Nyitóoldal


Az utazás (1961)


SZEREPLŐK
KARÁDI JÓZSEF, tanár
KARÁDINÉ
MARGIT, a lánya
ISTVÁN, a veje
MACSKÁSI
HORN, főorvos
LAKATOS, szerkesztő
ZSIZSIK, újságíró
FORGÁCS, járási párttitkár
TANÁCSELNÖK
MIRCSE
MÚZEUMIGAZGATÓ
KÓRHÁZIGAZGATÓ
TISZTELŐ
HANTAI
JÚLIA
LAJCSI
BETEGTÁRS
ALORVOS
ÁPOLÓNŐ
IZGULÓ SAKKOZÓ
SZIVAROZGATÓ SAKKOZÓ
KÖVÉR ÉRTELMISÉGI
ELSŐ SZÉKHORDÓ
MÁSODIK SZÉKHORDÓ


ELSŐ FELVONÁS

Karádiék verandája. Azt, hogy veranda, csak a bal oldali homályos üvegfalról látni, amelyről ajtó és lépcső vezet a kapualjba, s jobboldalt a konyhába vivő keskeny folyosóról, melynek a színen levő oszlopára szőlő fut fel. A színnel szemben nagy, szárnyas ajtó, amely Horn szemész főorvos várószobájába visz; a jobb falon egy kisebb, Karádiék meghagyott udvari szobájába. Közvetlenül az ajtó előtt, a jobb oldali falon, még egy rácsos ablak is van, amely szintén a verandára nyílik, s most be van sötétítve. A veranda egyetlen bútora egy nagy, nehéz asztal, körötte négy hasonló szék s a hátsó falon egy tükrös fali fogas.

KARÁDINÉ az asztalnál áll, s az eltevésre szánt zöldbabot tisztítja. Ölében kötény, amelybe a zöldbab végei, szálkái kerülnek, lábánál vejdling: abba a fölvagdalt zöldbabot söpri be. Margit a kapualj felől jön, kezében üres piaci háló, mielőtt a reggeli bevásárlást elvégezné, fölnéz az anyjához. Minthogy elég nagy robajjal nyit be, anyja szájához emeli az ujját, s a besötétített ablakra mutat.

MARGIT szintén odanéz, suttogva. Megjött?

KARÁDINÉ ugyanúgy. Az éjszaka.

MARGIT. Akkor mégiscsak jól hallottam. Úgy egy óra tájt! Még oda is szóltam Pityunak: „Te, mintha az anyuék csöngője szólt volna. Csak nem apu jött meg?” De ő csak átfordult a másik oldalára. „Menj a csudába a képzelődéseiddel. Biztos az orvost keresik. Vagy a füled csöngött.” – Tetszik tudni, milyen dühös, ha álmában zavarják.

KARÁDINÉ. Az éjfélivel jött meg, a személlyel.

MARGIT. Még hallgatóztam egy kicsit. Irmucit is fölkeltettem, betakartam; de sem a kulcsfordulást, sem a kapunyitást nem hallottam. Onnan az udvar végiből semmit sem hallani: kirabolhatnának, s mi nem tudjuk.

KARÁDINÉ. Ha jól kilép valaki, hallani. De én úgy tudok osonni, mint a szellem a mamuszomban. Meg a nagykaput is lehet nesztelen nyitni, nem úgy, mint az urad szokta. Képzelheted, hogy meg voltam lepve, amikor apádat lelem ott. Én is azt gondoltam, valami beteg húzta meg a villanycsengő helyett a kolompot.

MARGIT. De hogy is jött meg már? Hisz legkorábban holnapra vártuk. Holnap telik le a két hét.

KARÁDINÉ. A delegáció vezetőjének halt meg, már nem is tudom, kije. Így aztán egy nappal előbb hazajöttek. Képzelheted, azt a bőrkoffert, megvolt huszonöt kiló, magának kellett az állomásról behoznia. Innen a szökőkúttól segített az egyik tanítványa.

MARGIT. Egyszer így kap majd szívszélhűdést… De milyen jó megérzésem volt! Mielőtt elmennék Irmucinak tejért, mondom, mégiscsak benézek anyukához. Az ablakra néz. Elnyomta persze a fáradtság?

KARÁDINÉ. Előbb, ahogy a szalicilért benn voltam, mozgott már. De aztán megint elcsendesedett.

MARGIT. Kellett neki ezt vállalni? Ezt a nagy törődést? Kis szünet után. Na és mit mond?

KARÁDINÉ. Nemigen mond semmit. Az ukrán babát mutatta, amit Irmucinak vett. Meg egy kis szputnyikot kapott.

MARGIT panaszosan, némi elszörnyedéssel a hangjában. Szputnyikot?

KARÁDINÉ mentegetőzve. Minden pedagógus kapott, emlékbe.

Csönd.

MARGIT. Hogyan tetszik eltenni? Ecetben felfőzve?

KARÁDINÉ. S egy kis szalicilt szórok rá.

MARGIT. Nekem is jó lenne. De mihez jutok én hozzá? Az óvoda megeszi az időm.

KARÁDINÉ. Jut ebből nektek is. Hat nagy uborkásüveggel teszek el. Hol kell az kettőnknek?

MARGIT. Az a sok gyerek! Az ember csömört kap estére. Rá se tud nézni a magáéra. S István is olyan igényes. Azt mondja, ő fizikai dolgozó… újra kell termelnie a munkaerejét… S most ez az utazás! Szerinte: nem lett volna szabad apának kimennie…

KARÁDINÉ. Ez a Tükrösi ugratta be, kérlek. Azt mondta: ki akar záródni a sérve. Nem reszkírozhatja, hogy ott kelljen operálni.

MARGIT. S amikor jelentkezett! Akkor nem volt sérve?

KARÁDINÉ. Én is mondtam: meggondolta ez magát. Egy-két napot feküdt meg nyögött, aztán megint csak ott láttam – olyan sietős, féloldalas járása van – a piacon.

MARGIT. Pedig ő igazán elmehetett volna. Igazgatóhelyettes, meg azt mondják, tagjelölt is.

KARÁDINÉ. Hát igen, aki bennül a tejfölös bödönben. De mi? Akiket felfüggesztettek.

MARGIT. Akinek a veje a mélyépítőknél közönséges melós. Ő maga meg ott kapott egy kis zugot a múzeumban, ahol az a Pócz az atyaisten. Benn mozgás. A két asszony odafigyel.

KARÁDINÉ. Úgy látszik, fönn van már…

MARGIT halkan. Mindenkinek ezt kell magyarázni. Hogy igaz, hogy a kedves papa kiment a Szovjetunióba? Még a vezetőnőm is olyan ironikusan kérdezte: „Na, Margitkám, mit ír a papa? Milyen élményekkel jön meg a Szovjetunióból?” Pedig az ő szája ugyancsak teli van értekezleteken az élen haladó országgal.

KARÁDINÉ. Igen, én is észrevettem. A szárnyasajtóra néz. Ez a Horn például! Tanácsi végzéssel költöztette be magát, s most, amióta apád kiment, mégis olyan hideg a viselkedése. Azt tudod, hogy a kórházi osztályát elvették tőle.

MARGIT. Elvesznek ezek mindent. Bár őt igazán nem sajnálom. Meddig akart még harácsolni? Megérett régen a nyugdíjra.

KARÁDINÉ. Az SZTK-ban fog rendelni… De hát tehetek én arról? Tudta ez a Tükrösiné, mért nem engedte ki az urát. A sógornéja, Kisné megmondta ám nekem, hogy az asszony állt sarkára.

MARGIT. Ő volt a kizáródott sérv.

KARÁDINÉ. Ő bizony nem hagyja azért szekálni magát. Bár énnekem lett volna olyan eszem, mint neki! De hát apuka, tudod, milyen gyanútlan. Egy földrajz-történet szakos tanár!… Ha a véletlen ilyen alkalmat nyújt. Magam is azt gondoltam: hátha még jó néven is veszik tőle. Ha egyszer a járási párttitkár maga szólította fel.

MARGIT. Pedig milyen könnyen kimenthette volna magát! Az a koszorúér zavara tavaly. S végül nem is aktív pedagógus. Menjenek, akiknek módjuk van továbbadni… a tapasztalatot!

A benti ajtó nyílása hallik.

KARÁDINÉ. Ssss!

Karádi lép ki rossz házikabátban.

KARÁDI a lányához. Hát te vagy a másik hang? Megöleli. Nézem a mennyezetet, s hallom, hogy anyuka szenvedélyesen suttog valakivel.

MARGIT az anyjára néz, Igen, én voltam… De csak nem mi ébresztettük fel apukát?

KARÁDI. Nem, dehogy. Fönn vagyok már régen. De az embernek, tudod, vissza kell találni a tulajdon ágyába. Hol is vagyok? próbál tájékozódni, inkább a csigolyáival, mint a szemével, agyával. A moszkvai Ukrajna-szálló politúros bútorai közt vagy Leningrádban, az Európa magas mennyezete s csillárja alatt? S mielőtt eldöntené, újra elszunnyad, s a vonat zötykölődése jön vissza testébe… ahogy tegnapelőtt a holdfénynél Leningrádból jövet a faházas tájékra kinézett.

MARGIT. De azért mégiscsak jobb lehet az itthoni ágyban fölébredni.

KARÁDI. Nem mondom, amikor az öreg hajó rájön, hogy révbe ért, a megszokott, leszakadt rugókra.

KARÁDINÉ. Mit tegyünk, ha nem tudunk új sodronyt venni?… Miért, ott olyan jó volt a matrác?

KARÁDI. No hallod! Új minden. Csak nem vesznek a zsibogón matracot.

KARÁDINÉ. És a poloska?… De hiszen ha volt is, maga nem érezte.

KARÁDI. Nem, semmi ilyen. A kollégák sem panaszkodtak.

MARGIT. Merték is volna. Poloska a Szovjetunióban!

KARÁDI. Nem, el sem képzelitek, milyen luxushelyen voltunk. Dvenatcatsesztij, mondtuk a szépen kipingált liftes kisasszonynak. S az vitt föl, belenyalva közben a könyvébe, a huszonhatodikra.

KARÁDINÉ. A huszonhatodik emeletre?

KARÁDI. Igen. De a büfé a harmincadikon volt. Tulajdonképpen csacsiság, ahol annyi a tér, ilyen tornyokat építeni.

MARGIT. Jó ronda lehet?

KARÁDI. Moszkva? Hát szép is, ronda is; mint a legtöbb világváros. Az ízléskombinátjukat, amennyire meg tudom ítélni, még eztán fogják felépíteni. Abban még mindig Leningrád, a nagy vidéki város vezet. De van ebben is haladás. Ami most épül, szebb, egyszerűbb.

MARGIT. Hát épül? Francsik Jóska azt mondja, tíz televíziós antenna is van egy faházikón. Olyan a lakásínség.

KARÁDI. Hogyne volna! Mi az iskolában még egymillió lakost tanultunk. Azóta felduzzadt nyolcra. S csak most jutott rá erejük, idejük, hogy a gyárak után lakást is építsenek. Ez a tervgazdálkodás. Lökésekben megy: hol ez, hol az, ahogy az agy elgondolja, s a végtelen hosszú kar, órjási ívvel végrehajtja. De most aztán olyan építkezés folyik, mint sehol a világon!

KARÁDINÉ. Nem jártunk másfele…

MARGIT. S apuka olyan biztos, hogy amit mutattak, nemcsak szemfényvesztés?

KARÁDI. A vnukovói repülőtérre egy félórán át megy az ember, csupa új hat-hétemeletes ház között. S azon túl, amíg a szem ellát, ugyanilyen házak. Kétmillió embernek épült ott lakás!

MARGIT kedvetlenül. Apuka, úgy látom, nem bánta meg, hogy beugrott ebbe az utazásba.

KARÁDI. Nem. Miért? Már az is, hogy kibírtam. Nevet. Mit gondoltok, mi volt az egész úton a legfárasztóbb? Diadalmasan. Az ebéd meg vacsora. Az egyiket, ha mód volt rá, mindig elblicceltem.

KARÁDINÉ reménykedőn. Olyan utálatos a kosztjuk?

KARÁDI. Nem, sőt nagyon jó. Európai konyha s néhány orosz különlegesség: borscs, kievszkája… Ha óvatlan szúrtál bele, az arcodba fröccsent a zsírja… De rettenetesen sokáig tartott.

KARÁDINÉ. Olyan sokat adtak?

KARÁDI. Hát sokat is, nyolcvan rubel volt egy főre a keret… annyit lehetett naponta ránk költeni. De rettenetes lassan szolgáltak ki. S közben – képzeld el –, még franciául is kellett beszélnem.

MARGIT kis csönd után. Hallom, hogy a rádióban is beszélt apuka.

KARÁDI. Hallottátok?

MARGIT. Mi nem hallottuk, Pista nem is engedné a moszkvai adást bekapcsolni. De mások hallották; a vezetőnőm például.

KARÁDI. Ó, csak egy mondat volt. Tulajdonképp a delegácija, mert ott minden kinn levő csoport delegácija, vezetőjét interjúvolták meg. Énnekem mint szemmel láthatóan a legidősebbnek, egyetlen kérdést vetettek oda. Hogy hogy vagyok megelégedve, vagy mi. Amire én próbáltam okosat felelni. Hogy nem is tudom, a két szaktárgyam közül melyikben profitáltam többet. Mint földrajzos egy új országba kukkantottam be, mint történettanár egy új korszak műhelyébe.

MARGIT. Nagyon megbecsülte őket, apuka.

KARÁDI. Ahogy az illem kívánta… S az igazság engedte, fiam.

Macskási jön a kapualj felől.

MACSKÁSI szélesen a karjába öleli Karádit. Szervusz, Jóskám! Karádinéhoz. Bocsássanak meg, kezicsókolom, hogy ilyen korán berontottam. De nem állhattam meg, hogy a hivatal előtt azt a jó moszkvai szagot közelről is meg ne szagolgassam rajta…

KARÁDINÉ. Hát maguk tudták, Bandi, hogy itthon van?

MACSKÁSI. Tudja az egész város! „Hallottad, hogy Karádi Józsi bácsi megjött?” „Moszkvából?” „Nem is a Vénuszról! Meszlényi Marci a vonatról jövet találkozott vele.”

KARÁDI. Igaz, a kofferem is hozta az artézi kúttól.

MACSKÁSI. Mondta, hogy jó nehéz volt. Abban volt biztos az arany, amit az oroszoktól kaptál.

KARÁDI mosolyogva. Mondasz valamit. Mert a kis költőpénzünket a bürokrácia jóvoltából utolsó előtti nap kaptuk meg. Azon vettem egypár kiló könyvet.

MACSKÁSI. Könyvet? Hát oroszul is megtanítottak?

KARÁDI. Az már nehezen menne. De van egy Népidemokráciák könyvesboltja, abban megkaptam néhány elveszett könyvemet; Mommsent, Grevoroviust.

MACSKÁSI. No azért! Már azt hittem, van valami nyelvtöltő tölcsérük is. Az nagyobb csoda lenne a szputnyiknál!

KARÁDI. Még egy magyar könyvet is hoztam: Budapest műemlékei. Felébe kerül, mint itt.

MACSKÁSI. Hát persze: az átszámítás. Az az életszínvonal szivattyúja. A fény felé fordítja Karádit. Hanem hadd nézzelek már meg. Meglátszik-e rajtad a nagy világnézeti változás? Karádinéhoz. Nem, éppen olyan, mint volt.

KARÁDINÉ. Hála az Istennek.

MACSKÁSI. Pszt… Isten. Egy Moszkvából jött fülnek! Legföllebb egy kicsit halványabb, fáradtabb.

KARÁDI. Hát bizony elég nagy erőpróba volt.

MACSKÁSI. Végigcsodáltatták veled a Potyemkin-falvaikat. Láttál milliomos kolhozt, automatizált dugóhúzó gyárat!

KARÁDI. Nem, semmi ilyet. Egyik-másik kolléga szeretett volna a Putyilov-művekbe eljutni. Ígérték is, de aztán elmaradt.

MACSKÁSI. Persze, nem szeretik, ha a födő alá néznek. De előadás, az volt fejszétrepedésig.

KARÁDI. Valami fogadásféle, a pedagógusok székházában. Ott persze beszéltek is. De különben nemigen kötötték meg a programot.

MACSKÁSI. Azt akarod mondani, hogy hagytak a magatok feje szerint menni.

KARÁDI. Hát volt egy tolmácsnőnk; az velünk ebédelt, összeállította a másnapi programot; ahol sorba kellett állni, beprotezsált, mert az idegeneket extra engedik be.

MACSKÁSI. Ahá!

KARÁDI. De aki akart, mehetett a maga feje szerint. Még örült is szegényke. Egy kőbányai lányka volt, aki mint egy orosz repülőszerelő felesége került ki – Ferihegyi ismeretség –, annak inkább a napidíja volt a fontos, s megköszönte, ha hazaengedtük a gyerekéhez.

MACSKÁSI hitetlenkedve. Beszélhettetek bennszülöttekkel is?

KARÁDI. Átszállásnál, vagy ha eltévedt az ember. Kellett is. Izvinyite, gye Bolsoj teáter… Ki hogyan tudott!

MACSKÁSI. Az igaz, hogy a magyaroknak nagy respektusuk van? Halkan. Azóta?

KARÁDI. Hát ezt, látod, nem tudnám megmondani. Ha megkérdezték, mi vagyunk; vengrij, örömmel bólogattak. De azt nem tudom, hogy a ghanaira vagy irakira milyen arcot vágnak… Tudod te, hányféle nemzet volt ott az étteremben. Ahány delegácija, annyi zászló az asztalon. Párizs sem volt ilyen Bábel, amikor kinn jártam… Általában kedvesek az idegenhez, én úgy láttam.

MARGIT. Be vannak, tanítva.

MACSKÁSI. Úgy is van. Hadd lássák, hogy jobbak a hírüknél.

KARÁDI. Hát azt nem tudom. Az az anyóka, aki engem a Butirka börtön fele útbaigazított – ott halt meg húszban egy barátom – nem hiszem, hogy propagandából mosolygott rám a két megmaradt fogával. Kedvesek, mint ahogy a jobb érzésűek nálunk is kedvesek az idegenhez.

MACSKÁSI elkomorodva. Szóval te el vagy ragadtatva.

KARÁDINÉ. Ugyan, Bandi kérem…

KARÁDI. Mért használsz ilyen szavakat? Mitől vagyok én ebben a hatvanhárom éve látott világban elragadtatva? Mindenesetre nem bántam meg, hogy kiutaztam. Már az, hogy az ember egy csomó elaludt képességét megint tornáztatja. A térdére teszi a térképet, s vigyáz, hogy a Moszkva folyó a kanyaraival a tájékozódó ösztönét be ne csapja. Aztán látom is, amit eddig csak tanítanom kellett. A Kreml templomait, a Novoj gyevicsij kolostort, ahova Péter nővérét száműzték. A Vörös tér mellett van egy nagy történeti múzeumuk – sajnos, a feliratokból keveset értettem –, a legtöbb szabad időm abban töltöttem… Tudod, hogy mi is le akarjuk hozni a régészeti anyagunkat a padlásról…

Horn főorvos kijön a szárnyas ajtója. Miután gondosan betette, a kulcsot is ráfordítja, de nem húzza le. Egy pillantást vet az asztalnál beszélgetők felé, meghajol, s indul a kapualj irányába.

KARÁDI azt hiszi, nem vette őt észre. Főorvos uram…

HORN megfordul, minden meglepetés nélkül. Ó, a tanár úr is itt van? Tessék, parancsoljon.

KARÁDI. Semmi különös, csak üdvözölni akartam.

HORN. A nagy út után? Isten hozta.

KARÁDI. Főleg Leningrádban sokat gondoltam főorvos úrra. Nem mint szemészre, mint képgyűjtőre. Amíg az Ermitázs folyosóin gyalogoltunk…

HORN. Igen… a pétervári képtár már a cárok idejében is egyike volt a leggazdagabbaknak. Főként a Rembrandtjai. S most az is odakerült, amit a kastélyokban összeharácsoltak.

KARÁDI. A pedagógus szakszervezet egy kis ajándékkal kedveskedett néhányónknak. Én épp egy Ermitázs albumot kaptam. Ha fölajánlhatom…

HORN. Igen, alkalomadtán, ha lesz szíves idekölcsönözni, majd megtekintem. Az órájára néz. De bocsánat, most sietnem kell.

KARÁDI. Sürgős műtét?

HORN. Nem, mostanában nem végzek számba vehető műtétet. A reggeli misére akarok odaérni.

KARÁDI meglepetve. A reggeli misére!

HORN elindul, majd visszafordul. Ne ütközzél meg, tanár úr. Magyarországon még vannak ilyen elmaradt emberek. Akik misét hallgatnak természettudományos képzettségük ellenére is. Még egyszer meghajlik, s el.

KARÁDI a többiekre néz. Ezzel meg mi történt?

MACSKÁSI rosszkedvűen, elkerülve Karádi tekintetét. Ne törődj vele: kifúrták egy kicsit.

KARÁDINÉ. Elvesztette az osztályát.

MACSKÁSI. Kinézte valaki magának. S most, hogy a földi karrierjének már vége…

KARÁDI. Jó pontokat akar szerezni a túlvilágon.

MARGIT. Ne gúnyolódjanak rajt, Bandi bácsi. Horn mindig vallásos ember volt.

KARÁDINÉ. Az ágya fölött még ötvenháromban is ott lógott egy kicsike feszület.

MACSKÁSI. S most, hogy a téeszekkel beözönlő parasztságnak kell ókulát rendelnie, a nyilvános miselátogatást is megengedi magának.

KARÁDI. De mi közöm nekem mindehhez? Én igazán nem tartozom azok közé, akik kifúrták őt.

MACSKÁSI a hamutartót nézve. A szovjet út után egy kicsit, úgy látszik, odaszámít…

A főorvos szobájában telefoncsöngetés.

MACSKÁSI. Adok én neked egy tanácsot, Jóska. Tudod, hogy te nekem nemcsak a barátom vagy, hanem mintegy az eszményképem… Isten ments, hogy én a te dolgaidba…

Benn újabb s idegesebb csöngetés.

KARÁDINÉ. Pukkadj meg. Ha ő ráfordította a kulcsot, én nem veszem fel.

MACSKÁSI. Terád az egész város olyan mély tisztelettel tekintett idáig.

Újabb, még hosszabb csöngetés.

MARGIT. Mégiscsak föl kell venni. Hátha valami fontos eset.

Margit bemegy, nyitva hagyja az ajtót.

MACSKÁSI. Szóval én óvatosabb lennék a helyedben. Jó, ha már kimentél; kinn voltál. De…

MARGIT hangja benn. A főorvos úr nincs idehaza… Nem?

Margit behúzza maga mögött az ajtót.

MACSKÁSI. Légy tekintettel az emberek érzékenységére. Kellett például neked a moszkvai rádió magyar adásában nyilatkoznod?

KARÁDI. Micsoda szamár beszéd ez? Hallottad te azt a nyilatkozatot?

MARGIT kijön, sápadtan. Borzasztó… A „Reggeli Újság”!

KARÁDI. Mi van a „Reggeli Újság”-ban?

MARGIT. A kultúrrovat vezetője! Apukával akar találkozni.

KARÁDINÉ. Szent Isten! Pityu megmondta ezt! Nem lesz nyugtunk többet.

KARÁDI. De miért ne lenne?… Lehet, hogy a múzeum, a régészeti gyűjtemény ügyében.

MARGIT. Nem, a nagy utazás alkalmából.

KARÁDI. Ígymondta?

KARÁDINÉ. Mért nem tagadtad le? Hogy nincs itthon? Vagy hogy beteg!

MARGIT. Ugyan, anyukám, lehet is ezektől elbújni.

KARÁDI. De hát mért is bújnék el? Nem a téeszbe akar beléptetni! Elindul a szoba felé.

MARGIT. Tessék nagyon vigyázni!

KARÁDI már az ajtóból. Nem értem, mit vigyázzak? Nem hoztam el ikont a Tretyakovból. A telefonba. Igen, én vagyok, Karádi. Azok hárman az ajtóba húzódnak, s feszülten figyelik a telefonba hallgató Karádit, Karádiné még össze is teszi, szinte imára a kezét. Egy kis beszélgetést? Velem?

KARÁDINÉ suttogva. Beszélni akarnak vele. Kikérdezni.

KARÁDI. Hát nem tudom, mit mondhatnék én, amit mások még el nem mondtak. Két hét, egy kanál a tengerbe.

MACSKÁSI odamegy, letakarja a kagylót. Mondd, hogy küldjék ki írásban a kérdéseket. Te nem tudsz beszélni.

KARÁDI. De hát hogy nem tudok?

MACSKÁSI. Beteg vagy. Orbáncot kaptál, fertőzést. Figyelmezettelek, Jóska.

KARÁDI a telefonba. Igen, itt vagyok. Azon gondolkozom, nem lenne-e jobb annak az interjúnak a pontjait… írásban… Tetszik tudni, az ilyen öreg tanár. Meg az igazat megvallva, gyengélkedem egy kicsit.

KARÁDINÉ. Mondd, hogy most is házikabátban vagy.

KARÁDI. Egyszóval jobb volna tán, ha előbb papírra méltóztatna vetni. S utána esetleg, kész örömmel… Behúzza az ajtót, úgy beszél tovább.

MACSKÁSI az órájára néz. Szent Isten, elkéstem. A góré mondhatja megint: Macskási elvtárs, nem igazítanánk össze az óránkat? Kezet csókol Karádinénak. Vigyázzanak rá. Ne engedjék nyilatkozni. Betegen jött meg a Szovjetunióból. Ez a közhangulatot is megfordítja: „Szegény Karádi Józsi bácsi, ki tudja, mit csináltak vele; szívtrombózissal fekszik a moszkvai út után”… Csókollak, Margitkám. El.

Karádi kijön Horn várójából.

MARGIT. Mit beszéltek meg apukáék?

KARÁDI. Hát ahogy rendeltétek. Bár szégyellem egy kicsit ezt a köntörfalazást. Ha úgy kívánom, ők írásban is eljuttatják…

KARÁDINÉ. De azért nem sértődtek meg?

KARÁDI. Egy kicsit mintha megütközött volna. De aztán egész barátságosan köszöntünk el.

MARGIT. Mégis más, ha nyugodtan megfogalmazhatja apuka.

KARÁDI. S ti is ellenőrizhetitek.

MARGIT. Ne tessék haragudni. Apuka olyan jóhiszemű az ilyesmiben.

KARÁDINÉ. Igen, mintha még az öreg Ferenc József korában élne…

MARGIT az órájára néz. Én már nem is megyek a piacra. Inkább Pistának számolok be.

KARÁDI. Hát itthon van? Azt hittem, ássa a kanálist.

MARGIT. Kiíratta magát… Őneki olyan jó gyakorlati érzéke van. El.

KARÁDI. Igen, láttam… ötvenhatban.

KARÁDINÉ. Micsoda idők jönnek ránk! Micsoda idők!

KARÁDI. De igazán nem értem, mért vagy úgy kétségbeesve.

KARÁDINÉ. Én már úgy belenyugszom mindenbe. Megvolt a kis zugunk a múzeumban, a nyugdíjkiegészítés. S ami a legfőbb: a tiszta neved. Akárhova mentem, a régi kiskabátomban, olyan tisztelettel vették le a kalapjukat előttem. Emberek, akikről azt se tudtam, kik.

KARÁDI. De hát mért vennék le ezután másképp? Vagy aki másképp veszi le, ott egye a fene!

KARÁDINÉ. Bandi azt mondja, le kéne feküdnöd. Hogy lássák, hogy beteg vagy.

KARÁDI. Priznicet ne kössek a nyakamra? Hogy lássák, hogy nem tudok beszélni. Ja, igaz, hisz írnom kell. Tán sínbe tesszük a kezem. Kiestem a TU ablakán…

KARÁDINÉ. Te csak viccelsz itt velem. De majd meglátod, mi lesz. Épp elég sápadt vagy. Nem is hiszem, hogy nem érzed megint… azt az övet a szíved pörül. Meg a bal karodban a zsibbadást.

KARÁDI. Kivételesen a jobban, amivel írnom kellene. Odakinn a szívem s vele a fájás is átment a jobb felemre.

KARÁDINÉ. Betegen érkeztél haza, így csak néhány sorban tudsz nyilatkozni. Mondj annyit, hogy szívesen láttak. S Moszkvában tisztaság van. Ezt Francsik is mondta.

KARÁDI. Hát ez igaz. Nem látni jegyet meg csikket a hulladékgyűjtő körül.

KARÁDINÉ. Mert spiclik járnak, s elinternálják, aki mellé ejti…

KARÁDI. Ezt mondjam?

Megszólal a Karádiék kolompja.

KARÁDINÉ. Szent Isten, ki lehet az megint?

KARÁDI. Tán egy újabb halottnéző. Erkölcsi halottat gondolok. Indul.

KARÁDINÉ. A kérdéseket hozzák! Az urának. Ne te… Te menj be a szobába, s feküdj le. El a kapu felé.

Karádi elgondolkodva jár le föl a verandán.

