Nyitóoldal


Az írás ördöge (1969)

 

SZEREPLŐK
SEMMELWEIS

SEMMELWEISNÉ

MARKUSOVSZKY

BALASSA

CSERMÁK

FLEISCHER

BALOGH

STEINER

WEIDENHOFFERNÉ

CSELÉDLÁNY

I. BÁBANÖVENDÉK

II. BÁBANÖVENDÉK


ELSŐ FELVONÁS

Szűk professzori szobácska a Hatvani utcai klinika szülészeti osztályán. Balra ajtó a folyosó s kórterem felé; jobbra íróasztal s üveges szekrény szülészeti műszerekkel. A háttérben ablak az udvara… Semmelweis két bábanövendéket vizsgáztat, akik az ablak előtt ülnek; Semmelweis az asztalnak támaszkodva áll, s a vizsgáztatást félbehagyva az ajtón belépő orvostanhallgató, Steiner József felé fordul.

SEMMELWEIS. Emlékszem, ön az a sebésznövendék, akiről Fleischer asszisztens úr beszélt.

STEINER. Igen, Steiner József… Szeretném, ha…

SEMMELWEIS. Tudom, az a kívánsága, hogy a szülészetből is megvizsgáljam,

STEINER. Igen, s bizonyos tapasztalatokat…

SEMMELWEIS. Már a szándék is dicséretes. Tűrhetetlen anomália, kérem, hogy 1857-ben a szülészet nem kötelező tárgy az egyetemen. Sebészorvosokat szabadítunk rá a társadalomra, akik arról sem kötelesek számot adni, amennyit én – a két vizsgázóra mutat – a kezem alól kikerült szülésznők közül a legegyügyűbbektől is megkövetelek. S még abszurdabb, kérem, hogy a pesti egyetemi klinika ebben az omladozó kolostorépületben van összeszorítva – s a professzornak három szűk helyiségben kell a szerencsétlen szülő nőket a fertőzéstől megóvni, a bábákat és sebészeket oktatni, a műtéteket bemutatni… No de mindez Steiner úr előtt is épp eléggé ismert. Kérem, foglaljon tán itt helyet – az íróasztal mögött álló székre mutat – amíg ezekkel az angyalkákkal végzek, akik remélhetőleg csakhamar szülésznők lesznek, ebben a pillanatban azonban még inkább csak szülő nők – akik oklevelüket hozzák a világra. Már a kinyomási szakban vagyunk. Hogy addig ön se maradjon munka nélkül, kérem, pillantson bele ebbe a tudós munkába, amely éppen az imént hozta elevenebb keringésbe a vérem… Braun Károly bécsi professzor úr új szülészettudománya. Mint tán tudja, ha a felsőbb hatóság a pesti egyetem fölterjesztését fogadja el, most ő lenne itt a Hatvani utcában. Keresgél a könyvben. Szíveskedjék talán ezt a fejezetet átszaladni: Das puerperale Fieber. Érdekes összehasonlítani, mi lett volna, hogyha a helytartótanács különvéleményt nem terjeszt őfelsége elé, s Braun Károly urat a kivételes szerencse az Allgemeine Krankenhaus üdvéül nem tartogatja. Steiner elhelyezkedik.

SEMMELWEIS az első bábanövendékhez fordul. Nos, Mészárosné asszony, ugyebár, így hívják?

I. BÁBANÖVENDÉK. Igen.

SEMMELWEIS. Hova való is ön?

I. BÁBANÖVENDÉK. Karcagra.

SEMMELWEIS. Nos, úgy gondolom, annak a városnak igen nagy határa van. Tegyük fel, hogy önért egy kocsit küldenek, s valahol kinn a távoli tanyákon egy nehezen szülő nő ágya mellé kerül, ha ugyan ágynak nevezhető az a vacok s világosságnak az olajmécs, amelynél őt vizsgálni fogja. Mondja meg, mi lesz az első tennivalója?

I. BÁBANÖVENDÉK. Az első tennivalóm? Tájékozódni igyekszem a helyzetről.

SEMMELWEIS. Nem… Ön Semmelweis professzor növendéke volt, s nem ezt fogja először csinálni… A másik bábanövendékhez fordul. Ön…? A Mészárosné asszony válaszától ijedtemben elfeledtem a nevét…

II. BÁBANÖVENDÉK. Koller Sára… Megvizsgálom, hány ujjat fogad be a méhszáj.

SEMMELWEIS. Ez nagyon tudósan hangzik. S azt, hogy a méhszáj hány ujjnyi, hogyan állapítja meg?

II. BÁBANÖVENDÉK. Elhelyezem az asszonyt. Föltárom a szeméremrését. S bevezetem…

SEMMELWEIS. Mit vezet be?… Mészárosné!

I. BÁBANÖVENDÉK. Jobb kezem két ujját.

SEMMELWEIS. Amelyik megérdemelné, hogy a kéznél levő férj, mielőtt bevezetné, baltával levágja… Na, mit bámul rám olyan ijedten…?

STEINER mutatja kezével a kézmosást.

II. BÁBANÖVENDÉK. A másik kézzel…

SEMMELWEIS hátranéz Steinerre. A két kezét vinné be egyszerre…

I. BÁBANÖVENDÉK. Az egyikkel kívülről…

SEMMELWEIS. De drága karcagi agyvelő… Mit mondott önnek a fülébe valamennyi vizsgázó, aki azon, amin ön a jelek szerint fönnakad, átesett… Mi a Semmelweis professzor bogara – amiről egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie?

II. BÁBANÖVENDÉK. A bomló szerves állati anyag…

SEMMELWEIS. De nehezen mondja ki, mintha kínaiul könnyebben menne. Mi az a bomló szerves állati anyag?

I. BÁBANÖVENDÉK elpityeredi magát.

II. BÁBANÖVENDÉK. Amivel a boncolásnál a bécsi medikusok…

SEMMELWEIS. S a würzburgiak, a Scanzoni professzor medikusai? Még csak azok igazán!

II. BÁBANÖVENDÉK. A bomló szerves állati anyagot, amely a boncolásnál az ujjára került, a vizsgáló beviszi a szülő nő méhébe…

SEMMELWEIS. S ehhez mi köze magának a tanyán? Mint bába maga is boncol tán?

I. BÁBANÖVENDÉK. Kérem, professzor úr, én nem értem ezt.

SEMMELWEIS. Kíméljen meg, kérem, a könnyektől. Vagy ezt is megtanulta? Ha az öreg Semmelweist a butaságukkal dühbe hozták, a legokosabb elkezdeni sírni. Nem mondtam tízezerszer, hogy nem a boncolás az egyetlen, ami az ujjat megfertőzheti…? Azért, mert szegény Kolecska a boncolásnál vágta meg az ujját, s én arról jöttem rá, hogy a szülő nőbe is az orvostanhallgató mosatlan ujja viheti be a gyermekágyi lázat – egy rákos folyás vagy egy gennyes kötés, amitől az ön ujja gyilkoló szerszám lesz, éppúgy megteszi. Csüggedten a második bábához. Na, mondja ki végre a bűvigét…

II. BÁBANÖVENDÉK. Halvany.

SEMMELWEIS. Mi az a halvany? Egy szó, amit Bugát professzor csinált. Mondja ki a becsületes tudományos nevét: Klór! Klórmeszes oldattal fogja megmosni a kezét. Útnak se merjen indulni klóroldat nélkül! S ha nem talál más edényt – egy rocskába kér vizet, s abba önti bele. S, addig hozzá se nyúl ahhoz a szerencsétlen szülő nőhöz, amíg alaposan meg nem mosta a bűnnel lepett ujjacskáit! Miért?

II. BÁBANÖVENDÉK. Hogy meg ne fertőzzem.

SEMMELWEIS. Hogyha a természet jótékony ereje, vagy tételezzük fel, az ön bábai segédlete világra hozza azt az elakadt gyermeket, mi ne oltsuk belé, ami a nagy tudósok által vezetett, jól szellőztetett intézetekben is megtörténik, a halálos betegséget. – Na, megvolt! A két bába kisompolyog.

II. BÁBANÖVENDÉK az ajtóból. Professzor úr…

SEMMELWEIS. Maga tanult, tudott, éles elméje százszor jelét adta. Éppen csak a klórvizet hagyta ki a táskájából. Második bába is elmegy.

SEMMELWEIS csüggedten áll az asztalnak támaszkodva.

STEINER meghökkenten figyeli, aztán egy mozdulattal életjelt ad, a Braun-szülészet odébb tolásával.

SEMMELWEIS. Nos, okosabb lett közben? Vagy a férfiúi lovagiasság, amelyet az asszonyríkató vadember vert föl önben, nem engedte, hogy Braun Károly bécsi egyetemi tanár nézeteit a gyermekágyi láz okairól nyomorúságukhoz méltón értékelje?

STEINER. Azt nem volt nehéz értékelni. A tellurikus, meteorológiai s egyéb okok. Őneki a gyermekágyi láz még mindig járvány, epidemia, amely…

SEMMELWEIS. A divinum quid – vagy egyszerűbben az isten ostora a szegény szülő nőkön. S ha meggondoljuk, hogy isten ostora többnyire az emberek s ebben az esetben az egyetemi szülész professzorok ostobaságából van fonva…

STEINER. Épp erről akartam a professzor úrnak… egy tapasztalatomat elmondanom…

SEMMELWEIS. Tapasztalatát?… Milyen minőségben?

STEINER. Attól félek, mint a betegség egyik terjesztője. Az előző szemesztereket én Grazban végeztem. S ott, a bécsi iskola példájára, nagy súlyt helyeznek a tanulók bonctani gyakorlataira, a betegen tapasztaltaknak a hullán látottakkal egybevetése Rokitansky és Skoda professzorok nyomán ott is divatba jött. Az élet szinte a boncteremben folyt, s a szülészet hallgatói, mint tanáraik is gyakran, onnét futkároztak át az utcán keresztül a szülőszobába, a vaginális előhaladást figyelni.

SEMMELWEIS. Az eredményt elképzelem!

STEINER. A szülőháznak a sok haláleset miatt olyan rossz a híre, hogy nemcsak a közönség, de maga a tisztiorvos nyilatkoztatta ki, a szülőházak valóságos gyilkoló intézetek!

SEMMELWEIS. A tisztiorvos úr tévedett, hogy ez grazi privilégium, egész Európában így van!

STEINER. Amit professzor úr a boncolási buzgalom s a gyermekágyi láz összefüggéséről elmondott, s a jó eredmény, amit Pesten tapasztaltam…

SEMMELWEIS. Jó eredmény: 3,6%-os, halálozás… Holott a statisztikában volt olyan év, hogy száz gyermekágyból egyet vesztettünk el! S ennek is mi volt oka? Önnek, mint meggyőzöttnek elmondhatom. A mi ápolónőink, e Mészárosné-féle asszonyok lelkiismeretlensége! Mint meggyőződtem, szennyes, bomló folyadékkal fertőzött lepedőket raktak a szülő nők alá! S ezzel az én eredményeim meggyőző hatását is alászállították. Sok butaságot, hazugságot kell, kedves Steiner, még kordába szorítanunk… Nem minden egyetemi professzor olyan meggyőzhető, jó megfigyelő, mint ön, még ha történetesen szemtanúja volt is az én bécsi sikereimnek – hogy azt kollégáinak továbbadja.

STEINER. Arra gondoltam, hogy professzor úr a grazi példát mint közelit és hitelest publikációiban felhasználhatná.

SEMMELWEIS elkomorodva. Nem szoktam publikálni!

STEINER. Pedig, amit mondtam, minden felsőbb évfolyam hallgatója bizonyíthatja.

FLEISCHER bekukkant.

SEMMELWEIS. Tessék, kedves Fleischer.

FLEISCHER. Csak arról akartam meggyőződni, hogy a vizsgálat befejeződött-e már.

SEMMELWEIS. Már az ürgeöntés is! Steiner úrral már csak a szülészeti tapasztalatainkat cserélgetjük.

FLEISCHER. Markusovszky tudor úr érdeklődött, hogy lenne-e a professzor úrnak egy kis ideje. A sebészeten van. Balassa professzor úrnál.

SEMMELWEIS. Ó, hogyne… A vizittel, vizsgálatokkal végeztem. A legjobb, ha most jön, amíg a feleségem ide nem áll kocsijával a ház elé. Fleischer ki. Steinerhez. Fiatal feleségem van, akinek egy kis szórakozás, hogy a délelőtti beteglátogatásaimra elkísérjen.

STEINER. Igen, tudok róla…

SEMMELWEIS. Gondolom, a medikus urak is felfedezték, amíg a betegnél vagyok, olvasgatni szokott a kocsiban.

STEINER el.

MARKUSOVSZKY Fleischerrel megjelenik. Nem zavarok?

SEMMELWEIS. Nem, nem. Fleischerhez. Majd legyen szíves bejegyezni, hogy Steiner úr a szülészetből kitűnően vizsgázott.

MARKUSOVSZKY. Egy sírdogáló néne jelezte a padon, hogy Semmelweis vizsgáztat.

SEMMELWEIS. Csak a feleségem meg ne lássa! Mindig dorgál értük. Fél, hogy ebből a sok megríkatott nőből fúria támad; s rossz híremet költi: tönkreteszi a praxisom… Valami érdekes van odaát?

MARKUSOVSZKY. Bizonyára. De én őrizkedem a Balassa háta mögé állni. Nem a kése, az elegánsan mozgó könyöke is egy paradicsomból való kivettetés a számomra.

SEMMELWEIS. Nem is segédkezel neki?

MARKUSOVSZKY. Van egy fél éve már… A vallásom csak a docentúrából ütött ki… ez az új iparom mint privátműtőt is penzionált…

SEMMELWEIS. Az új iparod?… De csak nem a szerkesztőségre gondolsz?

MARKUSOVSZKY.. Szerkesztő?… Sokkal súlyosabb: laptulajdonos! A szerkesztő fizetést húz. A lapkiadó a családja kenyerével felel, hogy munkatársai kelendő portékát visznek-e a piacra.

SEMMELWEIS. Nem gondolod, hogy túl nagy pultot szabtál annak a portékának? Hetente egy nagy ív… Azt egy évben ötvenkétszer orvosi újdonságokkal tölteni meg… Ebben a tudományon nem kapó országban…

MARKUSOVSZKY. Épp ezért kellett megcsinálni. Most; amíg a nemzeti szellem is segít neki. Amióta az Orvosi Tár megszűnt nyolcadik éve –, nincs orvosi lapunk. Egyetlen papír, amelyen magyarul lehetne orvosi tárgyat előadni. Amikor olyan orvosaink vannak, mint Balassa, Semmelweis!

SEMMELWEIS. Az utóbbit tán ne emlegessük.

MAKUSOVSZKY. Ha a lap jó, lesz előfizető is.

FLEISCHER. Én azt tapasztalom, hogy az Orvosi Hetilapnak az orvosok és természetbarátok között nagy renoméja van.

MARKUSOVSZKY. Mért? Te nem vagy megelégedve vele?

SEMMELWEIS. Ó, igen… Balassa beköszöntője… a húgykövekről… amögött érzik a sok száz felhalmozott eset.

MARKUSOVSZKY. S most egy új, több számon át folyó értekezést beszéltem meg vele a combtörésről.

SEMMELWEIS. Ha Balassa mögéd áll, az jó jel. Ő a szerencse embere.

MARKUSOVSZKY. De nem mert a szerencse kedvez neki, hanem mert kényszeríteni tudja a szerencsét. A tudásával, tapasztalatával, jellemével… Ha nem volna a Monarchia legnagyobb sebésze – ezt nem én mondom, hanem Dumreicher, a bécsi kollégája –, mint emberekkel bánó művész is megérdemelné a csodálatunkat!

SEMMELWEIS. Igen, egy diplomata a diplomaták aljassága nélkül.

MARKUSOVSZKY. És milyen hazafi! A pesti tizennégy ágyas kórház drágább neki, mint a bécsi klinika s a Josefspital. Emlékszel, hogy oda is meghívták… S ő…

SEMMELWEIS. Voltak más hasonló meghívások.

MARKUSOVSZKY. Ha ő nem bátorít, azt hiszed, én – a félbemaradt sebész – föl merem tolni magam erre a szerepre? Hogy egy hetilapon át a magyar orvosvilág organizálójává váljak? Csak másokban legyen tizedennyi hazafiság!…

SEMMELWEIS. A szülészeti osztály beadta adóját a Hetilapba.

MARKUSOVSZKY. Igen… A Fleischer asszisztens úr esete nagyon érdekes volt. S megvolt az az előnye, hogy még rémületet is keltett… Egy kolléga, akit nem akarok megnevezni, egy hölgytársaságot mulattatott vele…

FLEISCHER. Én csak a professzor úr felszólítására vállalkoztam rá. A dolog érdeméhez képest nagyon elnyúlt is lett. Markusovszky tudor úrnak igaza van. Nem ilyen közleményt várna a tudomány Semmelweis professzor úr osztályáról. El.

SEMMELWEIS. A menekülő szemérem.

MARKUSOVSZKY. Ebben mellesleg igaza van. Az a szegény angolkóros lány, aki a férfivilág csodájaként még meg is esett, hogy próbálta a keresztfekvéses gyermekét a szűk medencéből kiszorítani – míg a sectio caesare a macerált fiút s a haldokló anyát szét nem választotta…

SEMMELWEIS. Nagyon komolyan, dámákat megszégyenítő türelemmel viselkedett.

MARKUSOVSZKY. De mégiscsak egy s nem is olyan tanulságos eset! A tanársegédtől jó, de hol van attól, amit a mestertől várhatunk.

SEMMELWEIS. Rám ne számíts. Megmondtam, hogy nem tudok írni.

MARKUSOVSZKY. Mi az, hogy nem tudsz? Húsz éve váltottuk az első levelünket. Mint az egyetem ökonómja, egypár tucat lepedőért, a legkiválóbb felterjesztéseket szerkeszted a helytartótanácshoz. S azt nem tudnád papírra vetni, ami, magad is tudod, a legnagyobb orvosok sorába iktat, s azonkívül nemcsak a te ügyed, hanem sok ezer asszonyé, akiken segíthetsz.

SEMMELWEIS. Amikor friss volt az egész, akkor se írtam. Te tudod a legjobban, aki velem voltál Bécsben, hogy tíz évvel ezelőtt mint huszonhét éves embert, akkor sem bírhatott rá a nem kicsiny – mondjuk ki – boldogság, amit a felfedezés okozott, hogy tollal hirdessem meg. Rábíztam másokra – Hebrára, Rokitanskyra –, és legföljebb néhány levelet írtam nevezetesebb szülészeknek.

MARKUSOVSZKY. Azt még meg tudtam magyarázni. Hebra, Rokitansky akkor már világhírű professzorok voltak, te a nyomorult Klein tanársegédje. Az, hogy ők számoltak be arról, ami a Krankenhausban történt, szakmai tekintélyükkel húzta alá a felfedezés fontosságát. De magad azóta sem álltál ki a nyilvánosság elé… A vitába sem szóltál bele.

SEMMELWEIS. Az Orvosszövetségben, Bécsben tartottam egy előadást.

MARKUSOVSZKY. Amely az emberek fülében foszlott szét, vagy legföljebb a jegyzőkönyvekben sárgul. Ezt igazán sosem értettem, Náci! Mintha a föníciaiak azzal a feltétellel találtál volna ki a betűvetést, hogy Semmelweisnek élete legfontosabb dolgában nem szabad élnie vele.

SEMMELWEIS. Olyasformán! Vannak emberel, akik a víztől, a mélységtől irtóznak. Vegyétek úgy ezt is… Én az írástól…

MARKUSOVSZKY. De ez az irtózás nem lehet valami testi akadály, mint a víziszony vagy a mélységiszony, hisz írsz, fogalmazol… Ha nem teszed, megkárosítod a tudományt, a gyermekágya sokat, akiknek a gyötrelmei, haldokló arcuk rózsapírja a szülészeti osztályon a megfejtést kigyötörte belőled! Hogy igazolod a tudomány előtt az irtózásodat? Mondd meg, mit gondoltál, ameddig hallgattál?

