Nyitóoldal


Bethlen Kata (1939)


SZEREPLŐK
BETHLEN KATA
HALLER LÁSZLÓ
BORBÁRA, Bethlen Kata anyja
NÁDUDVARI PÉTER prédikátor
BETHLEN ÁDÁM
BETHLEN IMRE
KÖLESÉRI SÁMUELNÉ
JEROMOS barát
GVÁRDIÁN embere
SZARKA inspektor
DÁNIEL ISTVÁN
NEMESASSZONY
KOCSIS
JÁGER
FRÁJ

 

ELSŐ FELVONÁS

Bethlen Katáék szállása Szebenben. A ház emeletén az utcai traktust Haller László, Kata mostohafivére bérli, aki az év nagy részén Szebenben lakik. A tatár veszedelemre bemenekült özvegy és leánya az udvari szobákból költöztették ki az aranymíves szászt, a ház tulajdonosát. Ezeknek az udvari szobáknak az egyikében játszódik le az első felvonás; úgyhogy a rekkenő nyárban a nyitott ablakon a felvonás közepéig kitámasztott ajtón át a szász ház is vele játszik a színterül szolgáló szobával.

A szoba nagyocska, többszörösen hajtott boltú; a boltok dongái alacsonyan erednek; valóságos fülkéket alkotnak. A nézőtérrel szemben két ilyen rekesz van; a bal oldaliban a csúcsíves ablak, a jobb oldaliban faragott kőgerendákkal beszegett reneszánsz ajtó. A jobb fal fülkéiben szépen párkányozott, de letört gipsszel kitoldott kandalló, bal oldalon néhány lépcső fölött apró ajtó, mely a belsőbb szobákba visz. A nehéz faajtókon szép, de hiányos, elrozsdállt vasalás. A háznak ez a hátsó udvari része, úgy látszik, egy régibb, előkelő, de lezüllött épület maradványa, mely elé később építették az utcai traktust. Az ajtón és ablakon át látható udvarrészlet frissebb, „náj módibb” a mi szobánknál. A kitámasztott ajtón át egy folyosó, az ablakon át a szemközti oszlopok s egy kerti fa teteje idézi fel a szűköcske, oszlopos folyosóval kerített udvarszeglet hangulatát. Az oszlopokat összekötő ívek már nem csúcsívek, hanem kedélyesen kerekek, a párkányon virágcserepek, az oszlopokon itt-ott futó. Föntről elég erős délelőtti nap nyomul az udvar tölcsérébe, hogy a nyitott ablakon s az oszlopok közt a mi szobánknak s az ajtón át látható folyosónak is jusson néhány pászma. A szoba csaknem teljesen bútortalan; a kandalló előtt öreg, nagy támlájú szék; a kandalló párkányán Kata könyvei. amikor a függöny fölmegy, Kata ebben a székben olvas, Kölesériné pedig a folyosó oszlopaihoz lapulva sompolyog előre; nyilván meg akarja lepni az olvasót. Amikorra az ajtóhoz érne, Kata fölrezzen, s mosolyogva elébe siet. Katán egyszerű, sötét ruha, Kölesérinén fodros, abroncsos szoknya, porozott haj, az otthoni városi hölgy öltözete. Egymás mellett: két világnézet.

KATA. Judit nénémasszony.

KÖLESÉRINÉ összecsókolja. Könyv? Ilyen jókor? Kiveszi kezéből, s felüti. Elbágyadt szíveket élesztő, jó illatú tizenkét liliom. A párkányra teszi a könyvet, s nevet. Tizenkettő? Végignézi. Nem vagy te elég liliom itt magadnak? A tizenkettőt a vénasszonyoknak hagynám. Újból megöleli. Legnagyobb ideje, Katám, hogy a tatár behajtott Szebenbe.

KATA mosolyogva. Nem hiszem, hogy ez volna a céljuk a most fennforgó háborúknak.

KÖLESÉRINÉ. Ha a céljuk nem is, hát hasznuk. Értem asszonyom anyád szavából, mennyire megrettentettek, amikor a futók feldoboltak.

KATA. Hirtelen csak a háló miegymásunk, a kövesládánk meg néhány ruhát, könyvet dobhattunk fel egy rossz bőrös kocsira. Azóta halljuk, hogy azok is csak szegény elbódult emberek voltak; a tatár nem is székelységen, hanem fönn Besztercén omolt át.

KÖLESÉRINÉ. Elég az. Egy megye annyi annak, mint a jégesőnek. Egyedül a szász nevetheti őt a bástyahegyről.

KATA. S még jobban minket, akik a kvártélyára szorultunk. Értem szavadból, hogy anyámmal már találkoztál.

KÖLESÉRINÉ. Urammal van szemben.

KATA elszomorodva. Az úrral, Köleséri Sámuel urammal?

KÖLESÉRINÉ. Nem a doktorral – ne rezzenj meg. Most az egyszer nem betegség iránt tanácskodnak. Mulatva néz Katára, egy kis csönd.

KATA leülteti. Parancsoljon, nénémasszony. Már magam akartam megkeresni.

KÖLESÉRINÉ. Azt se tudtam, hogy benn vagytok jóformán. Akkora bódulás van a városban a menekülőktől. Haller Lászlótól hallám az este gubernátor uram vacsoráján. Katára les, az hallgat. Nem is kérded, hogy uram milyen követséggel van anyádnál?

KATA. Gondolom, hogy olyan nagytanácsú, okos ember nem vesztegeti magát csekélységben.

KÖLESÉRINÉ. S ha közelebbről mégsem Nádorfehérvárát, hanem téged illet a követség?

KATA határozottan. Megbízom benn, hogy olyan híres nagy református ember, akinek már az apja is prédikátor volt, nem követ el semmit az én lelkem s magáé ellen.

KÖLESÉRINÉ föláll. Akárha Nádudvari Péter uramat hallanám, idvezült apád udvari papját. Még mindig annyit jár ki Rétenbe? Itt Szebenben majd más prédikátort szegődtetünk ám melléd; a náj módi nem az, hogy a lányok prédikátor uraimék goromba könyvén csiszolódjanak.

KATA mosolyogva. Hogy mi  a náj módi, azt lehet, hogy Szebenben jobban tudják, de hogy az én módimon Szeben nem változtat, azt elhiggye, nénémasszony.

KÖLESÉRINÉ. No, nézzék, a tüskés liliomot. De majd kihámozunk mi itten téged ebből a fekete bőrből. Ekkora fehérség meg néhány copfpántlika, hamar összeesküsznek prédikátor uraimék morcossága ellen. Frájod van-e, mert ha nincs, adok a magaméból.

KATA. Az enyim meggyesi lány; az hazalépett a pogányjárás hírére; anyámé azonban velünk van.

KÖLESÉRINÉ. No, majd összebeszélek én azzal. Szétnéz, a szomszédból valami német ének. Az, aki a szomszédban dúdolgat?

KATA. A hálókamrámat takarítja. Kölesériné átindul.

HALLER LÁSZLÓ amikor Kölesériné már a hálóház lépcsőjén áll, a folyosóról jön, a küszöbön megáll. Aki az ajtót kitámasztja, a látogatót betessékeli.

KATA. Az ajtót ugyan a levegőnek nyitottuk ki, de a látogatót is beengedjük.

LÁSZLÓ. Már az igaz, hogy a levegőre ekkora nyárban nagyobb szükség van. Különösen itt, az udvar hátuljában. Kölesérinéhez. Nem is tudom, hogy szabadkozzam, asszonyom, Kölesériné előtt. Még azt hiszi, én tettem ide húgomat ide ebbe a barlangba.

KATA. Kinek barlang, kinek otthon; engem az öreg réteni kastélyunkra emlékeztet. Arra a néhány hétre kár lett volna bátyámuramnak a kényelmiből kiforgatnia magát. Elég, hogy a fogadóházat az utcai traktuson átengedte. A szász, aki itt lakott, meghál a boltjában, s a pénzén is örül.

LÁSZLÓ tréfásan Kölesérinéhez. Ez Bethlen Kata. Ha nem veheti hátára az öreg réteni kastélyt; hát az udvar végiben keres egy boltos szobát, ahol a néhai való Bethlen urak lelkével lakhat. A magamfajta poros hajú, paszomántos ifjú: kéretlen kísértet.

KÖLESÉRINÉ. Kevés ház van Szebenben, ahol Haller Lászlóra ezt mondanák.

LÁSZLÓ. Valami csapodárnak ne fessen, Kölesériné asszonyom. A könyvet felvéve. A Petrőczi Kata tizenkét lilioma mind nekem szegzi a fullánkját.

KÖLESÉRINÉ nevet. Én most is csábítom a liliomoktól. Annak a boldogtalan kuruc generálisnénak itt Szebenben volt bilincsben az ura; az övét azonban még eztán kell bilincsbe vetni.

LÁSZLÓ. A bilincsben nincs hiba. Kata szigorú pillantására. Az úr Nádudvari Péter uram, bejött-e, vagy kinn ijeszti a pogányt a szemöldökivel?

KATA. Ha fut – inkább az erdőkre, a szegénységgel.

KÖLESÉRINÉ. Szebenben nem is lesz helye, amíg Bethlen Katából a teljes prédikációt ki nem táncoltatjuk.

LÁSZLÓ. Lecsukatnám előtte a kaput?

KÖLESÉRINÉ. Én le. Ha generális volnék.

LÁSZLÓ. Egy kálvinista asszony. No már, én pápista, nem hagynám szegényt a kánnak. Ritka szép elméjű és gyors vesszőjű tanító volt; sokszor szégyenbe tett húgom előtt.

KATA nevetve. Az igaz, a famászáshoz több értelme volt kegyelmednek. Elkomolyodva. Az is elmúlt.

LÁSZLÓ. Hogy engem megvesszőzzenek? Csak az imént a szemeddel.

KATA. Hogy református és pápista ifjak oly szép békében legyenek, mint mi a kegyelmed apja ura házánál. Amint változott a nyomorult haza állapota.

LÁSZLÓ. Már megint azokat a kemény unitáriusokat hányod fel – akiket Kolozsvárt a templomukból kilökdöstek?

KÖLESÉRINÉ. Nem vétett abban Haller László. Meg hol vethetjük mi magunk a Jézust tagadó ariánusokhoz.

KATA. A vallásért való háborúságok kezdete ez, mint a Leopoldus király idejében.

LÁSZLÓ. De én csak nem a Leopoldus hamvából költem.

A szomszédból a fráj éneke hallszik: „O wie wehe”…

KÖLESÉRINÉ. Megnézem a frájodat, Kata. Tőle akarom hallani, mi hibázik a kényelmedhez. Jelentősen visszanézve, a kisajtón kilibben.

KATA egy lépést tesz utána, hogy visszahívja, de látva a szándékosságot, dacosan visszafordul, László szemébe néz, s az ablakhoz megyen.

LÁSZLÓ habozón. Kölesériné asszonyom érti, mikor kell kimenni: csak én érteném úgy, hogy a nyelvem hogy használjam a legjobban.

KATA. Hallgathat is, ha nem tudja, mit mondjon.

LÁSZLÓ. Pedig különben igen tudja, kinek mit kell szólani.

KATA. Megbecsül a kigyelmed nyelve a félelmivel.

LÁSZLÓ. Van egy aranyos borhűtőm és tizenkét metszett lengyelországi kristályom: azt elküldöm a tatár kánnak.

KATA. Mivel szolgálta meg a pogány?

LÁSZLÓ. Hogy tégedet Szebenbe behajtott.

KATA. Okosan teszi, kigyelmed, ha azt küldi neki, legalább lesz miben elrejtse a bort a prófétája elől.

LÁSZLÓ. Igen meg tudsz felelni.

KATA határozottan. Asszonyom, Bíró Sámuelné asszonyom, megérthetett a meggyesi sokadalomban.

LÁSZLÓ. Meg – nem is vállalta többet a közbenjárást.

KATA. Azért csodálkozom bátyámuramon, hogy kedvetlen dolgot többször is hallani kíván. Kitanulhatta a szándékomat.

LÁSZLÓ szerelmesen. Meggyesen nem volt ott a szemem, hogy instánciázzon. Nézz rám, Kata: olyan vásott természetű ember vagyok én?

KATA csendesen, de határozottan. Sőt, nagyon is vidám, rendes tréfájú, magakedveltető ember; háza után is mindenki illendő és elegendő szerencséjinek tarthatná.

LÁSZLÓ. Csak te nem? A puszta vallásunkért.

KATA. Előbb szenvedek háborgatást bármiben, mint abban.

LÁSZLÓ. Felőlem imádkozhatsz bátorságosan.

KATA. Kigyelmed sem tudhatja még, mihez kell majd szabnia magát.

LÁSZLÓ. Anyádasszonyomnak olyan zaklatása volt az apámuram házánál?

KATA. Vétenék, ha állítanám.

LÁSZLÓ. Vagy úgy elfajzottam én apámuramtól?

KATA. Ne tépjük fel, bátyámuram, a sebnek a turját. A mostani időket nem lehet az akkoriakhoz vetni. Akkor a Rákóczi Ferenctől indított háborúság miatt elnézőbbek voltak a vallásunk iránt. Most minden vas próbára megy, hogy hajlik-e patkónak. S nekem kedvem ellen van gyönge hitemet egy más vallású személy mellett próbára bocsátani.

LÁSZLÓ. Más vallású személy – akivel gyermekséged, mint két közel ültetett fa, úgy egybeforradt.

