKOVSZKIJ. Én pedig megyek. Továbbadni a megkönnyebbedésem.

HATODIK KÉP

A dolgozó, délután. Puskin föl alá jár a szobában. Alexandra halkan benyit. Nézi Puskint, aki nem mindjárt veszi észre. Amikor megérzi, hogy ott van, leül az asztalhoz. Olvasni próbál. De aztán megszánja a lányt s ránéz.

ALEXANDRA. Beszöktem.

PUSKIN. Natalja?

ALEXANDRA. Próbál.

PUSKIN. Persze, a Razumovszkijék bálja.

ALEXANDRA. Dolgozol?

PUSKIN. Kellene.

ALEXANDRA. Péter?

PUSKIN. Igor. Egy régi éposz. Ezer rubelt kapok a bevezetésiért.

ALEXANDRA. Én olyan nyugtalan vagyok, Szasa.

PUSKIN. A bál miatt.

ALEXANDRA. Miattad. Amikor így szikrázol, mint ma is az ebédnél. Mintha a sorsnak bizonyítanád, hogy téged nem lehet megtörni. Aztán egyszer csak elhallgatsz.

PUSKIN. Képzelődés.

ALEXANDRA. Mondd, mért volt itt Heeckeren?

PUSKIN. Látni akart. Zsukovszkij mesélt neki valamit. Hogy akit ő idáig csak egy nevetséges férjnek tartott, orosz nevezetesség. Akit tán a jelentéseibe is bevehetne.

ALEXANDRA. D'Anthès is eltűnt.

PUSKIN. Liza visszahozta a Walter Scott regényt? Amit persze Katherinnak adott kölcsön?

ALEXANDRA. Te erről is tudsz? Szasa, nem készül itt valami? Én elcsíptem egy-két szót. Amennyit Valértól lehetett.

PUSKIN. S most azt hiszed, hogy Heeckeren báró és Zsukovszkij mint a szép George párbajsegédjei jelentek meg nálam.

ALEXANDRA. Ne csúfolódj a félelmemmel.

PUSKIN. Nem olvasod elég figyelmesen a regényeket. Az Anyegint sem. Annak már negyvennyolc órája. Ezalatt már át kellett volna lőnünk egymást.

ALEXANDRA. Add a becsületszavad.

PUSKIN. Mire? Hogy nem fognak belém kötni? S ha mégis, el fogom viselni. Nem vagyok így is a hosszú tűrés szentje? Na jó, becsületszavamat adom. Hogy két hétig, mondjuk, nem veszek pisztolyt a kezembe.

ALEXANDRA. Akkor mért vagy olyan ideges?

PUSKIN. Egy levelet kaptam.

ALEXANDRA. D'Anthèstől?

PUSKIN. A pénzügyminisztertől. Nem hajlandó a kincstár érdekeit, melyeknek védőjéül csaptam fel, apámmal szemben képviselni.

ALEXANDRA. Valami adósság?

PUSKIN. Negyvenötezer rubel. A járandóságomon kívül minden hipotéka nélkül. S én, csakhogy az állam érdekét Alexander Puskinnal szemben megvédelmezzem, kétszáz lelket ajánltam fel a Nyizsniji kormányzóságban.

ALEXANDRA. Boldinót? Ahol olyan sokat és szépet tudtál írni?

PUSKIN. Hogy egyáltalán írni tudjak még. Hogy kiszabaduljak ebből a marokból. Hogy jogot nyerjek, elmenni innen.

ALEXANDRA. De hát hova akarsz menni? Mihajlovszkojéba?

PUSKIN. Ha kell, a Kaukázusba is.

ALEXANDRA. Nataljával?

PUSKIN. Persze, butaság. Ha nem az adósság, hát Natalja Goncsarova, s ha nem Natalja, a rendőrminiszter. Ahogy egy verébfióka csipog egy óriási marokban.

ALEXANDRA. S most ezért vagy olyan boldogtalan? Úgy megkönnyebbültem. Ne haragudj arra a pénzügyminiszterre. Borzasztó lett volna, ha elenged.

Puskin meg akarja ölelni. Ebben a pillanatban belép az inas. S mindjárt utána Zsukovszkij.

ZSUKOVSZKIJ. Én már megint itt vagyok. De egyelőre nem látott szerencsés fejlemény… Észreveszi Alexandrát. Bocsánat.

ALEXANDRA. Én csak a feketét hoztam be. Kiszalad.

ZSUKOVSZKIJ. Azt gondoltam, a sógornőd…

PUSKIN. Nos?

ZSUKOVSZKIJ boldogan nézi Puskint.  A Nyevszkijn utánam fordultak: ni, ez az öreg, hogy szedi a reumás lábait. S most megáll a számban a hír; mintha nyújtani akarnám kimondása előtt az élvezetet.

PUSKIN. S belőlem az eltökéltség néz vissza, mint egy mord királylány: nevettess meg, ha tudsz.

ZSUKOVSZKIJ. Nem lesz párbaj.

PUSKIN. Ledobta a ló? Meggyilkolták?

ZSUKOVSZKIJ. Kit, Heeckerent? Isten őrizz!

PUSKIN. Akkor nem tudom, mért maradna el?

ZSUKOVSZKIJ. Új helyzet állt elő, amely a puskini indulatot is lehűti.

PUSKIN. Csak még jobban föl ne forralja!

ZSUKOVSZKIJ. Zagriajszkaja nagynénitől jövök. A férjével barátok voltunk.

PUSKIN. S megfelelő alkalmakkor még most is összedugjátok a fejeteket.

ZSUKOVSZKIJ. A gondjairól, a Goncsarov lányokról beszéltünk… amikor ki állít be?

PUSKIN. Heeckeren.

ZSUKOVSZKIJ. Már tudod?

PUSKIN. Kihagyhatta-e egyik vénasszony a másik mozgósítását? No és halljuk, mi az új helyzet? Mivel fenyeget meg a nagynéni? Beszünteti a húgai apanázsát? Vagy egyszerűen idejön, s elpáhol az ébenfa botjával?

ZSUKOVSZKIJ. A báró, aki alig ismeri őt, ünnepélyes bejelentést tett neki. Félig-meddig mint kérő.

PUSKIN. Kérő? A nagynénit akarja elvenni. Félig-meddig? Mert egészen aligha lehetne.

ZSUKOVSZKIJ. Ne űzz gúnyt belőlünk, öregekből. A báró a fia érzelmeit tárta fel… a sógornőd iránt.

PUSKIN mintha megcsípték volna. Sógornőm? Miféle sógornőm?

ZSUKOVSZKIJ. Gondolom, Katalin. Akivel hármasban szoktak lovagolni. A fiatal báró már rég közölte a szándékát apjával, de az anyagi okokból idáig ellenezte a házasságot.

PUSKIN. S most az én levelem hatására elejtette pekuniális aggályait. Hogy a pisztolyom betömje, hajlandó a fia sógorává tenni?

ZSUKOVSZKIJ. Az végre is érthető, hogy egy ilyen, bizonyos szempontból előnytelen házasság, mérlegelés tárgya volt közöttük. S az ő nagy apai féltése, s hogy a te alaptalan gyanúdat egyetlen radikális lépéssel lerombolja…

PUSKIN. A házasság felé billentette a mérleget. Ezt mondod te. S én, hogy az udvariasság határai közt maradhassak, egyik mentőérvemet a másik után nyűvöm el. Költő, barát, hiszékennyé vált öreg. De Zagriajszkaja nagynéni az ő ép orosz eszével! Hogy nem akolbólította ki ezt az arcátlan kerítőt?

ZSUKOVSZKIJ. Első pillanatra ő is gyanakodott. S persze, a fiatal báró szájából akarta a vallomást hallani. De végül is örült a szerencsés fordulatnak. S ha a részleteket, a kellő nyugalommal, egy lélektani láncba kötöd…

PUSKIN. Az agylágyulás koszorúját is fölakaszthatom a szarvaimra.

ZSUKOVSZKIJ. De hát csak nem játszik annak az embernek, akihez valóban szinte szerelemmel ragaszkodik, így a jövőjével?

PUSKIN. Miféle jövőjével? Te csakugyan azt képzeled, hogy ez a szívdöglesztő gárdatiszt, a női nemnek ez a pomádés szegénységi bizonyítványa, a mélabús Goncsarov Katalin ágyába dugja a kilátásait? A megkérés s a nász között százezer bontóok fog fölmerülni. Egyelőre azonban, időnyerésül ezt eszelte ki a vén sakkozó, aki diplomatának talán még hitványabb, mint férfinak.

ZSUKOVSZKIJ. Igazságtalan vagy hozzá.

PUSKIN. S te a tulajdon ítélőerődhöz. Mindig irigyeltelek, hogy az udvarban, ahol én mindig vadembernek számítottam, anélkül hogy egy sorod megértették volna, mint cárnék s nagyhercegnők kedves költője tudtál mosolyogni. De hát persze, ha az ilyen gazsághoz jó képet tudsz vágni. S mint madár a tollát, efféle hiszékenységgel faggyúzod be az ítéleted.

ZSUKOVSZKIJ. S az efféle gorombaságok fejemhez vágójában is számon tartom a Ruszlán és Ludmíla íróját, akinek tizenhat éve a koszorúm a fejére tettem.

PUSKIN. S akit Szibériából, vagy ki tudja, a Riljev köteléből… kifondorkodtál. De mindez s az angyalok jóhiszeműsége sem jogosít fel, hogy most, amikor egy még szorosabb hurokban vagyok, a gyalázatéban, megakadályozd, hogy a lábamat kitépjem belőle, csak mert neked így könnyebb, vagy mert gyermek vagy.

ZSUKOVSZKIJ. Attól tartok, hogy a te indulatod vakabb, mint az én hiszékenységem. Jó, ne lobbanj fel. Megyek.

PUSKIN. De igazán, Vasza. Nem látod be, hogy nem neked, Krilovnak s hároméves gyerekként sem hinném el ezt a karácsonyi mesét.

ZSUKOVSZKIJ. Jó, jó, a fejlemények majd megmutatják, ki mondta az együgyűbb mesét; a gyanú vagy az emberben embert feltételező naivitás.

Mialatt ő Zsukovszkijt kikíséri, a hallgatózó Natalja lép a szobába. A nyomában Alexandra. De Natalja becsukja előtte az ajtót.

NATALJA. Légy szíves, menj vissza Grisához. A visszatérő Puskinhoz. Mi volt ez? Már az öreg Zsukovszkijjal is kiabálsz?

PUSKIN. Az angyalok is ki tudják hozni az embert a sodrából.

Ezt magad tudhatod a legjobban.

NATALJA. De hát mért, mivel?

PUSKIN. Nem fontos… Egy karácsonyi mese. Az emberek a legostobább mesét is elhiszik, hogy a szorongásaiktól szabaduljanak. Különben ha épp tudni akarod…

NATALJA. Mért hallgatsz el?

PUSKIN az arcába néz. Félek, hogy elsápadsz. Katherin kezét kérte meg D'Anthèsnak.

NATALJA. D'Anthèsnak?

PUSKIN. Na, ugye? Persze, csak tréfa! Afféle diplomáciai fogás, mint a szép George halálos epedése a himlő alatt. Az öreg Heeckeren legújabb húzása.

NATALJA. De hát hol szedte fel ezt a képtelenséget?

PUSKIN. A nagynénitektől jön. Tanúja volt, amint az öreg a fiának megkérte.

NATALJA. Hát ez csakugyan jó tréfa!

PUSKIN. Mért? Nem te mondtad, hogy Kati?

NATALJA. Kati! De…

PUSKIN. De D'Anthès! Ezt teneked tudnod kellene. De hátha itt valami különösen gyöngéd, titkolt érzelem forog fenn. Az öreg Heeckeren legalább ezt állítja. S mialatt nővéred elefántként ügetett mögöttetek, te voltál a szövődő viszony elefántja?

Natalja gyanakodva nézi Puskint.

PUSKIN fölnevet. Megérted már, hogy első meglepetésemben kiáltozni találtam az apai baráttal!

NATALJA. Ezt az öreg a maga szórakozására eszelte ki. Mint azt, hogy szökjem meg a fiával külföldre!

PUSKIN. Ó, ezt is mondta. Pompás!

NATALJA. D'Anthèsnak sejtelme sem volt a terveiről meg a meséiről. Erről sem.

PUSKIN. S hátha ő is megismétli… különös oka volna megismételni Zagriajszkaja néni előtt az ajánlatot!

NATALJA. Miféle oka lehetne rá?

PUSKIN. Mondjuk, a fiúi gyöngédség. Hogy az örökbefogadót egy álmatlan éjszaka izgalmától megkímélje. Vannak férfiak közt ilyen gyöngéd kapcsolatok. Amelyeket a világ, félreértve, gyávaságnak fog nevezni.

NATALJA. D'Anthèsről sok rosszat elmondhatsz…

PUSKIN. De azt, hogy gyáva! Egy ilyen házassági ajánlat, még a legkisámfázottabb gárdatisztet is abba a látszatba keverheti. Minthogy most már úgyis sógorom lesz, s a párbaj lehetetlenné vált…

NATALJA. Kihívtad?

PUSKIN. No, nem kell féltenetek. Heeckeren előbb két hét haladékot kért, s most Zagriajszkaja néninek tárta fel a fia terveit. Aki csodálatos mód még mindig távol van a fővárostól!

NATALJA. Hát ha ez igaz!

PUSKIN. Mit csinálsz, hogyha az?

NATALJA. A szemébe nevetek! Félig sírva kirohan.

PUSKIN föl alá jár, aztán elneveti magát. Nem is olyan rossz!

HETEDIK KÉP

Részlet D'Anthès szobájából. A székre ledobott gárdatiszti köpeny, D'Anthès mellén a zubbony kigombolva. Heeckeren éjjeli köpenyben, ahogy George érkezését jelentették neki. A színt egy gyertya világítja meg. Az asztalon Puskin levele.

D'ANTHÈS. Nem, ezt a tervet nélkülem csináltad. Ebbe én nem megyek bele!

HEECKEREN csillapítóan, alázatosan. Nem te dicsérted-e Katalint? Hogy olyan, mint egy szerény kötésű könyv, belelapozva derül ki, mennyi mély érzést rejt?