SEMMELWEIS. Én azt gondoltam, hogyha egy szappangyáros valami új, jobb, olcsóbb szappanfőzési eljárást talál ki, azt nem kell neki az újságban hírré tenni – sőt, ha a maga hasznát nézi, talán titkolja is – mert versenytársai, a régibb s kezdő szappanfőzők a jobb árut látva, körülszimatolják, esetleg munkásokat csempésznek be abba a gyárba, akik az ő szappanfőzői titkát megfejtik, ellopják, csak hogy a versenyben hátrányos helyzetbe ne kerüljenek, vagy éppen tönkre ne menjenek.

MARKUSOVSZKY. Így kellett volna a te eljárásodat is elorozni?

SEMMELWEIS. Ott volt a Krankenhaus. A világ minden tájáról jöttek oda orvosok, hogy Skoda új eljárását, a kopogtatást és hallgatózást begyakorolják, Rokitansky boncolásain részt vegyenek. S itt van ugyanebben az épületben az egyes szülészeti osztály, ahol, mint talán tudod, éppúgy, mint Prágában, Würzburgban vagy a párizsi Maternitén, megbotránkozást okozva pusztulnak a fiatal szülő anyák… S akkor előáll egy fiatal tanársegéd, aki egy löttyel, valami klórvizes oldattal s kefével mosatja az orvostanhallgatók és szülésznők kezét. S néhány hónap alatt százból egyre szorítja le a halálozásokat. Nem az lenne a természetes, hogy kifürkésszék a titkát? Mi az a lötty, csakugyan egyszerű klórvizes oldat, ahogy mondja, s miféle meggondolás alapján csinálja mindezeket? S csak azért is ki kellene fürkészniük mindezt, hogy a tűrhetetlen szégyent, hogy míg az otthon szülők többnyire megmaradnak, az ő intézeteiket be kell csukni – annyian pusztulnak el benne. Ha a kórházi szolgákat kellene megvesztegetniük, akkor is végére kellene járni a titoknak! De erre nincs szükség. A fiatal orvos nem csinál monopóliumot felfedezéséből, nem a gazdagoknak csinál jól megfizetett szülőházat, ahol biztosak lehetnek a fertőzéstől. Aki kérdi, elmagyarázza: a vizsgáló ujj viszi be a fertőző anyagot, azt kell mosással elpusztítani… Én bevallom, azt hittem, hogy ilyen felfedezésnek magától is végig kell harapóznia az orvosi világon, pláne, amikor olyan nagy orvosok tettek bizonyságot mellette… Ami Bécsben 1847-ben történt – olyan volt, mint egy napfelkelte –, fölkelt a puerperális nap! Képtelenség, hogy a szülészek meg ne lássák! S ne melegedjenek mellette…

MARKUSOVSZKY. S egy ideig úgy is látszott, hogy a klórvíz hódító útra indul…

SEMMELWEIS. A politikai események állították meg.

MARKUSOVSZKY. S te, aki nem szálltál vitába a sötét agyvelőkkel, akik 49 után tanszéket, hatalmat kaptak… A legnagyobb igazságot is el lehet altatni, ha a prófétájuk is hallgat!

SEMMELWEIS. Én hallgattam? Nem jöttem le Pestre? Nem vállaltam a Szent Rókus-kórházban egy ingyenes szülészeti osztályt? Nem szorítottam le az itteni viszonyok között, a hullaházak tőszomszédságában a halálozási arányszámot? Ha volt tamás köztetek, bedughatta orrát a Semmelweis főorvos osztályába, később ebbe a Hatvani utcai, klinikának nevezett lebujba… Itt volt aztán rossz levegő, tellurikus sugárzás, mindaz, amitől a nagy bölcsek szerint a járványok kitörnek. S hány anya pusztult el gyermekágyi lázban?

MARKUSOVSZKY. Minket meg is győztél. A pesti egyetemi kollégáid között nincs egy se, aki fölfogásod kétségbe vonná. De a pesti példa nem világíthat, még annyira sem, mint a krankenhausi.

SEMMELWEIS. Itt is jártak németek: a göttingai professzor, Siebold, akinek mindent elmagyaráztam. Fleischer tudor, a Wiener Medizinische Wochenschriftben közzétette a statisztikákat. A szerkesztő egy jegyzetet fűzött hozzá: „Még mindig vannak, akik a rég megcáfolt s visszautasított nézethez ragaszkodnak, hogy a gyermekágyi lázat az orvostanhallgatók terjesztik.”

MARKUSOVSZKY. Na látod…

SEMMELWEIS fölemeli Braun könyvét. Ez a Braun itt úgy intéz el, hogy közben meg sem említi a nevem… Wagnert, Wicholdot igen! Én csak az „egyesek”, a „képtelenség” vagyok.

MARKUSOVSZKY. Az én vitorlámba fú az ékesszólásod. Az a számításod, hogy a dolog maga győz s hódítja meg az egész világot, nem vált be. Amit te tudsz, neked kell hirdetned!

SEMMELWEIS. Szájaljak?… Hogy mint egy kieli főorvos írta, s igaz is, Jenner óta senki sem gazdagította ennyivel az orvostudományt?… Verjem szét mint szamárállkapoccsal a statisztikámmal, ahogy megérdemelnék, a tagadásukban eltökélt szülészek fejét?… Hol az a szó, amely csuklássá nem bágyad a tények fényes nyelve mellett?

MARKUSOVSZKY. A tényeknek nincs nyelvük. Nem azt kérem, hogy pörölj, csak hogy végre magad is összefoglald úgy, ahogy volt. Hisz elég a két bécsi szülészeti osztály történetét elmondanod!

SEMMELWEIS. Meséljem tele az Orvosi Hetilap ásító árkusait?

MARKUSOVSZKY. Ott van a két szülészeti osztály, a bábanövendékeké s az orvosoké! Azokon a napokon, amelyeken a bábákhoz veszik fel a nőket, tolonganak a szülő nők, akik a medikusokhoz kerülnek, sírnak, húzódoznak. Olyan rossz híre van annak az osztálynak. Száz asszonyból tizennyolc halt meg az utolsó esztendőben! S ott egy fiatal második tanársegéd – látja a szülő nők lángba borult arcát, hallgatja a delirálók kiáltozását, s mint boncnok nap nap után nézi tehetetlen kétségbeeséssel a szörnyű salpingitiseket, a hashártya izzadmányokat… S akkor jön a Kolecska tanár esete… Egy medikus boncolás közben megsérti a kezét… ő meghal, s a boncolásnál ugyanaz a kép!

SEMMELWEIS gúnyosan. … s a lángeszű asszisztens agyában egybevillan a két bonckép… rájön, hogy a gyermekágyi láz és a gennyvérűség…

MARKUSOVSZKY.… s hogy amit Kolecskába a medikus keze oltott be, azt végzi el a szülő nő méhében a vizsgáló ujja! Mesének olyan világos, egyszerű – mint agyvillanásnak zseniális… S te, aki erre az orvostörténetbe fordulatot hozó agyvillanásra képes voltál, annyi meggyőző statisztikával mögötted, a történetet ne tudnád elmondani?

SEMMELWEIS. Holott arra a statisztikai osztály bármely növendéke képes volna. S ha első személyben mondhatná el, milyen dicsőséggel szállna ki belőle! De ha te – s még vagy száz vagy ötszáz orvos – ilyen szépen regöli el az esetet, mért kell nekem azzal kérkedőn előállnom?

MARKUSOVSZKY. Mert a te írásiszonyod – ahogy nevezed – anyák ezreinek az életébe kerül! Nem számítottad ki, hogy a klórvizes kézmosás elmulasztása a kimutatások szerint csak a te távozásod óta hány szülő nő életébe került?

SEMMELWEIS. A bécsi Krankenhausban 1341!

MARKUSOVSZKY. S ennek az 1341 anyának a halálhörgése nem szól bele a te újházas álmaidba ott a Váci utcai hálódban? Te, aki olyan szigorú vagy… egy mocskos lepedőért képes vagy elbocsátani egy ápolónőt? S a szegény bábajelölteket legyilkosozod, mert nem képesek a teóriádat megérteni? Számítsd ki, hogy hallgatásod egy órája hány fiatal nő életét veszi el Dublintől Prágáig!

SEMMELWEIS. Te aztán erőszakos szerkesztő vagy, Markó… Képes vagy a pokol fúriáit a lelkiismeret korbácsaival öreg barátodra rászabadítani, csakhogy egy kis elevenséget vigyél abba a te hetilapodba.

MARKUSOVSZKY. A magam lelkiismeretén könnyítek azzal, hogy a tiedet mozgatom! Ne tagadd, ami nem is lehet másképp! Nemegyszer panaszoltuk fel baráti sétánkon – legutóbb is a Duna-parton –, hogy milyen gyötrelem tudni valamit, aminek számba nem vétele életek ezreit pusztítja el.

SEMMELWEIS gúnyosan. Most itt az Orvosi Hetilap, amely ezt a tehetetlenséget tollháborúvá alakítja!

MARKUSOVSZKY. Amely a laptulajdonosoknak rénes bankókat fiadzhat… Csakugyan azt gondolod, Náci, hogy én csak azért, mert lapszerkesztő lettem, valami bajhozásba akarlak beugratni?

SEMMELWEIS. Én azt gondolom – ha az előérzet gondolatnak nevezhető –, hogy amibe te a lelkiismeretemet bele akarod ugratni, az úgy dúlja fel az én nyugalmamat, hogy az ügynek egy jottát sem fog használni.

MARKUSOVSZKY. De hát mért?

SEMMELWEIS. Mert Semmelweis és az írás – összeöntve – valami nem jó keveréket alkotnak.

MARKUSOVSZKY. Ezt az előítéletet, ha nem akarod, hogy babonás vénasszonynak tartsalak, meg kell magyaráznod!

SEMMELWEIS. Hát nem figyelted még meg, hogy eltorzítja az embert az írás?

MARKUSOVSZKY. A dilettánsokat esetleg.

SEMMELWEIS. Az írókat is. Azzal, hogy ír. A maga elé tett papírlappal mintegy tükröt tesz maga elé; abban vizsgálja magát, hogy amit tesz, elég tetszetős-e? Elfakul a hiúságtól, s szerénységet mutat; az igazságot keresi, s az a fontos neki, hogy igaza legyen; vitába bocsátkozik, s azt nézi, hol szúrhatja le vitatársát. Egy olyanféle történetet – mint Kolecska boncolása – azért mond el tettetett egyszerűséggel, mert suttogást hall. Aki ezt olvassa, századok múltán is azt kell gondolnia: így villan egybe egy lángelmében – mint konduktorban – a titok két fele, az összetartozó!

MARKUSOVSZKY. Egy Balassa nem hiszem, hogy így írná a húgykövekről szóló dolgozatát.

SEMMELWEIS. Ő meg azt akarja hallani: milyen nagy, ügyes operatőr s milyen szerénységgel nyitja ki tapasztalatai tárházát. A legnemesebb is színjátszóvá lesz, ha ír! Én pedig nem színjátszónak tanultam. Abban ügyetlen vagyok. A természet törvényeit akartam kutatni.

SEMMELWEISNÉ halkan kopog, aztán, hogy a két vitázó nem halja, óvatosan benyit.

SEMMELWEIS észreveszi, odaugrik. Mária!

SEMMELWEISNÉ. Bocsásson meg, édes uram, hogy behatoltam a tilosba! Már egy órája várakozom az Újvilág utca sarkán. Tízre ígérte, hogy kész lesz a vizittel…

SEMMELWEIS. Szegény… Azóta ülsz kint a konflisban?

SEMMELWEISNÉ. Igen. Már kezdett kényelmetlen lenni. Feltűnést keltettünk a Hatvani utcán sétálók között.

MARKUSOVSZKY. Azt nem csodálom.

SEMMELWEISNÉ. Ó, Markusovszky úr, félelmemben nem is vettem észre!

SEMMELWEIS. Már a sebészeten is számon tartják az érkezésed.

SEMMELWEISNÉ. Itt az emeleten? Azt nem vettem észre, iparkodtam a könyvbe rejteni az arcom. Hanem a lépcsőház ide… Csaknem visszafordultam.

SEMMELWEIS. Okosabb is lett volna… Azok a nyomorult, ácsorgó betegek rád ragasztanak valamit.

MARKUSOVSZKY. Most folyik a sebészeten a betegfelvétel. A lépcsőház a várószoba s egyben az ambulancia – a tanársegéd fogadója.

SEMMELWEISNÉ. Bizonyára ő igazított ide…

MARKUSOVSZKY. Legalább képet nyert, ha egy kis kellemetlen súrlódás árán is, hol kell férje urának a művészetét gyakorolnia. Hanem a késésért ne korholja nagyon. Én tartóztattam, velem kellett veszekednie.

SEMMELWEISNÉ. Veszekedni?… Önnel, Markusovszky úr. Mindazok közül, akiket ez alatt a rövid idő alatt a férjem révén megismertem, ön az, akiről ezt a legkevésbé hihetem el.

MARKUSOVSZKY. Pedig csak higgye el, úgy volt – vérre mentünk.

SEMMELWEISNÉ. Azt a vért szeretném én látni! Ignác s az ő nyomán én is – önt becsüljük a legtöbbre.

MARKUSOVSZKY. Nagyon hízelgő. De ne feledje el, hogy én Balassa Jánossal is találkoztam a szalonjukban.

SEMMELWEISNÉ. Ó, Balassa? Ő nem professzor – egy regényhős! Mintha az én regényeim írója írta volna.

MARKUSOVSZKY. Valami német román?

SEMMELWEIS. Nem. Mária már magyar regényeket is olvas.

SEMMELWEISNÉ megnézi a könyvet. Valami Jókai Móric. Balassát természetesen kiveszem a közönséges halandók közül. De önt magunk között már én is csak Markónak hívom. Igazán nem tudom elképzelni, min veszhettek össze.

MARKUSOVSZKY. A lelkiismeretét dögönyöztem kissé gorombábban.

SEMMELWEISNÉ. A lelkiismeretét? Ezzel engem is megsért Markusovszky tudor úr! Én az én férjemet tartom a világ leglelkiismeretesebb emberének! Ha egy betegénél valami komplikáció áll be, vagy itt a klinikán nem megy úgy, ahogy kéne, csak jár, s egy szót se veszek ki belőle.

MARKUSOVSZKY. Márpedig én lelkiismeretlenséggel vádoltam meg!

SEMMELWEIS. Hagyjuk ezt! Mária még nagyon fiatal, egy tizenkilenc éves asszonyt korai az élet sötétebb gondjaiba beavatni.

SEMMELWEISNÉ. Igen, Náci azt tartja, hogy egy nőt, aki még nem szült, nem szabad a rendelőbeli kínzóeszközökkel se rémíteni.

MARKUSOVSZKY. De azt csak, hogy mi a gyermekágyi láz, tudja?

SEMMELWEISNÉ. Nem tőle. Otthon a szolgálónknak volt egy asszonynénje, az abban halt meg. Mint egész kis lánynak, sokat meséltek róla. Náci ezt is hibáztatta. Bizonyára attól tart, hogy beképzelek magamnak valamit. Félni fogok.

SEMMELWEIS Markónak. Ezt sem lett volna szabad megmondani.

MARKUSOVSZKY. Ha valamitől, Semmelweis Máriának a gyermekágyi láztól nem kell tartania.

SEMMELWEISNÉ. Nem, ugye… De mért?

MARKUSOVSZKY. Mert Semmelweis Ignác felesége… Maga igazán annyira gyermekségben van tartva, hogy nem tudja, ki az, akinek a nevét hordja.

SEMMELWEISNÉ. Dehogynem! A legjobb szülészmester Pesten! Mama sokszor mondja, hogyha egy kicsit többet adna a külsejére, meg beszédesebb volna, a dámák mind vele vezettetnék le a szüléseiket.

MARKUSOVSZKY. Ezt mondja a kedves mama?

SEMMELWEIS. Ezért helyeznek olyan nagy gondot újabban a nyakkendőimre!

MARKUSOVSZKY. S arról nem mesélt, hogy most tíz éve, mint bécsi tanársegéd, olyan felfedezést tett, amelynek nincs párja Jenner óta.

SEMMELWEIS. Nem, Markó. Minek ezzel az ő kis fejét megzavarni.

SEMMELWEISNÉ. De csak tessék megzavarni. Miféle felfedezés az? Olyan szívesen lennék büszke az uramra!

MARKUSOVSZKY. Hát épp a gyermekágyi láz. Hogyha a bába, aki a szülést vezette, a Semmelweis professzor növendéke lett volna, a szolgálójuk nénjének nem kellett volna meghalni!

SEMMELWEISNÉ Semmelweisre néz. Ez igaz?

SEMMELWEIS. Valószínű.

SEMMELWEISNÉ. Na, ezt elmondom még ma a mamának.

MARKUSOVSZKY. S épp ez, amin veszekedtünk.

SEMMELWEIS. Nem szégyelled őt is cinkosoddá tenni?

MARKUSOVSZKY. Mért ne? Az ő tökéletes ártatlansága a legalkalmasabb bíró a vitánkban.

SEMMELWEIS. Nem ismerem el annak!

MARKUSOVSZKY. Ide hallgasson, Semmelweisné asszony. Ha az ön fejéhen ott volna egy kincs, egy gyógyszer receptje, mondjuk, amivel ezer és százezer fiatal életet megmenthetne, de ugyanakkor valami megokolhatatlan irtózás is, hogy ezt a receptet leírja, mit csinálna maga, született Wiedenhoffer Mária?

SEMMELWEISNÉ. Természetesen legyőzném az irtózásomat!

MARKUSOVSZKY. S ha annyira irtózna az írástól, mint más a kútba ugrástól?

SEMMELWEISNÉ. Belehalhatnék?

MARKUSOVSZKY. Nem. Bele nem halhatna.

SEMMELWEIS. Kérdés.

SEMELLWEISNÉ. Akkor leírnám.

MARKUSOVSZKY. S ha mégsem? Mi lenne akkor a véleménye önmagáról?

SEMMELWEISNÉSemmelweisre néz. Mi lenne?

SEMMELWEIS. Elég! Megkapod a cikket! Látom, hogy a legnemtelenebb eszközöktől sem riadsz vissza, hogy abban az átkozott folyóiratodban ott lássad azt, amit csak én szállíthatok. Képes lennél kéregető gyerekekkel kergetni meg az utcán: „Ez az, aki az anyánkat, nővéreinket elvesztené!” Hát megírom azt a beszámolót. De olyan tömören, röviden, ahogy tudom. Csak hogy te is meggyőződj, hogy nem sül ki semmi belőlük. Skoda mint az orvostudomány legnagyobb felfedezéséről számolt be róla, s nem a magyar, de a bécsi Orvosi Hetilapban is, s mindez nem akadályozta meg, hogy a Kleinek, Braunok, Scanzonik semmibe vegyék – nem engem, a szülő nők ezreit –, akkor lásd, mit érsz te megátalkodott szerkesztő egy magyar nyelvű cikkel, amelyet az öt- vagy tízezer szülész közül csak öt vagy tíz tud elolvasni.

SEMMELWEISNÉ. De megírja? Markusovszkyra néz. Jaj de jó! Megírja!

SEMMELWEIS. Meg. S ne feledjétek el, hogy ti dobtatok oda az írás ördögének.

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

Semmelweisék lakása a belvárosi Waltier-házban. Olyanféle szoba, mint amit a Semmelweis Múzeumban láthat a látogató. Bal kéz felől ajtó, szemben az íróasztal, két felén a Semmelweis szülők arcképei. Jobbra könyvszekrény s ablak az utcára. A kis társaság, amelynek Semmelweisné teát szolgál föl: Balassa, Markusovszky, a búcsúzó Csermák professzor s a házigazda.

CSERMÁK a teát öntő Máriára visszanézve. A tea gőze s egy szép kar benne, mindig az önök barátságos délutánjaira emlékeztet majd, Semmelweisné.

BALASSA. Lám-lám, a búcsú felbátorítja Csermák kartársunkban a széptevőt!