KARÁDINÉ bevezeti Lakatost és Zsizsiket: az előbbi a maga jelentőségét lassú mozdulatokkal s viszonylagos hallgatagsággal hangsúlyozó ember, az utóbbi apró, nyüzsgő, gyors eszű, bőbeszédű.

KARÁDINÉ az urához. A „Reggeli Újság”-tól. Lakatosra mutat. A főszerkesztő úr… elvtárs helyettese.

LAKATOS bemutatkozik. Lakatos szerkesztő.

ZSIZSIK. Mi már találkoztunk. A múzeumban! Zsizsik György. A padláson tetszett végigvezetni. Milyen kultúra is?

KARÁDI. Bodrogkeresztúri…

KARÁDINÉ. Nem is tudom, hova vezessem be az elvtársalzat… Ez az egy szobánk van. S az uram, a férjem voltaképpen még nincs is fenn. Tetszik látni, házikabát van rajta. Betegen érkezett meg a Szovjetunióból.

ZSIZSIK. Ó, nagyon jó lesz itt is.

KARÁDI miközben hellyel kínál. Egy kis likőrt, anyukám.

KARÁDINÉ bemegy a szobába, a három férfi helyet foglal.

KARÁDI. Az urak… küngösiek?

ZSIZSIK. A főszerkesztő elvtárs most került le Pestről. Különben az Újságíróegyesület megyei szakosztályának az elnöke. Én magam azonban már szinte ősküngösinek számítok. A barátaim közt számos tanítványa van a mesternek. Héja Miska.

KARÁDI. Hogyne, emlékszem. Várjunk csak, ötvenben érettségizett… Vagy ötvenegyben?

ZSIZSIK. Rengeteget mesél a mesterről. Úgyhogy már én is szinte a tanítványának érzem magamat.

KARÁDI. Nagyon kedves. Lakatoshoz. Igazán sajnálom, hogy ilyen bagatell ügyben személyesen méltóztatott ide fáradni. Ki lehetett volna küldeni valami kifutófiúval.

LAKATOS. Már úgyis tervbe vettem, hogy a mestert megismerjem.

KARÁDI. Talán a régészeti osztály ügyében?

ZSIZSIK. Abban is. Meg én is szutyongattam. Amíg Karádi professzor urat nem ismered, Lakatos elvtárs, addig nincs fogalmad róla, hová is kerültél.

LAKATOS. S most a nagy utazás után, már igazán halaszthatatlan.

KARÁDI. Nem méltóztatott megneheztelni a kérésem miatt? Egy ilyen tanár ember, aki már a kortól is nehézkesebb kicsit, szereti megrágni –

LAKATOS. Hogyne, nagyon természetes…

ZSIZSIK. Az újságírók, gondolja a mester, egy kicsit szabadon fogalmaznak. S valamelyik tanítványa még azt gondolja: no lám, az öreg, engem kijavított az ikes igékért, de ő maga…

KARÁDI. Hát nem épp a jó magyarság. De talán az is.

Karádiné behozza a likőrt, remegő kézzel teszi le az asztalra.

LAKATOS. Igazán nem szeretném, ha nyugtalanságot okoztunk volna.

ZSIZSIK. De az embernek nincs mindennap ürügye, hogy a Karádi József Damjanich utcai szentélyébe behatoljon.

KARÁDINÉ.Ó, ez a szentély! Egy udvari szoba. Az utcainkat elvették… Szükség volt rá, tetszik tudni ebben a nagy lakásínségben.

LAKATOS koccintás után. De csak nincs valami komoly baja a professzor úrnak?

KARÁDI. Nem, legföllebb egy kis fáradtság.

KARÁDINÉ. Csak ne add az aszkétát. Egész éjjel raktam a borogatást.

KARÁDI. Hm.

KARÁDINÉ. Attakja volt tavaly. S az a két koffer! Maga cipelte be az állomásról!

LAKATOS. De mért nem tetszett a szerkesztőségbe sürgönyözni? Autót küldtünk volna.

KARÁDI. Nem is érdemes beszélni róla. Ahhoz, hogy milyen utat tettem meg s hány évvel a hátamon, egész frissnek érzem magam.

LAKATOS. Hallom, TU-val érkeztek? Nagyszerű élmény lehetett. Ült már repülőgépen a professzor úr?

KARÁDI. Nem, most először. Eddig csak a földrajzi szakkönyvekben, folyóiratokban láttam repülőfelvételeket. Most alattam is kigöngyölődött egy ilyen tájkép. Két felhő közt a Kárpátok. S az a varázsszőnyeg gyorsaság! Két óra alatt itthon voltunk.

LAKATOS. Én Kínában voltam a múlt ősszel. Pekingtől hazáig, ha az irkucki leszállást nem számítom, tizennégy óra.

KARÁDI. Amit Marco Polo három év alatt tett meg. Összezsugorodott, kérem, a Föld! Az egyik matematikus kollégával végeztünk is egy kis számítást. Ha a Föld sugarát nem kilométerekben, hanem órákban – a leggyorsabb közlekedési eszköz sebességével mérjük, az a hatezer-néhányszáz kilométer, három és egynegyed órának felel meg. A Föld köbtartalma, négy er a köbön, pi per három – az mondjuk, 120 óra. Egy kicsit tán furcsa, hogy a köbtartalmat órában számítjuk.

LAKATOS. Nem, nagyon érdeles!

ZSIZSIK valamit ír a mandzsettájára.

KARÁDI. De ha az ember egyszer kilódul a megszokottból… S tetszik tudni, hány óra jön ki, ha a gyerekkorunkban ismert legnagyobb sebességet, a gyorsvonatét, vesszük? Tízmillió. A százezerszerese! Nem tetszik elhinni? Nyolcvan kilométert véve.

LAKATOS. De nagyon is elhiszem.

KARÁDI. S ha a régi postakocsit, óránként tizenkét kilométerrel, az százötvenmillió. Zsizsikhez. Ha utána akar számolni, hozhatok papirost…

ZSIZSIK. Nem, fölösleges… csak a mandzsettám igazítom.

KARÁDI. Épp azon törtük a fejünk a kollégával, hogy lehetne ezt a növendékek számára is szemlélhetővé tenni. Tegyük fel, hogy a Föld egy nagy dinnye volt, akkor most… De neki Szolnokon ki kellett szállnia.

ZSIZSIK. Szerencsére… Úgy értem, hogy a mester elszundíthatott.

LAKATOS. De nem gondolja a professzor úr, hogy ennek a zsugorodásnak, ahogy mondani tetszett –

ZSIZSIK. Más téren is meglesz a következménye. A nemzetek nemcsak fizikailag kerülnek közelebb egymáshoz…

KARÁDI. De, persze. Ez az én nézetem is. Ez a közelség, ez fog végül a politikában is rendet teremteni…

KARÁDINÉ ijedten. Tán parancsoljanak még. Közben meglöki az urát. Jaj, bocsáss meg.

KARÁDI. Volt ott a repülőtér várócsarnokában egy térkép: a Szovjetunió repülőhálózata. Csak a fővonalak, persze, Moszkvának a birodalom minden nagyobb helyével megvan a közvetlen összeköttetése. Milyen perspektíva ez, gondoltam, a jövő földrajztanárának! Én mint fiatal földrajzos, amíg meg nem házasodtam; elég későn nősültem, szerencsére a feleségére néz – persze csak ebből a szempontból –, minden évben vezettem tanulmányi kirándulást. Megmutatni annak az alföldi gyereknek a Balatont, Bakonyt, Bükköt, Mecseket. Egy szovjet földrajztanár, ha kicsit olcsóbb lesz a közlekedés – így veheti tervbe a Krímet, a Kaukázust, a Tiensánt.

ZSIZSIK. ír a mandzsettán. Később Afrikát, Ausztráliát.

KARÁDI. Miért ne? Azt is. Persze ahhoz eliminálódni kell a mai politikai…

Karádiné felborítja a poharát.

 

KARÁDI. A feleségem megijed, ha én a politika szót kimondom. Nyugtassák meg, hogy nem mondtam rosszat.

ZSIZSIK. Sőt, nagyon érdekes és fontos, amit a mester mond. Ideológiailag is.

LAKATOS Karádinéhoz. Ne tessék, bennünk valami ellenséget látni… aki az elejtett szóra les. Minket igazán csak a mester iránti végtelen…

KARÁDINÉ elpirulva. Persze, tudom én azt, kérem…

KARÁDI. Különben is csak a kérdéseket hozták el.

KARÁDINÉ föláll. Bocsánat, egy percre. El a folyosón.

ZSIZSIK. De ahogy én ismerem a mestert, nem ez az egyetlen perspektíva – bár egy földrajztanár s főként a jövendő diákok számára ez is nagyon szívderítő –, amit a Szovjetunióból hazahozott. Mint történész például.

KARÁDI. Hogyne. A barátomnak épp ezt mondtam – ő ugyanis nem hitte el, hogy egyedül engedtek bennünket csatangolni…

LAKATOS. Igen? Ki a barátja a professzor úrnak?

KARÁDI. Csat… Különben ez nem is fontos. Hogy a Történeti Múzeumon négyszer mentem végig. Főleg a régészeti osztályon tanultam sokat, a tripoljei kultúra: az egész terra inkognita volt számomra. S a feliratok. Tán egy kicsit túl sok is van belőlük. Persze, amennyire kibetűztem, túlságosan ragaszkodnak a marxista terminológiához.

LAKATOS megütődve. Igen?

KARÁDI. De alapjában nagyon helyes, hogy a múzeumokat kellő pedagógiai érzékkel rendezzük be. S ha, mint ígérve volt, az itteni helytörténeti múzeum egy régészeti teremmel bővül…

LAKATOS. Látom, hogy a professzor úr szakmai szempontból is kihasználta az utazását.

ZSIZSIK. Mi azonban nem annyira arra a hatásra vagyunk kíváncsiak, amit a szovjet régészet tett mint történészre, hanem amit az alakuló történelem…

LAKATOS. Nagy élmény lehetett abba a kohóba belelátni!

KARÁDI. Igen… amennyiben ez módomban volt.

LAKATOS. Vita magister historiae.

KARÁDI. Ha szándékosan méltóztatott megfordítani – az eredeti mondás ugyanis azt állítja, hogy a történelem az élet tanítómestere –, így megfordítva legalább annyira igaz; az élet is tanítómestere a történelemnek.

ZSIZSIK. A főszerkesztő úr pontosan így értette: hogy az ilyen országban, ahol az élet olyan óriási átalakuláson megy át – az élet lesz a történet tanítójává.

LAKATOS. Igen, úgy értettem.

KARÁDI. S arra lenne kíváncsi, hogy az a gyűszűnyi tapasztalat, amit két hét alatt mertem, mennyire alakította át a szemléletet, amelyet az életemben elolvasott két-háromezer kötetnyi munkából nyertem? Hát tetszik tudni: én nem nagyon hiszek abban a mondásban. Sem az eredeti, sem a megfordított alakjában! A történelem s a jelen, az két különböző dolog. Az egyik a szemlélet, a másik az akarat világa. Az egyiket nézik, a másikat csinálják. Aki ki tudja hámozni az okokat, amelyek egy történeti eseményhez vezetnek, nem biztos, hogy az erőket is észreveszi, amelyeknek egy új történeti eseményt kell létrehozniuk. Ezt azzal is tudom bizonyítani, hogy a történészek, mint Guizot például, akik e babona alapján politikusnak csaptak fel, többnyire igen dicstelenül szerepeltek. Észrevéve a másik kettő fagyos hallgatását. Azt persze nem mondom, hogy egy történész ne próbálja a legújabb kort is mindjárt történelemként látni. Pétervárt… azaz Leningrádban elvittek minket a Szmolnijba, ahol az októberi forradalom főhadiszállása volt… A Lenin szobája!

LAKATOS. Tudom, láttam.

KARÁDI. Aztán a Téli Palotával szemben az a boltos kapualjféle, ahonnét a matrózok s diákok rohamra indultak. Eztán erre is úgy fogok gondolni, mint Buda ostromára vagy az ozorai csatatérre. Amit térképpel s leírásokkal a kezemben éltem át. Most veszi észre Margitot, aki az anyjával az utolsó szavak alatt bejött, s megdermedten hallgatja, amit beszél. Bocsánat, a lányom. Hát te itthon maradtál? Óvónő tudniillik a központi óvodában.

MARGIT. Igen, elkértem magam.

ZSIZSIK. Persze, ilyen ünnepnapon.

MARGIT. Nem zavarok?

ZSIZSIK. Nem, dehogy. Egész kötetlen beszélgetést folytatunk.

LAKATOS némi csönd után. Színházban volt a mester?

KARÁDI. Igen, elvittek a Sztanyiszlavszkij színházába. Tetszik ismerni?

LAKATOS. Hogyne, a Művész Színház. Voltam én is. Nem poros már egy kicsit? Újabban sok bírálat érte.

KARÁDI. Hát én nem is tudom: a kollégák lelkesedtek. De ők egyrészt irodalmárok, másrészt azt hiszik, valami baj történik, ha nem lelkesednek mindenen…

LAKATOS kényszeredetten Igen. Van ilyen is.

Karádiné elszörnyedve néz Margitra.

KARÁDI. Énnekem nem erős oldalam, tetszik tudni, az irodalom. Meg az is zavart, hogy a kísérőnk magyarázni próbálta, amit a színpadon mondtak, s hol áthajolt rajtam, hol meg a fülembe köpködött. Attól féltem, megzavarjuk a nézőket. De ott a közönség, úgy látszik, hozzászokott az ilyesmihez: nem pisszegtek.

LAKATOS. Nem, nagyon figyelmesek.

KARÁDI. S a ruhatárnál milyen nyugodt engedelmesen állnak. Mintha húst osztanának.

LAKATOS. Igen, a szovjet emberek fegyelmezettebbek, mint mi vagyunk.

KARÁDI. Vagy türelmesebbek. Látszik, hogy többet kellett elviselniök.

Karádiné aggódva néz Margitra, aztán mindketten az újságíróra

ZSIZSIK. A mester úgy érti, hogy az emberek nagyobb áldozatokat hoztak.

KARÁDI. Ezt néztem az autóbuszokon is. Csupa fáradt, megviselt arcú, már a középkorúak is, az ember szinte örült: na, végre egy kis nyugodtabb élethez, egy kis polgári kényelemhez jutnak szegények. Mert gondoljuk csak el, min mentek át ezek negyven év alatt. A polgárháború, az évekig tartó éhezés; a harmincas években a tisztogatások, az állandó rettegés.

MARGIT. Nagyon sokat tetszik beszélni, apuka.

KARÁDI. Miért? Hiszen csak csevegünk. Aztán a németek! Micsoda három év! S aztán újra a koplalás; a romok eltakarítása. S közben a verseny a Nyugattal. S ezt mind ezek az emberek viselték mint harcosok, anyák, gyerekek, akik itt, mint mi régen a tánciskolában, párban szép körbe sétálnak a foyer-ban. S az együttérzés sem veszett ki belőlük. Ez volt, kérem, amit a színházban is a legjobban csodáltam. Én nagyon tisztelem Csehovot, az ő egyik darabját adták tudniillik, olvastam is egy-két elbeszélését, de az ő földbirtokos családjának a gondjaiban, amennyire a színpadi mozgásból meg a tolmácsnőnk suttogásaiból megértettem, valahogy nem tudtam osztozni. Hogy kivágják a cseresznyefákat! S tovább kell menniük a birtokukról, amelyen úgyse sokat voltak? Török bácsival inkább, amikor a kétszáz öl kertjét a Rétben eltagosították…

KARÁDINÉ. Jó, csak ne beszéljen annyit. Nem a katedrán áll.

LAKATOS. De, nagyon érdekes.

ZSIZSIK. Most megérti Lakatos elvtárs is, mit jelentett az: a Karádi tanár úr óráin ott ülni.

KARÁDI. Mögöttem egy középkorú asszony ült. Aki már nem is igen tudhatja, mi volt a cárizmus. S könny ült a szemében. S az egész terem szipogott! Az is, aki mint a tolmácsnőnk barátnője, tizedszer nézte meg.

LAKATOS. Igen, a szovjet ember ilyen!

KARÁDI. Bevallom önöknek, hogy én még a leningrádi operában is – valami balettbe vittek el – inkább a közönséget tanulmányoztam. Hármunkat, egy csabai meg egy orosházi kollégával, egy emeleti páholyba nyomtak – ki tudja, tán épp a cáriba, mert jó tágas páholy volt –, ültünk benne vagy tizenketten. Hát a balett, kérem! Az ember tudja, hogy az orosz balett világhírű. Gyönyörűen mozogtak, szó sincs róla, tán még a Nagy Péter szobra is táncolt, de ahogy én a korláthoz odaálltam, s a függöny nyílását váró közönségen végignéztem, az az egy-két pillanat többet mondott nekem. Ott értettem meg, kérem, mi is volt az, amiért azon a hajón, ami ott áll most is a Néva túlsó partján –

ZSIZSIK. Az Aurórát tetszik gondolni?

KARÁDI. …mért is sütötték el tizenhétben az első ágyút.

LAKATOS. Na, erre kíváncsi vagyok. Mi rendítette úgy meg Karádi elvtársat?

KARÁDI. Voltaképp igen egyszerű dolog. Hogy mind egyformák voltak. Első sor, páholy, karzat. Mindenütt ugyanazok az arcok, egyforma öltözet, mint nálunk – no, nem akarok grófot mondani –, de mint a jobb szakmunkások, vasárnap persze. Mint Safranek bácsi, mondjuk, a nyomdából, ha ünneplőbe bújik. Hogy is mondjam – egy homogénebb társadalom.

MARGIT. Bocsánat, hogy közbe kell szólnom. De édesapámnak a múlt évben szívattakja volt. S ez a sok beszéd…

KARÁDI. Nono, az orvos csak koszorúérzavart mondott.

KARÁDINÉ. Trombózisod volt!

LAKATOS. Akár ez volt, akár az: mi a világért se akarjuk fárasztani.

KARÁDI. Igen, egy kicsit csakugyan fáradt vagyok. S ha az urak átadnák a…

ZSIZSIK. Igazán csak néhány percre akartuk a nevezetes utasnál tiszteletünket tenni. S ha nem ilyen lebilincselő mindaz, amit mond…

KARÁDI. Igen, a tanár még kitör belőlem. De szabadna talán a kérdéseket.

LAKATOS föláll. Ó, arra, ezek után igazán nincs is már szükség.

ZSIZSIK. Amit itt élőszóval, minden feszesség nélkül mondott el a mester… Kezeiket csókolom.

Lakatos is meghajol, s indulnak kifelé.

KARÁDI miközben kikíséri. De hiszen úgy volt megbeszélve… Ki ő is a kapu felé.

KARÁDINÉ. Borzasztó, miket beszélt ez itt! Azt hittem, rögtön az ávót hívják.

MARGIT. Az ávót! De hiszen dicshimnuszt mondott a szovjetekről.

KARÁDINÉ. Ugyan már, ne beszélj! Hogy a nézők a szünetben úgy mennek, mint a birkák!

MARGIT. Hogy mennyivel fegyelmezettebbek, mint mi.

KARÁDINÉ. S hogy a páholyokban is csak afféle munkásemberek ülnek.

MARGIT. De hiszen ez a jó! Kiegyenlítődtek a társadalmi különbségek. Egy mosónő négyszáz rubelt kap, egy akadémikus havi negyvenezret!

KARÁDINÉ. Legalább azt a tisztogatást ne emlegette volna!

MARGIT. Azzal is csak őket dicsőítette. Hogy mit szenvedtek azért, hogy mi ebben a paradicsomban élhetünk…

Karádi visszajön.

KARÁDI leülepedő izgalommal. Na látjátok, ezek sem emberevők!

MARGIT. Amiért az apuka előadását meghallgatták?

KARÁDINÉ. Borzasztó, miket beszéltél össze! Én már azért szaladtam Margitért. Te, gyere, csendesítsd le apád, mindnyájunkat börtönbe juttat.

KARÁDI. Ugyan, nem mondtam semmi olyat, ami bármely irányban kompromittáló lett volna.

MARGIT. Azt csak apuka képzeli!

KARÁDI. Még ravaszkodtam is egy kicsit. Amikor mint történészt ki akart a bokorból ugratni. Vagy akkor nem voltatok benn?

MARGIT. Nagyon ravasz volt apuka! Jól átejtette őket! S a kérdések? Azokat persze nem kapta meg.

KARÁDI. Kértem, de azt mondják, arra már nincs szükség.

MARGIT föl alá jár. Szent Isten, mi lesz ebből?

KARÁDINÉ. Ez az egy maradt: a becsületünk. S most ez is. Kikiált, félig sírva az udvar felé. Pista! Pista! Gyere már.

ISTVÁN egy cipőkefe a kezében. Mi az, mi baj van?

KARÁDI. Semmi! Asszonyi idegesség! Próbálja megölelni a vejét. Szervusz, fiam! Még nem is volt módom üdvözölni!

ISTVÁN kifejlik az ölelésből, a feleségéhez. Mi történt?

MARGIT. Ezek az újságírók! Bemószerolták apukát. Úgy volt, hisz megmondtuk, hogy elhozzák a kérdéseket. S azt itt közösen megrághattuk volna.

KARÁDI gyanítja már a bajt. Fölfújjátok! Csupa közömbös dolgot mondtam. S tekintettel voltam a ti… úgynevezett becsületetekre.

ISTVÁN a feleségéhez. S nem hozták el persze.

MARGIT. Azt nem tudom, hogy hozták-e. De apuka elkezdett beszélni. Mindenfélét! S a végén, amikor a kérdéseket kérte…

ISTVÁN. Nem voltak kérdések. Ezt megjósolhattam volna.

KARÁDINÉ. Nekem mindjárt gyanús volt, hogy ezek ketten jöttek.

MARGIT. S a kisebbik… folyton írt a mandzsettájára. Olyan keményített mandzsettájú nyloninge volt.

KARÁDINÉ. Igen, te, én is megfigyeltem. Apuka még rá is szólt. Ha parancsolja: ad papírt.

KARÁDI. No mert épp valami számításról volt szó.

KARÁDINÉ Istvánhoz. Pistukám, neked olyan jó gyakorlati érzéked van.

ISTVÁN. Jókor jut anyuka eszébe. Most már csak egyet tehetünk. Követelni kell a korrektúrát. S amit nem mondott, vagy nem úgy mondott… azt könyörtelenül törölni.

KARÁDINÉ. Igen, ezt kell tenned! Azonnal föl kell hívnod a szerkesztőséget.

KARÁDI. Most mentek el, s már…

ISTVÁN. Föltéve, persze, hogy hajlandók lesznek rá.

KARÁDI. Ugyan már, mért ne lennének? Ez igazán méltányos kívánság. Bemegy Horn szobájába. Nyilván nem találja a számot, mert kiszól. Segíts csak, Margit. Margit utána megy.

ISTVÁN. Anyuka a hibás! Akkor kellett volna a sarkára állnia. Nem utaztatnak egy embert ingyen… a legmodernebb szállítóeszközökön… A végén beadják a számlát.

KARÁDINÉ. Te, igaz, megmondtad.

MARGIT a telefonba. Zsizsik szerkesztő elvtárs visszaérkezett már? Nyilván odaadja a kagylót apjának.

KARÁDI a telefonba. Hogy? Már visszaérkeztek? Persze, autó. Már írja is? Hát épp erre szeretném kérni. Hogy a korrektúrát, ha annyira lesznek… Tetszik tudni, az ilyen tanárember. Nevet. Igen, most én felelek, s nem szeretném, ha a volt diákjaim… Nagyon köszönöm, kedves Zsizsik elvtárs. Jónapot. A viszontlátásra. Kérem szépen.

KARÁDINÉ. Na?

KARÁDI. Természetesen küldik. Megsimogatja a felesége kezét. Csak te ne izgulj, mamikám. Ha egy kicsit szenilis vagyok is, annyiratökkelütött, mint ti képzelitek, mégsem.

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS
Karádiék szobája. A sötét, nem is udvari, de verandai szoba, mely valamikor a nagy lakás hálója volt, világítását a szín hátterében, jobboldalt levő rácsos ablakon át kapja. Közvetlen mellette, a nézőtérrel szemben a verandára nyíló ajtó. A bal oldali falon másik üvegajtó, amely a Horn által megszállt lakásrészbe visz; ennek a kivágásába van a könyvespolc beékelve: két sorban s keresztben is könyvek, a felső polcon dobozok, afölött újabb könyvsorok. A szín jobb felében az ágy, a szobától egy állványra akasztott csipkefüggönnyel elfüggönyözve. A szoba közepén régimódi nagy asztal, négy székkel, melyek közt alig lehet közlekedni. Ezenkívül a rácsos ablak előtt, az ágy és a fal alkotta benyílóban egy fésülködőasztal, hátul a bal sarokban állótükrös trümó, baloldalt elöl a ruhásszekrény. Az asztalon nagy cserép szanszavéria, amelynek étkezésnél gond lehet helyet találni. Ugyanaznap délután. Karádi a Moszkvából hozott könyveit rendezi, felesége a harisnyát stoppolja.

KARÁDINÉ. Ugye, kértem, mihelyt látja, hogy lyukas, váltson másikat.

KARÁDI. Váltottam, de a negyedik nap újra kellett kezdeni; csak négy párat adott.

KARÁDINÉ. Ha nincs több. Azokat a könyveket is könnyebb megvenni, mint elhelyezni.

KARÁDI. A régi „Századok”-at fölviszem majd a padlásra.Csönd.

KARÁDINÉ. Azt a kefelenyomatot hogyan ígérték, mikor küldik ki?

KARÁDI. Nyilván előbb, mint betördelnék. Csönd.

KARÁDINÉ. Nem lenne jó emlékeztetni őket?

KARÁDI. S ha egyáltalán be sem teszik a vasárnapi számba? Vagy meg sem írták; a szerkesztő lefújta. Én figyelmeztessen őket? Mint akinek fontos, hogy írjanak róla.

KARÁDINÉ. Na, már az igaz, lemondunk róla.

Horn lakásában csöng a telefon.

KARÁDINÉ. Csak nem minket keresnek? Ma délután már háromszor volt ideát. Most, amikor úgyis olyan kimért velünk…

KARÁDI. Mit tegyek, ha rájöttek, hogy az ő telefonján zargathatnak!… Vettünk fel mi is elég beteghívást.

KARÁDINÉ fülel. Jön.

KARÁDI. Hát jön. Lehet, hogy épp a kefe. Mégiscsak be kell menni érte.

HORN kopog, s bedugja a fejét.

KARÁDI kinyit, s mentegetőzve. Telefon?

HORN. Nem, most csak egy üzenet.

KARÁDI. A nyomdából?

HORN. Nem, a gimnázium. Holnap lesz az alakuló értekezlet: nagyon örülnének, ha tanár úr is részt venne rajt.

KARÁDI. Én? Nyolc éve, mióta felfüggesztettek, soha eszükbe sem jutott, hogy meghívjanak.

HORN. Engem csak az üzenet átadására kértek meg. A motívumokat a tanár úrnak kell megfejtenie. Visszahúzódik.

KARÁDI. Egyrészről úgy viselkednek velem, mint aki valami gyalázatosságot követett el. Másrészt mindenki látni akar. Mintha az a gyalázatosság egyszerre érdekessé tenne a szemükben.

Új csöngetés odaát.

KARÁDINÉ. Szent isten, csak nem megint mi?

KARÁDI. Ugyan mért lennénk mi? Őt is hívhatják a betegei.

KARÁDINÉ. Nyit.

KARÁDI. Eh, dehogy nyit. Hallucinálsz. Kopogtatás. Hogy szakadna le minden huzal, amin a más hasába lehet tolakodni… Kinyitja az ajtót. Csak nem?

HORN élvezve szinte. Most személyesen kérik a tanár urat.

KARÁDI. Mért nem tetszett kerekperec megmondani… Ki az a pimasz fráter?

HORN. Az értelmiségi klub titkársága.

KARÁDI. Titkársága?

HORN. Csak tessék nyugodtan tárgyalni. Addig én kinn maradok a verandán.

Karádi átmegy.

KARÁDINÉ kiáll az ajtóba, Hornhoz. Úgy bánt, hogy főorvos urat zavarják miattunk.

HORN. A nevezetesség átka, nagyságos asszonyom.

KARÁDINÉ. Még szerencse, hogy nem a betegeivel van baj.

HORN. Igen, ez a szerencsém most állandóan megvan. Nyilván odébb megy, mert Karádiné visszahúzódik a szobába, s ott áll az ajtónyitásra figyelve.

KARÁDI visszajön. Hantai Anti. Egészen elfelejtettem, hogy ő a titkár. Titkársága! Ez olyan, mintha egy szobányi titkár hívná az embert.

KARÁDINÉ. S mit akart?

KARÁDI. Hogy nem volna-e kedvem holnap délelőtt bejönni. Lesznek ott néhányan.

KARÁDINÉ. S te megígérted?

KARÁDI. Ugyan mit szörnyülködsz? Mást se tudsz már, csak szörnyülködni. A zoknim, a telefon, a könyveim! Hantai nagyon kedves volt. Így Józsi bátyám, úgy Józsi bátyám. Egyáltalán nem éreztette, hogy meg van botránkozva az utamon. Sőt nagyon örül, hogy végre elfogulatlan véleményt hallhat.