D'ANTHÈS. A nővére szépítette meg. Mint a lovat, amelyet lovagolt, a lovaglóostort, a legyezőt. S az alázata, amelynek elég volt, hogy jelen lehet.

HEECKEREN. Boldoggá teszi, azt mondtad, aki beéri vele.

D'ANTHÈS. De az nem én vagyok. Ezt te tudhatod a legjobban. Főleg így, ezután. Nem is értelek, igazán. Ha a kettőnk szíve, Nataljáé s az enyém, neked, aki nem ismerted a szerelmet, semmi is… a gyávaság látszata! Nem dorgáltál-e, hogy kigyúlt fáklyaként álltunk a társaság közepén? Kivel hiteted el, hogy nem a párbaj elől futottam egy nő szoknyája mögé?

HEECKEREN. Ha a szerelmet… azt, amit annak nevezel, talán nem is ismertem meg, az elragadtatás, mely embert emberhez fűz, s a másik gyengéit is szívügyünkké teszi, te tudhatod a legjobban, nem idegen tőlem. Számítottam felháborodásodra, s most, hogy kitört, ha oktalannak tartom is, gyönyörködöm benne.

D'ANTHÈS. Akármilyen mesterlövő ez a Puskin, amiben kételkedem, a golyója nem ölhet meg olyan biztosan, mint ez a hímenhír. Képzeld el a bajtársaimat. Hisz erről a kihívásról, ha költőket avattál bele, eddig már mindenki tud. Már ez a két heti haladék, melyet, ki tudja, hogy értél el, ez is kaján vigyort vonhat az irigyek szájára… S most, hogy sógorommá teszem…

HEECKEREN. Egy napi csoda lesz. Aki kételkedik a bátorságodban, bebizonyíthatod neki. Ez a párbaj azonban – napok óta futok körbe ebben a veremben – csak tönkretehet. Arról ne is beszéljünk, hogy megöl. Ami nemcsak a te halálod jelentené. De tegyük fel, hogy te ölöd meg őt. Az téged tesz élőhalottá.

D'ANTHÈS. Nincs a társaságban gyűlöletesebb alak. Ha nem Natalja férje, meg sem hívnák. Még a kammerjunkerságot is azért kapta, hogy valami rangja legyen.

HEECKEREN. Igen, most gyűlöletes alak, akinek a fölszarvazóját mindenki megtapsolná. De mihelyt lelőtted, nagy orosz költő lesz. Mert akkor nem Uvarovék lesznek a hangadók, hanem Vjazemszkij herceg, a barátja, akinek a felesége a házából kitiltott s az öreg Zsukovszkij, a cárné költője, aki úgy beszél vele, mint egy öreg kapitány a fiatal tábornokkal.

D'ANTHÈS. Nem én hívtam ki. S ha Oroszországban nem tudják, hogy a porondon nincs költő és gárdatiszt, csak nemes ember, aki a másik nemes emberen a becsületét követeli: viselem a következményeket.

HEECKEREN. De nemcsak neked kell viselned.

D'ANTHÈS. Mi közöd neked ehhez?

HEECKEREN. Elég sok. Tán több is, mint amit tudsz. S amit a fiatal gárdatisztnek elnéznek, egy koronás fő követétől, érett, idős embertől, rossz néven veszik. A cár autokrata, de lovagnak tartja magát. S kényes udvara hírére. Úgyhogy, ha az én szolgálataimat; amelyekkel a sorsod egyengettem, s amelyeket nem akarok itt előszámlálni…

D'ANTHÈS. Hálám nem kisebb, mint szolgálatod. Olyan helyre emeltél, amiről a szegény rajnai nemesfi nem is álmodhatott. De ez…

HEECKEREN. Nem arra emlékeztetlek, ami számomra az élet legnagyobb öröme, hogy pártfogóddá, apáddá lehettem. Arra, ahogy a természetes féltékenységet félretéve, ebben az ügyben viselkedtem. Amikor először tiszteltél meg bizalmaddal – arra a levélre gondolok, amelyben még csak sejtetted, kiről van szó –, emlékezz, óvtalak s megrövidítettem nyugati utamat, hogy e veszélyes szerelemtől visszatartsalak. De amikor láttam, hogy amit ifjúságod táplál s a viszonzás szít, tanáccsal el nem oltható: azt gondoltam, a kielégülés hűtheti le a botrányba rohanót. S betegséged alatt, amikor rám bíztad, hogy helyettesítselek, olyan lépésekre ragadtattam magam, amelyeket, ha nem tudnám, mi volt, ami a diplomata óvatosságot így elvétette velem, szégyellnem kellene. Még azt is fölvetettem, persze, inkább, hogy érzései mélységét megszondázzam, nem lenne-e jobb, ha külföldre szöknétek.

D'ANTHÈS. De. Az lett volna s lenne még most is a legjobb.

HEECKEREN. Ő, persze, nem volt olyan bolond – s bocsáss meg: éretlen, mint te, hogy egész pozícióját feladja érted. A szegény moszkvai lány, ha tüzet fogott is, fel tudja mérni a helyzetet. Az udvar szemében: a cár kedveltje; az irodalombarátokéban: a nagy orosz költő felesége.

D'ANTHÈS. Natalja nem így mérlegel. Ő hajlamát s kötelességtudását veti a mérlegbe. S oly szép formulában békíti ki őket, hogy amikor vele vagyok, szinte én is megnyugszom benne.

HEECKEREN. A szerelme a tied, a teste az uráé. Kár, hogy ezt a formulát is az urától tanulta. Annak van valami hősnője, az tesz ilyen osztályt a két férfi közt.

D'ANTHÈS elképedve. Ezt te honnét tudod?

HEECKEREN. Hallottam.

D'ANTHÈS. Nataljának nincs szüksége az ura oktatására. ő maga érett meg rá, ebben a szenvedélyben. Mert akármilyen költő az ura, noha már hat éve él mellette, én mint bájos, éretlen gyermeket vettem át tőle, és sokszor csodálkozom: az igazi szerelem hogy kibontotta az eszét és jellemét.

HEECKEREN. Igen, a nők a szerelemtől egyszerre lesznek bölcsek és bolondok.

D'ANTHÈS. S te azt kívánnád, hogy ezt a szép érzést, melynek első kertésze voltam, én áruljam el. Ha a magamét, de az övét!

HEECKEREN. Kettőtök viszonyának a párbaj mindenhogy véget vet. Puskin özvegye, ha ugyan özvegy lesz, a gyászfátyolán át sem pillanthatna rád. Hogy a közelében maradhass, arra ez a házasság az egyetlen út.

D'ANTHÈS. Mint sógora!

HEECKEREN. Egy sógor sok mindent megtud és megtehet, amiben a távolság akadály.

D'ANTHÈS. Aludnom kell rá. S őt is megkérdeznem. Amint mondod, van két hetem.

HEECKEREN. Nincs. Zagriajszkajának, a nagynéninek céloztam már a szándékodra. S minthogy az öreg költő is ott volt, ha csak dezavuálni nem akarsz, az érdekeltek is megemésztették eddig az új helyzetet.

D'ANTHÈS. Nahát!

NYOLCADIK KÉP

A dolgozó, késő délután. Alexandra Puskin ágyán fekszik és olvas, Natalja benyit, Alexandra felugrik.

NATALJA. Te heversz itt? Azt hittem, Szasa.

ALEXANDRA. Nem heverek, olvasok.

NATALJA. Pont itt? Nem is látod a betűt.

ALEXANDRA. Az egyetlen hely, ahol Nagya nem bőg, Grisa nem követel mesét, amelyet a divatárusnő dobozai nem leptek el!

NATALJA. Ha olyan érzékeny vagy, legjobb megvárnod az estét. Szasa, tudod, nem szereti, ha összegyűrt női zsebkendőket talál a fekhelyén.

ALEXANDRA. De azt szereti, ha az új könyvét a családjában is kézbe veszik.

NATALJA. S az persze, csak te lehetsz. Fölveszi a könyvet. Mi ez? A kapitány lánya?… Ez is arról a Pugacsovről szól?

ALEXANDRA. Egy édes kis zászlósról, aki…

NATALJA. Szasa elmondta a történetét. Az udvarnál sokallják, hogy mindig csak ezekről a rablókról ír.

ALEXANDRA. Én nagyon érdekesnek találom.

NATALJA. Te mindent érdekesnek találsz, ami a sógorodra emlékeztet.

ALEXANDRA. Ha már ennyi nőt tart el és tűr meg maga körül, illik, hogy valaki érdeklődjék a dolgai iránt.

NATALJA. S szánakozzék rajta.

ALEXANDRA. Nézz körül, van miért!

NATALJA. Körül?

ALEXANDRA. Nézhetsz épp magadba is. Ha van időd a lelkiismereteddel bíbelődni.

NATALJA. Nincs szükségem rá, hogy a házastársi kötelességemre tanítsanak!

ALEXANDRA. Magadtól is tönkre tudod őt tenni. Itt vergődik, mint egy verembe esett állat… halálos dolgok folynak körülötte, s ti… Katival.

NATALJA. Szasa boldog velem. Bearanyozom az életét, azt mondja.

ALEXANARA. Igen, ő annyira jó, hogy a legkétségbeesettebb vádat is nyájaskodásban adja a tudtodra.

NATALJA. Nem gondolod, hogy fordítva van? Én vagyok az, aki az ő féktelenségeit is nyájassággá szelídíti?

KATHERIN, aki utcai ruhában, megszépülten áll már egy perce az ajtóban. Anélkül hogy a szavaikat megértette volna. Ti meg mit zsörtölődtök itt?

A két testvér rábámul.

NATALJA. S te mit állsz ott olyan üdvözült mosollyal?

KATHERIN. Zagriajszkaja nagynénitől jövök… George megkérte a kezem.

ALEXANDRA. Miféle George? A Natalja D'Anthèsa?

KATHERIN. Az enyém… Nekem is olyan hihetetlen. Amikor Szasa célzott rá – amíg a jövendő bárónét körünkben tisztelhetjük –, azt hittem, csak az ő szokásos ördögi játéka az egész.

ALEXANDRA. S te hozzá mégy? Azután, amit mint szemtanú nálam is jobban tudsz?

KATHERIN. George olyan szépen megnyugtatott… De ha nem nyugtatott volna meg, akkor sem tehetnék másképp. Én eddig sem kívántam magamnak nagyobb boldogságot, mint a jelenlétet, hogy mellette lehessek.

ALEXANDRA. S ez a házasság, ez hiányzott igénytelenséged megdicsőüléséhez… Ha a választásod nem is, a reményed megértem.

NATALJA. Én pedig őrültségnek tartom. Azért is nem beszéltem róla, nehogy belelovald magad.

ALEXANDRA ellene fordul. Mért? D'Anthès csinos férfi. Te is dicsérted eddig. S gazdag örökös. Egy hozománytalan lánynak főnyeremény. Nem tudom, mért dúl fel úgy a húgod szerencséje?

NATALJA. Nem dúl fel. De ha a káröröm el nem vakítana, te is látnád, hogy Kati ábrándos természetét ez a sóvárgó szerelem, mely előtt egy vén intrikus ilyen ajtót nyit meg, egész életére boldogtalanná teheti. Ez a házassági terv az öreg Heeckeren képtelen ötlete.

ALEXANDRA. De hallod, George is megnyugtatta Katit!

NATALJA. Akkor is… lehetetlen.

KATHERIN. Én bízom magamban. Hogy a csendes szeretet végül is meghódítja a szívét. Azt mindig éreztem, hogy becsül.

NATALJA. Miféle becsülés ez? Elvenni egy nőt, csak azért, hogy egy párbajtól megfusson!

ALEXANDRA. Hát mégiscsak!

NATALJA. Nem súgta meg a szíved? – Nos igen, Szasa kihívta. Az öreg Heeckeren előbb két hét haladékot esdekelt ki.

ALEXANDRA. Ez volt a két hét.

NATALJA. Aztán eszelte ki ezt a házasságot…

KATHERIN. Nem kellett kieszelni. George már előbb is gondolt rá.

NATALJA. S te ezt elhiszed?

KATHERIN. Az öreg mondta Zagriajszkaja néninek. De George is ilyenformán magyarázta. Hogy ő maga sem volt tisztában az érzéseivel.

ALEXANDRA. A ház vonzotta. A Goncsarov nővérek. Nataljához. S téged végül is nem vehetett el.

KATHERIN. George nem gyávaságból tért ki a párbaj elől. Csodálom, hogy ezt föltételezed. Nem akarta, hogy valami jóvátehetetlen kerüljön közéje s közénk.

NATALJA. A lovag!

ALEXANDRA. Olyan képet vágsz, mintha egy párbaj – teérted jobban esne az önérzetednek, mint hogy mindkét férfi, a férjed s a sógorod, életben marad.

NATALJA. Én Katyát féltem ettől az embertől.

KATHERIN. Nem; te őt félted éntőlem, Natalja. Puskin belép, mögötte az inas a gyertyával.

PUSKIN. Ah, milyen megtiszteltetés. A három Goncsarov párka. Itt szövik a szálaikat a homályban.

NATALJA. Már kotródunk odább.

PUSKIN. Nem, amíg a gratulációm az én romantikus sógornőmnek át nem adtam.

KATHERIN. Ha őszinte, köszönöm.

PUSKIN. Szóval, megtörtént a nevezetes aktus: a titkolt szerelem megvallatott?

KATHERIN. Veled nem szívesen beszélek érről.

PUSKIN. Pedig a legnagyobb nászajándékot, te s a vőlegényed, éntőlem kapjátok. Az imént adtam át d'Archiac márkinak, a francia követség attaséjának.

KATHERIN. Nem tudom, mi lehet az?

PUSKIN. Bagatell. A vőlegényed becsülete. Írásba adtam, hogy a kihívást – volt köztünk egy kis nézeteltérés – én vontam vissza, s hogy az ifjú báró ebben az ügyben mint bátor férfi, homme de coeur viselkedett.

KATHERIN. Erre, azt hiszem, nem volt szükség.

PUSKIN. De ő nagyon szorgalmazta. Nataljához. Az aztán az emberek dolga, hogy mit gondolnak az esetről.