MARKUSOVSZKY. S egy szép ló a Práterben mire fogja emlékeztetni? Hogyha Pestre nem kerül, sose lesz úrlovassá.

CSERMÁK. Igen, az is kedves emlékem lesz – a vasárnap délelőtti lovagló séták a Balassa professzor úr szabadcsapatában.

MARKUSOVSZKY. A lovagló fakultás – ahogy a városban nevezik. De egy képzeletbeli helyet, ugye, a mi kedves házigazdánknak is juttat.

SEMMELWEIS. Azt gondoltam, hogy a szerkesztő úr ezt a célzást nem engedi el.

SEMMELWEISNÉ. Igazán nem szép Markó, hogy azt a kartörést mindig előhozza!

SEMMELWEIS. Holott tancélból estem le, hogy Balassa professzor úr az újfajta kötését kipróbálhassa.

MARKUSOVSZKY. Egy lovasított orvoskar! Akármelyik katedrát foglalja el, ilyenbe nem jut többé!

CSERMÁK. Attól félek, gyalogosba sem.

SEMMELWEIS. Ni csak, a széptevő után a hízelgő is kibújt Csermák kollégából!

CSERMÁK. Ha a búcsú órájában is, de komolyan mondom. Az embernek semmi sem okoz olyan örömet, mint a testület emelkedése, amelyhez tartozik. Minden tanszékcserével egy új, kiváló, modern szellemű kolléga! A tudomány sosem haladt ekkorát, mint ebben az évtizedben, s itt egy kis, létéért küzdő nép fiai lépést tartanak s élére vágnak ennek a fejlődésnek.

MARKUSOVSZKY. Az emelkedés, ha van, az élettani intézettel vette kezdetét, amelyet ön alapított a Kunewalder-házban.

CSERMÁK. Ahogy az 1847-es években bécsi iskoláról, csaknem olyan jogon beszélhetünk 1861-ben pesti iskoláról.

BALASSA. Ezt a túlzást az, hogy kitől, milyen körülmények közt halljuk – különösen kedvessé teszi.

CSERMÁK. Hirschler mint szemész, a gyermekgyógyász Bókay, Sauer a belgyógyász s hogy a monarchia legnagyobb sebésze s a szülészet nagy jótevője… név nélkül mondom, hogy házigazdánk hízelgésben el ne marasztalhasson.

BALASSA. Nem tudom, annál szebbnek vagy annál szomorúbbnak nevezzem-e ezt a magasztalást, mert olyan szájból jön, amelynek minden oka megvolna, hogy az íze keserű legyen.

MARKUSOVSZKY. A hazafiság, mely olyan gyümölcsöket arat, mint az önök távozása – engem inkább aggaszt a jövőre nézve is.

CSERMÁK. Én megértem azokat a támadásokat. A magyar nép legszentebb jogaiban annyit szenvedett, hogy most, amikor a nyomás lazul, s a vesztett olasz háború a monarchiát engedékenységre kényszeríti, a nemzeti érzés, mint a visszanyomott gáz tör elő minden résen: kivívták a magyar tannyelvet az egyetemen, s itt még mindig vannak professzorok, akik németül adnak elő. Természetes, hogy akadnak szájasabb emberek, akik nem az érdemet mérlegelik, hanem a népszerű követeléssel igyekeznek tapsot aratni.

SEMMELWEIS. S kapunk egy magyar nyelvű fajankót – egy világhírű tudós helyett. Ezt ismerem Bécsből, engem is ilyenféleképpen mozdított el a schwarzgelb hazafiság. De ha majd a mellüket kell verni, hol találta fel a gégetükröt, akkor bezzeg pesti professzor lesz az elugrasztott Csermák!

MARKUSOVSZKY. Mint Semmelweis is, a bécsi iskola növendéke.

CSERMÁK. Ahhoz is Balassa professzor mindent felkaroló érdeklődése s bűvészkeze kellett, hogy az én gégetükröm a gyakorlatba bevezettessék.

MARKUSOVSZKY. Igen. Elárulhatom, hogy az Orvosi Hetilapban egy cikkely kerül a gégetükör műtétek közbeni alkalmazásáról

CSERMÁK. Ó, ez kedves búcsúajándék lesz… S hadd nyugtatom meg én is Semmelweis tanár urat, hogy az élet- és kórbonctan intézet, az én örököm se fog egy tudatlan fickó kezére kerülni. Ha ahhoz még fiatal is, hogy a helyemet a tanszéken betöltse.

MARKUSOVSZKY. Balogh Kálmán. Már felfedeztem. Mint főmunkatárs lép be az Orvosi Hetilapba.

SEMMELWEIS. Ó, a pók! Már ezt a szegény fiatal legyecskét is benyálazta! Az ő szerkesztői hálójába!

SEMMELWEISNÉ. Hát az igaz. Bocsánat, hogy közbeszólok. Markusovszky úr nagyon ért az emberek befogásához…

SEMMELWEIS. S te a szövetkezéshez – az ellenségeimmel. Erről jut eszembe. Én nem engedem el Csermák kartársat egy kis ajándék nékül. Mária – egy példányt, ott van a rendelő sarkában!

SEMMELWEISNÉ kimegy.

CSERMÁK. Csak nem az új könyvével akar meglepni, Semmelweis úr? Hallottam, hogy megjelent, vagy hamarosan meg fog jelenni. De az úti készületek között nem értem rá Wigandhoz beszaladni…

MARKUSOVSZKY. Mikor indul, Csermák úr?

CSERMÁK. Reggel, a gőzhajóval.

SEMMELWEISNÉ megjelenik a könyvel. Semmelweis odateszi Csermák elé.

CSERMÁK elcsodálkozva. Ilyen nagy? Hisz ez megvan ötven ív is!

SEMMELWEIS. Ötvenegy…

CSERMÁK. Én azt gondoltam, egy kisebb monográfia. Az őszön a kari ülésről jövet mintha ön is így mondta volna. Emlékszik, amikor biztatott, hogy hamarosan németül is olvasható lesz.

SEMMELWEIS. Én magam is azzal vágtam neki, hogy hat íven örökre elvetem a gondját. De ez a nem mindennapi magzat – túlnőtt a szülész számításain. Mária, a tintát, tollat, kedvesem. A dedikációt írja. Ha már ez a mi tettre serkentőnk íróvá ugratott: tiszta munkát akartam végezni. A táblázataimmal, mint valami kőtömbökkel nyomni agyon az ellenállást. S ha még egy szusznyi gyanakvás maradna a magát épeszűnek tekintő olvasóban, sorra vettem a jó, rossz véleményeket, amik a puerperális nap felkelte óta – így nevezem az én 47-es fölfedezésemet – a tárggyal kapcsolatban elhangzottak. Enélkül a könyv fele ilyen vastag lett volna. De én sorra vettem őket – a boldogtalan Michelistől, az egyetlentől, aki külföldön megértett – Braun Károlyig, a bécsi professzorig… Scanzoni 140 oldalt kapott.

CSERMÁK Markusovszkyra néz. Tyűha! Ezt nevezem alapos munkának!

SEMMELWEIS. Az Orvosi Hetilapban az a tanulmány intelligens embernek szólt, akiket az eredményeim jobbára meggyőztek. Azoknak elég volt néhány szóban egy-két célzás. A német szülészeknél azonban bizonyos hippokrátészi nedvek – az epe elsősorban, mint napról napra tapasztalom – elborították azokat az agyzónákat, amelyekben az ítélet lakik. Ők a hiúságukat és irigységüket használják ítélet gyanánt. Az ő meggyőzésük nem megy pleonazmusok sőt vastagabb érvek nélkül!… Tessék! Átnyújtja a könyvet Csermáknak.

CSERMÁK olvassa a dedikációt. „Csermák Jánosnak, hogy ismerje meg az igazságot, s legyen apostolává.” – Ha a szülészethez keveset értek is – amint tehetem, egészen át fogom olvasni!

SEMMELWEIS. Itt nincs szükség értésre. Az egyik ellenfelem azzal kisebbített, hogy amit előadok, Kolumbus tojása. Csakugyan az! Csak épp két évezred kellett hozzá, hogy a szülészek talpra állítsák.

CSERMÁK meghajol Semmelweisné előtt. Nagyon köszönöm a szíveslátást. Balassához, Markusovszkyhoz. Maradjanak, kérem, barátaim!

BALASSA. S ön használja a gőzhajót – lefelé is. Mindig nagy örömmel látjuk!

SEMMELWEIS. Elkísérem a sarokig Csermák urat. Veszi a panama kalapját. Mária, te szórakoztasd addig a vendégeket.

MARKUSOVSZKY. Tévednék, ha Náci barátunk az Újvilág utca sarkáig föl nem állítja Csermák úr fejében a Kolumbus tojását.

SEMMELWEISNÉ. Hát az igaz. Most már én is kezdem látni, mi az a gyermekágyi láz. Csak azt várom, a férjem mikor gyógyul ki belőle. Nem vártam úgy a kis Margitkám születését, mint ennek a könyvnek elkészültét. Körülbelül egyszerre kezdtük hordani. Ha tudom, hogy az írás így fölborítja az írókat, nem szövetkeztem volna Markusovszky úrral…

MARKUSOVSZKY. A fő, hogy jó ügyre, a szülő asszonyok könnyebbségére… S Semmelweis Ignác, vagy ahogy a címlapról kiderült, Philip Ignác – dicsőségére szövetkeztünk. S a Margitka keresztelője után az Aetilogiáét is megtarthatjuk.

SEMMELWEISNÉ. Egy kis ivás a Licinus vendéglőben? Bocsássanak meg, Balassa úr, még kezdő íróné vagyok, nem tudom a szokást.

BALASSA. Nem a Dorottya utcában. Énnálam! Ott Semmelweisné asszonynak is meglesz a társasága: a feleségem nagy örömmel látja, nem kell a klórmeszes kézmosást hallgatnia.

SEMMELWEISNÉ. Nagyon kedves, Balassa úr.

CSELÉDLÁNY benyit. Nem bírok már, tekintetes asszony, a Margitkával. Olyan erősen rí.

SEMMELWEISNÉ. Jó, jó, ringasd csak… Jár neki! Ennek az én férjemnek egy kicsit messze van a sarok.

MARKUSOVSZKY. Csak elégítse ki Semmelweisné asszony a gondját.

SEMMELWEISNÉ. De nem neheztel meg Balassa úr…?

MARKUSOVSZKY. Nem, nem neheztel. Mária el. Csak tőled fél, hogy te sértődsz meg.

BALASSA. Ja, én a háziorvosuk vagyok!

MARKUSOVSZKY. Te háziorvosnak is: „Balassa professzor úr”, én meg szerkesztő úrnak is: „Markó…” Ez a született tekintély!

BALASSA. Nagyon kedves kis asszonyka, az ember nem is gondolná, hogy négy házassági év alatt két gyereket temetett él! S Margitkán kívül az Aetiologia kihordásában is részt vett. A paszita, attól félek, egyiknek a gondját sem vetette el.

MARKUSOVSZKY. Hát két halott gyerek… a harmadik köhentése is megrengeti a szívet.

BALASSA. S aki az Aetiologiát írta, azzal sem lehet zavartalan öröm – egy ágyban feküdni.

MARKUSOVSZKY. Te olvastad az Aetiologiát?

BALASSA. Az Anhangját is…

MARKUSOVSZKY. És…?

BALASSA. Abban, hogy igaza van, sose kételkedtem. A Hatvani utcában öt éve működtünk egymás mellett, s a Kunewalder-házban egymás fölött. Ismerem az eredményeit.

MARKUSOVSZKY. S természetesen azt is tudod, hogy amit abban a könyvben – kicsit bőbeszédűen –, de olyan meggyőző hévvel közread, az a tudománynak legnagyobb felfedezése!

BALASSA. Nem ismerem mindet. Na, ne érezd megbántva magad. A legnagyobbik lehet, hogy homályban van. De nagy… bizonyára nagy… Más, amin az embernek el kell gondolkodnia…

MARKUSOVSZKY. Éspedig?

BALASSA. Hogy mi történt a mi Náci barátunkkal írás közben?

MARKUSOVSZKY. Nácival?

BALASSA. Az a tanulmánya – harmadéve – az Orvosi Hetilapban tökéletes kis gyöngyszem volt. Én külön gratuláltam neki, nemcsak ahhoz, hogy a hallgatását megtörte végre, hanem, hogy mint író, ilyen remekben cáfolta meg az aggodalmam.

MARKUSOVSZKY. Hogy ő nem tud írni…? Kiderült, hogy túlságosan is tud!

BALASSA. Hát éppen ez a túlságosan… A magyar cikk olyan sikerült volt, hogy tulajdonképpen elég lett volna németre lefordítani. Itt-ott kiegészíteni, statisztikával alátámasztani, hogy a tudomány színét kedvelő németek is komolyan vegyék.

MARKUSOVSZKY. Ez is volt a szándéka.

BALASSA. S úgy is indult neki, mint aki egy német szakmunkát akar írni. Kicsit túlozva a tudományosságot, a bizonyíték halmozását. A gyermekágyi láz egész történetét belegyömöszölte a Lying in Hospital 1700-as adataiból a tabelláiba.

MARKUSOVSZKY. A maga Rókus-kórházi s klinikai eredményeiről ahhoz képest elég keveset ír.

BALASSA. De minderre megvan a jogcíme: hogy a gyermekágyi lázesetek száma a kórházi boncolás bevezetésével szökik fel.

MARKUSOVSZKY. Vagy, hogy a járványok nem állnak összefüggésben az évszakokkal.

BALASSA. Az embert egy kicsit fárasztja: ugyanannak a felfogásnak, a bomló állati szerves anyagnak, a felszívódás meg a pynemia szónak százféle ismétlése. De az ember még egy kicsit gyönyörködött is benne, ahogy a mi lángelméjű Nácink német professzornak próbálja maszkírozni magát. De a könyv második fele…?

MARKUSOVSZKY. A vita!

BALASSA. Annál – bevallom – egyre jobban elrémültem. Erről is lehetne egy táblázatot készíteni, hogy a gyilkos és csaló szót hányféleképpen, milyen retorikus fordulatokkal olvassa ellenfeleire. Egyet-kettőt ijedtemben meg is tanultam: „Az ön tudása, udvari tanácsos úr, a meggyilkolt nők hulladombjaira épül!” S már az is, hogy egy tudományos értekezés derekán egyszer csak mint egy ügyész, felelősségre vonó „Ön”-nel fordul a perbe fogott udvari tanácsos úrhoz!

MARKUSOVSZKY. A mi kis Steiner Józsefünket viszont annál jobban halhatatlanítja.

BALASSA. Az a sebészjelölt, aki a grazi járványt az ő elmélete szerint értelmezte?

MARKUSOVSZKY. „Ha az ön helyén, professzor úr, akit Németország legnagyobb szülészének tartanak, egy ilyen megvilágosult elme ülne…”

BALASSA. S e nyomorult Braun, aki a halálozási arányszámot Semmelweis eljárásával lenyomta, de az elméletről mint rég meghaladottról írt!

MARKUSOVSZKY. Ami persze mind igaz, a Scanzoni esetében is, aki annak a Sibersteinnek díjat adatott, mert őt magasztalta s Semmelweist cáfolta. Közben maga is alkalmazta a klórmeszes kézmosásokat. A tanulókat továbbgyilkolásra tanítani, s a magunk eredményeit az ellenfél leszólt eljárásával kijavítani: ez Nácinál kevésbé indulatos embert is dühbe hozhatna!

BALASSA. Igen… A tudós viselkedésének is megvannak a titkos emberi rugói, de aki a vitát ezeknek a leleplezésére használja s közben a maga indulatait a stílusával elárulja… Erre nem ártott volna a mi bajvívóinkat még vívás közben figyelmeztetni.

MARKUSOVSZKY. Az Aetiologia nem az én kiadásom, a Hartlebené. Az első ívek korrektúráit itt-ott mutatta, de aztán olyan gyorsan folytak a tolla alól s vitte őket meg se száradva még a nyomdába, hogy épp ezt a szülésztyúkszemeket végigtaposó részt már csak kiszedett árkusokban láttam. Először, bevallom, én is megdöbbentem. De aztán megértettem. Az olvasó itt egy olyan embert lát, aki nem elméletet ad elő, hanem egész egzisztenciáját veti be egy igazság mellett, amelytől anyák és gyermekek tízezreinek léte függ!

BALASSA. De ismerünk embereket, akik éppilyen prófétaként vetik be magukat az igazságra merőleges gondolatok mellett… Semmelweis Ignácnak nem volt szüksége erre.

MARKUSOVSZKY. Énnekem imponál… Végül Náci is tudja, hogy Scanzoni, Seyfert, a kórboncnok Virchow s a többiek, akiket ő felelősségre von, hatalmasságok, s hogy a hatalom sértődése s bosszúja közt egy lépés az út. S hogy ő, aki olyan óvatos volt, e hatalmasságokkal olyan kérlelhetetlenül szegi szembe az igazság hatalmát!

BALASSA. Ez éppen az, amin tűnődöm. Hogy mi megy végbe benne?

MARKUSOVSZKY. Érzi a szépségét annak, amit csinál.

BALASSA. Igen, mint mi is, amikor Ausztriával, Miklós cárral s az egész Európával szembeszálltunk… De elég-e egy tett szépsége ahhoz, hogy megcsináljuk?

SEMMELWEISNÉ bejön. Jaj, úgy röstellem magam, kedves professzor úr.

BALASSA. Ha Margitka megnyugodott…

SEMMELWEISNÉ. Ó, már el is feledkeztem róla! A legdühösebb, de ha odaadom a mellet, egy-két szívás után elpilled, elalszik. S most rá sem értem felpofozgatni… Jaj, úgy szégyellem magam!

MARKUSOVSZKY. De csak nem Náci miatt? Nyugodjék meg. Amíg ő Csermák kollégát oktatta, mi egész őszintén vitatkozhattunk.

BALASSA. Ha itthon lett volna, nem szórakozhatunk ilyen zavartalan.

SEMMELWEISNÉ. Képzeljék el, mit csinált megint. A kicsi homlokáról törlöm a verítéket, s ki állít be? A foltozó vargánk fia. Itt van a boltja a Diana-fürdő mögött abban a közben: Ő szokta a kilyukadt cipőinket hazaszállítani. No, mit akarsz, kérdem. A klórmeszet… A klórmeszes oldatért küldte haza Náci, meg a táskájáért.

MARKUSOVSZKY. Arra van szüksége az Úri utcán?

SEMMELWEISNÉ. Ezt kérdeztem én is.

BALASSA. Bizonyára beteghez hívták.

SEMMELWEISNÉ. Édesanyád szül? – kérdeztem én is, mert emlékeztem, hogy jó előrehaladottan láttam a minap. Tessék elképzelni, az utcán fogta el a varga az uramat, s vitte is magukhoz. Az, hogy itt vendégek vannak…

BALASSA. Szerencsére, a vendégek tapasztalatból is tudják, mi az orvosi hivatás!

SEMMELWEISNÉ. De amikor ott van a szülésznő!… Bába nem volt, akit anyádhoz hívjanak? – kérdeztem. De van ott egy néni – így a fiú, csak édesapám meglátta a Semmelweis urat. Hát nem vakmerők? De Náci a hibás. Már ismerik, hogy mindent megtesz, ha egy szegény ember kéri. Csöngetés. No, tán ő az!

MARKUSOVSZKY. Ebből ráismerek. Ott áll a panama kalapjában az Úri utca sarkán, magyarázza a tűkön álló Csermáknak a 46-os meg a 47-es év statisztikáit, s egyszer csak odasompolyog mellé a Diana mögül a foltozó varga, aki mint afféle férj az utcán kószál, amíg a bába a kicsit vontatott szüléssel vergődik. Nem nézné meg, Semmelweis úr? Sehogy sem akar megszületni! A szülészet professzora fölmenti Csermákot, hogy a lelkiismerete után az emlékezetét is megterhelje, s szalajtja az ismerős fiút a klórmészért. Ha festő lennék, így örökíteném meg őt: panama kalapban, Csermák s a varga közt a sarkon.

