Nyitóoldal


Bodnárné (1931)


SZEREPLŐK
BODNÁRNÉ
ifj. BODNÁR JÁNOS, Bodnárné nagyobbik fia
BODNÁR PÉTER mérnök, Bodnárné kisebbik fia
CICA, Péter menyasszonya
id. BODNÁR JÁNOS
ÖRZSI
HALÁSZ, intéző
LAKKNÉ, szomszédasszony
DODÓ
LALI, lámpavivő fiatalember
SZOLGALEGÉNY
CSENDŐR ŐRMESTER
GAZDÁK, öregasszonyok, munkások, tömeg


ELSŐ FELVONÁS

A Bodnár ház bejárója. A ház párhuzamos az utca irányával, s csak az első szoba ablakával s a gang végével néz a behajtóra. A szín jobb felét ezek foglalják el. Bal felé az előkert kerítése, a tetején áthajló jázminbokrokkal. A házfal s a kicsit előreugró kertkerítés közt kisajtó a kertbe. Balról a kapu gyalogosoknak való része, jobbról egy nagy eperfa zárja le az utca, illetőleg az udvar felé a keskeny, néhány lépésnyi – reliefszerű – színt. Késő nyárdélután; inkább alkonyat már.

JÁNOS a kert kerítésénél őgyeleg; be-benéz, hirtelen előremegy a kapuig, a kapufának támaszkodik, s az utcát bámulja.

CICA dúdolva jön a kertből, észreveszi Jánost, aki háttal áll neki. Maga itt van? Nem látta Pétert, visszajött már?

JÁNOS vissza sem fordul. Pétert? Azt sem tudom, hogy elment.

CICA. Hát persze, fölment az autóbusszal Enyingre. De hiszen hallotta délben, amikor kunyeráltam. Nem emlékszik, a kesztyű… Nem számítottam rá, hogy itt, az isten háta mögött, még mulatságba is kell mennem.

JÁNOS mogorván. No látja,…

CICA. Igen, egész kellemesen csalódtam a falujukban. János mögé állva. Tudja, én csak zárdista koromban voltam falun. A barátnőm apja jegyző volt, s elkönyörgött egy karácsonyi vakációra apustól. Azt hittem, ez is olyan falu, mint az. Volt egy Polgári Olvasójuk, az rendezett szilveszteri mulatságot. Egy kis kocsmaszobában volt a bál; a füstben csak a férfiak piros fejét lehetett látni, amint dolgoznak, dől róluk a verejték. Az emlék hatása alatt elkuncogja magát. Mi az Ilivel azon röhögtünk, ahogy a lányokat fogták.

JÁNOS. Marokra, mintha csutakolnánk.

CICA. Az, persze, egy alföldi falu volt. Maga nem is képzeli, Jani, milyen emberek azok az Alföldön. Itt egészen más. Tudja, hogy jobban szeretek itt, mint Pesten?… Élvezem, hogy itt én vagyok a központ. Már előre örülök, hogy ugratom ma este is azt a sok gazdatisztet. Különösen az a kis kopasz kövér. Elsőrendű pofa, amikor udvarolni próbál.

JÁNOS. Tőlem ugrathatja.

CICA. Magától? Maga ott sem lesz. Vagy igen?

JÁNOS. Én? A meghívón Bodnár János és családja áll; abban én is benn vagyok.

CICA. Hát persze. Nem is tudom, mért ne jönne el… Igazán.

JÁNOS. Én meg az apám, az öreg Bodnár János, mi ketten hiányzunk onnan a leginkább.

CICA. Én nem értem, milyen furcsa maga.

JÁNOS. No, csak ne ijedjen meg. Nem kell velem táncolni a báró pálmaházában. Még én is úgy találnám fogni a blúzt.

CICA. Pfuj, szégyellje magát. Mindig ezt az egy nótát fújja. Igazán, legszívesebben nem is volnék már itt. A bácsi meg a néni olyan kedves hozzám. Péterről nem is beszélek, maga meg folyton morog. Mindig azt hiszem, valami kárt tettem, azért néz ki innen. Hát mit csináltam, feleljen. Belenéztem a kútba, s megromlott tőle a víz? Most is hogy áll itt? Vár valakit, hogy annyira bámulja az utcát?… Megfordul vagy nem?

JÁNOS. Ne maceráljon. Mit macerál? Akkor fordulok meg, amikor jólesik.

CICA szemrehányóan. Tudja, Jani, hogy ez nem szép. Nem voltam én éppolyan barátságos magához, mint akárkihez? Mit kezdi mindig ezt az ízléstelenséget, hogy lenézem magát. Hogy, persze, a városi kisasszony meg a gazdászok, meg Péter. Hát igenis, nem nézem le. Ha megpukkad, akkor sem nézem le. Ha már le kell nézni valakit, előbb lenézem az olyan üresfejű legényeket, akik csak szíják a családjukból a pénzt, és semmit sem produkálnak… Nem Pétert értem.

JÁNOS. Tudom én, mit hogyan ért maga… Különben is, ne maceráljon.

CICA. Goromba! Otthon is csak úgy gondolok majd magára: az a goromba János. Alattomosan. Legalább most, az utolsó napokban kedvesebb lehetne. Hogy jobb szívvel emlékezzem magára… A jövő héten úgyis hazavisz apuka.

JÁNOS. A jövő héten?

CICA. Kedden vagy szerdán. Maga nem is tudja?

JÁNOS. Nem az én gondom… Én nem küldöm.

CICA. Nem küld? Mondja, hogy nem ver ki. Pedig látja, eleinte azt hittem, mi leszünk a legjobb barátok. Nekem mindig úgy imponáltak az ilyen nagy, komoly, fekete bácsik. Kislány koromban a vicébe voltam szerelmes; este, amikor jött a szemetet szedni, mindig kiszöktem a konyhába. Ilyen széles ember volt, és úgy emelte fel a szemetet, mintha az volna a világon a legfontosabb dolog. Én magam is meg voltam győződve róla. Emlékszik arra a vasárnapra, amikor megjöttünk? Péter ott csetlett-botlott, lelkendezett. Maga meg a répát darálta, s én odamentem, s elkérdeztem, miért kell megdarálni a répát. Akkor azt hittem, mi leszünk a legjobb barátok, és tessék.

JÁNOS. Tudja maga is, hogy van az; csak teszi.

CICA. Én nem tudok semmit, Jani.

JÁNOS. Nem lehet hinni magának, Cicácska. Éppen úgy nincs értelme, hogy szóljak, mint ennek a kőnek.

CICA álszent meghatottsággal. Mint ennek a kőnek? Kipukkan. Az istenért, ne vágjon olyan átszellemült képet. Akkor már inkább gorombáskodják, az jobban áll magának. Bú, maga csúnya. „Mint a barna éjfél szeme pillantása.” Tudja, mi ez? Egy vers, az iskolában tanultuk. Természetes arcot kérek, és akkor jóban leszünk. Pá, most felöltözöm, olyan akarok lenni, mint egy királynő. Csak a kesztyű legyen itt időre; a kedves öccse képes és lekési visszafelé az autóbuszt. A tornácon el.

JÁNOS megszégyenülten áll egy darabig, aztán belerúg a kőbe, hogy elrepül. Paraszt! Buta paraszt!

ÖREG BODNÁR az utca felől. Megtört, kevés szavú, száraz parasztember. Te itthon vagy, fiam? Én se tudtam mit kezdeni. Vasárnap délután a legunalmasabb, gondoltam, kimegyek a helyföldbe, megnézem, nem áztak-e be a kepék. Ideje, hogy betakarodjunk. Ha nem lesz eső, és meghúzzuk a dolgot, keddre elkészülünk.

JÁNOS. Csakhogy kedden kell ám a kocsi.

BODNÁR. A kocsi?

JÁNOS. Az állomásra.

BODNÁR. Ugyan!

JÁNOS. A nászura… a méltóságos úr elé. Viszi a kis menyasszonyt… Vagy nem viszi?

BODNÁR. Nem tudok róla.

JÁNOS észreveszi, hogy beugratták. Hallgat, aztán kitör. Pedig vihetné. Mit akarnak itt tőlünk? Hogy legyen, akit kerülgessünk? Az embernek nem elég a baja, még egész nap azt hallgassa: „János, pucold le azt a csizmát, mit hordtál be megint a szobába!” „Ejnye, Jani fiam, egy fiatalember adhatna magára annyit, hogy kipucolja a körmét.” Elégségem van ebből.

BODNÁR. Amit  megeszik, nem csap földhöz. Tovább meg van, aki mulatassa.

JÁNOS. Azt elhiszem, hogy van. De én igenis nem kerülgetem.

BODNÁR. Akkor diskurálj vele.

JÁNOS. Mással kéne itt diskurálni, de nincsen ember hozzá. Nekem elég volt ennyi.

BODNÁR. Mindenkinek elég a magáé.

JÁNOS. De bölcs lett a sok hallgatásban. Aki nem tud a sarkára állni, legalább példálózzék. Csakhogy nem mindenkinek olyan hosszú a türelme.

BODNÁR. Látom, befűtöttél. Addig sípolj, amíg tart a gőz.

JÁNOS. Addig sípolok, amíg a kedvem tartja. S ha reggeltől estig sípolok, és éjjel is fölverem őket, akkor is meg kell hallgatniuk. Az én munkámból van itt minden, hallgatnak érte valamit. Ha énértem valaki úgy elintézne mindent, én meg csak flangálhatnék, magam mennék elébe: na, pirongass meg már, hogy ne röstelljem magam annyira.

BODNÁR. Mindenkinek megvan a hivatala.

JÁNOS. Meg ám, a kocsisnak is, hogy hajtson, a lónak is, hogy üssék. Csakhogy énnekem nem kell a lóhivatal. Én nem vagyon benn az instrukcióban, velem külön kell számolni, értik-e?

BODNÁR. Rózsavízben akarsz fürödni?

JÁNOS. Van, aki abban mosakszik, nekem meg elég mosdóvíz a veríték, ami az arcomról szakad. Tudja maga, mennyibe kerül az autóbusz Enyingig, oda meg vissza? Két pengőbe.

BODNÁR. Mi bajod azzal a két pengővel?

JÁNOS. Két pengő, az két napszám a szőlőben. Azért permeteztem én egész ünnepnap, hogy legyen, aki kesztyűt hoz Enyingről? Az én munkámból gavallérkodnak.

BODNÁR. Az a két pengő nem vág földhöz.

JÁNOS. Az nem; de a kétszáz meg a kétezer: az is csak így úszik le. Hányadik esztendeje már? Amióta az eszem tudom, mindent oda tömünk. Az eleségnek egyre kisebb az ára, őutána meg mindig többet kell küldeni. Azt hiszik, én megbolondultam?

BODNÁR. Aki tanul, az pénzbe kerül.

JÁNOS. De ki mondta, hogy tanulnia kell? Maga tanult? Na lám. Olyan nagy esze volt talán, hogy féltek itthon tartani? Éppen hogy átnyomták a sok récével, sonkával az iskolán. S tudja maga, mit vacakolt ez hat éven át az egyetemen? Akivel együtt kezdte, rég keres. Ez meg: „De most szeptemberre igazán.” „No, csak májusig várjon, nyanyuka.” S a nyanyuka belenyugszik a májusba is, még ő pátyolgatja: „Jaj, meg ne erőltesd magad a sok tanulásban.” Ha én este belevetem magam az ágyba, azonmód, ahogy a dögöt az árokba dobják, hallgathatom, hogy jaj a rengeteg rajz, csak a mellére ne menjen szegénykémnek. Szegénykém meg a bajtársakkal legénykedik.

BODNÁR. Mit akarsz tőle? Kész ember.

JÁNOS. Kész? Korállja talán? Persze, most már kész – a mérnök úr. Mérheti a díványokat, hogy melyik hosszabb, a régi viaszosvászon vagy az új plüss, amit azért kellett venni, hogy az úri vendégeknek legyen min rugózni. Azóta szakadt csak igazán a nyakunkba, amióta kész. Addig legalább tanult is néha, most csak urizál. Állást keres.

BODNÁR. A méltóságos úr majd…

JÁNOS. Persze, a méltóságos úr. Már maga is az édesanyám nyelvén beszél. A méltóságos úr majd építtet egy nagy gyárat, abban a Péter lesz az atyaisten. Csak a nádbotját fogja pörgetni, s a sörösüvegek doppelrejben masíroznak az asztalára. A méltóságos úr vén szamár, aki elvette a titkárnőjét, s most ránk szeretné sózni a lányát.

BODNÁR. De jól tudod. No lám, te meg már ezt is tudod.

JÁNOS. Mit keres itt ez a lány? Azt mondják, rokon? Hetvenhetedik unokatestvér! Nem szégyellik ideküldeni. Egy jóravaló parasztembernek kisülne a szeme, ilyen helyre küldeni a lányát. Persze: vérszegény, ideges. Gyengék az idegei; tej kell neki. Pont az a tej, amit a mi Citromunkból fej a drága jó Tercsi néni.

BODNÁR. Küldd el, ha nem tetszik. Mindig csak nekem dörmögsz. Ott van anyád, az rendezte, az előtt, persze, te is lapítasz.  Mi bajod azzal a lánnyal? Úgy pislogsz rá, mint a mézesbábra, engem meg szutyongatsz miatta.

JÁNOS. Én? Elment a maga esze? Én pislogok? No, most már igazán megmutatom, hogy eltisztítom innen. Azt hiszi, én is ott tartom a bátorságom, ahol maga. Engem nem tipor meg egy asszony.

BODNÁR. Lapítasz előtte te is.

JÁNOS. Itthagyom az egész frekvenciát; inkább a más cselédje leszek.

BODNÁR. Anyád előtt te is csak lapítasz. Indul.

JÁNOS utánaszól. Majd meglátjuk, lapítok-e. Bodnár legyint, s elmegy az udvar felé. János utánakiált. Nekem elégségem van ebből.

Bodnárné a szomszédasszonyt kíséri ki, aki ide jár át fejéskor tejért. Lakkné iparosasszony, kovácsné, nagykendő a vállán, egyik kezében a tejescsupor. Szaporán, az orrát szívogatva beszél. A kapu felé húzódnak, közben meg-megállnak. János kinn áll megint a kiskapuban.

BODNÁRNÉ. A múlt héten két kilót, azelőtt meg másfelet. Amióta itt van, öt kilót hízott.

SZOMSZÉDASSZONY. Majd örül a papája, a nagyságos úr.

BODNÁRNÉ. Nem nagyságos, méltóságos. Egyetemi tanár, a mérnököket tanítja.

SZOMSZÉDASSZONY. Méltóságos, az szép! Én csak, tudja, min töröm az eszem? Hogy egy ilyen úr hogy engedheti el a lányát ennyi időre, ahol két legényfiú van. Persze, ezeknél az úri népeknél minden másképp megy. Én, teszem, csak egy buta iparosné vagyok, de a világért sem engedném ilyen helyre az Irénkémet. Mindjárt azt mondanák, hogy talán így akarom elsütni.

BODNÁRNÉ. Nem olyan lány a Cicácska. El lehet azt Pesten is sütni. Meg innen-onnan rokonok is vagyunk.

SZOMSZÉDASSZONY. Hát én meg mégis azt mondom, Bodnárné komámasszony, ha csak ez az egy csizmás fia van magának – a János felé mutat –, sosem lesznek maguk rokonok, meg a Cicácska sem kúráltatja a maguk tején a tüdejét. Jánoshoz, aki oldalt húzódott. No, már ne is pislogj rám olyan dühösen, fiam; attól te még derék legény lehetsz. Látod, mért jártatok a néném Imrusával iskola helyett bilickézni? Ha tanultál volna, most versenyt udvarolhatnál a Péterrel a kis vendég kisasszonynak. Az neked is jobban tetszene.

JÁNOS. Ne törődjék vele, hogy nekem mi tetszene.

SZOMSZÉDASSZONY. Hű, de nagy lánggal vagy mindjárt. Azelőtt csak meg-megnézett minket; az Irénkémhez is átjött beszélgetni. Most felüti a fejét, s éppen hogy kijön belőle a jónapot. Te, talán megbabonáztak valahol?

JÁNOS. Nincs jobb dolga keresztanyámnak sem, mint engem piszkálni?

BODNÁRNÉ. Vigyázzon, komámasszony, nem érdemes ezzel tréfálni. Úgy kifizeti, hogy megemlegeti.

SZOMSZÉDASSZONY. Márpedig az én számat nem lehet befogni, annyira ismerhetsz, fiam. Tudod, azt mondták a régiek: sáros padló, fakilincs. Hát te is jobban teszed, ha magadfajta után nézel. Onnan szemből, a műhely ablakából sok mindent meglát ám az ember. Sosem voltál te ilyen jó kerti munkás, mint mostanában. Ha minden tőkén annyi nyesnivaló akadna, mint azon a három oportón, ráfizetne apád a napszámra.

JÁNOS. Mi bajuk velem, hallják? Énutánam ne leskelődjenek, se maga, se az a…

BODNÁRNÉ. Ssss. Ha paraszt vagy, hallgass. Úgy viselkedsz, mint aki sosem látott jobbat. Menj, okosabb, ha megitatsz.

JÁNOS elmenőben. Kinyitom én még a szám, de akkor maguk fognak hallgatni. El az udvar felé.

SZOMSZÉDASSZONY. Sose pirongassa. Szeretek csúfolódni vele. Mert ez is olyan már, mint akármelyik férfi, oda néz, ahol mutatnak valamit. Tudja, minap is ott vagyok a műhelyben, az egyik ablakon épp odalátni a maguk kertjébe. Ejnye, mondom, de sokat babrál ez a János azon a tőkén; leguggol, aztán föláll, aztán megint leguggol, mégsem végez vele. Akkor látom, hogy a Cica kisasszony ott hever a hintaágyban, amit vettek neki. Aludt, vagy legalább úgy tett; az a kis piros slafrokocskája meg, tudja, milyen könnyű… Hát, persze, egy mafla iparoslány ilyennel nem konkurrálhat… Hát ezért szégyellte ám el magát a keresztfiam, amikor pirongattam, hogy milyen jó vincellér lett.

BODNÁRNÉ. Vagy messzebb volna az a műhelyablak, szomszédasszony, vagy közelebb.

SZOMSZÉDASSZONY. Miért mondja?

BODNÁRNÉ. Hogy vagy ne látna semmit, vagy azt, ami van.

SZOMSZÉDASSZONY. megszeppenve. Nahát, nem is akartam én rosszat mondani. Van a Janinak magához való esze. De tudja, mégse jó náderesz alá gyertyát tartani. Hát, persze, csak viccültem. Dehogyis gondol egy ilyen szegény, tanulatlan gyerek egy olyan kisasszonyra. A Péter, az más. Az ügyes gyerek. Annak nem kell gondolkozni, hol kezdje egy lánnyal. Mondom is ennek a vénembernek: Nahát, ilyen büdös kirafinált, mint ez a Bodnár Péter keresztfiam, nincs talán a vármegyében sem. Ha megvolnának a fogaim, én is hajszálat varratnék a gatyakorcába.