KATA. Természetem is nehezebb, mint asszonyom anyámé. Úgy van, ahogy az imént Kölesériné asszonyom és kigyelmed csúfoltak:  azok a régi goromba prédikátorok meg a Bethlen-őseim béreltek énbennem szállást, s én nem is sajnálom tőlük az ifjúságom. Inkább legyek halottak háza, mint hogy a világ bemocskolja. Azért hát kegyelmed is vegye el elméjét erről a sírbolttal való házasságról: elég  magavallású kisasszony táncolja a lengyelt gubernátor uraméknál.

LÁSZLÓ. De ha nekem a sírbolt kell, Kata. A te komoly természeted jegyzett el engem, amikor a fehéregyházi kert palánkján a tavat néztük… A keze után nyúlva. Lehet-e az színmutatás nélkül, hogy az én Katám ilyen kevés szeretettel…

KATA lassan kihúzza a kezét. Megengedjen, kegyelmed – Kölesériné asszonyom igen sokát tanácskozik a frájommal. S ha neki illett bennünket itt hagyni, nekem is illik kegyelmedet. Az utolsó szavaknál már Kata anyja is ott van az ajtóban – s a lánya szeme is találkozik az övével, de attól csak gyorsabb lesz a kirohanása.

BORBÁRA fölmérve a helyzetet, kis szünet után, mintha mit sem látott volna, a megzavaradott s kisé elkókadt Lászlóhoz. Köleséri uram átadta szavadat.

LÁSZLÓ. Kata is a magáét.

BORBÁRA. Én gyűrűdet elvettem.

LÁSZLÓ. Elvenni könnyebb volt, mint felhúzatni.

BORBÁRA. Én a veled való házasságot házam szerencséjinek tartom, Kérésed eleibe jött az én titkos anyai reménységemnek.

LÁSZLÓ. Megbecsül, asszonyom anyám.

BORBÁRA. Mint mostohaanyád sokszor pironkodtam, hogy a magam fiai előtt is kedveltelek.

LÁSZLÓ. Érdemtelen  – minden csintalanságnak én voltam szerzője.

BORBÁRA. De szerettetni is jobban tudtad magad a nehéz Bethlen fajnál. Azokban kotlós volt a szív, benned repeskélő madár.

LÁSZLÓ. Most megülne egy helyt, de mi haszna, ha Katának nincs kedve madarat fogni.

BORBÁRA. Leány nem mutatja.

LÁSZLÓ. Nem volt szeme körül egy redő, ami ne mutatná, hogy nem.

BORBÁRA. Mióta kérik a lányt önmagától?

LÁSZLÓ. S csak önmagától ne kérjem? Nem Kata önmaga-e, akiért én mindent, ami asszonyalakban magát tetszetni tudta – surján koromtól megvetettem. Köleséri uram vállalta, ami szokás s tisztesség dolga, de énnekem, aki a kegyelmetek asztalánál mint testvér ültem testvér mellett, anélkül hogy mint báty a nővértől tiltva lettem volna, nem a gyermeki szívdobbanást kellett-e násznagyul küldenem az idegen okokból vonakodóhoz?

BORBÁRA. Láttad, mire mégy vele. Egy anya oka hatalmasabb.

LÁSZLÓ. Mint a szerelemé?

BORBÁRA. A te hajlandóságod őt a maga gyengeségire emlékezteti. Ha könyörgésednek enged, gyanús lesz, hogy a maga gyengesége, ami vallásában megtántorította. Az ilyen magukra gyanús természetekre kötelességül kell rájuk mérni, amit szívük rejtekében mint gyönyörűséget remélnek.

LÁSZLÓ megörülve. Ez nénémasszony gondolatja. S vallásunk kétfélesége?

BORBÁRA. Kevélykedés mind. Az ő kemény fiatalsága: a vallásban akar dölyfösködni. Az anyjának jó volt egy katolikus ember – ő különb. Ha megneveled, hasznodra lesz az ő nagy magáratartása.

LÁSZLÓ. Asszonyom anyám pártfogásába veszi hát az én gyűrűmet?

BORBÁRA. És ha lánc volna, avval is odakötöm szerencséjéhez.

Kölesériné és Kata a hálószobából.

KÖLESÉRINÉ visszafordulva. A bécsi árusok az olyan fonalat nem tartják, hanem az örmények. Észreveszi Borbárát. Uram elment már, hogy nénémasszony itt van?

BORBÁRA. Ádám fiammal van még külön beszédjük.

KATA. Nem is tudtam, hogy bátyámuram benn van már Szebenben.

BORBÁRA. Bejött az éjszaka. A búcsúzó Kölesérinéhez. Isten áldjon. Nagy tisztességnek veszem uradtól is, hogy látásunkra magának időt szabott.

KÖLESÉRINÉ. Szívesen szolgáltunk az asszonynak, némasszonyéknak. Katához. Azt a skófiumos kendőt majd elküldöm. Lászlóhoz. Kegyelmed velem jön? Úgy tudom, valami hasznos recepisse-t kívánt uramtól. Kölesériné s László a folyosó felé mennek, Borbára behúzza utánuk az ajtót.

BORBÁRA. Amikor, most hete, azok az udvarszéki emberek fölvertek, nem gondoltam, hogy idebenn ilyen jó napokat érjek.

KATA. A testünk biztos falak közt van.

BORBÁRA. Azt hittük, dúlók elől futunk, s a szerencse tőrébe futottunk.

KATA. A szerencse pogány istenné; a kereszténynek a lelke a szerencséje.

BORBÁRA. Különös tekintete van a Felséges Úrnak az özvegyekre és árvákra. Tizenegy éve, amikor a kurucjárás idején a többi urakkal s veletek szintén ide, Szebenbe jutottam, s a reám tódult bajokban özvegy létemre még csak egy tanácsadóm sem volt, itt adta gyámolomra az Isten az én idvezült második uramat. S most, hogy megint megbódult a világ, s senki sem vigyázza a magukra gyámoltalanokat, tebenned szánta meg Őfelsége az árvát.

KATA. Nehogy a kísértést nézze el asszonyom anyám segítségnek.

BORBÁRA. Köleséri uram nagy tisztességet hozott a számodra.

KATA. Azon félek, amely dolgot asszonyom anyám örömnek tart, énnekem kedvetlen lesz.

BORBÁRA. Én az Isten tervét bámulom abban, hogy amely férfit küldte akkor az anyáért, annak fia siet most a leányhoz gyűrűjével.

KATA. Ne sértsük az Isten terveit, asszonyom anyám.

BORBÁRA. Mi okon sérteném?

KATA. Mert rendetlen dolog az, hogy én hitem ellen menjek házasságra.

BORBÁRA. Nekem jó volt Haller János, s neked Haller László nem jó?

KATA. Én eléggé szánom asszonyom anyám akkori ínségét, s egy szóval sem bántom érte. Annak a jólelkű úrnak is áldom emlékezetét.

BORBÁRA. Soha a legkisebbel meg nem szomorított, irántatok is illő gondviseléssel volt.

KATA. Megeshet, hogy özvegységemben engem is meghajlít az Isten – de most sem gyerek, sem állapotom nem erőltet rája. Anyám csak hat évet élt Haller Jánossal, nekem azonban egy életet kéne a fiával.

BORBÁRA. Eszeden kívül beszélsz.

KATA. Asszonyom anyámtól hallottam, hogy amikor mint menyasszonyt az idvezült apámuram szállására vitték, s Pernyesziné ángyom a kontyot a szokott stílussal, hogy tedd fel a kontyot, vedd fel a gondot – a fejébe tette, s a két asszony elment –, kegyelmetek térden állva imádkozának, s úgy fekvének le. S most engem mégis arra akarna hajtani, hogy olyan egyenetlen házasságba menjek, amelyben még az Istent sem dicsérhetnénk egy szívvel s egy szájjal. Innepünk éppúgy külön volna, mint hálókamránk könyörgése.

BORBÁRA. Érted volna csak dézsmáját az én bánatomnak, tudnál nagyobb rosszat, mint hogy külön járj az uradtól templomba. Úgy maradtam itt, mint megszedett szőlőben a kunyhó – mérgükre a gonosz nyelveknek. De megkóstolhatod még zsoldját te is a kevélységednek, csak én maradjak el mellőled. Emlékezz, tavaly: lábamban volt a víz, azóta is csak az élő oszlást hordozom magamban, s várom, mikor szegez a halál ágyam fenekére.

KATA. Ne csigázza a lelkemet, asszonyom anyám. Nehezen hallom az efféle beszédet.

BORBÁRA. S én milyen nehezen, amit te szólasz ellenem.

KATA. Az Isten törvénye szól anyám ellen.

BORBÁRA. Kegyelmed foldja ki váddal és siralommal az igazságot.

BORBÁRA. Hogyne, mikor a makacsságodtól minden keserűségem az elmémre jön. Olyan nagy, szép, tudományos református ember, mint Köleséri Sámuel uram, tán elhozza a gyűrűt, s rábeszél hite ellen?

KATA. Elég gonoszság, hogy a hatalmasoknak az én lelkemmel akar kedveskedni.

BORBÁRA. S a bátyád?

KATA. Ádám bátyámuram? Nem hihetem, hogy ő segítséggel legyen benn. De ha úgy van is – lelkemnek nem gazdája.

BORBÁRA. Bolond te, László ígéri magát, hogy hitedben nem háborgat.

KATA. A Leopold diplomája is ígért mindent, amikor a német először az országba jött. S meg kell nézni, ma egy-két tanács lézeng tőlünk a guberniumban; a vérünkbeli nagy református uraknak pedig, amilyen a nevezetes Bethlen Miklós volt, Bécsben rabságban kell elpusztulnia. A szegénységet erővel térítik, s ami az elfoglalt templomokból hallatszik, még rosszabbal biztat.

BORBÁRA. Azért örülj a katolikus férjen. A boldogult uram ország presidese volt, s János fiát, a László bátyját gubernátorságra emlegetik. Vétkes vagyok én abban, hogy kevélységedhez egy új Bethlen Gábort nem szülhettem. Ahhoz a világhoz kell szabnunk magunk, melybe Isten eltökélt szándéka behelyezett. Örülhetsz rajta, hogy a Haller família a szárnya alá vesz.

KATA. De énnekem nem kell ettől a mostani világtól még az oltalom sem, s ha kövenként szedik szét a régi Erdélyt, én az utolsó szegletkövön akarok gubbasztani és fohászkodni.

BORBÁRA. Vigyázz, szoros zablát adsz a türelmemnek. Én lekötöttem Haller László mellett a szavam.

KATA. Nem volt sem akaratommal, sem híremmel.

BORBÁRA. Ehol a gyűrűje, ujjadra kell húznod.

KATA. Nem szegődhet el engem Isten ellen.

BORBÁRA. Esztelen, azt hiszed, nem tanultam ki a hajlandóságod. Kedves neked is.

KATA elpirulva. Nem adtam alkalmasságot, hogy ezt állítsa.

BORBÁRA. Tavaly Keresden elszámláltuk a vallásunkon levő ifjakat. Csak nevettél. Senki rajta kívül színed változását nem okozta.

KATA. Ne gyalázzon, anyámasszonyom.

BORBÁRA.Te gyalázol engem, megsebhetődött anyát.

KATA. A szeretetnek nincs más fundamentuma: csak a vallás. Egymást is csak az Isten szeretetében szerethetjük.

BORBÁRA. Engedetlenséggel szereted az Istent? Egy élhetetlen árvát hagyjak a koporsómnál.

KATA. Az Isten, aki már hétéves koromban beírt az árvák seregébe, gondol rám a megkétszerezett árvaságban. Tisztességes józanságban maradok akkor is.

BORBÁRA. Arra ne építsen a te kevélységed. Ehol olyan mindenekelőtt kedves ifjút szereztem neked, akiért Szebentől Marosszékig minden irigyelhet. Ha te azt elveted, én is elvetlek téged.

KATA. Ne vigye, asszonyom anyám, az én hitemet még nagyobb próbára.

BORBÁRA. Márpedig én az én szavamat meg nem másolom. S úgy vagy leányom, ahogy ezt a gyűrűt éntőlem elveszed. A kis ajtó felé.

KATA kezét tördelve. Itt hagyna ekkora bánatra s kísértetre.

BORBÁRA. Mindenemből kitagadlak; aszerint gondolkozzál tovább. Bezárkózik a hálóházba, s hallatszik, amint maga is felzokog.

KATA a kilincsre borulva. Nem rekeszthet ilyen rabság alá. Visszatántorodik, s kezét tördelve jár föl-le a szobában; zokogás közben tördelt nyöszörgéssel. Kegyelmedet… ily gyenge edénybe.

Bethlen Ádám a folyosó felől; előbb kemény lépése hallik be az ablakon, aztán zörgetése az ajtón.

ÁDÁM a küszöbről. Hát te? Abban voltam, asszonyunk anyánkkal beszéllesz. Észreveszi bentről a szipogást. Katára néz.

KATA. A hálóházban van – a kulcsot is ráfordította előttem.

ÁDÁM fejét csóválja. Boldogságnak igen záporos. Köleséri uram meghagyta, köszöntselek szavával.

KATA elfordultan áll.

ÁDÁM. Az tudod, hogy miben járt…

KATA.Tudom, és csudálom érte, de még inkább kigyelmedet. Kihez folyamodjék az ember, ha kigyelmedek is munkások, hogy a kanneusok kezébe eresszenek?