BALASSA. Hitele van az írásának. Nemcsak a szülészeti statisztikában, az emberségében is. Kár; hogy azt nem lehet a könyvekbe mellékelni.

SEMMELWEISNÉ visszajön. Fleischer úr van itt, az asszisztense. Mondtam, hogy az uram szülésnél van, de amikor meghallotta, kik a vendégek, arra kért, ha nem zavarná túlságosan az urakat…

BALASSA. Dehogy! Legyen szerencsénk!

FLEISCHER bejön.

MARKUSOVSZKY. Jöjjön csak, Fleischer úr! Már rég meg akartam dicsérni a Gyógyászatba írt cikke miatt.

SEMMELWEISNÉ. A Gyógyászatba?

MARKUSOVSZKY. Az ellenzék lapjába. De a professzoráról! Nagyon értelmesen.

BALASSA. Csak nincs valami baj a klinikán?

FLEISCHER. Nem semmi…

BALASSA. Hogy olyan gondterhelten áll ott?

FLEISCHER. Gondom, az van. De nem volt semmi hivatali okom, hogy feljöjjek.

CSELÉDLÁNY bejön. A fürdővíz felforrt már.

SEMMELWEISNÉ. Magadtól még félretenni se tudod?

BALASSA. Csak menjen, és fürdesse meg Semmelweisné asszony. Nem viselném el, hogy miattunk kipálljék a Margitka hajlata.

SEMMELWEISNÉ. Ó, a professzor úr! Látszik, hogy apa is. De ez a Náci… Hogy szégyellem magam!

MARKUSOVSZKY Fleischerhez. Azt mondta, gondja van, Fleischer úr. Ha alkalmasak vagyunk…

FLEISCHER. A legalkalmasabbak. Sokkal jobb, hogy professzor urat találtam itt, meg természetesen Markusovszky főszerkesztő urat. Önök mint barátai…

BALASSA. Mégiscsak valami klinikai eset!

FLEISCHER. Nem, nem klinikai. Irodalmi!

MARKUSOVSZKY. Irodalmi?

FLEISCHER. Van nékem, kérem, egy barátom Prágában. Félig-meddig földim is, szepességi. Stahl, kórboncnok.

MARKUSOVSZKY. Ismerem a nevét.

FLEISCHER. S a Breiszky asszisztensét?

MARKUSOVSZKY. Mért kéne ismernem?

FLEISCHER. Majd megismerik. Hébe-hóba váltunk egy-egy levelet ezzel a prágai kórboncnok barátommal. Így ma is jött egy levél. Még latolgattam: ej, jó vastag koperta. Egy újságkivágás volt benne, de jó kiadós, tizenhárom oldal!

MARKUSOVSZKY. Ejnye! És micsoda?

FLEISCHER. Azt írja a barátom, most jelent meg nemrég a Prager Monatsschriftben. S minthogy tudja, hogy én a professzor úr mellett vagyok, s különben is sokszor beszéltem neki, mi folyik az osztályunkon…

MARKUSOVSZKY. Egy kritika a Semmelweis professzor könyvéről

FLEISCHER. Hát ha az kritikának nevezhető? Én inkább Unverschämternek mondanám. Ein unverschämter Kerl!

MARKUSOVSZKY. Az a Breiszky? De hát ki ő?

FLEISCHER. A Seyfert professzor asszisztense!

BALASSA. Seyfert! Egy név az Aetiologia-beli színlapunkról.

MARKUSOVSZKY. A családfáját elmondhatom: Kivisch nemzé Seyfertet, Seyfert nemzé Breiszkyt.

BALASSA. Az a Kivisch, aki Bécsben az orvosgyűlési sikere után Semmelweist megtámadta?

MARKUSOVSZKY. S később prágai professzor. Mellőle rajzott ki Würzburgba Scanzoni, s lépett az örökébe Seyfert.

BALASSA. Ennek viszont az a Breiszky húzza a fülébe. Itt van önnél a cikk?

FLEISCHER kihúzza a tárcájából. Tulajdonképpen csak kiszimatolni jöttem a lepedők ürügyén, hogy van-e a professzor úrnak róla tudomása? S most önöktől azt szeretném megtudni, átadjam-e neki?

BALASSA. Mért? Csak nem patkányméreg?

MARKUSOVSZKY kibontja az újságkivágást, s nekidőlve falja. Balassa mögé áll, s beletekint. Az eltűnt és ismét előkerült Semmelweis!

FLEISCHER. Itt a bibi! Hogy előkerült! Oly rosszul tüntették el, hogy elő mert kerülni!

MARKUSOVSZKY. Ha azt írják, hogy a nagy szülész megszólalt… Az ilyen kétszínűség az effajta elmésségnél jobban megdöbbentene.

BALASSA. A puerperális hitvallás Koránja. Markusovszkyhoz. Ez az, amiről beszéltünk. A kinyilatkoztató hang. A pimaszság megtalálja a gyengéjét!

MARKUSOVSZKY. S elég ügyesen bújtatja el magát a mások tekintélye mögé. „Csupa olyan hitcikk, amelyet régen megcáfoltak.” „A tisztátalanság nem minden esetben okoz puerperális lázat.”

BALASSA. Mintha az ok a betegség esetében is úgy húzná maga után az okozatot, mint a mechanikában. A boncolás közben megvágott ujj sem okoz minden esetben gennyvérűséget.

MARKUSOVSZKY. Ez igaz. Hogy a statisztikában vannak szeplő-foltok, én is észrevettem.

FLEISCHER. De hogy a klórmosástól nem látott senki még eredményt? Hogy nem szakadt rá az ég!

MARKUSOVSZKY. S a bécsi, pesti, koppenhágai eredmények!

FLEISCHER. S azoké is, akik végzik, csak nem merik bevallani.

MARKUSOVSZKY. Ezt csak egy gyanútlan újonc meri ilyen magabiztosan leírni.

FLEISCHER. Hát nincs igaza a professzor úrnak, hogy ezek a Seyfert- meg Späth-féle szülészek azzal, amit tanítanak, több kárt tesznek, mint amit csinálnak?

BALASSA olvassa. „A bomlott anyag mindig jelen van. De hogy gyermekágyi láz keletkezzék belőle, ahhoz még valami szükséges. S éppen ezt a valamit nem ismerjük…” Ha a Hetilapban védelmedbe veszed, amit meg kell tennünk, ez az a pont, amire vigyáznunk kell.

MARKUSOVSZKY. A hippokratészi „to deion”, az isteni valami.

BALASSA. Ez a to deion a Semmelweis bomlott állati szerves anyagában is ott lappang. Mivé bomlik, hogy szívódik föl, s mit csinál a vérben, hogy okozza az izzadmányokat?

MARKUSOVSZKY. De azt a to deiont a klórmész elpusztítja. Nem úgy, mint a Seyfert professzorék atmoszferikus, tellurikus, kozmikus valamijét… Hát persze hogy nem az utolsó szó, amit Náci a könyvében kimond. A kezdet kezdeténél vagyunk. Ahhoz, hogy azt, amit a piszkos ujj, szennyes ágynemű a vérben elindít, megtudhassuk – csak az összes természettudományok összefogása fürkészheti ki!

BALLASSA. Kár, hogy ezt Semmelweis le nem írta könyvében valahol… Az a bomlott szerves állati anyag az ő prófétai szóhasználatában mintha nem az első, hanem az utolsó, mindent magyarázó szó volna.

MARKUSOVSZKY. S nem ilyen első szónak bizonyuló szókban, az emberi elme kinyilatkoztatásaiban, rögtönzésekben épült tovább a természettudomány? Amit Semmelweis tanít, ha kezdet is, egészséges kezdet!

FLEISCHER. S máris életeket ment – s a professzor úrnak ez a fontos. Bocsánat, hogy beleszóltam az okosabbak szavába.

BALASSA. Nagyon helyesen szólt bele a tudor úr. Mi azt, amit a főnöke csinált, az orvostudomány mérföldes csizmában tett lépésének tartjuk, s Markusovszky barátommal nem a kórkutatás, hanem a védekezés érveit fontolgatjuk itt.

FLEISCHER. Tudom én azt, hogy ha van neki barátja, önök ketten azok! Ha önök nem volnának, nemcsak Prágában, Pesten se lenne törvény az ő tanítása. Ezért örültem meg úgy, hogy mielőtt átadnám a cikket a professzor úrnak, önöknek hozhattam tudomására.

BALASSA. Az ilyet úgysem lehet eltitkolni. Aki vállalta a harcot, számítania kell rá, hogy az ellenség rálő!

MARKUSOVSZKY. Mért? Van oka rá a tudor úrnak, hogy egyelőre megkímélje tőle?

FLEISCHER. Nagyon zaklatott mostanában.

MARKUSOVSZKY. Itt nagyon kedélyes házigazda…

FLEISCHER. A hivatalban ez jobban kijön, mint a fehér asztalnál. Itt a felesége előtt is igyekszik az állapotát elrejteni.

MARKUSOVSZKY. Talán a gyors, szenvedélyes munka, amivel a könyvét írta…

BALASSA.… az a valami, amire céloztam! Az is lehet to deion.

FLEISCHER. De a könyv kijött, s az ingerlékenység nemhogy alábbhagyott volna…

MARKUSOVSZKY. Az természetes, hogy egy ilyen mű világba eresztése abban, aki ehhez nem volt szokva, tart fenn bizonyos feszültséget… Azért is siettem az Orvosi Hetilapban három számon át folyó cikkben megnyugtatni. Még senkivel sem foglalkoztam ilyen bőven!

FLEISCHER. Igen, az akkor jólesett neki. S hogy akkor a Gyógyászat is melléje állt. „Magyarországra mégiscsak fölkel a puerperális nap” – mondta. Tetszik ismerni ezt a szólásmondását… De a legkisebb célzás, ellenvetés… Még az elhallgatás is…

BALASSA. Abban pedig lesz most része.

FLEISCHER. Nem tudom, olvasták-e a Späth professzor beszámolóját a Jahrbücherben?

MARKUSOVSZKY. A császári József Akadémia elmúlt esztendejéről? De hisz abban nem volt semmi célzás rá.

FLEISCHER. Igen, de volt egy felsorolás, hegy a gyermekágyi betegségek megértéséhez kik járultak hozzá: Buhl, Klaproth meg az a Martin, aki azt tanítja, hogy a gyulladás a méhkürtőkön át terjed föl a hashártyára.

BALASSA. Ami az én tapasztalatom szerint nem is lehetetlen.

FLEISCHER. De a Semmelweis neve nem szerepelt a felsorolásban!

MARKUSOVSZKY. Ami valóban gyalázat!

FLEISCHER. Hát kérem, én ott voltam vele, amikor ezt a cikket elolvasta. S mondhatom, olyan feldúlt lett tőle, hogy aggódtam, nem esik-e baja. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ebben a dühödt, feldúlt állapotában a többiek, a tanulók elől elrejtsem őt. Komolyan attól féltem, hogy valami baj találja érni.

MARKUSOVSZKY. S most is ettől fél? Hogy ez a gazdájának hízelgő csaholás… A professzor úr elhízott mostanában egy kicsit, de ahhoz még nagyon fiatal, hogy egy kritika miatt gutaütés érje.

FLEISCHER. Tudom én. Isten ments! De azért mégis jobban szeretném, ha önök mint barátok…

BALASSA. Az antidótiummal együtt adnánk be neki a mérget. Jól van, bízza ránk, Fleischer úr. Átvesszük a terhet…

Kinn ajtónyitás, Semmelweis hangja.

SEMMELWEISNÉ bejön. Na, megkerült végre! Csak kezet mos…

BALASSA. S a szülés?

SEMMELWEISNÉ. Arról igazán el is feledkeztem…

SEMMELWEIS bejön. Bocsánat, egy kis dolgom akadt…

MARKUSOVSZKY. S az újszülött? Fiú? Lány? Mert az arca ragyogásáról olvasom, hogy megvan.

SEMMELWEIS. Meg! Kisfiú! Egy kis elölfekvő placenta previa. De nem volt benne semmi ördöngősség.

SEMMELWEISNÉ. Akkor hogy vette a merészséget az a varga, hogy odahívja?

SEMMELWEIS. A vér! Öt szülésnél asszisztált mint apa és sose tapasztalta, hogy a felesége vérzett volna. Balassához. Tudod, hogy borzadnak a férfiak a vértől! Különben nem is vérzett. De neki egy félpohárnyi is elég volt, hogy mint a spártai a rókájával, az Úri utcán járjon le s fel a félelmével. S isten angyala egyszer csak engem lök elé… Igaz, nem tudtok valami cikkről az Aetiologiával kapcsolatban?… A három férfi egymásra néz, majd Semmelweisnére. Sándor… Lumniczer kiabált valamit, a lóvasútról. A Dorottya utcai megállónál ki is jött, s a peronról kiabálta. De csak annyit értettem meg, hogy Prága, s hogy úgy látszik, ismertetés az Aetiologiáról. A kezével mutatta, hogy jó hosszú. Na, ez is új dolog – gondoltam –, hogy Prágából valami jó jöjjön. Számomra legalább… Szóval nem tudtok róla.

MARKUSOVSZKY. De igen… Az asszisztens úr is megkapta postán a prágai barátjától…

SEMMELWEIS. Na és?

MARKUSOVSZKY. Sándor nyilván csak látta, de nem olvasta még el. Különben nem sietett volna a figyelmedet felhívni rá.

SEMMELWEIS. Olyan gonosz?

BALASSA. Inkább jelentéktelen.

MARKUSOVSZKY. Seyfert egyik asszisztense írta. Egy törtető, aki tudja, hogy a főnök igazolása: a lépcső az emelkedésre.

SEMMELWEISNÉ ijedten. Valami rossz?

SEMMELWEIS. Nem. Hallottad, hogy teljesen érdektelen.

SEMMELWEISNÉ az újságra mutat. Ez az… Meg se nézed?

SEMMELWEIS. Nem… Minek?… Lesz még idő rá. Ha majd nem lesznek vendégeink…

SEMMELWEISNÉ. Jaj, én már úgy félek ezektől a firkáktól!

SEMMELWEIS. Csak te ne rémlátáskodj. Inkább átfutom. Mert még azt hiszed, félek tőle. Olvassa, Fleischer aggódva nézi. Hát igen… Leteszi, majd hirtelen fölemeli. Bocsássatok meg… Ehhez egy kis nyugalom kellene… Nagyon nyakatekert a stílusa… Egy percre…

MARKUSOVSZKY. Igen, csak húzódj be nyugodtan a rendelődbe.

SEMMELWEISNÉ. Mi ez? Bántják őt? Uralkodik magán, de én már ismerem, ha ilyen a homloka… Markusovszkyhoz. Jaj, Markó… én úgy megbántam már, hogy ott a Hatvani utcában…

MARKUSOVSZKY. Ne becsülje túl, Semmelweisné asszony, a segítséget. Ennek így kellett lennie… A tudori becsület kívánta.

SEMMELWEISNÉ. Ebbe fog tönkremenni. De ugye, a professzor úr…

BALASSA. Nem, nem engedem a Náciját… Hanem egyelőre a Margitkát mutassa meg. Ha már olyan háziorvosfélét csináltak belőlem…

SEMMELWEISNÉ. Háziorvos? Egy Balassa professzor?

BALASSA. Énnekem ez nagyobb rang, mint az udvari tanácsosság. Pedig ott külön pátenssel biztosították, hogy nem kell hazaárulóvá lennem. Mielőtt elmennék, látni szeretném, mit tud a védencem.

SEMMELWEISNÉ. Jaj, olyan édesen fogja a kád szélét, s szereti, ha busizok neki…

BALASSA. Mi az a „busizni”?

SEMMELWEISNÉ mutatja. Így a buksija fölé hajolok…

BALASSA. S azt mondja: „muu.” Igen, az ismételt mozgás, aminek érteni kezdi a törvényét, mint a tudósból, a csecsemőből is elégedett nevetést vált ki.

SEMMELWEISNÉ. Behozhatom akkor?

BALASSA. Nem. Majd én keresem fel a kocsijában. Fürdés után nem jó háborgatni. Balassa és Semmelweisné kimennek.

FLEISCHER. Milyen nagy ember ez a Balassa János.

MARKUSOVSZKY. Igen – a kicsinek a nagy a vizsgája,

FLEISCHER. Hanem énnekem még dolgom volna a klinikán. Az esti vizitnél ott szoktam lenni.

MARKUSOVSZKY. Jó. Húzza be óvatosan az előszobaajtót, s igyekezzék minél messzebb lenni, mert ami itt jön…. Én majd megfogom a fenevad szarvát. Hisz az én bűnöm, ha szegény Semmelweis urat megtérdelik.

FLEISCHER. Akkor…

MARKUSOVSZKY. Kimentem. S maradjon olyan igaz barátja a főnökének, amilyen eddig volt!

FLEISCHER kisurran.

MARKUSOVSZKY a rendelő ajtajához megy, hallgatózik: Aztán a könyvszekrény könyveit kezdi nézegetni.

SEMMELWEIS kijön a rendelőből, kissé kábán néz körül, de tétovaságában a születő elhatározás összeszedettségével. Egyedül? Mint inspekciós orvos ügyeled a prágai pilula hatását? … Mária?

MARKUSOVSZKY. Margitka fölött konzultálnak Balassa Jánossal.

SEMMELWEIS. Félek, hogy nem tudom eléggé távol tartani őt a felszívódási tünettől, amelyet az ilyenféle bomlott állati anyag vált ki… A halál angyalát a két kicsinytől nem tudtam távol tartani, most még annak is nézője legyen, ahogy a könnyelműen kihívott Erinniszek marcangolják az urát.

MARKUSOVSZKY. Ennek a legbiztosabb megelőzése, ha az efféle szennyezett ujjat, mint azé az ifjúé, egy kis klórmészmosdatás nélkül nem engedik az Aetiologia szüléscsatornájába nyúlni.

SEMMELWEIS. S az a klórmész mi legyen?

MARKUSOVSZKY. Az emberismeret! Amely kiszámítja, mi, hogy, miért következik be.

SEMMELWEIS. De nem félős-e, hogy ezt a számítást kissé továbbvíve, igen elképesztő végeredményre jutsz? Például, hogy aki nem kívánja szétszaggattatni magát, ne próbáljon ezen az elátkozott nemen segíteni?

MARKUSOVSZKY. Ez valóban nagyon szomorú végeredmény s hibás számítás is, egy ilyen szakmában, amely az emberért többet tesz, a mi tudományunkban is, mint régibb évezredek.

SEMMELWEIS. A gyermekágyi láz járványát például, melyet az orvosok vezettek be a szülés történetébe, minden módon igyekeznek fenntartani. Az esetek nem azt bizonyítják…

MARKUSOVSZKY. De a pesti klinika, ahol nincs gyermekágyi láz, éppúgy ezt bizonyítja, mint a sebészeti műtő, ahol tizennyolc évvel ezelőtt a fiatal Balassa ázsiai hazájában Bécsnél előbb végzett műtétéket a beteg fájdalom nélküli altatásában… De az igazság terjedésének megvan a fizikája.

SEMMELWEIS. Tizet taposnak el, míg egyből valami kiszivárog…

MARKUSOVSZKY. Azoknak a védekezése, akik azt hiszik, félniük kell tőle, mint egy lobosodás, előbb, gyorsabban és feltűnőbben szerveződik meg, mint a lassú diffúzió.

SEMMELWEIS. Arra a diffúzióra én tíz évet adtam az igazságnak. S épp te bizonyítottad be, hogy bűn erre a szétvivőre várnom!

MARKUSOVSZKY. Az Aetiologiával te a magadét megtetted, s a dolgavégzett ember türelmével, jó lelkiismeretével várhatod a hatást!

SEMMELWEIS. S hallgathatom az anyák hörgését, amelyre tíz éven át befogtam a fülem. Ezt te mondod, aki az odüsszeuszi viaszt a fülemből kivetted?

MARKUSOVSZKY. De hát mit tehetnél többet? Az, hogy a felfedezésed nem közölted, mulasztás volt. A bécsi katedrát is azért kapta meg Braun, mert nem volt irodalmi munkásságod!

SEMMELWEIS. Ez volt az ürügy!