BODNÁRNÉ. Bolondos maga, szomszédasszony.

SZOMSZÉDASSZONY. Higgye el, nem is hibáztatom magát. Asszony, asszony; ha én volnék az anyjuk, én is csak úgy nézném őket. Mégiscsak más az, ha az ember egy ilyen oldalt buggyos pepita bricsesz után nézhet, mintha a ganés szekér tetején látja a fiát az udvarból kifordulni. Hogy áll ennek a büdös Péternek az a fácántollas kalap. A múltkor is csak elnéztem, amint vadászni ment: a hátán keresztben a puska, fején a pörge kalap, mögötte a sárga kutyájuk. No, nem is tudom, mire vadászik ez a kukoricásban. Tudja, ha nekem ilyen fiam volna, éjjel-nappal rája vasalnék, oda se melegedne a testére az ing, én mindig váltogatnám.

BODNÁRNÉ megenyhülten. Nem mondom, jó fiú a Péter, nincs panaszom rá.

SZOMSZÉDASSZONY. Neki sem lehet magára. Tudom én, mi az, a mai világban egy ilyen fiút városon sétáltatni. Meg kell facsarni a földet, nyakára kell szorítani annak a másik két férfinak az igát. Az hiszi, ha maga nem szorítaná őket, hagynák, hogy a kereset mind ez után folyjék? A Jánosról nem is beszélek, de az apja. Azt hiszi, az is majd bolond volna dupla adót fizetni; egyiket az államnak, másikat a pesti szabónak. Maga szorítja le a fejüket a földre; moroghattok, csak húzzatok. És nincs igaza? Én is csak így tennék. Az ember örül, ha kivackolódhat ebből a ganéból. Legalább az egyik emelkedjék fel, az tanulja meg, mi a jólét.

BODNÁRNÉ. A Pétert a jóléttől sem kell félteni. Akármi lesz belőle, a családját nem nézi le.

SZOMSZÉDASSZONY. Isten ments!

BODNÁRNÉ hirtelen kieresztve a féket. Úgy el tudja mondogatni, hogy sokszor már röstellem: „Meglátja nyanyus, ha én megnősülök, nem hagyom magát télire itthon. Följön hozzánk, moziba viszem meg színházba. A Gellértbe jár fürödni, s az unokáit sétáltatja a Duna-parton.” Mondom: „Sose kacsmarogj nekem; megleszek én itthon is, csak azt lássam, vitted valamire.”

SZOMSZÉDASSZONY. Bolond lenne, szomszédasszony, bolond lenne. Megérdemel maga egy kis fürdőt azért a sok fáradságért. Sok svártlit meg német hurkát elküldött maga a fia után. Persze a menyitől is függ. Valami kényes hölgyike hamar megérzi az emberen a tyúkól szagát. Azt mondják, a tyúkszag beleveszi magát az emberbe, s ezek a városiak először azt érzik meg.

BODNÁRNÉ. Amelyik. Ez a kis Cicácska – ez például még meg is tojózza őket. Bebújik az ólba, kapkod értük, sokszor úgy megvadítja őket, hogy csupa toll az ól… Ugyan, az isten tudja, ki lesz még az én menyem.

SZOMSZÉDASSZONY. Tudja azt maga nagyon jól. Tudja azt maga, amit tudni kell. A Cica kisasszonynak is jól jön egy szép tanult gyerek, a Péternek is a hivatal. Így össze vannak akaszkodva ezek a méltóságos urak. Az ujjával mutatja. Csakhogy tőle pénzt ne kérjen a vő, inkább csináltat neki egy állást az állammal… Hálás lehet magának a Péter, urat faragott belőle, akárhogy is. Aztán majd csak kerít a másik fiának is egy rendes feleséget, egy derék iparoslányt. Akiben azért benne van a törekvés, nem kell szégyellnie magát, ha a pesti rokonok lejönnek.

BODNÁRNÉ. Hát az is elválik. Tudja, szomszédasszony, az ilyet nem lehet erőltetni.

SZOMSZÉDASSZONY. Csak azt ne mondja, galambom, csak azt ne. Tudja maga azt erőltetni, amit akar; a jóisten sem jobban. No de pucolok már Bodnárhoz, aki kiállt a tornáclépcsőre. Isten vele, komámuram. Éppen kérem a fiát, háztűznézőben voltam… De aztán el ne higgye ám. Az ne halljam, ez a Lakkné már azt se tudja, hogy kínálja a lányát. Nincs szüksége arra az én Irénkémnek. No, isten áldja meg, nászuram. El a kapun.

BODNÁR morogja. Nászod a halál.

BODNÁRNÉ. Meg vannak veszve a Janiért. Tehetek én róla, ha nem kell neki a kávészínű lányuk? Az isten tudja, mi kell ennek.

BODNÁR. Épp miatta kereslek. Már rég akartam szólni, de csak maradt. Most, hogy hazajöttem, megint szólt valamit; gondoltam, mégiscsak előhozom. Megyek utánad az istállóba; mondja az az Örzsi, már megfejtetek.

BODNÁRNÉ. Sietni kell. Estére bál lesz a pálmaházban.

BODNÁR. Bál?

BODNÁRNÉ. A báró gazdatisztjei adják. Mi is elmegyünk, hadd lássa a Cica, hogy itt mulatni is lehet.

BODNÁR. Azt tartom, eleget látta. Különben a te dolgod; nekem csak ez a Jani nem tetszik.

BODNÁR. Nekem sem. Olyan vadparaszt; félek emberek elé ereszteni. Akkor vagyok nyugodt, ha kinn dolgozik a második határban.

BODNÁR. Azért nem egészen úgy van; őt is meg kell érteni.

BODNÁRNÉ. Mit akarsz megérteni? Olyan, mint a béres, morog, káromkodik, veri az állatot, mintha a másé lenne. Annak örülne, ha elúszna fölülünk a ház, s az anyja meg a testvére is cselédnek szegődhetne. Süllyedjünk le, mert őt nem tud emelkedni… Ha már nincs benne műveltség, legalább egy kis ragaszkodás lenne.

BODNÁR.Azért te sem jól fogod fel, Terkám. Én nem tudom, ha fiatal koromban mindig azt láttam volna, amit ez a János is, hogy ami a kezem alatt nagy kínnal kinő, a másik után elszáll, mint a pelyva…

BODNÁRNÉ. Te is ezzel állsz elő. Hát te is ilyen értelmetlen vagy. Mit akarsz? Hogy mindnyájan elsüllyedjünk? A kisebb gazdák fülig ülnek az adósságban; megnyomorodik itt mindenki. Aki nem tud fölemelkedni, elpusztul. Hát most, a legvégén gondoljak mást? Rántsam vissza, aki kikapaszkodott közülünk?

BODNÁR. Jó, jó; de azt kell tekinteni, mibe kerül a kikapaszkodás.

BODNÁRNÉ. Mibe? Hát amibe az apátoknak meg az apátok apjának a tengődés, az egy helyben topogás. Dologba! Rosszabb lesz attól a ti helyzetetek, ha kiemelkedik közülünk? Ti áldoztatok? Azért, mert én összekotrom, ami különben szétszaladt volna?

BODNÁR. Én szívesen teszem, amit tudok. De mi lesz, ha egyszer odacsapja a gyeplőt? Nekem azt mondta, inkább elszegődik, a más cselédje lesz.

BODNÁRNÉ. Hát tegye, próbálja meg. Mért volt olyan tuskó; a feje, a keze, a lába csupa nehézség. Ő volt az öregebb, őt is nyomtam volna, de akkor inkább ürgészni járt. Elevenen megnyúzni az ürgét, az tetszett neki. Most aztán morog… Hát morogj, nem ijedek meg tőled.

PÉTER az utca felől. Kezit csókolom, nyanyuka. Még csak így? Gyorsan, gyorsan elő azt a mídert, befűzni a kis derekunkat, föl azzal a gombos cipővel. Ki lesz a mi gardénk különben? Hop-hop, téged is megpörgetlek ma este, nyanyuka.

BODNÁRNÉ. Te bolond, amilyen bolond vagy, megteszed. Hol csavarogtál a délután, mi?

PÉTER. Hát nem tudod? Juj, én ma délután nagy lovag voltam, nyanyuka. Egy lenge kis női ruhadarabért jártam egész délután. Mint a Schiller lovagja, egy ötágú ruhadarabért küzdöttem. Öt kereskedővel mérkőztem érte, s megszegettem velük a vasárnapi munkaszünetet. Na, találd ki, mi az. Meglengeti a papírt.

BODNÁRNÉ. Egy kesztyű.

PÉTER. Egy kesztyű. Egy enyingi kesztyű, melyről az volt megírva a sors könyvében, hogy nekem kell elhoznom.

BODNÁR. Autóbuszon.

BODNÁRNÉ. ránéz. Talán gyalog hozta volna?

BODNÁR. Dehogy, isten őrizz. El a tornác felé.

PÉTER. Valami baj van, nyanyuka?

BODNÁRNÉ. Dehogy. Tudod, milyenek ezek a vének. Korán kelnek, estére aztán fáj a hátuk, és morognak. Ilyenek mind.

PÉTER. Kivéve kicsoda?

BODNÁRNÉ. Kópé.

PÉTER. Kivéve a legfiatalabb öregasszony… Tudod, nyanyuka, sokszor én magam is azt gondolom, hogy talán igazuk van nekik. Igazság ez, hogy ők az asztagot rakják, én meg Enyingre lógok egy kesztyűért?

BODNÁRNÉ. Ez a világ, fiam. Hát azok a grófok meg tábornokok; őértük is rakja valaki az asztagot. Aztán dolgozol te, fiam, a fejeddel.

PÉTER. No, persze, a fejemmel… Felkiált az első szoba ablakába. Azt hiszi, nem látom, ki mocorog ott a függöny mögött?

CICA kinyitja az ablakot. Észrevett. Micsoda szeme van ennek a stüszinek. Úgy hívom őt, néni, a stüszi vadász; pont olyan, ha így kiöltözködik.

BODNÁRNÉ. erőltetetten nevet Stüszi.

PÉTER. No, fog maga még másképp is hívni, mégpedig ebben a pillanatban, nemcsak stüszi vadásznak.

CICA. Szoknyavadásznak, azt megkaphatja.

PÉTER. Ne féltékenykedjék rám; az asszonyoknak való. Ha tudni akarja, hát édes, aranyos Péterkémnek fog hívni…

CICA. Péter, maga egy glaszékesztyűt tart a kezében.

PÉTER. Igen, az édes, aranyos Péter egy glaszékesztyűt tart a kezében.

CICA. Hátha nem is glaszé? Mit tudja azt egy férfi? Előbb mutassa.

PÉTER. Előbb: édes, aranyos.

CICA kiugrik az ablakon. No, mutassa már.

PÉTER elkapja a kesztyűt. Édes, aranyos.

BODNÁRNÉ. No, mutasd már!

CICA. Édes, aranyos Péter, mutassa már…

PÉTER. Tessék.

CICA felpróbálja. Nagyszerű… Édesebb, mint az epe, aranyosabb mint a rozsdás szög.

BODNÁRNÉ mosolyogva. Bolondok vagytok ti, gyermekek. Csak addig érdemes élni, amíg az ember ilyen bolond tud lenni. A fiataloké az élet.

PÉTER. A fiataloké az élet; a fiatalok meg a tiéid; tessék ebből kikövetkeztetni, hogy végeredményben kié az élet.

BODNÁRNÉ. Te csavaros.

CICA. Öregben igazán ritka az ilyen, mint a néni. Az én mostohám még csak harminckét éves, s már nem is mosolyog. Egész nap csak az arcát dörzsölgeti, hogy sima legyen; a körmén babrál, a tyúkszemét vágatja, fölcsavarja a rádiót, lecsavarja a rádiót; apuka nyakába akasztja a két hízott karját: „Józsi, úgy ennék valamit.” „Mit, szívem?” „Én magam sem tudom.” Nincs abban az asszonyban semmi élet. Sokszor bele szeretnék rúgni, amikor a díványon nyújtózik, hogy arra felugrana-e. Csak egyszer futtathatnám körbe az Oktogonon. De apukának ez kell. Jaj, ha tüsszent, már egy drogériát felhozat. Az embernek vigyáznia kell, nehogy valami náthaellenes porral mossa a fogát a nagy rendetlenségben. Miért nincs nekem egy olyanféle mamám, mint a néni? A nénin még ez az ősz haj is csak púder. Csoda mamája van magának, Péter!

PÉTER. Huncut, aki panaszkodik.

BODNÁRNÉ. Csak rontsatok, ördög palántái. Tudom, hogy a hátam mögött szamárfület mutattok. Leszedtük a vén bolondot a lábáról. Még a csont is megpuhult a húsában a nagy boldogságtól. Ismerlek titeket.

CICA. De néni!

BODNÁRNÉ. Nem baj. Az ilyen öreg már azt sem bánja, ha ki is nevetik, csak szépen beszéljenek hozzá. No de megyek, mert igazán nem készülök el. Indul befelé.

PÉTER utánakiált. A fekete selymet, mamácska.

CICA. A hosszú gyöngyöt és a fehér sálat, Tercsi néni. Bodnárné el a tornácon. Én is magamra dobom a felsőruhát. Különben fiksz-und-fertig vagyok. Maga, persze, ezt nem látja. Mit lát egy férfi? Igenis, készen vagyok: haj, arc, harisnya és a többi. Amit magamra dobok, az már csak az illúzió.

PÉTER. Az illúzió? Azt nem kell magára dobnia; azt le sem tudja vetni.

CICA. A maga illúzióját. De én azt akarom, hogy ma este még másoknak is illúziói támadjanak.

PÉTER. Például Halász intézőnek.

CICA. Többek közt.

PÉTER. Pfuj, maga pályatévesztett.

CICA. Pályatévesztett? Miért?

PÉTER. Mért nem lett fogorvos, aki ennyire szeret fájdalmat okozni?

CICA. Fájdalmat okozni, azt nem; csak húzni.

PÉTER. De a húzás fáj.

CICA. Ne követelje, hogy megszánjam. Nem így festenek, akiken szánakozni szoktam.

PÉTER. Bizony isten, szerelmes vagyok magába.

CICA. Többek közt belém. Én is magába. Többek közt magába. No, pá, nem szeretem a forró hangulatokat. Indul a tornác felé.

PÉTER. Egy pillanatra, valamit mondani akarok.

CICA. Csak semmit, ami Ámor reszortjába tartozik.

PÉTER. Nem, egészen más. A fülébe súg.

CICA. Így tartja be a feltételemet? Csaló! Elfut.

PÉTER. Én csaló, te csalóka! A tornácon kergeti.

CICA HANGJA. Pfuj, csúnya! Hallani, amint becsapja az ajtót Péter orra előtt.

A szín üres, gyorsan sötétedik. Cica jelenik meg lámpával az első szobában, beteszi az ablaktáblát, közben dúdol: „Picsi-pacsi, kicsi csacsi, piros a tenyered már.” Aztán becsukódik az ablak, s a lány kinyúlt árnyéka látható a vékony függönyön át, amint a ruháját leoldja.

JÁNOS jön az udvar felől, botorkálva, lassan, mintha csak a csillagokat nézné. Hirtelen odalép a falhoz, s az ablakhoz tapasztja az arcát.

ÖRZSI a tornácról jön, kannával a karján. Hozom a létrát, arról többet lát.

JÁNOS visszaugrik. Mit keresel te itt? Mit kuncsorogsz utánam?

ÖRZSI. Artéziért megyek. A kisasszony nem ihatja a kútvizet, s éjszakára nincs artézi víz az éjjeliszekrényre.

JÁNOS. Azt mondom, ne kuncsorogj utánam. Már az árnyékomat sem szeretem látni, attól félek, te vagy.

ÖRZSI. Tehetek én róla, hogy a kisasszony nem bírja a kútvizet? Neki az édes meg vasas. Kiveszi a víz a szivattyúból a vasat, s azt mind neki kell meginni. Vasgolyó nő a hasába, ha kútvizet iszik. Nem tud olyan könnyen kiugrálni az ablakon, mint eddig.

JÁNOS. Hát aztán? Cseléd vagy, kuss.

ÖRZSI. Mit vétettem, mondja?

JÁNOS. Most is leskelődtél.

ÖRZSI. Nem én leskelődtem.

JÁNOS. Hát talán én leskelődtem?

ÖRZSI. Maga tapasztotta az ablaknak az arcát. Nézte, hogy vetkőzik. Hangot váltva, majdnem sírva. Megrontotta magát. Világgá fog menni, vagy megöl valakit. Már éjszaka is csak sírok érte.

JÁNOS. Kit mersz te siratni? Azért, mert egyszer veled háltam, már siratni mersz engem?

ÖRZSI elsírja magát. El fogja emészteni magát, börtönbe kerül. Érzi ezt az én belső részem. Elvette az eszét, sosem lesz ember többet.

PÉTER jön a tornácon, cigarettázva, világosszürke ruhában; kezében kesztyű. Azon vesződik, hogy egy szál fehér rózsát a gomblyukába tűzzön. Meglátja Jánost és Örzsit, visszahúzódik. Appardon.

JÁNOS fölhorkan. Micsoda appardon? Örzsihez. Kotródj azért a vízért, s ne jajgass nekem.

Örzsi a kannával szipogva el.

PÉTER térdére csap s fölnevet. Hát ez kitűnő, öregem, kitűnő. Egy minden hájjal megkent nőcsábász sem csinálhatná jobban.

JÁNOS. Mi nem tetszik megint?

PÉTER. Nono, hiszen rég tudom, én öregem. Előttem kár takargatni. Bolond volnál, ha nem tennéd; ez legalább kéznél van.

JÁNOS. És neked ki van kéznél?

PÉTER. Nekem öregem? Nekem nem olyan fontos, hogy kéznél legyen. Én mozgékonyabb ember vagyok, nyakamba akasztom a puskát, s akármelyik kukoricásban megvárnak.

JÁNOS. A dolgodtól ráérsz.

PÉTER. Rá, hála istennek.

JÁNOS. Jobb volna, ha nem vadásznál annyit.

PÉTER. Jobb, és mért?

JÁNOS. Drága a patron; kétszázat lőttél el egy hét alatt.

PÉTER. A patron? Csak nem fogod számon kérni, hány patront lövök el?

JÁNOS. Minden szem serétet is, ha kedvem tartja.

PÉTER. No, barátom.

JÁNOS. Nem azért dolgozunk, hogy te ellődd a levegőbe.

PÉTER. Mikor méltóztattál nemzeni, szülém? Úgy beszélsz, mintha az apám volnál.

JÁNOS. Úgy beszélek mint kenyéradód.

PÉTER. Nagyszerű; szóval itt minden a tied. A föld, a kenyér, a levegő. Hát nézd én jó testvér vagyok, de egyszer én is megsokallom ezt a szekatúrát.