KARÁDINÉ. Pedig neki is kulák az apósa.

KARÁDI. Na látod. S nem hiszi, mint ez a Horn – meg a kedves vám is –, hogy a Kremlben hagytam a család becsületét.

KARÁDINÉ fülel. Nyit.

KARÁDI. Pedig most igazán nem csöngettek… Vagy a hallásom is?

KARÁDINÉ. Az már azelőtt is gyenge volt.

KARÁDI. Azt csak te akartad rám bizonyítani.

Horn bekopogtat, majd benyit.

HORN. Bocsánatot kérek a zavarásért. Csak azt akartam közölni, hogy a telefont kitettem a verandaasztalra. Úgyhogy tessék tán figyelni a csöngetésre.

KARÁDI. De… S a főorvos úr?

HORN. Ó, engem aránytalanul ritkábban keresnek mostanában. S ha mégis…

KARÁDI. Igazán röstellem, hogy ilyen alkalmatlan vagyok. De egy-két nap, reméljük – ez a csuda is elmúlik.

HORN. Igen. Az emberi alkalmazkodás egy-két nap alatt a legnagyobb csodákat is megemészti. Indul.

KARÁDI megfogja a könyökét. Bocsánat, épp rámolom ki a kofferom. S itt van az Ermitázs-album, amelyet említettem.

HORN. Igen? Kissé vonakodva odamegy az asztalhoz.

KARÁDI. S most látom: hoztam a moszkvai Tretyakov-képtárról is.

HORN belelapoz.

KARÁDINÉ. Tessék, foglaljon helyet a főorvos úr.

HORN. Köszönöm. Állva marad, kis habozás után. De tetszik tudni, kezdek én is odajutni, hogy akármilyen műkincs, ha egyszer…

KARÁDI. Igen, hallottam, hogy amíg távol voltam, milyen kellemetlenség érte.

HORN. Úgy vagyok, mint a nép. Akármilyen jó film, ha egyszer orosz, nem nézi meg. Még Tolsztojt se olvassa.

KARÁDI. Én úgy tudom, megnézi. Csak a rosszat nem nézi. S Tolsztojt is olvassa.

HORN. Hát akkor én még szigorúbb vagyok. Nekem Rembrandt sem kell, ha Leningrádba csal turistákat.

KARÁDI. Hát igen; megértem a főorvos úr lelkiállapotát. Bár mint egyedülálló ember…

HORN. Igen, megvan az a szerencsém, hogy az egyetlen fiam mint száműzött hányódik.

KARÁDI. Úgy tudom, mint az innsbrucki egyetem ösztöndíjasa, vagy már Pittsburgben van? Persze, ez is fájdalmas. De mégiscsak megvan a nyugdíja, a képei.

HORN. Adjam el azokat is? Végre is, igaza van a tanár úrnak, rendes embernek itt ez marad: kiárusítani. Ez esetben azonban csakugyan nem anyagiakról van szó.

KARÁDI. De hát erkölcsi tekintetben ez igazán nem… megbélyegzés. Főorvos úr rég betöltötte a nyugdíjas kort…

HORN. S ha valaki kinézte a helyem, akkor én igazán… Ha az ember egyszer elszánta rá magát: nem nehéz az ő eljárásukat megvédeni.

KARÁDI. Mondom, ha valaki, én megértem a főorvos úr lelkiállapotát. Én ötvenöt éves voltam, amikor elküldtek. S az nem nyugdíjazás volt, tetszik tudni. Ezt a mostani kis betevőmet is később járták ki a tanítványaim. A lányom akkor végezte a gimnáziumot; arról, hogy az egyetemre fölvegyék, szó sem lehetett… De én akkor is azt mondtam a feleségemnek: ez a mi előnyünk, történelmileg iskolázott embereknek, hogy megértjük, mi történik velünk. Szét tudjuk választani a mi esetünk, amelyet persze teljesen igazságtalannak tartottam s tartok ma is, s a nagy történeti folyamatot, amelynek sebesültjei vagyunk.

HORN. A szovjet út előtt nem hallottam ilyet a tanár úrtól.

KARÁDINÉ. Pedig mondta, kérem…

KARÁDI. A főorvos úr is azt hiszi, hogy egy ilyen kis epizód, ami sok tekintetben persze érdekes, sőt felvillanyozó volt, hatvanhárom éves korban olyan sorsdöntő változást jelenthessen? Igazán gyatra elmének kellene magamat tartanom, ha azt, amit odakinn láttam, idehaza nem tudtam volna.

HORN. Távol áll tőlem, hogy a tanár úr lelkiismereti ügyeibe beleszóljak. Én legföllebb annyit mondhatok, hogy ez az utazás – ezt mindenki így érezte –, nemcsak út volt, de bizonyos fokig cselekedet is. S én mint katolikus ember, azt hiszem (önök protestánsok, némileg másképp gondolkoznak), hogy az embert a cselekedetei minősítik.

KARÁDI. Igen, az üdvösséget s persze a kárhozatot is, azokkal érdemeljük ki. Én azonban, bár egy más keresztény vallásból koptam ki, mást is tudok a kereszténységről. Hogy az a motívumok mérlegelését Isten számára tartja fenn, míg ő maga lehetőség szerint a legkedvezőbbet választja.

HORN. Ebben az esetben például?

KARÁDI. Ebben az esetben például, hogy egy vén földrajztanár, alkalom nyílván rá, nem tudott ellenállni a világlátás bűnös csábításának, s megfeledkezett róla, hogy amiben az ő kissé már eltompult, szenilis ítélő ereje semmi rosszat nem lát, abban a jó érzésű keresztény emberek…

KARÁDINÉ. József!

HORN. A tanár úr ingerült. A szovjet út előtt ezt az ingerültséget sosem hallottam a hangjából kicsengeni.

KARÁDI. A bűntudat érzékenysége.

HORN. Mondom, én nem akarom más ember vívódásában a lelkiismeret szerepét betölteni. Legföllebb mint a disztinkciók embere – mert hisz a műveltség lényege tán épp az, hogy disztingválni tudjunk –, nem siklanék át egyszerűen azon, amit a tanár úr úgy definiál, hogy „alkalom nyílván rá”. Lehet, hogy azt tetszik mondani, engem nemcsak a belső életem, de a foglalkozásom, a szemészet, is aprólékossá tesz; én azonban némi különbséget látok abban a tekintetben, hogy milyen természetű az alkalom. Hogy mint turista utazom-e ki a szóban forgó országba, vagy mint annak a hatalomnak a vendége. Az első esetben, ha tanár úr ilyen óhaját nyilvánította volna – magam is rajta lettem volna, hogy mint egy periszkóp szinte, a mi alföldi mélységeinkből felnyújtsuk…

KARÁDI. Eladta volna a Rippl-Rónaiját!

HORN. Ha nem is azt éppen, de voltunk itt néhányan tisztelői, akik most, hogy az IBUSZ-utazások megindultak, megtaláltuk volna a módját… Karádi felnevet, s a nevetés ideges hahotába megy át.

MACSKÁSI feldúltan jön: s megdöbbenve áll meg e nevetés hallatára. Hát te mit nevetsz ilyen jóízűen? Igazán van okod rá. Ja, a főorvos úr van itt? Kutatva nézi őket.

KARÁDI. Vallási kérdésekről vitatkoztunk. A főorvos úr mint katolikus ember, aki amellett igen kényes úri nevelést kapott még a monarchia idejében, engem is megtanított, hogy az üdvösség szempontjából milyen lényegbe vágó különbség van egy turista s egy cseretanár útja közt.

HORN. A tanár úr hiába gúnyolódik. Én igenis büszke vagyok, hogy az apám már az öreg császár idejében is törvényszéki elnök volt, s bár ez nem érdem, egyáltalán nem tartom szégyellnivalónak, hogy a disztingválást ilyen dolgokban még a Habsburgok idejében tanultam meg.

MACSKÁSI lappangó ellenszenvétől elkapva. S azóta is gyakorolta, nemcsak a katolikus, de az ideológiai manrézákon is. Nagy Karcsitól tudom, hogy az ő szemináriumukon mindig a főorvos úr felelt a legjobban.

HORN. Megengedhettem volna, hogy azt mondják: a szemészet főorvosa, annak idején egyetemi magántanár, nem tudja elmondani, mi van egy Lepesinszkája-könyvben?

MACSKÁSI. De megtagadhatta volna, hogy részt vegyen a szemináriumon.

HORN. Bocsánat, ez megint két különböző dolog. Én senkitől sem kívánom, hogy a mindennapi kenyerét a maga s gyermeke szájából kidobja. Vagy hogy egy intézmény kialakult rendjét, jelen esetben a volt osztályomat, karakánkodásból kockára tegye. A baj ott kezdődik, amikor valaki maga jelentkezik.

MACSKÁSI. Ő sem maga jelentkezett. A járási párttitkár szólította fel; éppúgy, mint a főorvos urat. S ha nem megy, őt is kidobhatták volna a kis állásából.

KARÁDI. De Bandikám, erről szó sem volt. Nagyon udvarias formák közt ajánlták fel.

KARÁDINÉ. De azért kidobhatták volna…

MACSKÁSI. Igen udvarias formák közt. Ha egyszer már disztingválni akarunk.

HORN. Bocsánat, úgy látom, valóságos aknamezőn járok. Nemcsak a mester, de a tisztelők érzékenysége… S ez igazán nem alkalmas az efféle teoretikus vitákra. Karádinéhoz. Bocsánat, én nem magamtól jöttem be. S nem akartam senkit megbántani.

KARÁDINÉ kikísérőben. Ó,dehogy bántott. Még az út, az van szegénykémben.

Horn s Karádiné el.

KARÁDI. Kár volt úgy a fejére olvasnod. Tapasztalatból tudom, nem kis dolog, ha egy ilyen öreg halat a maga megszokott tavából kiemelnek. Érthető, hogy ingerültté teszi.

MACSKÁSI. Akkor ordítson vagy káromkodjon – persze zárt ajtók mögött –, de ne szerkesszen becsületkódexet.

KARÁDI. Ha igazságos akarok lenni, a felfüggesztésem után – persze csak egy ideig – én is örültem minden jelnek, amely arra vallott, hogy az igazságtalanság, amely engem ért, az ügy természetéből folyik. Meg kellett nyugodnom egy kicsit, hogy a kettőt szét tudjam választani.

MACSKÁSI. Ki kellett a mérgemet töltenem valakin.

KARÁDI. Csak nem ért valami?

MACSKÁSI. De. Dühös vagyok.

KARÁDI. Dühös? Kire?

MACSKÁSI. Terád… Édes Jóskám, te tisztában lehetsz, mennyire tisztellek. A feleségem gyakran mondta: ez bálványimádás, amit te ezzel a Karádival csinálsz. Mondjuk ki: az istenem voltál. Éppen ezért ne vedd a szívedre, ha magyarán kimondom: Jóskám, marhaságokat csinálsz!

KARÁDI. Tudom, a szovjet út.

MACSKÁSI. Nemcsak a szovjet út. Miféle interjút adtál te a „Reggeli Újság”-nak?

KARÁDI. Én voltaképp semmilyet.

MACSKÁSI. Nem is jártak nálad?

KARÁDI. De, rögtön azután, hogy elmentél. Azt hittem, a kérdéseket hozzák… ahogy te ajánlottad.

MACSKÁSI. De egy kis beszélgetést is folytattál velük.

KARÁDI. Nézd, abban igazuk lehet, hogy az így – kötetlenül –, ahogy ők mondták, sokkal őszintébb, fesztelenebb. Nincs a nyilvánosság számára kikeményítve. Én persze vigyáztam, ennyiből jó volt a figyelmeztetésed, hogy a lehető legközömbösebb dolgokról beszéljek.

MACSKÁSI. A csőbe húztak, Jóskám.

KARÁDI. Az mi?

MACSKÁSI. Egy kifejezés; a fiamtól tanultam.

KARÁDI. Tudsz talán valamit?

MACSKÁSI. Safranek bácsit ismered?

KARÁDI. A nyomdászt? Hogyne, épp ma emlegettük.

MACSKÁSI. Azt is tudod, hogy ott lakik szemben velünk; a Szél-féle házban. Épp söpri a ház elejét, ahogy a hivatalból jövök. „Na, mit szól a barátjához, a Karádihoz – mondja már messziről. – Hogy mit látott Moszkvában…” Mindjárt az csapott belém, te jó édesanyám, az interjú. Mert húzni szoktuk egymást az öreggel. Ő engem a körvadászatokkal – én őt a XX. kongresszussal.

KARÁDI. Látta az interjút?

MACSKÁSI. Az első műszakban ő volt a munkavezető… Mondtad te azt, hogy téged, egyszerű magyar tanárt abba a páholyba ültettek, amelyből régen a gőgös cárok gyönyörködtek a pétervári opera meztelen táncosnőiben?

KARÁDI. Így persze nem mondtam. Én azt mondtam, hogy egy nagy emeleti páholyba nyomtak be hármunkat. Mellesleg, lehet, azt is odavetettem, hogy tán épp a cáriba.

MACSKÁSI. S hogy irigyled a szovjet földrajztanárokat, akik a Krímbe meg a Távol-Keletre vihetik pompás TU-n meg IL–18-on a diákjaikat.

KARÁDI. Szamárság! Az csak egy vernei kép volt. Hogy a jövőben így lesz. Tán csak Safranek bácsi olvasta ki ezt belőle!

MACSKÁSI. S hogy szakmailag óriási fejlődést jelentett ez az út. S hogy a városi múzeumot a Moszkvában látottak alapján akarod átszervezni.

KARÁDI. Ezt írták?

MACSKÁSI. S ez nemcsak Safranek bácsi belemagyarázása! Ezt már a főnöködnek is beköpte valaki!

KARÁDI. A múzeumigazgatónak?

MACSKÁSI. Igen, ahogy jöttem, kiszaladt a Szarvasból utánam. Tudod, hogy ilyenkor ott feketézik. Azt akarta tudni, hogy mért mentél te voltaképpen a Szovjetunióba. S mit láthattál ott olyan rövid idő alatt, amit a múzeumban is értékesíteni akarsz. Látom, attól fél, hogy kifúrod őt ezzel a szovjet úttal.

KARÁDI. Micsoda képtelenség.

MACSKÁSI. Pedig ez lenne, látod, az egyetlen értelme. Mert valljuk meg, hol van ő tetőled, helyismeretben, tudásban, jellemben. Persze megnyugtattam. Ugyan, Karádi Jóska! Akit egy Kövi fel tudott függesztetni.

KARÁDI. De hát ez borzasztó! Most már nem várom tovább azt a korrektúrát. Ha az van benne, amit mondasz, letiltatom. Indul kifelé.

MACSKÁSI. Letiltatod? Mégiscsak szent ember vagy te, Jóskám! Mialatt Karádi a telefonkönyvben keres. Különben sem hiszem, hogy módod van rá. A „Reggeli Újság”-nak az a sajátsága, hogy este szokott elkészülni, hogy a környéki előfizetők megkapják reggelre.

KARÁDI kinn.Reggeli Újság” szerkesztősége? Itt Karádi tanár! A felelős szerkesztővel szeretnék beszélni. Nincs ott benn? Lakatos helyettes főszerkesztőt kérem. Ő sincs? Már délben elment?

MACSKÁSI. Elbújtak.

KARÁDI határozottan. Zsizsik elvtárs azonban benn van! Azonnal beszélnem kell vele. Macskásihoz. Megnézik a nyomdában…

MACSKÁSI. Rossz sejtelmeim vannak, Jóskám.

KARÁDI a telefonba. Zsizsik György? Kérem, egész nap várom a korrektúrát. A városban már tudják, mi van a nyilatkozatomban, s énnekem még nem volt módom… De énnekem határozottan megígérték. Hogy mért nem mentem be? Hosszabb hallgatás. Hát ebbe én nem nyugszom bele, kérem. Ez engedjen meg, egyszerű… kijátszás. Hosszas magyarázkodás. Hát majd meglátom, kérem. Énnekem nem ilyen értesüléseim vannak. Jó estét.

MACSKÁSI. Már kinyomták.

KARÁDI. Azt mondja, Forgács elvtárs, a járási párttitkár, megjelenés előtt látni akarta a cikkemet. Ezért késtek el.

MACSKÁSI. Nem lehetett még egy példányt lehúzni belőle…

KARÁDI. Amíg ő jóvá nem hagyta, nem akarták.

MACSKÁSI. Nem akartak kétszer terhelni… No, és Forgács?

KARÁDI. El volt ragadtatva a cikktől. Azt mondta: ezzel meg lehet az öreg Karádi elégedve. Végre a megérdemelt tisztelettel szól róla a sajtónk.

MACSKÁSI szomorúan. No látod.

KARÁDI. Azt mondta, legyek, egészen nyugodt. Nem lesz benn semmi, ami bánthat. Semmi politikailag kiélezett dolog. Csak amit még az út melegében jónak láttam elmondani nekik.

ISTVÁN hangja ott kinn. Apuka benn van a szobájában?

KARÁDINÉ kinn. Megint valami?

ISTVÁN belép, erőltetett gúnyos nyugodtsággal. Megjelent az apuka nyilatkozata.

KARÁDINÉ utána jön. Szent Isten!

KARÁDI. Meg?… Láttad már?

ISTVÁN. Tessék elolvasni. Kihúzza a zsebéből. Itt ez… „Irigylem a szovjet földrajztanárokat.”

KARÁDINÉ elszörnyedve. Ez a cím?

ISTVÁN. Macskaköröm közt.

KARÁDI átveszi. Végre is irigyelhetem őket. Nem kínozzák meg őket egy magyarországi útért. Olvassa,Küngösi tanár a Szovjetunióban… Az éjjeli személyvonat utasai között, akik csomagjukkal a kopogó kőjárdán a város felé siettek, bizonyára senkinek sem tűnt föl egy magas, szikár alak, ha csak a ráköszönő s bőröndjét átvevő egykori tanítvány nem tette őket figyelmessé a városszerte tisztelt névre, amelynek jó csengését az utóbbi évek félreértései sem nyomhatták el.” Ez végül is nem kezdődik rosszul.

KARÁDINÉ. Színigaz, amit ír. Jóskának még a tanácsban is voltak tisztelői. Könnybe lábad a szeme.

ISTVÁN. Csak várjon, anyuka!

KARÁDI olvas.Karádi József volt az, a város Karádi tanár ura, aki most érkezett haza a Szovjetunióból. A küngösi pedagógusok közül ő az első, aki ezt a nagy utat megtehette.” – Ez tévedés. Van a technikumban egy fiatal tanár, az kinn tanult a Lomonoszov Egyetemen! Olvas.Kedves kötelességünknek tartottuk, hogy a bátor utast, aki kort, betegséget nem tekintve, boldogan kapott a kitüntető meghíváson, otthonában, a Damjanich utcai portán felkeressük. Ahogy a húzós csengőt megrántjuk…”

KARÁDINÉ. Még azt is belevette. Mondtam, hogy rendes villanycsengőt kell már csináltatnunk.

ISTVÁN. Ezzel csak a régi patríciusház levegőjét akarja éreztetni.

KARÁDI. „… egy házikabátos, ősz alak siet elénk.”

KARÁDINÉ. Dehogyis ő sietett, én mentem fogvacogva.

MACSKÁSI. Ez a stílus, Terézke!

ISTVÁN. Lesz még több is. „Karádi arcán még meglátszik az út gyűrődése… de a szeme csillog, beszédén azt érezzük, hogy még csak félig van itthon, agyában ott jár a delejesség, melyet a megrendítő élmények kavartak fel.”

KARÁDI. Ezek persze újságírói stílvirágok, de végeredményben igaz – okos ember kihámozza a lényeget. Olvassa.Készséggel s igazi tanári közlékenységgel adja meg kérdéseinkre az érdekes és eredeti felvilágosításokat, melyeket itt egyelőre csak kivonatosan közölhetünk!”

MACSKÁSI. Folytatása is lesz!

KARÁDI olvassa. „Először magáról az utazás körülményeiről kérdezzük ki. Karádi tanár úr s professzor társai több mint tízezer kilométert tettek meg. Közbeszúrja. Hatot!… vonaton, autón, a pompás TU-104-en, s már eközben is ízelítőt kaptak az élen haladó szovjet technika vívmányaiból. Egyik tanártársával számításokat is végeztek, hogy a szovjet gépek egyre szédítőbb sebességrekordjai hogy zsugorítják össze a földgolyót. Ha a Föld sugara hatvanezer kilométer…” A marha! Hatezer.

ISTVÁN. Egy nulla hozzáragadt a mandzsettához!

KARÁDI. „… s ha föltételezzük amint a professzor úr a maga szemléletes modorában mondta, hogy a földgolyó egy küngösi sárgadinnyével, úgynevezett kóttyal volt idáig egyenlő, akkor ma már csak akkora, mint egy jókora borsószem, a hétéves terv végére pedig egy mákszemnyire fog zsugorodni. Karádi tanár úr azonban nem állott meg a számoknál. Ő látja ennek az erkölcsi és politikai következményeit is. A szovjet mérnökök, mint mondja, nemcsak a lélegzetelállító szputnyikok konstruálásával keltenek csodálatot, voltaképp a világ békeharcosainak is legjobb szövetségesei. Lehetetlenné teszik, hogy a nyugati kizsákmányolók háborúba vigyék az egymáshoz lelkileg is közelebb kerülő nemzeteket.”

MACSKÁSI. Ezt csakugyan mondtad?

KARÁDI. Mondta a fene… Azaz közbevetőleg. Még halkabban és még gyorsabban. „Karádi tanár úr nagy csodálattal emlékezett meg a szovjet emberek fegyelmezettségéről, mely útjuk alatt a legkisebb dologban is megnyilvánult. Míg Pesten valósággal rohamot intéznek az autóbuszok ellen, itt a két-három összeverődő utas a legfélreesőbb megállónál is azonnal sort alkot. A színházakban sincs a darab végén tülekedés, az emberek, mialatt a világtörténeti eseményekhez szokott szemekben még ott csillog a könny, melyet a klasszikus orosz irodalom remekei sajtoltak ki a mély szovjet lélekből, katonás fegyelemmel…” Az ördög olvassa ezt a marhaságot!

ISTVÁN. Mért? Nagyon felemelő. Fölveszi, s épp fordítva, egyre emeltebb hangon, már-már szónokolva. … „várják, amíg sor kerül rájuk. Megkérdeztük Karádi tanár urat, hogy útjának melyik mozzanata tette rá mégis a legnagyobb hatást. Az ősz utas elgondolkozva állt egy pillanatig: eleven arca mögött szinte nyomon követhettük az egymással versenyző emlékek tolongását, végül is ezt mondta. Talán az a pillantás, amit a leningrádi opera páholyából vetettem a színház káprázatos űrterébe. A szovjet vendéglátók a volt cári páholyba helyeztek el bennünket. Ahonnét néhány évtizede még a gőgös cárok nézték a félmeztelen táncosnők mozdulatait, s ahová rajtuk kívül csak talpnyaló adjutánsaik léphettek be, most egyszerű magyar pedagógusok tekinthettek végig a nézőtéren, melyen nem lehetett megkülönböztetni, ki munkás, ki orvos, ki vezető, csupa jól öltözött, értelmes tekintetű ember nézte lélegzet visszafojtva a pompás előadást.”

KARÁDI. A küngösiek ismerik a hangom. Nem hiszik el, hogy két hét szovjet út így átszolmizált.

ISTVÁN tovább, növő dühvel.Mint történész számára persze nagy élmény volt, hogy eljutottam a Szmolnijba is, ahonnét Lenin s táborkara a dicső Októberi Forradalmat elindította. Lelki szemeim előtt megjelent a rohamra menő matrózok s diákok csapata, akik a szepegő Kerenszkijt s kadetjait a Téli Palotából kikergették, s ezzel a világtörténet új fejezetét nyitották meg.”

KARÁDI. Mondtam, hogy hagyd abba. Ledobja házikabátját, kinyitja a szekrényajtót, s amögött öltözködni kezd. Egy ideig csak a motozás hallik, aztán hirtelen, még a szekrényből. Ti persze nagyon tévedtek, ha azt hiszitek, hogy ez így, ahogy ti csináljátok, elintézhető. Hogy egy marék ember erre vállalkozott! S hogy egy óriási, de tömegeiben műveletlen nemzet, ennek a kísérletnek végül is odaadta magát. Kijön az ajtó mögül. S hogy ez a kísérlet sikerült. – Úgy, ahogy a Föld hátán az ilyesmi sikerülni szokott, de si-ke-rült!

KARÁDINÉ Istvánhoz, rémülten. Miről beszél apátok?

ISTÁN. Nem tetszik hallani? Amiről a piaci hangszórók. A dicsőséges Októberi Forradalomról.

KARÁDI. Az tán komédia volt, annyi külső-belső ellenséget lerázni magukról, egy szegény, álmos néppel olyan nemzeti vagyont gyűjteni, elöregedett vezetőknek a tébolyát kiheverni?

ISTVÁN. De a kegyetlenség! A szenvedés. Csak amit itt Küngösön ránk zúdított.

KARÁDI. Én zúdítottam? A történelem! A történelem az nem olyan, mint a háj, amelyből a hentes a kirakatába malacot farag. Az szikla! Az ti vagytok, a ti kemény fejetek.

KARÁDINÉ. Borzasztó, miket beszél!

ISTVÁN. A szovjet út hatása!

KARÁDI. Én nem csináltam volna, Isten látja a lelkem, hogy nem. Én hozzá se nyúltam volna… legföllebb valami jámbor zsirondistaként.

MACSKÁSI akit gondolkozóba ejt ez a kitörés. De azelőtt nem is beszéltél így, Jóskám.

KARÁDI. Nem, persze hogy nem. Mert ti sem támadtatok rám. S tudtam, hogy megvan a bajotok. Neked, hogy elvették a vadászigazolványod; az életed örömét. Istvánnak, hogy mélyépítő. Azt magyarázzam, hogy rászolgáltatok? Amikor személyileg nem is. S hiába is szóltam volna; az, hogy engem is kirúgtak, a szemetekben közétek kötött. S ha valami csillapítót, észretérítőt mondtam, mert mondtam, Istvánnak is, azt ti holmi tanárkodó objektivitásnak tartottátok. Hiszen ti guggolva is kibírtátok már! Veszi a botját és kalapját.

KARÁDINÉ. Hová mégy?

KARÁDI. Hova mennék? Azokat a csirkefogókat lehordani. Bevágja az ajtót.

ISTVÁN. Azt hittem, propagandaútra. Egész jól fölkészítették rá.

KARÁDINÉ. Utána kellene mennetek, Pityukám. Még csakugyan mond valamit.

ISTVÁN. Ne tessék attól félni. Most Bandi bátyám is látja a módszerüket. Ahol egy kis puhaságot éreznek, oda fölteszik a fúrót… Egy lépés maga után húzza a másikat. Berántották abba, hogy nyilatkozzék, most ha szégyelli is, védeni kell, amit elmondattak vele. Különb dolgokat vágott a fejünkhöz, mint egy rákosista szemináriumvezető.

MACSKÁSI. Nana; volt benne valami…

KARÁDINÉ. A korát nézd, fiam. Már ő sem az, ami régen. A hallása se; ha nem is akarja elismerni.

ISTVÁN. Azmind szép. Én is mondom Margitnak: szenilis egy kicsit édesapád. A baj, hogy nekünk kell meginni a levét.

MACSKÁSI. Az nem biztos, Pityukám. Az öregnek, valljuk be, kitűnő ösztöne van. Én visszaemlékszem, mit mondott ötvenhatban.

ISTVÁN. Lehet, hogy marhaság volt. Én nem bántam meg.

MACSKÁSI. Jó, jó, de mi lesz, ha mi rendes magyar emberek mind így gondolkozunk. Az apósodnak, van egy kis igaza: azzal a nagy ellenzékiségünkkel mindenünnen kiszorulunk.

KARÁDINÉ Istvánhoz. Mégiscsak utána kellene mennetek. Hátha baj éri a felindulásában, Bandikám.

MACSKÁSI. Nézzünk már csakugyan utána. Már kinn a verandán. Úgy járunk, mint a Ferenc József-i időkben, hogy egy színmagyar városban, mint Küngös, a téglás Baueré volt a világ. Hallani a nagykapu csapódását, Karádiné az ura kabátját rakja be, a székeket igazítja, aztán leül, a kezét tördeli, majd mintha imádkozna, egy nagyot ásít, mint akinek a gondján erőt vett a kor és a fáradtság. A húzós csengő.

KARÁDINÉ. Jézusom! Ki lehet az? Kimegy. A szín egy percig üres, Karádiné hangját hallani, amint a vendéget bevezeti, meggyújtja a villanyt. Sajnos, csak, ide tudom bevezetni… A férjem, mondom, nincs itthon jelenleg. Ha tíz perccel előbb tetszik jönni.

FORGÁCS. Nem baj. Tulajdonképp csak gratulálni akartam… Tetszik tudni, hogy ki vagyok?

KARÁDINÉ. Hogyne, a Forgács elvtárs. A járási párttitkár úr.

FORGÁCS. Az… De ne tessék olyan aggódva nézni rám. Mondom, csak a kezét akartam megszorítani.

KARÁDINÉ. A kezét?