MARKUSOVSZKY. Amely Pestnek hagyta a dicsőséget! Ezt most bőségesen jóvátetted.

SEMMELWEIS. Nyugodhatok babéraimon. S tarthatnám bölcsnek magam a béketűrésemért! Csakugyan azt hiszed, hogy az a láz, szenvedély, amelyet felszítottunk, különbékét köthet az emberi lustasággal és rosszakarattal, mely, mintegy moloch-száj, védtelen életek ezreit falja fél naponta?

MARKUSOVSZKY. De hát mi az, amit még tehetsz?

SEMMELWEIS. Bécs után azt mondtam, hogy a gyógyítással eljegyezkedett, jóhiszemű, értelmes emberekhez szólok, az eredményeknek meg kell győzni őket. Az erkölcsükben, a képzettségükben vagy a jóhiszeműségükben volt-e a hiba, de nem győztem meg őket, vagy csak kis részben. Te azt mondtad, az írásiszonyomban a hiba. Jó, ráadtam a fejem az írásra, matematikai precizitással vezettem le, amit odáig a példámmal vertem a fejükbe. Ha addig ostobának, felületesnek kellett mondanom az ellenkezőt, az Aetiologia után gyilkosnak kell tekintenem. S úgy kell bánnom velük!

MARKUSOVSZKY. Ha gyilkosok is, nincs tribunál, amely elé megidézzed őket!

SEMMELWEIS. De van! Én majd megteremtem!

MARKUSOVSZKY. Mi az? Mire gondolsz?

SEMMELWEIS. Mint bűnösöket fogom felelősségre vonni őket! A József kórház professzora adta a gondolatot azzal a minősíthetetlen cikkével.

MARKUSOVSZKY. Fleischer beszélt róla, hogy mennyire felizgatott…

SEMMELWEIS. Ha mint a Krankenhaus tanársegédje nem lett volna 47-ben kartársam, a csoda szemtanúja, s az, ami másnak betű nem világított volna ott a szeme előtt, akkor sem találnék mentséget rá, hogy mert az Aetiologia a kezében van, nem a felfedezésem, a nevem is letagadja. Miért? Mert jó kolléga, nem akar a professzortársában, a megleckéztetettben kényelmetlen érzelmeket kelteni. Ez volt az első válasz a könyvemre. Mint ahogy indulatában szokta az ember, a professzori szobácskában, de a betegek közt járva is folyton ezen rágódtam. Régen tán csak az epém hánytam volna, de mióta íróvá tettél, megszoktam, hogy fogalmazzak, előbb kis beszédeket intéztem hozzá, aztán egy levélbe kezdtem. Néhány mondatot le is írtam belőle. De észbe kaptam… Hogy legyen mit összegyűrnie?… A nyilvánosság előtt kell megleckéztetnem! Egy nyílt levelet intéztem hozzá.

MARKUSOVSZKY. De meggondoltad?

SEMMELWEIS. Meg.

MARKUSOVSZKY. Helyesebb volt.

SEMMELWEIS. Nem, nem volt helyesebb! Ez a prágai sületlenség! Ez a logikám előtt is igazolta az első sugallatot.

MARKUSOVSZKY. Breiszkyhez akarsz nyílt levelet írni?

SEMMELWEIS. A patkányra ágyúval lőni? Nem. Ahol az ellenség ütegei vannak. A főhadiszállásuk, azt kell tűz alá vennem!

MARKUSOVSZKY. A főhadiszállásuk?

SEMMELWEIS. Hát nem látod, kik szervezik tanommal szemben az ellenállást? Hogy ez a Breiszky: Seyfert, azt te is megállapítottad. De ki ennek a Seyfertnek a puszipajtása? Kivel együtt írták bűnös szülészeti könyvüket, amely a német orvosokat és bábákat gyilkolni tanítja? Ki az a szélhámos, aki Németország legnagyobb szülészének a tekintélyét bitorolja?

MARKUSOVSZKY. Scanzoni!

SEMMELWEIS. A würzburgi ártalom!

MARKUSOVSZKY. Hozzá akarsz nyílt levelet írni? De hát micsoda ürügyön?

SEMMELWEIS. Azt szolgáltat ő udvari tanácsossága! Nem ürügyet… okot! Elefántnyit! Egy Frank nevű tanítványa most számolt be az 59-es würzburgi gyermekágyi-láz járványról. Harminc betegből 9 halott, egy picinyke, mintaszerűen berendezett osztályon! S persze mint jól kioktatott tanítvány, ő sem tud más okot felhozni, mint az atmoszférát. Hát én majd megtöltöm egy kis elektromos mozgással azt az atmoszférát! Hogyha gyermekágyi lázat nem is, de egy kis szikrázást keltek az udvari tanácsosi koponyákban!

MARKUSOVSZKY. Megint Scanzoni. Nem volt elég, hogy az Aetiologiában 103 oldalt szántál rá?

SEMMELWEIS. Éppen ez, hogy nem volt elég!

MARKUSOVSZKY. Az emberek valami személyes ellenszenvet gyanítanak.

SEMMELWEIS. Azt a hullahegy követeli, amelyet ő s a tanítványai a német anyákból raktak tanításuk dicsőségére.

MARKUSOVSZKY. Mégis szokatlan. Egy embert a tulajdon meggyőződéséért – ha az hibás is – nyílt levélben támadni meg! S ahogy az Aetiologia vitafejezetei után gyanítani lehet, itt sem tompítod majd udvariassággal vagy legalább annak a látszatával a kemény mondanivalót.

SEMMELWEIS. Mit csináltam én az Aetiologiában? Érveket sorakoztattam fel az állítások ellen, s a felelősségükre figyelmeztettem őket. Ezt elsősorban az ő érdekükben tettem. Van-e egy szülésznek nagyobb érdeke, mint hogy mestersége gyakorlása közben gyilkossá ne váljon? A keményebb szóért is hálával tartoznának!

MARKUSOVSZKY. Ez a hála a legritkább faja – még az aszkéták között is – az emberi erénynek. S meggondolandó, egy harci módszert építeni rája.

SEMMELWEIS. Ez az utolsó fegyverem.

MARKUSOVSZKY. Én tisztelni foglak érte, ha a kezedbe veszed, de rábeszélni nem merészellek.

SEMMELWEIS. Tudom, tudom, mint apa, mint férj, mint állami hivatalnok… Mindent meggondoltam.

MARKUSOVSZKY. Nem mint családos ember. Mint a szülő nők pártfogója. Az ügynek ártanál vele.

SEMMELWEIS. Ez a veszély akkor is fennállt, amikor a tollat a kezembe nyomtad. Persze belátom, könnyebb valakit egy úton elindítani, mint kitartani mellette.

MARKUSOVSZKY. Ez igazságtalan vád. Nem elmarasztalni akarlak, csak mérlegelésre bírni.

SEMMELWEIS. Amire vállalkoztam, mérlegel helyettem. Amíg a gyilkosnak védelmezői lesznek, én süket vagyok a diplomáciai leckére.

MARKUSOVSZKY. Hogy akarod a levelet kiadni?

SEMMELWEIS. Ha Hartleben nem vállalja, kiadom a magam költségén. Nem kell segítségért fordulnom senkihez. Kinn beszéd, az előszoba ajtó csukódik. Mária hangja.

MARKUSOVSZKY. Balassa köszön el…

SEMMELWEIS. Ha bejön, ne folytassuk a vitát. Mintha az Orvosi Hetilap új számát beszélnénk meg.

MARKUSOVSZKY. Csak egyet akarok felajánlani. Ha a nyílt levél elkészül, add ide a Hetilapnak.

SEMMELWEIS. Magyarul?

MARKUSOVSZKY. Németül. Az Orvosi Hetilap mellékleteképp: Legalább a címzettek is tudomást szereznek róla, hogy a magyaroknak ilyenük is van.

SEMMELWEIS. Vállalnád? … Mint szerkesztő?

MARKUSOVSZKY. S tulajdonos! Gondold el, milyen mozgalmat kelt az ilyen levél az előfizetők körében s túl rajta…

SEMMELWEIS. Markó! Megöleli.

SEMMELWEISNÉ belép.

SEMMELWEIS jókedvűen. No, vége a vizitnek? Mit szólt a kislányhoz Balassa?

SEMMELWEISNÉ. El volt ragadtatva tőle. Fejlettebb, mint lennie kell. Le is mérte a házi mérlegen.

SEMMELWEIS. No, ennek örülök.

SEMMELWEISNÉ Markusovszkyra néz. S az a holmi? Nem izgatott fel nagyon?

SEMMELWEIS. Egy kis méhecske, nagyobb a döngése, mint a mérge. Mellesleg majd őt is agyoncsapjuk. Ha két ilyen ember, mint Markó meg én, összefogunk!

MARKUSOVSZKY. Magam felelek neki a Hetilapban!

Függöny

 

HARMADIK FELVONÁS

Az a kis udvarra nyíló szoba, amelyben Semmelweis a privát betegeit vizsgálta s az Aetiologiát meg a Nyílt leveleit írta. Most rendeltetéséhez képest feltűnően szétdobált. A kisasztalt, széket könyvek, árkusok, kivágások, táblázatok borítják; a kalamáris s egy hamutartó, fából készült vizsgálóágy, amelyre a betegeit szokta fölfektetni; előtte kis zsámoly; a szoba különböző pontjain egy gyorsforraló, lábos, csésze, hamutartó. Semmelweisné a nyitott ablaknál áll, amelyen a füst kihúzódását követi, aztán a papírok közt keres valamit. Kint ajtónyitás és lépések.

SEMMELWEISNÉ. Te vagy az?

CSELÉDLÁNY. Én.

SEMMELWEISNÉ. Otthon érted még? Nem ment be a boltba?

CSELÉDLÁNY. Nem az.

SEMMELWEISNÉ. S mit mondott?

CSELÉDLÁNY. A Weidenhoffer tekintetes asszony? Az semmit. Csak fohászkodott meglepetésében.

SEMMELWEISNÉ. Fohászkodott…

CSELÉDLÁNY. Meglepetésében… Meg azt mondta: Csak belebújok.

SEMMELWEISNÉ. Belebújok?

CSELÉDLÁNY. Meg kapok valamit magára.

SEMMELWEISNÉ. Magamra… Hogy kapok valamit magamra.

CSELÉDLÁNY. Úgy mondta: magára. Tetszik tudni, milyen furcsán beszél.

SEMMELWEISNÉ. De jön.

CSELÉDLÁNY. Az ágyból… abból kikelt.

SEMMELWEISNÉ. Hát feküdt még? De csak nem beteg?

CSELÉDLÁNY. Azt, hogy beteg-e vagy csak elhevert, ki tudja?

De ehol e, már rázza is a csöngőt. Kiszalad. Nyitva van!

SEMMELWEISNÉ. becsukja az ablakot, s felszed egypár elröpült levelet. Amikorra kimenne az anyja elé, az már ott van az ajtóban, a szolgáló mögötte.

WEIDENHOFFERNÉ. Jaj, úgy megijesztettél. Kérdem ezt a szolgálót. De ez, csak ahogy a szájába rágtad. Csak azt mondta: tessék fölfáradni: Meg: gyűjjön, de rögvest.

SEMMELWEISNÉ. Hallom, hogy az ágyból verte ki. De csak nem beteg? Dehogy mondtam én neki, hogy rögvest…

CSELÉDLÁNY. Hát akkor mért volt olyan sürgős? Sértődötten kivonul.

SEMMELWEISNÉ. Ő, hogy még a mama is beteg?

WEIDENHOFFERNÉ. Semmi, csak a szokott vérömlésem. A változás. Negyvenhét év.

SEMMELWEISNÉ. Mért nem fordul Nácihoz a mama? Hányszor mondtam, itt van a professzor a házban, s a mama csak szenved.

WEIDENHOFFERNÉ. Hogyne! Majd épp ilyenről fogok a vejemmel beszélni… Vele van a baj?

SEMMELWEISNÉ. Vele. Olyan nyugtalan megint. De eddig legalább éjszaka békén voltunk. Ha nem is tudott elaludni, hát felült, s nézte a sötétet.

WEIDENHOFFERNÉ. S most mit csinált az a szerencsétlen? Már veled is veszekedik?

SEMMELWEISNÉ. Nem, dehogy… De egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs mellettem. A ruhája ott van a széken, de csak a Margitka szuszogását hallom… Vártam, hogy visszajön… De nem… Akkor én mentem ki. Látom, hogy a vizsgálószobából fény szűrődik ki. Az előfordult máskor is, hogy nem feküdt le velem egyidőben; de hogy éjidőn felkeljen… Hallgatózom… Semmi; csak ahogy a palló recseg… Végre bátorságot veszek, benyitok rá. Itt ül a vizsgálóágynál, s ír…

WEIDENHOFFERNÉ. Jobb helyet nem talált? S te mit mondtál neki?

SEMMELWEISNÉ. Én csak néztem rá, ahogy a csapzott hajával ott áll, egyik kezében a toll, a másikban a szivar. – Csak a vendégeknek tartja a szivart. – A vér is meghűlt bennem.

WEIDENHOFFERNÉ. S ő mivel mentette magát?

SEMMELWEISNÉ. Hát hogy… csak aludjak nyugodtan. Az eszébe jutott valami, azt kell lejegyeznie…

WEIDENHOFFERNÉ. Azok az ő lejegyzései… Az ember azt gondolná, érett embernek adta a lányát, épp kétszer annyi idős volt, mint te… Ha nem is egy Rotschild, még apádhoz képest sem; de jó pozíciójú ember. Egyetemi tanár… S itt van, most már éjjel is ijesztget.

SEMMELWEISNÉ. De csak reggel ijedtem meg. Az ember fiatal, elalszik. S ahogy a rolettán át kezd bejönni a fény, hát nemcsak ő nincs ott mellettem, hanem a ruhája sem. Valahogy kilopta, azt sem tudom, mikor. Itt a kis szobában meg csak az edények a gyorsforralón. Amikor ír, arra is rákapott, itt tartja a műszerszekrényben.

WEIDENHOFFERNÉ. S ő?

SEMMELWEISNÉ. Nem tudom. A lány sem hallott semmit. Ezért szalajtattam le. Tetszik tudni, hogy én nem vagyok olyan panaszkodós.

WEIDENHOFFERNÉ. Nem, az igazán nem vagy. A kis angyalaidat is úgy temetted el egy jajszó nélkül. Egész éjjel ír, aztán se szó, se beszéd, elmegy…

SEMMELWEISNÉ. Az egyetemre még korán. Hét előtt sosem megy be, akkor tartja a vizitet. S most úgy elment, hogy engem meg se csókolt. Mintha egy ébresztőóra járna bennem; fenn vagyok addigra, mire elmegy.

WEIDENHOFFERNÉ. Az az írás… Nem kellett volna hagynod.

SEMMELWEISNÉ. De hát megtilthatom-e neki? Amikor olyan okos emberek, mint Markó meg Balassa mellette vannak, hogy az szent ügy, amit csinál.

WEIDENHOFFERNÉ. Köszönöm ezt a szentséget. Eddig csak a pacientúrát hanyagolta el…

SEMMELWEISNÉ. Azt nem mondhatja anyuka. Akárki hívja, ő megy.

WEIDENHOFFERNÉ. Akárki!… Egy orvosnak nem az akárkikre kell az egzisztenciáját alapítani. De jó, ebben úgysem értjük meg egymást. Ebben már téged is megfertőzött. De ha így folytatja, az állását is el fogja veszíteni.

SEMMELWEISNÉ. Ugyan, anyuka… A Balassa professzor barátja.

WEIDENHOFFERNÉ. A Balassa … Még azt hiszem, bele vagy szeretve abba a Balassába. Elég helytelen, hogy ők is lovat adnak alája. Másoknak más a véleményük róla. Pedig az professzor, udvari tanácsos, a múltkor félrehívta apád… Mondja, Weidenhoffer úr, mi ütött a maga vejébe, hogy a legnagyobb német professzorokat, mint valami kovács, lesimfeli. S elmondta, kiket, csupa titkos udvari tanácsos. Mert azok másképp mernek gondolkodni a szülő nők lázáról, mint ő…

SEMMELWEISNÉ. De hátha neki van igaza! Az ő osztályán nem hal meg senki.

WEIDENHOFFERNÉ. Ha igaza van, örüljön az igazának, s ne akarja más tiszteletre méltó ember fején botként táncoltatni. De ez már valami mánia őnála. A minap apád hallja, ahogy magyarázza Dietlnek, annak a kis szatócsnak a csarnokban, hogyha a felesége szülni fog, kérdezze meg a bábát, megmosta-e klórmeszes oldatban a kezét? S ha nem, vegyen öt krajcárért klórmeszet, hígítsa fel, s amíg meg nem mosakodott benne; ne engedje a feleségéhez nyúlni. Hát nem több ez egy kerékkel? A férjekét tenni meg egy okleveles szülésznő ellenőrévé?

SEMMELWEISNÉ. De ha a bajt akarja elkerülni?

WEIDENHOFFERNÉ. Nemsokára az utcán fogja az állapotos nőket szólongatni. S ez nemcsak olyan anyósi gyanakvás. Apád mint városi tanácstag, részt vett valami egészségügyi gyűlésen, s a bolondok orvosa – az a Schwarzer – került mellé, s az oly különösen tudakozódott felőle. Nem mondott semmit, de apádra olyan rossz hatást tett. Kérdezte, hogy idehaza milyen, szeret-e vitatkozni?

SEMMELWEISNÉ. De apuka mondta, hogy szó sincs ilyesmiről?

WEIDENHOFFERNÉ. No, gondolhatod, egy szalagkereskedő – a legtiszteltebb – nem fogja a maga áruját – ha a vége is – hírbe keverni.

Az előszobából hangok.

SEMMELWEISNÉ felugrik, kirohan. Ki az? Az uram?

CSELÉDLÁNY. Dehogyis. Az a tanár a körházból.

SEMMELWEISNÉ. A Fleischer úr.

CSELÉDLÁNY. Csak azt akarta tudni, itthon van-e az úr.

SEMMELWEISNÉ. Menj utána, és hozd vissza. Mondd, kéretem.

CSELÉDLÁNY. Fáradjon föl.

SEMMELWEISNÉ. Fleischer az uramat kereste.

WEIDENHOFFERNÉ. Az uradat? Akkor még nincs a klinikán?

SEMMELWEISNÉ az órára néz. Egy negyed lesz kilencre.

CSELÉDLÁNY tolja Fleischert. Itt vannak, ebben a szobában.

FLEISCHER zavartan. Bocsánat, nem akartam a családot zavarni. De a vizsgázók nyolcra vannak odarendelve. S a professzor úr olyan pontos szokott lenni.

SEMMELWEISNÉ. Nem is volt benn a klinikán?

FLEISCHER. Nem, ma reggel még nem.

SEMMELWEISNÉ. Hát ez érthetetlen. A cselédlányhoz. Nem hívták szüléshez? Nem kereste senki, míg én aludtam? Gondolkozz!

CSELÉDLÁNY. Vajúdáshoz? Már hogy keresték volna! Nem úgy harangozzák föl azok a házat.

WEIDENHOFFERNÉ. Mondja, doktor úr, nem vett észre az utóbbi napokban valami különöset rajta?

FLEISCHER vontatottan. Nem, semmit, kérem.

WEIDENHOFFERNÉ. Mert éjjel is fönn volt… Itt írt ezen az ágyon… S elment úgy, hogy nem szólt a feleségének sem.

FLEISCHER ijedten. S nem hagyott valami írást?

SEMMELWEISNÉ. Nem, nem találtam semmit.

WEIDENHOFFERNÉ. Tán nézze meg maga is Herr Doktor.

FLEISCHER nagy tisztelettel nézegeti a padlóról felszedett papírokat.

CSELÉDLÁNY diadalmasan. Itt van a! Nem veszett el a Semmelweis úr! Már az anyósát is idedoboltuk.

SEMMELWEIS szétnézve. Napamasszony? Fleischer asszisztens úr? De csak nem történt valami?

WEIDENHOFFERNÉ. Azon kívül, hogy vőm uram eltüntette magát.