JÁNOS. Én is a tetveket, akik a vérem szívják. Van állásod vagy nincs?

PÉTER. Parancsodra, nincs. S amíg nincs, itt fogok lakni, s ellövöm a levegőbe, amit te keresel.

JÁNOS. Hátha nincs állásod, majd szerzek. Holnap reggel kijössz asztagot rakni.

PÉTER. Holnap reggel én horkolni fogok. Vagy kimegyek vadászni, s megkezdem a jövő heti kétszázat.

JÁNOS. Hajnali ötkor felkelsz, vagy villával verlek az asztagra. Ez pedig utazik haza; elegen vagyunk itt.

PÉTER. Itt a bibi? Nem gondolod, öregem, hogy nevetséges vagy? Egy mackó a málnabokor körül.

JÁNOS. Rendet fogok itt teremteni.

PÉTER. De most már aztán igazán elég ebből! Nem tartozom felelősséggel neked. Az kellene.

JÁNOS. Azt hiszitek, világgá megyek értetek. Menjetek ti. Én nem kerülök börtönbe miattatok.

Bodnárné jön a tornác felől, föl van öltözve, fején sál, útra kész, de meghallotta a civakodás neszét, azért jött előre.

BODNÁRNÉ. Mit neszeztek? Behallatszik, ahogy ortályoztok. Lesül a képemről a bőr Cicácska előtt.

PÉTER. Káint és Ábelt játszottunk. Jani dühös, hogy az istenek nem fogadták elég kegyesen az áldozatát.

BODNÁRNÉ. Jánoshoz Hát már sosem lesz ennek vége? Mit gondolsz te, hogy mi ezután már csak a te morgásodat akarjuk hallatni? El se nevessük magunkat, mert te minden nevetésre visszamorogsz. Olyan ez a ház, mint a búgócsiga, csak a te morgásod jár benne.

JÁNOS. Az állat is rázza a jászolfán a láncot. Úgy tartanak, mint az állatot, hát hallgassák a morgásomat. Azt hiszik, jókedvemből morgok? Maguknak, persze, csak a bál fontos; a fűző meg a sál, meg a gomblyukban a rózsa. Mert istenem, mi lesz, ha a gazdatisztek meg találják szólni a mérnök urat a mamájáért? Mert ezek a gazdatisztek irtózatos buták ám; dehogy hiszik el, hogy az édes néni a fejéskor a Citrom alatt szokott ülni. A másik, persze, csak a mulatságot rontja. Morgással tölte meg a házat.

BODNÁRNÉ. Hát csak töltsd ott. Az ökör is úgy hívja fel a figyelmet magára, hogy bőg. Legalább egyszer állnál elém, s mondanád meg, mit akarsz.

JÁNOS. Azt akarom, hogy a mérnök úr holnap asztagot rakjon.

BODNÁRNÉ. Mit?

JÁNOS. Hajnali ötkor.

BODNÁRNÉ. Csak ezt akarod? S én mit csináljak? Vegyem a fejemre a karikát, s vigyem utánad az ebédet a bogárdi határba? Mert úgy látom, itt te szabod meg ezentúl, ki mit csináljon. De hát úgy is kell. Kinek van a legtöbb esze köztünk? Ki szolgált rá, hogy az egész család őutána menjen?… Mit gondolsz te, hogy megijedünk tőled? Mi vagy te? Ha megbecsülöd magad: a fiunk, ha morogsz: béres. Hallom, azzal fenyegeted apád, hogy elszegődsz. Hát szegődj! Azt hiszed, belepusztulunk? Mi vagy te? Két váll, amelyik húz. Az is valami? Kapok a pénzemért négyet, s az legalább nem morog. „Én dolgozom, én húzom az igát.” Hát az is valami; az igát húzni? Nem vagy másra való, csináld.

PÉTER. De igazán, mama, én nem látom értelmét…

JÁNOS. Persze, én csak azt tudom. Nem jártam ki az iskolát, ahol a délig alvást tanítják. Az én buta szám nem tudja, mi a különbség a szalonna meg a libapecsenye közt. Elsütni egy puskát, ellőni a patront, kétszáz patront egy hét alatt: ehhez nem elég az én ostoba fejem.

BODNÁRNÉ. Nem is. Olyan vagy, mint a tuskó, amelyhez fából faragtak kezet. Nem tudsz egy barátságos szót szólni; ha bejössz az ajtófának vered a vállad. Ilyen vagy, amióta a pólyából kivettelek: ügyetlen, erőszakos. Ha az öcséd a lányokkal boltost játszott, te felforgattad a zsámolyt, s leszórtad a játékpénzt. Ehhez értettél! Úgy kellett a mester elé verni, s ha tehetted, kiszöktél, s a tehenessel lopott kukoricát sütöttél. Béresfiúk voltak a barátaid, rendes gazdalány előtt csak makogtál. De éjjel, ki tudja, hol csavarogtál, miféle firmák közt.

JÁNOS. Maguk az oka; maguknak kellett az ingyenbéres.

BODNÁRNÉ. Nekünk? Én akartam szégyenkezni miattad? Azt hiszed, megérte a munkád a pironkodást? Hát van olyan anya, aki belenyugszik, hogy egy idétlent kelljen a fiának neveznie, csak hogy ingyenbérese legyen?

PÉTER. Ugyan, nyanyuka, nekem igazán kínos ezt hallgatnom. Végre is én adtam rá okot.

BODNÁRNÉ. Hadd tudja meg, mihez tartsa magát. Az igazságon rágódik? Ő húz, a másik urizál? Lett volna a természet igazságosabb hozzátok. Tehetek én róla, hogy egy méhből születtetek, s az egyikből ez lett, a másikból az? Nem én osztottam el így. S most mást se csinálnék, csak merném visszafelé a természet osztását? Mert te nem tanultál, hajtottam volna ki a másikat is a tehén mellé? Ki ne pucold a cipőd, mert ez az igazság; le ne vágd a körmöd, mert a Jánosé is hosszú.

CICA a tornácról kiabál. Tercsi néni, Péter! Készen vagyok.

JÁNOS. A menye.

BODNÁRNÉ. Hát aztán. És ha az lesz? Szégyenkezzem érte, s talán a te szeretődre legyek büszke… A cselédemre! Vigyázz, én nem ijedek meg tőled. Teledörmögheted igazságért a falut, akkor is azt kapod, amit megérdemelsz.

CICA felöltözve.  Mindenütt kerestem magukat, miért nem felelnek? Készen vannak? Akkor mehetünk is. Juj, úgy félek ezektől a göcsörtös utaktól, pláne ebben a hegyes sarkú cipőben. Ha nem volna olyan fess benne a lábam, föl sem vettem volna. Belekapaszkodhatok, Tercsi néni?

BODNÁRNÉ. Tessék, kedvesem.

CICA. Jaj, olyan boldog vagyok; biztosan én leszek a legszebb.

A kapu előtt lámpás alakok mennek el, valaki bekiált: „Bodnárék; Péter, Cica, nem  jöttök még?

BODNÁRNÉ. Kik azok?

PÉTER. Halász intéző meg a jegyzőék. Kikiált. Megyünk, kezit csókolom, megyünk.

CICA Jánoshoz. Hát maga? Bú, még mindig haragszik rám? Pedig a tangót magának szántam. Megfenyegetett, hogy ő is eljön a bálra. Ő is a Bodnár János családjához tartozik, s velem akarja táncolni az első tangót. Bú!

BODNÁRNÉ. Csak bolondozott, kedvesem.

NŐI HANG. Péter, Cica, Bodnár mama!

BODNÁRNÉ nevetve. Már megyünk. Csakhogy Bodnár mamának nem olyan friss ám a lába. Hárman el.

JÁNOS. Csak bolondozott? Persze, én csak bolondságból… „Bodnár mama, Péter, Cica.” Ez kell tinektek. De majd megtáncoltatlak benneteket. A kapu felé rohan; Örzsibe ütődik, aki a vizet hozza.

ÖRZSI. Hová megy? Utánuk?

JÁNOS. A mérgem után. Ellöki a lányt, aki az útját akarja állni. Eressz!

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

A Bodnár ház udvara. A szín bal oldalát az első felvonásbeli eperfa s a pince zárja le. Szemben a ház előtt végigfutó tornác; a pitvarajtóig oszlopos-korlátos, a szín jobb felén nyitott, fadúcos. A végében kis ajtó a konyhába. Jobb felől az istálló vége. A tornác nyitott felében zsákok, darálóféle; az udvaron az istálló felé fatönk, mellette az ottfeledt fejsze. Éjszaka.

ÖRZSI beszalad az utca felől, végigfut a tornácon, megpróbálja az ajtót kinyitni, rázza; hallja János lépéseit, s elbújik az oszlop mögött.

JÁNOS gyorsan, indulatosan jön, szétnéz az udvaron, észreveszi a lány árnyékát, amely kinyúlik az oszlop mögül. Azt hiszed, elbújsz előlem? Ismerem az árnyékodat; egész éjszaka ott volt a nyomomban. A kocsmaudvaron; a kastélynál, ahogy visszanéztem; a pálmaházban az üvegen. Azt hiszed, nem láttam?

ÖRZSI. Engem nem… A pálmaházban is volt?

JÁNOS. No és aztán! Érdemes volt odanyomni az orrod s a tíz ujjad? Azt hitted, valami csúfságot csinálnak velem? Belenyomják a fejem a pezsgős vödörbe?

ÖRZSI. Nem tudom, mit látott, én nem voltam ott. De maga! – Kellett odamennie?

JÁNOS. Megmutattam nekik a családot… Bodnár János és családja. Meg sem mertek mukkanni, ahogy bejöttem.

ÖRZSI. Csak a háta mögött integettek.

JÁNOS. Hát mégiscsak ott voltál?

ÖRZSI. Táncolt is vele… Az meg átnevetett elsőbben a vállán… Mért ment el táncolni vele?

JÁNOS. Ő hívott. Én ott álltam a citromfánál, és elhívott.

ÖRZSI. Akkor nem integetett volna a gazdászoknak. Tán négyszer is visszakérték. Már mindenki oda nézett. Akkor a Péter, a mérnök úr…

JÁNOS. Azt mondtam neki: coki.

ÖRZSI. A lány meg olyan volt, mint a fal.

JÁNOS felröhög. Hát mégse nevetett?…

ÖRZSI. Mért ivott? Nem emlékszik, beüzentem érte, hogy ne igyék.

JÁNOS. Értem? Hova, a kocsmába?

ÖRZSI. Hát nem tudja? Ott könyörögtem a hordóknál az udvaron. Maga meg felém rúgott.

JÁNOS nem hallgat oda. „Te részeg disznó, ide mersz tolakodni? Azt hiszed, terád voltak ezek kíváncsiak?” Ezt mondta, és kivette a kezemből.

ÖRZSI. Az asszonyság. A mérnök úr meg kiment utána.

JÁNOS. Nem igaz.

ÖRZSI. Ott álltam a fenyők mögött, és láttam, ahogy huzakodtak. Aztán az urasági kocsis jött oda, az kísérte a kapuig.

JÁNOS. A kocsissal dobatott ki? Hazudsz!

ÖRZSI. Nem hazudok. Maga nem tudja. Kellett ez magának?

JÁNOS. A kocsissal, engem? Bérest a béressel? Az anyám is így mondta.

BODNÁR egy magára dobott pokrócban kinyit, és kiszól. Ki az? Ti vagytok? A lány elsompolyog a konyha felé. János, te zörgettél? Azt hittem, a bálozók jöttek meg.

JÁNOS. Én nem zörgettem.

BODNÁR. Talán álmodtam. Olyan rosszat álmodtam, s mintha a kilincset rázták volna.

JÁNOS. Maga, mióta él, rosszat álmodik. Az ember azt hihetné, nappal valami jó dolga van.

BODNÁR. Most jöttél haza?

JÁNOS. Nem elég, hogy itthon vagyok? Az előbbit folytatva. Más egész nap rosszat álmodik.

BODNÁR. Mi bajod azokkal a rossz álmokkal?… Azt hittem, itthon vagy, nem is néztem a jószág után… Pedig mintha azok is zörögtek volna.

JÁNOS. Álmában. Maga mindent csak álmában hall. Ha egyszer megölnek a házban valakit, reggel fölkel, és elásítja magát: Terkám, én olyan rosszat álmodtam.

BODNÁR. Bolondot beszélsz. Ásít. Még messze lehet a reggel. A hold odasüt még a bozótra. Nem lehet több fél kettőnél. Engem meg már majd kivet az ágy.

JÁNOS. Engem meg a világ.

BODNÁR. Ha az ember megöregszik, már a csontjai sem akarnak nyugton maradni. Sziszegnek, morognak, mint a cseléd. Ha én egyszer úgy tudnék aludni, mint fiatal koromban… Azért neked is csak azt mondom, János, sose emészd magad. Egyél, aludj; – vagy ha jólesik, azt sem kérdem meg, hol jársz éjszaka. A többit egye fene.

JÁNOS. És hallgass, és húzz, és csókolj kezet, és kotródj.

BODNÁR. Mi az?

JÁNOS. Bodnár Jánosra nem kíváncsiak. Semmiféle Bodnár Jánosra, csak a családjára, Bodnár mamára, Cicára, Péterkére.

BODNÁR. Mi sem őrájuk. A gazdatiszteket mondod?

JÁNOS. Kidobtak; a kocsissal vezettettek ki.

BODNÁR. Nono!

JÁNOS. Az egyik fia a másikat, a kocsissal. Maga meg ezalatt rosszat álmodik.

A bálozók jönnek. Bodnárné és Cica egymásba karolva, Péter, Halász intéző és Dodó mögöttük. Egy negyedik fiatalember az éjjeli lámpást viszi. Leghátul a cigány cincogat.

DODÓ. Az öreg Karvaly, az volt a legjobb. Tudja, Cicácska, a pálmajori intéző, akinek az a kis gombócforma felesége van.

CICA bágyadtabb, mint az első felvonásban; inkább erőlteti az elevenséget. Az a kis undok, aki úgy nézett rám, mintha én ragasztottam volna tele az orra alját szőrszállal?

DODÓ. Az. Rettenetesen félti az urát. Már semmi féltenivaló nincs az öreg Karvalyon, de az asszony azt képzeli, minden nő az urát szeretné elhalászni.

BODNÁRNÉ. Majd éppen azt. Bodnárhoz. Apjuk, egy kis gyomorerősítőt. Bodnár bemegy.

DODÓ. Tetszik tudni, milyen az urán ülő asszony? Az öreg Karvaly meg jön hozzám: „Te drága pofám, nem ülnél egy kicsit a feleségemre? Itt van ez az aranyos kis pofa, ez a kis pesti lány, még nem is foglalkoztam vele. Tedd meg, Dodókám.”

CICA. Köszönöm azt a foglalkozást. A hajdinával szórakoztatott. Utánozza. „Fogadok, Cicácska, nem ismerné meg a hajdinát.”

DODÓ. Ez rávall az öreg Karvalyra…

CICA. Csak maga ne dicsekedjék, Dodó. Utánozza. „Volt egy klassz nő a zászlóaljnál, egy kis kapitányné.” Maga minden nőnek a tudomására hozza, hogy más nővel is beszélt már. Különben el sem hinné az ember.

A LÁMPAVIVŐ FIATALEMBER. Abban a pillanatban megbotlik. Ajjaj, a lábam. Hát ez meg micsoda? Rávilágít. Itt csak így hevernek az udvaron a fejszék.

BODNÁRNÉ. A szolgáló hagyta kinn megint. Este fát vágott, és kinn hagyta.

A LÁMPAVIVŐ FIATALEMBER kicsit részeg. Hapták! Belevágja a fejszét a tőkébe. Itt állsz, ameddig nem szólítanak.

PÉTER. Hallod, te már nagyon vezényelgetsz.

DODÓ. De hogy az öreg Karvalynál maradjunk; odamegy az öreg a Cicácskához, és hunyorít nekem, hogy üljek a feleségén.

HALÁSZ INTÉZŐ. Hagyd már az öreg Karvalyt.

CICA. Még mindig jobb, mint ha magáról beszél.

DODÓ. Cicácska, maga visszaél vele, hogy az érzelmeimet elárultam.

INTÉZŐ. Te is, testvér?

DODÓ. Te is, testvér? Meg akarja ölelni.

BODNÁRNÉ. No, maguk jól adják. Erőltetetten nevet.

PÉTER. Lekéstetek, pajtás.

CICA. Csak maga ne dicsekedjék mindjárt

INTÉZŐ. Úgy, hát van mivel dicsekedni?

BODNÁR hozza a tálcát. Egészségére, patikárius úr! Egészségére, intéző úr!

INTÉZŐ. Egészségére, Bodnár bácsi! Péterhez. Hát, Péterkém, ha úgy akarta az isten.

DODÓ. Nahát, azt a pofát, amit az asszony vágott. Minden lencséjén fölállt a szőr az izgalomtól.

PÉTER. Ez még mindig Karvalynál tart. Az intézőhöz. Szervusz, pajtás, éljen a fiatalság.

INTÉZŐ. Éljen a ház asszonya, az aranyos Bodnár mama. A lámpavivő után. Lali, Bodnár mama egészségére… Hol vagy, Ádám?

LALI. Keresem az isten, sehol sem találom. Az udvaron botorkál, s megtapintja Jánost, aki az istálló elé, a sötétbe húzódott. Mi ez, egy ember? Arcába emeli a lámpást. Á, Bodnár úr, maga? Alászolgálja, Bodnár úr. Kinyújtja a kezét. Szép éjszakánk van, esik a harmat, s nő a kukorica.

JÁNOS hátralép kicsit, s kihúzza a ruhája gombját a Lali kezéből.

BODNÁRNÉ odakiált. Nem jön, jegyző úr? Igyék az egészségemre.

LALI. Mi gazdasági kérdésekről beszélgetünk Bodnár úrral. Azt hiszik, az egészen mindegy, hogy valaki ősszel vagy tavasszal adja-e el a kukoricáját? Az országot csak az intelligencia és a gazdálkodó osztály – beleakadva a szóba – kooperációja mentheti meg. Szervusz, édes magyar testvérem. Meg akarja ölelni Jánost.

JÁNOS. Tisztuljon előlem.

BODNÁRNÉ arrafelé megy a tálcával. Egy kis papramorgó, jegyző úr. Elhúzza a részeget, s Jánosnak erősen a szemébe néz. Nem volt még elég? János hátrahúzódik.

DODÓ Péterhez. A bátyád nem nagyon lelkesedik a kooperációért.

PÉTER. Igen, mint morózus mostanában.

DODÓ. Több mint morózus… Az a tánc a Cicácskával. Mindenki kínosan hallgat.

BODNÁRNÉ. Hány óra lehet?

INTÉZŐ. Kettő körül.

BODNÁRNÉ. Az urak még bizonyára vissza akarnak menni a mulatságba. A férfimuri ilyenkor kezdődik.