FORGÁCS. A beszámolójáért… A „Reggeli Újság”-ban…

KARÁDINÉ. Tetszett olvasni?

FORGÁCS. Még kefelenyomatban. – S mondhatom, el voltam ragadtatva.

KARÁDINÉ. Azóta már meg is jelent…

FORGÁCS. No, és mit szól hozná?

KARÁDINÉ. Nagyon szép, csak… Nem tudom, szabad-e mondanom?

FORGÁCS. Hogyne, kedves Karádi néni. Mintha csak régi jó barátjával beszélne.

KARÁDINÉ. Az újságírók, tetszik tudni…

FORGÁCS. Kiszínezték egy kicsit.

KARÁDINÉ. S ez felizgatta szegénykémet… Ő, tetszik tudni, azt szerette volna, ha úgy, ahogy ő mondta…

FORGÁCS. Hát persze. Én is dühös vagyok néha – ha nem írom le, hogyan adják vissza a szavaimat. Például amit az alkotmány ünnepén a kiállítás megnyitásakor mondtam. De hát a stílus. Ezt meg kell hagynunk nekik. Újságolvasó ember azt vagy megszokta, vagy rögtön leszámítja. No de a kedves férjeura nyilatkozatában, abban az újságírói zaftban, jó nagy húsdarabok is vannak, amikről az ember rögtön látja, hogy ez nem holmi irkást szüleménye; ez a Karádi József útitarsolyából való. Például amit a szovjet diákok tanulmányi kirándulásairól mondott.

KARÁDINÉ. Ő, tetszik tudni, olyan akkurát mindenben. Ötször is átírja, amíg odaadja. S azt szerette volna, ha ilyen dologban, amit mindenki elolvas…

FORGÁCS. Jó az így nagyon!… Persze lesznek, akik prüszkölnek érte.

KARÁDINÉ. Hát épp ez az… Az embernek mása sincs… Meg nem is neki való ez az izgalom. Most is úgy küldtem utána. Mert olyan felhevülten ment el.

FORGÁCS. Ez az első napok nyugtalansága, elmúlik.

KARÁDINÉ. Neki most pihenésre van szüksége.

FORGÁCS. Senki sem fogja őt zavarni. S ha az újságírók molesztálni merik, küldje csak énhozzám őket.

KARÁDINÉ. Nagyon köszönöm a Forgács elvtársnak. Tavaly az orvos koszorúér-meszesedést talált a szívén.

FORGÁCS. Már csak ezért is jó, hogy eloszlottak ezek a félreértések körülötte. Neki nyugalomra van szüksége, nekünk meg az ő képzettségére, munkájára.

KARÁDINÉ. Hát a munka… ami a szakjába tartozik… azt ő mindig szívesen csinálta.

FORGÁCS. Épp erről van szó; ami a szakmájába vág. Körülnéz.

KARÁDINÉ. Van egy kis szobácskája a múzeumban. Ahol azok a megmolyosodott, kitömött madarak vannak.

FORGÁCS. És idehaza?

KARÁDINÉ. Hát tetszik látni… Ott alszunk a függöny mögött. S bajos kredenctől a sifonig menni, hogy az ember a csípejét le ne üsse.

FORGÁCS. Ez az egy szobájuk van?

KARÁDINÉ. Volt még kettő, az utcára, de elrekvirálták. Hisz nem mondom: ez jár, egy szoba kettőnek.

FORGÁCS. Azt tessék ránk bízni: hogy mi jár… De hát hogy is történhetett ez?

KARÁDINÉ. Még ötvenkettőben, amikor a Horn idekerült főorvosnak… A lányomék meg ott laknak a ház végében… abban a szoba-konyhás házban… amit mosókonyhának építettünk. Belátom én ezt: a lakásínség. Másoknak az sem jut. Virágék, a volt közjegyzőék…

FORGÁCS. Nem, ezen segíteni fogunk. Melyik Horn az, a szemész?

KARÁDINÉ. Ő. Nagyon rendes ember. S már egészen összeszoktunk…

FORGÁCS. De azért nem fognak búsulni, ha a két utcai szoba a maguké meg a lányuké lesz.

KARÁDINÉ. Isten ments, hogy kifúrjuk őt. Épp most!

FORGÁCS. Nem kell kifúrniuk. Adunk neki egy garszonlakást az új lakótelepen. Ott közelebb lesz a templomhoz.

KARÁDINÉ. Nem, isten ments. Nem szeretném, ha épp most. Hogy azt mondják… Meg bele is szoktunk már ebbe. Egy ilyen kis udvari szoba… ez való két öregnek.

FORGÁCS. S a lánya? Az unokája?

KARADINÉ. Azoknak sem ez a legnagyobb bajuk. A szerszámkamrából csinált a vőm egy második szobácskát. Mert a mélyépítőknél van, tetszik tudni.

FORGÁCS. Mérnök?

KARÁDINÉ. Nem, nem mérnök. Technikuma van. De most… melós szegény. Már így mondom, ahogy ő szokta mondani.

FORGÁCS. Ötvenhat?

KARÁDINÉ. Nem csinált ő semmit. Itt Küngösön, tetszik tudni, nem történt semmi sem.

FORGÁCS. Nono.

KARÁDINÉ. De hát a munkások annyira szerették. Beválasztották abba az izébe. A fémnyomóban volt.

FORGÁCS. Ahá, rémlik valami. Internálva is volt?

KARÁDINÉ. Egy hónapig. Aztán kihoztuk. A férjem egy tanítványa, aki most a Dunántúl titkár.

FORGÁCS. Persze, hallottam erről.

KARÁDINÉ. De hát nem került sokba kihozni. Hisz nem csinált semmit sem.

FORGÁCS. S azóta nem próbált értelmiségi beosztásban elhelyezkedni? Hisz a párt is programba vette az ilyen kis botlások következményeinek a likvidálását.

KARÁDINÉ. A lányom szólt, kérem, de azt mondták, korai.

FORGÁCS. Nem küldené fel őt hozzám, Karádi néni?

KARÁDINÉ. Őt?… Egy kicsit nyakas, tetszik tudni. Vagy szemérmes, jobban mondva. Azt mondja, ha szükség lesz a munkájára, majd megtalálják.

FORGÁCS. Helyes, ha van egy kis gerince. Megtettem: elszenvedem. Az ilyen embert mi is becsüljük. Tudja mit, küldje fel a lányát talán. Ő dolgozik?

KARÁDINÉ. Óvónő, szegénykém. Nem volt módunkban tovább taníttatni.

FORGÁCS. Vele majd mindent megbeszélünk. Föláll, kezébe veszi Karádiné kezét. Legyen nyugodt, kedves Karádi néni. Minden elsimul. Mi tudjuk, mi jár a férjének, s most, hogy ő is megadta a lehetőséget… S ha valami baj mégis… csak jöjjön hozzám úgy, mintha a fiához menne. El az előszoba felé.

KARÁDINÉ. Tessék várni, míg kigyújtok. Kikíséri Forgácsot. Alighogy visszatér, kapucsapás Karádiné ijedten figyel, hogy mi az megint. Margit jön lihegve.

MARGIT. Nem innét ment el az autó?

KARÁDINÉ tétován. Autó?

MARGIT. Már a sarkon feltűnt. Istenem, nem mielőttünk áll az a kocsi? Elkezdek rohanni, látom, hogy egy nagy Zisz indul arrafelé…

KARÁDINÉ. A Forgács elvtárs volt itt.

MARGIT. Forgács! A párttitkár! S mit akart? Apukától megint?

KARÁDINÉ. Csak gratulálni. Megszorítani a kezét.

MARGIT. Forgács! Na, jól nézünk, ki… És apuka?

KARÁDINÉ. Ő nem volt idehaza.

MARGIT. Még szerencse. Meg kell mondani neki, hogy semmit ne írjon, ne vállaljon. Nem mondta meg, hogy hova ment?

KARÁDINÉ. De. A szerkesztőségbe, a nyilatkozat miatt. Aggódva. Azt tudod, hogy megjelent?

MARGIT. Meg?… Mit tudok én? A heti jelentést kellett készítenem. Rám sózta a vezetőnő. No és?… Rettenetes!

KARÁDINÉ. Te, nem is. Nagy tisztelettel írtak apukáról. Azzal kezdi, ahogy a nehéz bőrkofferrel jön az állomásról… s Marci ráköszön… A köztiszteletben álló… meg ilyesmi.

MARGIT. Csak ne tessék meghatva lenni. Madarászfütty! Még jobban be akarják húzni.

KARÁDINÉ. Nem kell azért ördögöt látni mindenkiben.

MARGIT. S apuka? El volt ragadtatva? Ment egy újabbat adni?

KARÁDINÉ. Nem, isten őrizz. Sőt dühös is volt érte.

MARGIT. Mást írtak, mint amit mondott?

KARÁDINÉ. Azt éppen nem, csak újságíró módon kiszínezték… S főként az bántotta, hogy nem hozták el neki megmutatni.

MARGIT. Fityiszt!

KARÁDINÉ. De tán csakugyan nem voltak hibásak… Forgács maga mondta, ő akarta, hogy benn legyen a vasárnapi számban. Olyan kitűnő volt…

MARGIT. Neki! Azért is jött gratulálni. Minket meg leköpnek. De hát hol van az a cikk?

KARÁDINÉ. Apuka, úgy látom, zsebre tette…

MARGIT. Jézusom, még mik történnek velünk! S ő… milyen volt?

KARÁDINÉ. Forgács? Nagyon kedves. Igazán nem gondoltam volna. Az ember csak azt hallja tőletek: párttitkár, párttitkár. Még meg is simogatott.

MARGIT. Anyukát!

KARÁDINÉ. S azt mondta, úgy menjek hozzá, mintha a fiam volna.

MARGIT. Anyuka? De hát mért menne anyuka őhozzája?

KARÁDINÉ. Hát azt csak úgy mondásul mondta. Hogy a jóakaratát mutassa. Nagyon meg volt botránkozva, hogy Karádi József ilyen sötét lyukban lakik. De hisz itt nincsenek meg, azt mondja, a munka föltételei!

MARGIT. Szeretem, ha az apuka munkafeltételein siránkoznak. Megmondta anyuka, hogy ők rakták ki oda?

KARÁDINÉ. Azt mondta, az nem az ő párttitkársága alatt történt. Ő tudja, mivel tartozik a párt Karádi Józsefnek!

MARGIT. Értem. Azért küldte ki a szovjetekbe!

KARÁDINÉ. Te, én láttam rajta, hogy őszintén szégyelli magát. Képes lett volna Hornot azonnal kiköltöztetni.

MARGIT. Az kellene.

KARÁDINÉ. Úgy kellett könyörögnöm, hogy itt hagyja.

MARGIT. Meg sem jött Moszkvából, s már kidobatta a lakóját.

KARÁDINÉ. Épp erre gondoltam én is. Pedig tán nem is járt volna rosszul szegény feje. Lehet, az új lakótelepen kapott volna lakást… A templom közelében…

MARGIT. Annyira benne volt már?… Nem, nem. Csak maradjunk meg a mi tiszta szegénységünkben.

KARÁDINÉ. Én is ezt mondtam. Jó ez már nekünk.

MARGIT. Azt azért kár volt mondani anyukának.

KARÁDINÉ. Bár ez lenne a legnagyobb bajunk.

MARGIT. Ezt is tetszett mondani?

KARÁDINÉ. Valahogy, tudod, kicsúszott a számon.

MARGIT. Ezt persze nem firtatta tovább…

KARÁDINÉ. De. Kivett belőlem mindent. Az internálást is!

MARGIT. Az internálást?… Tudta ő azt. Számon tartanak ők mindent.

KARÁDINÉ. Nem. Nagyon meg volt lepve, hogy még nem helyezkedett el. A párt, azt mondja, szigorú utasításba adta, hogy ötvenhatért nem szabad senkit sem üldözni.

MARGIT. A párt! Ott fönn. De a káderesek! Igaz, Pityunak sem kéne olyan gerincesnek lenni.

KARÁDINÉ. Te, nem is hiszed, mit mondott! Hogy ők nagyon szeretik, ha valakinek gerince van.

MARGIT. Van mit eltörni.

KARÁDINÉ. S hogy nagyon szeretné Pityut közelebbről is megismerni. Nem sétálna be hozzá egyszer a tanácsba?

MARGIT. De csak nem ígérte meg anyuka?

KARÁDINÉ. Nem, dehogy. Mondtam, az nem lenne jó…

MARGIT. Csak nem tetszett azt mondani, hogy Pityu nem állna vele szóba?

KARÁDINÉ. Dehogy mondtam. Olyan ostobának képzelsz. Különben ő maga is mondta mindjárt, hogy egyelőre jobb lesz a feleségével beszélni.

MARGIT. Velem?

KARÁDINÉ. Azt mondja, ő vasárnap is benn van a tanácsházán.

MARGIT. Holnap?

KARÁDINÉ. Reggel bemehetnél hozza.

Karádi nyit be a tanakodó asszonyokra. Lassan jön, kissé megszégyenülten, s föl-alá jár a szobában, a székekbe ütődve. A két asszony nézi.

KARÁDINÉ. Bandiékkal nem találkozott?

KARÁDI. Bandival?

KARÁDINÉ. Utánamentek, Pityuval.

KARÁDI. Valami újabb?

KARÁDINÉ. Nem, dehogy. Csak féltettem, hogy úgy felizgatta magát.

KARÁDI. A szerkesztőséghez mentek? Akkor most is ott vannak…

MARGIT. Vagy szemben a Kis Csuporban!

KARÁDI. Elöl már zárva volt. A Teleki utcai kapun jöttünk ki Zsizsikkel.

KARÁDINÉ. No, és ment vele valamire?

KARÁDI. Mire mentem volna? Azt hiszed, bezúzzák értem a vasárnapi lapot?

KARÁDINÉ. Ss. Csak ne lobogjon mindjárt. Nem én beszéltem le – hogy kár odamennie?

MARGIT. Az ilyen utólagos reklamációval csak kinevettetjük magunkat.

KARÁDI. Hallottad volna, most hogy mondta a „mestert”. Mintha egy pöcegödör-tisztítót tisztelt volna meg.

KARÁDINÉ. Mégis mivel mentette magát a nyomorult?

KARÁDI. Mentette? Nekem kellett elképzelni az ő lelkiállapotát. Hogy mi van az ilyen szerkesztőségben lapzártakor. Forgács meghagyta, hogy amíg ő nem látta, nem szabad a cikket imprimálni; Forgácsnak meg egy tsz-közgyűlést kellett megnyitnia. Háromszor telefonáltak, s még mindig nem olvasta. A szerkesztő meg nem engedte kiküldeni. Ő majd megbolondult. „Kérem, én szavamat adtam. Tetszik tudni, milyen pedáns az ilyen tanárember.” De ha énnekem olyan fontos, mért nem mentem be magam? Elolvashattam volna!

KARÁDINÉ. Ebben igaza van. Én is ezt mondtam magának.

MARGIT. S az, hogy apukát átejtette? Hogy ő a kérdéseket hozza?

KARÁDI. Megesküdött, hogy ott volt a zsebében. Mindjárt keresni is kezdte a firkái közt. Persze, nem találta. S hogy ők csak azért gondoltak mást, mert én olyan beszédes kedvemben voltam.

KARÁDINÉ. Hát igaz az is. Dugót kellett nyomni a szájába.

KARÁDI. S hogy az ilyen friss hang sokkal közvetlenebb. De mutassak egy passzust a cikkben, amiről nem volt szó. S vitte végig a mocskos körmét az egészen. Az igaz, hogy a Föld sugarába bekerült egy kis sajtóhiba… ezt megmondta neki valaki…

KARÁDINÉ. S maga mit mondott? Nem vesztette el a béketűrését?

KARÁDI. Mit? Habogtam valamit. Hogy a stílus! Én sohasem használom efféle jelzőket. Vesztemre épp a Szmolnijra mutattam. De hát hol vannak itt azok a jelzők? – kérdezte ártatlanul. Hogy dicsőséges Októberi Forradalmat mondattam a tanár úrral – mert akkor már rászóltam, hogy maradjunk a tanár úrnál –, ők megszokták, hogy így mondják. De ha én nem tartom dicsőnek…

MARGIT. Az kéne!

KARÁDI. S a fene egye meg, még dicsőnek is tartom! Csak mondani nincs kedvem… Erre aztán fölülkerekedett, hogy mutassam meg: mi az, amivel a cikkben nem értek egyet. Ő majd referál a szerkesztőnek.

KARÁDINÉ. De csak nem jött el haraggal?

KARÁDI. A sarokig kísért, s vigasztalt, hogy legyek nyugodt. A cikk nagyon jó hatást tett. Pedig még meg sem száradt rajta nyomdafesték.

KARÁDINÉ. Ez igaz is. Forgács itt volt gratulálni.

KARÁDI. Forgács! Nálunk? S ezt így mondod? Margit az anyjára hunyorít.

MARGIT. Csak egy pillanatra állt meg az autójával.

KARÁDI. S mit mondott?

KARÁDINÉ. Csak annyit, hogy gratulálni akart az uramnak. S csodálkozott, hogy ilyén sötét lyukban lakunk.

KARÁDI. Úgy?

MARGIT. Nincs semmi jelentősége! A lényeges most az, hogy apuka ne izgassa magát.

KARÁDI csodálkozva. Ezt te mondod?

MARGIT. Egy újságpapírból kár olyan nagy dolgot csinálni.

KARÁDINÉ. Szétmossa a víz.

KARÁDI. És Horn! Macskási?

KARÁDINÉ. Macskási is másképp gondolkozik már… Pityunak ő magyarázta.

KARÁDI. Úgy?

KARÁDINÉ. Forgács azt mondta: minden jóra fordul.

MARGIT. De olyan mindegy, hogy mit mondott. A fő, hogy apuka jól aludjék. Anyjához. Nem tetszik lejönni? Még nem láttam a pulyámat, a sógornőm van vele. A két asszony elindul.

KARÁDINÉ visszaszól. A déli hús ott van a kaszniban!

KARÁDI. Van is énnekem kedvem vacsorázni.

A két asszony el a folyosón, Karádi föl le-jár. Aztán kiveszi a maradékot, s leteszi maga elé. Ebben a pillanatban kopogtat a Tisztelő.

TISZTELŐ. Ne tessék megijedni… Tanítványa voltam a tanár úrnak.

KARÁDI. Nem ijedek… csak csodálkozom, hogy került be a kapun.

TISZTELŐ. Nyitva volt, kérem.

KARÁDI. Nyitva hagytam?… Így összezavart az a…

TISZTELŐ. S én… az igazat szólva: nem tudtam megállni, hogy egy pillanatra be ne jöjjek…

KARÁDI. Úgy – s mi volt az oka ennek a kényszernek?

TISZTELŐ. A tiszteletem. Az, hogy az édesapámat sem tisztelem jobban a tanár úrnál.

KARÁDI. Hm… Ezt jó hallani.

TISZTELŐ. Ennek a most már több évtizedes tiszteletnek a jogán vettem a bátorságot, hogy ideálljak a tanár úr elé, és megkérjem… Halkan. Álljon meg, ameddig nem késő!

KARÁDI. Vagy úgy?

TISZTELŐ. Tanár úr, kérem: énbennem egy világ omlott össze.

KARÁDI. Mikor?

TISZTELŐ. Most, amikor a piactéren, az újságárus bódéban a „Reggeli Újság”-ot megvettem.

KARÁDI. S egyenest idejött, hogy ezt közölje velem.

TISZTELŐ. Voltaképp nem is volt szándékomban. Valami erre húzott… Tanár úr, kérem, minekünk már csak ez maradt ebben a városban… Hogy él itt egy ember, ennek a városnak a falai közt… akire feltekinthetünk.

KARÁDI. S ezt vette el ez a cikk?… Konkréte mivel?

TISZTELŐ. Ezt ne is tessék megkérdezni. Hogy én azt a tanár úr szemébe mondjam! De az olyan iszonyú, hogy amit mint frázist, a körülmények kényszere alatt, annyiszor volt módunkban hallani, azt most a Karádi tanár úr szájából… Elnémul, mint aki a könnyeivel küzd.

KARÁDI. Mi a kedves öcsém foglalkozása?

TISZTELŐ. A tanácsházán kaptam egy falatka kenyeret. Helyettes tanácsjegyző vagyok… S minden kertelés nélkül bevallom, hogy amit a kenyér tenni kényszerít… bár nincs mindig összhangban a meggyőződésemmel… De az olyan borzasztó, hogy aki az én világnézetem s erkölcsiségem alapját lerakta, akire én úgy tekintettem fel, mint nem e világból való lényre, miután hősiesen annyi mindent kiállt…

KARÁDI. Most a finisben letörjön…

TISZTELŐ. Nem én mondtam… Ugye, nem tetszik haragudni érte? Igazán csak a tisztelet…

KARÁDI. Nem. Mért?… Csak tudja, mit furcsállok? Hogy annak idején nem volt szerencsém ehhez a tisztelethez.

TISZTELŐ. Hogy tetszik érteni ezt?

KARÁDI. Engem, mint tudja tán, ötvenegyben felfüggesztettek.

TISZTELŐ. Hogyne… Elkergették arról a helyről, amelyen nemzedékeket nevelt fel.

KARÁDI. Na látja… S akkor nem emlékszem, hogy valami idehúzta volna, a Damjanich utcába.

TISZTELŐ. Nem tetszett észrevenni, hogy milyen mély kalaplevevéssel köszöntöttük az utcán?

KARÁDI. De tán jobb lett volna, ha mégis betör ide, így, mint most, s azt mondja: hallottam, hogy kenyér nélkül maradt, tanár úr! Nem engedné meg, hogy tiszteletem jeleként húsz tojást felajánljak?

TISZTELŐ meggyőződéssel. Azt a tanár úr nem fogadta volna el! Nem úgy ismertük meg Karádi tanár urat!

KARÁDI. Látja, ez lehet. De azért jólesett volna… S most több jogon hivatkozhatna a tiszteletét ért sebre, a világösszeomlásra.

TISZTELŐ. Erre igazán nem gondoltam… De különben is, akkor – bocsásson meg a tanár úr – nem voltak erkölcsi értékek veszélyben…

KARÁDI. Értem. Akkor legföllebb arról volt szó, hogy Karádiék felfordulnak, s ezáltal külön díszsírhelyet kapnak lelke panteonjában. Míg most esetleg egészen fölforgatom az alapokat, amelyekre ezt a panteont építette.

TISZTELŐ. Olyasformán.

KARÁDI. S önre csakugyan olyan nagy hatással voltak az én óráim? Mire is tanítottam? Történelemre?

TISZTELŐ. A három utolsó évben. Mindig jeles voltam.

KARÁDI. Jeles? Jobban megnézi. Mikor végzett?

TISZTELŐ. Negyvenhétben. A Kádár Karcsi osztályában.

KARÁDI. Negyvenhétben. Kinyitja a szekrényajtót. Hogy is hívják kedves öcsém?

TISZTELŐ. Nem fontos. Egy a sokból.

KARÁDI. De csak van neve?

TISZTELŐ. Giczi. Mit tetszik nézni?

KARÁDI. Az az évi noteszem… Hát jeles épp nem volt. De átment… Nem szoktam buktatni…

TISZTELŐ. Attól még megérthettem a tanár úr célzásait.

KARÁDI. Azt akarja mondani, hogy én holmi célzásokkal tűzdeltem teli az előadásaimat? Amelyekből, mint spékből a zsír, folyt a reakció?

TISZTELŐ. Nekünk egy ironikus mosoly is elég volt.

KARÁDI. Akkor maguk voltaképp egy véleményen voltak azokkal, akik felfüggesztettek.

TISZTELŐ. Isten ments!

KARÁDI. Mert azok is ezt mondták. S tán épp az önök sugalmazására. Nem tudna egy ilyen célzásomra emlékeztetni?

TISZTELŐ. Annyi év múltán?

KARÁDI. Persze, csak az összbenyomás maradt meg.

TISZTELŐ. Hát például, amit a magyar történelemről tetszett mondani. Hogy azt mindig katasztrófák szabták korszakokra. Majtény,a Martinuzzi összeesküvés –

KARÁDI. Martinovics. S ebben mi volt a célzás?

TISZTELŐ. Épp negyvenötben! A felszabadulás esztendejében!

KARÁDI. Értem!

TISZTELŐ. S hogy mi mindig Európától kaptuk a formákat.

KARÁDI. No persze, Szent István óta. S a magyar nép életrevalóságát abban mutatta meg, hogy ezeket a formákat magához alkalmazta, eredeti magyar élettel töltötte meg. Ebből tehát, ha mindenben allegóriát kerestek, az következett volna, hogy tessék nekilátni, a kapott köpüt magyar szorgalommal telemézelni.

TISZTELŐ. Ebben az esetben ez teljesen lehetetlen volt.

KARÁDI. Mért lehetetlen?

TISZTELŐ. Ezt a tanár úr kérdi tőlem? Akit az elsők közt állítottak félre? Akinek a családját is üldözték?

KARÁDI. Akinek most egy órája is a fejemre raktak! Ettől én ne lássam, hogy olyan tanítványok százai mentek át a gimnáziumon föl az egyetemre, akik azelőtt a kondásbotnál ragadtak volna. Hogy a görög antológia tízezer példányban jelenik meg. Meg akartam venni az új Suetoniust, s itt Küngösön már nem kaptam meg. Hogy a Népkertben nincs rongyos gyerek.

TISZTELŐ. A téeszeket tessék nézni.

KARÁDI. A téesz is olyan, mint Vajk vármegyéi. Kintről ráztak bele. De belülről kell…

TISZTELŐ. S az ávó? Az is kinti forma!

KARÁDI. Most emlegeti, amikor már nem viszi el?… Azt hiszi, én nem ismerem az érveket. Tízszer annyit, mint maga. Érv van minden ellen. A finnyás lelkiismeretnek ezért nehéz kenyér a politika. Mert úgy érzi, felelős érte, mint a maga tettéért, amit a pártfelei tesznek. Nemrég olvastam egy nagy könyvet Cromwellről. Anabaptisták, episzkopeusok, cromwelliánusok, republikánusok, royalisták: innét, háromszáz év távolából sem tudom eldönteni, melyikhez csatlakoznék. De Milton az tudta! Mert ezt másképp is lehet nézni! Egészében! A legyilkolt íreket, ostoba generálmajorokat is beszámítva! Hogy emelkedik-e a nemzet abban a keretben…

TISZTELŐ. S ebben emelkedik?

KARÁDI. Ha mindent kivonunk, összeadunk: végül is emelkedik. Legalábbis nem merném azt mondani, mint önök, hogy nem emelkedik.

TISZTELŐ. Bocsánat, nem számítottam rá, hogy a rendszer ilyen nagy ügyvédjével találkozom ebben a házban…

KARÁDI. Hanem egy megdorgálható eszményképpel, egy kócbabával, akit a maguk fűrészporával akarnak kitömve tudni, s ha –

TISZTELŐ. Én idáig úgy mentem el ez előtt a ház előtt, hogy közben megemeltem a kalapom.

KARÁDI. Ezentúl, tessék, köpjön ki előtte. S ne csak a lelkében!

TISZTELŐ színpadi szomorúsággal. Jó éjszakát, Karádi tanár úr! El.

KARÁDI. Vigyen el az ördög, a tiszteleteddel együtt.

KARÁDINÉ beront. Ki volt itt? Mintha csapódott volna a kapu?

KARÁDI. Ki volt? Akikbe az energiám hordtam. A tanítványaim. Atisztelőim!

Függöny

 

HARMADIK FELVONÁS
Az értelmiségi klub belső, kisebb helyisége. Jobb oldalt ajtó a főhelyiségbe, ahol a megbeszéléseket, szűk körű előadásokat tartják. Ez a terem inkább a szórakozást szolgálja; középen biliárdasztal; hátrább a bal sarokban kisebb asztal a kártyázóknak. A bal oldali falon József Attila képe; mellette fehér képhely, de nem tudni, ki az, akit levettek mellőle. A jobb sarokban kis asztalnál a két sakkozó. Egyikük, az izgulós típus, úgy ül a széken, mint aki egy startpisztoly dördülését várja, a kezét gyűri, s le nem veszi szemét a figurákról. A másik, idősebb, csendesen szivarozgat, s a füstön át élvező mosollyal nézi hol a bábukat, hol a József Attila-képet. A szomszéd teremből egy fej néz be, kisvártatva a másik. – Ja, mondja, s visszahúzódik.

IZGULÓ SAKKOZÓ mint akinek húznia kell, s nem hagyják gondolkozni, türelmetlenül fordul hátra. Mit: Ja? Benéz, és ja. Már vagy az ötödik.

SZIVAROZGATÓ a várakozás ellenére ő húz, s közben már mondja is.  Én nem értem. Máskor a légy se köp be ide az emberre.

IZGULÓ a hüvelykét szorítva nézi a táblát. Mintha keresnének valamit.

SZIVAROZGATÓ. Mit keresnének? Az értelmiségi klubban!

IZGULÓ. Már megint!

SZIVAROZGATÓ utána szól a benézőnek. Te, Lajcsikám!

LAJCSI visszalép. Szóltál?