ÁDÁM. Erős kontraktust veszünk tőle; Köleséri uramnak hatalma volt rá.

KATA. S kegyelmednek kitől volt hatalma, hogy az én lelkemmel gazdálkodjék? Hol az a kontraktus, amely az én föltételem az életről megoltalmazza? Ez ideig úgy készült az én gyenge korom e világra, mint aki forrás fölé épít házat, hogy a beléhulló piszoktól azt, ami Istené, távoztassa. Minek most már a ház, ha magát a  vizet akarják elkeverni?

ÁDÁM. Asszonyanyánk úgy beszélt, mint aki zálogot vett kedved felől. A ángyod is, amikor legutóbb Rétenben Lászlóval együtt látott…

KATA vérvörösen tiltakozva. A szíveket és veséket vizsgáló Isten tudja, mekkora gyötrelemmel vagyok e házasság miatt. Csaknem elolvad az én szívem énbennem. Halálózófélben sem reszkethet úgy bennem az élet, mint most anyám és egyházam közt. De ha még így volna is, ahogy anyám és ángyom asszonyaik gyanúskodnak – a hűség, mellyel a keresdi kriptában nyugovó eleinkhez, e megsanyart ország máneszeihez s a mi apostoli hitünkhöz viseltetem –, megfordítaná az én szívemet bennem, s inkább melengetném egynek a magaméből való vénemberek közül az ágyát, mint hogy a mostani hatalmasoknak arcuk kellemességéért elfelejtsem az igazságon vett győzedelmük.

ÁDÁM. Mire szánjuk magunkat most már? Anyánk erős hittel lekötötte magát, s ismered az asszonyembert, abban a legmakacsabb, amiben a hibáját érzi. Ehhez a paszomántos gyomrú német világhoz is mindig jobban húzott, mint mi. A Hallerok előtt a te szegény bátyáidért nem fog szégyenben maradni.

KATA. Védjenek hát meg a Hallerok, ha a bátyáim gyengék hozzá. Menjen el, kegyelmed, s fessen le nekik, milyen mérges eretnek asszony vagyok. Tejemmel is a gonosz kálvinizmust folyatnám a kis Haller ifjakba.

ÁDÁM csöndesen nézi a felizgult lányt. S ha én megteszem, amire kérsz, s elbontatom velük, amire kérsz  – olyan bizonyos vagy, hogy sosem lesz fájdalmadra? Haller Lászlónak, úgy hallom, gubernátor uram lányát is kínálták.

KATA. A Kornis Zsigmond uramét? Csendesen. Csak menjen el, kegyelmed, s ne sajnáljon az én sérelmes hitemért fáradni.

ÁDÁM. Te pedig vedd el a gyűrűt, s majd meglátjuk.

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

Udvarrészlet Bethlen Katáék réteni kastélyában. A szín emeletes, fönn az udvar három oldalát körülfutó folyosónak a homlokzati taghoz illeszkedő része; lenn kőpad s fedett udvari följáró. A színt balról a homlokzati tag udvari fala zárja le. Az emeleti folyosónak a falba torkolló vége az udvari fedett lépcső szélességiben, kissé előreugrik; az így kialakult emeletloggiára két ajtó nyílik: egy balról, a homlokzati részből s egy szemből, az udvari szobákból. Ideér fel az is, aki az emeleti folyosón vagy a fedett lépcsőn érkezik. Az udvari kőpad ez alatt a loggia alatt van. Jobb felől, a fedett lépcsőház fölött az emeleti folyosó néhány oszlopa. A színt jobbra lenn egy fa, fönn a folyosó egyik oszlopa zárja le. Az épületrész kedélyes, kissé provinciális, de nem ízléstelen. A lépcső tetején zsindely, az emeleti oszlopok amolyan ámbitusszabásúak, az emeleti kiugró meglehetősen stílustalan, de az egész mégis eredeti, úrin kényelmes s napos. A kiugró alatt a színpad alig egy lépés széles, s a behúzódó kőpadot a szellős lépcsőn kitenkintők elől egy díszbokor fogj el. Amikor a függöny fölmegy, Kata és Nádudvari Péter, a Bethlenek öreg prédikátora a kőpadon ülnek, valami könyvbe merülnek. A lépcsőn egy  cselédasszony tálakkal, terítőkkel megy fel; utána egy kis inas ivószerszámokkal. Legszebb délután, az udvari juharfákon a kora erdélyi ősz pirosas foltjai.

KATA. Elgondolom, milyen szívvel ülhettek ott a nyavalyások. Kegyelmed látott már ilyen gályavonókat?

NÁDUDVARI PÉTER. Amsteroldamban ahányszor a kőgátra kimentem. De azok nem prédikátorok voltak, csak tolvajok meg pogány rabok.

KATA. Én még tengert sem láttam soha, de kegyelmedtől hallom, milyen az, amikor a szél megkavarja, s mélység kiált mélységet az ember feje fölött. S ezeknek szegényeknek még reménységük sem volt, mint más utasnak, hogy partjára érjenek.

NÁDUDVARI PÉTER. Az ő partjuk az Isten volt. Ez a nevezett Kocsi Csergő Bálint igen szépen leírja, mint eveztek ők, a lapátot csak úgy vaktába vonva, zsoltárokkal s maguk csinált dicséretekkel azon egyetlen part felé, amire a nápolyi gályákról eljutni reményük lehetett.

KATA. Hogy is nevezte kegyelmed azt a belgyiomi admirálist?

NÁDUDVARI. Rujters. Ő szabadította meg őket. Én még láttam őt.

KATA. Jó álma lehetett annak az embernek. Elképzelem a szegény, megsanyart férfiakat, amint a hollandusok a kínzópadjaikat körülvették; mintha csak az Isten angyalai ereszkedtek volna le sebhedt lábukról a lakatot leverni. Ilyen csuda után könnyű lehetett szent vallásukban megállniok.

NÁDUDVARI. S mégis, volt akit a gályák nem győztek s a világ csábítása igen.

KATA. Vértanú – s katolizált.

NÁDUDVARI. Mégpedig igen tudós ember, amíg az egy igaz hittől el nem bolondult. Otrokóczi volt a neve.

KATA. Ekkora tenger hát a világ bűne, így megemészti a tapasztalt férfiak hitét  is… A könyvet forgatja. Kár, hogy deákul írták, ezekben a most kezdődő üldözésekben és csábításokban sokaknak lehetne bátorságukra. Egy kocsi gördülését hallani. Hallotta kegyelmed is?

NÁDUDVARI. Valami batár állt a kastély elé.

KATA. Vendég megint… Ebéd végeztivel Petki Nagy Zsigmond bátyámuramék; aztán az imént Bethlen Elek uram, a másik sógora anyámnak. S most újólag, mintha csak híva volnának.

NÁDUDVARI. Talán a borsi Nagy Tamás uram hagyatékát nyűvik. Húsz éve pörösködnek rajta.

KATA. Asszonyom anyámnak csak úgy reszketett ebédnél a kanál a kezében. Olyan bizonyos kegyelmed a püspök tilalma felől?

NÁDUDVARI. Mondom, hogy bátyja ura üzené általam, s különben is tudott dolog Szebenben. A Haller uraságok eszközölték ki nála, miután Ádám urammal titkon egyek lettek.

KATA. Bizonyos tehát, hogy semmilyen pápista egyházbélinek sem szabad összeadnia minket.

NÁDUDVARI. Senkinek. Kiment a rendelet a vidékre, minden plébánost és gvárdiánt eljártak. Amelyik megtenné: az egyházi törvényt szakajtaná a nyakába.

KATA. Nem tehetett jobbat velem sem Mártonfi püspök, sem a Haller urak. Eretnekségem szennyétől félve: megvédték tisztaságom. Úgy ülhetnék, mint várban, e sértő tilalomban; biztosan ifjúságunk s a mindennapi együttlét kísértése elől… s én mégis reszketek, mint akinek biztonsága: nem törvény vagy maga elszánása: hanem elbontható szeszély. Nem lett volna szabad a gyűrűt elvennem.

NÁDUDVARI. Nehéz az édesszülőknek ellenállni. S a kegyelmező Isten: úgy látszik, nem akart túl szigorú lenni e menthető gyengeséghez. Az engedelmesség színét s a feloldozást együtt adja…

KATA. Akkor sem lett volna szabad a maga hite helyett jövőmet ily fondorkodásokra bíznom. Attól, kivel a házasság összehoz – nem akarok imában külön lenni; ez olyan talpkő, melyen egy anyával s a kitagadással szemben is megállhattam volna, mint azok a gályán hánykódó papok királyuk ítéletével szemben. De mihez kapok most – ha bátyám s a Hallerok összeesküvése kiszakad alólam, s gyűrűm mint csapda fogja – fondorlatos gyengeségem?…

Fönn Szarka inspektor a folyosó felől a homlokzati szoba felé vezeti a vendégeket, Kata anyja is elébük jön, és fogadja őket.

SZARKA. Petki Nagy Zsigmond uramék vannak itt családostól…

DÁNIEL ISTVÁN a sógornéjához. Jöttöm jövünk, sógorasszony; bár magunk sem tudjuk, pörre vagy pohárra.

BORBÁRA a kupákkal hurcolkodó cselédre mutatva. Amint látja az úr, sógor uram: inkább az utóbbira. Tessék csak erre. Nagy Zsigmond sógor uramék már általjövének. Betuszkolja őket a homlokzati terembe.

KATA. Dániel István bátyámuramék… Mindentől félek már, aminek okát nem ismerem. Kegyelmed még ma visszamegy Bonyhára?

NÁDUDVARI. Enyedre készülék az öreg Pápayhoz.

KATA. Kerüljön Bonyhának, s szóljon bátyámuraméknak; nehezen tűrhetem ezt a mátkaságot. Sérti a lelkemet, hogy mint menyasszony álljam egy férfiú kedvességét, akivel házasságra menni nem akarok.

NÁDUDVARI. Én megmondom – de milyen okkal?

KATA. Nem elég ok – a maguk egyházi tilalma? Ágyasa vagy örök jegyese legyek tán Haller Lászlónak?

BORBÁRA miután bekísérte a vendégeket, visszajön, s beszól Kata szobájába. Kata… Bemegy a szobába.

NÁDUDVARI elsomfordál. Tán jobb is lesz, ha szekeremre nézek. A pápista házasság óta nem örül grófné asszonyom a leckéimnek.

KATA megfogva a pap kezét. Kegyelmedben jár hozzám a régi Erdély – az öreg Bethlenek s a hitvallók. Borbára kiáltására. Jövök már, asszonyom anyám. Föl a lépcsőn, a papra bágyadtan visszamosolyogva. Tegyen könyörgést, és beszéljen kegyelmed értem. Nádudvari el az udvar felé.

BORBÁRA. A házat fölveti a vendég, s a kisasszonynak színét sem látni.

KATA. Asszonyom anyámék húzódtak el Nagy Zsigmond bátyámurammal sugdosni. Azt hittem: nem engem illető dologban jár.

BORBÁRA az udvaron Nádudvari után mutatva.S ez a vén Graduál, a múlt századbeli bölcsességivel: ez téged illet,

KATA. Prédikátor Nádudvari Péter uram apámuramnak volt udvari papja. Mint testem árvaságát asszonyanyámra, úgy hagyta a lelkemét őrája.

BORBÁRA. Jobb gyámot is tudnék mostani állapotodhoz.

KATA. Én pedig ma is igen nagy lelki haszonnal hallgattam, amit a nápolyi gályákra vitt magyar papokról beszélt.

BORBÁRA.Tisztességes lecke egy katolikus ifjú mátkájának.

KATA. A hitem nem vett gyűrűt az ő hitével.

BORBÁRA. De az sem szükséges, hogy hiteddel sértsd, akinek a házasság alárendelt.

KATA. Mit várhatok egy idegen vallású férfiútól, ha nyugodt házasságunkért asszonyom anyám már most eltilt a hitemen való lelkipásztoroktól?

BORBÁRA. Én csak a magad makacsságától tiltlak el, hogy alázat és engedelem helyett a hitedből formált gőgös jussal…

KATA félbeszakítja. Kontraktusom van a lelkem szabadságára.

BORBÁRA. Egy asszony lelkinek a szeretet a szabadsága… Enyhébben. No, menj: végy ünneplőt; Haller László is itt lesz…

KATA elsápadtan. Haller László… Mi dolga neki a kegyelmed atyafiaival?

BORBÁRA. Izent Fehéregyházáról. Megsimogatja Katát. Oly nagy dolog, ha ő nem a Pázmány kardinális „Kalauz”-át tanulmányozza a páterokkal – hanem a mátkaságtok végén járatja az eszét?

KATA. A végén? Azon járathatja, mint én. Nem tudom, mit főztek itt ki asszonyanyámék – de én csak az imént ezentem testvér atyámfiainak e mátkaság elbontására.

BORBÁRA kifakadva. Elbontására? Nem tört meg Szebenben a szerencséd ellen dolgozó makacsságod…

KATA. Terhes nekem egy olyan férfiú nap nap utáni idejárását s nyájasságát tűrni.

BORBÁRA. Terhes? Színed változásai mást mutatnak. Hó, majd láng lettél imént a puszta nevétől is.

KATA. Asszonyom anyám a színváltozásokban olvas, én pedig föltett akaratomban s a viszonyokban. Sem szándékom, sem módom Haller Lászlóval megesküdni.