INTÉZŐ. Igen, ideje, hogy elkotródjunk. Péterhez. No, öreg, holnap ötkor? Vagy hatkor? Vagy meggondoltad?

PÉTER. Hatkor. Huncut, aki ott nem lesz.

BODNÁRNÉ. Már megint vadászat?

PÉTER. A Csizmadiáék bozótjában rókát láttak, abból Cicácskának télire boa lesz.

BODNÁRNÉ. Javíthatatlanok.

INTÉZŐ tréfásan Cicához, búcsúzóban. Nagyon örülök, és nagyon fájlalom, Cicácska.

CICA. Menjen, maga utólagos hős. Szeretem az ilyen embert, aki utólag mindenkit elvett volna. Maguk a legmegrögzöttebb agglegények.

PÉTER átöleli az intézőt. Sose búsulj, barátom: az agglegények az igazi szabadsághősök. Vendégek el a tornácon, Péter kikíséri őket.

CICA idegesen Péter után. Péter, aztán nehogy visszaszökjék ám maga is.

PÉTER. Máris féltékenykedik?

Cica és Bodnárné egyedül marad a színen. Bodnár beviszi a poharakat.

CICA egyik karját felveti az oszlopnak, elgondolkozva nézi az eget. Holdfény.

BODNÁRNÉ csöndesen a félhomályban. Nem fázik meg, kedvesem?

CICA. Nem. Legjobb szeretnék egész éjszaka fönnmaradni. Olyan furcsa, hogy egyszer ez is elkövetkezett, s épp itt, ilyen körülmények közt. S most itt állok, és fogom ezt az oszlopot. Mintha nem is volna igaz.

BODNÁRNÉ. Hát csakugyan? Én még nem is tudok róla.

CICA. Igen, úgy látszik, mégis csak úgy lesz. Péter nagyon kedves volt, azzal fenyegetett, hogy a nap minden órájában meg fog kérni. Lekenyerezi a péket, s levelet süttet a reggeli zsömlébe; a fejvánkosomat szerelmes levéllel tömi ki; a tyúkokkal olyan tojást tojat, amelyből szerelmes levél esik ki. Mit csináljon az ember, ha így erőszakoskodnak vele.

BODNÁRNÉ. Péter nagyon jó fiú.

CICA. Nagyon jó.

BODNÁRNÉ kisvártatva. De elgondolkozott, kedvesem!

CICA. Igen, olyan lehetetlen az egész. Nem tudom elhinni. Voltaképp már régen tudom, hogy így lesz. Már amikor Péter először feljött, s apa bemutatta. Nézd, egy fiatal tanítványunk, a mamájával valamikor együtt játszottam a hódosi iskolaudvaron; valahogy rokon is. És Péter olyan okosan, kedvesen fecsegett. Már akkor gondoltam: Cica, ehhez talán hozzá tudnál menni. S amikor a néni fönn járt, s szóba került a betegségem, és olyan kedvesen meghívott, akkor is azt gondoltam: ezzel a nénikével jobban megférnék, mint a mostohámmal. Aztán most mégis olyan furcsa.

BODNÁRNÉ habozva. Hogy ilyen egyszerű családba kerül?

CICA összecsókolja Bodnárnét. Nem, dehogy, isten őrizz. Milyen csacsikat beszél a néni… a mama. Hiszen apus is innen került föl Pestre, az ő apja is csak falusi tanító volt… a nagypapa pedig egész egyszerű ember.

BODNÁRNÉ. Aratógazda volt; anyáméknál volt aratógazda.

CICA. Igen? Na látja. Hanem ahogy végigjöttünk a falun, mégis elgondolkodtam, micsoda világ ez; mit tudsz te erről? Csak lejöttél, repkedtél, csacsogtál. De mit tudsz az egészről? S most te is ide tartozol az urad után.

BODNÁRNÉ. Lejönnek évente egyszer, az nem sok. Esetleg megnézem magukat egyszer odafönn.

CICA. Egyszer? Mért csak egyszer?

BODNÁRNÉ. Az ilyen öregasszony nem való maguk közé.

CICA. Hát ilyet ne is mondjon a néni… a mama. Nem panaszkodtam, hogy bár ilyen anyám volna a mostohám helyett? Fölnevet. Én nem is tudom, mit affektálok itt? Minden okom megvan, hogy ugráljak, táncoljak. Mit várhattam én? Apuka jó ember; de ő mit számít? Ha a mostohám azt mondja: „Aka” , ő befejezi, hogy „rom” . Tessék elhinni, szerencse, hogy ilyen bolond természetem van, különben sokat sírhattam volna. S most előáll egy kedves, vidám fiú, és kiránt ebből a reménytelen családi zaftból, és én adom a nagy nőt, a mélabúsat. Utánozza magát. „Istenem, a nagy pillanat! Hát igazán így lesz, ha egyszer meglesz? Ez a hold az igazi hold? Olyan hihetetlen minden.”

BODNÁRNÉ. Ha szereti, nincs oka rá, hogy szomorkodjék.

CICA. Hát persze hogy szereti. S én nem is szomorkodom. Huncut, aki szomorkodik. Dúdol. „De ha te mihozzánk egyszer is lejönnél…” Hirtelen. Néni kérem, az én szobám ablakát nem lehet kívülről kinyitni?

BODNÁRNÉ. Kívülről? Mért?

CICA. Csak úgy gondolom. Hátha betörne valaki, és én ott vagyok egyedül.

BODNÁRNÉ. Itt nem törtek be még soha.

CICA. Csak úgy mondom… Csak nem kísérte Péter vissza őket?

BODNÁRNÉ. Dehogy kísérte. Különben is van férfi a háznál.

CICA. Férfi?… Kicsit fázom.

BODNÁRNÉ. Bemenjünk?

CICA Nem; inkább itt. Félek bemenni. Csönd. Cica az oszlop mögé húzódik, s most Bodnárné áll a holdvilágban. Nem haragszik meg a néni, ha mondok valamit?

BODNÁRNÉ. Nem, kedvesem.

CICA. Én nem akarok Jánossal többet egyedül maradni… Engem még most is ráz a hideg; tessék megnézni, hogy reszket a kezem. Kinyújtja a kezét Bodnárné felé.

BODNÁRNÉ nem fogja meg.

CICA. De aranyos Bodnár néni, ne tessék megharagudni. Olyan boldog lettem volna, s akkor az a tánc. Azzal kezdődött a menyasszonyságom. Kivettek a kezéből, s újra lekért; aztán harmadszor is. S láttam, hogy a táncosaim nem merik azt mondani, hogy nem. És senki sem kért vissza… Péter meg kint volt az ivóban. Azt hittem, mindjárt felsikoltok.

BODNÁRNÉ. Maga kérte fel először.

CICA. Igen… hisz tréfálkoztunk mi itthon is. Én nem vettem észre, hogy ivott, nem hittem, hogy ez így is mehet. Először még biztattam is, na, pörgessen, lássam, meg tud-e pörgetni. Én igazán jót akartam, kibékíteni, ha már sógorom lesz. Még amikor másodszor elkért, akkor is tréfára fogtam. „Látja milyen szenvedélyes táncos maga.” De ahogy a véreres szemébe néztem, s a nehéz lehelete elől sem bírtam elfordítani az arcom… Borzasztó volt; én nem is merem megmondani, mire gondoltam akkor.

BODNÁRNÉ. Mire gondolhatott… Volt vagy ötven ember a teremben.

CICA. Ötven? És ha elkapja a torkom; ha nekem ugrik… Láttam egy filmet… Bodnárnéra borul. Ne haragudjék, nyanyuka; olyan bolondokat beszélek. Lehet, hogy csak képzelődtem, nem szoktam meg az ilyet, de úgy éreztem, sosem szabadulok ki.

BODNÁRNÉ. Azért kell jól megnézni, kedvesem, kivel ellenkedik az ember. Az ilyen paraszt…

CICA. Már megint ez a csúnya, csúnya szó… Már maga is, nyanyuka. Ígérem, soha többet nem beszélek erről, feledje el, ha fájdalmat okoztam.

BODNÁRNÉ. A fiam menyasszonyára én nem haragudhatom meg kedvesem… És különben is, maga egy kedves csacsogó…

CICA. Mondja, hogy… te. Kedves kis csacsogó…

BODNÁRNÉ. Majd később, ha jobban megszokom.

CICA. Te kedves kis csacsogó. Ebből látom, hogy nem haragszik. Ráakaszkodik, hízelkedik.

BODNÁRNÉ látja a fiát a tornác felől jönni, hirtelen megöleli Cicát. Kedves kis csacsogó madár vagy.

CICA. Nyanyuka. Sírva öleli.

PÉTER lopakodva jön, s átöleli őket. Szabad a harmadiknak is?

CICA szembefordul vele. Péter! De jó, hogy itt vagy. Hol voltál olyan soká?

PÉTER. Ez a bolond adóügyi jegyző erőnek erejével ki akarta szedni a dúcból a Lakkék galambjait. Elvette a góré mellől a létrát; neki úgysincs galambja, most szerez egy párt.

BODNÁRNÉ erőltetetten nevet.

CICA. És felmászott?

PÉTER. Az kellett volna. Galambokat nem szokás kilopni a dúcból. Úgy kell kicsalogatni őket. Igaz?

CICA. Búzával?

PÉTER. Kit búzával, kit ocsúval.

CICA. Kit pedig?

PÉTER. Kit pedig szép pillantással.

CICA. Milyen beképzelt. Azt hiszi, a szép pillantásával igézett meg?

PÉTER. Hát nem?

CICA. Nem.

PÉTER. Hanem?

CICA. A pillantásával, de nem a széppel.

PÉTER. A jóval?

CICA. A kis mintafiú.

PÉTER. Az okossal?

CICA. Ó, a lángész.

PÉTER. Sem a jóval, sem a széppel, sem az okossal?

CICA. Se, se; a csirkefogóval.

PÉTER. Csibész. Megcsókolja a száját, aztán a szemét. Mi az, sírtál?

BODNÁRNÉ. Elsirattuk, amit ilyenkor el szokás. Ő a szabadságát, én a fiamat.

PÉTER gyanakodva nézi őket. Igaz?

CICA Igaz.

PÉTER. Mi van azon siratnivaló?

CICA. Éppen az, hogy semmi. Nem ismeri az asszonyokat? Mindig azon sírnak, amin nem kéne.

PÉTER. Nem más?… Láttam, egészen falfehér voltál.

CICA. Ugyan, csacsika, nem is tudom, mire gondolsz.

PÉTER a szemébe néz. Nono, az kellene csak, hogy ezeket a szemeket valaki megríkassa. Már úgyis torkig vagyok.

BODNÁRNÉ. Péter, a Cicácska fázik, holnap is van nap.

PÉTER. Fázol?

CICA. Igen, azt hiszem, fázom. Bodnárnéhoz. Lefeküdjünk?

BODNÁRNÉ. Le, kedvesem. Ott a gyertya az asztalon. Az ablakot én magam tettem be.

CICA. Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszem. Pá, Petike, kezit csókolom, nyanyuka. Mag még nem fekszik le?

BODNÁRNÉ. Mindjárt, kedvesem.

Cica be a konyhaajtón. Péter és Bodnárné egyedül maradnak. Bodnárné leül az ajtó mellett álló zsákra, Péter cigarettára gyújt.

PÉTER. Kellemetlen volt ma éjszaka az a dolog. Holnapra mindenki arról beszél. Isten tudja, miféle kombinációt fűznek hozzá.

BODNÁRNÉ. Mit beszélhetnének? Hogy Bodnár Jani megtáncoltatta a jövendő sógornőjét.

PÉTER. Én épp a büfében voltam a Dodóval; azt sem láttam, hogy János ott van, különben előbb beavatkozom. De hát mit keresett ez ott? Hogy jutott eszébe oda beállítani?

BODNÁRNÉ. Ivott.

PÉTER. Szokott ő inni? Én eddig csak tréfálkoztam az ő folytonos elégedetlenségén – ilyen a természete; ha gróf lenne, akkor is lázongana –, s kitértem előle. De most már látom, ez nemcsak a természet. De hát mért gyűlöl engem? Nem vagyok jó testvére; éreztettem én vele… a különbséget? Igazán borzasztó, hogy ezt a gyönyörű napot így megzavarta. Nem is értem, mit akart ő ezzel megmutatni. Hát odajött; ott volt. Na és mit láttunk ebből?

BODNÁRNÉ. Hogy neki is joga van ott lenni.

PÉTER. Joga?

BODNÁRNÉ. Éppúgy, mint a testvérének vagy az anyjának… Különben kár ezen rágódni. Neked, elhiszem, rosszul esett, épp ezen az estén. De ennyi bosszúság nélkül nem is boldog a boldogság…

PÉTER hangot váltva. Hát igen, vége a legényszabadságnak; kalitkába kerül a fiad, nyanyuka. De legalább aranykalitkába. Igaz, hogy megsirattatok?

BODNÁRNÉ. No, mit sírjunk azon, hogy boldog vagy.

PÉTER. Nemcsak én; te is. Meg foglak szöktetni innen; velünk fogsz lakni. Ideje, hogy én is meghálálják neked valamit. Tenélküled sosem viszont semmire. Tudod, mit mondok én neked, nyanyus? Hogy én alapjában véve egész közönséges, mindennapi fickó vagyok, s éppúgy elcsúsztam volna az eke mellé, mint akárki más. Te csináltál embert belőlem, csak te. Emlékszel, amikor ötödikben a félévben elvágtak, milyen levelet írtál a nagy, öreg betűiddel? Egész éjszaka sírtam, amikor megkaptam. És senki sem tudott a tanáréknál olyan tapintatosan lerakni egy sonkát vagy száz tojást. Belőled valami politikusnőnek kellett volna lenni. Valami fejedelemnőnek.

BODNÁRNÉ. Miket beszélsz? Bolondos.

PÉTER. Mondd, ugye, neked is tetszik Cica?

BODNÁRNÉ. Hát hogyne, hiszen látod.

PÉTER. És szereted is?

BODNÁRNÉ. Eleven, drága kis jószág.

PÉTER. Ugye? Én is azt hiszem, a legdrágább kis jószág. Szinte félős kézbe venni. Olyan kis… édes, buta kis pillangó.

BODNÁRNÉ. Most már rajtatok áll, mi lesz belőletek.

PÉTER. Mit gondolsz, lefeküdt már?

BODNÁRNÉ. Még ég nála a lámpa.

PÉTER. Mert a cigány itt áll ám a tornác lábánál. Csak füttyenem kell.

BODNÁRNÉ gondolkozik. Ma talán ne.

PÉTER. Miért? Ki tudja, miket gondol, amíg a kis fejkóját a párnákba szorítja. Miért nem akarod?

BODNÁRNÉ. Gondoltam, fáradt már… Különben a ti dolgotok.

PÉTER. Fáradt éjjeli zenére? Amikor eljegyezte magát?… Hopp, kialudt a lámpa. Egy kicsit várok még, aztán fütyülök. Dúdol. „Hogyha te mihozzánk egyszer is lejönnél…” Nyanyuka, lehetségesnek tartod te, hogy ennek a Jánosnak… Szóval, hogy nemcsak, mert ivott…

BODNÁRNÉ. Ugyan, bolond; micsoda gondolataid vannak. Hiszen egy jobban öltözött polgárlányra sem mer rájanézni. No, menj, fütyüld hát ide azt a cigányt.

PÉTER füttyent, suttogva. Jenő, ide, az ablak alá… Menj, nyanyuka, feküdj le gyorsan, aztán neked is adok szerenádot. Péter a cigánnyal az ablak alá húzódik; a hegedű egész halkan szól, Péter előbb gyöngécskén dúdol, később erősebben. „Magas házikódba vissza sosem mennél.”

Bodnárné kissé előbbre megy, az udvar jobb sarka felé, János megjelenik az istálló küszöbén.

JÁNOS. Az anyátokat, nem volt még elég? Ezzel a vellával hánylak ki benneteket.

BODNÁRNÉ. Na, na, eridj vissza, és aludj. Nem tudsz attól a kis muzsikától aludni?

JÁNOS. Elég muzsikát hallgattam ma már.

BODNÁRNÉ. Annyit sem kellett volna… Megint szégyent hoztál ránk.

JÁNOS. Ha táncmulatság, legyen táncmulatság.

BODNÁRNÉ. Úgy táncolsz, mint egy medve.

JÁNOS. Karikával az orromban, de nem soká. Mit nyavalyognak ezek itt? Az ember beledobja magát a jászolba, odatemeti a fejét a szénába, örül, hogy nem lett gyilkos belőle, s ezek jönnek, és felcincogják.

BODNÁRNÉ. Még mindig nem szellőztetted ki a fejed? Leszoptad magad, annyi az egész.

JÁNOS a cigány felé. Cincogj, rühes; majd brácsázok hozzá… Azt sajnálom, hogy akkor eleresztettem. Láttuk volna, ki meri elvenni.

BODNÁRNÉ. Én. Hisz alig álltál a lábadon.

JÁNOS. Maga? Persze, maga. Eddig is maga volt a hős fia helyett. A szoknya mögül öltötte rám a nyelvét. De a maga szoknyája sem borítja be az egész világot. Elérlek én még téged.

Odafönn kinyílt az ablak, a szerelmesek összeborulnak.

CICA. Te vagy az, Péter? Úgy örülök, hogy itt vagy; féltem egyedül.

PÉTER. Mitől félt a kis csacsika? Hogy álmában megkötözöm virággal, s annyiszor csókolom meg, ahányszor akarom?

CICA. Attól nem.

PÉTER. Attól nem félsz?

CICA. Nem.

PÉTER. Hadd lássam.

A cigány hátrahúzódik, s hátul játszik, egész halkan, amíg a jelenet végén Péter el nem küldi. János lecövekelve mered az ablakra; Bodnárné János és a szerelmesek közt helyezkedik el.

BODNÁRNÉ szünet után, félig magának, félig Jánosnak. Már észrevenni, hogy hosszabbodnak az éjjelek. Egykettőre itt az ősz, s a ház megint csendes lesz; magunkra maradunk. Én magam sem bánom, ha egy kis nyugvásom lesz; belefáradtam.

JÁNOS. Az arcátlanok. A paraszt a kazal mögé húzódik… vagy a padlásra. Ezek egy rühes cigány előtt sem röstellik maguk.

BODNÁRNÉ. Holnap írok a Cica apjának… Kedves, eleven lány, de nem miközénk való. Az urak megengedhetik, hogy fütyörészésre tartsák a madarat; a mi fejünk nehezebb, elfárad a sok fütyülésben. Jobb, ha visszamegy a maga hazájába; itt csak bajt csinál az örökös röpdösésével. Mit tudja ez, kik vagyunk mi? Csak ingerkedik, csapkod, dalol; nekiröpül a komondor szájának, azt hiszi, az is játékból mutogatja a fogát.

JÁNOS. Azt a bérest legalább nem hívják be a bablevese mellől az urak fácánpecsenyéjéhez.