SEMMELWEIS a feleségéhez. Csak nem nyugtalankodtál miattam?

WEIDENHOFFERNÉ. Nem mi, az egész tudományegyetem.

FLEISCHER magyarázóan. Nem tudtam, mit kezdjek a kollokválókkal.

SEMMELWEIS. Kollokválók? De hisz azok csütörtökre voltak berendelve!

WEIDENHOFFERNÉ. Az van, csütörtök. Ha a naptárt meg nem változtatta közben…

SEMMELWEIS Fleischerhez. Csütörtök? Mit tesz egy éjjeli fölriadás! A napokat is fölforgatja a fejünkben… Nem tudtam aludni, s gondoltam, a reggeli vizitig sétálok egyet…

WEIDENHOFFERNÉ. A vizsgát sétálta el.

SEMMELWEIS. Nem. Eszembe jutott valami. Gondoltam, lejegyzem. Tudja, kolléga úr, hogy van ilyenkor az ember.

FLEISCHER. Igen, azon melegében.

WEIDENHOFFERNÉ a lányához. Megint a lejegyzés… S hol jegyezte le vőmuram?

SEMMELWEIS. A kávéház nyitva volt. Beültem, s tollat, tintát kértem… Tudja, kolléga úr, hogy van az ilyenkor.

FLEISCHER bizonytalanul. Igen. Egyik mondat tolja a másikat.

SEMMELWEIS. Az idő, a belső elfelejt ketyegni bennünk. Papírnyalábját odaigazítja az íróasztalon fekvő csomó alá. De legalább megvan… Szétnéz.

WEIDENHOFFERNÉ. A doktor úr már a búcsúlevelét kereste.

SEMMELWEIS. A búcsúlevelem? Ott még nem tartok. Többel vagyok a világnak adósa. Nem is kell félni Weidenhofferné asszonynak, nem szökhetem meg belőle… A medikusokkal majd lesz szíves más terminust megbeszélni.

FLEISCHER. Igen, fordulok is. Meghajol, el.

CSELÉDLÁNY. A friss sonka ott van az asztalon, Semmelweis úr.

SEMMELWEIS. No lám. Nemcsak korholnak, táplálnak is. S csakugyan farkaséhes vagyok…

WEIDENHOFFERNÉ. Na ja, ha az ember egész éjjel kószál meg ír.

SEMMELWEIS. Bocsássatok meg. Most, hogy úgy vagy, igazán több figyelemmel lehettem volna.

WEIDENHOFFERNÉ. Most? Te szegény! Már megint?

SEMMELWEISNÉ. Még nem egészen biztos… Édes szüleimnek addig nem akartam szólni.

WEIDENHOFFERNÉ. Hát ti szép meglepetéseket tartogattok a szülőknek. Vőmuram is összeszedhetné magát egy kicsit. Nem volt elég az az első vízfejű gyerek, s a második – a hashártyalobos… Ezt is agyon akarja már az anyjában ijeszteni?

SEMMELWEISNÉ. De mama!

WEIDENHOFFERNÉ. Az az írás! Az fog titeket tönkretenni.

SEMMELWEIS. Már az a szegény torzszülött is abba pusztult bele.

CSELÉDLÁNY a belépő Markusovszkyhoz. No, még csak a Markusovszky úr hiányzott. Ott pirongatják a vizsgálóban.

MARKUSOVSZKY. Bocsánat. Fölszaladtam. a szerkesztőségbe, és ott találtam a cédulád.

SEMMELWEIS. Igen, írtam valamit, s azt akartam volna megmutatni.

WEIDENHOFFERNÉ. Azon melegében, ahogy Fleischer úr mondta. Nehogy idejük maradjon meggondolni. No ez énnekem egyelőre elég volt. Markusovszkyhoz. Isten áldja meg, doktor úr.

MARKUSOVSZKY. De ne úgy, ahogy Weidenhofferné gondolja.

SEMMELWEISNÉ. Ne haragudjon, mama. Ha tudom, hogy beteg, nem kéretem ide. Kikíséri az anyját.

SEMMELWEIS mosolyogva. Én is megijesztettem szegénykét.

SEMMELWEISNÉ Markusovszkyhoz. Éjjel kiugrik az ágyból, ott ül hálóköntösben. Már éjszaka is ezeket a bajkeverő betűket rakja papírra.

SEMMELWEIS. Szegény kis asszonyka. Nagy nehezen álomba szomorkodja magát, s amikor fölébred, az urának hűlt helye. Jön az asszisztens: nem volt a klinikán sem. Amikor előkerül szétborzolt hajjal a növő kopaszsága körül, kiderül, hogy elkószálta a hajnalt, s a fölborigatott székek közül rakott le egyet, hogy mint a megszállott, ott is írjon, gyarapítsa a bajt. Nem csodálom, hogy a Weidenhoffer család a Schwarzer kollégához szalad tanácsért, nem volna-e okosabb egy-két hónapra valami intézetbe tenni?

MARKUSOVSZKY. De hát csakugyan, mi volt az a sürgős?

SEMMELWEIS. Épp ezért kérettelek ide… Nem gondoltam, hogy ilyen vésztanácsba toppansz. Odatolja a papírtömböt Markusovszky elé.

MARKUSOVSZKY. Egy éjjeli munkának derék.

SEMMELWEIS. Elkezdtem már tegnap.

MARKUSOVSZKY. S micsoda?

SEMMELWEIS. A „semmelweisi műfaj”… Illetve a megkoronázása.

MARKUSOVSZKY. Újabb Nyílt levél… Kihez? Braunhoz?

SEMMELWEIS. Ilyen kiválóságra nem vesztegetem a tollam. Diadalmasan. Tessék! Ijedj meg te is…

MARKUSOVSZKY. Nyílt levél – betűzve – „Valamennyi szülész professzorhoz … Valamennyihez…

SEMMELWEIS. Aki csak a világon van…

MARKUSOVSZKY. Elég nagy a címzett kör!

CSELÉDLÁNY. A felesége üzeni, tessék átfáradni… Elhűl a tojása. Markusovszkyhoz. Megbocsátja a Markó úr, dél lesz, s még nem volt egy falat a szájában.

MARKUSOVSZKY. Ó, hogyne. Kapd csak be.

SEMMELWEIS. Látod, gyámság alatt vagyok. Ha a reggelit lenyomom, mégiscsak megnyugtatás, hogy visszatérőben vagyok a polgári rendhez. Te pillants addig bele… Helyet csinál. Ismerkedj az új különnyomatoddal. El a szolgáló után.

MARKUSOVSZKY belelapoz, inkább szimatolja, mint olvassa. Aztán fölugrik, az ablakhoz megy, kinéz, majd újra visszatér a Nyílt levélhez.

SEMMELWEISNÉ lenyomja a kilincset, benéz. Ne haragudjon, tálaltattam, hogy magához besurranhassak. Olyan nyugtalan vagyok. Mi az, amit ilyen kapkodva összeütött? Belenézett?

MARKUSOVSZKY. Úgy látom, a szokott.

SEMMELWEISNÉ. Megint egy Nyílt levél? Olyan goromba, mint azok?

MARKUSOVSZKY. Még csak itt-ott néztem bele.

SEMMELWEISNÉ. Fleischer ahogy belenézett, nagyon ijedt képet vágott.

MARKUSOVSZKY. A címe lephette meg… Nem egy szülészprofesszorhoz szól. Valamennyihez.

SEMMELWEISNÉ. Valamennyihez?

MARKUSOVSZKY. De tán éppen ezért szelídebb. Valamennyi mégsem tehette magát előtte olyan bűnössé.

SEMMELWEISNÉ. Mint az a Scanzoni meg Siebold. Az, hallom, meg is halt azóta.

MARKUSOVSZKY. De nem abban…

SEMMELWEISNÉ. S kiadja ezt is?

MARKUSOVSZKY. Nem olvastam még.

SEMMELWEISNÉ. Ne adja ki. Édes Markó, ne adja ki. Tönkreteszi vele magát meg bennünket is.

MARKUSOVSZKY. Ő túl van azon, mikor az ember magára néz.

SEMMELWEISNÉ. Az rettenetes, hogy miket beszélnek róla. De hisz magának is hallani kell. A szüleim boltjában minden összefut. Az én köztiszteletben álló uram!

SEMMELWEIS. Na, a „Schinken mit Ei” itt van a gyomromban… Ah, te is itt vagy? Nemcsak a szerkesztő, a cenzúra is! Ez a szerencsétlen kézirat csakugyan gyorsan fut át a foganásától a fokozatokon.

SEMMELWEISNÉ. Én csak… Nem is tudtam még üdvözölni Markusovszky urat.

SEMMELWEIS. Most megtörtént az is. Markó ismeri a Weidenhoffer ház aggályait.

SEMMELWEISNÉ. Kérlek, nem akartalak zavarni benneteket. Kihúzódik.

SEMMELWEIS. Ezek szerint még egy homeopatha adagot sem csippenthettél a mérgemből.

MARKUSOVSZKY. Gyanítom, miről van szó… Elég rég követem írói fejlődésedet.

SEMMELWEIS. S az a fejlődés elég logikus. Ahogy a lehetőségeim fogytak, úgy kellett új és új eszközöket kitalálnom. Scanzoni nem válaszolt: Siebold feleletre sem méltatta a kérésemet.

MARKUSOVSZKY. S meg is halt mellesleg.

SEMMELWEIS. Annál több oka lett volna, hogy a lelkiismeretét rendbe tegye. Három hónapja volt rá… Nagylelkű bocsánatát még volt ereje a Briefjeivel kirakatba tenni: „Ez a Semmelweis Bécsben és Pesten olyan barátian fogadott, hogy a sír szélin méltatlan támadását, hogy hagyjuk abba a gyilkolást, tisztes öregként megbocsátom…” Azt azonban, hogy múlt őszre hívjon össze egy kongresszust, amelyen tanításomat megvédhetem, noha módja volt rá, eleresztette a füle mellett.

MARKUSOVSZKY. Scanzonit csak egy nyilvános hitvitára szólították fel – olyanfélére, mint ahogy a mi protestáns elődeink – egy Méliusz és Dávid Ferenc – mérkőztek egymással. A jó öreg, göttingeni professzorral egy konstanzi zsinatot akartál rendeztetni; ahol mint Husz János, védd tanaidat s viseld el a gonosz nyelvek lángjából a tűzhalált.

SEMMELWEIS. Ha valakinek, neki – a szülészdinasztia fejének – meg lett volna a módja rá, mint ahogy a betegek érdeke kötelezte.

MARKUSOVSZKY. Hogyne, hisz elismerték róla, hogy kivételesen jó ember. Azontúl persze, hogy a te tanaid negligálásával a gyilkosok rendjébe iktatta magát…

SEMMELWEIS. Az, hogy a szívemnek kedves öreget annyira sem kíméltem, mint az aljas Scanzonit, értelmes ember szemében csak azt bizonyította, hogy itt nem a rokonszenv, hanem a bűn ítél.

MARKUSOVSZKY. A kevésbé puritán kedély azonban nem azt mondta: még őt is, hanem még őt sem… Nem azt, hogy még őt is elítélte, hanem hogy vele, a haldoklóval szemben sem mutattál kíméletet.

SEMMELWEIS. A rákjáról nem volt tudomásom, de hogy rákja van, azzal nem vezekli le a vétkét, amelyet a hibás tanítása okozott.

MARKUSOVSZKY. Hát mi vezekli le?

SEMMELWEIS. A hiba nyilvános bevallása. Én is beismertem, hogy a Krankenhausban százakat öltem meg, és mint az igazság elhallgatója tízezreket.

MARKUSOVSZKY. Ez a Nyílt levél tehát az elmaradt kongresszust akarja pótolni.

SEMMELWEIS. Vagy mondjuk úgy, a bűnösökre az egész orvosi világ előtt rámutatni.

MARKUSOVSZKY. S akikhez ezt a levelet intézted, a szülészet professzorai, valamennyien bűnösök?

SEMMELWEIS. Tizenöt év alatt hét szülész professzor akadt, akinek elég esze volt az igazam belátni s elég lelkiismerete a módszerem alkalmazni, elég becsülete ezt nyilvánosan, nevem említésével bevallani. A kieli professzor volt az egyik…

MARKUSOVSZKY. Aki öngyilkos lett?

SEMMELWEIS. S a heidelbergi Lambert.

MARKUSOVSZKY. Aki a speyeri szülészgyűlésen…

SEMMELWEIS.… az oktalalanságaikat összehordó és hajtogató bölcsek gyülekezetében a tapasztalt igazat el merte mondani. A többiek? A jegyzőkönyv megörökíti hajmeresztő diadalukat… Aminthogy az sem öröm, hogy a rosszhiszeműség a jobb tudása ellenére is híveket képes toborozni…

MARKUSOVSZKY. Ez oly hallatlan dolog, melytől a vádnak is vissza kell hőkölni.

SEMMELWEIS. Jó, mondjuk, hogy gyanútlan hitetlenségük fehér köntösében tettek vallomást ellenem. Akkor is jogom van mint gyilkosokat hívni tetemre őket!

MARKUSOVSZKY. Mi lenne a mi orvosi rendünkből, ha a téves teóriát mint az erkölcs elleni merényletet hívnánk számadásra?

SEMMELWEIS. A gyermekágyi láz olyan mindenen uralkodó gondja a mesterségünknek, hogy aki bábákat, orvosokat nevel a szülő nők ágyához, annak kötelessége állást foglalni benne: s ha valaki olyan egyszerű védekezést ajánl s olyan agymegvilágító érvekkel, halálos bűn, hogy azt ki ne próbálja.

MARKUSOVSZKY. Látod, voltak, akik kipróbálták, s nem láttak hatást tőle.

SEMMELWEIS. Mert hanyagul csinálták. Azzal a céllal, hogy ne lássák! S ha látták hatását, csak a maguk rendszabálya javára írták azt; amint Braun a maga szellőztetőgépeiére.

MARKUSOVSZKY. A tudomány az álutak végigpróbálása közben talál az igazra.

SEMMELWEIS. S vértanúk vére nyomán az igazságra…

MARKUSOVSZKY. S ha ez a levél se vezet eredményre, mint ahogy az emberi természet ismerője nemigen bízhat benne?

SEMMELWEIS. Akkor új közösségre kell apellálnom.

MARKUSOVSZKY. Valamennyi apáéra… A négereket és a kínaiakat is beleértve.

SEMMELWEIS. Ezt honnan veszed?

MARKUSOVSZKY a kéziratra mutat. Innen… Épp ott lapoztam bele… Belelapoz a kéziratba, megtalálja. Itt: „Ha pedig a tanárok nem lennének rá hajlandók, hogy tanítványaikat és bábanövendékeiket rövid időn belül tanításaim szerint oktassák… – átugrik néhány sort – … egyenesen a segélykérő közönséghez fogok fordulni. Te, családapa, tudod-e, mit tesz szülészt vagy bábát hívni a feleségedhez?…”

SEMMELWEIS. Jól rátaláltál! Ez a gondolat volt az, ami az ágyból éjszaka kidobott… Valóban ezt fogom tenni…

MARKUSOVSZKY. Hol van vége ennek a lépcsőnek? Ahol a professzori rend a hatalomtól kér védelmet a laikusokat izgató megszállt ellen?

SEMMELWEIS. Ahol a hatalom rendeli el, ha kell, a szülész professzorok feje s lelkiismerete fölött a kötelező védekezést. Ahogy a helytartótanácsi rendelet elvben nálunk elrendelte. A német és a francia nép szégyellheti magát, hogy a lenézett ázsiai ország ebben megelőzte őket!

MARKUSOVSZKY. Tán eljön az ideje annak is. De a te Nyílt leveleid másfelé vezetnek.

SEMMELWEIS. Hova? Teszerinted?

MARKUSOVSZKY. Oda, hogy a modoroddal felszított ellenállás az igazságot is elszigeteli veled együtt…

SEMMELWEIS. Semmelweis bolond. A puerperális hajnal Semmelweis fejében kelt fel, tehát a klórmeszes megelőzés is bolondság. Ami a szülészek logikájában úgy fest: ha rá tudjuk bizonyítani, hogy a premissza igaz – s Semmelweis bolond – vagy sikerül bolond hírbe hoznunk – akkor mi vagyunk a bölcsek, nekünk van igazunk…

MARKUSOVSZKY. Nézd, Náci – én az Orvosi Hetilapban abban, ahogy a könyvünket védtem, a külföldi hangokat kommentáltam, bebizonyítottam, hogy hiszek benne, s hajlandó vagyok a végsőkig elmenni. De most azt mondom, túl vagyunk a végsőn is!

SEMMELWEIS. Jobban szereted, mint én a családomat. Nem engeded, hogy tönkretegyem.

MARKUSOVSZKY. Nem a családod féltem.

SEMMELWEIS. A Weidenhoffer-bolt; a polgári számítás akar megkötözni.

MARKUSOVSZKY. Az, tudom, kevés volna. Az ügyet féltem attól, ami téged hatalmába ejtett.

SEMMELWEIS. Mi ejtett hatalmába?

MARKUSOVSZKY. Nem akarom a te kifejezésed használni. Meg fogja a könyveket. … Hidd el, Náci, semmit sem óhajtottam úgy, mint ezt… hogy ezt a „nem”-et te magad mondd ki, s már kezdtem is bízni benne. A három Nyílt levél a múlt nyáron alig két hónap alatt jelent meg. Azóta egy esztendő telt el. Abban bíztam, hogy magad is felmérted hatását. A vitatkozás, amellyel régi jó barátaidat elugrasztottad, Balassát is, aggasztott ugyan…

SEMMELWEIS. Hogy nem egy új Vezuv-kitörés lázpöfögése-e… De bíztál bennem, hogy elhasználtam a lávámat. A szemetekben felcsillanó idegenkedés, már-már rémület, a Balassa tapintatos visszavonulása… Meg is volt bennem a hajlam. Hisz tudod, hogy irtózásom ellenére adtam magam erre a patvarkodásra. De minden hiába, az anyák hörgése, amit a fülembe ültettél, hallucináció lett, újra és újra áttöri a nevelést, az idegek torlaszait…

MARKUSOVSZKY. Ezért kell egy barát, aki útját állja a démonnak.

SEMMELWEIS. Aki a keserűség utolsó poharát is kiitatja velem, anélkül hogy a rosszkor jött parancs végrehajtását megállíthatná.

MARKUSOVSZKY. Mi az a pohár?

SEMMELWEIS. Az, hogy egy barát, aki rövid dicsőségemnek, a felfedezés diadalának tanúja volt, aki a barlanggá vált Bécsből idecsábított, aki itt nekem is otthont, tekintélyt vívott ki, aki barátja győzelmében bízva írásiszonyom megtörte, aki az Aetiologiát a megbotránkozókkal szemben is megvédte, aki friss vállalkozását német nyelvű leveleim közreadásával kockáztatta, a döntő ponton ő is szembefordul velem, s mint háborodottat bélyegez meg!

MARKUSOVSZKY. Én? Téged?

SEMMELWEIS. Hát mit fog az jelenteni, ha a Nyílt levelek közül, amelyek az Orvosi Hetilap német mellékleteként jelentek meg, egy, ez az utolsó, a szerző kiadásában jön ki?

MARKUSOVSZKY. Ha volna egy boncasztal, Náci, amelyen a lelket is föl lehet metszeni… Csak nem hiszed, hogy a vállalkozásomat féltem?

SEMMELWEIS. Na lám – mondják –, a jó barát Markusovszky, aki minden bolondságában követte, már ő is látja, hogy ezzel az eszeveszettel nem szabad az esze hitelét összekötni. Semmelweis az ablakhoz áll, s egész testében remegve nézi a világítóudvar szemközti felét.

MARKUSOVSZKY fölveszi a kéziratköteget, olvassa. Folytatása és vége következik… Ez nem is az egész tehát.

SEMMELWEIS. Az Orvosi Hetilapnak, amíg azt hittem, itt jelenik meg – úgy gondoltam – ennyi elég. Így persze…

MARKUSOVSZKY. Akkor hát írd meg csak… Ez egyelőre csakugyan elég. Felkapja a kéziratot, és megindul vele.