BORBÁRA. A szándékod nálad van – a módot majd megtaláljuk…

KATA. Asszonyanyám is tudja, hogy az az esküvő nem lehet meg.

BORBÁRA. Ezt megint a pap hordta be – pedig hogy megtiltottam.

KATA. Akár tiltotta, anyám, akár nem: a Mártonfi püspök tilalma megvéd engem anyám szándéka s ha kell , magam ellen.

BORBÁRA. Majd meglátjuk, megvéd-e? Ha nem volna olyan nagy urak keze a dologban, azt mondanám: te merészeled tennem anyád szava és gyűrűd kötése ellen ezeket nyélbe ütni…

KATA. S ha megtettem volna… Ott Szebenben megijesztett az anyai átok…

BORBÁRA. S itt nem ijeszt betegségem… Tudod: mennyi nyögéssel szabdaltak éjszakáim… Megsimogatja Katát. No, eridj: vedd fel a galambszínt – vércselelkű. Kata és anyja be Kata szobájába. Lenn az udvar felől Haller László és ferences barát.

BARÁT. Az Isten mindenkinek másra ad képességet. Én koldulni tudok, úgy, mint az udvarhelyi mezítlábas barátok közül senki sem. A medvék szomszédjából is elhozom az utolsó dénárt – nincs az a katlanban ülő szénégető falu, ahol Jeromos barátot ne ismernék. No, páter Jeromos, kiáltják messziről már, hoztál-e penitenciát a fatolvajoknak s vadorzóknak! Már csak a rajtam űzött tréfáért is kikaparják a görög garast, amit Oláhországból hoztak. Az esketéshez már nincsen akkora tehetségem. Utoljára egy gyergyószéki lányt eskettem: akkor készült két darabba esni, s míg én az esküimát mondtam: az apja hátulról morgott a vőlegényre.

LÁSZLÓ a lépcsőn fölkémlelve. S mégis összeadta, atyám. Itt meg még morogni sem fognak.

BARÁT.  Valaminek itt is kell lennie – hisz egy jobb székbeli parasztlány is szégyellné, hogy a bohókás Jeromos vegye ki urából a fogadalmat. Azt hinné, az csak amolyan tréfaházasság: egy ingkorcba varrt hajszál elronthatja.

LÁSZLÓ fölmegy a lépcsőn, s visszabeszél. S ki tudja: nekünk milyen nagy okunk van rá, hogy kegyelmed előtt akarjunk megesküdni. Hátha angyal szólt álmunkban: „Egy barát jön alá a havasokról, azzal áldassátok meg magatokat.” Vagy: „Barát kopogtat a konyhában, akit a kutya nem fog megugatni, az az egyetlen pap, aki benneteket megeskethet.” Hallott kegyelmed már ilyen álombeli szent szózatokról?

BARÁT.  Isten őrizz, hogy én az urak álmába vagy az angyalok szózatába belékerüljek. Egyszerűbb, közönségesebb barát vagyok én annál.

LÁSZLÓ. Innét a tarisznyájában is többet visz haza: mintha az egész Moldavát és Lengyelországot megjárta volna. Csak üljön kegyelmed ott egypár percet, s mondogassa a mintát. S aztán ne törődjék mással, akármit hall, minthogy azt el tudja mondani. A Kata szobájából kijövő Borbárához. Épp asszonyom anyánkat kémlelém. A vendégek megjöttek-e?

BORBÁRA. Azok meg, Ádám fiamat kivéve. Csak én nem tudom, mit hümmögjek nekik? „Haller Lászlónak van valami ügye sógoromékkal.” „A Kata házasságát illeti” De a cédulát csak Petki Nagy Zsigmond öcsémuramnak merém megmutatni.

LÁSZLÓ. Pedig ha egyszer írám, trombitán is kifújhatta volna. S Kata?

BORBÁRA. Neki sem mondtam többet annál, hogy átjössz. Féltem, hogy valami tréfa vagy felsülés leszen belőle. Amúgy is érzékeny.

LÁSZLÓ. Nem is gyanítja, milyen napra ébredt?

BORBÁRA. Én magam is csak hallom, de nem hiszem. Tudod, mekkora tilalom alá vagy rekesztve. Tán magad akarsz a magad esketője lenni.

LÁSZLÓ. Nem olvasott még asszonyanyám a néphistóriákban amolyan szerelmeseket kedvelő remetékről vagy egyenesen a mennyből küldött jámbor barátokról? Jeromoshoz, aki elunva magát a padon, fölőgyeleg a lépcsőn. Jöjjön csak, páter Jeromos. Ki a kegyelmed föllebbvalója?

JEROMOS. Az udvarhelyi gvárdián s akik fölötte vannak.

LÁSZLÓ. S mikor ment el kegyelmed Udvarhelyről?

JEROMOS. Még amikor a zab a fejét vetette.

LÁSZLÓ. S azóta hol járt?

JEROMOS. Mindenütt, ahová a bibliai özvegyasszony fillére elgurult: Marosszékben, Gyergyóban, odaát a moldvai keresztényeknél.

LÁSZLÓ. S innét azóta sem hírt, sem parancsot nem kapott.

JEROMOS. Egy zacskó garast küldtem be minap a parádi sószállítókkal.

LÁSZLÓ. Esketni tud-e?

JEROMOS. Összeszedtem a mintát a fejemben.

LÁSZLÓ. S érvényes-e az esketése?

JEROMOS. Csak mint az apostol kulcsa és kötése.

LÁSZLÓ. S ezen grófné lányával: a méltóságos rokonság előtt összeesketne-e engem?

JEROMOS. Ha az álom úgy parancsolta. Bár szívesebben kimaradok az ilyenből.

LÁSZLÓ Borbárára néz. No, érti már, asszonyom anyánk?

BORBÁRA. Értem. De utána?

LÁSZLÓ int. Utána – úgy küldjük haza páter Jeromost, mint aki egy évre előre van a sarutalpkoptatásban.

BORBÁRA. S Kata… Ha értésére adja a tilalmat?

LÁSZLÓ meghökkenten. Hogyan – hát tudja? Vagy éppen ő… A barátra néz, s annak arcáról olvassa le, hogy Kata ott áll mögöttük, a küszöbre meredve. Kínos, hosszú csönd, Kata elfehéredő s megszínesedő arca beszél.

BARÁT Katára mutatva. A menyasszony-grófkisasszony. Egy ilyent összeadni a iaşi érsek is kevés lenne.

BORBÁRA. Mi azonban kegyelmeddel is megelégszünk… Kata mozdulatát látva. Addig is, amíg a fiaim Bonyháról megjönnek: egy pohár bort megiszik. Petki Nagy Zsigmond öcsémuram is bujdosott benn a Rákóczi idejében Moldavában. Betuszkolja a pátert a vendégszobába, s a küszöbről a Katával maradó Lászlóra néz. Hosszú csönd.

LÁSZLÓ. Itt van az a nap, melynek a reggele külön volt László s külön a Kata reggele – az estéje azonban, mint minden rákövetkező nap és este, együtt a mienk, Kata-Lászlóé s László-Katáé.

KATA elváltozottan. Igen váratlan nap.

LÁSZLÓ. S annál boldogabb. Reggel még én sem gyanítottam.

KATA. Idáig csak halálom napjáról hallám, hogy váratlan jön.

LÁSZLÓ. S nem szebb-e, ha a nászé is úgy szakad ránk, nem nyoszolyóktól és násznagyoktól kitűzve – s a készületben ízét vesztve: hanem mint egy halál – boldogságból, melynek házasságunk lesz másvilága.

KATA. Összeesküvés szálai fonódnak úgy, mint e nap, s én hálóban érzem magam fátyol helyett.

LÁSZLÓ. Azt hivéd, csak te tudsz összeesküdni?

KATA. Én magamat védtem úgy, ahogy asszonyi állapotom megengedte.

LÁSZLÓ. S én csak annyi furfanggal voltam, amennyire a szerelem egy fütyülő madarat vagy szegény jobbágylegényt is megtanít… Olvashatád a görög históriákban, hogy istenek és emberek miféle álruháit és csalafintaságait igazolá a szerelem.

KATA. De mi nem a pogány Jupiter istennek tartozunk lelkünkkel.

LÁSZLÓ. A mi Istenünknek is kedves, ha azt, ami mint természet, egymást kereste, szakramentumában összekapcsolja.

KATA. Sosem hitettem kegyelmedet azzal, hogy ebben egyetértünk.

LÁSZLÓ fölcsattan. Nem?… S mért nem? Mert őrült vagy… A szűzi ellenállás, melynek kell egy „nem” sáncul a maga „igenje” ellen, efféle ósdi gyűlölségekbe ássa be magát. Vallást mond, ahol csak a kevélység vacog a boldog megadástól.

KATA. Mindkettőnk szerencsétlensége jött be ide a páterrel.

LÁSZLÓ. Egy éjszaka, melyen asszonnyá lettél, más értelemmel ad át a hajnalnak. Ami akadály volt: egy csónakban átrepülted, s amit nem ismertél – örökre összezár

KATA. Ne higyje kegyelmed, hogy az én lelkem egy ágyban elmerülhet. Amit a belső szó: ma tilosnak mond, tiltottnak fogom érzeni: asszonyként is. Egy elrontott élet csöndjivel kell a magáét megfagyasztani.

LÁSZLÓ. Fölveszem a harcot azzal a belső szóval.

KATA. De énnekem csak ez az egy életem van, s nem bocsátom olyan próbára, melynek szerencsés végiben nem hiszek.

LÁSZLÓ. Nem vagy-e jegyesem?

KATA. Üzentem testvér atyámfiainak, hogy siessenek, és segítsenek elbontani.

LÁSZLÓ. Ezt tetted? Amint a püspököt is a te cselszövényed… Megfogja Kata könyökét. De én nem adom vissza a szabadságod. Értsd meg: nem mint szatócs, aki foglalójáért a megvett árán kitart, bár foglalóm olyan nagy volt, amekkora csak egy nőre föltett tiszta ifjúság lehet… Teérted: a meglesett hajlandóságért, melyet torz eszméd hasztalan cáfolt –  kirepesett, mint csontos marokból a vergődő madárszárny. Mit akarsz? Sírboltot építeni ifjúságodból, s benépesíteni egy halott század gyűlölségével és kísérteteivel! Avas prédikátori rontás ez rajtad; s magad ujjongsz majd legnagyobbat, ha egy ölelés kivon belőle.

KATA. Igen hév beszéd… egy sírbolthoz.

LÁSZLÓ. S igen sírbolti hang… a magad hévsége fölött. Kata! Megragadja őt, s elvont szája felé nyomul.

BORBÁRA a vendégszobából kissé megtorpanva. Dániel István bátyátok már igen dörömböl a kristálypoharakkal. Esküvőre jöttünk, és se vőlegény, se menyasszony… Katához. Kedveskedj egy kicsit Bethlen Elek nénédasszony körül, tudod, micsoda hírharang.

KATA. S Ádám és Sámuel bátyámuramék; őértük üzent-e asszonyom anyám?

BORBÁRA. Valami eklézsiai gyűlésben vannak Fogarasban; amint megérkeznek indítják őket. Nyomatékkal. Én is azt akarom, hogy meghallgassák esküdet.

INSPEKTOR jön az udvar felé egy kasznárforma emberrel. Kegyelmed várjon csak itt rám. Maga fölugrik a lépcsőn, s Kata után induló Lászlót visszarántja. Hé, méltóságos uram; a pátert keresik, aki az imént jött a gróf uram hintóján.

LÁSZLÓ. Kicsoda?

INSPEKTOR. Az udvarhelyi gvárdián embere… De igen sürgetős és erőszakos ám.

LÁSZLÓ. A gvárdián!Az ember húsz lépésivel mindent elronthat. Veresse meg magát, kegyelmed, de ameddig én a pátert ki nem hozom, beljebb ne engedje.

BORBÁRA az ajtóban Lászlót várva. Mit mond az inspektor?

LÁSZLÓ. Azt, hogy nem lehet a Bethlen urakat megvárniuk. Vagy most odapenderítjük Katát a pap elé, vagy bejön a tilalom utána.

BORBÁRA. S ha makacs lesz; szembetoppant?

LÁSZLÓ. Nem lesz rá ideje… Ha meglepik, a szíve gyorsabb, mint a makacssága. Bemennek.

A GVÁRDIÁN EMBERE aki elébb odalenn járt föl-le, a sipkáját hol föltéve, hol lekapva, türelmetlenségében a lépcsőn is feljön. Előkerítette már azt a prátert?

AZ INSPEKTOR a közé s az ajtó közé helyezkedve.  S mért olyan sürgős kegyelmednek az a sovány kolduló barát? Tán megnyomott a hegyekben valakit, s arra kér feloldozást?

A GVÁRDIÁN EMBERE. Az mindegy, hogy énnekem mért sürgős. A fő, hogy kigyelmednek is sürgős legyen. Ha itt áll, s a bajuszát pödri, attól a páter elő nem kerül.

AZ INSPEKTOR. S hátha én vagyok az a mesebeli ember, aki, amelyik bajuszán pödör egyet, arra egy barát terem elő: jobbról egy jezsuita – balról egy kapucinus?

A GVÁRDIÁN EMBERE. No, akkor pödörje – vagy magam indulok utána.

AZ INSPEKTOR. Nem látta azokat az urakat? Azokat mind őutánuk szalajtottam. De ezen az ajtón: nem léphet be csak gróf meg inas.