BODNÁRNÉ. Most már Péter is álláshoz jut majd csak. Ha egyszer ott fönn megtelepszik, mintha nem is a mienk volna.

JÁNOS. Ki írta meg, hogy ennek így kell mennie? Akinek nem kell feltöretnie a kezét, az, persze, büszkén mutatja: nézzétek a kezem, ezen nem tört kérget a kapa. De akinek szétment a tenyere, mint a medvetalp, úgyhogy egy finomabb csészét sem mert megfogni, mert vagy összenyomja, vagy kiejti, micsoda bolond az, hogy a szétment tenyerével nyomot nem hagy rajtuk, hogy azoknak meg a pofájuk legyen ferde vagy félfelük sánta, vagy a gerincük meghajolt.

BODNÁRNÉ. Apád is dolgozott, s én nem mondtam neki, hogy kérges a keze.

JÁNOS. Maga? De én már magának is tuskó voltam. Nem tudok egy barátságos szót ejteni, elviszi a vállam az ajtófélfát. Már amikor a bába elkötött, úgy lepiszkítottam az asszonyság kezét, ahogy csak egy született béres piszkíthatja le. Mért nem mondja, hogy már előbbre is gorombán rugdalóztam; már akkor is érezte, hogy milyen idétlent hord.

BODNÁRNÉ. János, hogy beszélsz velem?

JÁNOS. Ahogy bántak, úgy. A cigányra ordít. Te, hangász, összetöröm a nyekergőd.

BODNÁRNÉ betapasztja a száját. Sss. Egy csöpp eszed sincs.

PÉTER kibontakozik Cica karjaiból. Mi az, szólt valaki?

BODNÁRNÉ. Nem, semmi, fiam.

PÉTER a cigányhoz. Akkor mért hallgattál el? „Ki tanyája ez a nyárfás…”

BODNÁRNÉ Jánoshoz. Nem volt elég a pálmaházban? A cigány vigye szét a hírt, hogy a Bodnár Jani elverte az öccse szerenádját? Ha nem bírod azt a muzsikát, tömd be a füled, temesd pokrócba a fejed.

JÁNOS. Nem a muzsikáról van itt szó. Az nem tetszik nekem, ahogy az egész életet húzzák.

BODNÁRNÉ. Az hiszed, nekem meg az apádnak fenékig tejföl? Azért, mert mosolyogni tudok a bajainkon… Elmennek, s akkor minden a régi lesz.

JÁNOS. Hát azt hiszi, azt akarom én, hogy minden a régi legyen? Mit bánom én, ki megy el, és ki marad? Amitől én nem lelem többé a helyem, az itt marad.

BODNÁRNÉ. Csak gondolod. Csak gondolod, János. Péterhez. Péter, fiam.

PÉTER. Maga szólt, nyanyukám?

BODNÁRNÉ. Fiam, nem küldenéd el a cigányt? Apád nem tud aludni.

PÉTER. Édesapám? Jó, mehetsz, Jenő; majd legközelebb. A cigány el; Cicához. Még nem álmos a kis bogár?

CICA. Egy percet maradj még, aztán mehetsz.

BODNÁRNÉ. No, most már nem szól a muzsika, látod. Aztán az is elhallgat ott benned. Te, morgós. Megfogja János keze fejét.

JÁNOS. Ezt sem tette meg tíz év óta.

BODNÁRNÉ. Mit?

JÁNOS. Hogy megfogta volna a kezem fejét. De most sem azért fogta meg, hogy nekem jólessék, hanem hogy annak ne fájjon… az ütés. Még meg is tudna tán csókolni, hogy addig se jöjjön ki a számon egy rossz szó őellene. Mivel kenték meg azt, hogy rajta minden szép, minden jó szagú; előttem meg már a tekintet is kerülő utat tesz, hogy belém ne ütődjék. Eressze el a kezem.

BODNÁRNÉ Nem eresztem. Üsd meg az anyád, ha azt hiszed, rosszat akart. Itt vagyok, csinálj velem, amit akarsz; én vertelek az eke mellé; én faragtam belőle urat.

JÁNOS. Eresszen el.

Odafönn becsapódik az ablak, Péter hangos, kongó léptekkel megy a konyhaajtó felé. Észreveszi a dulakodókat.

PÉTER. Mi ez megint? Egy lépést tesz feléjük; Bodnárné elengedi a fia kezét, önuralmat erőltetve Péter mellé lép.

BODNÁRNÉ. Semmi, fiam, csak feküdj le; gazdasági dolgokról beszélünk.

JÁNOS. Eltörött a lőcs.

PÉTER. Gazdaságról, ilyenkor?

JÁNOS. Vasalatlan a kerék.

PÉTER. Micsoda beszéd ez? Majd ha józan leszel, nekem is lesz mondanivalóm.

JÁNOS. Józan? Te húzattad a cigánnyal.

PÉTER. Talán ne húzattam volna.

JÁNOS. Vonó alá szalad az adó. Amit mi nappal dolgozunk, te éjjel elhegedülöd. Én meg kiszorulok az istállóba hálni, hogy ti megférjetek ott benn.

PÉTER. Parancsolj, átadom a helyem…

JÁNOS. Azt elhiszem, a szajhádnál melegebb.

PÉTER. Kiről beszélsz?

JÁNOS. Arról, akit a cigány előtt ölelgettél.

PÉTER. A menyasszonyomról.

JÁNOS. Menyasszonyod? Hallgatás.

BODNÁRNÉ. Jobb időt is találhatnátok az ilyesmire. Eredj be, Péter, kiizzadtál, s hűvös az éjszaka.

JÁNOS. Szóval, a menyasszonyod?

PÉTER. Bocsássa meg, gyámapám, ha nem kértem ki a beleegyezését. Mert úgy látom, kevesled a szüleim pártfogását, s te akarsz a sorsomról intézkedni.

BODNÁRNÉ. Ugyan, mit huzakodtok itt. Illik ez?

PÉTER. Nem, most már én is tudni akarom, hányadán vagyunk. Délután rám parancsolt, hogy hajnali ötre az asztagon legyek. Én, jó testvér, csak nevettem a bogarán. Akkor beállt egy mulatságra, ahová a kutya sem hívta, részegen, s halálra ijeszt egy lányt, aki a vendégünk.

JÁNOS. A kocsissal dobattál ki.

PÉTER. Kikísértettelek, de ki kellett volna rúgatni. Hazajövök, itt beleköt egy barátomba, s szajhának nevezi a menyasszonyomat… Bocsáss meg, én elnéztem eddig a faragatlanságodat, adósodnak tekintettem magam azért, hogy kanásznak születtél.

BODNÁRNÉ. Péter, ne vidd túlságba.

PÉTER. Ami sok, sok. Nem tűröm, hogy a menyasszonyom a szüleim házában álladó rettegésben éljen. Mit akarsz te tőlem? Nekem öröm talán a te vasvilla szemeidet érezni az oldalamban? Nem soká szorulok a kenyeretekre; de amíg itt vagyok, megkövetelem, hogy tiszteletben tarts, engem is és őt is.

JÁNOS. Azt az utolsót.

PÉTER. Mondd még egyszer.

JÁNOS. Azt az utolsót.

BODNÁRNÉ. Péter, az istenre kérlek…

PÉTER. Igaz, nincs értelme, hogy egy részeg disznóval, egy kanásznövendékkel pofozkodjam. Orrába szállt a női ruha szaga, s vérben az agya. És ez a vadállat a testvérem! Szégyellem magam. Bemegy, becsapja az ajtót.

JÁNOS. Szégyelled? Elborult szemmel tekint körül; meglátja a fejszét. De nem soká! Fölkapja, s utánarohan.

BODNÁRNÉ elállja az útját. János!

JÁNOS félrelöki, és berohan.

BODNÁRNÉ. Fiaim!

Függöny.

 

HARMADIK FELVONÁS

A lakószoba. Szemben ablak az előkertre. Baloldalt, elöl ajtó a pitvarul szolgáló nyári konyhára; jobboldalt, szemben vele, a téli konyha felé. A bal oldali ajtó mögött, hosszával a szoba felé, az öregek ágya; előtte szék, kisasztal, rajta lámpa. A szoba jobb sarkában kályha; előtte szekrény. Péter a szoba hátterében hever; a megvetett ágy árnyéka félig eltakarja. Bodnárné a halott mellett térdel, lassan elereszti, s tehetetlenül nézi. János a kályhának támaszkodik; kezéből hangos koppanással csúszik ki a fejsze. Bodnár most ül föl az ágyon, s ijedten dörzsöli a szemét. A szobát félig lecsavart petróleumlámpa világítja meg.

BODNÁR. Jajdított valaki? Olyan rosszat álmodtam. Fölugrik, Jánosra mered. Mit akarsz azzal a… Meglátja Pétert, s Bodnárnéhoz siet. Péter… hogy… mit csináltatok vele? Ilyesmi…

BODNÁRNÉ föláll, s Jánosra néz. Gyilkos!

BODNÁR. János, te…

JÁNOS dacosan az anyjához. Most legalább mindennek vége van.

BODNÁR. Tán mégse halt meg… Terkám, valami ruhát!…

JÁNOS. Most legalább vége.

BODNÁRNÉ. Nincs több fiam…

BODNÁR. A keze még meleg… Orvost kell hívni… Hadd kapok valami göncöt. Kapkodva öltözik.

BODNÁRNÉ. Éreztem. Az ura kapkodására föleszmélve. Orvos? Megfogja az ura karját; úgy áll ott. Várj egy kicsit. Visszahajol a halottra. Senki sem fogja tudni, hogy ilyen fiam is volt… Egy szörnyeteg anyja.

JÁNOS. Most legalább megszolgáltam a nevem.

BODNÁRNÉ. Ő itt fekszik, s ez megmaradt.

JÁNOS. Miért nem tartottak láncon?… Ha tudták, hogy ez akik bennem, mért nem tartottak láncon? Hisz már a kezeslábasban is… Maga mondta, hogy felforgattam a játékasztalát. Mért nem hitték el, hogy egyszer mást is felforgatok?

BODNÁRNÉ. S mért őt, aki nem tehet semmiről? Mért nem engemet? Én szültelek otrombának, őt kedvesnek. Ha valaki igazságtalan volt: én. Én löktelek eke mellé, s neveltem belőle urat. Mi volt az ő bűne? Hogy amit kívánni se tudtál, ő egy kedves tekintetével megszerezte?

JÁNOS. Most legalább ez sincs! A kedves tekintete!

BODNÁR. Most versenyegtek? Már a keze is hideg. Tenni kell valamit.

JÁNOS. Aki tette, majd fizet.

BODNÁRNÉ. És aki nem tette, még jobban. Bodnárhoz. Mit csináljak? Nyissam ki az ajtót, kiáltsam ide a szomszédokat? Nézzétek meg, az egyik fiam, akit a másik megölt. Hova jutottunk!

BODNÁR. Nem dughatjuk el szegényt.

BODNÁRNÉ kitör. Hát el lehet ezt hinni? Egy ház, ahova mindenki úgy lépett be, hogy megigazította fején a sipkát, összeszedte arcán a tisztességet. S most akármelyik cigányné idetolakodhat, s a csendőr mögül mutatja a purdéjának: nézd, ez ölte meg, az ott mögötte az anyja.

BODNÁR. És én ezért iparkodtam? Reggel még benne volt az esti fáradtság a csontjaimban, s minden estével két napot öregedtem. Bár haltam volna meg, elébb, ahogy álmodtam… Ravatalon feküdtem, szegény Kovács ángyom szólongatott, s én nem tudtam felelni.

BODNÁRNÉ. Hagyjuk az álmoskönyvet. Reánk virrad.

Kopognak. Meghökkenten nézik egymást. János a kányhához húzódik, Bodnárné vissza az ágyhoz, s Péter holttestére dobja az ágytakarót.

CICA HANGJA. Néni, kérem. Terus néni! Lassan kinyitja az ajtót, észreveszi a felöltözött embereket, megtorpan. Még fönn vannak? Bocsásson meg, Terus néni, hogy háborgatom. Olyan rossz volt. Amikor Péter elbúcsúzott, még soká fenn ültem az ágyban, nem bírtam magammal, valami előérzetem volt. És előbb az a sikítás.

BODNÁRNÉ. Miféle sikítás?

CICA. De hisz a néni sikított. Valaki becsapta az ajtót, a nyári konyháét, aztán valaki megint kirántotta, s utána a néni sikított.

BODNÁRNÉ. Sikítottam?

CICA. Nem tehetek róla, olyan rettenetesen féltem. Innen semmi sem hallatszott, csak a bútorok nyikorogtak. Azt hittem, meg kell bolondulnom a félelemtől. Észreveszi Jánost a kályha árnyékában, rámered, és nem tudja folytatni. Hosszú hallgatás. János elfordítja a fejét. Cica Bodnárnéhoz rohan. Miért nem tetszik szólni? Olyan iszonyú ez az egész. Hol van Péter? Én Péterrel akarok lenni.

BODNÁRNÉ. Péter?… Péterrel nem lehet beszélni. Eláll az útból.

CICA észreveszi Bodnárné mögött a letakart tömeget. Ő… Ő volt az? Szétjáratja szemét a három emberen. Megölték! Mindenki hallgat. Bodnár elfordul, s kezét törölgeti egy kendőbe. Cica hátrál, még egy szökés, és kiugrott az ajtón.

BODNÁRNÉ utánaugrik, és megragadja a csuklóját. Hová mégy?

CICA. Eresszen. Én nem maradok itt, nem maradok meg egy házban… Drága Terus néni, eresszen, én megőrülök.

BODNÁRNÉ. Nem őrül meg olyan hamar az ember.

CICA. De drága Terus néni, én félek tőle. Kiáltok, ha nem ereszt. Küszködnek. Gyilkosok!

BODNÁRNÉ a szoba közepére löki. Hallgass, mert megjárod.

BODNÁR. De utóvégre is, Terkám…

BODNÁRNÉ. Te ne avatkozz ebbe. Az utcán kikiabálni még mindig lesz idő. De ha ezt most elmulasztjuk… A szepegő Cicára néz. Legalább ezt altatta volna el az ördög. Visítani, kiáltozni: az a legkönnyebb. Körültekint a szobában, elébb Jánosra néz, aztán a letakart holttestre, aztán a pityergő lányhoz, erőltetett engeszteléssel. No, no, kedvesem… azért ne veszítsük el a szívünket egészen. Csak nem engedem így kiszaladni az éjszakába – egyrét ingben. Hiszen még azt sem tudja jóformán, mi történt. Még mi magunk sem gondolkoztunk róla. S ha most elhamarkodjuk a dolgunkat, egy élet kevés, hogy jóvátegyük.

CICA. Minek jöttem én ide? Mibe keveredtem, Merőn nézi Jánost.

BODNÁRNÉ. Ezen most nincs idő tűnődni, kedvesem. Ránk se hozott nagy szerencsét azzal, hogy idejött. Mindnyájunknak megvolt a számítása. Ki tehet róla, hogy az isten keresztezte? Most már azon legyünk, hogy ami menthető, megmentsük. Indulatosan. Mit bámul úgy?

CICA elfordítja Jánosról a szemét. Félek.

BODNÁRNÉ. Annyi erővel saját magától is félhet. Vagy azt hiszi, csak az a hibás, akinek a kezében a fejsze volt?… Könnyű most húzódni, irtózni. Amikor ellenkedni kellett, nem húzódott. Kis szünet. No jó, hisz nem akarok én szemrehányást tenni… Akkor először magamnak tehetnék. De maga is lássa be, kedvesem, hogy ez mégsem megy csak úgy, kirohanni az utcára, fölvisongatni a népeket; gyertek, fogjátok meg. Aztán felülni a vonatra, s ha Pesten a barátnék kérdik, hol volt, hát egy kis vakáción, tejkúrán a vidéken. Ebben a szerencsétlenségben mindnyájan részesek vagyunk.

CICA. Én nem vagyok semmiben sem részes. Én semmiről sem tudtam.

BODNÁRNÉ. Semmiről? És a hintaágyban ki lóbálta magát? Nem volt elég a hozzávaló, látni akarta, hogy kínlódik a paraszt.

JÁNOS. Hagyják szaladni.

BODNÁRNÉ. Te már eljátszottad a magadét. Még nem hoztál elég bajt ránk? Hallgatni fogsz, és ő is hallgatni fog. Együtt csináltuk a bajt, együtt hallgatunk.

CICA hisztérikusan. Mit akarnak velem? Azt hiszik, itt tarthatnak akaratom ellenére? Énnekem semmi közöm…

BODNÁRNÉ nyomatékkal. Semmi közöd. Megragadja. Te megcsókoltad a vőlegényedet, becsuktad az ablakot, lefeküdtél az ágba, imádkoztál, hogy boldog legyen a mátkaságod, és elaludtál. Most is alszol, és aludni fogsz, amíg föl nem ébresztelek. Semmihez semmi közöd.

CICA. De én nem megyed vissza abba a szobába. Én félek tőle. Drága Terus néni, engedjen el, én hallgatni fogok.

BODNÁRNÉ. Hallgatni fogsz – ott. Mit tudod, nem álmodtad-e az egészet? Siess vissza az ágyadba, húzd magadra a takarót, s vigyázz, föl ne ébredj, mielőtt fölébresztelek. Reggel aztán mehetsz, és semmi közöd hozzánk. Máskor jobban megnézed majd, hová mégy tejkúrára. De reggelig aludj, mert ez a legkevesebb… Úgy, vissza csak, kedvesem, vissza… Az egyik fiam meghalt, de a másik még él, azért én még tudok szépen beszélni, könyörögni is… De ha azt is akasztófára juttatod; egy fiam se lesz, s mi tarthat vissza, hogy… No, légy hát okos; neked a legkönnyebb; te aludtál, s ha kérdeznek, megint csak aludtál… No, bátorság, kedvesem, ennyit megtehet szegény Terka néninek. Majd én átkísérem, megvárom, amíg lefekszik, úgy la. Mennek a konyha felé. Vigyázzon a konyhaszékre, kedvesem. János és Bodnár magukra maradnak.

BODNÁR. Ezért volt minden.

JÁNOS. Csak úgy mondják, hogy ezért. Ha szembejönne velem az utcán, gondolkoznom kéne, ki ez a vidéki. Kellett énnekem ez a cifra madár? Meglett, mert meg kellett lenni. S ami eztán jön, annak is meg kell lenni.

BODNÁR. Magam okolom. Láttam én, mi készül, s nem voltam erőmön. Ki volt a gazda ebben a házban? Nem én? S mégsem álltam oda, hogy eztán így lesz, így akarom. Örültem, ha kinn lehettem a földön, nem kellett szegény anyáddal szembeszállnom. Nem voltam elég ember, ő meg nagyon is asszony volt. Most már nem tehetünk róla, mindnyájan hibáztunk, viselni kell, ami ránk van mérve. Lassan elfogy az éjszaka. Szegény anyád, nem tudom, mit akar, de lassan mindennek ki kell világosodni. Bodnárné visszajön.