KATHERIN. Ha ezt nem is, de az otthont, amelyet a házadban találtam, úgy hiszem, most illik megköszönnöm.

PUSKIN. Én tartozom köszönettel, hogy elviselted. S hogy nem kell annak a párbajhősnek a pisztolya elé állnom, fejedelmi bér a hátralevő két-három hétért.

NATALJA. Két-három hét?

PUSKIN. No, igen, ami alatt kelengyevarrodává alakítjátok a lakásomat. Mert akármilyen kivételes teremtés a húgod – ő volt a legköltőibb lény ebben a házban –, úgy hiszem, mindkét félnek érdeke, hogy a Puskin és Heeckeren család közt minden szál minél előbb megszakadjon. Zagriajszkaja nagynéni szerencsére belejött a patronálásba: a mátkapárnak így meglesz a helye, ahol találkozhat. Zsukovszkij az előszoba felől.

ZSUKOVSZKIJ. Az inasod már csak az ajtóra bök: olyan mindennapos vagyok a házban.

PUSKIN. Apollo követe, a szerencsés kifejléshez.

ZSUKOVSZKIJ. Jó emberek közt gyorsan fut a jó hír.

PUSKIN. Főként, ha kajanság röpíti.

ZSUKOVSZKIJ Alexandrához. A véletlen beavatott szívük történetébe.

ALEXANDRA. Bocsánat, nem én vagyok a menyasszony. Kimegy.

ZSUKOVSZKIJ Katherinhoz. Úgy csak annyit, hogy nagyon boldog vagyok.

PUSKIN. Egy kis kosztümcserével gyönyörű gót történetet kanyaríthatnál belőle.

ZSUKOVSZKIJ Nataljához. A háziasszonynak, úgy hiszem, külön okom is van gratulálni. Mint aki angyali külsejéhez illő tisztaságban száll ki ebből a történetből.

NATALJA. Igen, nagyon örülök a nővérem szerencséjének… De az urak biztos irodalomról akarnak beszélni. Katherinnel el.

PUSKIN nevetve. No és én? Nekem nem gratulálsz?

ZSUKOVSZKIJ. Nem, terajtad a jóhiszeműségnek kijáró adót akarom behajtani.

PUSKIN. Pedig gratulálhatsz. Egy fiatal dendit, veszélyes versenytársat sikerült úgy megmerítenem a nevetségességben, hogy holtáig sem lábol ki belőle.

ZSUKOVSZKIJ. A természetek és kommentárok különbözők. A lényeges, hogy a Puskin–Heeckeren-ügy nem golyóváltással, hanem násszal zárul.

PUSKIN. A fiatal Heeckerenen, ha az öreg fattyát vagy mijét nevezed így: nincs több követelnivalóm. Egy kamasznak elég büntetés, ha imádottja helyett, annak a, valljuk meg, csúnyácska húgával kell a nászágyba feküdnie, az emberek nevetését kapva hozományul. Az öreggel azonban van egy kis számadásom.

ZSUKOVSZKIJ. Mit akarsz még attól a boldogtalantól. Attól féltem, belezavarodik a fia féltésébe.

PUSKIN. Most, hogy megkönnyebbült, egy levelet el kell még olvasnia.

ZSUKOVSZKIJ. Újabb levél!

PUSKIN. Nem tehetek róla, hogy ebbe a műfajba szorítanak.

ZSUKOVSZKIJ. Elküldted már?

PUSKIN. Az övét még nem.

ZSUKOVSZKIJ. Nem szoktam a barátaim bizalmába tolakodni. De félek az efféle mesterműveidtől.

PUSKIN. A maga nemében igen kiváló alkotás. Utoljára Kisinyevben remekeltem benne, akkor is egy párbajügyben. Egy francia tiszt rovására, aki megfutott a provokációm elől.

ZSUKOVSZKIJ. Hogy a címzett mit szól hozzá, azt nem tudom, de én már reszketek.

PUSKIN. Csak egy kis áttekintés a történteken. Itt van különben. Kinyitja az asztalfiókot és kiveszi. Olvas. „Báró úr, engedje meg, hogy összegezzem azt, ami történt. Fiának a viselkedése régóta ismert volt, s nem lehetett közömbös előttem. De minthogy az illem korlátai közé voltam szorítva, s különben is tudtam, feleségem mennyire megérdemli bizalmam s tiszteletem, beértem a megfigyelő szerepével, hogy akkor lépjek közbe, amikor alkalmas. Nagyon jól tudtam, hogy a szép termet, boldogtalan szerelem, két évi kitartás egy fiatal teremtésre végül is gyakorol némi hatást. Bevallom, nem voltam ment minden nyugtalanságtól”. – Nem elég higgadt?

ZSUKOVSZKIJ. De. Bölcsnek mondanám, ha nem félném a nyugalom felhői mögött a villámaid.

PUSKIN. „Egy esemény, amely minden más körülmény közt igen kellemetlen lett volna, szerencsére kirántott a bajból: névtelen leveleket kaptam. A pillanat, láttam, itt van, s éltem vele. A többit tudja: fiát olyan groteszk és szánalmas szerepbe kényszerítettem, hogy feleségem megdöbbenve ennyi hitványságtól, nem tarthatta vissza nevetését s a felindultság, melyet e nagy és felséges szenvedély iránt érzett, a legnyugodtabb és legmegérdemeltebb undorban aludt ki.” Ez azt hiszem, egy Scribe drámában is elmenne?

ZSUKOVSZKIJ. Mint stilisztikai gyakorlat, köztünk is.

PUSKIN. „De hadd jegyezzem meg, báró úr, hogy az ön szerepe ebben az ügyben nem volt a legillendőbb. Ön, egy koronás fő képviselője, az ön valóságos vagy állítólagos fattyának az érdekében atyai kerítőül lépett fel. A fiatalember viselkedését ön irányította, ön diktálta az együgyűségeket, amelyeket irkálgatott. Mint egy mocskos vénasszony, ott ódalgott minden sarokban a feleségem körül, hogy a fiáról beszéljen neki; amikor azt a himlő ágyra kárhoztatta, nagy gyalázatosan azt mondta, hogy a szerelmétől haldokol, s azt suttogta: adja vissza a fiam…”

ZSUKOVSZKIJ. Elég, elég. Ha becsületszavad nem adod, hogy azonnal eltéped, mint írásművet sem hallgatom tovább.

PUSKIN. De hisz most jön a legfontosabb: „Térjünk vissza a névtelen levelekre. Három példány jutott el hozzám a tíz-nehány szétküldöttből. Ez a levél olyan kevés elővigyázattal volt szerkesztve, hogy első szempillantásra nyomán voltam a szerzőnek, s három napi kutatás elég volt, hogy tudjam, mihez tartsam magam. Ha diplomatának lenni annyi, mint tudni, a másik háza táján mi folyik, s meghiúsítani a terveket, vallja be, hogy minden ponton megnyertem az ütközetet.”

ZSUKOVSZKIJ. Ejha! Az kell, hogy mint diplomatát dicsérd magad ezért a levélért. Honnan szeded, hogy azt a levelet ő írta?

PUSKIN. Ha emberismeretem kevés lett volna hozzá, Jakovljev, az állami nyomdák igazgatója biztosított, hogy a papírja nem orosz malmokból került ki.

ZSUKOVSZKIJ. Ez – bizonyíték? Ha a feleségemen francia pomádét érzek meg, a francia követ vagy fodrász a szeretője. De nem vitatkozom a gyanakvás démonával. Tegyük fel, hogy azt a levelet, melyet én nem ismerek, nem egy kaján szörny, hanem egy elvakult apa szerkesztette, abban a hitben, hogy a feleség meghódításának a férj felingerlése a legbiztosabb módja. Olyan elviselhetetlen a számodra, hogy amikor minden elsimul, egy föltételezett gonosztett büntetlen maradjon? Mit várjak a tábornokoktól, ha egy orosz költő csak ennyire ment a kereszténységben?

PUSKIN. Pokolba a kereszténységeddel. A költőnek az a legszentebb joga és kötelessége, hogy ahol az istenek alszanak, jutalmazzon és büntessen.

ZSUKOVSZKIJ. Ezt az igényed ismerem. Ha máshonnét nem: az epigrammáidból. Épp most mutatták meg, amit Dundakovra írtál, amikor a cenzúra főnökévé tették.

PUSKIN. Hogy mivel jutott ebbe a székbe? A fenekével? Ahol a művelődésügy minisztere pederaszta érdemek alapján osztogat fontos állásokat, a költő is dugja el tegezét, s ne eresszen legalább egy epigrammát abba a fenékbe. Neked, persze, erre sincs bizonyíték.

ZSUKOVSZKIJ. Van vagy nincs: válasz lesz rá. De jó, ha mindenen túl leszünk, s nem veszélyezteted vele sógornőd, lőj, mint Uvarovba, e vén ámorba is egy epigrammát. Ezt a levelet azonban ne küldd el. Ha Heeckeren első megdöbbenésében megmutatja a fiának…

PUSKIN. Ott vagyunk, ahol tegnap. Gondolkozik, majd frivolan. Jó, legyünk hát keresztények. Ne kockáztassuk a biztos bosszút a teljes megtorlásért. Helyére teszi a levelet. Ha van időd, mutatok olyat, amiben kedved leled. Kivesz egy nyalábot. Előszó az új Igorhoz.

ZSUKOVSZKIJ. A Szó Igor hadáról újra megjelenik…

PUSKIN. Alexander Puskin előszavával. A mi moszkvai lángelméink, hogy Ossián leleplezőit majmolják, hajlandók voltak ezt az orosz kincset hamisításnak nyilvánítani.

ZSUKOVSZKIJ. S te igazoltál engem, hogy eredeti.

PUSKIN. A Dundakov-epigramma nem áll oly szilárdan Uvarov fenekében, mint Igor a tizenharmadik században.

ZSUKOVSZKIJ nézegeti a kéziratot. Ezt most írtad? Eközben! Látod, ez az, amiért csodállak!

PUSKIN győztes nevetéssel. Hogy amíg a hínár engemet lehúz, az orosz nép mellének egyre több levegőt vívok ki? Ezért csodálhatsz is!

 

MÁSODIK RÉSZ

KILENCEDIK KÉP

Vjazemszkijék estélye, Bjeloszelszkaja hercegnő, Uvarov, Nesselrode egy kis kártyaasztalnál ülnek. Dolgorukov a közeli ajtófélfának dőlve a szomszéd termet nézi, ahol a zene után ítélve a tánc folyik.

BJELOSZELSZKAJA. Maga úgysem táncol, herceg. Nem áldozná fel magát az öregek szenvedélyinek?

DOLGORUKOV visszafordul. Nekem szól, hercegnő?

UVAROV. Hívunk negyediknek.

DOLGORUKOV. A hölgyek kívánsága; Bjeloszelszkaja hercegnő tudja, parancs nekem. S a mennyei élvezettől, hogy egyszerre két miniszterrel whistelhetek, csak egy még nagyobb tarthat vissza, amelynek tanúja vagyok.

BJELOSZELSZKAJA. Élvezet – egy Vjazemszkij estélyen?

UVAROV. Az élvezet Dolgorukov szótárában kárörömet jelent.

DOLGORUKOV. Ki tagadhatná, hogy Uvarov gróf ismeri a férfi természetet? Ez esetben azonban szinte kedvem volna a kárörömet részvétnek nevezni.

BJELOSZELSZKAJA. Maga és részvét? Még rákényszerít, hogy fölálljak.

DOLGORUKOV. Ne fáradjon, majd ecsetelem. Az új menyecske ül le férje s táncban fölhevült nővére közé.

BJELOSZELSZKAJA. Az új Heeckeren báróné? Csodálom, hogy a maga isteni botrányszimata csak most fedezte őket fel.

UVAROV. Az ifjú D'Anthès érti, hogy beszéltessen magáról. Hosszú udvari pályámon nem emlékszem fiatalemberre, aki ennyi meglepetéssel fűszerezte a báli robotot. A szegény Heeckeren apává fogadása. Aztán Puskinova megszédítése. A váratlan házasság. S most ez a nyílt udvarlás.

NESSELRODE. Botrányosnak is mondhatjuk.

BJELOSZELSZKAJA. De ha egyszer csak a társaságban találkozhatnak, szegények. Van valami imponáló ebben az esztelen égésben a mi kiégett világunkban.

UVAROV. No és a költő? Megesküdnék, hogy ő is ott áll a teremben. A Dolgorukov arcán mint tükörben látom. Nézze, milyen grimaszt vág, mint egy majom.

DOLGORUKOV. Egyre büszkébbé tesz, hogy így rám irányítja a lélekismeretét… Puskin valóban ott áll a szemközti ajtófélfánál. Ugyanabban a pózban, amelyben én. Utánozza. Van egy kis hasonlóság a férfiszépségünk közt… csak a bakompartom nem tudom felborzolni. Szinte kétfele áll, ahogy a családi hármast nézi.

BJELOSZELSZKAJA. Vigyázzon, még észreveszi, hogy utánozza.

NESSELRODE. S ránk borítja a kártyaasztalt.

DOLGORUKOV. Nem kell félni. A féltékenység, mint az optikai lencse, egy pontra téríti a szeme fényét. Csodálatos, hogy ki nem égeti a gárdatiszti ruhát.

BJELOSZELSZKAJA. De hát mért vette el tulajdonképpen? Csakugyan a párbajtól ijedt meg?

UVAROV. Az ördögöt!

NESSELRODE. Az öreg Heeckeren sakklépése volt. Félek, hogy nem a legokosabb.

Heeckeren a sötétből.

BJELOSZELSZKAJA. A farkas a mesében. Épp most mondtuk, meg kéne keresni az öreg Heeckerent, negyediknek. Dolgorukovhoz. Nincs már szükségünk magára. Mehet a káröröme után…

Dolgorukov el a táncterembe. Heeckeren leül: a négy öreg kártyázni kezd.

BJELOSZELSZKAJA. Épp magáról beszéltünk. Hogy alig kilenc hónap alatt lett apa és após.

UVAROV. S újabb kilenc hónap alatt, reméljük, nagyapa…

BJELOSZELSZKAJA keverés közben. Hogy van megelégedve a menyével? Hallom, ott rendezkedtek be magánál.