SZIVAROZGATÓ. Csak azt akarom kérdezni: mi ez a nagy nyüzsgés. Föláll, kinéz. Legalább tizenkét ember. Vasárnap délelőtt!

LAJCSI Hogy? Hantai tinektek nem telefonált? Persze, rólatok úgyis tudja, hogy itt sakkozgattok ilyenkor.

IZGULÓ. Épp azért kellett volna telefonálnia. Hogy máshová menjünk. Teljes képtelenség: koncentrálni.

SZIVAROZGATÓ. De hát mért kellett összedobolni a népet. Az elnökség mondott le? Lajcsi rázza a fejét. Valami külföldi vendég? … Ugyanaz a játék. Egy miniszterhelyettes!

LAJCSI. Ne licitálj! Karádi Józsi bácsi jött meg a Szovjetunióból!

SZIVAROZGATÓ. Megjött? Az Isten hozta. S most mi lesz? Ki fogjátok állítani?

LAJCSI. Te nem olvasod a „Reggeli Újság”-ot?

SZIVAROZGATÓ. De! Úgy negatíve. Hogy van-e, amiről tudomást kell venni.

LAJCSI. S ezt nem láttad? Vissza kell állítani a „Szabad Nép” negyedórákat. Előveszi az újságot. Egy kolumnás cikk, a harmadik oldalon.

SZIVAROZGATÓ olvassa.  ”Irigylem a szovjet földrajztanárokat”. Persze, rémlik. A fene gondolta, hogy ő az az irigy ember… Húztál, Sandikám?

IZGULÓ újra megfogja a futó fejét. Még nem… Körültekint, elszántan. Húztam, kérlek… Bár igazán nem volna csoda…

LAJCSI. Olvasd el, tanulhatsz belőle. Hogy a hétéves terv végére hogy összezsugorodik a földgolyó.

IZGULÓ. De hát mi történt az öreggel? Megbolondult?

LAJCSI. Vagy megvilágosult… Úgy mondják, a volt cári palota páholyában történt a dolog… Abba ültették be az öreget.

SZIVAROZGATÓ. A fenét.

IZGULÓ. Kérlek, így nem lehet koncentrálni.

SZIVAROZGATÓ. De hiszen énnekem kell húzni. Lép. No, és most mi lesz? Magyarázza a nyilatkozatát?

LAJCSI. Kérlek, én magam sem tudom… Énnekem csak Hantai telefonált. Okvetlenül jöjjek el, állítólag a fejesek is meghallgatják.

Macskási néz be az ajtón.

LAJCSI. Te, Bandi bácsi, gyere már ide egy kicsit. Épp az öreg Karádi Józsi bácsiról beszélünk. Mi történt az öreggel?

MACSKÁSI. Megérkezett. A körülményekhez képest elég jó karban.

LAJCSI. De ez az újságcikk?

MACSKÁSI. Az öreg vigyázatlan volt. Hagyta, hogy az újságírók kiszínezzék.

SZIVAROZGATÓ. Ugye? Mindjárt mondtam én, nem írta azt az öreg.

MACSKÁSI. De eltekintve a stílvirágoktól, a lényeg –

LAJCSI. Persze, ráismerni a stílusára. A föld rádiusza, a Tiensán. Én ugyan csak átfutottam

SZIVAROZGATÓ. De hát lehetséges ez? Alig három hete találkoztam vele. A főnökével volt egy kis dolgom… Léptél, Sandikám? Az előbbi jelenet szó nélkül. Persze az erek. Az ember egy bizonyos koron túl nem lehet biztos maga felől… A sakk erre is jó: figyelmeztet. Az Izguló föláll, jelzi, hogy így nem lehet játszani. Koncentrálok, Sandikám. Végleg odafordul: Macskási és Lajcsi elfordulnak.

LAJCSI Macskásihoz.  Talán a családja vette rá?… Úgy tudom, nehéz helyzetben vannak.

MACSKÁSI. Pont fordítva. Énnekem kellett a vejét csillapítanom. El is időztünk majd éjfélig a Kis Csuporban. Halkabban. Én neki is azt mondtam, amit most neked. Ne hidd, Pityu, hogy az öregnél rosszul forog a kerék…

LAJCSI. Azt gondolod: valami pozíciót kínáltak fel neki?

MACSKÁSI. Annál az öreg sokkal puritánabb jellem. Suttogja. Ő látja, kérlek, hogy ez így nem megy tovább. Lassan nem lesz jó magyar ember az altisztnél magasabb beosztásban. Ha meg nem tanulunk egy kicsit gazsulálni… Elhúzódik a sarokban levő filodendron mögé. Horn közben bejön, felvesz egyet a biliárdasztalon heverő lapokból.

MÚZEUMIGAZGATÓ utána jön, s megfogja a kabátszárnyát.  Bocsánat, főorvos úr, ha nem zavarom.

HORN. Tessék, parancsoljon az igazgató elvtárs…

MÚZEUMIGAZGATÓ. Ugyan hagyjuk azt az elvtársazást. Úgy vagyok elvtárs, mint a főorvos úr: amíg másnak nem kell a helyem. Az ember megcsinál európai szinten egy intézményt, mint főorvos úr a szemészeti osztályt… De nem erről akarok beszélni… Mért vagyunk, mi itt?

HORN. Úgy hiszem, hogy a Karádi tanár úr úti beszámolóját meghallgassuk.

MÚZEUMIGAZGATÓ. Akkor úgy kérdem: ő miért lesz itt? Mit akar ezzel az örökös beszámolással?

HORN. Nyilván ilyen hatással voltak rá az úti élményei…

MÚZEUMIGAZGATÓ. De akkor is ez a szokatlan szereplési láz. A moszkvai rádióban, a hírlapokban, itt. Hallom, hogy a gimnáziumban is beszélni akar. Nyilván énnekem is fel kell kérnem őt. Ha egyszer a múzeumot is a kinn látottak alapján akarja átszervezni.

HORN. Talán csakugyan rakott táskával tért haza.

MÚZEUMIGAZGATÓ. Jó, jó. Én igazán régi szocialista vagyok… S nagy bámulója a Szovjetuniónak. De nem érzi, hogy ez az ő nyilatkozata a „Reggeli Újság”-ban… mégiscsak ízléstelen. Én, tudja, hogy nagyra becsülöm őt. Hisz a múzeumba is én hoztam be őt, pedig akkor nem állt úgy, mint most. De ez a váratlan fordulat…

HORN. Mit tegyen, ha fölismerte az igazságot? A következetesség, úgy mondják, az öszvérek erénye.

MÚZEUMIGAZGATÓ. De hatvanhárom éves korban! Több következetességet vártam volna tőle. S őszintén megvallva, nem is hiszem… Főorvos úr ott lakik, egy portán….

HORN. Kérem, én olyan ritkán találkozom vele. Épp hogy üdvözöltük egymást az út után.

MÚZEUMIGAZGATÓ. S a múzeum? Az azzal kapcsolatos tervei?

HORN. Múzeum? Csak az Ermitázs múzeumról beszélt. Annak az albumát mutatta. Pardon – Lajcsihoz fordult – Lajcsikám!… Még meg sem kérdeztem, bevált a szemüveg, amit édesanyádnak írtam?

LAJCSI. Ó, nagyon… Suttogva. Mit akart az öreg kenguru?

HORN. A Karádi tanár úr magatartására vonatkozólag szeretett volna egy helytelenítő mondatot kivenni belőlem.

LAJCSI. Meg van ijedve. S azután, amit Macskási Banditól hallottam, nem ok nélkül.

HORN. Éntőlem mindenesetre nem kapta meg, amit várt.

LAJCSI. Persze, majd bolond leszel, főorvos úr. Hogy aztán visszaéljen a neveddel. Átmutat a másik szobába. Nézzék, milyen megsemmisülten áll ott. Haj, öregem, te éppígy toltad ki az öreg Kis Tamást, pedig milyen néprajzos volt az!

HORN. Ha nem maradt meg, csak a földi paradicsom, akkor logikus, hogy tülekedjünk az almáért.

LAJCSI. Énnekem azért sehogy sem megy a fejembe ez a Karádi. Én nem voltam ugyan a tanítványa. Nem is itt végeztem. De… főorvos úr, te mit szólsz hozzá?

HORN. Én is mint orvosi rejtéllyel állok vele szemben. Halkabban. A vallási alapok hiánya, úgy látszik, mégiscsak megbosszulja magát.

HANTAI beront, nagy tele irattáska a hóna alatt, beszéde gyors, inkább mókából, mint beszédhibából kissé akadozik. Mi az? Karádi Józsi bácsi még nincs itt? Karórájára néz. Pedig az öreg pontos szokott lenni.

LAJCSI. Tán ebben a tekintetben is megjavult…

HANTAI. Aligha, aligha… Ott szigorúan büntetik a késést. Macskásihoz. Te sem tudsz semmit, Bandi bátyám?

MACSKÁSI. Tegnap még szó sem volt erről az egészről. Én is csak a telefonodból tudtam meg.

HANTAI. De jön, jön? Kedves főorvos úr, megengedi, hogy igénybe vegyem a telefonját?

HORN. Kérem, én már át is adtam… Jobb a kihasználás nála. Ötvenöt.

HANTAI már telefonál is. Édes kisasszony, ötvenöt – Horn főorvos rendelőintézete… Karádiné nagyságos asszony? Az öregúr elindult már?… Nem?! Az teljesen lehetetlen. Még meghalnia sem szabad. A párttitkár elvtárs, a tanácselnök elvtárs, mind bejelentették magukat. Kérem, kedves Teréz mama. De ezt ne tessék említeni. Szétnéz. Nem értem, az öreg szavát adta. Ennyire mégsem változhatott meg. A telefonba. Ölellek, Józsi bátyám… Nagyon kellemetlen helyzetbe hoznál, Józsi bátyám. Az emberek begyűltek; tudod, milyen nehéz becsalogatni őket. Nem, dehogy, csak néhányan. De rossz vért szülne. Még ezt az egyet, Józsi bátyám. Nem – csak egy kis kötetlen beszélgetésre. Leteszi. Hű! Már attól féltem, megmakacsolja magát.

MACSKÁSI. A kötetlen beszélgetés megnyugtatta…

JÚLIA elfogja, s félrehúzza Hantait, aki indulna ki a nagyterembe. Mondja, Anti, mi történik itt? Mit készítenek maguk a szívemnek?

HANTAI. A maga szívének, kedves Júlia? Inkább én szeretném megkérni, hogy maga készítsen…

JÚLIA. Azt tudja, hogy Karádi milyen gyöngém. Még abból az időből, amikor bejárók voltunk a kollégiumba. Emlékszik, mi voltunk az első bejárók, ott ültünk, négy lány az első padban…

HANTAI. Hogyne emlékezném. Kovácsné vasárnap nem jön be, s a fejeseket mégiscsak meg kéne kínálni… Maga, úgy hallom, isteni kávét főz…

JÚLIA. Ne is beszéljen róla. A könnyeink folytak belé. Tegnap este átjön hozzám ez a Giczi. Amikor elolvasta azt a szörnyűséget a „Reggeli Újság”-ban, nem tudta megállni, odarohant az öreghez. Alig bírtam megvigasztalni szegényt. Voltaképp ez volt a kapcsolatunknak az alapja: hogy ő is imádta Karádit… Na meg a közös totószelvény.

HANTAI. A totó az megmarad. S a közös kiábrándulás tán még erősebb kötelék. Tudja, hol van az Atomic? Tuszkolja ki Júliát.

HORN átnéz a másik terembe. Az igazgató főorvos… az utódommal. Húzódjunk el.

KÓRHÁZIGAZGATÓ a kísérőjéhez. Morális tünemények, úgy látszik, érdeklik még az embereket. Meglepő, milyen szépen begyűltünk a Karádi tanár úr órájára. Hantaihoz. S az ünnepelt?

HANTAI. Azonnal itt lesz, igazgató főorvos elvtárs… Hopp, az őrölt kávé… Az itt van a táskámban. Utána siet Júliának, közben keres a táskában.

KÓRHÁZIGAZGATÓ észreveszi Hornt. Szervusz, édesem. Milyen jól nézel ki. Hiába a félállás. Bár én is követhetném a példádat a másféllel.

HORN. Ebben, sajnos, nem tudlak, kedvesem, segíteni – Lajcsihoz –, úgy mint te engemet… Egy alak bekukkant, tisztelettejes hangon: Forgács elvtárs! Továbbadják: Forgács elvtárs! Az egész szoba megmered, s az ajtó felé fordul; még a Szivarozgató sakkozó is, csak az Izguló nézi tovább a táblát. Forgács bejön, egy kis kíséret alakul körülötte. Zsizsik, az újságíró is köztük van.

FORGÁCS Hantaihoz. Karádi tanár úr?

HANTAI. Már elindult, Forgács elvtárs. Már elindult. Itt lakik egész a szomszédban.

FORGÁCS. Tudom, jártam nála. Hornhoz. Jó napot, főorvos úr. Na, sok szemüveget kell írni az új téesz-tagoknak?

HORN. Igen, kérem; valósággal dúskálkodnak az új juttatásban.

FORGÁCS. Azt tartják, legalább ebből vegyék ki a részüket. Udvarias nevetés. Na, majd rájönnek a többi előnyére is… Volna egy kérésem: a rokkantakat minősítő bizottság elnökéül szeretném felkérni.

HORN. Kérem, amennyiben rajtam múlik…

FORGÁCS Macskásihoz. Na, kedves Macskási, mit szól a barátja pálfordulásához? Bizonyos városoknak van ilyen hatásuk. Hantaihoz. Ha jól emlékszem, az a Szent Pál is valami úton tért meg.

HANTAI. Bocsánat, én sosem voltam erős a hittanban. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudná.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Ha jól emlékszem, a damaszkuszin –

MACSKÁSI. Én természetesen nagyon örülök neki…

FORGÁCS ironikusan. Végre egy táborba kerültek…

MACSKÁSI. S abban is maradunk, remélem.

FORGÁCS. Ez nagyon kétértelmű remény. Odamegy a sakkozókhoz. A Szivarozgató föláll, az Izgulót azonban meg kell bökni. Kérem, ne zavartassák magukat. A sakk az transz, nem szabad fölébreszteni belőle. Mindenki nevet – Kórházigazgatóhoz, kissé félrehúzva őt. Olvastad a „Reggeli Újság” cikkét?

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Hogyne. Minden újságot elolvasok. Igen nevezetes dokumentum. Még odébb húzza a párttitkárt. De te komolyan hiszed, hogy az öreg Karádiból, hisz ismerjük őt a jó és rossz oldaláról, ez a kéthetes út egy szimpatizáns Karádit csinálhatott?

FORGÁCS. Kérlek, az öreg komoly tényező Küngösön. És sokkal jobb, ha ezt a szerepet játssza, mint az ellenkezőt.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. De nem gondolod, hogy a régi, kipróbált elvtársakat bántani fogja ez a hozsannázás? Egy kolumna a harmadik oldalon. A múzeumigazgató, aki persze nem lángész, de végre is egész jól megállja a helyét a kitömött állatai közt, elcsípett már… De mások is…

FORGÁCS. Tudok mindent. Ne félj, nem hagyjuk a fákat az égig nőni. Kihúz egy cikket a zsebéből. Már írattam is egy kis glosszát a megyei újságba.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. A „Hétfő”-be? Átveszi a gépelt cikket. Jobb későn. Ahá.

FORGÁCS. Ez a Zsizsik egész ügyes fiú. A „Hétfő” örül a testvérlapban megjelent nyilatkozatnak, de egy kis iróniát is csöppent a megtért reakciós poharába… Olvasd el, ha érdekel. A két ember a filodendron mellé húzódik.

HANTAI aki közben kiment, betör. Itt van Karádi! Körülnéz. Forgács elvtárs…? Karádi tanár úr most rakja le a felöltőjét…

FORGÁCS. Igen? Akkor tán kezdhetjük is.

HANTAI. Öt percet, Forgács elvtárs. Várjunk még öt percet… A tanácselnök elvtárs is jelezte, hogy ha a rizsesek engedik, átszalad.

FORGÁCS a Kórházigazgatóra néz. Na lám…

KARÁDI bejön, földúltan néz körül. Hantaihoz. Mi van itt, kérlek? Énnekem azt mondták, a szokott két-három ember. Észreveszi az újságírót. Maga is itt van?

ZSIZSIK. Csak mint érdeklődő, professzor uram.

KARÁDI. Mandzsetta nélkül? Vagy áttért a gyorsírásra?

HANTAI. Nincs szükség, Józsi bátyám, a gyorsírásra. Áthozattam a magnót. Azt tudod, hogy a gimnáziumunk kapott egy magnót. Bemutatja Lajcsit. Sebestyén Lajcsi – majd kezeli.

KARÁDI. Megbocsáss, de ez újabb kelepce.

FORGÁCS odalép. Isten hozta, kedves Karádi tanár úr. Még nem is üdvözölhettem a szép útja után. Igaz, nem rajtam múlt. Mondták, hogy kerestem?

KARÁDI. Mit mondhattak volna, ha ezt nem?

FORGÁCS. Gratulálni akartam az értékes nyilatkozatához.

KARÁDI. Igen, mondták… Bár inkább a Zsizsik újságíró úrnak kéne gratulálni.

FORGÁCS. Hallom, hogy volt egy kis nézeteltérése. Tanár úr is úgy volt, mint sokan a rádióval, ha meghallják benne a hangjukat. Nem akarnak ráismerni. Remélem, hamarosan pótolhatjuk az elmulasztott beszélgetést.

KARÁDI. Ha úgy gondolja! Én mindenesetre örülök, hogy nem tegnap találkoztunk.

FORGÁCS. Mondott volna valami haragosat?… Hozzá vagyunk szokva. Átöleli Karádi vállát. Ej, hát ennyire szívére vette ennek a kis emberkének a botlását? Hatezer kilométer a föld átmérője!

KARÁDI. Ha idézni óhajtja: hatvan a sugara.

FORGÁCS. S a hat lett volna a helyes?… Én is megbukom mindjárt… Egy földrajztanárnak, belátom, kellemetlen. De tessék elhinni, nem veszi azt észre senki a világon.

KARÁDI. Van más, amit észrevesznek.

FORGÁCS. Például?

KARÁDI. Például, hogy ez a Karádi tán nem is Moszkvában, hanem Stockholmban járt, s ott valami agyműtétet végeztek rajta, ezért használ olyan kifejezéseket, amilyeneket hatvan év alatt sohasem.

FORGÁCS. Igen, a dicsőséges forradalom. Zsizsik eltűnik mellőle.

KARÁDI. Akár azt is.

FORGÁCS. Hát tudja, mit mondok én magának, tanár úr? Hogy itt nem a szavak fontosak. Nem is a nyilatkozata, ami különben az ilyen kis cifrázatok ellenére annyira magán viseli, hogy pedagógus ember adta… épp ez a szép és meggyőző benne.

KARÁDI. Hanem?

FORGÁCS. Hanem hogy eloszlatta tanár úr alakja körül a félreértést. S hogy ezzel az úttal eldöntötte, melyik oldalon áll.

KARÁDI. Kérem, én ugyanott álltam, ahol most.

FORGÁCS. Ha ott állt is; nem úgy láttuk. S nemcsak mi, a tisztelői sem.

KARÁDI. A tisztelőim? A tanítványaim kérdezze… Az értelmesét, a tisztességest persze… Ahhoz kellett volna a magnetofon.

FORGÁCS. Sajnos, akkor még nem találták fel. A diákfülekben különben is gyorsan kopnak a szalagok… Ha jól tudom, az a kellemetlenség –

KARÁDI. A felfüggesztésem… igen, félrevezetett diákok vallomása alapján történt. – De van írott nyom is.

FORGÁCS. Írott?

KARÁDI. Tessék megnézni, amit negyvenötben az értesítőbe írtam. „Változások az iskola életében.” Látni fogja, hogy az én nevelési programomban, bocsássa meg a helyzetemhez nem illő kifejezést, már azokhoz a változásokhoz próbáltam alkalmazkodni, amelyek akkor még csak a levegőben voltak.

FORGÁCS. Ki fogom kerestetni.

KARÁDI. Kollektivizálás; szövetkezeti termelés… ezek a szavak vannak a kirúgott tanár írásocskájában.

FORGÁCS. Sajnos, mindez nem az én párttitkárságom alatt történt. Én már csak mint üldözött nagyságot, a reakció bálványát örököltem Karádi tanár urat.

KARÁDI. Fantom, amelyet könnyen elfújhatott volna. S a segítőkészséget találta volna a helyén. Én az után az igazságtalanság után, az én múzeumi kamrácskámban – éppúgy a város, a tudomány érdekét néztem, mintha a Vörös Zászló-rendet kaptam volna.

FORGÁCS. Meg vagyok győződve. Ezért is akartam, hogy kimenjen Moszkvába.

KARÁDI. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy kommunista voltam vagy azzá lettem.

FORGÁCS. Ó, azt nem is várjuk. Hogy ezt a félelmetes nevet –

KARÁDI. Nem mintha énnekem az önök céljai ellen kapálózni valóm lenne. Tisztviselőnek mentem. Mi kifogásom lehet, ha az ország minden polgára, végső soron tisztviselő ember lesz? Mint pedagógus, az utóbbin csak ujjonghatnék.

FORGÁCS. Akkor nem mondaná meg, mégis mi választja el tőlünk?

KARÁDI. Mi?… Küzd magával. Hát ez! Amit velem az utolsó huszonnégy órában tettek!

FORGÁCS. Mit tettünk? Megdicsértük. Annyira, hogy az elvtársak közül egyesek sokallják is.

KARÁDI. Föl sem ocsúdtam, s már rám estek, hajtották be a tartozást, amely nem is volt kialkudva. S közben nem törődtek az önérzetemmel, az ember ember voltával, csak bizonyos, szerintem hamis politikai elgondolásokkal.

FORGÁCS. Én azt hiszem, tanár urat a reakciós barátai félemlítik meg… Ez a Macskási például.

KARÁDI. Nem énrólam van szó, kérem. A célokról s a hozzájuk vezető módokról. Én, ha kell, belátom, hogy ilyen nagy műveleteknél az emberekkel, mint a molekulákkal, valami durva lélektani mechanika törvényei szerint kell bánni. Valószínű, hogy a kulák fiából nem lesz hívünk, tehát ne engedjük őt tanulni. Közben lehet, hogy a hívünk lenne. Mondom, én történész vagyok, s tudom, hogy a történelem ilyenféle eszközökkel csinálta a jót is, hát még a rosszat…

FORGÁCS. Akkor hát?

KARÁDI. Ezért is utáltam meg… bizonyos fokig… azt, amit tudok.

FORGÁCS. S most mit javasol: utáljuk meg mi is, s a magyar történelmet például hagyjuk ott a Mindszentyeknek?

KARÁDI. Nem, de revideálják az eszközeiket. Hogy célravezetők-e? Nem az én esetemben, mert én tornát csináltam abból, hogy az ítéletem s a sérelmem szétválasszam. De az egyszerű emberek! Amit végezniük kell, úgyis fájdalmas műtét. Végezték volna műtét gyanánt.

FORGÁCS. Altatásban?

KARÁDI. Nem, de a legkisebb számú metszéssel.

FORGÁCS. Csakhogy a mi betegünk ugrál, kapálózik…

KARÁDI. Le volt kötve.

FORGÁCS. De izgatják, mint maga is tapasztalta.

KARÁDI. Így akkor sem szabad. Nem vezet célra… Nem tűnt fel önnek, hogy ahhoz képest, hogy mennyi jót tettek, mennyi ellenállás halmozódott fel azokban is, akikkel jót tettek. Elismerem, hogy ebben a tekintetben előnyös változás van. De ha átgondolom, ami énvelem történt…

FORGÁCS. Nem gondolja, tanár úr, hogy ez nem a legalkalmasabb hely s idő az efféle vitára? Beszéljünk kellemesebb dolgokról talán… A lánya fönn volt nálam.

KARÁDI. Margit lányom?

FORGÁCS. Azt hiszem, teljesíteni tudom a kérését.

KARÁDI. A kérését?

FORGÁCS. Vagy tanár úr nem tud róla? Akkor bocsánat, nem szóltam.

KARÁDI. De. Sőt… A családom kért valamit?

FORGÁCS. Megértem, hogy önt nem akarták nyugtalanítani ezzel…

KARÁDI. De most már úgyis nyugtalan vagyok.

FORGÁCS. Ezért nem érdemes. A vejéről volt szó.

KARÁDI. Állást kértek?

FORGÁCS. Ez voltaképp úgyis esedékes. Lassan likvidáljuk ötvenhatot. Ez a gyors megbocsátás is hozzátartozik a mi kegyetlen módszerünkhöz…

KARÁDI. De most? Egy nappal azután, hogy Moszkvából megjöttem.

FORGÁCS. A két dolog független egymástól.

KARÁDI. Úgy, mint ez az összejövetel attól, hogy elmentem.

FORGÁCS. Érdeklődtem a körülményei iránt, s így került szőnyegre.

KARÁDI. Akkor bocsásson meg, párttitkár úr.

FORGÁCS. Mért?

KARÁDI. Az előbbiért… Hogy leckéztetni mertem.

FORGÁCS. Mi szeretjük az őszinteséget.

KARÁDI. Nem volt jogom hozzá. –

FORGÁCS.  Ej, mért, kedves Karádi elvtárs?

KARÁDI. Mert akinek családja van, annak, úgy látszik, nem lehet önérzete.

HANTAI beszól. A tanácselnök elvtárs.

TANÁCSELNÖK belép, köszön. Jó napot kívánok. Aztán Forgácshoz lép.Szervusz, Forgács elvtárs.

FORGÁCS. Üdvözöllek, Nagy elvtárs.

TANÁCSELNÖK szétnéz. Nem is tudtam, hogy az értelmiségi klub ilyen látogatott.

HANTAI. Pezsgetjük, pezsgetjük, Nagy elvtárs. –

TANÁCSELNÖK Karádihoz. Karádi elvtárs, ugyebár? Ha elfogadja tőlem ezt a megszólítást.

KARÁDI. Megtisztel… Mint minden, ami befogadást jelent.

TANÁCSELNÖK. Az interjúja után tán jogom van hozzá.

KARÁDI. Ó, az az interjú, úgy látom, az lesz eztán a jogom az életre…

TANÁCSELNÖK. Nagyon örültem, hogy a szovjetunióbeli útja olyan jó hatást tett a tanár úrra. Énnekem is nagy élményem volt az ott töltött három hét. Bár engem persze egészen más dolgok fogtak meg. S nem is tudtam volna olyan tanári lelkesedéssel megfogalmazni a benyomásaimat.

KARÁDI. Ne tessék lenézni, kérem, a tanárokat.

TANÁCSELNÖK. Azt tudja, hogy én is tanítványa volnék innen-onnan?

KARÁDI. Ön?

TANÁCSELNÖK. Ezzel a deres hajammal, ni, s a hatvanhét esztendőmmel. No, nem a kollégiumban. Oda a kőművesinas nem jutott volna be. Volt itt egy fiatal tanár a kereskedelmiben; szabadegyetem címén a régi munkás gimnáziumokat próbálta felújítani. Még a húszas évek végén volt, amikor a fehérterror már enyhült valamennyire.

KARÁDI. Igen, tudom, Szabadi volt a neve.

TANÁCSELNÖK. A kollégiumból csak tanár úr vállalt előadást.

KARÁDI. Nehogy a kontó könyvben a javamra írják… A kísérlet érdekelt.

TANÁCSELNÖK. Engem nagyon megragadott, amit mondott. Pedig csak néhány órát tarthatott; feloszlott az egész.

KARÁDI. Igen, politikai földrajzot adtam elő.

TANÁCSELNÖK. Az akkori viszonyokhoz képest, úgy emlékszem, igen haladó szellemű előadás volt.

KARÁDI. S a későbbiekhez, igen retográd.

TANÁCSELNÖK. Épp ezért nagyon csodálkoztam, amikor visszakerültem, s meghallottam –

KARÁDI.… hogy az öreg Karádi a reakció pillére lett… Mint ahogy itt ma kommunista agitátor leszek.

FORGÁCS. A tanár úr akkori dolgát felül kell vizsgálni még… Az a felfüggesztés egyike volt a Rákosi rendszer hibáinak.

TANÁCSELNÖK. Hát ezt nem tudom. Én magam távol voltam akkor, majd hogy engem is – mutatja – föl nem függesztettek… a szó valódi értelmében. S mondhatom, ártatlanabbul a tanár úrnál.

FORGÁCS. Nagy elvtárs négy évet töltött szabadságvesztésben.

TANÁCSELNÖK. Ezt csak azért mondom, hogy másnak is vannak sérelmei.

HANTAI. Tán kezdjük meg akkor, elvtársak. Belekarol Karádiba. Fáradj át, kedves Józsi bátyám.

JÚLIA jön a feketével. Jaj, várjanak már… a fekete… Tanácselnök elvtárs, egy csészével. Karádihoz hajol. Vigyázzon, Józsi bácsi…,

TANÁCSELNÖK. Na, ha a Pákozdi elvtársnő vállalta a kávéfőzőnő szerepét, mi sem tehetünk mást, minthogy megisszuk. Forgácshoz. Te hányadiknál tartasz?

FORGÁCS. Számolatlan.