BODNÁRNÉ. Itt a kulcs, ráfordítottam. Megérthette, hogy nem játszom a szóval. Ha elárul…

BODNÁR. Nem jól gondolkozol, Terkám. Ami megtörtént, azt nem lehet megfordítani. Hiába zárod rá az ajtót, ezt – a halottra mutat – meg kell mutatni mindenkinek. Mit mondasz, mi lelte?

BODNÁRNÉ. Mindig ilyen voltál. „Amit a jóisten ránk mért.” Elvesztettem az egyiket, s most kiadjam a másikat is? Ne is harcoljak érte?

JÁNOS. Későn gondol a másikra… Megyek a csendőrökhöz. Indul.

BODNÁRNÉ rákiált. Nem mégy. Ne merj menni… Csak gondolkozni hagynátok legalább. Egyszer az egyik, másszor a másik. Még össze sem szedhettem az eszem. Fogy az idő, s nem végeztünk semmit.

JÁNOS. Öltem.

BODNÁRNÉ. A kezed ügyében volt… Dühödten kaptad föl. Azt a fejszét is miféle átkozott rakta épp eléd. Egy percig némán áll, aztán enyhülten Jánoshoz. Nemcsak te öltél. Mindnyájan öltünk; ez a lány, szegény Péterem, még ő is segített megölni magát. De én, legfőképpen én! Én vagyok az igazi gyilkos. A nagyralátásom, a nagyralátásom! Gúnyosan. Pesten akartam lakni a mérnök fiamnál, s a Duna-parton sétáltatni a selyemmasnis unokákat. Otthonosabb volt abban a családban, amelyek még meg sem volt, mint a magaméban. Ott volt a nap, itt az éjszaka. Arra nőtt a szívem, mint ablak felé a virág. Én adtam kezedbe a fejszét, én nyomtam a másik fiamat a fejsze alá. Azt hittem, elég lesz egy szó az árvizet visszaharangozni. Én vagyok a bűnös, én.

JÁNOS. Mit fáj magának, ha a medve is elmegy a vadász után?

BODNÁRNÉ. Te vagy az egyetlen fiunk.

JÁNOS. De ha ő élne, csak a béresük volnék. Indulna.

BODNÁRNÉ megragadja. Mit akarsz, eszeveszett? Akasztófára adnád magad? Azt hiszed, a csendőrökhöz mégy? A hóhér kezibe.

JÁNOS. Tudom.

BODNÁRNÉ. Egy sötét lyukban hónapokon át várni, hogy mikor vezetnek ki a nap alá. Lefognak, mint öléskor a disznót, eltörik a nyakad csontját.

JÁNOS megrendülve hallgat.

BODNÁRNÉ. Látod. Hát legalább ne aggass, ha próbálunk érted valamit. Elég büntetés lesz, ha éjszaka fölébredsz, s erre kell gondolnod. Neked is, nekem is.

BODNÁR. Nem lehet az ilyesmit eltitkolni. Mi itt beszélünk, s valaki talán tudja is már.

BODNÁRNÉ. Ki tudná? A cselédek?… Azt hiszed, észrevették?

BODNÁR. A szolgagyerek, az átkéredzett a gyánti búcsúba. Elébb még nem volt a helyén.

BODNÁRNÉ. Csak most az egyszer itta volna le magát.

BODNÁR. De az Örzsi, az itt járt az udvaron elébb is.

JÁNOS. Ott áll az ablak mögött.

BODNÁRNÉ. Az ablak mögött? Az ablakhoz megy. Nincs senki.

JÁNOS. Utánam kuncsorgott. Úgy kellett elrugdalnom.

BODNÁRNÉ az urához. Menj, nézz körül. A gyereket is meg a szolgálót is… Nem vehettek észre semmit, akkor már nyakunkba hozták volna a falut. Bodnár el.

JÁNOS maga elé. Eltörik a nyaka csontját, hogy hamarább vége legyen. Nekem is így mesélte egy katonatársam.

BODNÁRNÉ. Nono, csak úgy mondtam. Még ha megtudják, akkor sem… Hirtelen haragból esett, a fejsze a kezed ügyében volt. Különben is, nem tudnak meg semmit.

JÁNOS. A várás a legrosszabb.

BODNÁRNÉ. Ne fogsz te arra várni. Én csak szerettem Péter, jobban is, mint szabad lett volna. Én mondom, nem gyilkosság volt, csak szerencsétlenség. Ha valaki megérdemli, hogy gyilkosnak hívják, nem te vagy, elhiheted. Kis szünet. Magad mondtad, hogy ennek meg kellett lenni. Te is szerszám voltál, mint a fejsze. Ne félj semmitől. Elég csapás ez úgy is. Mit akarnak ők a törvényükkel? Mi nem hányhatunk fel egymásnak semmit. Péter felé néz. S ő megbocsát.

JÁNOS. A hóhér megbocsát.

BODNÁRNÉ. Ne félj te attól. Csak ijesztettelek, hogy észre térj… Mindjárt kitalálok valamit… csak hagyjatok egy kicsit gondolkozni. Meglásd, mindent jóvá teszek. Vak volt a szívem, egyszerre csak egyet tudtam szeretni.

JÁNOS. Elkésett a maga szeretete.

BODNÁR jön a téli konyha felől. Egyiket se látom.

BODNÁRNÉ. A fészerben is megnézted?

BODNÁR. Meg. Pedig az Örzsinek itt kell lennie valahol.

BODNÁRNÉ. Eh, hazament talán az anyjához… Különben is, az Örzsi… Csak nem fogok az Örzsin fönnakadni. Mit látott? Semmit. Mit hallott? Egy sikítást. Dévajkodás volt, a fiam huncutkodott velem. Lefeküdtünk, és nem történt semmi. Véletlen volt az egész.

BODNÁR. Mi volt véletlen? Így nem üti meg magát az ember.

BODNÁRNÉ. Így? Leguggol a halotthoz, felhajtja a takarót, nézi. A szemöldökétől fel a homlokán. A haja is szétnyílt elöl, s itta füle mellett még egy ütés. Az ágy sarkába? Az urára néz. Az ágy sarka kevés. Éles vasnak kellett nekiesnie.

JÁNOS. Fejszevasnak.

BODNÁR. S mért esett volna?

BODNÁRNÉ. Mért? Mért esik el az ember?… Megtántorodott, részeg volt. Mulatott, hát részeg lehetett.

BODNÁR. A szobában nem lehet úgy elesni. S minek esett?

BODNÁRNÉ. Minek? Hát nincs az egész szobában semmi, aminek… Leül a székre, és nézi a fia letakart tetemét, gondolkozik. János a kályhának borul. Bodnár föl-alá járkál, krákog, a szemét dörgöli, aztán az ablakhoz megy, és kitekint.

BODNÁR. Hajnalodik lassan. Az ökrök már rázzák az akolban a láncuk.

BODNÁRNÉ elfújja a lámpát, s visszaül. Hogy ezt a hajnalt is meg kellett érnem.

BODNÁR. Az ember nem tud elég jókor meghalni.

JÁNOS. Minek is születtem?

BODNÁRNÉ. Szegény fiam. Szünet. Ellágyulva Péter holttestéhez. Sosem nézek többé utánad, amint végigmégy a tornácon, a puska keresztben a válladon, a kalapod mellett a fácántoll. Olyan volt mint egy herceg, s ehol.

JÁNOS. Neki jó dolga volt.

BODNÁRNÉ. Úgy volt, hogy ma reggel is kimennek Halász intézővel rókalesre. Még pirongattam is őket, éjfél utánig mulatság, hajnalban meg már nyakukba veszik a határt.

JÁNOS. Úr volt, hát vadászott. A bírók is urak, ők is ellőnek kétszáz patront. Ezzel hiába mentem magam.

BODNÁRNÉ. Hogy előttem van, amint hajnalban kikelt az ágyból. Vigyázva, hogy fel ne ébresszen. Az ablakhoz ment, még csak félig öltözött fel, s már a puskáját nézte, megfútta, kitisztogatta, úgy forgatta, mint egy anya a kicsinyét. Aztán magára kapta a kabátját, teletömte a zsebét patronnal; akkorra már én is felültem az ágy szélén. Hozzám ugrott, és összecsókolt. Már megint az a vadászt, szidtam, egész lefogysz belé. Sír.

BODNÁR könnyezve. Mos ne ezen rágódj, Terkám, elég bajunk van enélkül is.

JÁNOS. Én sosem vadásztam. Ne is volt szabad a puskájához nyúlnom. Ha egyszer kinyitottam, csövébe néztem, már pirongattak, nem a te kezedbe való; tudod, mennyire félti a Péter. Legjobb volna most leakasztani… Felordít. Hát persze. Felugrik s a puskát keresi.

BODNÁRNÉ elébe ugrik. János.

JÁNOS. Eresszenek. Inkább magam, mint más. Az akasztófa alatt akar búcsúzkodni tőlem?

BODNÁRNÉ birkózik vele. Esztelen!

BODNÁR. Nyughass, fiam, nem elég bajt hoztál ránk, még szaporítanád? Ha egyszer megvan, viselni kell, amit az isten kiszabott.

BODNÁRNÉ. A puska!… Csak egy kicsit hagyjatok, gondolkozni… Ha valakit, mért nem őt?

BODNÁR. Csak emészted magad. Jánoshoz. Legjobb lesz, ha együtt megyünk a csendőrségre. Én is felkísérlek.

BODNÁRNÉ. Nem. Megvan… Kissé habozva. És ha ő lőtte meg magát?… Hajnalban, amint fölkelt, és vadászatra indult. Ezen a széken szokott ülni, így tartotta a puskát; elébb az egyik csőbe nézett bele, aztán a másikba. Nem sülhetett el akkor a fegyver?… A Halász intéző is bizonyíthatja, hogy vadászni készült.

BODNÁR. De a homlokán ott a fejszecsapás.

BODNÁRNÉ. A fejsze? Fölemeli, s a véres kendővel együtt beledobja a kályhába. Nem lőhette meg magát épp ott, a seb helyén?

BODNÁR. Az urak észreveszik. Kijön a járásorvos, s látja, hogy itt a fejszecsapás, és itt körülötte a srét.

BODNÁRNÉ. És nem lehet úgy csinálni, hogy semmit se lássanak? Ha egészen odaszorítjuk…

BODNÁR. Hogy szétvigye!…

BODNÁRNÉ. Szétviszi?

BODNÁR. Nem elég, hogy meghalt, megcsonkítsuk?

BODNÁRNÉ. Hát az élőt hagyjam megcsonkítani? Ha egyszer nem lehet másképp. Azt hiszed, én nem szívesebben fújnék rá, ha attól összeforna?

BODNÁR. Te, aki annyira bolondja voltál!

BODNÁRNÉ. Meghalt, s ez él. Minek a halottnak a fej?

JÁNOS. És minek nekem? Elég ebből. Gyerünk, édesapám.

BODNÁRNÉ megfogja. Hát nem érted? Kora hajnalban felkelt; sietett, mert Halász intéző várta a bozótnál… Rókázni mentek, rókát akart lőni a Cicának jegyajándékul. S ahogy szokta, belenézett a puskába, a ravasz elkattant. Nem vette észre, hogy benne maradt egy töltény. Álmos is volt, egész éjszaka mulatott. Mi tudjuk mi, hogy történt? Mi aludtunk. Elég az, hogy a fegyvert tisztította, mi a dörrenésre ébredtünk fel, s csak azt láttuk, hogy lefordult a székről. Te nem is voltál itt benn; csak én meg az apja, te csak a kiáltozásra siettél elő. Úgy kell csinálni, hogy ennek a sebnek nyoma se maradjon. Jánoshoz. Mért nézel úgy, mintha nem értenéd? Ezt a legkönnyebb megérteni. Bizonyítsák be, hogy nem úgy van. Én majd szembeszállok velük, és beszélek. Neked csak azt kell hajtogatnod, hogy a lövésre szaladtál be az istállóból. Te csak ezt mondd mindig: hallottam a lövést, nem tudtam elgondolni, mi az, s beszaladtam… Ne állj olyan makacsul, fiam. Nem volt elég, hogy az egyik fiam elveszett, a másikat is el akarod veszíteni? Tudom, hogy nem jól tettem, rég tudom, de ha az ember tizenöt éven át mindig csak egy reménységbe kapaszkodik, nem könnyen engedi el… különösen, amikor már a kezében van. Minden olyan közel volt, a házasság ezzel a lánnyal, az állás; egyet kell lépni, és mindent elérünk. Tudtam én is, hogy ropog a gazdaság; csak úgy győzhetjük az ő szerencséjét, ha magunk fölre ütjük a szemünket, és húzzuk az igát. Azt kívántam tőletek, hogy az én szívemmel nézzétek az ő szerencséjét. Bíztam benne, hogy tudok parancsolni. Mért duzzog ez? – gondoltam. Mert csak magát  nézi. S mért nem hallgatom meg én? Mert az egész családra gondolok. Idehoztam ezt a lányt, és itt mertem tartani, amikor te azt láttad benne, amivel az öcsédnél kisebbé tettelek. Végére akartam járni a terveimnek. Repüljön el a két úri madár, gondoltam, majd megbékítem ezt is. Jó anyád akartam lenni, higgyed el. Beláttam a hibám, mielőtt a halál kitanított. Már az éjszaka, mikor ők az ablakban sugdolóztak, már akkor azt mondtam: mégiscsak ez a szerencsétlen a te igazi fiad. A másikra tetted fel a hiúság aranypénzét, de ez, aki veled volt, s veled marad. Csak ezt a néhány napot húztuk volna ki. De nem akarta az isten. Így kellett ez nekem, hogy most dőljön össze minden.

JÁNOS. Gyilkolnom kellett, hogy az anyám megszeressen.

BODNÁRNÉ. Sokféle szeretet van. Mért nincs isten, hogy tanúm lehetne? Kinn a cséplő dudál. Mi ez? A gép. A bárónál már csépelnek. Nincs idő sokat könyörögni, János. Két fiam volt, most te vagy minden fiam. Tedd meg, amire kérlek. Maradj mellettem. Legyen valaki, akivel vezekeljek.

JÁNOS. Mit lehet itt tenni?

BODNÁRNÉ. Mondtam: a puska. A falhoz megy, leakasztja, tétován nézegeti; az urához. Még sosem volt a kezemben. Hogy kell ezt kinyitni? Próbálja; Bodnár kinyitja. Most a patront.

BODNÁR. Istenkísértés.

BODNÁRNÉ. A patront, hamar; mindjárt többet is; szórd ide, az ablakdeszkára; ő is ide szokta szórni, onnét tömte a zsebébe. Nesze, töltsd meg.

BODNÁR. Terkám, elvesztetted az eszed.

BODNÁRNÉ. Azt akarod, hogy a szemem előtt pusztuljon el? Töltsd már!

BODNÁR. S ha meg is tesszük, mit mondunk?

BODNÁRNÉ. A lövés után majd kiszaladok, Örzsi után kiáltok, összecsődítem a szomszédokat. Le is dobom a pruszlékom. Mintha én is épp öltözködtem volna, egy kendőt dobok magamra. Te addig itt térdelsz mellette, s tapogatod, mint az eltört cserepet. János fiam…

JÁNOS. Hallom.

BODNÁRNÉ. Te itt sem voltál, érted? Az istállóban aludtál. Nem, az istálló nem jó. A szolgagyerek közben hazajöhetett, s kivallja, hogy nem voltál az istállóban. Menj a fészerbe; állj a gyalupadhoz, s tégy úgy, mintha azt a lőcsnek való fát gyalultad volna. Érted, mit mondok? Kellett a lőcs a szekérbe. S ahogy a lövést hallod, szaladsz. De úgy, hogy ne te légy az első. Hadd lássák, amint odarohantál. De túl soká se jöjj, mert az is gyanús.

BODNÁR. A Cicácska mindent tud.

BODNÁRNÉ. Hallgatni fog, fél tőlem.

JÁNOS. Nem tudok gondolkozni.

BODNÁRNÉ. Dehogynem. Csak menj hamar, inkább énekelj is, amíg gyalulsz, hogy halljuk. No, menj, Janim, és légy egészen nyugodt… Csak egy órát kell kitartani, s mindenen túl leszünk.

János vontatottan el a téli konyha felé.

BODNÁR. Már egészen hideg… Mindenki látni fogja, hogy nem most halt meg. Aki csak a testéhez ér.

BODNÁRNÉ. Ki érne hozzá? A cselédek? Az ijedező asszonyok? Ki ütődik meg azon, hogy egy halott hideg? Amikorra a csendőrök meg a halottkém jönnek, hideg lehet.

BODNÁR. Hát megtegyük?

BODNÁRNÉ lehúzza a takarót. Juj!

BODNÁR. Mi az?

BODNÁRNÉ. A ruha. A világos zakó van rajta. Amiben a bálon volt. Ebben nem ment vadászni.

BODNÁR. Látod. S ki tudja, min fognak meg, ha nem ezen.

BODNÁRNÉ. Meg kell próbálni. Mi már semmin sem veszíthetünk. Kinn a kanász kürtje szól. Átöltöztetni már nincs idő; nem is lehet, ez a kabát is alig jön le róla. Leráncigálja; odaadja a kabátot az urának. Ezt dobd félre, s vedd ki a szekrényből a kockás ruhát a bricsesszel. Ide, a széktámlára. A nadrágra azt mondom, megtévedt; álmos volt, ezt vette fel… Még szólt is nekem: „Édesanyám, nézze csak, én meg az esti ruhámat vettem fel. Nem adná ki a bricseszemet…” S ahogy ide teszem a székre, abban a pillanatban sült el a fegyvere. Tétován néz Bodnárra. Nem jut még valami az eszedbe?

BODNÁR gondolkozik. A jóisten tudja.

BODNÁRNÉ. Rászántad magad?

BODNÁR. Ahogyan te akarod, Terkám.

BODNÁRNÉ nézegeti a holttestet. Ide kell illeszteni a csövet a szemöldök fölé. Hirtelen felsír. Istenem, milyen kedves szeme volt. Kinn, egészen közel, szól a kanász.

BODNÁRNÉ. Akkor siess hát. Odanyomja Bodnár kezébe a fegyvert.

BODNÁR. Én?

BODNÁRNÉ. Nem tudod megtenni?

BODNÁR hallgat.

BODNÁRNÉ. No jó… Mutatja a ravaszt. Ezt kell megrántani? Péter fölé hajol, s megcsókolja. Bocsásson meg a te drága arcod. Elveszi a puskát, s Péter fejéhez illeszti.

BODNÁR. Terkám, ne, mégse.

BODNÁRNÉ. Muszáj, apjuk. Egy fájdalmas pillantást vet az urára, aztán meredten a halottra néz, keze a ravaszon. Gyorsan leszalad a függöny.

Függöny.