HEECKEREN. Igen, egyelőre. Nagyon kedves, figyelmes teremtés. Ha a lányom lenne, nem járhatna úgy kedvembe.

UVAROV. Az apán át hódítja a fiát. No, és az új sógor? Behangolták a kamaraegyüttesbe?

HEECKEREN. Ez sajnos, túlterjed a képességeimen.

UVAROV. Nem Afrikában tanult diplomáciát.

BJELOSZELSZKAJA. Igaz volna, amit Bulgarin ír, hogy a nagyapját egy liter rumon vették meg Afrika partjain?

UVAROV. Ha nem is igaz, talál.

HEECKEREN. A fiam a házasságkötés után egy levelet intézett hozzá, hogy felejtsék el a múltat, legyenek testvérek.

BJELOSZELSZKAJA. No és ő?

HEECKEREN. Visszaküldte – nekem. Azt vette fejébe, hogy én irányítom a fiam lépéseit.

NESSELRODE. Erről majd én is mondok valamit.

UVAROV. S maga?

HEECKEREN. A Szaltikovék estélyén félrevontam, s azzal a céllal, hogy beszélgetést kezdjünk a témáról, visszaadtam neki. Nem nekem szól, nem vehetem át.

BJELOSZELSZKAJA. S ő?

HEECKEREN. Összetépte. S olyasmit sziszegett: át fogod venni, ripők!

UVAROV. Ezt a szemtelenséget!

HEECKEREN. S odadobta. Ha nem is éppen az arcomba.

BJELOSZELSZKAJA. S maga ezt eltűrte?

HEECKEREN. A jelenetnek nem volt tanúja. S én a fiam és menyem boldogságára gondoltam.

UVAROV. Hát ezt a fickót egyszer már meg kell tanítani. Hogy mit merészel… magas állású közéleti emberekkel szemben. Olvasták azt az ő Lucullus lakomáját?

BJELOSZELSZKAJA. Ki nem olvasta?

NESSELRODE. Állítólag Seremetev herceghez, az unokaöccséhez szól.

UVAROV. Hogy amikor beteg volt, én, mint örököse, megjelentem, s pecsételni kezdtem a házában.

BJELOSZELSZKAJA. Mintha nem az lenne a legtermészetesebb, ha csakugyan a halálával kell számolni. Hogy a cselédek mindent ellopjanak…

UVAROV. S persze, amikor a cár Berkendorfon át felelősségre vonta, mindent letagadott. Hogy azt ő valóban a latin költő után írta.

NESSELRODE. A világirodalom, a Korán, Pugacsov: bozót neki, ahonnét büntetlen lövöldözhet ránk. Különben köröznek gyalázatosabb dolgot is.

UVAROV. Igen?

NESSELRODE. Egy epigrammát, Dundakov kinevezésével kapcsolatban.

UVAROV. Gondolom. Az ő mocskos fantáziája.

NESSELRODE. S te mit készülsz tenni ellene?

UVAROV. Nem hívom párbajra.

NESSELRODE gúnyosan. Egy miniszter! Amikor a cár megtiltotta.

UVAROV. Ott szorítom meg, ahol a legjobban fáj neki. Abból az ő folyóiratából nem fog meggazdagodni.

NESSELRODE. Rábocsátod a cenzorokat?

UVAROV. Van miért. Képzeld, azt a Ragyiscsevet akarja feltámasztani!

BJELOSZELSZKAJA. Az meg ki?

NESSELRODE. Egy jakobinus, akinek Katalin cárnő Szibériában hűttette le a fejét.

UVAROV. Persze, nagy ravaszul, mintha elítélné. De közben minden érdemét belopja. Érdekes cikk nem fog abban az ő Kortársában megjelenni.

BJELOSZELSZKAJA. Igazán ideje, hogy ne bosszantsa a szemünk…

NESSELRODE. Heeckeren bárónak különösen tanácsos lesz vigyáznia vele. Egyik legbefolyásosabb miniszterünktől tudom…

BJELOSZELSZKAJA. Benkendorf?

NESSELRODE. Hogy Puskin a novemberi dolgokról valami beszámolót juttatott el hozzá. Nyilván azzal a szándékkal, hogy a cár ne csak az udvar, az ő felfogását is megismerje… Abban azokról a névtelen levelekről is szó van, amelyek annyira felbőszítették.

HEECKEREN. S amelyeket eszeveszettségében nekem tulajdonít. Hogy én, egy koronás fő képviselője, ilyesmikkel foglalkozom!

NESSELRODE. Én körülbelül gyanítom, ki akart velük a kedvünkbe járni. A baj, hogy az ilyen vádból tapad valami…

HEECKEREN. Az kell, hogy a cárban… az ő lovagias lelkületében, ez a feltevés megfoganjon.

NESSELRODE. No, nem kell félni. Benkendorf ismeri a fickót. Tíz éve van a gondjaira bízva. Amióta őfelsége fiatalos nagylelkűségében, onnét, arról az ő birtokáról kiengedte.

BJELOSZELSZKAJA. Holott egy várbörtönbe kellett volna telepíteni.

NESSELRODE. Amilyen zaklatott állapotban van, előbb-utóbb odajuttatja magát… Vagy még rosszabb helyre.

HEECKEREN. Én idáig mindent elkövettem, hogy a botrányt elkerüljem. S a fiamat visszatartsam.

UVAROV. Sose tartsd! Csak szenvedjen a féltékenységtől!

HEECKEREN. Amely természetesen teljesen alaptalan.

UVAROV. Arra, hogy megbokrosítsa – jó.

NESSELRODE miközben a kártyán spekulál. No, és az az asszony, az a Natalja? Hajlandó felszarvazni őt? Ha ugyan még fel nem szarvazta.

BJELOSZELSZKAJA. Kártyázzunk, uraim!

TIZEDIK KÉP

A dolgozó délután. Puskin egy levelet tart a kezében, s idegesen dobja az asztalra. Valér még előtte áll.

PUSKIN. Ki hozta ezt a levelet?

VALÉR. Egy asszonyka.

PUSKIN. Mint a mi Lizánk?

INAS. Nem, öregecske. Valami udvarosné féle. Kendő volt rajta, nem kabát. Puskin zsebébe gyűri a levelet. Nem mertem át nem venni… Valami kellemetlen?

PUSKIN. Csak utálatos.

INAS. Szinte már félek ezektől a levelektől. A legszívesebben lenyelném őket.

PUSKIN. Mért? Hogy kirágják a beled?

INAS nézi az urát, aztán nekibátorodva. Meguntuk ezt a Pétervárt. Jó volna utazgatni egy kicsit. Moszkvába, mint tavaly.

PUSKIN. A posta oda is utánad jön. Harmincban, amikor a kolera Boldinóba bezárt, az anyósom levele a vesztegzáron is átjött.

INAS. De azért mégiscsak jó volt Boldinóban. Reggel kilovagolt a kegyelmes úr. Én azalatt jól bedurrantottam. Aztán pattogott a munka estelig. Egyszer ráütött jókedvében a vállamra. „Tudd meg, Valér, nincs még egy ember a földön, aki ezt végbevigye. A legügyesebb doni halász sem csinál ilyen fogást, mint én itt a fejemben.”

PUSKIN. Bizony, a kolera meg a karantén. Pedig akkor szidtuk… de az is tündérkert volt ehhez a szorítóhoz képest.

VALÉR. Legalább Mihajlovszkojéba mennénk ki két hétre.

PUSKIN. Most, télvízzel…

VALÉR. Szánkón egy délután…

PUSKIN. Nem lehet. Szerkesztő vagyok… Ebbe is beleszorítottuk a sarkunkat… Az ötödik szám.

INAS. Emlékszik még, kegyelmes uram, arra a mihajlovszkojei öregasszonyra, aki a rokkánál ült, s mondta közben a mesét. A kegyelmes úr meg leírta.

PUSKIN. Hogy emlékszem-e, te bolond. Kétszer fogott mellre szegény Maria Rogyinovna. Egyszer fiatalon a maga tejére. S akkor, amikor te ismerted: a boldogtalan orosz nép emlőjire.

VALÉR. Én akkoriban újonc voltam még a mesterségben, s csak csudáltam, mi van azon a bohóságon, a Szaltán cáron meg az öreg halászon lejegyezni való.

PUSKIN. Igazad van. Az is gyönyörű volt. Csak a nyakunk csiklandott egy fél éven át.

INAS. Bizony a jó Puscsin úr, ő is a bányákba került.

PUSKIN. De tán még a hurok is jobb volt – a Riljevé, Orlové –, mint ami…

Csöngetés.

INAS. A kegyelmes asszony. Ezer közül is megismerem, ahogy azt a kis kolompot megtaszintja.

Valér kimegy. Puskin fölveszi a levelet. Föl alá jár, átfutja, zsebre gyűri. Aztán várja, hogy a felesége bejön, köszönteni. Amikor nem jön, benyit a másik szobába, s átszól. Natalja! Hogy az zavartan megjelenik. Már be sem jössz, megcsókolni?

NATALJA megcsókolja. Azt hittem, dolgozol.

PUSKIN. Nem, nem dolgozom. De hiszen az is jobban megy, tudod, ha bejössz, s mint régen, megcsókolod a nyakamat. Hol jártál?

NATALJA. A városban.

PUSKIN. Tékozolni. Mit vettél?

NATALJA. Semmit. Egy-két apróságot. Meg a Wulf cukrászdába néztem be.

PUSKIN. Alexaska veled volt?

NATALJA. Nem, ő Zagriajszkaja néninél van, születésnapon.

PUSKIN. Sokan voltak Wulfnál?

NATALJA. Nem, nem volt ismerős.

PUSKIN. Délután háromkor?

NATALJA elpirulva. Meg Idala Politekához szaladtam be.

PUSKIN. A szép Idalához. Hát ti barátok vagytok? Egy időben nem szívelhetted. Meg féltékenykedtél is…

NATALJA. Ő kért, hogy nézzek be hozzá.

PUSKIN. Kért?

NATALJA. Egy levélkét küldött.

PUSKIN. No és kellemes volt?

NATALJA. Amilyen. De faggatsz.

PUSKIN. Érdekel. Ez az Idala Politeka, úgy veszem észre, gyűlöl engem. S erre minden oka megvan: a legnagyobb illetlenséget követtem el vele szemben.

NATALJA. Mit?

PUSKIN. Nem fontos. A férje, úgy tudom, bejáratos Heeckerenékhez. Hisz a fiatal Heeckeren bajtársa. Ott is van a lakásuk, úgy tudom, a testőrkaszárnyában.

NATALJA. Ott.

PUSKIN. S te is ott voltál náluk? Ej, ej, asszonykám. Hogy épp a gárdalaktanyába kellett látogatnod…

NATALJA elsírja magát. Látom, hogy mindent tudsz. De én esküszöm, ártatlan vagyok. Kelepcébe csaltak.

PUSKIN. Hogyhogy kelepcébe? Csak a vallatás érdekében fékezve dühét. D'Anthès is ott volt?

NATALJA. Ott… Már ez is meglepett. S azonnal indulni akartam. De Idala kiment, hogy utánanézzen az uzsonnának.

PUSKIN. A többit elképzelem.

NATALJA. Esküszöm, Szasa, hogy nem történt semmi sem… D'Anthès térdre vetette magát, és könyörgött. Hogy az ő élete egy kínkamra nélkülem. S hogy a szemem láttára főbe lövi magát.

PUSKIN. És te?

NATALJA. Én magamon kívül voltam a felháborodástól. Kiáltoztam, hogy nem szégyellik maguk. S hogy soha többet nem akarom látni!

PUSKIN. Mért? Találkozol vele?

NATALJA. Zagriajszkaja néninél.

PUSKIN. No és ha nem történt semmi… hogy kerültél ki?

NATALJA. A kislánya, aki nem tudott semmiről, beszaladt. S így én is kijuthattam.

PUSKIN gúnnyal. Őrség nem volt az ajtóban?

NATALJA. Nem, Lanszkoj kapitány sétált az ablak alatt. Hosszú csönd, Puskin, föl alá, járkál. Aztán az ágyára ül, s a tenyerébe hajtja a homlokát.

NATALJA. Szasa, hiszel nekem?

PUSKIN halálos csüggedésben. Szeretném azt mondani, hogy nem. De az igazság az – s ezzel lehet, végleg megszolgálom a diplomát –, hogy hiszek. Annál inkább, mert én is kaptam egy levélkét. Kiveszi a zsebéből. S a kettő együtt… sok.

NATALJA Olvassa. De hisz ezt csak… Engem odacsal s téged. Ekkora gonoszság. De hát mit vétettem én neki?

PUSKIN. Nem te, én. A hírem kíváncsivá tette, s volt merszem elutasítani. De a bosszúja elsiette az ugrást. Még meg sem történt, már küldte a diadalkiáltást. Vagy más volt a madarász, más a rikoltozó? Mit nyúlkáljak ebbe az aljas sötétségbe. Hogy jut oda egy tiszt s bajtársának a felesége, hogy egy nő tőrbecsalására ilyen cinkosságba keveredjenek. Megszánta a híres nagy szenvedélyt? Vagy a szeretőjét jutalmazta, amikor tönkretett? S aki ezt írta…Ő maga? Vagy aki tudta, hogy mi készül? A tervkoholó apa? Ha csak te nem most jártál ott először. Mindegy. Az én hitem gyökere benned van. Hogy más kívánhat jobban, én ismerlek a földön a legjobban.

NATALJA Puskin vállára borul. Még most is tüzel az arcom. Szeretném örökre eldugni.

PUSKIN. Igen… Míg Politekához mentél, egy kis bizsergés volt benned, hogy ott lakik. S ahogy a kapun beléptél, szétnéztél, nincs-e ott valahol. De hogy benn várt egy nővel, s így rád tört… ez sok volt. Mert a tisztaság mélyebben van, mint ezek az engedélyezett játékok, a tisztességgel összeegyeztethető sóvárgások. S a döntő percben – ez volt az én egyetlen kártyám ebben a játszmában – az övé a szó. De ezt csak én hiszem, egyedül ezen a világon. A nővéreid sem.

NATALJA. Én már akkor megutáltam, amikor Katyát megkérte.