A GVÁRDIÁN EMBERE. Akkor szerezzen belülről egyet, mert én azonnal kiáltani kezdek: hogy Jeromos barát. Az én hangom pedig olyan: hogy ha Farkaslakon elkiáltom magam, fenn a havason a medvék farra esnek.

AZ INSPEKTOR. Mielőtt azt megteszi: szánjon egy percet az értelmes beszédre. Egy perc alatt a barát sem nyeli le a fapapucsát…

A GVÁRDIÁN EMBERE. De a püspök Mártonfi uram tilalmát megszegheti.

AZ INSPEKTOR. No, akkor magának őrangyalszárnya legyen, ha így kell vigyázni az udvarhelyi barátok minden kis percére. Az Isten hányszor nagyobb úr a Mártonfi püspöknél, s annak a parancsát: minden félpercben megszegheti. Mért félti úgy ettől az egy perctől szegényt, amíg mindent megmagyaráz?

A GVÁRDIÁN EMBERE. Mert ez a Jeromos csak sószállítókkal küldte haza a tarisznyáját, s maguknak egy jegyben járó kisasszonyuk van.

INSPEKTOR. Mi köze a sószállítóknak az én kisasszonyomhoz?

A GVÁRDIÁN EMBERE. Az, hogy a gvárdián tudja a tilalmat, de ez a boldogtalan barát most jött Molduvából, s tartani lehet, hogy ez a gróf Haller László úr él tudatlanságával. Különben mért ültette Fejéregyházán a kocsijába.

INSPEKTOR. S maga most mit csinál vele, ha előteremtem?

A GVÁRDIÁN EMBERE. Beavatom a tilalomba.

INSPEKTOR. Hagyja nálam a tilalmat, s menjen el békével.

A GVÁRDIÁN EMBERE. Nem lehet. A főtisztelendő gvárdián úr sem ülni, sem állani, sem misézni nem tud; amióta hírül hozták, hogy ezt az együgyű Jeromost a fejéregyházi úton látták. Te, Miklós, azt mondja, ne sajnáld a lovat: csak azokat a felemás grófokat össze ne adja.

Haller László és a páter a vendégszobák felől.

PÁTER. A menyasszony majd minden harmadik szót mondott csak utánam.

HALLER LÁSZLÓ. Elég az, amit mondott, egy életre… Hol az az ember, aki a pátert keresi.

GVÁRDIÁN EMBERE. Én vagyok. Jeromoshoz. Remélem, nem tett kegyelmed olyat, amiért a főtisztelendő gvárdián úr böjtre fogja?

BARÁT.  Én? Lászlóra néz. Most derül ki, miféle angyal az az álombeli.

GVÁRDIÁN EMBERE Jeromoshoz. Csak nem jutott eszébe kolduló barát létére grófokat házasítani? A főtisztelendő gvárdián úr a püspök tilalmával szalajtott kegyelmed után.

LÁSZLÓ sóhajtva. Az esküvő megvolt, s én ezen barát ártatlanságát kész vagyok egy véka ezüsttel s egy szép hordó küküllei borral bizonyítni. Kinn kocsizörgés.

KATA kilép, az inspektorhoz. Nem valami kocsi zörgött? Tán testvéruraimék. Szétnéz a kényelmetlen társaságon. A gvárdián emberére. Kegyelmedet Bonyháról küldötték?

GVÁRDIÁN EMBERE. Nem – engem Udvarhelyről, ezt a barátot a méltóságtok házasságától eltiltani… No, gyerünk, páter Jeromos: az ezüst jó lesz kehelynek a borhoz, kegyelmed azonban alig megy ki az idén  a havasra.

BARÁT. Így kerüljön be az ember az urak álmaiba. Inspektor, barát, gvárdián embere el.

KATA a megszégyenült Lászlóra nézve. Nem vádolom kegyelmedet ezen újabb hamisságáért. Ha bűnhődnöm kell ezen házasságban: csak a magam gyengeséginek látom büntetését. Az vette el Szebenben a gyűrűt, s az nem engedte, hogy amint imént a könyököm megfogta: a gyámoltalan igen helyett Isten „nem”-ét mondjam.

LÁSZLÓ. Boldog leszel.

KATA. Úgy fogom magam mindenben szabni, amennyire hitem engedi, hogy kegyelmedet mint uramat, elégedettnek lássam. De arra vigyázzon, hogy az én vallásomban engem meg ne bántson.

BETHLEN ÁDÁM a folyosóról szalad, Katát megcsókolva. Mit hallok inspektor uramtól?

KATA László mellé áll. Haller Lászlóné vagyok.

ÁDÁM. S amit Nádudvari uramtól üzentél?

KATA. Azt temesse kegyelmed fülébe.

Függöny

 

HARMADIK FELVONÁS

Haller László fejéregyházi kastélya; földszinti fogadószoba Kata hálóháza előtt. A szoba nagy, tágas, előkelő; a réteni kastély régies vidékiessége után franciás „náj módi”: a mennyezet festett, berakása, a bútor aranyozott, hajlott lábú. a nézőtérrel szemben két nagy ablak nyílik egy teraszra, annak a korlátján túl a park tavaszi tisztása s a fák közt idecsillanó, küküllei hegyes-dombos táj; az egyik ablak Kata hálókamrája felől tárva-nyitva. A szín jobb felén két ajtó; a távolabbi a teraszra szolgáló előcsarnokba nyílik, s most nyitva van; az innenső, néhány lépcső magasában a László szobáiba. A bal falon elöl egyetlen kisebb ajtó, amely most nyitva van: a Kata hálóházába. Az ablakok előtt kis, világos selyemkárpitos szalon: ovális asztal, dívány, székek, jobb oldalon egy velencei tükör. Az egész szobában egyetlen sötét, hatalmas karosszék képviseli a réteni ház lelkét – az, amelyikben Kata ül. Látszik, hogy a nőhálóból húzták ki a gyöngélkedő asszonynak pihenőül. Kata dereka alatt párna, előtte eltolt hímzőráma. Az ifjú asszony bő fekete ruhában, amilyen állaposokhoz illik. Egy idősebb nemesasszony – a szalon asztalánál, mint élő anakronizmus, a bibliából olvas. Kata sötét, kifejezéstelen arccal hallgatja. Kinn az olvasás alatt járás-kelés.

NEMESASSZONY lassan, a nehezebb szavakon meg-megállva.

FRÁJ az előcsarnokból belép. Az udvarhelyi gvárdián jött meg, méltóságos urunkkal van dolga.

KATA. Megmondád, hogy vagy megjön, vagy sem…

FRÁJ. Mondám, hogy puskásan ment el még hajnalban, s nem várjuk ebéd előtt. Akkor az asszonnyal, grófné asszonyommal kívánna szólani.

KATA az olvasásban megállt s ujjával a betűt őrző nemesasszonyhoz. Jelölje meg a körmével, kegyelmed, s tegyen egy kis rendet a hálóházban… Épp citátumra jött a gvárdián uram. Tán őkegyelme is valami bajhárító spanyol keresztet hoz, amilyet a szebeni jezsuita küldött. Előbb a fráj, aztán a nemesasszony is kimegy.

A GVÁRDIÁN alázatos, ravaszkás öregember. Dicsértessék a Jézus Krisztus.

KATA. Jó reggelt, gvárdián uram. Engedje meg, ha föl nem kelek: látja, gyengén vagyok.

GVÁRDIÁN. Hallottam, hallottam. Gróf uramnak nagy öröme van ebben a gyengeségben. Ez az a betegség, amelyik napra gyógyul, s akkor szűnik, amikor legelsőt vísit.

KATA. Igen érti gvárdián uram a találós mondásokat… Uram nem hagyott hírt megjötte felől.

GVÁRDIÁN. Erősen sajnálom. De talán az Isten akarta így, hogy ne azzal beszéljek, akinél a meghallgatás van, hanem akinél a segítség.

KATA. Igen cifra lesz, gvárdian uram; szabja csak én asszonyi elmémhez.

GVÁRDIÁN. Kényelmetlen dolog, és bajos elkezdenem.

KATA. Kezdje a végén, akkor eleje is lesz.

GVÁRDIÁN. A vége az: hogy hiba van a méltóságtok házasságában.

KATA. A kegyelmed pátere kötötte.

GVÁRDIÁN. Épp ezt kérdezzük, akiket illet, hogy megkötötte-e. Az isten dolgai nem olyanok, mint a fésű, hogy akkor is fésű, ha néhány fog hibázik belőle.

KATA. S mi hibázott abból a házasságkötésből?

GVÁRDIÁN. Sok minden. Először is nem volt időben bejelentve, másodszor: ha be lett volna is, nem lett volna megengedve, harmadszor: nem volt diszpenzáció, negyedszer: méltóságod is hol mondta az esküt, hol nem; ötödször…

KATA. Elég baj, ha olyan tudatlan papjai vannak kegyelmednek.

GVÁRDIÁN. Megböjtölt érte. De attól, hogy az a kolduló barát tudatlan volt, a méltóságtok házassága még nem lesz rendesebb.

KATA. Csak nem azzal akar elijeszteni, hogy érvényes?

GVÁRDIÁN. Minek elijeszteni, amire orvosság is van.

KATA. S gvárdián uram kimérné nekem azt az orvosságot?

GVÁRDIÁN. Az esküvőt meg kell erősíteni; azt pedig csak azon feltétellel lehet, ha a tilalom feloldatik. Annak pedig egyetlen feltétele…

KATA. Hogy térjek… S ha én a kegyelmed orvosságát nem veszem be?

GVÁRDIÁN. Akkor a méltóságtok és gyermekeinek a helye e házban s az egyházban – csak olyan leszen, mint esküvőjük hitele.

KATA. Vagyis bagóhiten élek.

GVÁRDIÁN. Amilyen kényes az állapot, olyan közel a segítség.

KATA. S ha énnekem épp ez a segítség, ami kegyelmed s akik küldték, rettenetesnek gondolnak. Tudhatja kegyelmed is, hogy én ettől a házasságtól, amennyire gyenge lány teheti, épp hitünk különbsége miatt, mindvégig húzódoztam. Ha az én házasságom a Catholica egyház törvényei szerint nem érvényes, s kegyelmed azt az én uram előtt is megismétli, amivel engem most el akart hitetni, akkor én még ma: egybecsomagolok, s hazamegyek asszonyom anyámhoz, meglesz amellett holtig a kenyerem.

GVÁRDIÁN. S győzné a szégyent méltóságtok?

KATA. Az én szégyenem, ha van szégyenem: hát az én gyengeségem. Az, hogy meggyőződésem ellen a kegyelmed barátja elé odaálltam. Az, hogy az én uram s az ő egyháza egy hamis szertartással engem, mint valami tévedt lányt, megejtett…

GVÁRDIÁN. Hogy beszél, méltóságtok?

KATA. Én csak úgy, ahogy a dolog megérdemli.

GVÁRDIÁN. Nem gondol a gyermekre, akinek ezek a kendőcskék készülnek.

KATA. Az én lelkemet nem fogják azzal a gyermekkel, sem mostani érzékenységemmel megzsarolni. S inkább legyen a világ szemében fattyú; mint hogy én magamat kegyelmeteknek átengedjem.

GVÁRDIÁN. Sss… nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen méltóságod… Még van, amit nem mondtam el.

KATA. Azt akarom tudni, érvényes-e a házasságom… vagy még ma elmenjek.

GVÁRDIÁN. Az Isten őrizze attól… Anélkül is elég nehéz lesz szegény urának.

KATA. Most már az uramnak?

GVÁRDIÁN. El akartam hallgatni a súlyosabbat, mert azt reméltem, hogy így is célhoz érünk. A házasság érvényes, de annál súlyosabb teher nehezedik arra, aki a törvényt kijátssza. Tudva van, hogy Jeromos pátert kijátszották.

KATA. S mi értheti az én uramat azért a csalfaságért? Tán tömlöcbe csukják?

GVÁRDIÁN. Ekkora szentségtörés az életébe is kerülhet… Ha csak a kegyelmed jó szíve meg nem menti.

KATA aki egy pillanatra meghökkent. A hitemmel. Csönd. Ide hallgasson, gvárdián uram. Nagyon csodálom és röstellem, ha kegyelmed olyan együgyűnek hisz engem, hogy az ilyen haszontalan ijesztgetéseknek hitelt adok. De ha még úgy volna is, mint mondja, s ha szintén lehetne is, hogy egymás után tizenkétszer elütnék a fejit, lelkem elvesztésével soha életét meg nem tartanám.

Odakinn kocsirobogás, hallani, hogy valami hintó áll a kastély elé; az ablak alatt az iménti fráj fut le.

KATA is föláll, arcán olvasni az örömet, felimerést; ahogy az érkezők közelednek, kiszól. Asszonyom anyám. Imre öcsém uram.

GVÁRDIÁN aki Katával fölállt, még jobban megijedve. Ennél talán még alkalmasabb órát is találunk… Tiszteletem az úrnak, gróf uramnak. Anélkül, hogy Kata ráhederítene, kihátrál az előcsarnok felé.

KATA az ablaknál az anyját összecsókolja. Remélem, nagy időre jöttek el, asszonyom anyámék…

BORBÁRA már az előcsarnokban. Még estével Enyedre kell érnünk. Öcsédet viszem vissza professzor Pápay keze alá.

KATA az öccsét is megcsókolja. Mely igen irigylem öcsémuramat. Hallom, szép haladást tett a rétorok közt.

BORBÁRA. Már orál is; mondom, meghalhatok, lesz, aki búcsúztasson.