 

NEGYEDIK FELVONÁS

Nyári konyhául is szolgáló pitvarféle. Szemben a tornácra nyíló dupla ajtó; a külső még feltépve, ahogy a második felvonás végén berohantak rajta; a belső – üveges – éppen hogy behúzva. Jobb oldalon az ajtó az első szobába, ahol Cica alszik; balra a lakóba, a harmadik felvonás színhelyére. A jobb sarokban kisebb nyári tűzhely, baloldalt asztal, mögötte falba épített kaszni – az asztal fölött magasan kis ablak. Örzsi a konyha közepén áll, még egyszer a szobaajtó felé les, hogy elkapjon néhány hangot, aztán a félig nyitott tornácajtóhoz surran, kimegy, s óvatosan behúzza maga után. Ebben a pillanatban dörren el a lövés. Egy pillanat csönd, aztán Bodnárné kitépi a szobaajtót, szétnéz a konyhában, s eljajveszékeli magát.

BODNÁRNÉ. Istenem, istenem, oda a fiam! Kicsapja a tornácra nyíló ajtót; látni őt, amint a tornácon kiáltoz, integet.  Miska, Örzsi, gyertek hamar!

SZOLGALEGÉNY odakinn. Mi volt az?

BODNÁRNÉ. Az ifjúúr, a Péter, meglőtte magát.

SZOLGALEGÉNY. A mérnök úr? Akkor szaladok. El akar rohanni.

BODNÁR. Hova, te?

SZOLGALEGÉNY. Át a Losonciért.

BODNÁRNÉ meghökken. A doktorért?… A Losonci elutazott… A másikért szaladj, a felvégre. A szolgalegény elrohan, Bodnárné egy pillanatig megdöbbenve áll; aztán újra elsírja magát. Örzsi, János, merre vagytok? Én édes istenem, a fiam. Visszafut a szobaajtóhoz, s bekiált, hogy aki a konyhába jön, hallja. Odavan, ugye, odavan, szétvitte a fejét. Örzsi jön. Hol maradsz, Örzsi?… A fiatalúr meglőtte magát. A puskáját tisztogatta, úgy volt, hogy a Halász intézővel megy vadászni…

ÖRZSI megzavarodottan áll előtt, s kerüli a szemét.

BODNÁRNÉ. Hogy lehet, nem hallottad a lövést?

ÖRZSI. Én? De hallottam… az elébb. Édesanyáméknál aludtam az éjszaka, s ahogy befordulok a kapun, akkor…

BODNÁRNÉ kutatva. Édesanyádnál? Elfödi a szemét, hirtelen kétségbeeséssel. Ilyen rettenetes szerencsétlenség.

ÖRZSI Cica ajtajára néz, aztán tétova borzalommal Bodnárnéra; majd félrehúzódik, s a következő jelenet alatt kisomfordál a konyhából.

SZOMSZÉDASSZONY lélekszakadva a tornác felől. Mi történt, drága szomszédasszony? Mondja már, hogy nem igaz; alig tudom türtőztetni magam.

BODNÁRNÉ a nyakába borul. Meglőtte magát. Vadászatra készült, még kért is, hogy készítsem ki neki a bricseszt meg a lábszárvédőt. Magam sem tudom, hogy történt; amikorra észhez tértem, ott feküdt, szegény, a szék alatt.

SZOMSZÉDASSZONY. Éppen a tyúkokat eresztettem ki; mondom az öregemnek, te, hallod, a Bodnáréknál mintha lőttek volna. Azt mondja ez a vén siket, talán a füled ropog, mert neki is ropog néha a füle. De akkor már látom a szolgagyereket szaladni. Hova, te? Az orvoshoz, a mérnök úr meglőtte magát.

BODNÁRNÉ. Odavan, semmiféle orvos sem szedi azt már össze. Megnézheti, szomszédasszony, mi lett az én gyönyörű fiamból.

Szomszédasszony óvatosan belép. Benn Bodnár tétova hangját hallani: „Maga az, szomszédasszony? Vége van szegénynek.” Közben egymás után érkeznek az utca felől a felriasztottak; egy idősebb asszony, egy dologba iparkodó munkás, egy gazda, aki a kocsijáról szállt le, s kezében maradt az ostora; a következő jelenet alatt, a csendőrök érkeztéig mind többen, úgyhogy a tornác is megtelik velük.

GAZDA. Igazat mond ez a gyerek? Szalad arra alá, és kiáltoz.

BODNÁRNÉ. Meglőtte magát… Oda az én gyönyörű fiam!

ÖREGASSZONY. Melyik? A János?

BODNÁRNÉ. Nem, a Péter.

MUNKÁS. A mérnök úr?

SZOMSZÉDASSZONY kitámolyog. Uram, irgalmazz.

EGY HANG HÁTULRÓL. Orvosért küldtek?

BODNÁRNÉ. A szolgagyerek azért szaladt.

SZOMSZÉDASSZONY. Nem kell már ennek orvos; szétvitte a fejét, az egész padló tele van az agyvelejével. Nem felejtem el, amíg élek. Szegény komámuram úgy áll mellette, mint a szélütött, csak nézi, tapogatja, hogy lehetne összeilleszteni. Be ne menjen, ángyom!

GAZDA. Jobb is lesz, ha nem megy be senki, amíg a látleletet fel nem veszik.

SZOMSZÉDASSZONY. Aki még egy nyugodt éjszakát akar a jóistentől, meg ne nézze. Vele fogok álmodni, amíg élek. Szegény keresztfiam; ezzé kellett lenned. Csak tegnap dicsértem szegény komámasszonynak; hogy ha lány volnék, hajszálat varratnék a gatyakorcába. Milyen gyönyörű fiú volt. Úgy elnéztem hajnalban, ahogy a tyúkokat kieresztetem; a puska keresztben a hátán, a fácántollas kalap a fején.

BODNÁRNÉ. Az lett a veszte, a vadászat. Csak nekem lett volna annyi eszem, hogy ne keltettem volna fel. De meghagyta, hogy a Halász intézővel rókászni mennek, szégyenben ne hagyjam.

SZOMSZÉDASSZONY. Ilyen virtus volt benne; éjfél utánig táncolni, hajnalban talpalni a határt. Sose születik még egy ilyen fiú.

ÖREGASSZONY. És az a sok költség, amit beleöltek!

BODNÁR megjelenik az ajtóban, tétován nézi a sok embert.

GAZDA odalép. Nincs segítség, János bátyám?

BODNÁR. Azon szóra meghalt; szétvitte a fejét.

GAZDA. A Jani hol van?

BODNÁR. A Jani?

BODNÁRNÉ nyugtalankodik. Itt kell lennie valahol a ház körül.

ÖREGASSZONY. Igaz ám, a János, ez talán nem is tudja még, mi történt, szegény.

SZOMSZÉDASSZONY. Ha itthon van, hallania kellett. Mi odaát is hallottuk.

VALAKI. Mi a harmadik szomszédban is.

EGY HANG HÁTUL. Itt van a János.

Utat engednek Jánosnak; kezében egy félig kifaragott lőcs, tétován nézi a tömeget, mögötte Örzsi.

BODNÁRNÉ a nyakába veti magát. Most már te vagy az egyetlen fiam. Most már legalább te vigyázz magadra.

GAZDA. Szegény öcséd szerencsétlenül járt.

JÁNOS. Tudom. Pillanatnyi csönd.

SZOMSZÉDASSZONY Jánoshoz. Látod fiam, ezért ne tartson az ember haragot senki ellen. Akinek legjobban megy a dolga, egyik percről a másikra leteheti a jóisten. Mindig azon győzködtél, mért jut annak minden, neked meg semmi sem. Hát most itt van; ezért kárpótolta őt előre a sors.

GAZDA. Tudom én azt. Csönd.

ÖRZSI. Én mondtam el neki. Ott gyalult a fészerben ezen a lőcsön már vagy egy órája. Ha nem szólók, észre sem veszi. Tudja az asszonyság, milyen süket az a fészer. Szegény, ahogy megmondtam neki; csak megállt a kezében a gyalu; még el sem tudta jajdítani magát.

ÖREGASSZONY. Megijedt.

SZOMSZÉDASSZONY. Fájt neki, hogy hányszor kívánt rosszat szegénykének, amért az tanult, ő meg paraszt maradt. Nincs rosszabb, mintha az ember olyat kíván, s az isten egyszer csak beteljesíti.

BODNÁRNÉ. Ilyet senki sem kívánt neki, szomszédasszony.

GAZDA. De nem ám.

SZOMSZÉDASSZONY. Isten őrizz, hogy ilyet. Nem is az a fiú a Jani. Ismerem én ezt pólyás kora óta; senkinek nem nevetett, csak nekem.

ÖRZSI. Tán még három óra sem volt, már ott állt a gyalupadnál.

BODNÁRNÉ. Igen, meg akarta javítani a lőcsöt, mielőtt befog.

JÁNOS. Hiányzott egy lőcs a szekeremből. Az emberek összenéznek; csönd.

ÖREGASSZONY. Megijedt, szegény János.

BODNÁRNÉ ráborul a fiára. Csak most már neked bajod ne legyen az ijedségtől. Gondolj arra, hogy most már te vagy a mi egyetlenünk.

Egyesek kihúzódnak a konyhából a tornácra; mások a tornácon csinálnak a csendőröknek utat.

ŐRMESTER. Akinek nincs dolga, menjen innét. A konyhában nem marad senki, csak Bodnár, Bodnárné, János, a gazda, a szomszédasszony és Örzsi.

ŐRMESTER Bodnárhoz lép. Hallom, baj történt, Bodnár úr.

BODNÁR. Odavan, őrmester úr. Meglőtte magát.

ŐRMESTER. Arra? Visszaszól a vele jött csendőrhöz. Pisti, te oszlasd szét a népeket. Bemegy Bodnárral a szobába.

CSENDŐR kiszól a tornácra. Akinek nincs dolga, menjen innét.

BODNÁRNÉ ezalatt újra megöleli a fiút, súgva. Mindjárt elmennek, csak most nyughass.

JÁNOS. Mi az?

CSENDŐR visszajön a tornácról; ügyetlen fiatalabb ember; nézegeti Bodnárnét, aztán megszólal. Úgy lőtte meg magát?

BODNÁRNÉ. Ahogy a puskát tisztogatta.

CSENDŐR. Manliker?

BODNÁRNÉ. Nem, vadász. Vadászatra készült. Az éjszaka beszélték meg a Halász intézővel, ahogy a bálból hazajöttek. Virtuskodtak egymással. Az mondja az intéző: no, Péter, te sem jönnél el holnap rókalesre. A Péter meg: elválik, ki lesz ott. Ha sejtette volna, hogy ő lesz az, aki nem lesz ott. Lefekvés előtt még lelkemre kötötte: ne hagyjon szégyenben, nyanyuka; tudja milyen nagy alvó vagyok. Bár hagytam volna elaludni.

CSENDŐR. Véletlenül esett?

BODNÁRNÉ. Mondom, hogy a puskát tisztogatta. Az volt a szokása, hogy mielőtt vadászni ment, megnézte a puskacsövet, s teletömte a zsebeit patronnal. Nagyon szerette a puskáját, sokszor még rá is szóltam: te, meghűlsz ott egy ingben. Mert sokszor fel sem öltözött, csak ahogy kikelt, a puskáját nézegette; így forgatta, babusgatta, mintha valami gyerek lett volna.

SZOMSZÉDASSZONY. Hogy nem tudott vigyázni? Olyan fegyverviselő ember.

BODNÁRNÉ. Én magam sem értem. Épp a ruhát adtam ki a szekrényből, amikor elsült. Tudja, szomszédasszony, hogy áll a szekrény, háttal voltam neki. Meg sem foghatom, hogy történt.

GAZDA. Benne maradt a patron. Én, ha hazaindulok, mindig kinyitom a puskát, nem maradt-e a csőben töltény.

CSENDŐR. Duplacsővű volt?

BODNÁRNÉ. Az.

A csendőr őrmester kijön a szobából, s mögötte Bodnár.

CSENDŐR ŐRMESTER. Szóval, a széken ült, s azon szóra lefordult.

BODNÁR. Amikorra én fölkeltem, már ott feküdt.

ŐRMESTER. Mennyi ideje történhetett?

SZOMSZÉDASSZONY. Most, vagy egy negyedórája.

ŐRMESTER. Negyed?

BODNÁRNÉ A kanász még utána fújt.

ÖRZSI. Négy óra még nem volt; a báró cséplője csak azután dudált.

BODNÁRNÉ ránéz. Igen, csak azután.

SZOMSZÉDASSZONY meglepetten. A masina? Én úgy hallottam…

ŐRMESTER előveszi az óráját. Háromnegyed öt. Szóval, egy órája már.

BODNÁRNÉ. Annyi legalább.

GAZDA a szomszédasszonyra néz; kisvártatva. Ilyenkor hamar szalad az idő.

ŐRMESTER. Hamar kihűlt; olyan kemény a teste mint a rög. Jól szétvitte a fejét; egész odaszoríthatta a homlokához.

BODNÁRNÉ. Belenézett. Ahogy pucolta, belenézett.

ŐRMESTER. Olyankor szétnyitja az ember a puskát.

BODNÁRNÉ. Hát én nem tudom, kérem. Én a szekrény előtt álltam, ruhát vettem ki neki.

SZOMSZÉDASSZONY. Nagy kár, nagy kár. Úgy elnéztem, ahogy reggel a pepita bricseszében vadászni ment…

ŐRMESTER. Most egy világosszürke nadrág van rajta. Abban akart vadászni menni?

BODNÁRNÉ. Jaj, az úgy volt, őrmester úr, hogy amint álmosan kituszkoltam az ágyból, csak kapta a székről a ruhát, azt a világosszürkét, amire este a mulatságon volt rajta. Én szóltam rá: te, fiam, csak nem abban mégy vadászni? Még nevetett; látja, nyanyuka, milyen szórakozott vagyok. No, adja csak ki gyorsan a bricseszem meg a lábszárvédőm; ő addig odaült a puskáját tisztogatni.

ŐRMESTER. Ő is ott volt a pálmaházban?

BODNÁRNÉ. Ott. De mi már éjféltájban vagy még előbb eljöttünk.

ŐRMESTER cihelődik. Hát kérem, én a látleletet felvettem. Ugyanúgy fekszik a holttest, ahogy a lövés után?

BODNÁRNÉ Bodnárral összenéznek. Én nem is tudom biztosan.

ŐRMESTER. Mert a falon meg a széken alig van valami kis vér, csak egy nagy tócsa a padlón; a srét is mind a padlóba ment.

BODNÁRNÉ. Én nem tudom, lehet, hogy ijedtünkben még húzogattuk is.

ŐRMESTER. Ki futott be elsőnek a lövés után?

BODNÁRNÉ. Azt hiszem, az Örzsi… Meg a szolgagyereket szalajtottam doktorért.

SZOMSZÉDASSZONY. Én éppen a tyúkokat eresztettem ki, s rögtön mondtam: jaj, akinek kedves az élete, ne nézze meg; sosem fogok ezután jól aludni.

GAZDA. Én meg ki készültem, a határba, s itt a saroknál ugrottam le; nem is tudom, mi van a lovaimmal.

ŐRMESTER most veszi észre Janit. És Bodnár úr?

BODNÁRNÉ. Ez, szegény, nem hallotta a lövést; a szolgáló szaladt ki érte, tudják, olyan süket az a fészer, kivált, ha az ember gyalul.

SZOMSZÉDASSZONY. Mind itt voltunk már, amikor szegény feje előkerült. Amilyen nagydarab ember, úgy a szívére vette, meg sem akarta nézni szegény testvérét. Mindig ilyen érzékeny szíve volt ennek a makrancos külseje alatt; ismerem én szopós kora óta.

ŐRMESTER. Bodnár úr a fészerben volt, amikor lőttek?

JÁNOS. Amikor lőttek.

ÖRZSI. Ottan, szürkülettől. Tudom, mert ott van a daráló, s a csirkéknek készítettem darát.

JÁNOS. Egész éjszaka ott lábatlankodott.

ŐRMESTER. Egész éjszaka? A csendőrre néz; az bután elvigyorodik. No, hiszen ez nem tartozik ránk. És nem hallotta a lövést? Bárándi úr a sarokról hallotta.

JÁNOS. Én is hallottam.

ŐRMESTER. Hallotta?

BODNÁRNÉ Megijedt szegény; borzasztóan meg tud ijedni. Amikor harmadéve tűz volt nálunk, ennek négy napig szavát sem vettük, csak az inget cseréltük rajta, szakadt róla a veríték az ijedtségtől. Emlékszel, Örzsi?

ÖRZSI. Hogyne. Most is úgy állt ott, mint akiben meghűlt a vér.

ŐRMESTER megfogja János könyökét. No, no, Bodnár úr, egy katonaviselt ember.

SZOMSZÉDASSZONY. Az fáj neki, hogy sokat civakodtak a szegény öccsivel. Most bánja.

ŐRMESTER. Civakodtak?

BODNÁRNÉ. Ahogy testvérek közt megesik.

INTÉZŐ berohan a tornác felől, körülnéz a konyhában. Bodnár mama! Kezét csókolom. Bodnárné elsírja magát.

BODNÁRNÉ. Nem megy a Péter többet rókalesre.

INTÉZŐ. Hogyan történhetett meg ez vele? Hol van?

BODNÁR int, hogy a szobában.

INTÉZŐ az ajtóig megy, aztán visszatántorodik a küszöbről. Iszonyú. S éppen most. Az elébb keltem; gondoltam, még megborotválkozom, ha ugyan értem jön a Péter. Akkor szalad a kulcsár, hogy meglőtte magát a fiatal Bodnár úr.

ŐRMESTER. Megbeszélték, intéző úr, hogy együtt mennek ki?

INTÉZŐ. Igen, a Csizmadiáék bozótjában láttak egy rókát, azt akartuk kilesni.

ŐRMESTER. Négyre tetszett várni vagy fél ötre?

INTÉZŐ. A poklot. Hiszen háromra kerültem haza. Hatra; de abban sem nagyon bíztam, inkább csak ingerkedésből hívtam.

ŐRMESTER. Szóval csak hatra, nem négyre.

INTÉZŐ. Hát persze hogy hatra. Mit akarnak azzal a néggyel… Iszonyú, hogy épp ezen az éjszakán…

BODNÁRNÉ közbevág. Nagyon jó barátja volt az intéző úrnak, senkit sem szeretett úgy a barátai közül.

INTÉZŐ. Én sem, én sem, kedves néni. Sosem találok ilyen cimborát. Az utóbbi időben volt egy kis versengés, hiszen tudja a néni, de esküszöm, az sem zavarta soha a barátságunkat. Én magam is természetesnek találtam, hogy övé legyen a győzelem. Nem soká élvezte, egy éjszaka.

BODNÁRNÉ. Az intéző úr megérti, mit vesztettem.

INTÉZŐ. Meg, kedves Bodnár mama… Igazán nem is tudom vigasztalni. Hogy történhetett meg vele? Nem most volt először fegyver a kezében.

ŐRMESTER. Intéző úr vele volt az éjszaka?