PUSKIN. De aztán elhitted, az is csak azért volt, hogy a közeledbe jusson. Amint egyszer tán azt is megbocsátod neki, az ő híres szerelmének, hogy ilyen eszközhöz nyúlt. Beveszed még azt is, hogy az öngyilkosság sem volt abban a percben puszta zsarolás.

NATALJA. Nem, nem, soha. Nem akarom soha többet látni.

PUSKIN. Valószínű, hogy nem fogod.

NATALJA. Mért? Mit akarsz tenni?

PUSKIN. Semmit különöset. Ővele semmit.

NATALJA. Nem lett volna szabad elmondanom. De úgy fel voltam háborodva.

PUSKIN. Igen, csak légy. A pokol ellen, amelyre vettettünk. S egy picit magad ellen is.

NATALJA sír. Te olyan jó vagy, Szasa.

PUSKIN. Úgy, úgy, csak sírj. S bújj ide, csalétek. Te voltál, akivel megfogtak. De látod, te is éppolyan rab vagy, mint én.

NATALJA. Én nem bánom, vigyél el innét… Ha azt gondolod, hogy jobb.

PUSKIN. Igen, majd utána.

NATALJA. Mi után?

PUSKIN. Az ötödik szám után. Most megy a nyomdába.

ALEXANDRA beszól. Natalja, itt vagy? Grisa lefeküdt, s az esti csókot követeli.

PUSKIN. Úgy, menj. Megcsókolja. S add tovább neki az enyim is. Bezárja Natalja után az ajtót. Alexandra kopog. Majd hogy Puskin nem felel, abbahagyja.

PUSKIN kiszól. Valér. Az íróasztalhoz megy, kiveszi a Heeckeren-levelet, s leragasztja.

PUSKIN halkan a belépő Valérhoz. A hollandiai követséget, tudod?

VALÉR. Ahol a Heeckeren báró úr lakik?

PUSKIN. Átadod ezt a levelet?

VALÉR. A Katherin kegyelmes asszony férjének?

PUSKIN. Nem, az öreg báró úrnak.

TIZENEGYEDIK KÉP

Heeckeren kabinetje, Heeckeren, Uvarov; Nesselrode most dobja le a kabátját.

HEECKEREN. Bocsánatot kérek, hogy nem én mentem fel a miniszter úrhoz. Uvarov gróf bátorított.

UVAROV. Olyan ügyről van szó, amelyben célszerűbb, ha a miniszter is mint magánember, magánhelyen ad tanácsot.

HEECKEREN. A dolog rendkívül sürgős.

NESSELRODE. Természetesen megint Puskin.

UVAROV. Ki más?

NESSELRODE. Azt hittem, ezzel a különös sógorsággal mégiscsak hamu borult a tűzre.

HEECKEREN. Az egész udvar tanúm lehet, hogy én, mint megbecsült vendég s egy magára adó ország képviselője, melyet régi barátság köt Oroszországhoz, személyes érzésem félretéve; a lojalitás határáig…

UVAROV. A nevetségessé válásig…

HEECKEREN… elmentem, hogy ezt az embert, aki gyanú, meggyőződés és sértés közt nem ismer korlátot, lecsendesítsem, s a botrányt elkerüljem. De a hatás, úgy látszik, épp ellenkező lett, a békülékenységet meghunyászkodásra, a tapintatot szolgalelkűségre magyarázta.

UVAROV odanyújtja az asztalon heverő levelet. Olvasd el, kérlek, ezt a levelet.

NESSELRODE. A báró úrnak szól?

HEECKEREN. A fiamnak.

UVAROV. Ilyen írásmű úgysem volt még a kezedben. Ehhez képest a Lucullus felgyógyulására orosz fürdő egy kis nyírfavirgáccsal.

NESSELRODE felnéz a levélből. „Groteszk és szánalmas szerepben”. A fia látta már?

HEECKEREN. Nem, amíg legközelebbi barátaim tanácsát nem hallottam. De figyelmeztettem, hogy ne menjen el a színházba, szükség lehet rá.

UVAROV. Csak olvasd, kérlek, a java még hátra van.

NESSELRODE. „Atyai kerítőnek csapott fel.” Ez az ember csak ugyan elvesztette az eszét. A levelet, minden eshetőségre, tessék megőrizni. Tovább olvas.

UVAROV. Igen. Szükség esetén őfelsége is meggyőződhet. Egy kammerjunker, egy poetaszter. Ilyen hangot egy magas állású külföldivel szemben. Nem is karddal, korbáccsal kéne az ilyet holtra verni!

NESSELRODE. Nono, csak ne olyan vérmesen. Azok a névtelen levelek, a célzás Nariskinra! A cár, nem tudom, látta-e őket?

UVAROV. Hogy ő a bárót meri a fabrikálásukkal gyanúsítani, az is csak esztelen vádaskodásának a bizonyítéka.

NESSELRODE. Ilyenkor nem a tény, a valószínűség számít. Ha ezt palam et publice tárgyalni kezdik… Mint ahogy a felszarvazottság tényében is megoszlanak a vélemények… S ön el van szánva, hogy ezt a levelet fiának megmutassa?

HEECKEREN. Ha Puskin a fiamat lelövi, a golyó az én szívemben fog megállni… De ha önök is úgy látják, hogy ez az egyetlen út a nyugalomra…

UVAROV. Az ön részéről a legnagyobb fegyelem, hogy ezt a levelet eddig is visszatartotta. Kihez is fordulhat a megtorlásra már képtelen öregember? Én hasonló esetben, bevallom, azonnal a fiamhoz szaladtam volna.

NESSELRODE. Föltéve, hogy örökbe fogadtál volna valakit. Heeckerenhez. Ebben az esetben Puskin sorsa el van vetve. Ha a fia lövi le őt…

UVAROV. Az örök világosság fényeskedjék neki.

NESSELRODE. Ha viszont ő lövi le, vagy mondjuk sebesíti meg az ifjú bárót, a párbajtilalom megszegése alapján lehet eljárást indítani ellene. A cár néhány fiatal, sokat igérő tiszt elvesztése miatt új cserkesz háborúnak tekinti ezt a lövöldözési járványt.

HEECKEREN. Ez, természetes, az én fiamra is vonatkozik.

NESSELRODE. Ön nagyon jól tudja, báró, hogy cselekedeteink jellegét a minősítés szabja meg.

UVAROV. Az ön fiának a halála hölgyeink felét gyászba borítaná, míg az övé általános megkönnyebbedést váltana ki.

HEECKEREN megörülve. S ez a levél, mint excellenciád mondta… Megengedik, hogy beszólítsam a fiamat?

Kimegy, hogy behozza D'Anthèst.

NESSELRODE. Nem olyan kockázat nélküli a dolog.

UVAROV. De Puskinnak pusztulnia kell. Ebben, azt hiszem; egyetértünk.

D'Anthès, Heeckeren. D'Anthès megáll a bárom férfival szemben, s egyikről a másikra veti a szemét.

UVAROV előlép, s D'Anthès vállára teszi a kezét. Édes fiam, az ön apját példátlan sértés érte. A levelet majd elolvashatja. Felmutatja. Úgy gondolom, ismeri az írást?

D'ANTHÈS. A sértés állandó, kegyelmes uram, nem kell olvasnom hozzá. Csak atyám engedélyét kérem, hogy végre felléphessek.

NESSELRODE. Én nemigen értek az efféle ügyekhez. De mint hogy a sérelem az ön apját érte, Puskin úr voltaképp csak neki tartozik elégtétellel.

D'ANTHÈS. D'Archiac márki, a francia követség titkára, bizonyára megtalálja a módját, hogy apám válaszát az én nevemmel tegye nyomósabbá… S ahogy én Puskint ismerem…

UVAROV. Bele fog szaladni a pisztolyodba.

NESSELRODE. Azt persze tudja, hogy a párbaj hazánkban szigorúan tilos. S mi itt atyja kérésére jelentünk meg, s mint magánemberek, arra adtunk csak tanácsot, hogy ezt az írásművet, melyben önről is szó esik, megmutassa-e?

D'ANTHÈS. Ha csak becsületem megvédése s egy tilalom megszegése közt választhatok…

UVAROV. Derék fiú vagy, George. Az egész jó társaság a maga bajnokaként kísér a porondra.

NESSELRODE. A jó társaság, persze, még nem őfelsége.

UVAROV. A cár is – a szíve mélyén.

TIZENKETTEDIK KÉP

A dolgozó. Délután, Puskin az íróasztalnál áll, s a kéziratait rendezi. Alexandra a háta mögül nézi.

ALEXANDRA. Natalja nyugtalan volt az este. A vacsoránál a merőkanál csak úgy táncolt a kezében.

PUSKIN anélkül hogy visszafordulna. De már, hála isten, visszanyerte a kedélyét.

ALEXANDRA. Azt mondta, kiköltöztök Mihajlovszkajéba.

PUSKIN átköt egy nyalábot. Majd. Ha az itteni dolgommal végeztem.

ALEXANDRA. Úgy látom, nagyon el van szánva. Még reggel is megkérdezte; mit gondolok, kifűthető-e ott a fogadószoba?

PUSKIN. Aztán szánkóra ült, bedugta kacsóit a karmantyúba, s elhajtatott a szabónőjéhez.

ALEXANDRA. Te nem hiszed, hogy kimegy veled?

PUSKIN. De, hogyne! Ha egyszer mondta!

ALEXANDRA. Csak a kis Nagyát meg a dajkát viszi magával. A három itt marad az én gondjaimra. Puskin jegyez valamit a kötegre. Olyan értelmetlen lesz az életem, ha csakugyan elmentek. Megérinti Puskin karját, s a vállára hajtja a fejét.

PUSKIN visszafordul, álla alá teszi a kezét, úgy nézi. Csakugyan?

ALEXANDRA. Hisz tudod. Te, aki mindent tudsz, azt is, amit a kalmükök gondolnak…

PUSKIN elgondolkozva nézi.… A női nem. Aki értük élt – s miért érdemes élni? – a siralomházba is elhozzák utána hálás, kancsali tekintetük.

Kinn csöngetés; előbb halkan, aztán erősebben.

ALEXANDRA fölugrik, rendbe szedi magát, figyel.  Valér, úgy látszik, nincs kint.

PUSKIN. Nem is lehet; elküldtem. Indul, hogy ajtót nyisson.

ALEXANDRA. Majd én. Kimegy, beszél valakivel.

PUSKIN visszalép az asztalhoz, majd kiszól. Ki az?

ALEXANDRA bejön. Egy fiatalember… Kegel…

PUSKIN. Kegel?

ALEXANDRA. Vagy Kugol. Nem értettem jól. Azt mondta, elutazik. Valószínűleg a laptól.

PUSKIN az ajtóba lép, megörül. Ah, Gogol! Kinn. Isten hozta, Nyikolaj Vasziljevics. Na, ez szép, hogy felkeresett. Alexandra hallgatózik, aztán átbúzódik a másik szobába. Majdnem elküldtem. A sógornőm: Kugol.

GOGOL bejövőben. Ha még Hoholt mondott volna, az az ukránok csúfneve.

PUSKIN. Azt hittem, számla a nyomdából. Átöleli. A legjobbkor! Még meg se szólalt, s az én orosz szám már a mosolygáson csodálkozik.

GOGOL. Igen, olvastam. A Revizor ajánlása. „Gogol tanította meg az orosz múzsát mosolyogni.” Azóta inkább hányni tanítaná. Búcsúzni jöttem, Szergejevics. Délre utazom.

PUSKIN. Ne bolondozzon… A Krímbe?

GOGOL. Olaszországba.

PUSKIN. Olaszországba? Most? S van engedélye? Akkor maga már ebben a pillanatban is valóságos világjáró hozzám képest. Tudja, hogy én még külföldön sem voltam. Hogyne tudná! Mindenki tudja, hogy amióta élek, egyik kalitkából a másikba kerültem. Az intézet, ahonnét ki sem jöhettünk hat éven át, az volt talán a legtágabb.

GOGOL. Utazott ön annyit, mint Péter cár bojárjai együttvéve.

PUSKIN. Erzerumba meg a baskír pusztába…

GOGOL. Meg a Korán, meg Hafiz, meg Tasso országába. Úgy született, hogy minden ország útlevele, honpolgársága ott volt a fejében.

PUSKIN. Vágyban! Meg szóban! Látja, mégiscsak bölcs dolog volt a nevettetésre adnia magát. Ha holmi epigrammákat ír, vagy épp Pugacsov-féle lázadókról, észbe kapnak a rendőr urak: ej, mért megy ez ki, mit csempész be a külföldről.

GOGOL. A Revizor óta azért az én jókedvemet sem nézik gyanú nélkül.

PUSKIN. Meg – nem akartam megbántani – egy Tarasz Bulybát is írt! De higgye el, alapjában fáradt elmék azok: tán, mert az éberség a hivataluk. Ha egyszer megvan egy emberről a képük: nem cserélik. Az ő szemükben én még mindig az a dorbéz jakobinus vagyok, akiről húszéves koromban az öreg cárnak küldték a följelentést… Szóval, Olaszországba megy? Hányszor néztem én is Odesszában a hajókat! Főleg, amikor a kedvesemet – olasz nő volt – oda száműzte a férje. A mihajlovszkojei karcerben még a visszereim is elővettem, hogy azokat csak külföldön lehet gyógyítani. Azt hiszi, kiengedtek? Pszkovba küldtek. Ahol csak egy állatorvos van.

GOGOL elismerően nevet. Jó… Én meg azt gondolom, nem vesztett ön sokat a világgal. Oroszországnak pedig éppen így volt a legjobb, hogy esze fényével az ő zugait kellett bevilágítania.

PUSKIN. Hát persze. Minden úgy volt a legjobb, ahogy a legrosszabb. A maga történetkéiből is ez derül ki. De ha így van, mért megy el?

GOGOL. Hogy a búskomorság meg ne egyen… S a távolból nyugodtan tudjak Oroszországon gondolkozni.

PUSKIN. Én meg elfelejteni akartam! Mást próbálni!

GOGOL. Amit az orosz Európában tanulhat, az Puskinnak itt volt a kisujjában. De hogy olyan orosz mesét tudjon írni, nem Ruszlán és Ludmíllát, amilyen a Szaltán cárról szóló, arra Odesszán vagy Kronstadton túl hiába hegyezte volna a fülét.