KATA. Igyekezzék is, hogy Isten segítségével, külföldi akadémiákra is kiküldhessük. Nagy szüksége van a mi egyházunknak olyan világot járt, tanul fiatalemberekre.

IMRE. A László bátyám orosz agara beszokott-é?

KATA elkomorodva. Most is ha odakinn nem lesz vele a vadászaton.

IMRE. De a Cicke, látom, itt heverészett a fölhajtónál. Kimegy az erkélyre. Hé, Cicke…

KATA hogy egyedül maradnak, anyját leültetve. Csak nem érzi valami változását, asszonyom anyám – hogy a búcsúztatót emlegeti?

BORBÁRA. Fekvő nem vagyok, csak az erőm érzem apadni napról napra. A lábam feje is duzzad, mintha a víz készülne fölszállni bennem.

KATA. Tán feredőre kellene menni vagy valami speciesteákat inni.

BORBÁRA. Éltem vele Köleséri uram rendelete szerint. De nem nagy hasznát látom Mintha a csontjaim mind el akarnának bomlani. Az éjszaka, ami másnak a nyugalom ideje, én csak a testemben őrlő romlást figyelem, s a napköltét várom. De avval is csak a gondolataim ébrednek újólag… Katát megnézve. Hát te? Látom, meg kellett bővíttetned a ruhád. Rúgását érzed-e már?

KATA. Még csak igen gyengén; úgyhogy magam sem tudom; ő mozog vagy valamelyik belső részem. A sok erőltetés igen elbágyasztott.

BORBÁRA. Adja Isten, hogy örömödre és vigasztalásodra nevekedjék. Mióta karácsonyra otthon voltatok, s láttam, mily nehezen viselted külön ünnepléstek, hogy az urad Fogarasba ment be első nap, te pedig a mienkbe, mint valami özvegyasszony… Elhallgat. A sok testi bajom mellett ez is mardos. Ismerve a te kemény természeted, nem lett volna szabad a földi szerencsédért vallásod ellen hajlítanom. Hogy Kata nem szól. Uraddal megvagytok?

KATA kitérőn: magát legyőzve. Idáig nem panaszolhattam szívességit. Föláll. Nádudvari Péter uram átjár Rétenbe?

KATA. Megmondja neki, asszonyom anyám, hogy igen hibázik nekem. Az itteni eklézsia két-három jobbágycsalád, s a papunk is csak olyan: úgy kell félteni őt a textusán, mint a síkos pallón. Amíg erőm volt, elmentem, nehogy kedvet kapjanak a térítésemre.

IMRE bekiált. Ehol, László bátyámuram. Most akaszt le egy őzet a cselédeknek. Kinn még, a feljövő László elé. Hogy hajt az orosz, bátyámuram? A két nő föláll,  Borbára a régi elfogult örvendezéssel, Kata sötéten a székéhez tapadva.

LÁSZLÓ Imrét megemelve.  Jöjj ki, s majd meglátod, csak a farka kódorog, amint a haraszton úszik. Az ajtóban Borbárát örömmel megölelve. Csakhogy – balról megcsókolva – ez napamnak – jobbról –, ez anyámnak. Vagy fordítva illő?

BORBÁRA. Mondd úgy: ez jöttödre, ez pedig mentedre, mert éppen csak Enyedre kerültem felétek. Elég egy ilyen nyűglődő asszonyból ennyi is.

LÁSZLÓ Katára néz, s eszébe jut fölvett, kedvetlen póza. Kettő egymáson könnyít. Ebédre, remélem, itt marad, asszonyom anyám? Akkor még látjuk egymást. Indul.

KATA sötéten. Elmegy most kigyelmed?

LÁSZLÓ. Egy kis írásbeli dolgom van – a bátyám, Haller János várja már postámat. Föl a maga szobája felé.

BORBÁRA megdöbbenten utánanéz. Ez ilyen mostanában?

KATA. Elkapta az én kedvemet.

BORBÁRA. Nehezteléssel van rád?

KATA. Nem érek rá, hogy kitudjam.

BORBÁRA Imrére néz. Imre fiam – mondd meg annak a nyavalyás kocsisnak, hogy el ne kódorogjon ám, s a lovakat is készen tartsa… De azt csak tudod, hogy mivel sértetted meg?

KATA. Én csak a magam cselekedeteit s nem az ő sérelmét vigyázom. A meggyesi sokadalomra még barátságosan ment el.

BORBÁRA Imre után. Egy köteg takarmányt is vegyen föl… S ott mi dolga volt?

KATA. A bátyjával, Haller Jánossal volt valami osztozása.

BORBÁRA. S hogy megjött, már így tett?

KATA elengedett keserűséggel. Azalatt kellett bűnbe esnem.

BORBÁRA. S magad semmi hibád sem tudod.

KATA. Azonkívül, hogy állapotom miatt egyik erőltetésből a másikba estem. Olyan gyönge valék, hogy ültömben is csak egy forgó káprázatot láttam.

BORBÁRA. De csak gondolod, mért változott el a kedve. Tán Haller Jánossal volt kocódása.

KATA. Az odaléte nemigen mutatta. Meggyesről Balásházára s Abafára is átvitték. A cselédektől hallom, hogy mind a Haller úrék, mind a gubernátor uramék igen kaptak rajt – mint kedves atyafiúkon.

BORBÁRA. S maga nem pirongatott?

KATA. Szóval sem. Magát legyőzve, kis hallgatás után. Csak a szobájából nemigen jött elő. Holmi francia novellákat olvas vagy kinn agarász, mint most is. Enni is jobbára tarisznyából ehet, mert az asztalnál alig gazdálkodik; elnéz a kanál fölött, mint akinek elég a gondját nyelni. A borban régen épp, hogy a száját megmerítette, most minduntalan kancsó koppanását hallom – mert rá nem nézek… A hálóházamba is be nem jön, vagy ha igen, csak hogy kedvetlen vesse magát egyik székből a másikba, s én kedvetlensége okát kérdezzem. Engem meg ismer, asszonyanyám.

BORBÁRA. Nem jobb volna szép szólva kivenni belőle?

KATA. Majd megmondja, ha elunta mutatni…

BORBÁRA. S odáig semmi ilyen nem volt köztetek.

KATA. Azt tudhatja, asszonyom anyám, s megmondtam neki magának is. hogy én az életem, mint a szép márványkövet: egyben akartam az Istennek kiszabni, s hogy én ebben a felemás házasságban csak tört oszlop tudok lenni, akinek a csiszolt színin is áttetszik tökéletlensége és boldogtalansága… Mind ez ideig azonban semmit sem vethetek az ő magaviseletére. Igen szép, nyájas beszéddel s illendő tréfával békítette a lelkemet.

BORBÁRA. Azt hiszed, a rokonai háborították föl?

KATA. A mostani állapotomban akarnak megtántorítani. Tudják, hogy mely rászorul ilyenkor az emberlány a jó szóra… Csak kevéssel azelőtt fizettem ki, hogy asszonyanyám megjött, az udvarhelyi gvárdiánt. Azt is ők adták a nyakamra.

BORBÁRA. Vallásodban kísértett?

KATA. Előbb a házasságommal ijesztgetett, hogy nem jól volt kötve, s míg azt a püspök meg nem erősíti, én s a születő csak esett lány s fattyúgyermek vagyunk. Majd pedig látván, hogy azzal ő meg nem ijeszt, sőt igenis örömet szerez, az uram nyakát adta pallos alá, ha át nem térek. Keserűn. De tudtam én, hogy ilyen kísértetekre bocsát engemet asszonyom anyám ezzel a házassággal.

BORBÁRA fölsírva. Lám, engem okolsz. Éreztem én, hogy engem okolsz. Ebben morzsolódik el az én lelkem; emiatt apad el a nagy éjjel-nappal való sírásban az én szemem. Pedig honnan tudhattam én ezt? Nem voltunk-e mi is gróf Haller Jánossal külön valláson, s esett-e egy rossz szó is köztünk?

KATA. Azt az időt veti asszonyom anyám a mostanihoz? Akkor még friss volt a Rákóczi-mozgalmak sebén a tur, s nem akarták a törökkel szomszéd Erdélyt fölzaklatni. Most azonban az idejük érzik, hogy megtörjenek.

BORBÁRA. S te, asszony, akarsz ellenül állni?… Jaj, nem ismertelek eléggé; ebben okolhatom magam a hátralevő napjaimban.

KATA megszánva. Nincs mit okolnunk az én gyöngeségemen kívül. Aki így gondolkozott az élet felől, mint én, annak meg is kellett volna védeni az ő tisztaságát… Asszonyom anyám, csak úgy tett, mint akármelyik gyermeke szerencséjit néző anya, a mostani világban.

BORBÁRA. Mért is akartam a lelkednél erősebb lenni?… Most már a lelkem könyöröghet csontjaimnak s csontjaim gondolataimnak, hogy fájdalmat fájdalommal oltsák, s az egyik romlást a másikkal siettessék… Kikiált. Imre fiam; állítsd elő a kocsit.

KATA. Ilyen hirtelen itt hagy, édesanyám.

BORBÁRA. Ne kívánd, hogy magamat a ti bajotok látásával megöljem. Ami erő az én szívemben van; már csak a messzeségből tud vezekelni és imádkozni… Kata utánakészül. Uradtól kérd engedelmem. Ki a terasz felé.

Mialatt Kata kinn az anyját búcsúztatja, László a maga lakásából hirtelen kiugrik; látszik hogy a kocsizörgés ijesztette meg, s  nem akarja az anyósát búcsúzatlan elengedni. De a szoba közepén megáll, kipillant, s mint aki meggondolta magát, lomhán le-föl járkál a szobában, elvesz egy ollót, a tükörbe pillant, aztán háttal a tükörnek egy taburettre veti magát, az ollót pörgeti, s ilyen magába feledkezéssel ül még ott akkor is, mikor Kata a szobába visszatér, s zokogását hirtelen elnyomva, a hímzőrámája mögötti fedezékbe vonul.

LÁSZLÓ a zokogásra kissé összerándulva, de tovább is vakságot színlelve, mint aki nehéz gondolatokból ocsúdik. Mintha kocsi zörgött volna. Csak nem anyádék mentek el idő előtt?

KATA. Ha nem ők volnának, itt lennének.

LÁSZLÓ. Azt tudtam, velünk ebédez.

KATA. Az étvágyától elbírja Enyedig most már. Csönd.

LÁSZLÓ sunyin előnyomulva Reménykedem, hogy nem esett nehézre az én nehéz kedvem.

KATA. Megvigasztaltam, hogy amióta Meggyesről visszajött, az agarain kívül mindenkihez így mutatja magát.

LÁSZLÓ. Azért is mentettem magam a jószágom dolgával, nehogy a régebbi enyelgéseim hiányozzanak, s szívére essenek.

KATA. Szép kegyelmedtől, hogy ilyen nagy gondja van a hozzám tartozók érzékenységire.

LÁSZLÓ. Aki maga nem szokta meg, hogy mindenkinek víg orcával és szíves beszéddel kedveskedjék: fel sem tudja gondolni. milyen nehezen s röstelkedve hordja egy magamféle ember a melankóliát.

KATA. Nem erőltetik, hogy hordja.

LÁSZLÓ. Ha kócos, borostás s ruhámban piszkos és testemben elhanyagolt volnék: nem röstellhetném jobban, mint hogy nyelvem otrombán fordul, a tréfám, mint a beteg madáré: rebben egyet, és megáll, s tekintetemmel bujkálnom kell, nehogy szemem sebén át lelkem húsába akárki belém lásson. A legszívesebben még magam iszom – vagy az erdőt járom. A bortól az egész világ egy erdő, s az erdő miként a bormámor.

KATA. Igen szépen el tudja mondani kegyelmed. Magam is észrevettem, hogy olyan novellabeli rosszkedvű vadásszá szabja magát.

LÁSZLÓ. S meg sem kérded, hogy mért? Az emberkerülő vadász s a kedvedben járó férj a te hidegségednek mindegy.

KATA. Úgy vélem, magától is kimondja  kegyelmed: mit akar ezzel a nagy magaelváltoztatással. Ha titkolt oka volna: nem hordaná a homlokán.

LÁSZLÓ. Azt gúnyolod, hogy nyílt lélek vagyok. Nem mint a keserű mandula egy zöld s egy csontházba zárt.

KATA. Mondtam én kegyelmednek, hogy ne erőltesse a fogát azon a csontházon. Lássa, mit ér, ha föltörte: édes helyett keserű.

LÁSZLÓ. Úgy beszélsz: mintha az csak az én bajom volna, a tiéd nem.

KATA. Bizonnyal enyém is; de az enyémé régebben kezdődött, s most már csak úgy szánom kegyelmedet: mint akinek a könnyen vett hatalmasságok mutatni kezdik az erejük.

LÁSZLÓ. Ahelyett, hogy segítenél – rajtam s magadon.

KATA. Nem tudom, hogy a feleség tisztit elvétettem volna; a házában rendesen megvan minden.

LÁSZLÓ. Tiszt és rend – de te. Mint akin egy levethetetlen ing van szomorúságból. Amikor azt hinnéd már, hogyha ólom volnál is, el kéne olvadni a tüzedben, egyszerre csak egy szemrehányó kőszobrot tartasz a karodban, mint a Nióbé istenné lányai közül egyet, s nem tudod: azt üssed-e szét, vagy te rejtőzz el; kárhoztatván magad, hogy e hideg oltárú szentélybe betörtél.