SEMMELWEIS. Hova viszed, Lajos?

MARKUSOVSZKY. Ne mondd, hogy én voltam az utolsó pohár… Köszönés nélkül el.

SEMMELWEIS elképedten néz utána, mint aki valami jóvátehetetlent követett el. Ahogy le föl jár, a kisajtón át valami zokogásfélét hall. Ahogy az ajtót kicsapja, Mária áll ott az ajtófélfának borultan. Mária!!…

SEMMELWEISNÉ az iratokra néz. Elvitte. Rákényszerítetted. Nem tehetett mást!

SEMMELWEIS. Hallgatóztál? Nem volt elég, hogy…

SEMMELWEISNÉ. Ignác, én olyan boldogtalan vagyok!

SEMMELWEIS. De hát miért? Amit az anyád beléd beszélt? Hogy kenyér nélkül maradsz? A kis Margit koplalni fog…?

SEMMELWEISNÉ. Nem, nem azért. De látod… hogy Markó is… A barátaid is elhagynak…

SEMMELWEIS. Magyarországon a bábáknak az én utasításaim szerint kell a szülést levezetniük. Külön helytartótanácsi rendelet írja elő. Engem nem lehet, közbotrány volna elbocsátani! Amiért professzorokkal, külföldiekkel vitatkozni merek… Ezzel teljesen fölösleges most izgatnod magad.

SEMMELWEISNÉ. Én nem azért izgatom magamat… Miattad! Amit az emberek mondanak…

SEMMELWEIS. Az emberek…? A Weidenhoffer-bolt?

SEMMELWEISNÉ. Nemcsak ők. Már a barátnőim is…

SEMMELWEIS. Ki…?

SEMMELWEISNÉ. Az iskolatársnőm… Itt az Úri utcán… „Az urad hogy van?” – s a második mondatra: „Azt mondják, olyan különös szokásokat vett fel…” Én – gondolhatod – nem maradtam adós a válasszal. A butáknak sok minden különös… De látod, hogy Markó is… Balassa professzor… ő sem jár mostanában ide. Régen minden héten benézett Margitkához.

SEMMELWEIS. Hála istennek, nincs semmi baja.

SEMMELWEISNÉ. Meg csak úgy is…

SEMMELWEIS. De hisz volt itt a múlt héten.

SEMMELWEISNÉ. De ő sem olyan.

SEMMELWEIS. Hát az lehet, hogy az emberek egy ideig nem lesznek olyanok. De ezt meg kell tanulnod büszkén elviselni. Nézd, Mária, én, amíg lehetett, megpróbáltalak megkímélni, romlatlan gyermeki kedélyedet megőrizni. Arról, hogy mi rágja a lelkem, nem tudtál. Azt, hogy gyermekágyi láz van, nem tőlem tudtad meg… Emlékszel, még Markóra is nehezteltem, amikor a kapacitálásomba bevont.

SEMMELWEISNÉ. Ó, ha akkor tudtam volna.

SEMMELWEIS. Nem, ezt nem lehetett kibeszélni. Ez a végzetembe volt írva. Amióta Bécsben rájöttem, nem tudtam, mint a többiek, belenyugodni. Hogy az orvosi pályát így fogtam föl, ahogy fölfogtam, hogy születésemtől olyan voltam, amilyen voltam… Ez a végzet, s te ezzel a végzettel kötötted össze az életedet, amikor a bátyám, Szörényi plébános elé, a Belvárosi-templomban odatérdeltél mellém. Én szerettelek volna úgy megőrizni, hogy ebből a végzetből rád ne essék semmi. De ezt nem lehetett… Ahogy a kicsinyeink halálát közösen hordtuk, ezt is kettesben kell viselnünk.

SEMMELWEISNÉ. Amit muszáj, azt viselem. De ami nem muszáj… Amiről a legjobb barát lebeszél…

SEMMELWEIS. Az igazi muszáj a sorsodba van írva! Nem a barátok szájába! Átöleli a zsámolyon kuporgó feleségét. Ez nagy dolog, Mária, amiért szenvedünk… Hisz te olvasol regényeket… Én még semmit sem olvastam attól a Jókaitól. Csak ahogy te áradoztál róla. Az a Kárpáthy Zoltán meg Szentirmay Rudolf… De ha azok a te regényhőseid, akármilyen szépek is a céljaik meg nemes a kebelük… de ez, amiért mi szenvedünk…

SEMMELWEISNÉ. Ó, ha te azokhoz hasonlítod magad.

SEMMELWEIS. Mért? A hős teneked nyúlánk, érdekes, halvány alak… Nem ilyen kopasz, eltotyakosodott, mint én lettem az utolsó években. A régi barátaim elijednek, hogy mennyire megvénültem. De ha egy kis esze van, meg egy kis lelkiismerete hozzá – az ilyen emberekből is lehet hős! Ha a Balassa János külseje jobban is illene ahhoz, amit csinál.

SEMMELWEISNÉ. Én sosem panaszkodtam még az anyámnak sem, hogy nem vagy elég szép, vagy hogy öreg vagy hozzám. Énnekem csak az kell, hogy tisztelhesselek s büszke lehessek rád!

SEMMELWEIS. Az lehetsz… Ha jobban megérted azt, amit csinálok, lehetsz! Tán nem is volt helyes…

SEMMELWEISNÉ. Mi nem volt helyes?

SEMMELWEIS. Hogy nem avattalak be jókor… a feleletekbe…

SEMMELWEISNÉ. Milyen feleletekbe?

SEMMELWEIS. Az istentől ránk mértekbe!!!

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS

Egy nagyobb helyiség a Diana fürdő épületében, a Lánchíd térnél, az Orvosi Hetilap szerkesztősége. Balra elöl ajtó a lépcsőházba, jobbra hátul egy kisebb a szerkesztő „szentélyé”-be. Elöl hosszabb asztal, folyóiratokkal, könyvekkel. Ennél tanácskozik a szerkesztőség, a könyvkiadó vezérkara, s olvasgatnak a betévedt munkatársak. Jobbra hátul egy kisebb asztal, melyet a korrektúrát javító Fleischer húzott oda, Markusovszky ajtaja közelébe. Balogh Kálmán a lépcsőház felől, utcai öltözetben.

FLEISCHER fölfigyel. A főmunkatárs… Ritka vendég a szerkesztőségben.

BALOGH. Kolozsvár egy kicsit messzebb van, sajnos, mint a régi lakásom az Őz utcában.

FLEISCHER. Na, most az új vonattal… Mikor indult a kolléga úr… pardon, professzor úr?

BALOGH. Reggel még a hullateremben dolgoztam… Kolléga úr, úgy látom, a hibáinkkal fáradozik.

FLEISCHER. Igen – most, hogy egyedül maradt, segítek Markónak… pardon, az udvari tanácsos úrnak.

BALOGH. Igen. Hallottam. Ez is az új magyar világ jele, hogy a volt kurucok udvari tanácsosok lesznek.

FLEISCHER. S a Gyógyászat mint schwarzgelbeket kisebbít bennünket.

BALOGH. Ez az én főmunkatársi titulusom is, ezt is meg kéne beszélnünk. Látom, rajtmaradt a lapon.

FLEISCHER. S rajt is fog maradni. Az ön beszámolói sava-borsa a lapnak. Kolozsvárról is tanulmányúton van Párizsban, Londonban…

BALOGH. Csak épp itt nem vagyok.

FLEISCHER. Markusovszky azt mondja: kivárjuk! Az a kolozsvári megbízás csak egy lépés a Csermák professzor egykori katedrája felé. Amelynek Balogh Kálmán a jogos örököse.

BALOGH. Fiatal vagyok én ahhoz! S a Rókusbeli osztály? Mint osztályos főorvost üdvözölhetem?

FLEISCHER. Walla kapta. Ebben az általános emelkedésben én, a legöregebb szinte, maradok.

BALOGH. De Semmelweis professzor? Az nagyobb rang, az ő munkatársának lenni. Fölér egy főorvossággal!

FLEISCHER. Nem irigyli el senki.

BALASSA a lépcsőház felől bejön. Fleischerhez. A… kedves vendéggel mulat! Baloghhoz. Hogy érzi magát, kedves Balogh, ott Kolozsvárt?

BALOGH. Ahogy egy száműzött érezheti.

BALASSA. Akinek az új alaptudományokat köszönhetjük: élettant, bonctant, kórtant.

BALOGH. S a közegészségtant …

BALASSA. Azt is európai szintre kell emelnie. Nagy érdeklődéssel olvastam a lágyagyhártya sorvadásáról szóló remek jegyzőkönyvét.

FLEISCHER. S most egy különösen érdekes cikkét javítom … hogy is hívják azt a franciát?

BALOGH. Louis Pasteur!

FLEISCHER. És Pouchet vitájáról az ősnemzésről.

BALASSA. Igen, az ön külföldi beszámolói rendkívül hasznosak. Ön a száműzetésben is módot talál rá, hogy tanulmányutat tegyen s minket is magával vigyen. Fleischerhez. A betegünk hogy van?

FLEISCHER mutatja, hogy meghalt. Ma délután… Aránylag csendesen…

BALASSA. Hát ez szomorú… Emberileg… Mint sebészi cselekedet…

BALOGH. Miféle műtét? Ha szabad tudnom?

BALASSA. Petefészektömlő.

BALOGH. Kiirtás? Ez új, tudtommal. Megint a professzor úr végezte először hazánkban.

BALASSA. A Monarchiában! De nem én, én csak asszisztáltam. Semmelweis tanár úr!

BALOGH csodálkozva. Semmelweis?

BALASSA. Példásan! Ha alkalom adódik, én is meg fogom ismételni. A tömlő sajnos össze volt a méhvel nőve… Nem volna kedve a boncolást vállalni? Majd megbeszélem Arányi tanár úrral.

BALOGH. Nagyon szívesen!

BALASSA. Valószínűleg az elvarrás helyén lépett fel üszkösödés… Fleischerhez. A mi Markónk itt van? Beidézett a tábornok úr!

FLEISCHER. Benn van a szentélyében. Egy kéziratot olvas, Drescher írta a régi patikákról.

BALASSA. Ó, ezek a gyógyszerészek! Kopog, s eltűnik a szerkesztő ajtaján, Balogh felé. Csak egy pillanatra.

FLEISCHER. Egy olyan tevékeny ember, mint tanár úr, az útiköpenyét se vetheti le, talált már munkát!

BALOGH. Balassának!… De mi ez, hogy Semmelweis professzor úr petefészektömlőket irt ki? Balassa segédletével? Az ilyen újságon mérem le, mekkorát változott a világ az Országúton, amióta a Kunewalder háztól távol vagyok…

FLEISCHER. Úgy látszik, végleg nőgyógyásszá akar lenni. Az előadásain is szívesebben beszél erről.

BALOGH. Igen, a Hetilapban is a dismenorrheáról jelent meg írása. S a gyermekágyi láz?

FLEISCHER. Arról, úgy látszik, hallgatni igyekszik.

BALOGH. Pedig hát a szentpétervári siker felvillanyozhatta… Mikor annak a Hugenburgernek a levelét olvastam, gondoltam, na, most az öregúr…

FLEISCHER. Egy-két napon át örült is. Ez az Adneth, aki a szentpétervári szülészek térítője lett, ott volt Bécsben a kísérletek idején…

BALOGH nevetve. Amikor a puerperális nap feljött…

FLEISCHER. S hogy ott a Néva-parton a Braun professzor hatásköréből kikerült…

BALOGH. Egy szakadár felekezetet alapított, semmelweisistákból. Egy második pesti eklézsiát.

FLEISCHER. De az örömünk csak néhány napig tartott. Markusovszkynak és a többieknek is rá kellett üzennie, amíg a diadaljelentést megírta. S azt is elég fagyosan. Inkább csak az eltévelyedéseket pécézte ki a maga felfogása s a szentpétervári jegyzőkönyvből kiszedett hibás nézetek közt.

BALOGH. Ennyire belejött az eretnektanok üldözésébe?

FLEISCHER. Újabban mintha inkább a maga kudarcát akarná bizonyítani.

BALOGH. De csak nem kezd kételkedni a tanában?

FLEISCHER. Nem, azt igazán nem. Lehetetlen is volna. Inkább a szülészek ellen gyűjt pontokat.

BALOGH. A földkerekség valamennyi szülésze ellen… De csak nem akarja azt a Nyílt levelet, a félbemaradtat folytatni?

FLEISCHER. Nem, azt nem… Nem a világnak bizonyít önmagának.

BALOGH. Értem… Nem önmagában kételkedik szóval… Az emberben, az emberi értelemben.

FLEISCHER. S becsületességben. Ez persze csak feltevés, mert nem beszél róla.

BALOGH. Semmelweis nem beszél? Nem is vitatkozik? Hová estem én ott a Gyalui havasok mögött?… Pedig most mintha neki dolgozna az idő. Nem kell aggastyánkort érni, hogy a teljes győzelmet megérje. Olvasta kolléga úr a Mayerhoffer cikkét?

FLEISCHER tétován. Azt? A vibriókról?

SEMMELWEIS a lépcsőházból jön, egy táskában kézirattal. Egy új vonás megöregedett arcán, amelyről nehéz eldönteni, hogy micsoda: erőltetett nyugalom-e vagy rezignáció. Baloghot megnézi, de nem örül, nem lepődik meg. Jó napot, uraim!… Markusovszky szerkesztő úr bejött már?

FLEISCHER. Benn van a szobájában. Balassa professzor úr van nála. De tessék tán, professzor úr…

SEMMELWEIS. Nem, nem akarom zavarni a tanácskozmányt. Csak amit hoztam; akarom átadni … Fleischer kimegy. Egy kis rövid hallgatás … Semmelweis az előtte álló emberhez keresi a történetet. Baloghot a nagyság teszi elfogódottá.

BALOGH. Épp a tegnapi úttörő műtétről beszéltünk…

SEMMELWEIS. A tudor úr tart fönn levelezést Csermák professzor úrral?

BALOGH. Amíg ő módot ad rá – erről nem is mondanék le. Az apámnál is többet köszönhetek neki…

SEMMELWEIS. Imponáló jellem. S úgy látszik, a mi nagy hazafiságunknak sem sikerült elvadítani – tőlünk. Azt ígéri, tavaszra lejön.

MARKUSOVSZKY a szobájából feltűnően, kissé tán erőltetett örömmel siet Semmelweis felé, utána Balassa, majd Fleischer is.

MARKUSOVSZKY Semmelweis kezét mindkét kezével megrázza. Kézirattal?

SEMMELWEIS. Amit megígértem.

MARKUSOVSZKY. Akkor hát üdvözlégy! Baloghhoz. No, ez derék. A meleg szívnek a télvíz sem akadály!

BALASSA. Ki a Duna vizét issza…

MARKUSOVSZKY. Vagy aki a Balassa János szabadcsapatában lovagolt.

BALOGH. Ha csak mint lovász is!

MARKUSOVSZKY Semmelweishez, aki a táskáját bontja. Mit hoztál?

SEMMELWEIS. Ahogy jeleztem: már…

MARKUSOVSZKY. Úgy szemre elég nyomós…

SEMMELWEIS. Igyekeztem szűkszavú lenni. De elég sok eset gyűlt össze. Egyesek csodálkozni fognak, hogy ej, de sok baja van ennek a Semmelweisnek a nők havibajával. Már a második értekezést írja róla. Aki, mint Balassa professzor, ismerős a viszonyaimban, azt is mondja majd: látszik, hogy a háznál van a múzsa… Az illető ugyan nem engedi megvizsgáltatni magát, de a panaszai ott vannak mint ihlet a levegőben… Zavart nevetés.

BALASSA. Én nagyon helyeslem, hogy Semmelweis ezt az elhagyott területet, a nőgyógyászatot igyekszik az ő szigorú megfigyelő s rendező képességével kifejleszteni.

SEMMELWEIS. Amelynek éppen a megfigyelésre s a rendezésre nem adnak anyagot.

BALOGH. Igen, meglepetten láttam a jelentésükben, hogy a klinikán összesen három nőgyógyászati esetük volt.

SEMMELWEIS. A privát praxisban annál több! Azért szerettem volna, ha a Rókust Fleischer tudor úr kapja meg. Abban bíztam, hogy ott egy nőgyógyászati osztályt állíthatok fel. De hát ezek a városi urak… Különben…

MARKUSOVSZKY. Hanem ha ilyen szépen együtt vagyunk, mindjárt egy könyvkiadói ülést is tarthatnánk. Több levelet kaptunk, hogy köszönik, ők mindent értenek: a magyar orvoskart magyar könyvvel kell ellátni, ez benn van a levegőben, de mik lesznek azok a könyvek, miért nem adunk programot?

BALASSA. Én a Skoda új könyvét ajánlom fordításra. Az a tanulmány jó lenne bevezetőnek, bizalmat keltene, gyakorlásra serkentene.

MARKUSOVSZKY. Én meg a Balassa János kisebb sebészeti tanulmányait, a seborvoslás köréből. Az adná a legjobb képet róla; mit fejlődött az orvostudomány, mióta a Hatvani utcában az első altatással az öreg professzorokat elámította.

BALASSA. Ne kezdjük magunkkal.

BALOGH. A szerkesztő úrnak igaza van. A kövekről, a gégetükrözésről, a műtagképzésről, a hibás tagok kiegyenesítéséről ez mind egy-egy tárgykör, amely később új tudomány is lehet. A harmadik kiadvány pedig egy szülészet lehetne Semmelweis Ignác professzor tollából…

SEMMELWEIS elutasítva. Nem vállalkozom rá!

MARKUSOVSZKY. A gyakorló orvosok körében pedig úgy tudom; erre lenne kívánalom.

SEMMELWEIS. Fleischer tudor úr éppen olyan jól megírja.

FLEISCHER. Ez arcátlanság lenne. Mintha Rokitansky helyett az én Stahl barátom írná meg a kórbonctan tankönyvét.

SEMMELWEIS. Rokitanskyja válogatja.

MARKUSOVSZKY. A lényeges az, hogy ígérjünk valamit. A testületben, a könyvkiadó társaság tagjaiban megvan a fedezet, hogy nyújtunk is.

BALASSA. Ez a legjobb válasz, úgy gondolom, a Gyógyászat legutóbbi orvtámadására. Tessék! Míg ti magyarkodtok, mi így magyarítunk! De ezzel be is zárom a gyűlést. Még nem voltam a betegeimnél… Baloghhoz. Arányival majd beszélek… Semmelweishez. Hogy van a kis Béla? Markusovszky kikíséri az ajtóig.

BALOGH. Ha már összetalálkoztunk, nem veszi tolakodásnak, professzor úr, ha megkérdem, mi a véleménye Mayerhoffer közleményéről?

SEMMELWEIS. Ki az a Mayerhoffer?

FLEIscHER. Tanársegéd valamelyik bécsi kórházban.

BALOGH. A Braun-klinikán, úgy tudom.

SEMMELWEIS. Nem kísérem figyelemmel a Braun-klinika közleményeit.

BALOGH. Ezt pedig érdemes lenne. A professzor úr szempontjait veszi figyelembe.

SEMMELWEIS. Nem hiszem, hogy okulhatnék belőle.

BALOGH. Ez a Mayerhoffer vibriókat talált a gyermekágyasok vérében.

SEMMELWEIS. Vibriókat?

BALOGH. Apró, komma alakú élőlényeket.

SEMMELWEIS. S mit tudnak azok a vibriók?

BALOGH. Mayerhoffer feltevése szerint ők idézik elő a gyermekágyi lázat.

SEMMELWEIS. A régi jó miazmák utódai.

BALOGH. De az, ha igaznak bizonyul, épp a professzor úr föltevését igazolná, mert mi az a bomló állati anyag s főleg mi az, ami bomlasztja? Ezt a kérdést már Markusovszky szerkesztő úr is fölvetette a Breiszkynek adott válaszában.

SEMMELWEIS. Énnekem nem az volt a fontos, hogy mitől bomlik az anyag, hanem, hogy mivel tudom roncsolni, ártalmatlanná tenni. Azt, hogy mi történik előtte s utána, a vegyészekre bízom.