PUSKIN nevet. Igen, hallottam, hogy nagyon fölbirizgálta.

GOGOL. Hát hogy az ördögbe ne! Amikor a néma orosz medve egyszer csak a maga hangján kezd a mesébe beleszólni… Meg a Kapitány lánya az utolsó Kortársban!

PUSKIN. Olvasta?

GOGOL. Lehetett nem olvasni?

PUSKIN. Az én környékemen a kis sógornőm próbálkozott vele. Persze, csak a kadét szívét értette meg. Csöngetés. Ej, már megint ez a kolomp!

VALÉR belép. D'Archiac márki… Ha jól értettem, igen sürgős neki.

PUSKIN halkan az inashoz. Szollogubéknál voltál?

VALÉR. A nyizsnyiji kormányzóságban van kiküldetésben.

PUSKIN átszól a szomszéd szobába. Alexaska, itt vagy? Átadom öt percre Gogol urat. Olaszországba utazik. S ha kedves leszel hozzá, hoz neked egy doboz cukrozott gesztenyét vagy egy szicíliai festett kordét.

GOGOL szabadkozik. De én igazán csak…

PUSKIN. Öt perc alatt kidobom. Valérhoz. Vezesd be a francia urat.

D'ARCHIAC belép, mereven meghajol. Ön elfogadta a kihívást. A meghatalmazottja azonban még mindig nem jelent meg nálam.

PUSKIN ingerülten, de suttogva. Nincs szükségem semmiféle meghatalmazottra. Nem vagyok hajlandó a családi ügyeimet megbeszélés tárgyává tenni. A báró a sértett. Válassza meg ő a helyét, módot és segédet. Nem bánom, ha a lovásza lesz is!

D'ARCHIAC megkövülten. De ez, kérem, ellentétben áll…

PUSKIN. Mi, oroszok, így szoktuk! Csendesebben. Megkértem az angol attasét. Tudni akarta, miről van szó. Szollgub gróf, akivel ön az ősszel tárgyalt – kételyt fejezve ki –, a nyizsnyiji kormányzóságba utazott. Mindegy, hogy kik lesznek a ceremóniamesterek, csak minél előbb túlessünk rajt.

D'ARCHIAC. De kérem, ez párbaj, nem útonállás. Ha ön a segédjét még ma meg nem nevezi, azt Heeckeren báró úr az elégtételadás elutasításának fogja tekinteni.

PUSKIN. Jó. Majd fogok az utcán valakit.

D'ARCHIAC. Estig a lakásomon, utána a Razumovszkijék estélyén találhatnak meg. Meghajol s kimegy.

PUSKIN bosszúsan int, s egy székbe veti magát. Komédia! Ki, ki belőle! Minél előbb! Fölugrik, kikiált. Valér, a szánt! A szomszéd szobából Alexandra nevetése hallik. Észbe kap. Gogol! Az ajtóhoz lép és beszól. Jöjjön, kedves. Látja, Alexandrát is megnevetteti.

GOGOL. Azt kérdezte, tudok-e olaszul. S kiürítettem a szókészletem.

PUSKIN. Makaróni, karbonári. Valér behozza Puskin bundáját.

GOGOL. De látom, önt is szólítják az ügyei.

PUSKIN. A világért sem. Valérhoz. Tedd le. Valér az ágyra teszi a bundát s kimegy. Ön valami nagyon kellemesbe kezdett az imént. Persze, a Kapitány lánya! Ezt nem engedem el. Tudja, milyen az író? Ha hozzáértő akarja dicsérni, a guillotin alatt is kér egy pillanatot. Hogy azzal essék a kosárba a feje.

GOGOL. Mit mondhatnék én a Kapitány lányáról, amit ön nem tud? Hisz mi is ráhibázunk néha; de ön, mint a bűvész mesterember, minden kis szegecskének tudja a helyét. S mennyi kincs van abban a ládikóban. Százhúsz oldal, s benn van az egész Oroszország: kozákok, parasztok, kalmükök, katonatisztek, még az én csinovnyikjaim is. Aki olvassa, egy mogyoróból húz ki egy világot. Hisz a Haramia-testvérek is nagyszerű. Meg a Nulin gróf. De ebben három orosz nemzedéknek adta ki a hozományát. A Krisztus vendégsége a halakkal nem ilyen csuda, mint ez! Mert a halat meg a kenyeret megették, s bocsánat, kiürítették, az ön halai azonban tovább úszkálnak bennünk, és halastavakká tesznek.

PUSKIN. Na lám. Mások meg, a jószándékúak is, azt gondolják: ej, ez a Puskin házas ember lett, füles sapkát húzott, prózát tud csak írni. S az Anyegint olvassák rám.

GOGOL. Köpjön rájuk, atyuskám. Ez a mi álmos orosz földünk, ha ugyan kikelti az ön sárkányfog-vetését, nevelhet olyan szörnyeket, mint a Szibériában kiásott mammut, a Kapitány lánya akkor is elérhetetlen remek marad az ő egyszerűségében. Maga úgy fölözte le Irkucktól Pétervárig a mi orosz világunkat, hogy a tej színét a gyermek is elnyalogathatja.… Én elmegyek délre. Vagy lát még, vagy sem. Ne higgye, hogy hízelegni akarok magának.

PUSKIN. S ha azt tenné: tudja, hogy csinálja. Maga ember, Gogol; ha fiatal is… Hány?

GOGOL. A huszonnyolcadikban.

PUSKIN. Érzi az emberi viszonylatok bonyolultságát. Nem hiszi, mint a Göttingát járt moszkvai fiatalok, hogy az élet valami eszme, melyet jó cselekedetekben kell kiteríteni. Megérti az efféle kelepcét is. Amiben én gebedek. S amiben az a leggonoszabb, hogy ami szorít, s ami szorul, mindenik én vagyok. S mindkettő feladhatatlan… Hisz tudja, hogy gondolkoznak rólam a fiatalok. Nem sokkal jobban, mint az én zubbonyos gyóntatóim. Benkendorf rendőrminiszter például.

GOGOL. De úgy sem, mint ön hiszi. S mint felületességük és éretlenségük időnként mondatja. Messze fölöttük rakta ön a trónját. Tán maga sem mérheti meg, micsoda magasba.

PUSKIN. Hiszen megértem én az ő optikájuk. Meg aztán, azt sem látják, szegények, mi van a fiókban. A cenzúrában az a legkomiszabb, hogy válogat az arcvonásainkban. Ezt meghagyja, azt kihúzza. S a végén nincs mit csodálni, ha egy torzkép néz vissza ránk az olvasók szeméből.

VALÉR benyit. A szán itt várakozik.

PUSKIN. Megyünk. Elviszem magát is. Hova tart?

GOGOL. Ön mondja meg.

PUSKIN. Én?… Kurakinhoz…

GOGOL. A fegyverkereskedőhöz?

PUSKIN. Igen, pisztolyt vásárolok…

GOGOL. Még mindig gyakorolja magát a kopek átlövésben?

PUSKIN. Az ember nem nyugszik bele, hogy már nem olyan biztos a keze. Maga, persze, megveti ezeket a pisztolyhistóriákat. Fogadok, még párbajsegéd sem volt.

GOGOL. El sem vállalnám semmiért.

PUSKIN. No, kár is volna… Kockára tenni az útlevelét… Szóval, Gogol úr nem a verseimet követeli a prózámon… S tudja, mi a mulatságos? Az íróasztalára mutat. Hogy van néhány olyan vers ebben a fiókban, amit nem cserélnék el a Tőrért vagy a Szabadság ódáért. Pedig nem is felforgatók. Magamra maradtam én, nincsen kit lázítanom.

GOGOL. Majd fényre kerülnek azok is. Az olyan kincset kiveti a föld.

PUSKIN. Vagy azt nyeli igazán el.

Valér behozza s felsegíti Gogol kabátját. Puskin belebújik a bundába.

PUSKIN az ajtóból. Na, várjon… egyet, ha nem unja, mégiscsak megmutatok. Kivesz egy füzetet, lapoz. Ne gondolja, hogy én, amíg a hínár lehúz, nem látom néha, amiről ön beszél. Az úgynevezett trónomat. Odanyújtja a papírt. A Horatius ódája, Exegi monumentum, orosz kiadásban.  Miközben Gogol olvassa. A költő fölméri művét, ahogy jó s csapnivaló költők ezerszer megtették.

GOGOL olvasás közben. Igen… értem… De ezt már nem írhatta Horatius… csak ön… Halkan olvasni kezd. „Beárnyalja nevem messze Oroszországot. S minden néptörzs nyelvén megszólalok. Ismernek finnek, és kalmükök, büszke szlávok. És irambőrös tunguzok.” – Ez ön… ez Oroszország…

PUSKIN ha lehet, még halkabban maga olvassa-mondja tovább a verset.  ”S féltett kincs maradok népem hálás szívében. Mert a jó ösztönét szítottam benne csak. Mert bús napokban a szent szabadságnak éltem. Már a függöny mögül. S védtem az elbukottakat”.

TIZENHARMADIK KÉP

Benkendorf rendőrminiszter fogadója. A szobából, melyen a gróf s rendőr ízlése s szigora érzik, egy sávnyi látszik, annyi, amennyiben a Benkendorf íróasztala s fölötte Miklós cár képe s a vendégeknek odatolt három szék elfér. Éjszaka. Háromágú gyertyatartó, Benkendorf az íróasztalánál, az adjutáns a sötétből.

ADJUTÁNS. Itt van.

BENKENDORF. Heeckeren báró?… Egyedül?

ADJUTÁNS. Uvarov miniszter meg egy hölgy van vele.

BENKENDORF. Hölgy? Ebben az időben? Bocsássa be! Bjeloszelszkaja, Uvarov, Heeckeren.

BENKENDORF megismeri a hercegnőt, elébe ugrik, kezet csókol. Bjeloszelszkaja hercegnő… Nem tudtam elképzelni…

BJELOSZELSZKAJA. Ki a rejtélyes éjjeli látogatónő… Csak én vagyok, kedves Benkendorf. Körülnéz. Innét kormányozzák tehát Oroszországot?

BENKENDORF. Csak figyelik, hercegnő. Foglaljanak, kérem, helyet.

Az adjutáns széket tol oda, s Benkendorf egy pillantására kimegy.

UVAROV. Ön a palotában, kihallgatásról jövet, célzott rá, hogy bizonyos információkra van szüksége, melyeket legtermészetesebben a holland király követe adhatna meg.

BENKENDORF Heeckerenhez. Nagyon kedves, hogy volt szíves azonnal felkeresni.

HEECKEREN. Az ön óhaja parancs, gróf úr.

BJELOSZELSZKAJA. S mi, barátai, jónak láttuk őt elkísérni. Amint látja, elég megviselt állapotban van.

HEECKEREN. A hercegnő jósága menhelyemmé tette a Bjeloszelszkaja palotát.

BENKENDORF Heeckerenhez. Önt bizonyára fogadott fiának a lovagias ügye viselte meg.

HEECKEREN. Gróf úr már tudomást szerzett róla?

BENKENDORF. Nem is kellett rendőrnek lennem hozzá. A hír elég széles körökben elterjedt.

UVAROV. Az emberek olyan indiszkrétek.

BENKENDORF. Igen, Uvarov gróf már a harmadik volt, aki – persze, csak mint a társaság tagjának – említést tett felőle.

HEECKEREN. Én sem tagadhatom le, hogy tudok róla.

BENKENDORF. Ez természetes is, hisz fia az önt ért sérelem miatt fordult a költőhöz elégtételért.

UVAROV. Mégpedig milyen méltatlan sértés miatt. Mutassa csak meg azt a levelet.

BENKENDORF elhárítja. El tudom képzelni. Ismerem a tollat.

BJELOSZELSZKAJA. S a hozzátartozó zavaros fejet.

HEECKEREN. Gróf úr egyszer már lekötelezett ebben a szerencsétlen ügyben a tapintatával.

BJELOSZELSZKAJA. A báró úr annak az eszeveszett embernek az őszi levelére gondol, amely nyilván sosem került a cár elébe.

BENKENDORF. Nem tudom, pontosan, mire céloz a hercegnő. A költő tízéves kapcsolatunk alatt megszokta, hogy úgy tekintsen, mint egy postaládát, amelybe a cárhoz intézett óhajait, magyarázkodásait bedobhatja.

UVAROV. S őfelsége az ön ítéletére bízta, hogy ezek közül mi érkezik meg.

BENKENDORF Heeckerenhez. De beszéljünk tán arról, ami önt közvetlen foglalkoztatja. Mikor lesz az a párbaj?

HEECKEREN. A fiam titkolja. Tudja, milyen nehéz órákat fogok átélni azalatt. D'Archiac; a segédek azonban a holnapi napban állapodtak meg.

BENKENDORF. Besötétedés előtt. Hogy az áldozatot észrevétlen lehessen a városba behozni. Alkonyat, a Néva túlsó partja.

HEECKEREN. A Csernaja Rjecska mellett, a majortól háromszáz lépésnyire.

BENKENDORF. Ön bizonyára nagy megkönnyebbedéssel hajtaná álomra a szemét, ha azt hallaná, hogy ez a találkozás, fia hibáján kívül, elmarad.

HEECKEREN. Az lehet, hogy a szorongás, melyben huszonnégy órája élek, egy-két órára alábbhagyna. De mint gondolkozó fő, aki a helyzetet ezerszer fölmérte, nem tudnám kívánni.

UVAROV. S mi, barátai – s mondhatom, nemcsak mi, az egész pétervári társaság –, ugyanezen a véleményen van.

BJELOSZELSZKAJA. Egy lidércnyomás az az ember. S akárhogy féltjük, még a magamfajta, romantikus érzésekre nem kapható öregasszony is, a fiatal lovagot, vannak helyzetek, amikor nincs más választás: vagy hősként győzni, vagy szentként megsirattatni.

HEECKEREN. Gróf úr bizonyára értesült róla, milyen megalázkodásra szántam én el magam, amikor az az ember először hívott ki bennünket. Végül is a hozzáértők szerint a nagy orosz nemzet kiváló költője…

UVAROV. Bah!