KATA. Idején figyelmeztetettem én kegyelmedet, hogy némely lelken is van párta, s azt nem tudja, csak Isten engedelme leoldani… Elégedjék meg, ha mint felesége az eskümre tartozónak elégséget teszek.

LÁSZLÓ. S ha én: nem tudok benned azzal az idegennel élni. Az én házasságom ne legyen kísértetjárás. Most még csak az erdőben hajtom a vadat, hogy rosszabbra ne fakadjak. De ha meg nem tisztulunk ettől a közöttünk valótól, elkészülhetsz mindenre, amit egy boros, nyugtalan férj asszony ellen elkövethet.

KATA. Állapotomhoz való ijesztgetés.

LÁSZLÓ. Éppen mert nemcsak magadnak csinálod, amit csinálsz: segíts kiűzni közülünk, ami annak, akit hordasz, kárára lehetne… Áldoznod kell a lelkünk egységéért.

KATA. Már kegyelmed is érzi, hogy a jó házasságnak a lélekben kell fundáltani.

LÁSZLÓ. A te gonosz ellenállásod megtanított rá.

KATA. S mit tehetek, hogy ne legyek kegyelmed iránt gonosz…?

LÁSZLÓ. Tépd le azt az imént emlegetett pártát – egyszer s mindenkorra. Add meg a lelked – ne nekem: a házasságunknak.

KATA lassan, vészjósló nyugodtan. Térjek ki, azt gondolja?

LÁSZLÓ. Nem találhatok addig a veledlétben nyugvást, amíg azt az ellenem lázító vallást el nem hagyod.

KATA. S nyakát nem szakajtják-e, ha ki nem térek?

LÁSZLÓ. Nem értem, s nem is szenvedhetem a tréfád.

KATA. Az udvarhelyi gvárdián ijesztett azzal az imént az áttérésre. A kegyelmed élete van veszélyben, minthogy csalással vette rá a barátot az esketésre.

LÁSZLÓ. Milyen oktalan beszéd ez?

KATA. Nagyon csodálom, ha olyan oktalan beszélték meg, hogy egyik a másiknak a szavát meghazudja.

LÁSZLÓ. Elhidd, hogy én a gvárdiánt nem küldtem hozzád.

KATA. Ezt mint férfiú mondja?

LÁSZLÓ. De ki is kérem, hogy a feleségemet mögöttem oktalan feluszítsa.

KATA. kitörve. S Meggyesen kegyelmedet? Azt hiszi, nem látom át, hogy ez az egész mostani viselkedése: az atyjafiai unszolása és tanácsa? Itt kesereg: hogy a tűrhetetlenségtől kell tőlem elvadulnia. De amíg az atyjafiaival, a Kornis Sigmond gubernátorral meg Petki Dáviddal: a házasság dolgát meg nem beszélte, a tűrhetetlenség tűrhetőbb volt.

LÁSZLÓ. Mosolyogva szenvedtem.

KATA. De tudta, mint kell egy maga vallását szerető s viselős asszonyhoz emberként tartani magát.

LÁSZLÓ. Csak a te csendes ellenkezésed vitt rá. Egybe szerettem volna habarni a lelkünk, s az szétvált, mint a kétféle orvosságok.

KATA. S látja, mit ért vele? Ameddig szép szóval s magát alkalmazón bánt velem: én is rajt voltam, hogy legalább a színe olyan legyen a mi házunknak is, mint a többi: közös imában s emlékben egybekötött házak. A rokonai tanácsára fölvett  barbáriese azonban, ahelyett hogy lelki egyezést csinálna – a testit is elbontja.

LÁSZLÓ. Igaza volt a páter Létainak, a gubernátor uram káplájának.

KATA. Igaza, ha a bábnál egyéb asszonyt és reformátát nem ismerő tudatlanoknak mondta a kelmed rokonait.

LÁSZLÓ. Épp azon szóval beszélt le róla, mellyel te pirongatsz.

KATA. S ha az, akinek tiszte a mi felekezetünk rontása, ilyen tanácsot adott, kegyelmedben nem volt annyi elővigyázat, hogy megálljon rajta?

LÁSZLÓ. A te atyádfia: Kornis Istvánné sürgött benne.

KATA. Gerőfi Borbára – a hitéből kimosdott.

LÁSZLÓ. Minthogy beszéd közben egyik s másik atyámfia is megkérdezte: van-e reménység hozzá, hogy vallásod elhagyassam veled, én bevallám, hogy nem vettem észre semmi hajlandóságod. Sőt igenis lesáncoltad magad benne.

KATA. S mivel biztatta kegyelmedet az az ingatag asszony?

LÁSZLÓ. Hogy most bánjak igen keményen veled. Ebben a mostani szeretetet kívánó állapotodban a békéért könnyebben ráhajlasz, mint máskor. Őt is így térítette meg szegény első ura: Gyulai László.

KATA. Még a búzaszemekben is különbség van: hát az asszonyemberben.

LÁSZLÓ. Igen kifesté, hogy mennyi civódás volt odáig köztük, s attól fogva hogy helyreállott az egység. A gyermekek kétféle hitinek a nagy veszedelmét is elmondotta. S mind gubernátor uram, mind a többi élemedett atyámfiai, az egy Létain kívül, mind helybenhagyták.

KATA. S kegyelmed azon hitben jött haza, hogy ezzel a feje lógatással, goromba nem feleléssel, ágyam kerülésivel s vadászásával, engem az én eleim lelkiből s hitem templomából: mint valami felekezetükben dúló ausztriai generálist csak így kiöltöztet. Igen csodálom, hogy együtt lakván velem, csak ennyire ismert.

LÁSZLÓ. A titkon sínylesztő sérelem vitt rá. Elhittem, hogy az erőszak tán megtöri azt az ellenem trombitáló angyalt benned… De most már látom az én reményem haszontalanságát. Megnyugszom: maradjon, ahogy odáig volt köztünk. Meglásd: egy vallásodat sértő szó itt el nem hangzik; sőt a maguk papjaink térigetésétől is megoltalmazlak.

KATA. Ahogy odáig volt? Amíg a gyermekágyban fekvőn újabb reménység fog: megrohanni. Ez is a Gerőfi Borbára tanácsa, hogy ha most rá nem állok – engem szép szóval elhitetve –, praktikáik alkalmasabb időkig jégre rakják?

LÁSZLÓ. Első dolog – el kell hinned, hogy utolszor…

KATA. Az igaz ugyan, első, hagy az atyjafiai rossz tanácsokra ezeket cselekedje; de, úgy gondolom, hogyha én ezt így elszenvedem, többször is meglészen, sőt nagyobb mértékben. Azt pedig kegyelmed is tudja, hogy énnekem kontraktusom van kegyelmedtől, hogy ha vallásomban háborgat, elhagyhassam. Amit, mihelyt erőm engedi: meg is teszek.

LÁSZLÓ. Mit nyersz vele, az én vallásom szerint soha el nem választanak tőled.

KATA. Mely nagy diadallal mondja.

LÁSZLÓ. Ez legyen az én diadalom, hogy amivel egy lenni nem akarsz, attól válni se tudj…

KATA. Van még, aki elválaszthat – a törvény fölött is.

LÁSZLÓ. S én attól – azt fogom kérni, hogy megtartsalak.

KATA. Én pedig arra kérem az ő Irgalmasságát, hogy esztendő ilyenkorra legyünk elválva egymástól: vigyen el az Isten vagy engemet, vagy kegyelmedet…

LÁSZLÓ. Kata, megátkoztál.

KATA. Meg – mind a kettőnket.

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS

Haller László hálófülkéje az épület hátsó szárnyán. Eredetileg egyszerűbb vendéglakás volt. László csak azóta húzódik ide, az agaraihoz és az erdőhöz közelebb, amióta a felesége megszült, s dajkagondok ürügyén a maga hálóházát odahagyta. A fülkén nincs ablak, a jobb falon egy összevonható függöny választja el egy kisebb nappalitól. Ez a szoba is erdőkre nyílik, s ha a fülkefüggönyt széthúzzák, az egyszerű bútorzatú helyiség ablakán át a szabadba látni. A színpad függönye mögött ez a szoba is be van rendezve; látni belőle azonban csak annyit lehet, amekkora rést a fülkébe belépők hagynak. A fülke bútorzata: a bal sarokban egy mennyezetes ágy, hosszával a hátsó fal mentén, ebben vívódik a halállal Haller László. Előtte, a színtér előterében egy karosszék, lábait elvetve egy virrasztásban elszunnyadt jáger szuszog benne. A fülke jobb sarkában kis asztal, rárakott mosdótállal, a borbélyszerszámokkal. A karosszék párján László ruhája, fél pár előrerúgott csizma s egy kintről behurcolt zsámolyféle – azon ég a virrasztó mécses. Amikor a függöny fölmegy, a színt csak ennek a kékes fénye derengi be. Legföllebb a fülke függönyrésin át esik be egy kora szürkületi pászma, a lámpáét keresztezve. Egy percig csak a magát föl-földobó László hánykódása s a jáger szuszogása hallik; aztán kinn lépések; majd amikor két sötétben tapogó láb valami bizonytalanba keveredik.

KOCSIS dörmögve. Hé, mi vagy: ördög vagy állat… Cicke, nem mész a lábam alól. Benyit.

JÁGER a szemébe eső fényre s a zajra felriadva, a vállán a puskája helyéhez kap. Méltóságos uram, a vadkan lesz…

KOCSIS. Dehogyis vadkan, jáger uram, mikor a gróf uramat őrzik az agarai…

JÁGER. Ja, maga az?

KOCSIS. Én, jáger uram. Hozom a betegnek a tejet.

JÁGER. Kocsis a zimmerfráj?

KOCSIS. Az én kezembe nyomá a szakácsné: minthogy a szász lányt is igen süti a forróság este óta… Urunk alszik még?

JÁGER. Most már elbágyadt; de az éjszaka tízszer is meg kellett fognom, hogy ki ne vesse magát.

KOCSIS. Hát kiáltozott is?

JÁGER. Koporsónak nézé az ágyat, s igen szidta az ördögöket, hogy sebesen viszik; nem telt be még az esztendő sem.

KOCSIS. No, derekasan vagyunk. Ily jó úr. Az a meggyesi borbély is, aligha az ördög bűzit nem fogta rajta.

JÁGER. Melyik borbély?

KOCSIS. Akit tegnap kihozattunk. Sem asszonyunkhoz fel nem ment – se az egész úton nem szólt, csak kékült-zöldült, s a hátamat bökte, hogy gyorsabban hajtsak. Hogy eljöttünk: kérdém, mi baját értette az úrnak. De ő csak befutott a házba: én nem tudok az úr bajából semmit, úgy vegyék, hogy nála sem voltam.

JÁGER. Itt is igen hamarosan végzett. Még jól meg sem tapogatta, már szaladt is kifelé; a köpülyöző gyűszűcskéit is itten hagyta.

LÁSZLÓ fölveti magát, s nyög valamit. Páter Létai.

JÁGER. Lázában mondja; bár valami pap elkélne neki.

KOCSIS az ágyához lép, s megnézi. Hallja-e, jáger uram, csak nem mirigyesedett meg ez a jóságos úr?

JÁGER. Mirigy? Elhűlve. Csak nem a pestist gondolja kend?

KOCSIS. Hallatszik, hogy arra Brassó fölött elzártak egy-két falut.

JÁGER. De itt Fehéregyházán még senkinek sincs.

KOCSIS. Valakin el kell kezdődni. A sárga színétől az lehet.

JÁGER. Tán doktor kend, hogy olyan jól ért hozzá?

KOCSIS. Doktor nem vagyok. De apám s anyám s a három testvérem abban múlt ki a Rákóczi idejében. A jáger uram hazájában az összes doktorok nem láttak annyi pestist, mint én az egy Nagy-Ajtán… A hónalját meg a lágyékát fájdítja-e?

JÁGER. Hogy tegnap délben lázasan ledobta magát, s a csizmáját lehúzatta… itt A lágyékát mutatja rémülten. No  – megvagyunk.

KOCSIS közelebb lép a beteghez, s a nyakához nyúl.  Inna tejet, méltóságos uram?

LÁSZLÓ földobja magát, de befordul.

JÁGER elhúzza a kocsist. Mit kínálja kend? Még fölébreszti.

KOCSIS. Elég sokat alhat még a szép ifjú korához, ha úgy lesz, mint szemlélem.

JÁGER. S én betegsége első órájától vele vagyok!

KOCSIS. Nem érzi még forróságát, jáger uram?

JÁGER. Inkább mehetnékem. Elhúzza. Hallja-e, ne tegyünk-e mi is úgy, mint a meggyesi borbély, mielőtt az egész vidéket lezárják?

KOCSIS. Kegyelmed könnyen teheti; minthogy a borbély és a jáger úgy jó, ha minél több helyen megfordul. A jobbágy azonban ingatlan marha; nem szeretik, ha elfut.

JÁGER. Igen tréfás kedve van kendnek. Tudom én is, mivel tartozom az úrnak. Bár utóbb igen szeszélyes gazda volt.

LÁSZLÓ. János bátyám…

JÁGER. Egy kis boros víz kéne ennek. Amíg én szerzek, kend itt maradjon…

KOCSIS. De hisz a bátyját kéri.

JÁGER. Mit ért kend ahhoz: ne járjon a szája. Bor kell neki: én tudom. Kiiszkol, a fülke függönye kissé nagyobb rést hagyva.