TANÁCSELNÖK Júliához. Ez a maguk bájitala, látja. Ez csinál értelmiségit a kőműveslegényből. Júlia tisztelettudóan nevet. Tanácselnök a csészével a kezében az előtérbe húzza Forgácsot. Mintha egy kicsit feldúlt lenne az öreg!

FORGÁCS. Talán az előadás.

TANÁCSELNÖK. Tanárember. Nem olyan szokatlan neki, mint nekünk volt eleinte.

FORGÁCS. Meg az ellenség, Nagy elvtárs. El lehet képzelni, mint a megbolygatott raj, úgy duruzsolnak a feje körül.

TANÁCSELNÖK. Nem volt túlságosan is szép az az ő nyilatkozata, Forgács elvtárs? Én azt szoktam mondani, az én egyszerű paraszti eszemmel: nem szeretem a túlságosan szép dolgokat.

FORGÁCS. Az öreg csomó volt a mi küngösi tésztánkban. Szét kellett nyomkodni egy kicsit.

TANÁCSELNÖK. De az lesz-e az eredménye, Forgács elvtárs, amire számítunk? Tíz-tizenöt éven át úgy beszéltünk róla, mint a reakció kútfejéről, aztán utaztatjuk két hetet, s úgy húzzuk ki a dobozból, mint egy frissen végzett pártiskolást. Egyesek nem azt kérdik-e megint, mivel értük el ezt a természetellenes változást?

FORGÁCS. Másoknak viszont, még akik most dohognak is, szög lesz a fejükben: ej, ha már az öreg Karádi is. De ha nem, akkor is lejárattunk egy tekintélyt, amely akadályoz a munkában. S végül neki is jobb lesz.

TANÁCSELNÖK. Értem. S ez a beszámoló? Nem félsz, Forgács elvtárs, hogy az öreg megbokrosodik? Az előbb itt, elég furcsa dolgokat mondott.

FORGÁCS. Kezemben a gyeplő… Kért…

TANÁCSELNÖK. Vagy úgy?

FORGÁCS. Állást a vejének… Ő persze nem tudott róla, a háta mögött történt. S nagyon meg volt lepve, amikor közöltem vele, hogy megkapja.

TANÁCSELNÖK. Akkor tán ez zavarta meg… Bocsáss meg, Tiborkám, ha mint öregember… Egyszóval kommunistaság ide, egy kicsit együttérzek vele. Na, de gyerünk. Nagyon elcsendesedtek odaát. Átadják Júliának a csészét. Mint eszpresszós is megélne, Pákozdi elvtársnő.

A két pártember átmegy a másik szobába, amely zsúfolva van hallgatósággal. Valaki a másik ajtószárnyat is kinyitja, úgyhogy néhány tarkó, fej láthatóvá válik. Hantai, Forgács, a Tanácselnök nem látható, csak a hangjuk, hallatszik át. A kisebbik, szobában négy pár marad. A két sakkozó a partiját folytatja. Az Izguló nézi a táblát, mint eddig; a Szivarozgató a másik terem felé fordítja a székét – de azért tovább játszik. Macskási meg a Kövér tagot búzza maga elé, hogy a teremből oda ne lehessen látni rája. Júlia Horn mellé ül. Kórházigazgató a múzeumigazgatóval a József Attila-kép alá, húzódik.

MÚZEUMIGAZGATÓ. Na, erre kíváncsi vagyok. Miféle nyúl ugrik ki ebből a bokorból.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. De azért leüljünk. A fülem, úgy hiszem, jobb, mint a lábam. Egy pincér nem nyövi el úgy a talpait, mint mi orvosok.

HANTAI a másik szobából. Kedves elvtársak! Mindenekelőtt üdvözlöm pártunk itt megjelent képviselőit, Nagy Pál elvtársat, városunk tanácselnökét – taps – s Forgács Tibor járási párttitkár elvtársat – taps.  Az ő jelenlétük amellett tanúskodik, mint a szép számban megjelent tagság is, hogy városunk és megyénk vezetősége, éppúgy mint minden gondolkozó polgár, ez esetben az értelmiség, milyen jelentőséget tulajdonít a mi kedves vendégünk… azaz pardon… tagtársunk, azt hiszem, mondhatom így… megjelenésének.

KÖVÉR ÉRTELMISÉGI Macskásihoz. Eljöttünk röhögni rajt.

HANTAI. Ebben a városban nemzedékek sora nőtt fel Karádi tanár úr – deáki tiszteletből nem tudnék elvtársat mondani –… keze alatt. Ezek között vannak magas pozíciót betöltő emberek, egyetemi tanár, sőt miniszterhelyettes s magunkfajta szürke emberkék, akik csak verítékünket adhatjuk a szocializmus építéséhez ragasztó anyagul.

VALAKI ODAÁT.  Nana…

HANTAI. De tapasztalatból mondhatom, hogyha e volt tanítványok közül kettő-három valahol, vasúti étkezőkocsiban, minisztériumi előszobában vagy – ilyen is előfordult már – a gyűjtőben összekerült – derültség –, a harmadik szavuk Karádi tanár úr szokott lenni…

HORN Júliához. Hát még ezután!

JÚLIA. Ne is mondja. Azért maradtam kinn, hogy ne kelljen látnom szegényt.

HANTAI. Ha van köztiszteletben álló ember a városban… a régi küngösieket értem –

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Ezt Forgács felé mondja, bocsánatkérő mosollyal…

HANTAI …ahogy régen mondani szokták, közéleti tekintély… hát Karádi tanár úr az. Gyér, majd hatalmas taps.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Előbb néhány óvatos tenyérösszeütés, aztán hosszan tartó taps.

MÚZEUMIGAZGATÓ sápadtan. Nyilván Forgács adta meg a jelet.

HANTAI. Hosszú idő után, melyet bizonyos sajnálatos félreértések tettek lehetővé, Karádi tanár úr ma megint órát tart, nekünk felnőtteknek. Izgalmas, nagy fontosságú tárgyról számol be, amely azt hiszem, frázis nélkül mondhatom, mindnyájunkban megdobbantja a szívet.

JULIA Hát még az előadó… az ő szíve… milyen állapotban lehet.

HANTAI. Szovjetunióbeli útjáról fog beszámolni nekünk. A „Reggeli Újság” már adott egy kis ízelítőt ebből a beszámolóból. Nekünk, volt diákjainak ez is páratlan élmény volt: a friss, életszagú megfigyelésekben sajátos tanári modorára, szemléletmódjára ráismerünk…

MACSKÁSI. Meg a Zsizsik elvtárs stílusára…

HANTAI. A Zsizsik elvtárs interjúja csak kuktáskodás volt. Mi itt a lakomára vagyunk hivatalosak.

JÚLIA.… melyen egy embert esznek meg.

HANTAI. A tanár úr, amikor bevezettük ide, ismert szerénységében, meghökkenten nézett szét, mint akit, hogy úgy mondjam, tőrbe csaltak. De ki kell mentenem magamat; én valóban csak a szokott néhány embert…

MACSKÁSI. Elszólás!

HANTAI.… azaz néhány barátunkat akartam, egy kis beszélgetésre összehívni, de az érdeklődés olyan nagy volt az egész városban, mondhatom…

JÚLIA. Ez sajnos, igaz.

HANTAI.… hogy elég volt egy-két embernek futólag említenem…

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Már hajnalban fölvert a telefonjával.

HANTAI.… és nem tudtam többé a telefont letenni; mindenki itt akart lenni, a legilletékesebbek is, a beszámolón, amelynek a megtartására a mi szeretett Karádi tanár urunkat ezennel felkérem.

JÚLIA megszorítja Horn kezét.

Karádi hangja előbb alig hallható, aztán mind erősebb, zaklatottabb lesz, egész a jelenet végéig.

KARÁDI. Tisztelt hallgatóság! Hantai barátunknak igaza van: bár az utolsó huszonnégy órában több meglepetés ért, valóban nem voltam fölkészülve rá, hogy a barátinak mondott beszélgetésre ilyen nagy s illusztris társaság sereglik majd össze. Az érdeklődésnek persze sokféle fajtája van, s én azt remélem, hogy a mostani csak a tárgynak szól, amelyről, sajnos, annyi nagy beszámoló után én alig mondhatok érdemlegest – s nem az előadó személyének, helyesebben annak az állapotnak, amelyben sokak feltevése szerint, most lennie kell.

MACSKÁSI. Az öreg szellemesen indít.

KARÁDI. Hantai Antal mint köztiszteletben álló embert, sőt közéleti tekintélyt aposztrofált. Azonban közéleti tekintély sokféle van. Egyik, mint a hold fénye, a hatalom ráeső sugaraiból ered, ilyen értelemben, emlékszünk, a régi alispánoknak, sőt kultúrtanácsosoknak is volt közéleti tekintélyük.

HORN Júliához. S a mostaniak!

KARÁDI. Hantai Antal nyilván nem ilyen tekintélyre gondolt – hisz az én esetemben ilyesmiről nemigen lehet szó… Nevetés.

JÚLIA. Kedves! A régi Karádi!

KARÁDI. Én azonban azt hiszem, hogy az a másik féle, amelyet állítólag az illető érdemének a varázsa hoz létre, az sem mindig ér többet az előzőnél…

KÓRHÁZIGAZGATÓ. No a fene!

KARÁDI. Elcsépelt közhely, hogy mi a halottakat szívesebben tiszteljük, mint aki él. Azonban a társadalomnak is vannak halottai. Olyan emberek, akiknek nincs módjuk a megnyilatkozásra, éppoly alkalmasak vagy tán még alkalmasabbak, hogy ellen- és rokonszenvünket, rögeszméinket a köztisztelet koszorújába fonva rájuk akasszuk, mint akik meghaltak már. Amíg ezek az emberek ebben a tetszhalott állapotban vannak, nincs is baj a köztisztelettel. Ha egyszer azonban valahogy megszólalnak, s nem a mi rögeszméinket, hanem a maguk nézeteit kezdik mondani, akármilyen szerény és szimpla az, akkor egyszerre nincs köztisztelet, de vannak jelzők

FORGÁCS. Úgy van! Nagy taps.

SZIVAROZGATÓ. Mi volt az?

MACSKÁSI. Forgács! Ő kezdett tapsolni.

KARÁDI. Ahogy a hatalom is, amíg azt mondjuk, amit kellemes hallgatni, szívesen akasztja ránk sztereotip epiteton ornánsait…

Dermedt csönd.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Ennek kinyílt a csipája.

MÚZEUMIGAZGATÓ örömmel. Elszemtelenedett…

KARÁDI. Azonnal rátérek. De ez is hozzátartozik bizonyos fokig.

SZIVAROZGATÓ. Mi volt az?

KÖVÉR. Hantai odaszólt, hogy tán az útjáról beszéljen.

KARÁDI. De mit csináljon a köztiszteletben álló ember, ha mégis beszélnie kell. Odarángatják… bocsánat, odahívják, s azt mondják, számolj be, holott nyilván semmi különöset nem tud, a hangsúlyon kívül, amivel elmondja. Mihez ragaszkodjék hát, amikor a közéleti tekintély, de negyvenévi munka, nyilván egyetlen készen tartott s kilövésre váró jelzőtől sem tudja őt megóvni.

KÖVÉR hátraszól. Forgács ideges!

KARÁDI. Én azt hiszem, kizárólag a tényekhez. Ahhoz, aminek valóban tanúja volt. A meztelen igazság az, aminek a kezét nem szabad elengednie.

TANÁCSELNÖK. Úgy van!

HANTAI. Ez a realizmus!

KARÁDI. Kezdjük tehát ott, hogy kétnapi utazás után a Kijevszkájára, azaz a kijevi pályaudvarra megérkeztünk… Ez a pályaudvar körülbelül olyan, mint a budapesti Keleti. Nyilván a cári időkben épült; a klasszikus kor regényhősei innen indulhattak a Krímbe. Hogy tisztább-e vagy piszkosabb: nem tudom megmondani: Mintha tisztább lenne egy kicsit.

HORN. Az mindjárt gondoltam.

KARÁDI. A pályaudvaron a moszkvai pedagógus szakszervezet háromtagú küldöttsége fogadott bennünket. Azt kell mondanom: szívesen. A szívesség mérésére persze nincs skála, de ha meggondoljuk, hogy ezeknek a szegény embereknek hányféle pedagógust – vietnamit, mongolt, ghanait – kell fogadniuk, azt mondom: igen szívesen fogadtak. Még valami öleléssel is próbálkoztak.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Ha ez így megy, soká itt maradunk.

KARÁDI. A magyar tolmács még nem került elő, az orosz szakos kollégák külön csoportban jöttek, így az egyik vendéglátónk franciául próbált társalogni velünk. Hogy hogy beszélt franciául? Nem tudok pontosan válaszolni. Ha nem volt francia szakos, meglepő jól. Ha az volt: gyengén… Arra vonatkozólag, hogy általában milyen a nyelvtudás a Szovjetunióban, a későbbi esetekből sem tudok megbízható következtetést levonni. A „Háború és béke” francia szövegrészeit bizonyára nem lehetne jegyzet nélkül kiadni. Viszont találkoztam kinn angol, francia tolmácsokkal, akik, sosem jártak Oroszország határain túl, s tökéletesen beszélték a nyelvet. Sőt, egy magyarul tudó asszonnyal is volt dolgom. Hibátlanul beszélt; éppen csak azt mondta tanyítanyi. Nevetés. Ha nem tudnám, mi az az indukáció, azt mondanám, a nyelvérzékük nagyobb, mint a mienk, a nyelvtudásuk viszont kisebb, mint a régi orosz értelmiségé. Én azonban öregember vagyok, s nem olyan vakmerő, hogy hat-hét esetből következtetni merjek… De menjünk tovább.

HORN. Ideje.

KARÁDI. Az állomásról az Ukrajna-szállóba vittek. A szálloda néhány lépésre van, de azért autóba raktak. Talán a csomagjaink miatt, de lehet, hogy hatást tegyenek ránk. Nem tudom, kérem. A taxi különben olcsóbb, mint Pesten. Lehet, hogy van, akinek nem tetszik, de így van. Igaz, a benzin is olcsóbb. A sofőrök, amikor nem vezetnek; legalább az az öt-hat, akivel dolgom volt, úgy látszik, könyvet olvasnak. Hogy milyet, ponyvát vagy klasszikust: nem tudom. Egyet fölvettem: valami útirajz volt. Általában sok az olvasó. A metróban jönnek fel a lépcsőn, és olvasnak. Hogy mért olvasnak? Mert műveltek akarnak lenni? Vagy hogy agyonüssék az időt? Ezt megint csak nem tudom.

MÚZEUMIGAZGATÓ. Erre is, arra is kacsingat az öreg!

KARÁDI szárazon, de egyre hevesebben. Az Ukrajna-szálló egy felhőkarcoló. Mi mint tanárok a huszonhatodik emeleten kaptunk szobát. Nem vagyok építész, s nincs határozott ellen- vagy rokonszenvem a felhőkarcolókkal szemben. A kollégák közt volt, aki szinte elragadtatásba esett, amikor a halljába beléptünk. Ezeket a vezetőnk ábrándította ki. Azt mondta, hogy az efféle szállodáknak, a Leningrád hotelnek főként, egy háromtonnás bomba kellene elsősorban. Nevetés. Ez persze túlzás. Ezzel az orosz kolléga csak azt akarta éreztetni, hogy ők már túl vannak ezen. Ilyen felhőkarcolókat tíz éve építettek: akkor, mint mondta, szüksége volt rá az önérzetüknek. Én úgy láttam, hogy az Ukrajna is megfelel a célnak. S ma már a városképhez is hozzátartoznak ezek a tornyok. Engem, ahogy a Moszkva partján sétálgattunk – egyedül, kérem –, a babiloni zikkurátokra emlékeztetett. Az újabb épületeik azonban csakugyan ízlésesebbek. Egy este kivittek a Leningrádi útra. Van vagy hatvan méter széles, a két partján hétemeletes palotasorok, az úton nyolc-tízesztendős juharfák, amelyeket most ültettek ki. Az egész nagyon hatásos, legalábbis ívlámpa fényénél.

HORN. Adja az objektívet, de azért igyekszik kedvezőt mondani.

KARÁDI. A szállodában jóformán csak külföldiek laktak. Az idegenek néhány ilyen órjás kaptárban vannak elhelyezve. Hogy mért nem a városban, apró hotelekben szétszórva, ahogy Párizsban megszoktuk? Ezt nem tudom megmondani. Fejtse meg mindenki a világnézete szerint. Én sem azt nem mondom, hogy így nagyobb kényelmet tudnak biztosítani, sem azt, hogy így könnyebb szemmel tartani őket.

JÚLIA. Furcsa, hogy beszél az öreg. Nem ismerek rá.

SZIVAROZGATÓ félretolja a Kövért, hogy odalásson. Állj csak egy kicsit odább, kedvesem.

KARÁDI. Engem egész más dolgok foglalkoztattak az Ukrajna-szállóban… Például, hogy csak lift volt, lépcsőház nem… Lehet, hogy az is volt, de azon mi nem járhattunk.

FORGÁCS. Mi lesz, ha tűz üt ki?

KARÁDI. Lehet, hogy nevetséges dolog, de én mint küngösi, a lifttel szemben egy kicsit bizalmatlan vagyok. Nálunk csak a bérházban volt lift, de az többnyire állt.

HANTAI. Egyszer le is szakadt.

KARÁDI. Az Ukrajna liftje azonban ment; a lassú is, amely az előkelőbb emeletekre vitte az angolokat s a gyors, amely minket, pedagógusokat a huszonhatodikra. S ha az első két nap bizonyos kényelmetlenséggel léptem is belé, a vége felé már szinte élveztem a legyőzött ellenállásomat. Úgy láttam, más alföldi kollégák is így voltak, fölöslegesen is visszamentek egy fönnhagyott útikönyvért, zsebkendőért… Később mint földrajztanár éreztem rosszul magam. A hallban, étteremben minden asztalnál más színű vendégek ültek, mellettünk például egy olyan méltóságteljes és fekete szerecsen, hogy annak legalábbis szenegál királynak kellett lennie. Más bizonyára más gondolt volna ezt a sok idegent látva: Íme; az új Róma. Hadrián fórumán keveredhettek így a szőke angolszászok s fekete etiópok. Vagy mint hallgatóim közül egyesek; hogy itt töltik borscsal és scsivel az aknákat, amelyek a gyanútlan világot szétvetik.

A teremben felhördülések. Az Izguló sakkozó is arra mered.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Ez kezd cifra lenni.

KARÁDI. Ne tessék megijedni: én semmi ilyet nem gondoltam. Azaz pontosabban, tudtam, hogy lehet ilyeneket is gondolni. Egyre indulatosabban. Hisz ezek a gondolatok mint kész árucikkek kaphatók minden… majdnem játékboltot mondtam, mert valóban, mint a gyerekvasutak sínein, míg a felhúzás tart, lehet körbe szaladgálni rajtuk. Én azonban nem szeretem az efféle játékot. S ha már gyereknek kell lennem, a magam módján akarok az lenni. Ezért is volt kár tán – meghívni ide. Én egyszerű földrajztanár vagyok, kérem. Engem, akármilyen hihetetlen, az bántott, hogy nem ismerem az emberfajokat. Egy göndör fiatalemberről azt hittem, dravida, s kiderült, hogy marokkói zászló van az asztalukon. – Egy másikról pedig, akit a kollégák kérdésére indonéznek minősítettem, kiderült, kérem, hogy ni… Szóval nem ázsiai, hanem afrikai, ni-ni…

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Mi az, nem tudja kimondani?

HORN Júliához. Talán nigériait akart mondani?

Mindenki föláll, az Izguló sakkozó is.

HANTAI. Egy kis vizet, Józsi bátyám!

TANÁCSELNÖK hangja. Rosszul lett, le kell fektetni valahová!

FORGÁCS bekiált. Orvos van itt?

Horn, kórházigazgató átsietne.

JÚLIA megfogja a Szivarozgató kezét. Mit lát? Meghalt?… Nem élem túl, ha elveszítem.

SZIVAROZGATÓ. Dehogy halt. Ott ül a díványon!

FORGÁCS Hantainak. A mentőket kell hívni… S még azt mondják, nincs ellenség. A reakciós barátai, azok izgatták fel.

MACSKÁSI a másik szobából. Ej, Józsikám, mi az? Azok az újságírók, ugye?

JÚLIA a Szivarozóhoz. Csakugyan nem halt meg?

SZIVAROZGATÓ. El sem vesztette, mondom, az eszméletét. Horn visszajön.

HORN. Énrám mint szemészre, nincs szükség. A kórházigazgató átvette a vezényletet.

KÓRHÁZIGAZGATÓ beszól. Hívták már a mentőt…

HANTAI. Nem felel.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Hívják az osztályomat. A kétágyasban készítsenek. helyet.

JÚLIA megfogja a kórházigazgatót. Mi történt?

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Tán csak egy érkrízis…

SZIVAROZGATÓ. Mostanában így becézik a szelídebb gutaütést.

JÚLIA sajnálkozva. Meggyógyul? A kiürülő szín eljére húzódva, Hornhoz. Tán jobb is, hogy így történt. Olyan vérfagyasztó dolgokat mondott.

HORN. Igen, a szokott beszámolóba ez esetben mintha a lelkiismeret is beleszólt volna.

JÚLIA. A régi világban azt mondták volna, Isten avatkozott bele.

HORN. Azt az új világban sem tudjuk, kedves Júlia, hogy biológiai folyamatok, mint egy ér megrepedése s a világban uralkodó erők, törvény, erkölcs vagy ha úgy tetszik, Isten büntető keze… hogy függenek össze.

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS
Keskeny, kétágyas szoba a kórházban; a végében ajtó a folyosóra, kétoldalt ágy, éjjeliszekrény, köztük keskeny utacska a nézőtér felé. Az ajtó egyik oldalán fogas, a másikon kis gyógyszerasztal és szék. A két beteg, Karádi és a csirkekeltető egymással szemben ülnek az águkon, csíkos kórházi ruhában és papucsban, s beszélgetnek.

BETEGTÁRS. Mindig arra számítottam, hogy a guta fog megütni, mert amióta elment, magas volt a vérnyomásom. S látja, szívtrombózist kaptam; két hónapja már, hogy itt benn vagyok.

KARÁDI. Én meg épp fordítva jártam; mindig abban voltunk, hogy a szívemmel lesz baj, s a szél csapta meg, egyelőre csak a fél arcomat.

BETEGTÁRS. S tudja mi a legrettenetesebb? Hogy én kaptam a trombózist, ő éli világát, s a lelkiismeret mégis engem fúr. Ahogy itt fekszem, s nézem a plafont, mintha azon is az állna: ha egy kicsit többet viszed moziba, megveszed adósságra is azt a rohadt televíziót…

KARÁDI. Hát ez már így van. A lelkiismeret is csak ott fúr, ahol van. Amióta kissé magamhoz tértem, én is egyre azt gondolom: tán mégsem kellett volna vállalkozni rá… megtenni, amiből a baj származott. Hogy tán, bár gondolni nem gondoltam, mégis valami könnyebbedést vártam ettől a dologtól. Vagy meg voltam tisztelve legalább. S most méltán ér a bűnhődés, a hamarkodásom miatt.

BETEGTÁRS. Magát is valami családi baj érte, Karádi szaktárs?

KARÁDI. Nem, az én feleségem már öregasszony. Mi már csak a sírba szökünk meg egymástól.

BETEGTÁRS. Persze, a hivatal. A hivatallal énnekem, látja, szerencsém volt. Hisz mondtam már; csirkekeltető vagyok egy állami gazdaságban. Szép munka: az ember egyedül van; a géphez csak ő ért. „Az öreg Süllét hagyni kell”, mondja az agronómus is. Tudják, hogy ő helyrebillenti a mérlegben a begyulladt lucernát. Az állásommal énnekem nem volt bajom, azonkívül, hogy őt még mint csitrilányt odatették mellém. Hogy megtanulja, s mi is brigád legyünk… Magának biztos a főnökével volt baja?

KARÁDI. Nekem? Nem. Én egy utazást tettem.

BETEGTÁRS. Utazást? Gyanút fog. De csak nem a határon túlra, szakikám?

KARÁDI meglepetten. De. A határon túlra.

BETEGTÁRS. És… vissza kellett…

KARÁDI. Bizony, vissza kellett. Bár ne kellett volna. Vagy ne is vágtam volna neki… Azaz mért ne vágtam volna? Nincs joga hozzá az embernek? Hogy elmenjen, ahol tán lát valami jót? Már nem is tudom, látja, mit okoljak, mire haragudjak?

BETEGTÁRS. Hát bizony az ilyen utazás… az veszedelmes dolog. De gondoljon arra, hogy nagyobb baj is érhette volna.

KARÁDI. Nem tudom: mi!

BETEGTÁRS. Hát például, ha a fél lábát elvitte volna az akna.

KARÁDI. Az akna? Hát igen. Bár nem tudom, nem több-e, amit elvitt. Magának mindenesetre igaza van; ahhoz, amit az emberiség szenved, az én kis gutám, a halál csengettyűje… annak már különösebb csengőfrászt sem szabad okoznia.

Ápolónő bedugja az ajtón a fejét.

ÁPOLÓNŐ. Karádi bácsi, egy kis orvosságot hoztam.

KARÁDI. Kar… Far?

ÁPOLÓNŐ. Nem, egy kis jól bevált házigyógyszer. De el ne áruljanak a főorvos úrnak. Betuszkolja Karádinét.

KARÁDINÉ előbb a betegtársra néz. Jézusom! Aztán az urára. Józsi! S elkezd csendesen szipogni.

KARÁDI. Hát te? Néki is rángatózik az álla, amíg megcsókolja.

KARÁDINÉ a befőttet nyújtja. A nővérke megengedte, hogy magam hozzam be. Hogy a magam szemével lássam.

BETEGTÁRS. Ó, már egészen jól van a Karádi bajtárs. Előbb kimegy, mint én, pedig én pénteken múlt hét hete vagyok idebenn.

KARÁDINÉ. S szólni is tud már? Mert azt mondták, elvesztette a beszélőképességét.

BETEGTÁRS. Hogy tud-e? Egy órája panaszkodunk itt egymásnak… Szóljon hát, szakikám, hogy a nénike is lássa.

KARÁDI. Mit szóljak? Éppen csak egy kis nehézség van még a beszédemben. Ne félj, tudok pörölni is.

KARÁDINÉ. Jaj, csak azt hallanám, a maga galambpörölését! Mutassa az arcát! A világosság felé fordítja. Itt a szája körül, mintha simább volna. Mozgassa csak!

KARÁDI tréfásan mozgatja, a jobb fél egy kicsit elmarad. Fütyüljek is? Mint az orvosoknak?

KARÁDINÉ. Béna, még most is béna egy kicsit!… Csak ezt tudnám lefényképeztetni!… Amíg még el nem múlt.

KARÁDI. El akarod tenni az albumba?

KARÁDINÉ. Mivel annyi mindent mondanak. Volt, aki azt susmogta, hogy tán el sem vesztette a beszélőképességét.

KARÁDI. Csak adtam a némát.

KARÁDINÉ. Mondtak énnekem, jámbornak, mindent. Azt is, hogy megrettent: mi lesz ebből, s attól állt el a szava.

KARÁDI. Úgy?… S még mit mondanak?

KARÁDINÉ. Mit izgassam én azzal magát? Elég, hogy olyan voltam, mint az őrült. Az ápolónő is meghagyta: bemehet, Karádi néni, de nem szabad semmi izgatót mondani. Különben Macskási Bandi is ezt üzeni, a városház előtt találkoztam vele, jövet. „Mondja meg Józsinak, hogy oda se bagózzon – bocsánat, így mondta… –, minden jóra fordul. Inkább szánják a városban. Ez a kis érkrízis meg az az új cikk megfordította a hangulatot.”

KARÁDI. Miféle új cikk?

KARÁDINÉ. Látja, kiszaladt a számon. Egy kis vacak a „Hétfői”-ben. – „Jobb későn” – a „Reggeli Újság”-hoz fűzi. Egy kis csipkelődés inkább. Bandi azt mondja, jobb, hogy jött, mintha nem jött volna. Ő maga is azt gondolta, ki tudja, mit ígértek ennek a Karádinak. Ebből most mindenki megláthatja az ártatlanságát.

KARÁDI föláll, s egy-két izgatott lépést tesz, de nem tud a folyosóból kikerülni. A Betegtárs fölkel, s az ágy lábához áll. Így aztán Karádi is kijut és járkálhat.

KARÁDINÉ. Mért jár úgy, kedves? Csak nem izgattam föl! Hisz mondom: a legnagyobb rendben van minden. A betegtársnak. Jézusom, csak nem némult meg megint?

BETEGTÁRS. Dehogy némult. Szóljon már! Mit ijesztgeti?

KARÁDI. Mit mondjak? Hogy az örömtől járkálok? Kedvesen. Nagyon örülök, hogy minden olyan szép rendben van, angyalom. Hogy az emberek inkább szánnak, mint utálnak.

KARÁDINÉ. Szánják, szánják, galambom. De minek is beszélek erről, én buta. Amikor van jó hír is a házban!

KARÁDI. Jó? Csak el ne mondja, mert igazán megüt a guta.