HEECKEREN. Én meg egy idegen. Hogy azt a téveszmét a fejéből elűzzem, megengedtem, hogy fiam a sógornőjét, egy teljesen vagyontalan lányt feleségül vegyen. Nem azért mondom, mintha megbántuk volna. Ő gyűlöli a legjobban Puskint hármunk közül. Csakhogy minden utat megjártunk. A fiammal egy testvéri jobbot nyújtó levelet írattam neki.

UVAROV. Melyet ő a báró arcába vágott. Veszett eb, akit csak lelőni lehet.

HEECKEREN. Mindezt nem azért hozom fel, hogy untassam nagyméltóságodat, csak hogy felmérhesse.

BJELOSZELSZKAJA. Mit kellett eltűrnie, amíg idejutott, hogy ezt a kockázatot is vállalja.

HEECKEREN. Ha a fiamat éri valami… Elsírja magát. És mégis.

BENKENDORF. Márpedig annak a párbajnak nem szabad megtörténnie. Súllyal. A cár tudomást szerzett a dologról.

UVAROV. Ezt nem mondta, amikor találkoztunk.

BENKENDORF. S megbízott, hogy tudjam meg a párbaj idejét s helyét.

BJELOSZELSZKAJA csípősen. S ön a legilletékesebbhez fordult, az apához.

BENKENDORF. Hogy tőle tudtam-e meg vagy mástól, ez, hercegnő, hivatali titok.

HEECKEREN. És őfelsége?

BENKENDORF. Őfelsége elrendelte, hogy a párbaj helyére csendőröket küldjek.

BJELOSZELSZKAJA. S maga ki fogja küldeni őket?

BENKENDORF. Ezt, bocsánat, hercegnő, csak nő kérdezheti.

BJELOSZELSZKAJA. Annak ellenére, hogy úgy érez, mint mi!

BENKENDORF. Az én érzéseim nem sokat számítanak, ahol a legfelsőbb akarat végrehajtásáról van szó.

UVAROV. De a felek új helyben állapodhatnak meg. Amilyen engesztelhetetlenek.

BENKENDORF. Az, egy – valljuk be – gyakran megszegett tilalom áthágása helyett szembeszegülés lenne őfelsége konkrét akaratával. S azt Puskin aligha úszná meg egy mihajlovszkojei száműzetéssel.

HEECKEREN. S az én fiam?

BENKENDORF. Őrá is meglenne a következménye.

HEECKEREN. Úgy az az ember szabadon garázdálkodhat a becsületünkben!

BJELOSZELSZKAJA. Ön pedig, bár szívesen megszabadulna ettől a gyámfitól, ebben az esetben csak az eszköz szerepére szorítkozhat. Hátra vannak a csendőrök.

UVAROV. Ők éppen úgy.

BJELOSZELSZKAJA. De ha félreértenék valahogyan a parancsot. Nem a Csernaja Rjecskához, hanem a Péterpál szigetre küldené őket. Amíg azokhoz az együgyű emberekhez az utasítás leér…

UVAROV. Ki sem nyomozható, hogy is történt a nyelvhiba. Mit szól ehhez, gróf? Az asszonyi ész!

BENKENDORF meghajol. Majd meglátjuk, hercegnő.

TIZENNEGYEDIK KÉP

A dolgozó. Késő délután. Alexandra az íróasztalnál. Ahogy Natalja csöngetését hallja, visszahúzódik.

NATALJA utcai bundácskában. Szasa?

ALEXANDRA. Elment.

NATALJA. Rég?

ALEXANDRA. Egy félórácskája, Még világos volt.

NATALJA. Beszéltél vele?

ALEXANDRA. Igen. Bejött a gyerekszobába. Mialatt Natalja átmegy a szomszéd szobába. Nagyon eleven volt. Egy intézeti barátja jött érte, akivel már évek óta nem találkozott. Tudod, milyen öröm neki, ha intézeti barátokkal találkozik. A gyermeket is sorra csókolta.

NATALJA kijön, megnézi Alexandrát. Szóval, jókedvű volt. Azt nem mondta, hova mennek?

ALEXANDRA. Gondolom, a klubba. Mért olyan érdekes?

NATALJA. Ahogy a Palota rakpartra befordultunk, egy szán jött a város felől. Két alak ült benne, én az én rövidlátó szememmel, persze, nem tudtam kivenni. A kocsis visszafordul „Nem a kegyelmes asszony férje volt az abban a szánkóban?” Hogy lett volna? – mondom. Hova menne ki a városból ilyenkor? „Pedig ő volt. Ismerem a Puskin urat”… Délután nem volt nála senki?

ALEXANDRA. Nem, ezt a könyvet olvasta… Barry Cornwall színdarabjai. Meg levelet írt.

NATALJA fölveszi a levelet. Ez az?… Isimova? Ki az?

ALEXANDRA. Egy meseírónő.

NATALJA. Elolvastad?

ALEXANDRA. Belepillantottam. A fordításait dicséri. Tudsz valamit?

NATALJA. Nem, dehogy… Felülkerekedő gúnnyal. Ne haragudj, nem szerezhetem meg az élvezetet, hogy aggódj a sógorodért. Kimegy: Valér behozza a gyertyát.

ALEXANDRA. Mondd, Valér, miféle ember volt az, akivel az úr elment?

VALÉR. Egy tiszt… Kapitány… Nem láttam még máskor.

ALEXANDRA. A nevét nem mondta?

VALÉR. Nem, csak hogy: „Az urad már vár.” S az ajtóra mutatott: „Erre?”

ALEXANDRA. Vár. Különös. A habozó Valérra nézve. Tudsz valamit?

VALÉR. Nem tudok… Csak gondolkozom. Már tegnap óta egyre gondolkozom.

ALEXANDRA. Min?

VALÉR. Hiszen semmi. Vett a kegyelmes úr máskor is fegyvert. Nagy célba lövő… Bár amióta nős…

ALEXANDRA. S most vett?

VALÉR. Tegnap, hogy az a tréfás úr, Gogol, elment, s én behoztam a bundát, hallom, azt mondja: Elviszlek Kurakinig… Az a fegyverkovács neve.

ALEXANDRA. De honnan tudod, hogy vett…

VALÉR. Megkérdeztem a kocsist: „Voltatok Ivan Kurakinnál?” „Voltunk.” „S hozott ki az úr valami csomagot?” „Hozott”.

ALEXANDRA. Szent Isten! Kinn halk csöngetés. Talán ő.

VALÉR. Ez… nem. Kisiet.

DANZAS KAPITÁNY az előszobában izgatottan. Van itt a családból valaki?… De nem a felesége.

ALEXANDRA elébe megy: Itt vagyok. Tessék.

DANZAS. Danzas kapitány vagyok. Alexander Szergejevics… kinn van a hintóban.

ALEXANDRA. Meghalt?

DANZAS. Megsebesült. Azt kívánja, hogy amíg bejön… behozzuk, a feleségét tartsák távol tőle. Nem akarja, hogy megijedjen.

ALEXANDRA. Párbaj? Súlyos?

DANZAS. Még nem látta orvos.

ALEXANDRA. De hát hogy engedhették?

DANZAS. Kérem, nekem a legszörnyűbb. Elfogott az utcán. A szánkóról kiáltott le rám… Segíthetne valaki?

ALEXANDRA. Hogyne, Valér!

DANZAS. Csak egész csendben… Feltűnés nélkül!

Danzas és Valér el. Alexandra a kezét tördelve áll a dolgozó közepén.

NATALJA beszól. Jött valaki?

ALEXANDRA nemet int.

NATALJA. Grisa valami hintót látott az ablakon át.

ALEXANDRA. Tán a Ljubjanovszkijék vendége… Kitörve. Megölted… Megölted. Mindig mondtam, hogy meg fogod gyilkolni. Te kacér, alávaló, jéghideg teremtés.

NATALJA. Alexandra! Kirohan az előszobába. Szasa! Szasa! Behallatszik a kapualjból az üvöltése.

DANZAS betereli Natalját. Asszonyom, az isten szerelmére. Ne izgassa fel. Megeredhet a vérzése. Alexandrához. Kérem, beszélje rá. Az életével játszunk. Az úton kétszer is elájult. Visszasiet.

NATALJA. Látni sem akar…

ALEXANDRA, aki közben összeszedte magát. Dehogy, kíméletből. Tudod, mennyire kímélt… Na, gyere. Áttuszkolja, de ő az ajtóban marad.

Valér behozza Puskint.

PUSKIN. Nem gondoltad, ugye, hogy így fogsz még dajkálni?

ALEXANDRA. Szasa!

PUSKIN sziszeg, ahogy lefektetik. Menj, kedves. Nyugtasd meg. Meggyógyulok. Danzasnak int, hogy fordítsa rá a kulcsot.

VALÉR lefekteti az ágyára, s föléhajol. Így… Fáj nagyon?

PUSKIN. Most már jobb… Inkább magának. Csak nem járok úgy, mint Serbatov herceg? Annak is a medencéjébe lőttek.

VALÉR bontani kezdi a ruháját. Hozok egy kis vizet.

PUSKIN. Amikor megmondták, hogy él, csak megsebesült, azt gondoltam, ha meggyógyulok, kezdődik elölről. De most különös – a vérem folyt-e ki –, nem érzek semmi haragot iránta.

VALÉR hozza a vizet, háttal a nézőtér félé tovább bontja a nadrágot. Így ni. Mennyi vér. De már alvadt. Itt a luknál is elállt.

DANZAS fejét vesztve. Én rohanok orvosért.

PUSKIN. Arendt doktorhoz menj. Itt lakik a Mojkán. Rámosolyogva. Ebbe jól belekevertelek, szegény.

Danzas elmegy.

NATALJA az ajtón kopog, majd dörömböl. Szasa! Ne tilts el magadtól. Bűnös vagyok, de engedd, hogy ott legyek melletted!

Puskin int Valérnak, hogy takarja le; lesimítja magát, s nyugalmat erőltet az eltorzult arcára. Valér kinyitja az ajtót. A beeső Natalja elől félreáll, aztán lassan kihúzódik.

NATALJA térden kúszik a Puskin ágya elé. Átkozz meg. De ne tilts el magadtól. Hadd csókolom a kezedet legalább.

PUSKIN megkeresi kezével a fejét. Nem tiltalak el… Csak nem akarom, hogy lásd.

NATALJA. Én vagyok mindennek az oka… Ha történik valami.

PUSKIN. Nem, én. Egy ilyen ember Oroszországban. Az a csoda, hogy csak most… hogy ennyit is…

NATALJA. Ha én tudtam volna, hogy ez ide vezet… Hisz én csak azt tettem, amit a többiek.

PUSKIN. Igen, a többiek… ők csináltak mindent. Fölösleges gyötörnöd magad.

NATALJA. De ez is borzasztó bűn volt. Már látom. Egy nyugodt órám sem lesz, ha veled történik valami.

PUSKIN. Majd rajta leszünk, hogy ne történjék. Megemésztjük azt a kis ólomdarabot.

NATALJA. Csakhogy mosolyogsz már.

PUSKIN. S ha mégis… A fiatalság…

NATALJA. Fáj?

PUSKIN. A kocsin a rázás. Most már könnyebben vagyok.

NATALJA. De hát mikor hozzák már azt az orvost? Hova lőtt? Puskin a hasára mutat. Ide? Ó, milyen iszonyatos. Hogy bele voltunk már nyugodva – kérdezd meg –, hogy elköltözünk Mihajlovszkojéba… Boldinóba. De elébb kellett volna. Amikor először kértél.

PUSKIN. Lehetetlen volt… A cár nem engedett volna.

NATALJA. De ha én erősen akarom. Ha figyelmeztetnek rá.

PUSKIN. Itt most már a test beszél, fölösleges a lelkünket gyötörnünk.

NATALJA. Te olyan jó voltál, Szasa. Most látom, milyen jó. Csak én voltam a gonosz.

PUSKIN. Nem voltál. Angyal voltál. Az volt a baj, az angyali szépséged. Meg, hogy én lettem a férjed. Az a sok gyűlölet, amit én húztam magam után, mind a te ártatlanságod uszálya lett.

NATALJA. Most, persze, mindenki engem fog vádolni.

PUSKIN. Légy azon, hogy elfeledjenek. Kinn ajtónyitás. Az orvos! Menj!

NATALJA. De én itt akarok maradni!

PUSKIN. Nem, nem akarom. Felizgatsz. Natalja kimegy. Valér az előszoba felől.

PUSKIN. Az orvos?

VALÉR. Nem, Zsukovszkij kegyelmes úr!

PUSKIN felemelkedik. Vaszilij Andrejevics!

ZSUKOVSZKIJ odasiet. Szasa! Hát mégiscsak!

PUSKIN. Nem háríthattad el.

ZSUKOVSZKIJ. Az az intézeti barátod… nem is tudom, milyen kapitány, az szólított meg. Éppen a Palotából jöttem. „Képzelje el, milyen szerencsétlenség!”

PUSKIN. Ha a hálót nem téphettem szét.

ZSUKOVSZKIJ. „S most még orvost sem találok.” Volt már Arendtnél, Spaszkijnál, a háziorvostoknál. Egyik sem volt otthon.

PUSKIN. Ki kellett valamerre törnöm…

ZSUKOVSZKIJ. A menhelyre küldtem, ott mindig talál valakit.

PUSKIN. Szegény Danzas. A legkényelemszeretőbb volt köztünk. S egyszer csak elcsípi… a végzet.

ZSUKOVSZKIJ. Igen, nekem is elmondta – ahogy együtt futottunk egy darabot. Hogy a szánkóról kiáltottál le rá. Odamenet, minden szembejövőre, mint a szentképre, fohászkodva nézett. A pisztolyos dobozt is kinyitotta, hogy az emberek figyelmét felhívja.

PUSKIN. Közbe kell járnod érte, hogy baja ne legyen.

ZSUKOVSZKIJ. Én a helyében kiabáltam, a sipkám lóbáltam volna. Persze, a konvenciók. Hagyjuk, hogy itt s szemünk láttára vigyék Puskint, nem is az embert, a jövőt a vesztőhelyre… Tán mégsem olyan súlyos?

PUSKIN a hasára mutat. A medencém. A beleket fúrta át. A csöndben Natalja zokogása hallik az ajtó mögül.