LÁSZLÓ. A feleségemnek meg ne mondjátok, ő csak a gyerekkel.

KOCSIS. A fráj fekszik, s ahogy a jágert nézem: az meg nem mondja.

LÁSZLÓ fölriadva. Ki van itt mellettem?

KOCSIS. Dajkának paraszt… De csak ameddig a többiek vissza nem jönnek… János kocsis.

LÁSZLÓ kis szünet után. Hallottam, amit beszéltetek.

KOCSIS leplezi. Jáger uram a vadkanról beszélt, amit Fogarason lőttek.

LÁSZLÓ. A szememmel odaát voltam. De amit mellettem beszéltek, hallottam…

KOCSIS. Fordítva lehetett igaz; amit beszéltünk, az volt odaátról.

LÁSZLÓ. A bátyámért, Haller Jánosért – elküldtek valakit?

KOCSIS. Egy lovas legény ment Szebenbe.

LÁSZLÓ. Nem ér ki – okosabb is… Papot keres nekem, aki elkészítsen.

KOCSIS. De hogy hagyjam magára… addig is?

LÁSZLÓ. Nemsokára… egészen magam… Eredj, ha mondom.

KOCSIS. Most lett volna alkalmam a sárházat letennem. De az úr küld, s a természetes gyengeségnek könnyebb menni, mint maradni. Kimegy.

LÁSZLÓ maga marad a fülkében, s lassan visszamerül lázálmaiba. Az nem rigó a fészken, hanem tengelice. – Csak egy percig, inspektor uram: amíg Katának megmagyarázom. Földobja magát. Nem az Isten az, hanem a te makacsságod… A gyerekre vigyázz, nézd, ott úszik az Oltban. Fölugrik, s szétnéz. Ki van itt?… Visszasüpped. A gyerekedben is gyűlölni fogod. Elmosolyodik. Tengelice. Elcsendesedik.

KATA és NEMESASSZONY jönnek, Kata széjjellebb húzza a függönyt, kinn jócskán hajnalodik már. Egy pillanatig káprázó szemmel mered a fülkében.

NEMESASSZONY aki mögötte jön valami orvossággal meg imádságoskönyvvel. Már a faluban is van beteg. Amaz Aga Lenke jobbágy mindhárom gyerekével…

KATA visszaint, hogy alszik, hallgasson; lábujjhegyen a beteghez megyen, és megnézi. Fájdalmas elborzadással. Így… s egymaga…

NEMESASSZONY. A frájt látta asszonyunk – jáger uram meg azt tartja nyilván, hogy  ő a grófhoz s nem a pestishez szegődött.

KATA visszaint. Vigyázzon avval a szóval. Lászlóhoz, aki nyikorog, s földobja magát. Parancsol valamit kegyelmed?

LÁSZLÓ káprázó szemmel. Ki az? Itt van már a pap?

KATA. Melyik pap?

LÁSZLÓ. Amelyikért… Felismeri. Te vagy az, Kata?…

KATA. Most értem csak, milyen erősen beteg… Mért küldött el tegnap?

LÁSZLÓ. Megtiltottam… Ez a forróság, maradj a gyerekkel. A kis János hogy van?

KATA. Nem látom baját… Tehetek valamit könnyebbségére?

LÁSZLÓ. Ki az ott mögötted?

KATA. Azon nemesasszony, aki a községből följár hozzám.

LÁSZLÓ. Azt hittem, Páter Létai… Még nem hozták meg a papot?

KATA nemesasszonyhoz. Papot kíván.

NEMESASSZONY. Egy barátot ott láttam az istállók körül. Aligha az nem lesz, aki minden ünnepre megjön az alamizsnáért.…

KATA. Hívja be hozzá, ha kívánja. Nemesasszony kihúzódik. Kata eloltja a virrasztó lámpát, s odahúzza a széket az ura ágya mellé. A beeső hajnali pászma vége épp kettejükre kúszik.

LÁSZLÓ kis csönd után. Milyen nap van ma?

KATA. Pünkösd előtti szerdára virradunk.

LÁSZLÓ. Lásd, igazad lett.

KATA kis csönd után. Miben gondolja, kegyelmed?

LÁSZLÓ. Azt mondtad: esztendő ilyenkorra… Most megszabadulsz tőlem.

KATA. Elhiggye: inkább magamat gondoltam. Az én akkori keserűségem mentsen engem.

LÁSZLÓ. Ne mentsd: ennek így kellett esnie… Azt mondják: a mirigy. De aki a szállást készítette neki: a céltalan fájdalom. Nem lehet örökké vadászni…

KATA. Igen keserves hallgatnom kegyelmedet.

LÁSZLÓ. Megismertem tebenned az Istent, és segítettem neki.

KATA. Ezen a nehéz órán a lelkére vigyázzon, hogy káromlást ne tegyen.

LÁSZLÓ. Hány esztendős is vagyok? Huszonkettő. S ha százhuszonkettőig élnék – sem megszerezni, sem elveszteni nem tudnálak… Rosszul verselték a pogány poéták… Vannak nagyobb hatalmasságok a világban, mint a férfiemberek szerelme.

KATA. Egy hatalmas vagyon, s ahhoz fohászkodjék.

LÁSZLÓ. A gubernátor Kornis Sigmond lányát is kínálták; ahány hozzám illő párta volt Szebenben: mind megoldhattam volna. De énrám már e fehéregyházi kertben rávonta a gyűrűt a te komolyságod. Mely csöpp egy gyermeknek a lelke, s már hordani tudja a halált.

KATA. Ne az akkori bűnünkre gondoljon kegyelmed –  hanem lelke órájára.

LÁSZLÓ. A halálomat szerettem és kerestem benned. Mint aki nem tud egy titoktól szabadulni – előbb a bőrödön vonzott; aztán a karod közt ingerelt, aztán elűzött tőled, s a pestis elé hajtott. Neked Isten… énnekem halál… De most legalább megszabadulsz tőlem.

KATA. Tudhatja, nem a testemnek, hanem a lelkemnek kívántam ezt a szabadságot.

LÁSZLÓ keserűn. Igen… a te Istened irgalmassága megölt engem, ahogy mondtad… Szemmel tartott engem, mióta Szebenben elvetettem veled a gyűrűt, s megszámlálta a te könnyeid, hogy Rétenben a baráttal megcsaltalak… Így pusztítja el ő a szerelem latrait.

KATA. A lelkiért könyörögjön kegyelmed. Nem papját hívatta-e, s miképpen beszél.

LÁSZLÓ. Igen, pap – de miféle boldogságba könyöröghet be az engemet, ha te, mint az édenkert kapuja – örökre. Este már elimádkozhatod: köszönöm, Uram, hogy elválasztottál tőle.

KATA. Ne gyötörje a lelkét.

LÁSZLÓ. Nem mered azt mondani, hogy meg nem köszönöd.

KATA. Mindent köszönnünk kell… kegyelmednek is… Egy nálunk erősebb kívánja, hogy mi az egymás üdvösségét tovább ne rothasszuk. De az én ifjúságom is ott tusáz a kegyelmed párnáiban.

LÁSZLÓ. A te ifjúságod… Lesz urad, hiteden levő.

KATA. Amely boldogságra kegyelmed  gondol: leteszem én azt a kegyelmed koporsójánál.

LÁSZLÓ. Megszelídül az emlékezeted a te szentélyed megrablója iránt?

KATA. Mindig úgy gondolok kegyelmedre, mint igen jószívű, csendes természetű emberre, akinél jobbat és hozzám illőbbet a világ az én hitem kísértésére nem adhatott.

LÁSZLÓ. Nem mondhatod: egy szóval sem bántottalak azóta a te vallásodban. Sőt a jezsuiták priorjoknak is könyörögtem érted, hogy rossz szóval meg ne háborgasson.

KATA. S ahogy kegyelmed velem tett, úgy adom én azt a kegyelmed fiának.

LÁSZLÓ lázas ingerültségében. Szegény kis János – őt gyűlölni fogod-e értem, mint hitemen valót? Az Isten irgalmasságára bocsátod őt is?

KATA. A láz zúgolódik így kegyelmedben.

LÁSZLÓ új lázba merülve. Nem rigó az, kis Kata, tengelice…

NEMESASSZONY aki egy darabját ott áll már a szomszédos szobában, most beszól. Gróf Hallerné asszonyom…

KATA. Félrebeszél megint… A pap megvan-e?

NEMESASSZONY. Az az együgyű barát az, aki eskette kegyelmetek. Igen szabadkozék, hogy kínszenvedőnél még nem volt, s nagy büntetése lehetne megint, ha megtéved.

KATA. Hagyjuk futni a nyavalyást…

NEMESASSZONY. Fut úgyis az egész háznép, mióta urunk dolgát megértették. A szakácsné is akkor kapkodta össze a batyuját: hogy ezt a könyörgéses könyvet kerestem. Mondom: mit félsz, kishitű: mikor halálod óráját sem idébb, sem távolabb nem tolhatod. De az csak kifordult előlem…

KATA. S kegyelmed nem fél itt velem, könyörgést tenni.

NEMESASSZONY. Rég vagyok én a halál tornáciban – legföllebb a házba is beszólítnak… Melyik könyörgést üssem fel?

KATA. Azt az isteni igazság erejéről szólót…

NEMESASSZONY odahúz egy széket az ágyhoz. Olvas: „Ó, nagy hatalmú erejű Úristen! Ki még a te ítéleteidnek gyakorlása között is irgalmasságodat és kegyelmességedet kimutatod, mert a te igazságodnak erejét úgy megőrzöd, hogy a szegény nyavalyás bűnös, ki a féregnél alábbvaló, a vízbuboréknál hamarébb elmúló: a te hatalmadat és csodálatos uralkodásodat csodálja benned… Bévetettél engemet én istenem.”

LÁSZLÓ feldobja magát. Csak egy percig hazudjék neki, inspektor uram… amíg a halál angyalát…

KATA odahajol. Űzze el azokat a hiábavaló képeket, s az imádságra vigyázzon.

NEMESASSZONY. tovább olvas: „Bévetettél engemet, én istenem, a te igaz ítéletedből a nyomorúságoknak és nehéz nyavalyáknak sebes láng módjára emésztő s megemésztő kemencéjébe.”

KATA. Hadd olvasom én. A fülem, mint a kagyló, zúg, s szememmel fel kell fognom, hogy érthessem. Átveszi a könyvet, s tovább olvas, ahonnét az asszony körmével megjelölte. „Minden csontaim elbomlának és nedvességim kiszáradának, úgyannyira, hogy testemnek legkisebb részében is már épség nincsen; az én szívem ugyan elszakadott…”

LÁSZLÓ. Te olvasol, Kata? Micsoda olvasmány ez?

KATA. Könyörgés Isten ítélete hálás elfogadására.

LÁSZLÓ. Minden elfogyott mellőlem… csak te vagy itt a könyörgéseddel.

KATA. Szíve ellen van tán?

LÁSZLÓ. Nem – te küldettél el, értem. Most már csak vigyél át.

KATA. „Az én nagy bűneim és bolondságaim ezt hozták énnekem, hogy még az én magam szemei előtt is utálatos légyen az én életem… a reggelt nem érzem, mert megölne engem…”

LÁSZLÓ. Nem értem ezt az imádságot… Ne ilyen csináltat… Magad, amitől a félelmem oszoljék.

KATA fölé hajol. Gondoljon bűneire s a Jézus Krisztus tökéletes elégtételére, s mondja, hogy egyedül az ő közbenjárása által… remélem üdvösségem…

LÁSZLÓ. Remélem üdvösségem…

KATA.… sem a magam érdeméhez…

LÁSZLÓ…. magam érdeméhez…

KATA.… és szentek esedezéséhez…

LÁSZLÓ kicsit megakad… szentek esedezéséhez. Elakad. Legyen, ahogy mondod. Kata keze után nyúlva. Kata, ha másképpen…

KATA a kezét elvonva.… való ragaszkodást eltagadván.

LÁSZLÓ kezével vaktában nyúlkálva… a ragaszkodást eltagadván… Ah, hogy fáj, hogy nem az én tengelicém…

NEMESASSZONY kihúzza a függönyt. Egy kis ecetes ruha kéne a testének. Átmegy a másik szobába, hogy hozzon – akkor lép be Bethlen Ádám. Míg Kata az ura elcsendesedett keze után nyúl – ők odaát csendben beszélgetnek.

ÁDÁM. A szebeni postától hallottuk, hogy sógoruram is beteg. Mindjárt gondolám, hogy pestis. Szemben az út már tele volt a dög elől menekvőkkel… Katát el kell vinnem, mielőtt a környéket lezárják.

NEMESASSZONY. Ez a jó úr már nem soká tartóztatja… Ahun a…

LÁSZLÓ Kata keze után kap. Kata, imádkozz érettem…

KATA. Hiszek egy Istenben, mindenható atyában. Hogy László visszaesik, a szerelem kétségbeesésével. László.

LÁSZLÓ morogva. Mennynek és földnek teremtőjében. Meghal.

KATA egy pillanatig a háborodáshoz közel néz a odasiető, aztán lassan legyőzi magát. Kegyelmed az, bátyámuram? Jókor jött a koporsóba tételhez.

ÁDÁM a halotthoz lép. Ennek csakugyan már csak az hibázik. Így vette el az Isten az ő kedvességét.

KATA összetörten. S így adta vissza az én szabadságomat.

Függöny.