INTÉZŐ. Hogy vele? Még meleg a kezem a keze szorításától.

ŐRMESTER. És nem vett rajta semmit észre?

INTÉZŐ. Mit vettem volna… Öngyilkosságra gondol? Sosem volt rá kevesebb oka.

ŐRMESTER. Talán az ital?

INTÉZŐ. Ő volt az egyetlen józan köztünk. Emlékszik, néni, mikor az adóügyi belerúgott abba a fejszébe, s haptákot vezényelt neki: még ő figyelmeztette: Lali, te nagyon vezényelgetsz.

ŐRMESTER. Miféle fejsze volt az?

INTÉZŐ. Semmi! Egy fejsze hevert itt az udvaron… Borzasztó elgondolni, hogy néhány órája még beszéltem vele. Szegény, egy éjszaka volt vőlegény.

JÁNOS. Egy éjszaka sem.

ŐRMESTER. Vőlegény volt a mérnök úr?

BODNÁRNÉ. Ez tulajdonképp régi dolog már, csak az intéző úrnak volt újság.

INTÉZŐ. Igaz, hol a Cica? A nagy riadalomban meg is feledkeztem róla.

SZOMSZÉDASSZONY. Az ám, a Cicácska.

BODNÁRNÉ vontatottan. Ő még semmit sem tud.

INTÉZŐ. Hogyan? Mereven néznek Bodnárnéra.

Ebben a pillanatban dörömbölés Cica ajtaja felől; mind odanéznek, Bodnárné arca elfeketedik.

CICA HANGJA. Eresszenek ki. Intéző úr, ne menjenek el.

INTÉZŐ. Cicácska! Hát be van zárva? Odaugrik az ajtóhoz.Csakugyan, be van zárva. Miért kellett ezt bezárni? Miféle dolog ez, Bodnár úr? Miért kellett ezt a kislány bezárni? Azonnal, Cica, ne féljen, rögtön kiengedjük.

CICA. Ne hagyjanak itt!

INTÉZŐ. Dehogy hagyjuk… Bodnár úr, ki zárta be ezt az ajtót?

BODNÁR. Én igazán nem tudom.

BODNÁRNÉ. Csakugyan, be van zárva… Megpróbálja a kilincset. Ja, igaz is, én zártam be; nálam van a kulcs… Tudják, este, amikor hazajöttek ezek a fiatalok, folyton ellenkedtek. Péter bekopogott, az meg belül vette a kulcsot. De Péter közbenyomta a lábát, s dulakodtak a kulcsért. Már ahogy fiatalok szokták. Én meg álmos voltam; az ördög pesztráljon titeket; ráfordítottam a kulcsot, és zsebbe csúsztattam. Aztán valahogy nálam maradt. Eh, itt van a zsebemben. Fölmutatja; a többiek hihetetlekedve nézik. Hogy is volt csak? Gondoltam, ha Péter elalszik, visszadugom…

CICA újra, még kétségbeesettebben dörömbölni kezd.

BODNÁRNÉ. No, csak ne ijedjen meg annyira, kedvesem. Matat a záron. Enyje, de reszket a kezem.

INTÉZŐ odaugrik, s hirtelen föltépi az ajtót.

CICA a küszöbön áll, feldúltan, magára hányt ruhában, s nem szól semmit.

INTÉZŐ hozzárohan. Az istenért, mi történt magával, Cicácska?

CICA. Velem? Bodnárnéra néz, aztán Jánosra. Velem semmi.

BODNÁRNÉ. Mi történt volna? Én fektettem le; valami rossz előérzete volt; még a lelkére beszéltem, hogy aludjon csak; aludnia kell, amíg föl nem keltem. Erősen Cicára néz.

INTÉZŐ. Nem, ez nem úgy van. Elhallgattak valamit. Most már semmit sem értek Mondja, mért volt maga bezárva?

CICA. Én nem tudom, én igazán nem is tudom.

INTÉZŐ. Hát akkor most mért dörömbölt olyan kétségbeesetten?

CICA. Hogy elmennek… Nem is tudom, mitől féltem…

BODNÁRNÉ. Csak mondja meg, kedvesem, mitől félt. Tőlünk talán?

INTÉZŐ. Tessék őt hagyni. Cicához. Bátran elmondhat akármit, nem eshet baja. Tudja maga, mit történt itt?

CICA. Itt. Igen, hallottam az ajtó mögül.

ŐRMESTER. A lövést is hallotta a kisasszony?

CICA. Igen.

INTÉZŐ. Hát akkor miért nem dörömbölt előtt?

CICA Bodnárnéra néz, és nem felel.

SZOMSZÉDASSZONY. Pedig az isten látja a lelkét, többet tud ez, mint gondoljuk. Én mindig mondtam a szomszédasszonyomnak, minek hoz be a házba ilyen kacér madarat. Ki tudja, hogy bolondította meg szegény keresztfiamat. Biztosan kárt tett magában érte; valakivel jól felhúzta a bálon. Mert nagyon értette a kisasszony a lábát dobálni meg a létrára mászni, meg a hintaágyban löketni magát. Mesélje nekem a pityipalkó, hogy szegény keresztfiam véletlenül lőtt meg magát. Nem olyan vadászember volt az. Ez van a dologban, elhiggyék. Lát azért az ilyen tanulatlan asszony is valamit. Én ugyan mindig ezt a szegény együgyűt féltettem. Jánosra mutat. Mert nem elégedett meg vele, hogy a Pétert húzza, a parasztot is meg akarta veszíteni. Nekem ne is tagadja; kilestem én a műhelyablakból, ahogy ellenkedett vele. Mindig attól féltem, egyszer csak ez megy neki az öccsének miatta.

BODNÁRNÉ. De jól tudja, szomszédasszony. Azért mert a maga Irénkéje nem kellett a fiamnak, kár mindjárt annyit összezagyvázni.

SZOMSZÉDASSZONY. Az én lányom nem kellett? Nagy kérdés, hogy az én lányomnak kellett-e ez a gyilkosforma.

JÁNOS félhangon. Rám van írva.

ŐRMESTER. Mondott valamit, Bodnár úr?

ÖRZSI. Magában beszélt.

INTÉZŐ. Bodnár néni, itt lappang valami. Hiszen mind a hárman tanúi voltunk este annak a kínos jelenetnek; arra a csárdásra gondolok. S éjszaka mi is… Emlékszik, Bodnár úr, hogy ráförmedt az adóügyire.

JÁNOS. Az adóügyi? Nem ismerem.

BODNÁRNÉ. Már hogy förmedt volna rá, intéző úr? Tudja az én fiam a tisztességet, ha nem is tanult. A jegyző úr részeg volt, és bolondokat beszélt.

INTÉZŐ. Cicácska, maga miért hallgat? Megfenyegették talán? Itt igazán nincs kitől tartania.

BODNÁRNÉ. No, Cicácska, megfenyegettem? Elharapom a nyakát?

CICA ijedten néz rá. Engem nem fenyegetett senki. Nem is tudom, mit kérdeznek tőlem, nekem olyan furcsa minden; én haza akarok menni a papámhoz.

SZOMSZÉDASSZONY. Megcsinálta a bajt; most hazamenne a papához… A méltóságos úrhoz.

INTÉZŐ. Maga hallgasson. Őrmester úr, nekem az a véleményem, hogy az eset nem tiszta. Jánoshoz. Hol volt Bodnár úr, amikor a… szerencsétlenség történt.

ŐRMESTER. A lány azt mondja, a fészerben.

INTÉZŐ Örzsihez. Meg mersz esküdni rá?

ÖRZSI. Meg; gyalult és énekelt.

A csendőr súg valamit az őrmesternek; a három férfi csöndesen tanakodik.

BODNÁRNÉ. Nem elég a csapás; még idejönnek kínozni. Szegény fiam, a testét sem moshatom meg.

ŐRMESTER. Az az egy-két óra már nem számít, asszonyság. A tényállást meg kell állapítani. Jánosra néz. Mit csinált, Bodnár úr, az éjszaka?

JÁNOS. Az éjszaka?

ŐRMESTER. Mondjon el mindent sorban, hogy mit csinált az éjszaka. Érti, hogy mit kérdek. Felnőtt ember csak el tudja mondani, hol volt az éjszaka.

BODNÁRNÉ. Hol lett volna? Kinn aludt az istállóban, aztán fölkelt, s ott gyalult a fészerben, új lőcsöt csinált a kocsiba.

ŐRMESTER. Ne az asszonyság mondja, ő is tudja talán. Hány óra volt, amikor az intéző úr meg a mérnök úr a kisasszonyt hazakísérték?

INTÉZŐ. Kettő körül.

ŐRMESTER. S akkor a fiatal Bodnár őr még fenn volt.

INTÉZŐ. Igen, akkor térhetett vissza ő is a bálból, ahol nagyon furcsán viselkedett.

ŐRMESTER. Ott volt az úri bálban?

INTÉZŐ. Hívatlan.

JÁNOS. A meghívó nekem szólt.

ŐRMESTER. Magának?

JÁNOS. Bodnár János és családja… Azért, mert én nem tanultam…

ŐRMESTER. Szóval, kettőkor még fenn volt, s fél négykor a fészerben már lőcsöt csinált. Talán előbb is; a lány azt mondja.

JÁNOS. Őrá ne adjanak.

BODNÁRNÉ. Jani fiam, arra vigyázz, amit kérdeznek.

ŐRMESTER. Szóval, fél négykor már fenn volt?

JÁNOS. Egész éjszaka fenn voltam.

ŐRMESTER. Az édesanyja azt mondja, hogy közben az istállóban aludt.

JÁNOS. Az istállóban volt a helyem.

ŐRMESTER. És mért aludt olyan keveset?

JÁNOS. Én rám már az anyámban is… Elhallgat.

ŐRMESTER az öreg Bodnárra néz. Mit mond?

BODNÁRNÉ. Isten tudja, mit össze nem beszél ez rémületében. Amikor harmadéve a tűz volt, azt beszélte még másnap is, hogy a nap beleesett a kútba, s azért nem tudják eloltani az asztagot.

JÁNOS. Az volt a hibás, aki a fejszét a tőkébe vágta.

ŐRMESTER. Miféle fejszéről beszél?

BODNÁRNÉ. Arról, galambom, amit az adóügyi az udvaron talált, s a tőkébe vágott. Aminek vezényelt is.

INTÉZŐ. Igen, egy fejsze hevert az udvaron.

JÁNOS. Az véletlen volt.

BODNÁRNÉ. Igen, véletlenül ölte meg magát. Átöleli Jánost. Két fiam volt, az egyiket elvitte a véletlen; most már te vagy mindenünk; legalább te ne add magad úgy oda az ijedtségnek. Az kell, hogy még te  is megkeveredj.

JÁNOS. Bár előbb lettem volna földönfutó.

ŐRMESTER. Miért lett volna földönfutó? Hiszen nem tett maga semmi rosszat. Vagy igen?

BODNÁRNÉ. Drága őrmester úr, csak most ne faggassák. Csak egy óra nyugvást hagyjanak neki. Ki tudja, mit gondol ez most, hogy talán őt gyanúsítják az urak. A szomszédasszony is olyan furcsán beszélt előtte; még megkeveredik. Sosem volt az, szegénykém, egész tökéletes. A dologban csak megállta a helyét, de mihelyt valami szokatlan adódott, úgy kellett lecsiggatni, mert összevissza beszélt.

ŐRMESTER. Jó, jó: én elhiszem, de…

INTÉZŐ az öreg Bodnárhoz. Bodnár úr, maga mért nem szól bele? Most már igazán nem ismerem ki magam. Ez a kislány itt szepeg, és meg sem mer mukkanni; a fia félrebeszél… Bodnár néni meg… Ő viselkedik a legfurcsábban. Hát mi történt itt? János lőtte le? Mondja meg egyenesen, itt úgyis hiába kertelünk…

BODNÁR. Nem ő lőtte le… János nem is volt akkor a házban.

BODNÁRNÉ. János? Hát így ismer engem az intéző úr? Úgy szerettem én az én Péter fiamat, hogy egy órával utóbb meg tudnám ölelni a gyilkosát? Inkább én esnék neki, és hurcolnám a csendőrök elé. Hiszen Péter volt a mindenem. Ha még egyszer mosolyogni látnám, elajándékoznám az égről a napot. Hát ha ez ölte volna meg őt, képes volnék a szívemre szorítani? Átöleli Jánost. Édes, egyetlen fiam!

JÁNOS kitépi magát. Engem ne ölelgessen. Tegnap szeretett volna, tegnapelőtt.

SZOMSZÉDASSZONY. János, ne káromold az anyád.

SZOLGALEGÉNY a tornác felől. Mindjárt jön az orvos.

INTÉZŐ. Jókor.

SZOLGALEGÉNY. Én nem tehetek róla. Én a Losonciért akartam szaladni, de az asszonyság azt mondta, elutazott… Jövet hallottam, hogy idehaza van. Ezt meg a betegtől kellett előkeresni.

INTÉZŐ. Az asszonyság mondta, hogy ne a Losonciért szaladj?

SZOLGALEGÉNY. Ő. Pedig az itt lett volna egy ugrásra.

INTÉZŐ Bodnárnéhoz. Hogy mondhatta, hogy elutazott? Hisz beszélt vele a bálban.

BODNÁRNÉ. Jutott is az akkor az eszembe.

ŐRMESTER. S az hogy jutott? Oka volt annak. A legényhez, aki ki akar menni. Várj csak! Te itt szolgálsz?

SZOLGALEGÉNY. Itt, kérem.

ŐRMESTER. Mondd, hol voltál te az éjszaka?

SZOLGALEGÉNY. Én itt, kérem.

BODNÁRNÉ. Az ám, a búcsúban, Gyánton. Mért mondasz mást? Azt hiszed, megbüntetnek érte?

ŐRMESTER. Igazat felelj, hol voltál?

SZOLGALEGÉNY. Az igaz, hogy átmentem, de már estellel megjöttem, elfogyott a kis pénzem.

BODNÁR. Nem láttalak a helyeden.

SZOLGALEGÉNY. Ott dőltem le a pajtában, a csalamádéra… Kicsit ittam, tudják, s nem szerette a gyomrom a vásári bort.

ŐRMESTER. És nem tapasztaltál semmit az éjszaka?

INTÉZŐ. Azt kérdi az őrmester úr, nem hallottál valami gyanúsat?

JÁNOS maga elé. Egy kis cigányzenét? Mindenki megdöbbenten néz rá.

SZOLGALEGÉNY. De a cigányt, azt hallottam. Még ki is néztem rá, hogy mi az.

ŐRMESTER az intézőre néz. Cigányt?

INTÉZŐ. Az éjjeli zene – a lányra néz –, amit Cicácskának adott. A szolgalegényhez. És utána?

SZOLGALEGÉNY tétován Bodnárnéra néz.

ŐRMESTER. Ne tekingess, beszélj!

SZOLGALEGÉNY tétován. Úgy félálomban, mintha pöröltek volna.

BODNÁRNÉ. Pöröltek? A bor, az pörölt tán a fejedben. Úgy kell őt felverni, ha egyszer letette a fejét.

SZOLGALEGÉNY kissé sértődötten. Márpedig ezt mostan hallottam.

ŐRMESTER. Csak mondd bátran… Az asszonyság meg ne beszéljen bele. Kik pöröltek?

SZOLGALEGÉNY. Hát ők ketten.

ŐRMESTER. A kisebbik gazdád meg a fiatalúr?… Mikor volt ez?

SZOLGALEGÉNY. Még jó éjszaka.

ŐRMESTER. Éjszaka? Nem most, reggel?

SZOLGALEGÉNY. Még egy jót aludtam utána.

INTÉZŐ. S most, reggel, amikor azt a lövést hallottad, fönt voltál már?

SZOLGALEGÉNY. Már rég… egy negyedórája, biztos. Épp a lovakat akartam itatni.

ŐRMESTER Jánosra mutat. Őt láttad akkor?

SZOLGALEGÉNY. Ahogy a lovaknak bementem zabért. Olyan bizonytalanformán jött ki a konyhából.

ŐRMESTER. Ebből?

SZOLGALEGÉNY. Nem, amarról, a téli konyhából.

ŐRMESTER. A lövés után?

SZOLGALEGÉNY. Dehogyis; előtte.

ŐRMESTER. Előtte?… Te, ne hazudj nekem!

BODNÁRNÉ. No, látják. Mondom, hogy kint volt ez akkor a fészerben.

INTÉZŐ szépen. Biztos vagy benne, fiam, hogy előtte?

SZOLGALEGÉNY. Biztos, kérem. Még kivittem utána a sajtárban a zabot; épp eloldtam volna a Madár fején a kötőféket.

INTÉZŐ. Hát ebbe bele kell bolondulni!

JÁNOS furcsán nevetve. Még egy úriembernek is.

INTÉZŐ. Pöröltek… Lövés… Olyan bizonytalanformán jött ki. Csak az idő! Éjszaka… Előtte. Cicára néz. Mért nem szól? Bodnárra. Bodnár bácsi, maga józan ember. Úgyis ki kell világosodnia mindennek.

JÁNOS az anyjának indulatosan. Ezt mondtam magának én is.

INTÉZŐ. Mit mondott az édesanyjának, Bodnár úr?

JÁNOS. Hogy nemcsak a kutyából nem lesz szalonna…

BODNÁRNÉ panaszosan. Már megint ezt kezdi, látják.

JÁNOS fölnevetve… hanem a fejszéből se puska. Most az egyszer hiába mesterkedik!

INTÉZŐ. A fejszéből! Már megint a fejsze? De hát hol van az a fejsze?

ŐRMESTER a csendőrhöz. Menj be, és kutasd át a szobát.

A tornácon mozgás, hangok: az orvos!

ORVOS kövér, korosabb ember, lihegve jön. Hallom, micsoda szerencsétlenség történt.

INTÉZŐ. Tán több is, mint szerencsétlenség.

ORVOS. Az én asztmámmal, persze. De amint mondják, már úgyis csak halottkémnek kellek.

INTÉZŐ. Vagy törvényszéki orvosnak. Nagyon alaposan meg kell nézned, Ernő bátyám a holttestet.

JÁNOS kitörve. Már megint azt akarják, a holttestet macerálni? Az orvosnak. Engem nézzen, ha olyan kíváncsiak… Azt se bánom, ha ebben a percben eltöri a nyakcsigolyám.

ORVOS megdöbbenten néz a többiekre. Mi az, mit beszélsz?

A csendőr kijön, mutatja, hogy nem talált semmit.

ŐRMESTER. Mindenütt megnézted? Ágyban, szekrényben?

CSENDŐR. Meg.

JÁNOS. De a kályhában nem!

BODNÁRNÉ fölsikolt. János fiam!

ŐRMESTER. A kályhában? Maga akar indulni.

BODNÁRNÉ megfogja a karját. Nem menjen, nincs már mit nézni. Most már mindent megtudnak úgyis… De előbb az én bűnöm, azt kell meghallgatniuk.