PUSKIN. Sír, szegényke.

ZSUKOVSZKIJ komoran. Hát sírhat is.

PUSKIN. Ártatlan… ő a legártatlanabb. S mindenki őt fogja elmarasztalni. Ez még rám vár… őt egy életre megnyugtatni. Jó, hogy te jöttél. Össze fognak kínozni a kutaszaikkal. Most még elég tiszta a fejem.

ZSUKOVSZKIJ. Korai hagyakoznod…

PUSKIN. Kérlek, biztosítsd őfelségét, hogy Natalja teljesen ártatlan volt. S ha én nem is érdemlem meg, tőle s a gyermekeitől ne vonja meg a támogatását.

ZSUKOVSZKIJ. Megmondom, hogyne. De nem kerül rá sor. Csönd.

PUSKIN. Ez… látod, a legkegyetlenebb.

ZSUKOVSZKIJ. Mi, Szasa?

PUSKIN. Hogy most, amikor csak egy kíncsomó maradt belőlem, még mindig nem vitethetem ki magam a Nyevszkijre, nem mondhatom ki… még neked sem…

ZSUKOVSZKIJ. Mit, Szasa?

PUSKIN. Az igazságot. Hogy akik leterítettek, azoktól kell – értük – alamizsnát esdekelnem.

ZSUKOVSZKIJ. A cár becsül téged. Ha rajta áll… Én már a múltkor eltökéltem, hogy végső esetben hozzáfordulok, hogy közbelépjen.

PUSKIN. Igen, tudom. Ő nagylelkű, lovagias… Csönd. A fiatalok ezt nem értik, látod?

ZSUKOVSZKIJ. Mit?

PUSKIN. Ezt, amit most mondtam. Hogy a költőnek is ott kell szorulnia a gúzsban. Ismerje meg a kiszolgáltatottság szégyenét, mint akármelyik muzsik, mint az egész…

ZSUKOVSZKIJ. Arra kell gondolnod, Szasa, amink még benned van… A verseidre.

PUSKIN. Így is sok volt belőlem. Egy század kell, hogy megemésszék. Különben jó, hogy mondod. Ott vannak az íróasztalomban. Alexandra majd…

ZSUKOVSZKIJ. Az írásaid?

PUSKIN. Rád bízom. Te nyomtattad ki az első versem. Őrizd a hagyatékom.

ZSUKOVSZKIJ. Az első, életem legnagyobb dicsősége… Ez…

PUSKIN. Nincs bennük semmi… Tőr vagy Szabadság óda… Mélyebbre vette be magát az én lázadásom… Csak a cenzorok kötekedése. Egyszer tán kiadhatod.

ZSUKOVSZKIJ. Meggyógyulsz, s te adod ki. Nem az apák dolga a fiakat temetni.

PUSKIN. A tékozló fiakat sem?

ZSUKOVSZKIJ siránkozón. Csak a tehetséged egy századát kellett volna, Szasa, bölcsességben kapnod, s az nem enged elveszni.

PUSKIN. Te nem vádolhatod magad. Dorgáltál eleget.

ZSUKOVSZKIJ. Csak annyit, hogy a hitványok ingerléséréről lemondj. Akiket a nagyságod, mint a port eltüsszentett volna. Csengetés. Na!

Danzas előresiet, körülnéz.

ZSUKOVSZKIJ. Talált végre?

DANZAS. Igen, jönnek már. Scholtz mint szülész nem vállalhatta. De elhozta a barátját. Fut vissza az orvos elé.

PUSKIN magába süppedten. Hisz neveltem magam. Több erőmbe került, mint… Bágyadt mosolygással. De közben vigyáznom is kellett… Hogy ne fogadjam meg túlságosan…

ZSUKOVSZKIJ az ajtóra figyelve. Mit?

PUSKIN. A tanácsaid.

ZSUKOVSZKIJ. A tanácsaim? Mért?

PUSKIN. Mert akkor nem lettem volna Puskin. Az előszobából hallatszó lépésekre. Na, most már jöhet orvos, pap, diakonus. A belépő orvoshoz. Jó napot, doktor úr. Ne legyen megilletődve. Csak egy kicsit átlőtték a hasam.

TIZENÖTÖDIK KÉP

Nesselrode hivatala. A külügyminiszter az íróasztalnál ül, Dolgorukov az asztal mellett áll, s a papírvágó késsel játszik.

NESSELRODE. No és a halottas ház? Dolgorukov herceg biztosan tud új hírt. Tisztelői sem követték olyan érdeklődéssel a költőt, mint ön.

DOLGORUKOV. Az éjszakait bizonyára tudja már… Hogy megszöktették a menyasszonyt.

NESSELRODE. A menyasszonyt?

DOLGORUKOV. Puskint. Benkendorf gróf szolgáltatta a nászmenetet. Az éj leple alatt, csendőrök szállították Mihajlovszkojéba.

NESSELRODE. Nem, erről nem tudtam. De nem afféle álhír ez? Minthogy nem is párbajban ölték meg… meggyilkolták.

DOLGORUKOV. Nem, ez tény. A vadászom egy Liza nevű frájfélével van kapcsolatban. A gróf, úgy látszik, túlbecsülte a haláleset körül támadt nyugtalanságot.

NESSELRODE. Az valóban meglepő volt. Az utolsó nap egész tömeg verődött össze a Mojkánál, s várta a házból érkező híreket.

DOLGORUKOV. Igen, a haldoklás egy kicsit hosszúra nyúlt. Három nap alatt sok léhűtőnek eszébe jut, hogy ő voltaképp szerette ezt a Puskint; s hogy megrabolták a halálával.

NESSELRODE. A jó társaságban is. S a Vjazemszkijek, Turgenyevek tovább is adták a felháborodásuk.

DOLGORUKOV. Igen, a halál okoz ilyen érzéscsalódásokat: felháborodássá, részvétté változtatja a közönyt. Én magam is kezdek tiszteletre méltó vonásokat fedezni fel a költőben.

NESSELRODE. Na, arra kíváncsi vagyok.

DOLGORUKOV. Például, amit D'Archiac márki mesélt, mielőtt meglépett.

NESSELRODE. Elutazott?

DOLGORUKOV. Jobbnak találta hazájában tölteni sürgőssé vált szabadságát. Ő mesélte, hogy amikor Puskint a lövés érte, D'Anthès néhány lépésre volt a barriertől. De a mi emberünk nem vesztette el a szívét, s rákiáltott: Álljon meg!

NESSELRODE. S megállt?

DOLGORUKOV. Látszik, hogy nem ismeri a szabályokat. Ahol a maga lövését leadta, ott kellett bevárnia az ellenfelét. Minthogy Puskin pisztolya a hóban volt már, Danzas egy másikat nyomott a kezébe, s ő félkönyékre tápászkodva, két teljes percig célozta az ellenfelét.

NESSELRODE. Kellemes lehetett.

DOLGORUKOV. D'Anthès a karjával fedezte a fejét s szíve táját. A golyó a vállát érte, s hogy az ütéstől ő is lerogyott, képzelje, mit kiáltott az a galamblelkű költő! Brávó! Amire én is csak azt mondhatom: Brávó! Aki így tud gyűlölni, az mégiscsak ember… Képzelem, milyen dühös volt, amikor rájött, hogy neki brávó mindörökre.

NESSELRODE. Borzalmas!

DOLGORUKOV. S az Anicskov palota? Ott milyen a hangulat?

NESSELRODE Dolgorukov szeme közé néz. A cár, az hallatszik, föl van háborodva… A névtelen levelek miatt… Hogy Puskinovát vele keverték hírbe.

TITKÁR belép. Heeckeren báró úr már másodszor van itt. Dolgorukov int, hogy ne.

NESSELRODE. Egy pillanat türelmet kérek a báró úrtól.

DOLGORUKOV. A mi hercegnőnk úgy értesült, hogy Puskin őrült levele is épp az ellenkező hatást váltotta ki. Puskin vádjaiból őfelsége azt olvasta ki, hogy Heeckeren csakugyan kerítőként lépett fel fia érdekében, s Puskinova, akinek az ártatlanságáról, persze, meg vagyunk győződve, maga vallotta be a dolgot a férjének.

NESSELRODE. Ez elég súlyos komplikáció.

DOLGORUKOV. S őfelségét a felháborodásában, ha nem is jó logika, de jó ösztön vezeti. Puskin a kedves, költőhöz illő vidéki temetőben, a Heeckerenék a határon túl; szereplőivel együtt így a sajnálatos tragédia is lekerül a napirendről. Amint én is eltűnök a süllyesztőben. Ki jobbra.

NESSELRODE feláll, kiszól. Tessék, báró úr. Hogy Heeckeren belép. Hallom, keresett ma már. Valami sürgős?

HEECKEREN. Csak a véleménye s a tanácsai. Egy ilyen váratlan helyzetben, egy félig-meddig ismert országban, az ember rászorul a régi, bevált barátaira.

NESSELRODE. No, persze… A fia hogy van? Hallom, nem volt súlyos a sebesülés.

HEECKEREN. No, könnyű sem. A karját lőtte át. De Spaszkij doktor, aki az első kötözést végezte, s engedélyt kapott, hogy bejárjon hozzá, azt mondja, idáig nem lépett fel sebláz.

NESSELRODE. Kitűnő szervezet. Egy kis ólom meg sem kottyan neki. S a kedélye?

HEECKEREN. Amint hallom, a legragyogóbb. A gárda tisztjei elhalmozzák a figyelmükkel. Leveleket csempésznek be hozzá; több tisztet figyelmeztetni kellett, hogy az őrizet előtti folyosó nem a legalkalmasabb hely a reggeli sétára. Úgy tekintik, mint hőst.

NESSELRODE. Igen, hallom, volt néhány nehéz perce az alatt a találkozás alatt.

HEECKEREN. Ah, bár én vallhatnám magaménak azokat a vasidegeket… Hallom, Danzas kapitányt is letartóztatták.

NESSELRODE. Igen, de ez csak formaság. Egypár hét szobafogság. A haldokló maga kért kegyelmet neki-az öreg Zsukovszkijon át.

HEECKEREN. S Őfelsége? hogy ítéli meg a Puskin házban történteket?

NESSELRODE. Amennyire a fülembe jut, abból azt veszem ki, hogy őfelsége különbséget tesz a szerencsétlenség áldozata – az özvegy és gyermekei – s a költő személye közt… Puskin a legnagyobb rendetlenségben hagyta az ügyeit, a cár tisztességes nyugdíjat állapított meg az özvegynek, a lányok hozományt kapnak, a fiúk kadétiskolai nevelést.

HEECKEREN. S a költő személye?

NESSELRODE. Az ő véleménye szerint Puskin sokat ígérő költő volt, de gonosz ember. Ezt állítólag Zsukovszkijnak mondta, aki olyan halotti búcsúztatót akart írni róla, amilyet Karamzinról. Karamzin egy angyal volt, tiltakozott őfelsége, Puskin, pedig, tudjuk, gonosz ember.

HEECKEREN. Nagyon bölcs.

NESSELRODE. Az öreg Zsukovszkijnak különben más oka is van a duzzogásra. Ezt Benkendorf helyettesétől tudom, aki az iratok leltárba vételénél segédkezett. Az öregúr olyan megbántottnak érezte magát, hogy olvasatlan adta át őket.

HEECKEREN. Hát ezek jó hírek. Szegény menyem! Tán mondhatnék még valami megnyugtatót neki.

NESSELRODE. Persze, a menye! Őt bizonyára a sógora halála is megrendítette. Végül is éveken át a házában élt.

HEECKEREN. Nem, Katherin gyűlöli a sógorát, Nataljával is teljes a szakítás azóta. Ő csak a férjét félti. Az első napokban a sebe miatt. Most a haditörvényszék! Azt mondta – ő egy kicsit túlzó –, hogy Szibériába is elmegy vele.

NESSELRODE. No ilyesmiről – Szibéria, várbörtön –, megnyugtathatja, nincs szó.

HEECKEREN. S miről: igen? Ismeri a gróf véleményét ebben a dologban?

NESSELRODE. Ebben Benkendorf is csak föltevésekre szorítkozhat. S én nem is akartam fölöslegesen zaklatni… Az valószínű, hogy a testőrségben nem maradhat meg.

HEECKEREN. Annak ellenére, hogy a bajtársai… Legyen őszinte, Nesselrode. Mi a legrosszabb, amire számíthatunk?

NESSELRODE.… Kiutasítás… Esetleg lefokozás…

HEECKEREN. Hogy csendőrök kísérjék… őt, aki kockára tette az életét, mint közkatonát a határra.

NESSELRODE. Ön a legrosszabb eshetőséget kérte. S én különben sem vagyok jós. De valami engedményt tenni kell a közvéleménynek, Puskin mégiscsak a legnagyobb nemzeti költőnk volt. S a párbajt szigorú rendelkezések tiltják.

HEECKEREN. De hiszen ezt a párbajt meg lehetett volna akadályozni. Benkendorf grófnak utasítása volt rá. S én már meg is nyugodtam benne. Ő küldte rossz helyre a csendőröket.

NESSELRODE. Én nem vonom kétségbe a báró úr szavát. De nem ajánlom, hogy ezt a vádat, még baráti körben is, hangoztassa.

HEECKEREN. Értem. Az orosz társaság, miután felbátorította, szinte harcba küldte a fiamat… Eszerint még az én pozícióm is veszélybe kerülhet.

NESSELRODE. Ön az ön minisztere előtt bizonyára igazolni tudja majd magát. Őfelsége azonban nem egész úgy ítél meg bizonyos dokumentumokat.

HEECKEREN. Azok a névtelen levelek! De hisz én sosem vetemedtem efféle méregkeverésre!

NESSELRODE. Hogy ki fabrikálta őket, azt nem tudjuk. Az emberek ilyenkor azt nézik, kinek volt érdeke.

HEECKEREN. Értem. Önöknek volt egy nagy nemzeti költőjük… akit megsokalltak, s most, hogy végeztek vele, minket mint eszközt, elhajítanak.

NESSELRODE. Ez túl költői fogalmazása a dolgoknak, báró úr. S ön tudja a legjobban, hogy a diplomatának a tényleges viszonylatokat a lehető legtapintatosabb nyelven kell megfogalmaznia.