KARÁDINÉ. Pityu, úgy látszik, állást kap. Rendes, úri állást. Azt mondták, annyi, mintha meg is kapta volna.

KARÁDI. Tudom. Ez csakugyan jó hír. Tegnap ettől kaptam… az érkrízist. Az örömtől, úgy értem.

KARÁDINÉ. Hogyan, már megmondták?

KARÁDI. Meg. Tegnap, az előadás előtt.

KARÁDINÉ. Az előadás előtt? De hiszen Pityu…

KARÁDI. Forgácstól tudom.

KARÁDINÉ. Az más volt, Józsikám.

KARÁDI. Hogy Margit fönn volt nála? S hogy Pityu állást kap? Föltéve, hogy az elvei megengedik.

KARÁDINÉ. De az nem volt jó állás. Valami segédkönyvelőség. Azt Pityu nem fogadta el.

KARÁDI. Nem engedte az intranzigens szíve.

KARÁDINÉ. De képzelje el, mit tesz Isten? Ahogy Forgács megy el tőlünk, mert ő hozta meg a hírt… Karádi mozdulatára. Nagyon kedves és kíméletes volt. Még meg is ölelt, mert sírtam. Tökéletesen meggyógyítjuk a Karádi elvtársat. Ha kell, elküldjük a Kékesre is. Éppen csak az állás nem tetszett Pityunak.

KARÁDI. No, és az Isten?

KARÁDINÉ. Az Isten?

KARÁDI. Azt mondod, mit tesz Isten?

KARÁDINÉ. Ja, igen. Hát találkozik a maga volt tanítványával meg a barátjával. Az a Mircsa vagy Mircse.

KARÁDI. De hisz az valahol a Dunántúlon van most.

KARÁDINÉ. Itt volt, a szüleit látogatta. Éppen úgy, mint amikor Pityuért közbenjárt. Mintha csak az Isten ujja volna… Tudom, nem szereti, ha ilyet mondok.

KARÁDI. Csak mondd. Ez a legkisebb, amit mondhatsz.

KARÁDINÉ. Azok akkor már tudtak az esetről, s elkezdték faggatni. Előbb magáról, aztán hogy hát ő mit csinál…

KARÁDI. Na, és mit ígértek neki, a gutaütésemért?

KARÁDINÉ. A másik, képzeld el, épp a személyzetis az Óragyárban.

KARÁDI. S tekintve, hogy az apósa azt a nyilatkozatot tette a „Reggeli Újság”-ban…

KARÁDINÉ. Igen, mondta, hogy az nagyon jó… ha esetleg számon kérik rajta… fedezetnek.

KARÁDI. Persze. Na, és mit csinál belőle?

KARÁDINÉ. Diszpécsert.

KARÁDI. Diszpécsert?

KARÁDINÉ. Margit se tudja, mi az. De Pityu meg van vele elégedve. Főleg, hogy így ment, protekció nélkül.

KARÁDI. Ő becsülettel került ki a bajból.

KARÁDINÉ. Igen, mondta, hogy az csak jó, ha az ember egy kis gerincet mutat. A kommunisták is megbecsülik érte.

Kinn telefon. Az ápolónő beszól.

ÁPOLÓNŐ. Maga még mindig itt van, Karádi néni? Nem mondtam, hogy csak egy percre kukkanthat be? Karádi bácsi meg mért áll ott? Biztos fölizgatta valamivel.

KARÁDINÉ. Dehogy izgattam, lelkem.

KARÁDI. Mást sem tett szegényke, csak megnyugtatott. Nem látja, milyen nyugodt vagyok?

ÁPOLÓNŐ Karádinét tuszkolja kifelé. Jó, jó. Az kell, hogy az alorvos úr itt találja. Az ajtón kinn a tábla, hogy nem szabad látogatni. Épp azért telefonált, mert jönnek fel.

KARÁDI hozzákészül. Valami injekció?

ÁPOLÓNŐ. Egy ismerősét akarja felhozni Karádi bácsihoz. Kimegy.

BETEGTÁRS. Akkor tán én is sétálok egyet a folyosón.

KARÁDI. Mért? Maradjon csak. Nincsenek titkaim.

BETEGTÁRS. De énnekem van egy félig gyógyult szívinfarktusom. Annak se jó, ha magát itt még egypáran megnyugtatják. Kicsoszog, a papucsát el-elhagyva.

Egy fehér köpenyes kar kinyitja az ajtót, s betolja Mircsét; a kar gazdája azonban a folyosón marad.

ALORVOS hangja. Akkor hát átadom neked, Zolikám a betegünket. Ha az öreg lejön az igazgatóságról, avizállak.

MIRCSE. Nagyon köszönöm, Árpikám. Ha nem találkoznánk… Megrázza a benyújtott, fehér köpenyes kezet. Odasiet Karádihoz, meg akarja ölelni, de Karádiban van valami, amitől csak a kezét fogja meg, s az arcát nézegeti. Kedves Józsi bátyám! Ugye, hívhatom így?

KARÁDI. Épp az elébb beszélgettünk öcsémuramról.

MIRCSE. Rólam? Kivel?

KARÁDI. Hm. A feleségemmel. De ezt ne emlegessük. Úgy csempészte be őt a nővérke.

MIRCSE. De hiszen engem is úgy csempésztek be. A tábla ellenére.

KARÁDI. Igen, de mégis az alorvos.

MIRCSE nevet. Látom, eligazodik a mi világunkban is… A régiben szerzett helyismeretével… De csakugyan nem zaklatja fel a sok látogatás? Egymás után kettő.

KARÁDI. Sőt, használni fog. Elmondhatom, amit az előző a bögyömben hagyott.

MIRCSE. Halljuk, tessék, azért vagyok itt.

KARÁDI. Öcsém, hallom, valami állást szerzett a vőmnek…

MIRCSE. Erről igazán kár beszélni. Nem is én, egy barátom, akivel véletlen összehoztam.

KARÁDI. Ne szabadkozzék; nem megköszönni akarom. Csak figyelmeztetni! Hogy én egy emberi selejt vagyok, akibe nem érdemes szívességeket fektetni.

MIRCSE. Józsi bátyám!

KARÁDI. S azon túl megátalkodott, hálátlan ember, aki ezután semmiért sem akar hálás lenni. Sem a vőm állásáért, sem a „Reggeli Újság” megtisztelő jelzőiért, sem a TU–104-en fogyasztott bifsztekért.

MIRCSE. Ezt voltaképpen megértem… De a tábla tán mégis jogos az ajtón, ha Karádi tanár úr olyan állapotban van, hogy…

KARÁDI. Mondja csak.

MIRCSE. Hogy nem tud különbséget tenni… De nem, hagyjuk ezt.

KARÁDI. Aközt, amit öcsémuram tett, s aközt, amivel most köteleztek le?

MIRCSE. Ne emlegessük ezt.

KARÁDI. De, mért ne? Akkor azt önzetlenül, az öreg tanár iránti részvétből tette; önmaga kockáztatásával. S én hálás is vagyok érte. Most azonban arra kérem mint tanítványt s pártfunkcionáriust, egyaránt, hogy részvétből se tegyen semmit… se értem, sem a lányomért… semmiféle leszármazottamért.

MIRCSE. A részvét is vétett?

KARÁDI. Gyanús lett legalábbis… S azontúl meg sem érdemlem.

MIRCSE. A tanár úr?

KARÁDI. Ami énvelem történt, az, úgy gondolom, teljesen szabályos volt. Amit kaptam, megszolgáltam. A küngösiek megvetését éppúgy, mint az önök bánásmódját.

MIRCSE. Hogy mondhat ilyet? S főként mért bánt meg engem ezzel az önökkel?

KARÁDI. Nem vagyok mai gyerek. Tudhattam, mi a végcélja az ilyen utazásnak. Hiába bújok el a földrajztanár kíváncsisága mögé: az ilyen útibeszámolóknak megvan a kész blankettájuk. Olvasta a „Reggeli Újság”-ot?

MIRCSE. Hogyne. De szinte szavanként szét tudtam választani, mi Karádi tanár úré… s mi a blanketta benn.

KARÁDI. Én azonban megkímélhettem volna magam az egésztől; csak annyit kellett volna mondanom: nem megyek, öreg vagyok. De valami ördög azt mondta: menj, nézd meg… S egy másik még halkabban: tán jó lesz.

MIRCSE. S nagyon igazuk volt azoknak az ördögöknek. Egyáltalán nem látom be, mért ne ment volna… Épp Karádi József. S mire kötelezné tovább, hogy kiment.

KARÁDI. Mire? Arra legalábbis, hogyha valami nem tetszik… ha valami nagyon nem tetszett volna… azt elhallgassam.

MIRCSE. Hát igen… Vannak életfeltételeink. Mint ahogy mindig voltak. De ha a becsület ott kezdődik, hogy ezeknek fejjel nekimenjünk…

KARÁDI. Akkor vigye az ördög a becsületet.

MIRCSE. Ezt különben is csak másoktól szokás megkívánni… Józsi bátyám, én mint egy magándetektív járok tegnap óta. Mindenkit meghallgattam: Forgácsot, Hantait, azt a Zsizsiket, a vejét. Úgyhogy mindent tudok, többet is, mint az áldozat. S épp azért törtem be ide, hogy megmagyarázzam…

KARÁDI …hogy mindez semmiség, hogy mindennek nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani. Csak a gerinces vagy legalább a porcos állatok csoportjából kerültem át a lágytestűekébe. Köszönöm, ne fáradjon… Tudja, ki tudna énrajtam, persze csak egy picit segíteni? Aki kiterítené, mint egy arab szellem, a messze repítő szőnyegét, s elvinne innét oda, ahol semmit sem tudnak rólam… még azt sem, hogy kinn jártam a Szovjetunióban.

MIRCSE. Tán arra a szőnyegre vonatkozólag is mondok majd valamit… De addig magyarázza meg: honnan – nem ez a felháborodás, mert azt jogosnak tartom – ez az aránytalan keserűség. Egy Karádi József ne tudná, hogy mindez, mint a piszkos záporvíz, lefolyik, s a szikla még tisztábban csillog majd utána.

KARÁDI. Lehet, hogy el voltam kényeztetve. Igaz, hogy kirúgtak, egy-két sértő cikket is írtak, de alapjában el voltam kényeztetve: A jellemem, az úgy hittem, az enyém; azt nem lehet elvitatni tőlem. Elhittem, hogy azt még az ellenségeim is elismerik a kamrájukban.

MIRCSE. Így is volt. Állíthatom.

KARÁDI. S akkor jön ennyi, hogy felülök egy széles vágányú vagonba, s mindez nincs… Az én állítólagos tulajdonom tépik, mint a koncot, kölyökkutyák cicáznak vele.

MIRCSE. Várjuk meg a végét.

KARÁDI. S hogy talán nemcsak az ő szemükben nincs… Valóban sincs! Mert mért is ültem fel? S mért gondoltam, hogy ha a barátaim szemében megvehető gazemberré válok általa, akinek a szavában többé nem az az érdekes, hogy mit mond, hanem hogy mért mondja, s ha önök, pardon Forgácsék is, mint egy árát kérő lélekkel bánnak el velem: nem nekik lesz-e igazuk?

MIRCSE. Ez már igazán komédia! Hogy egy ilyen játéknak a végén az áldozat a kínzóinak ad igazat.

KARÁDI. Tudja, min gondolkoztam én itt az éjszaka? Amikor az a vörös köd kicsit lement a fejemről… Hogy reakciós voltam-e én, vagy sem?

MIRCSE. Hogy lett volna. Négy éven át ültem a történetóráin.

KARÁDI. No, várjunk csak… az, hogy Hajnócziról meg tán még Táncsicsról is rendesen beszéltem… De Macskási Bandival jóban voltam.

MIRCSE. Bandi bácsi! Nevet. Nekem kellett a renegátság útjáról visszatérítenem. Ott akarta hagyni a reakciót.

KARÁDI. Kinevettem, ki-kiigazítottam. De nem vérre menően. Mint akit meg kell hagyni a téveszméiben, hogy az elvett vadászengedélye nélkül valahogyan élni tudjon. S így a többiek! Ha másképp gondolkoztam is… be voltam szőve közibük.

MIRCSE. A magányával… Az óráival azonban kárpótolta magát és bennünket…

KARÁDI. Az óráim!… Azok miatt függesztettek fel… Hátha abban is igazuk volt?

MIRCSE. Azt mi, a diákjai jobban tudjuk. Én akkor már Győrffy-kollégista voltam, de azért kikérdeztem a gyerekeket. Mert bár a neofita láz akkor volt bennem a legnagyobb, ami Karádi tanár úrra vonatkozott, azt tudnom kellett. Utólag egész tisztán látom: a tanári féltékenység, az rendezte az egészet.

KARÁDI. Kövit gondolja?

MIRCSE. A legnépszerűbb tanár akart lenni. Hogy is bírta volna az összehasonlítást… Mint becsvágyó ember azonnal ráállt a vonalra.

KARÁDI. Kinn van, szegény, hallom, Ausztráliában…

MIRCSE. De hisz mindez nem is fontos. Legföllebb annyiban, hogy az utánunk jövőket elütötte attól, amiben nekünk még részünk volt.

KARÁDI. Nem magyarázhatták meg egymásnak az állítólagos célzásaimat.

MIRCSE. Tudja, hogy mit köszönhetek én azoknak az állítólagos célzásoknak? Ha a közbevetett, filozofáló megjegyzéseit hívja így.

KARÁDI. Úgy érti mint politikus?

MIRCSE. Mint kommunista.

KARÁDI. Vigyázzon, túlságba viszi a vigasztalást… Ez jó volt, hogy mint öregember, kicsit kipanaszkodhattam magam.

MIRCSE. Először, amikor a hitem új volt és felületes, persze én is azt gondoltam, hogy ez a Karádi tanár úr aranyos, okos ember, de hát…

KARÁDI.… rég szabták a fejét.

MIRCSE. Igen. De aztán, amikor egyre nehezebb lett kommunistának lenni, nemcsak az ország, de a társak, a vérlázító igazságtalanságok miatt, akkor egyszer csak előjöttek bennem a Karádi József tanításai. Hogy milyen nehéz anyag a történelem, milyen szívósság, szinte elvakultság kell annak a gyúrásához. Hogy a szörnyek levágott feje helyén azonnal másik nő. S hogy már ahhoz is órjási erő, sok ember állandó hősi szívlökése kell, hogy a szint ne süllyedjen. Hát még, ha mint a hidraulikus préssel, azt az iszonyú tömeget, a nemzetet igazán följebb akarjuk nyomni!

KARÁDI. De hisz épp ezekért függesztettek fel. Hogy lelohasztom, orvul: – ez volt a legbántóbb –, az ifjúság optimizmusát.

MIRCSE. Az én optimizmusom alá ezek a mondások fútták a levegőt. Amit például a Hitelről mondott. Hogy Széchenyi mint szent eszmét hirdette: s mi lett a század végére belőle. De hogy a kapitalizmusra mégiscsak szükség volt. A nagy történeti lépéseket meg kell tennünk, ha a letett láb nem is egészen odajut, ahová a szándék irányozta.

KARÁDI. Ha ezt mondom: tíz évvel tovább taníthatok.

MIRCSE. Én viszont ötvenhatban, ki tudja… Megtorpan.

KARÁDI. Szóval azt hiszi, hogy mégsem voltam olyan reakciós féreg?

MIRCSE. A legnagyobbat köszönhetem a tanár úrnak: a kettős biztosítottságomat. Sokunk derekán csak egy öv van: amivel a hatalom lógat a társadalomba. Az én derekamon azonban ott a másik is, amellyel a nép, a maga lehetőségeit kémlelve, mint egy sziklamászót küld föl a cselekvés világába.

KARÁDI. Hát ezt, ha így van, de még ha nem is egészen így, jó volt hallani. Egy ember nem kaphat nagyobbat a földön, mintha valaki látja a motívumait. Ha már egyszer az Istent elvesztettük.

MIRCSE. De meg találkoztunk mi azóta is. Igaz, nem sokszor. De mindig kaptam egy-egy szót…

KARÁDI. Például? No látja, telhetetlen lettem.

MIRCSE. Hát például, amit a felfüggesztése táján mondott. Nem arról persze. A nagy történeti korok igazságtalanságairól általában. Hogy a francia forradalom kivégezte Lavoisier-t, de attól a francia forradalom is nagy volt meg ő is.

KARÁDI. Ezt persze nem úgy értettem, hogy csak öljük meg a Lavoisier-ket.

MIRCSE. Én azonban azt szűrtem le belőle, hogy a nagy mozgalmakat egészükben kell megítélni. S hogy a Karádi tanár úr szívében, ha hittel csinálom, mindig lesz mentség, a maga sérelme ellenébe is.

KARÁDI. Hát igen, ez szép volt, hogy elmondta. De most elutazik, ugye?

MIRCSE. Ezért maradtam délig.

KARÁDI. Pedig milyen jó lett volna, ha csak úgy néha, a Szarvas előtt rám köszön. S én a kalapja lengésében ott éreztem volna, amit a kétféle biztosítottságról mondott. De így? Ha ugyan köszönnek majd! Az ilyen állapotban az a legszörnyűbb, tudja, hogy kiélesedik az érzék arra, amit gondolnak felőlünk. Tegnap, ahogy az értelmiségi klubba bementem, ez volt a legborzasztóbb. Mintha minden homlokon egy televíziós ernyő lett volna, s rajta Karádi, a százféle, az alattomos, a hülye, a kelepcébe esett: ahogy gondolkoztak rólam. Nem, mégiscsak az a szőnyeg volna a legjobb! Ha valahol mint egy szegény, kopott, közömbös idegen beszélhetnék az odavalókkal. Egy falu, mondjuk, Firenze fölött, a hegyekben… Ha már jót kívánok, mért ne kívánjak nagyon jót. Persze egy kis bugyellárist is le kellene tenni. Nem nagyot, csak amiből a napi egy pasztasuttára telne.

MIRCSE. Ha tanár úr ezt komolyan gondolja; nekem van ilyen szőnyegem.

KARÁDI. Micsoda?

MIRCSE. A magam jól felfogott érdeke! Igaz, nem az Arno mellé röpíteném… látja, még tudom, mi folyik Firenzén át… hanem a Rába mellé. S még egy kis bugyellárist is tudnék melléje tenni.

KARÁDI. A nagylelkűségét!

MIRCSE. Fedeztünk fel mi valami sírokat. Különben is tudja tán, hogy van ott egy régibb sírmező is.

KARÁDI. Hogyne, a szláv-avar korból.

MIRCSE. Nahát azt gondoltam, csinálunk egy kis helytörténeti múzeumot.

KARÁDI. S abban engem is kiállít.

MIRCSE. Megírná a feliratokat.

KARÁDI. Ahogy a „Reggeli Újság”-ban nyilatkoztam.

MIRCSE. Előadást is tarthatna.

KARÁDI. Persze, előadást. Most, hogy a Szovjetunióban voltam, meg is engednék tán.

MIRCSE. Nem mert ott volt, hanem mert elhinnék nekem; s maguk is meggyőződnének, mit kaptak tanár úrban.

KARÁDI. A funkcionáriusok?

MIRCSE. A barátaim. Nem is hiszi, milyen jó társaság került ott együvé. Tán mert nem nagy hely, nem is divatos. A tanácselnök egy öreg uradalmi kertész, nagy növénybolond, a vb-titkár…

Kinyitják az ajtót, két székhordó lép be egy elöl-hátul duplaszárú székkel.

ELSŐ SZÉKHORDÓ. A Karádi elvtársért jöttünk.

KARÁDI. Ezzel a trónussal?

ELSŐ SZÉKHORDÓ. Röntgenre meg EKG-re kell vinnünk…

KARÁDI. De hiszen én a magam lábán is le tudok már menni.

ELSŐ SZÉKHORDÓ. Nekünk az az utasításunk, kérem, hogy széken kell levinni

MÁSODIK SZÉKHORDÓ a kettő közül a durvább. Mit gondol, a magunk mulatságára cipeljük mi az embereket?

KARÁDI. De nekem most vendégem van.

MIRCSE. Ss… Csak tessék beleülni. A vendégnek még van egy félórája. A székhordókhoz. Azalatt elkészülnek?

MÁSODIK SZÉKHORDÓ. Az elvtárs is tudja, mi az a röntgen meg EKG. Kiszámíthatja.

ELSŐ SZÉKHORDÓ. Ha széket küldenek érte, gondolhatja, hogy sorra veszik.

KARÁDI Mircsére néz. Látja, ez is azért van, mert ott kinn voltam.

MIRCSE. Nem baj. Mi bele sem vesszük az életrajzába! Karádit elviszik, Mircse az egyik ágyra ül. A Betegtárs suttyan be, aggódó pillantást vet Mircsére, aztán a párnája alatt kezd matatni.

MIRCSE feláld. Bocsánat, tán az ágyára ültem?

BETEGTÁRS. Kérem, tessék, csak a zsebkendőre van szükségem. Kiveszi a párna alól a pénztárcáját, elfordulva nézegeti.

MIRCSE. Megvan?

BETEGTÁRS ijedten. Micsoda?

MIRCSE. Hát a zsebkendője! A Betegtárs a tárcájába dugja az orrát, s fújogatja.

MIRCSE. Az elvtárs ismerte már ezelőtt is Karádi tanár urat?

BETEGTÁRS. Tanár? Azt hittem, nevelő. Amikor azt mondtam, hogy csirkenevelő vagyok…

MIRCSE. Azt mondta, ő is az… Tudja, hogy irigylem érte.

BETEGTÁRS. Mért?

MIRCSE. Amért egész nap vele lehet. Hallgathatja.

BETEGTÁRS gyanút fogva. Nem hallgatom én őt. Nem vagyok kíváncsi természet.

MIRCSE. Pedig érdemes…

BETEGTÁRS elrémülve. Igen?… Bocsánat, én igazán csak egy pillanatra…

A Kórházigazgató a Tanácselnököt vezeti be. A Betegtárs a sarokba lapul, aztán kiódalog mögöttük.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Ez az… A legcsendesebb szobát adtuk neki. Csak egy szívtrombózisos van vele.

TANÁCSELNÖK bemutatkozik Mircsének. Nagy Pál… Az ördögöt, Mircse! Neked szívtrombózisod van?

MIRCSE. Csak lesz idővel, Pali bátyám.

KÓRHÁZIGAZGATÓ aki nem ismeri a betegeit. Hogy, ismerik egymást? De mért van felöltözve, kiírták már?

MIRCSE. Engedelmet, nem vagyok beteg. Amint nyomozó sem.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Nyomozó!

MIRCSE. Ha már tetten értek: Karádi tanár úrhoz csempészett be egy ismeretlen tettes.

TANÁCSELNÖK. Mircse Zoltán – pártbizottsági tag – Rábaúj megyében.

MIRCSE. Bocsánatot kérek a betolakodásért… De azt gondoltam, tán én is tudok egy injekciót adni a betegnek.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Hogy, kolléga is?

MIRCSE. Nem, isten őrizz. Azaz, sajnálatomra. Csak olyan lelki injekciót.

TANÁCSELNÖK. S a szegény gutaütött? Azt hová tetted?

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Igaz, hol van a beteg?

MIRCSE. Lent van, kérem, a röntgenen.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. A röntgenen. Ki adott engedélyt neki, hogy lemenjen?

MIRCSE. Nem ment. Vitték.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Bocsánat, ennek utána kell néznem…

TANÁCSELNÖK. Tessék hagyni. Úgyis csak egy szót akartam váltani vele.

ÁPOLÓ belép. Igazgató úr, az irodába kérik. A miniszterhelyettes elvtárs megérkezett.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. A miniszterhelyettes elvtárs… Bocsánat, igazán sajnálom.

TANÁCSELNÖK. Csak tessék, tartsuk be a protokollt. Mircsére néz. Legalább veled is válthatok egy-két szót. Kórházigazgató kimegy.

MIRCSE. Én is örülök, hogy találkoztunk.

TANÁCSELNÖK. Szegény anyád, hogy van?

MIRCSE. Köszönöm, meghalt.

TANÁCSELNÖK. Ej, ej… s a többiek?

MIRCSE. Ők is megvannak. De én Karádi tanár úrról szeretnék Pali bátyámmal beszélni…

TANÁCSELNÖK. Az ám… Elég furcsa eset… Hogy épp ott üti meg a guta, amikor az útjáról beszél… Kellemetlen!

MIRCSE. Sőt, illetlen. Várni a kellett volna; amíg hazaér…

TANÁCSELNÖK nevet. Hát igen, úgy lett volna politikus.

MIRCSE. Vagy még egy-két napot. De akkor azt egészen…

TANÁCSELNÖK mosolyog, aztán észbe kap. Látom, téged is foglalkoztat a dolog. Magam is azért jöttem be. Hajtott valami. Itt most magunk között vagyunk; megmondom neked, az a benyomásom, hogy Forgács elvtárs hibát követett el ebben a dologban.

MIRCSE. Hibát? Szép nevet adunk neki.

TANÁCSELNÖK. Sss, fiatal vagy, Zoli. Forrófejű. Bár ebben az esetben… meg is mondtam ennek a Forgácsnak: Forgács elvtárs, én nem szeretem a túl szép eredményeket.

MIRCSE. Hát ez csakugyan túl szép eredmény volt!

TANÁCSELNÖK. Mondom neki, mert ez a Pákozdi Júlia visszatartott a feketéjével. Te, Forgács elvtárs, nincs valami baja ennek az öregnek? Nem vittétek ti túlságba a dolgot?

MIRCSE. De bizony túlságba vitték. S ezt a túlságot érdemes egy kis marxista elemzésnek alávetni.

TANÁCSELNÖK. Mondasz valamit.

MIRCSE. Vagy egyszerűen a szocialista – iróniával nyomva még a szót – taktika szempontjából megvizsgálni. Mert mi történt itt, Pali bátyám? A legkülönb küngösi tanár – a Tanácselnök mozdulatára – jó, mondjunk legképzettebbet.

TANÁCSELNÖK. Az öreg sose lesz igazán a mi emberünk.

MIRCSE.… Mert a könyvek nevelték. S nem a munkásmozgalom vagy a pártiskola. Ezt én is tudom. De itt most nem erről van szó. Hanem hogy ez a nagyszerű tanár – nono, a diákja voltam… –, akit egy törtető kartársa feljelentésére mi elzavartunk, vállalkozott, hogy nekivág egy szovjet tanulmányútnak.

TANÁCSELNÖK. Ez így volt. Tagadhatatlan.

MIRCSE. Ez már magában is elég lett volna! Küngös láthatta, hogy Karádi, akármi érte, nem tart a rendszerrel' haragot. S hogy mégiscsak érdemes megnézni azt, ami ott van.

TANÁCSELNÖK. De mennyire érdemes. A gazdasági kiállítás, például! A grúz meg az örmény pavilon.

MIRCSE. S ha hazajött, hazajött. Amilyen igazságszerető ember, nem fog hazudni a Szovjetunió rovására! Sőt ha valaki, ő méltányolja a nehézséget: mi volt azt létrehozni. S mint rendes ember általában örül, ha valahol valami jót láthat…

TANÁCSELNÖK. Ott pedig láthatott.

MIRCSE. Nekünk – épp ezért – elég lett volna, ha belőle, mint egy kis forrásból, szivárogni kezd a jó hír, s átjár valamit… abból a homokból, amiben dolgoznunk kell.

TANÁCSELNÖK. Nana, fiam. Most már van azért pozitív közvélemény is.

MIRCSE. S azt ő is gyarapította volna! Minekünk azonban nem elég egy kis élő forrás. Nekünk azonnal egy ciszterna, egy tó kell… Egy tenger negatívum.

TANÁCSELNÖK. Ettől óvlak én titeket, forrófejűeket…

MIRCSE. Azt, hogy valaki megtér, átáll, jobb belátásra jut, akkor is tapintatlan dolog az arra alá dörgölni, ha úgy van. Rossz is, mert szélkakast csinálunk belőle. Mi hívjuk ki a gyanakvást, hogy a nekünk kedvező nézet mögött jellemgyengeség van.

TANÁCSELNÖK. Úgy van, az új nézeteit kell dicsérni. Én úgy szoktam.

MIRCSE. Karádi tanár úr esetében azonban nincs szó erről. Egy hatvanhárom éves ember nem bontja fel az agya szövetét. Nem is tudná, ha akarná sem. Itt inkább arról van szó; hogy mi akarjuk őt hol erről, hol arról az oldaláról bemutatni.

TANÁCSELNÖK. Na, azért Moszkva, tudod! Az még egy öregembert is megfordíthat.

MIRCSE. De akkor mit szól Pali bátyám ehhez? Kihúzza a „Hétfő”-t.

TANÁCSELNÖK. A „Hétfő”! Hát látod, ezt én sem értem.

MIRCSE. Miután nagy diadallal bemutatja mint megtértet, a másik újságjában mindjárt ki is gúnyolja érte. Nehogy félreértés támadjon a bohózat értelme s a mi szerepünk felől…

TANÁCSELNÖK. Forgács a tagsággal menti. Azt kellett megnyugtatni. Mi itt küzdünk, azt mondják, a legnehezebb esztendőkben, s akkor jön ez a Karádi, s olyan hozsannát kap rögtön.

MIRCSE. Hozsannát? Gutaütést!

TANÁCSELNÖK. Te, itt csakugyan valami fatális véletlen történt. Forgács telefonált, hogy vegyék ki a lapból, de valami kisasszony… Tán nem is baj, kérlek. Bagatellizálja a dolgot. Ha az öregnek komoly baja lenne, nem írnának így felőle.

MIRCSE. Azt kéne terjeszteni, amit a reakciósok mondanak: hogy szimulálta a megnémulást. Így vágta ki magát a csávából. A doktorokat is erre kell kitanítani.

TANÁCSELNÖK. Nana, csak ne ragadtasd el magad. Viselkedjünk pártemberhez méltón. Kitör. Mit esel te nekem, az istenedet! Én rendeztem az egészet? Látod, hogy itt vagyok. Jóvá akarom tenni a hibát! De ezzel a Forgáccsal csínján kell bánni. Fönn ő az erősebb.

MIRCSE. Mert Pali bácsi csínján bánik vele… Hátha van olyan „fönt”, ahol ha bátran megmondaná a dolgot, Pali bátyámnak lenne igaza…

TANÁCSELNÖK. Nem ér oda a mi szavunk. A középkáderek, tudod.

MIRCSE. Mi is középkáderek vagyunk. Az a kérdés, ki mellett van az igazság. Ha ebben nem hinnék, odavágnám az egészet.

TANÁCSELNÖK. Az idealizmus! Ez az, amire legnagyobb szükség van.

MIRCSE. Mit gondol, Pali bátyám, annyi Karádi van az országban? Hogy csak úgy nekiajándékozhatjuk a reakciónak? Karádi halkan belép. Az öreget, rendben van, megüti a guta. Másodszor vagy harmadszor; alaposabban, mint most. De az emléke, mit gondol, kié lesz? Ha most prüsszögnek is rája. Tanácselnök észreveszi Karádit, s meghúzza Mircse kabátujját.

KARÁDI. Visszajöttem…

MIRCSE. Nem széken?

KARÁDI. A székesek eltűntek; tán szíttak egy slukkot. Én meg szívesebben járok a lábamon.

MIRCSE. Le széken, föl gyalog; a betegápolásban is van tervszerűség. Itt közben már csak vendégek vannak.

KARÁDI Tanácselnökhöz. Hozzám tetszett jönni?

TANÁCSELNÖK. Csak egy szóra, Karádi elvtárs, először is, hogy örömömnek adjak kifejezést.

KARÁDI. A gutaütésem miatt?

TANÁCSELNÖK. Hogy ilyen gyorsan elmúlt a nyoma. Úgy hallom, nem is az volt, csak egy kis érkrízis. Szegény Dorka nénémet is hétszer vágta meg – az nemcsak érkrízis volt –, s még az utolsóval is elfeküdt két évig… No, de nem mint kuruzsló akarom az elvtársat biztatni. Csak sajnálkozásomnak kifejezést adni, ha egyes elvtársak, a túlzott ügybuzgalmukban, esetleg…

KARÁDI. Hagyja ezt, tanácselnök elvtárs.

TANÁCSELNÖK. Igaz. Elég, ha amúgy, magyar s tán szabad mondanom, szocialista testvérként megszorítom a kezét. S ha egyszer teljesen felépül, ami remélem, hamarosan bekövetkezik, s kedve lesz valami ínyére való munkához, jöjjön fel hozzám a hivatalomba. Küngös tanácsa tudja: mivel tartozik Karádi Józsefnek.

MIRCSE. Az ajánlat elkésett. Más megegyezésünk van Karádi tanár úrral…

KARÁDI. Hagyjuk ezt, kedves öcsém.

MIRCSE. Bírom a szavát, Józsi bátyám. Múzeumot akarunk Rábaújlakon csinálni; abba visszük el igazgatónak.

TANÁCSELNÖK. Az ebadtát! Hát ilyen embertolvaj vagy te? Elviszed most, hogy mi is felfedeztük végre?

MIRCSE. Ha még egy Karádija lesz Küngösnek, fedezze fel, ha nem is negyven vagy ötven… de legalább húsz év alatt. *

TANÁCSELNÖK. Pedig itt is épp arról lett volna szó, a múzeumról.

KARÁDI. Köszönöm. Nem kell árverezni. Maradok ingyen is.

MIRCSE. Hogy? Meggondolta, Józsi bátyám?

KARÁDI. Már megbocsásson. Kívánok ott Rábaújlakon magának s a társainak is, ha vannak, minden jót. Maradjon meg a nemzetükhöz való igyekezetül. Szép tudni, hogy van ilyen is. De engem ideköt a rövidke programom.

MIRCSE. De hát mi fordította így meg? Tán az a néhány szó, amit itt meghallott?

TANÁCSELNÖK. Az csak olyan szónoki impulzus volt. Mi, kommunisták így vitatkozunk egymás közt.

KARÁDI. Nem, ne nyugtalanítsa a lelkét azzal. Elmondom inkább, ha akarja. Várjon csak… ismeri azt a játékot: hogy az ember visszaköveti a gondolkozása lóugrásait?

MIRCSE. Szoktam magam is. S megnyugtat, ha…

KARÁDI. Tán ott kezdem a röntgenernyő alatt. Ahogy az orvos sóhajtatott meg köhögtetett, s nézte a szívemet. Az jutott eszembe, amit öcsémmel beszéltünk. Hogy mégiscsak jó volna egy Isten, aki, mint ez a gumikesztyűs doktor, belelátna a szívekbe, s azt mondaná: egy fél ujjal tán tágabb, de azért jóravaló szív. Persze, lehet hogy ő egy csomó hibát, nem gyanított összenövést is látna rajta. Ezt már a trónusban gondoltam, amíg az elektromos osztályra vittek. Ott várnom kellett egy kicsit, mert nők voltak benn, s minthogy az ápolóim akkor tűntek el – lejöttem a trónról, s odaültem a másik várakozó mellé. Az, hogy viszonozza a barátságot, odatette a kihajtott újságot a térdemre. Nem volt benne semmi szándékosság. Fogalma sem volt, ki vagyok, meg ki az a Karádi, akiről olvasott.

TANÁCSELNÖK. A „Hétfő” volt?

MIRCSE. Ez az én szerencsém!

KARÁDI. Mondom, ne izgassa magát. Bohóság az egész. Az ember megszokja a csörgősipkát is. Sőt ha tudni akarja; én épp ebben a kis… eszmefuttatásban, amelyet kedves öcsém el szeretett volna rejteni előlem, mondom, ebben találtam meg azt a két-három szót, amely, ha használhatom ezt a kifejezést, visszaadta a méltóságomat.

TANÁCSELNÖK Mircséhez. No ugye?

MIRCSE morcul. Nem tudom, hogyan.

KARÁDI. Ezt kérdezte a mellettem ülő beteg is. Uraságod mosolyog, azt mondja, mert látta, hogy amíg olvasom, bár én még inkább a fejemnek szökő vért éreztem, egyszerre fölnevetek. „Nem mondaná meg, mi nevetnivalót talál abban az újságban? Én végigolvastam ától cetig, dög unalom az egész.” Ezért jó, mondom neki, ha valaki tanárember. Én ugyanis az vagyok, s a háború, alatt a nagy pedagógushiányban a magyar nyelv tanítását is rám-rám bízták. Nem tudom, tetszett-e hallani, itt Küngösön mi a divat, hogy a magyar dolgozatokat, a háziakat, az egész osztályét három-négy ember írja meg: szegényebb, jó tollú deák, itthon lézengő bölcsész, néha egy ambiciózusabb szülő.

TANÁCSELNÖK nevet. Így volt – észbe kap – a Horthy-rendszer alatt.

KARÁDI. Nos, én dolgozatjavítás közben azzal szórakoztattam magam, hogy összeraktam, melyik dolgozatot ki írhatta; ezt X, ezt Y. Nem volt egészen könnyű, mert elváltoztatták – a megrendelés szerint jóra, sőt elégségesre szállították le a stílusukat.

MIRCSE. Kezdem érteni.

KARÁDI. Az embert rendesen egy-egy stílfordulat vezette nyomra, amelyet a dolgozatgyártó több dolgozatban is elpotyogatott: Tessék például megfigyelni ezt a kifejezést: „A színház űrtere.” Ez a Karádi nevű egyén, akit ő itt egy kissé megbököd, s aki isten különös kegyelméből a leningrádi operába is eljutott, a páholy korlátjához lépve egy ámuló pillantást vetett a színház űrterébe. Ez az „űrtér” nyilván valami diákkori emlék, tán az űrmértékekkel függ össze. A cikkíró azt akarta éreztetni vele, mennyi tér, mekkora űr van egy ilyen opera vasfüggönye és páholysora között. Tulajdonképp nem is rossz kifejezés, nem lehetne aláhúzni, mégis, ha az ember azt veszi észre, hogy ezzel a sajátságos kifejezéssel már találkozott, sőt épp ővele mondatták.

MIRCSE kitörve. Egyszóval ráismert. A Tanácselnök felé. A „Reggeli Újság”-ban is ott volt: a színház űrterébe… Igaza van a tanár úrnak, ha halálra sértődött.

KARÁDI. De nem… hisz hallotta, öcsémuram, fölnevettem… Megtaláltam a tanárt önmagamban. Tanácselnökhöz. Mert mi történt itt, kérem? Egyszerű diákcsíny… mint ahogy ez az egyezés is bizonyítja.

TANÁCSELNÖK. Valóban nem több… ezek az újságírók… a körmükre kell egyszer már koppintani.

KARÁDI. No, nemcsak az újságírók… a világért se bántsuk őket.

MIRCSE. De, dobjuk ki a kanapét!

KARÁDI. Az egész osztály. Úgy is mondhatnám: két párhuzamos osztály, az A és B, amelyek állítólag ellenséges viszonyban vannak, de most erre a csínyre, a tanár megtréfálására (tetszik tudni, milyen a diák!) összefogtak.

MIRCSE. Jól mondja: párhuzamos. A szokványos reakció s a kommunista, mert ilyen is kezd lenni. Egyik a begyöpösödött nézetekhez, a másik a lejárt módszerekhez ragaszkodó.

KARÁDI a Tanácselnökhöz. Az ön elvbarátai – bizonyára valamilyen hasznos meggondolás alapján – feldobták ezt a cikket, mint egy labdát; az én úgynevezett híveim pedig siettek elkapni.

TANÁCSELNÖK. Nem szabad a szívére venni. Mi, öregek, tudjuk, az emberek milyenek.

KARÁDI. Tökéletes igaz. Tanár el sem követhet nagyobb hibát, mintha diákcsínyt a szívére vesz. Megadni azt az elégtételt! Hű, barátom: az öreget majd megütötte a guta. Ennél nagyobb – kicsit megnyomva a szót – taktikai hibát nem is lehet elkövetni… Ahogy ott benn, az elektromos szobácskában a díványra fektettek, s az a kis ezüstre festett hajú asszisztensnő a bokámat csiklandozta a felszerelésével, már be is láttam mindezt. S elröstelltem magam.

MIRCSE. Még azt is

KARÁDI. Hát persze. Hogy így ki hagytam magam a sodromból rángatni. Itt fekszem, s valami áramocskákat vezetnek le a szívemről, hogy nem okozott-e azokban is holmi kilengést az arcomat súroló – érkrízis. Ahelyett hogy kinn sétálnék a Kossuth szobor alatt – ha egy kicsit össze is kéne szednem magam –, hogy lássák: „Föl se vette a kutya öreg; ni, hogy köszön és mosolyog.”

TANÁCSELNÖK. Úgy van. Én is azt tettem, amikor a „Népszabadság”-ban a rizsföldekért kiszerkesztettek.

MIRCSE. Csakhogy ez irónia!… A Karádi-féle irónia! Mindenesetre jó jel, hogy visszatért. De van ennek az ügynek komoly oldala is.

KARÁDI. Tudom. Amikor a székvivőimtől megszöktem, s a melléklépcsőn szép lassan fölballagtam, ezt is végiggondoltam. Hogy mégiscsak ez az emberi nem igazi méltósága: hogy nincs se ernyő, se sugár, se szem, amely a szív igazi mélységeibe, a valódi motívumokig férhet, s az mégis ragaszkodik a gúnyban, a csúfságban is ahhoz, amit igaznak tart. S hogy nincs is értelme csak épp ehhez, amit senki se lát, ragaszkodni.

MIRCSE megszorítja a kezét. Józsi bátyám!

KARÁDI. Úgy, hogy amikor itt beléptem, már tudtam, hogy nem megyek el. Hogy nagy gyalázat lenne Rábaújlakra elmennem.

TANÁCSELNÖK átöleli a vállát. Tanár úr, látom, az én emberem! S ne féljen, ez az eset nemhogy foltot hagyna a köztiszteleten…

KARÁDI. S ha hagy! Ha ilyen gyenge szálból font pendely… az a köztisztelet. Nem jobb akkor inkább a tulajdon öntudatunkba öltözködni. Egyszerűbben, a pátoszt visszanyomva. Az ilyen dolog, tetszik tudni, addig kínos, amíg az embernek az a gyanúja, hogy talán hibázott… Ez az egész olyan gyorsan kerekedett… igazan röstellem… még ki sem fújtam magam az út után.

Kórházigazgató lihegve, mögötte az ajtórésben a Nővér.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Bocsánatot kérek az elvtársaktól.

TANÁCSELNÖK. No, elment a miniszterhelyettes?

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Nem is miniszterhelyettes volt. Egy osztályvezető. Hozzá az Építésügyből… Meg kell bolondulni az ilyen titkárnővel. Karádit észrevéve. No, volt a röntgenen, tanár úr?

KARÁDI. Röntgenen, EKG-n, mindenütt.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Azonnal fölkérem a leleteket. A Nővérért kiált, ott aki áll mögötte. Nővér, kérem.

KARÁDI. Mi már tartottunk itt egy kis konzíliumot a doktortársaimmal. S eldöntöttük: mire van a legsürgősebben szükségem.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Igen?… Kérem, ahogy parancsolják. Mi lenne az?

KARÁDI. Egy kis séta a Kossuth Lajos úton.

KÓRHÁZIGAZGATÓ nevet. Séta, majd sor kerül arra is.

KARÁDI. Nem, erre most van szükség, ebben a szép, szeptemberi napsütésben.

KÓRHÁZIGAZGATÓ elkomorodva, sértetten. Bocsánat, a részünkről nem történt semmi, ami ezt a hangot… Nővérhez. Hol van az alorvos úr?

KARÁDI. Ne háborgassuk a szegényt. A kórház mindent megtett, és én nem is kérek mást, csak a nővérkétől a ruhám.

KÓRHÁZIGAZGATÓ a két vendégre néz. De kérem, ez… ehhez én nem járulhatok hozzá… Ebben az állapotban.

KARÁDI. A magam felelősségére távozom.

MIRCSE a padlót nézve. Én is azt hiszem, ez lesz a legjobb.

TANÁCSELNÖK. Ha elég erősnek érzi magát a tanár úr… egy bérkocsin esetleg.

KARÁDI. Nem, legföllebb a Mircse öcsém karján. S ha az igazgató úr akar egy kis szívességet tenni… mondja azt, hogy nem volt semmi… még érkrízis sem. Egy kis útifáradtság, lámpaláz. Elszokott tőle az öreg, hogy beszéljen.

KÓRHÁZIGAZGATÓ végignéz a három emberen. Értem… politikai érdek. Idegesen. De ha rosszul sül el? Ha…

KARÁDI. Nem üt meg. Most legalább egy fél évig nem szabad megütnie.

KÓRHÁZIGAZGATÓ. Egy fél évig?

KARÁDI. Amíg nem látom, hogy a visszatért jókedv, ami most van bennem, át tudja-e sütni a ködöt, melybe ez az utazás vitt.

 

 

AZ EREDETI BEFEJEZÉS

MIRCSE. Ha még egy Karádija lesz Küngösnek, fedezze fel, ne negyven vagy ötven… hanem legalább húsz év alatt.

TANÁCSELNÖK. Pedig itt is épp arról lett volna szó… A múzeumról.

KARÁDI. Köszönöm, nem kell árverezni. Maradok ingyen is.

MIRCSE. Hogy? Meggondolta, Józsi bátyám?

KARÁDI. Már megbocsásson. Kívánok ott Rábaújlakon magának s a társainak is, ha vannak, minden jót, maradjon meg a nemzetükhöz való jó igyekezetük. Szép tudni, föltenni, hogy van ilyen is. De engem ideköt a rövidke programom.

MIRCSE. De hát mi fordította meg így? Tán az a néhány szó, amit itt meghallott?

TANÁCSELNÖK. Az csak olyan szónoki impulzus volt. Mi, kommunisták így vitatkozunk egymás közt.

KARÁDI. Nem. Ne nyugtalanítsa a lelkét azzal. Elmondom inkább, ha akarja. Várjon csak… ismeri azt a játékot, hogy az ember visszaköveti a gondolkodása lóugrásait?

MIRCSE. Szoktam magam is… S megnyugtatna, ha…

KARÁDI. Tán ott kezdem, a röntgenernyő alatt. Ahogy az orvos sóhajtatott meg köhögtetett, s nézte a szívemet. Az jutott eszembe, amit öcsémmel beszéltünk. Hogy mégiscsak jó volna egy isten, aki mint ez a gumikesztyűs doktor, így belelátna a szívembe. S azt mondaná: egy fél ujjal tágabb, de azért jóravaló szív. Persze, lehet, hogy ő egy csomó hibát, nem gyanított összenövést is látna rajt. Ezt már a trónusban gondoltam, amíg az elektromos osztályra vittek. Ott várnom kellett egy kicsit, mert nők voltak benn, s minthogy az ápolóim akkor tűntek el, én lejöttem a trónról, s odaültem a másik várakozó mellé. Az, hogy viszonozza a barátságot, odatette a kihajtott újságot a térdemre. Nem volt benne semmi szándékosság. Fogalma sem volt, ki vagyok, meg ki az a Karádi, akiről olvasott. Tán el se olvasta a cikket?

TANÁCSELNÖK. A „Hétfő” volt?

MIRCSE. Ez az én szerencsém!

KARÁDI. Mondom, ne izgassa magát. Bohóság az egész. Az ember ezt is megszokja: a csörgősipkát. Inkább azt mondom, amit ott benn, a díványon gondoltam, amíg az a kis ezüstre festett hajú fiatal asszisztensnő a bokámat csiklandozta a felszerelésével.

TANÁCSELNÖK. No, erre már én is kíváncsi vagyok.

KARÁDI. Ott én is azt gondoltam: Hogy mégiscsak ez az emberi nem méltósága, hogy nincs se ernyő, se sugár, se szem, amely a szív igazi mélységébe a valódi motívumokig férhet, s az mégis ragaszkodik, a gúnyban, csúfságban is ahhoz, amit igaznak érez. S hogy nincs is értelme, csak épp ehhez, amit senki sem lát, ragaszkodnunk.

MIRCSE megfogja a kezét. Józsi bátyám!

KARÁDI. S hogy én eddig túlságosan puha ember voltam: Lojális valahogy. Tán mert társas lény voltam, s igyekeztem ott kikötni, ahol a másikkal egyezhetek. Csatkai Bandival a vadászhistóriáit mondattam. Csuda, hogy megmozdul a szív abban az emberben, ha meggyilkolt nyulakról, őzekről beszélhet. S bizonyos, hogy ha mondjuk, az én kis ajánlkozó írásomat – Mircséhez – az „Értesítő”-ben, tudja…

MIRCSE. A legszemérmesebb ajánlkozás volt…

KARÁDI. Másképpen fogadják, vagy most ez után az út után… szóval valami szép munkát adnak, amivel a nemzetem gyarapíthatom, én azért sok mindenre rábólintottam, vagy legalábbis sok minden elhallgattam volna. Ez azonban nem helyes! Én legalábbis nem akarok puha ember lenni! Ezt akkor gondoltam már, amikor trónvivőimtől megszöktem, s a lépcsőkön fölfelé ballagtam. Csak az igazságot nézem. S nem hajlítom bele magam a mások gondolatába.

TANÁCSELNÖK. S ezt, hogy akarja az elvtárs elkezdeni?

KARÁDI. Ne tessék félni: nem a piactéren. Nem akarok apostol lenni. Akinek családja van, nem lehet apostol, ezt Forgács elvtárs is tudja. Két gutaütés közt az ember különben is csak magának csinálhat programot. De arra még csinálhat. Hogy hogy járassa, amíg a vérár egészen elborítja az agyát… A tanácselnök elvtárs ott volt az értelmiségi klubban! Emlékszik, hogy kezdtem volna én azt a beszámolót? Különös volt, ugye?

TANÁCSELNÖK. Az ember mosolyogni akart, de a hátán szaladozott a hideg.

KARÁDI. Magam is úgy voltam vele, kérem. Volt benne valami mulatságos és borzalmas. Mintha egy isten fogná a torkom, s vigyázna, minden számra tóduló szóra: hogy ne mondjam, csak ami szorosan igaz. S ahogy az ajtó előtt itt megálltam, s megkérdeztem a szobatársam, van-e benn valaki, s ő csak hunyorgott, s eloldalgott, akkor azt gondoltam, hogy ha én most itt belépek, nem az én régi, lojális gondolkozásomba, hanem abba a klubbelire próbálok visszajutni. S ahogy beléptem, s láttam itt önöket: azt is tudtam, hogy nem megyek el a Dunántúlra. Hogy ehhez az én programomhoz pontosan ez a hely a legillőbb környezet: a köpés a kapumon, a gúny diadala a hátamban, az összetépett jó hírem a párnám helyén.

TANÁCSELNÖK. De mi lesz ennek a társadalmi haszna, Karádi elvtárs?

KARÁDI. A társadalmi haszna? A társadalom lemondott arról a haszonról, amelyet énbelőlem húzhatott volna. Ami hátravan: a magam hasznára akarom fordítani. A szívemben ülő isten tiszteletében eltölteni. S ki tudja, tán társadalmi haszna is van… lehet annak, ha egy fejben az igazság kalapál a lezárult nyelv mögött.



Jegyzet az Utazáshoz • Első megjelenésekor a „Kortárs”-ban

Az olvasók egy része, ha a regény vagy dráma egyik részletében a valóság darabjára ismer: a felismert nyomán szeret tovább tapogatni: azzal a bizonyos „kulcs”-csal az egész művet végignyitni. Úgy is mondhatnám: ő írja meg a kulcsregényt, elfeledve, hogy igazi író, ha akar sem tud kulcsművet írni, még ha minden alakjának meg is van az életbeli mása: az a világítás, mely a mű központi gondolatából (ha úgy tetszik, eszméjéből) esik rájuk, nemcsak új fénybe helyezi, de más lényekként lebegteti őket a világban.


Ismerve az olvasóknak ezt a végül is érthető kandiságát, nem minden habozás nélkül szántam el magam e vígjáték kiadására. Hisz eléggé közismert, hogy akkortájt, amikor Karádi tanár úr, én is jártam a Szovjetunióban, s moszkvai élményeim egy része is kimutathatóan azonos az övével. Féltem tehát, hogy ez a szem előtt levő csücsök nem kapartat-e ki olyan meggyőződéssé váló feltételezéseket; melyek hozzám közel álló vagy épp nagyra becsült embereknek is kellemetlenséget, bosszúságot szerezhetnek.


Mert hisz kétségtelen, hogy két utazás közt van némi kapcsolat. S hogy azoknak, akiket a „való égi másá”-ban inkább a való érdekel, azonnal megmondjam, ami megilleti őket, azt is beismerem, hogy a vígjáték „ideáját” adó „csőbehúzást” (bár csekély sikerrel) újságírók rajtam is megpróbálták; sőt, hogy teljesen pontos legyek, olyasféle gunyoros glossza is jelent meg, amilyet Karádi tanár úrnak az EKG várójában tesznek az ölébe. Ezzel azonban a két eset közt vége is minden egyezésnek, s igazán csak a mások békéje iránti felelősség késztet rá, hogy ezt az állításomat, melyet a hozzáértő szemében műfaji indokok is meggyőzővé tehetnek, egy kissé részletezzem.


A nagy műfajok közül a regény bírja leginkább életbeli részletek megemelését, délibáb-lebegtetését; a komoly dráma kevésbé, a vígjáték a legkevésbé. Minden műfaj közül a vígjáték a legabsztraktabb, vagy ha úgy tetszik, a leginkább deduktív; amin azt értem, hogy alakjait ő vezeti le leginkább a központi gondolatból, s állítja össze legkevésbé induktíve, a megfigyelés felől. A gondolat persze; mint ebben az esetben is, egy óriási tapasztalat tömegprése alól fordul ki (s azt hiába is tagadnám, hogy Az utazás-banigen sok, évtizedekre nyúló tapasztalat válik nevetéssé), de ha egyszer megvan, s kidolgozására elszántuk magunkat, a vígjáték múzsájának fürge ujja nem tűri meg többé a masszában a nyers, naturális csomót; mindent ő alakít, az alakokat is ő költi meg. Ahogy Az utazás szereplőit ebből a szempontból, mint valami sorozáson, magam előtt elvonultatom, engem is meglep (aki valóban szívesen rejtem kezem áruló nyomát a valóság ujjáról lenyúzott Fantomász-kesztyűbe), hogy annak a két újságírónak körvonalán kívül nincs egyetlen „életből ellesett” alakja; – azazegy talán mégis, egy mellékalak, akinek már megvolt a neve és szerepe, s amikor a színpadon megjelent, beszélni kezdett, egy kedves, ismerős figura perdült be elém a helyére.


Hogy a főhősön kezdjük, egy másik vígjátékot kivéve, nincs egyetlen főszereplőm, aki ilyen kevéssé hasonlítana írójára; ha valakire, már szakjával is inkább apámra emlékeztet. Utasnak sem voltam olyan gyanútlan, mint Karádi tanár úr, Moszkvában azt kérték, írjak egy cikkecskét a holdrakétáról s Hruscsov miniszterelnök akkori amerikai útjáról; azt az öt pontnyi áttekintést a világot alakító politikai erőkről (mely a Sajkódi esték-benis elolvasható): én fűztem hozzá, s épp azért, hogy a fantomot, melyet reakciós „barátaim” és „kommunista” ellenségeim közös erővel költöttek, szétfújjam egy kicsit, s amit a „Megmentett gondolatok”-ban, betegségem első napjaiban, már megírtam, Moszkvában végre elmondhassam. Nem volt olyan illúzióm se – tessék Pohárköszöntő-mvégét elolvasni –, hogy ezzel itthon valami könnyebbséget szerzek magamnak, sőt, biztos voltam, mint ennek a darabnak az írásakor is, hogy minden égtájról vihart hívok hátamba-arcomba.


Nincs semmi hasonlóság (a két család szintkülönbségéről nem is szólva) aközt sem, ahogy Karádi tanár családja viszonyult a családfő útjához, s ahogy az enyém. Feleségem velem jött a Szovjetunióba, egyik lányom egy súlyos inzultust, amely hite szerint visszatarthatott volna, eltitkolt előlem, vőim közül, akiről szó lehet, leghevesebb védője volt az útnak és amit jelentett. De nincs élő személy a baráti kör tagjai között sem. Horn egy-két mondatát pesti ismerőseim hallhatták élő szájból; életviszonyai alapján a vidékiek foghatnak gyanút; a szemész jelleme viszont, azonnal érezniük kell, mind a kettőtől tökéletesen elüt. Macskási Bandi sokkal közismertebb típus, s nem is a legrosszabb, semhogy mintázásához modellre lenne szükség. A „Tisztelő” is sok százból elvont természetrajzi ábra, tulajdonságai talán az egész világon, de Magyarországon mindenesetre (ahogy gyermekeink mondják): „konstánsul” ilyenek. Tiszteletével a maga szűk eszmevilágát tiszteli; ahol segíteni kéne: nincs, ott viszont, ahol a tiszteletével elénk írt programtól eltérünk, rosszallásával azonnal megjelenik.


A darab kommunista szereplői még náluk is inkább deduktív jellemalkotás teremtményei. A tanácselnök a régi munkásmozgalomból kinőtt jóérzésű vezető, aki a hatalom váratlan lehetőségeket tartogató erdejében (börtönben is ült) elvesztette hajdani bátorságát. Forgács, a Rákosi-idők „jó pártembere”; amit tesz, az ügy érdekében teszi, de kötelezőnek érez, ugyancsak az ügy érdekében, bizonyos machiavellizmust is; az embert bridzskártyának nézi, s ezzel a jót is rosszra tudja fordítani. Mircse a legfiatalabb, az új kívánatos típus, ahogy ő maga mondja, a kettős biztosítottságú kommunista, akin nemcsak az az úszóöv van rajt, amin a hatalom lógatja be a nemzetbe, de az a hegymászó kötél is, amelyen a nemzet küldi fel, lehetőségei kinyomozására, a magasba. Ahogy ő dolgozna Karádival Rábaújfalun, úgy kellene együtt dolgozniuk a pártvezetőknek az értelmiség jobbjaival.


Mert hisz ha az efféle játéknak az ábrázoláson kívül van célja is: az nyilván csak egy lehet: a torz, hibás reakciók kinevettetésével azokat kioltani, s egy bölcsebb, a helyzethez mért, emberséges közszellem alakulását elősegíteni.