BALOGH. De tán nem is a vegyészekre tartozik? Ismeri professzor úr Louis Pasteur újabb kísérleteit, amelyek az erjesztésre vonatkoznak?

SEMMELWEIS. Énnekem nem ambícióm, hogy mindent tudjak. Énnekem elég, ha egy téren rendet tudok teremteni. Ahol az én tevékenységi köröm véget ér, átadom a szót a giesseni Liebignek.

BALOGH. De Liebig és Pasteur vitájában a mérleg; úgy látszik, a francia javára kezd dőlni. Az erjesztéseket például alkalmasint olyanféle élőlények okozzák, mint Mayerhoffer vibriói. A vita ez esetben legalább nem a giesseni vegyész győzelmével fog végződni.

SEMMELWEIS. Én a vitákat a magam részéről lezártam. S Balogh tudor úr sem fog az újdonságaival kedvet csinálni hozzá.

FLEISCHER Baloghhoz. Nem akarja tanár úr a lágy agyhártya lobjának a második részét lenyomatban áttekinteni?

MARKUSOVSZKY. Dehogynem! Ezer szerencse, hogy nem küldtem utána Kolozsvárra!

BALOGH valamit szeretne mondani Semmelweisnek; de Markusovszky tiltó hallgatását tudomásul veszi. Hogyne, ha lesz szíves.

MARKUSOVSZKY utánuk szól. Tessék a szobámba. Ott kényelmesebben teregetheti a lepedőjét. Balogh, Fleischer el. A két barát egyedül marad a nagy asztal sarkán.

SEMMELWEIS a szentély felé hunyorít. Nem sikerült beugratnia!

MARKUSOVSZKY. Félreértetted őt. Nem volt szándékában.

SEMMELWEIS. Megértettem a szándékát. Ezért is adtam kereken a tudtára, hogy nem fog egy Semmelweis-vitába belevinni.

MARKUSOVSZKY. Balogh Kálmán nagy tisztelőd. Éveket dolgoztam itt egy asztalnál vele. Meg van győződve az igazadról.

SEMMELWEIS. Ez még összefér azzal, hogy egy kis mulatságot szerzünk magunknak s a hallgatóknak.

MARKUSOVSZKY. Ha a bécsi cikket előhozta, légy meggyőződve, olyasmire akart figyelmeztetni, ami nézete szerint kedvez a tanításodnak. A tájékozottságát akarta a legtájékozottabb a rendelkezésedre bocsátani.

SEMMELWEIS. Lehet. Aki megszokta, hogy az emberek helyette egy másikkal, egy magára épített bábuval beszéljenek, az néha a neki szólót is úgy hallja, mintha ahhoz intézték volna.

MARKUSOVSZKY. Miféle báburól beszélsz?

SEMMELWEIS. Nohát, aki ilyesmire adja magát, mint én, az mintegy életfogytiglani börtönbe zárja be magát kikerülhetetlenül?

MARKUSOVSZKY. Az írás…

SEMMELWEIS. Mert ha ebben az egy esetben tévedtem is, s ez az ifjú tudós csak a kor színvonalára akart visszasegíteni, s nem mint egy dühvel felfújt papírstaniclit elpukkantani, azt már te sem tagadhatod, hogy az én Fleischerem a kveruláns Semmelweis elől vonta félre a korrektúraívekhez barátját. Vagy hogy Balassa azért dicsérte úgy a nőgyógyászatot, hogy azt a vértódulást, ami a barátság helyét elfoglaló fantomnak a szülészeti tárgy jelent, mint egy jótékony kötést elvágja.

MARKUSOVSZKY. Ha így van is, a legnemesebb indításból.

SEMMELWEIS. Nem kétlem, a legnemesebből. Csak arra hozom fel például, hogy ő is a rám épített másikhoz intézte szavait. Sőt még te is őelé, „Philip” elé siettél ki, gyorsabban, mint okvetlen kellett; a kezem mindkét kezeddel megragadva, azzal a túlságosan örvendő mosollyal, melyben egy kis aggodalom is van; nem fogsz-e megneheztelni rám, Fülöp? Én, látod, a régi vagyok!… Holott a régi Náci felé – bárhogy szeretted – sose voltál ilyen félőn és édesen előzékeny!

MARKUSOVSZKY. Bocsáss meg, ezt nem értem. Miféle Fülöpről beszélsz?

SEMMELWEIS. Hát arról, akivel a könyvemet, a Nyílt leveleket jegyzem. Semmelweis Fülöp Ignác! Nem te kérdezted meg, honnan került az Aetiologia elé az a Fülöp? Sosem tudtad, hogy egy második keresztnevem is van.

MARKUSOVSZKY. S azt mondtad, nincs is! A keresztleveledben nincs benn.

SEMMELWEIS. Mit mondtam, honnan került elő?

MARKUSOVSZKY. Már nem emlékszem. A bérmálásban kaptad?

SEMMELWEIS. Vagy gyermeki álmaimban neveztem így magam. Vagy egyszerűen akkor találtam ki, írói fedőnévül. Hogyha nem írhatok álnéven, azt, aki ír, ezzel a Fülöppel eltoljam a régi becsületes. Semmelweis Ignáctól. S most csodálkozom, hogy Fülöp megette Nácit!… Az egész világnak az a Fülöp vagyok, akit a tollammal csináltam magamból! A kedves, hirtelen haragú, de gyorsan megbékülő, jólelkű Náci: egy rögeszmétől megszállt, az utcasarkon is vitatkozó, magát minden társadalmi illemen túltevő; aki egy aszalt szilvát sem tud úgy a bosnyáktól venni, hogy a raplija ott ne legyen a kezében, amely a staniclit átveszi…

MARKUSOVSZKY. Miért e túlzás?

SEMMELWEIS. Nem túlzás. Az írás természetrajza ez. A bábajelöltjeimet néha megríkattam, de a könnyeik is tudták, hogy utána jön a tréfa, a megbékülés, a szivárvány. Alapjában derék ember ez a mi tanárunk, a bomló állati szerves anyagával! Most nem sírnak… Csak összenéznek, s az az ijedelemmel elegy fölény, igen, fölény mosolyog rám bocsánatkérésükből is, amely a te túl baráti, meleg üdvözlésedből is. Rájött, öreg bolond, látjuk, de majd csak átesünk rajta… A kortársak, a klinika, Pest város rokonszenve mögöttünk van… S még a család is… Nem Weidenhofferékra gondolok, a diplomácia, melyet számukra a velem való érintkezés jelent, az apósomból egy olasz cicerónét s az anyósomban lakó párducból egy sompolygó vadmacskát nevel. A feleségem, Mária… ő is tudja, hogy velem csínján kell bánni. Nem csodálnám, ha ölelés közben egyszer elsikítaná magát… Még a szolgáló is… ő is rájött, a többiek félelme nyomán, hogy az úrnak valami bogara van…

MARKUSOVSZKY. Mindez csak azt bizonyítja, hogy belül még nem vagy olyan nyugodt, mint az írásaidban. Az újabb tanulmányaidra gondolók. Hogy nyelhetné el úgy annak a Nyílt levélnek a Fülöpje, akit csak néhány szakember ismer, az ő régi kedves Nácijukat?

SEMMELWEIS. Mert ez a régi kedves. Náci őnekik már csak az tud lenni, akit az ördög a nyakába vett.

MARKUSOVSZKY. Az írás ördöge?

SEMMELWEIS. Az írás ördöge, igen. S ez nem valami kivételes dolog, ami csak velem történhet meg. Aki írásra adja magát, annak valamilyen viszonyba, egy rá jellemző viszonyba kell kerülnie az írás ördögével. Ez éppen olyan természettörvény, minthogy nem írhatsz le egy mondatot, a legszárazabb ténymegállapítást kivéve semmit, ahol képet adsz magadról másoknak, hogy egy oldalpillantást ne vess, amíg fogalmazol, egy veled nyargaló tükörbe. Ez szép, ez jó volt! Ez visszatetsző!” – mondja az, mint a mostoha tükre a Hófehérke meséjében, nem a felületen persze; mélyebben valahol, az idegeidben, a közérzetedben…

MARKUSOVSZKY. De ez talán nem is baj. Ebből a sok oldal pillantáshól alakul ki az ízlés, az író illemtana.

SEMMELWEIS. Az összeszokás az ördöggel! Az ördög háziállattá szelídítése. Amióta ez történt velem, sokszor nem tudok aludni. Már Mária is megszokta, hogy ilyenkor kigyújtok s figyelem, nem a történetet, hanem a szerző viszonyát az ördögével. A többség így vagy úgy, kiegyezik vele. Te is adsz, én is adok. Én, hogy látszólag el-elragadtatom magam, mintha nemesebb lélek, nagy hazafi, az eszme bajnoka akarnék lenni, persze nem annyira, hogy elővigyázatlanságom szőnyegét kirúgnám magam alól, te meg (mármint az ördög); hogy az embertársaim – akiknek nincs ördögük vagy nem domesztikáltak – kivételes, minden jóra kapható, szeretetre méltó alaknak tartsanak, aki, ha rendez is egy kis látványosságot indulatokkal, nem kell félnie, hogy egyszer csak komolyan veszi magát, s elharapja a nyakad.

MARKUSOVSZKY. S minden író ilyen, Goethe és Heine is?

SEMMELWEIS. Ez az egyik típus.

MARKUSOVSZKY. S a másik?

SEMMELWEIS. A másik, aki odadobja magát fenntartás nélkül annak, amit ti isteni küldetésnek, nagy érzésnek, eszmének nevezték. Ez az, akit az ördög szarva közé kap, s kedvére száguld vele…

MARKUSOVSZKY. Nem kell messzire menni a példáért.

SEMMELWEIS. Ők az ördög balekjai. Akiknek elég azt suttogni: „Ez szép, ez gyönyörű…” Vagy azt hiszed, engem nem ez a suttogás vitt, hajtott ki a klinikám sáncaiból a köznevetségig? Jó, hogy nem az őrültek házáig. Vagy nem gyönyörű dolog-e, hogy a vitától irtózó, szelíd lelkű tudós az anyák hörgésétől hajtva írni, vitatkozni kezd? Szemérmét elvetve kapcabetyárként támad köztiszteletben álló tudós urakra; akik mellesleg tudatlanságból vagy becstelenségből tudósok, a világ szülészeihez, vagy mit tudom én… az emberiséghez fordul az igazával, noha tudja, hogy hiába fordul, van annyi emberismerete, hogy tudnia kell. Ez az ördög legnemesebb unszolása; a gyönyör gyönyöre, a hálátlan, gyűlöletessé váló szerep vállalása. Az ördög lovasa tudja, hogyha a közönséges ész, ízlés szerint képtelen, visszataszító is, amit csinál, de megcsinálja, valójában az ördög parancsára… Amikor 50 tavaszán Pesten jártam, tapogatózásul, hogy nem lenne-e jobb Bécsből ideköltözködnöm, adtál néhány könyvet, hogy ismerkedjek az itthoni dolgokkal. Most azokat is elő-előveszem. A Kelet népe, attól a Széchenyitől, aki öngyilkos lett ott Döblingben. Ismered? Én, aki a reformokat, ezt az egész forradalmi mozgást elindítottam, most nemcsak elébe állok, de meghúzom a vészharangot! Élvezet volt nézni, hogy kapja őt nyakába az ördög, hogy suttogja felé: ez az a gyönyörű szerep… Most szembefordultam vele, ha megvetnek is érte, ha eltiportok is!

MARKUSOVSZKY. De ha így van, nem nemesség-e az a te ördögöd? Nem volt-e valóban gyönyörű, amit csináltál?

SEMMELWEIS. Gyönyörű vagy sem? Marhaság volt. Nemcsak engem szigetelt el, visszavetette az ügyet. Rosszabbul állunk, mint 47-ben vagy 57-ben. A szülészek, csak hogy az én gyönyörű tettim s a bennük talált elvet megtorolják, kiborítják a klórmeszet! Maga az igazság is szégyellni kezdi magát, s fátylat húz az arcára, hogy ne lássa a gyönyörűségeket, amiket az ő nevében csináltam. Igen hálás vagyok, bár akkor leárulóztalak érte, hogy a szakadék szélén megállítottál.

MARKUSOVSZKY. Én?

SEMMELWEIS. Amikor azon a reggelen az ördög diktandójával a hónom alatt s mámorosan, hogy a világ összes szülészét vezekelni vagy akasztani az én igazam elé citálom, az ijedt feleségem mellé hazatérve, te voltál olyan bátor, s a szemembe vágtad, hogy őrült vagyok! Mert ezt tetted! S hogy azt a kéziratot elvitted, engem örökre eleresztettél, te, aki az ördög hátára ültettél, ez volt az ocsúdás kezdete. Amikor a feleségem is kisírta magát a mellemen, s én az ördög utolsó szépségét is kiszívtam, hogy milyen dicső dolog egy őrült ember feleségének lenni, akkor, ahogy ott álltam, egyszer csak megfordult körülöttem a vizsgálószoba, s mint aki kábultan érzi, hogy minden másképp van, mint ahogy hitte… Hogy is hívták a görögöt, akire Athéné bocsátotta rá az eszeveszettséget, aki ellenségei helyett a birkanyájban tett eszeveszett gyilkolást? No, mindegy, hogy hogyan… Az volt a varázsszó. Az ördögöt visszakergető ige: a bátorság szava.

MARKUSOVSZKY. Ezért nem folytattad a Nyílt leveleket?

SEMMELWEIS. Nem tudtam volna folytatni, mint… megvan a neve!… Ajax! a birkamészárlást.

MARKUSOVSZKY. S a változás azóta? A nőgyógyászat, a könyvtárosság, az orvosi kiadó, a szereplés az orvosi egyletben… ez mind…?

SEMMELWEIS. Védekezés, ha úgy tetszik. Szerintem az ördögön vett győzelem bizonyítása.

MARKUSOVSZKY. De hát lehetséges ez? Ha az ördög csábítása ennyire egyet jelent a toll kézbevételével, mit mondjunk mi, akiknek nincs rá fülük, vagy ha úgy tetszik, tehetségük, hogy meghallják? De akinek van, nem a legokosabb akkor mégiscsak valami gentlemanlike megállapodást kötni az ördöggel?

SEMMELWEIS. A hivatásosoknak, akik azt vállalják kenyérkeresetnek, mint az oláh a medvetáncoltatást! Nekik a foglalkozásukkal jár, hogy torzak legyenek. De egy tudós… aki huszonhét éves korában… De álljunk meg, ami utána jönne: már írás, fogalmazás. Beleégetődik az emberbe!

MARKUSOVSZKY. De hát te is írsz!

SEMMELWEIS. De éberen! Úgy, hogy minden szavam őt kapja derékon!

MARKUSOVSZKY. A stílusod feltűnő szárazsága, erőltetett szürkesége…

SEMMELWEIS. Csupa bunkócsapás.

MARKUSOVSZKY. Azt mondják, a stílus az ember …

SEMMELWEIS. Én megöltem azt a stílusembert!

MARKUSOVSZKY. De meg-e?

SEMMELWEIS. Kihívsz? Elfogadom a kihívást! Megírom a szülészetet!

MARKUSOVSZKY. A puerperális fejezetét is?

SEMMELWEIS. Azt is!… Elfogadod bizonyítékul?

MARKUSOVSZKY. Mindenesetre örülök neki. Hirdethetjük?

SEMMELWEIS. Hirdethetitek… Na, de megyek az enyéimhez, szegény Mária reggel hét óta nem látott… Még azt hiszi, Nyílt levelet írok.

MARKUSOVSZKY. A kis Béla?

SEMMELWEIS. Nevet. Az ő nevetése az egyetlen, amelyben nem látom Philipet. Kezet fognak, Semmelweis el.

FLEISCHER kinéz a szobából aggodalmasan.

MARKUSOVSZKY. Elment már. A bűnös is kibújhat.

BALOGH előjön a javított árkusaival. Igazán bánt. Nem hittem, hogy felingerlem vele.

MARKUSOVSZKY. Azt hiszem, sikerült megnyugtatnom öcsémuram felől.

BALOGH. Ilyen lobos vakbél lett abból a nagy felfedezésből. Az érintése is defenset vált ki.

FLEISCHER. A bűntudat teszi gyanakvóvá. Érzi, hogy Scanzoni, Braun meg a többi együttvéve sem ártott annyit a gyermekágyi láz ügyének, mint ő a leveleivel.

MARKUSOVSZKY. Ez azért túlzás!

FLEISCHER. Én a magam helyzetén mérhetem fel az övét. Régen, ha külföldi szülészekkel jöttem össze, s meghallották, hogy a Semmelweis-klinikán dolgozom – meggyőzöttek voltak vagy sem – azonnal kérdezősködtek: „Á, Semmelweis! Annak van valami elmélete!…” Mint aki a forrásnál van. Most: „Ja, az a bizonyos Semmelweis?…” Már a fiatalok is!

BALOGH. Én pedig épp abban reménykedtem, hogy a hírem egy olyasféle gondolatvillámot gyújt ki a fejében, mint amikor a Koletska boncleletét a gyermekágyasokéval egybevillantotta.

MARKUSOVSZKY. Magyaráztam is neki.

FLEISCHER. Rövidzárlat van nála ebben a kérdésben, nem villongások.

BALOGH Markusovszkyhoz. Az a szenny, amit a bécsi boncnokok a szülő nők szülőcsatornájába bevisznek, mért ne lehetne egy; ha nem is vibrió, hanem valami olyanféle erjesztő, mint amilyeneket Pasteur fedezett fel a sörben? Egy górcső, egy járatos munkatárs, és…

MARKUSOVSZKY. S a bécsi napok Pesten folytatódnának… Ehhez egy kis pasteuri vagy legalábbis Balogh Kálmán-i oltás kellene az én öreg barátomba! Szegény, ahogy így kifordul belőle, amit a megnyugodott külső alatt ott hord, néha szinte lelkiismeret-furdalást érzek, hogy az Orvosi Hetilap indításakor pressziót gyakoroltam… Valljuk, be, elég nyomós pressziót!

FLEISCHER. A mi akkori eredményeinket bűn lett volna véka alatt tartani! Az én beszámolómon kívül a Wiener Medizinischében semmi sem jelent meg az irodalomban. Azt senki sem gyanította, hogy ő, a kedves ember, ha egyszer tollat fog …

MARKUSOVSZKY. Ő maga bizonyosan! Mért irtózott annyira tőle?

BALOGH. Az ő esete; úgy gondolom, tanulságos lecke lehet a fiatalabb orvosnemzedéknek, hogy a közlemények tisztaságára éppúgy vigyázni kell, mint az ujj begyére a szülészeti vizsgálatnál.

MARKUSOVSZKY. Ezt, úgy látszik, ő maga is belátta. Az újabb cikkeiben nyoma sincs a régi, a semmelweisi indulatnak.

FLEISCHER. Elég nagy ára volt ennek a belátásnak.

MARKUSOVSZKY. Pedig én azt mondom, ebben is volt valami szép, amit itt mint eltorzulást hányunk a szemére. Mi, akik fiatal korunkban Jean Pault és Lamartine-t olvastuk, úgy látszik; nem tudunk olyan kegyetlenül szigorúak lenni az efféle eltévelyedéshez, mint a csermáki szellemben felnőtt mai fiatalok. Én magam tán azért is nem tudtam őt idejében visszafordítani. Bennem is volt valami, amit magával rántott. Még azok a Nyílt levelek is… úgy mentem utána jobb belátásom ellenére, mint valami iszonyú csatatérre…

BALOGH. A költői hevület a politikában sem üdvös hozzáállás – a tudományban azonban veszedelmes.

MARKUSOVSZKY. Én pedig azt mondom, tán az ő forradalmának is támad még elragadtatott olvasója. Aki gyönyörködni fog ebben a kavalkádban…

FLEISCHER. Bár ennek is csak felkartörés lett a vége.

MARKUSOVSZKY. Ő mint tudós, a magáét megtette. S az, amit mint az igazság megszállottja hozzáadott, az írói mű – nem válik szégyenére! Ő mondta ki itt Széchenyi nevét. Hogy a Kelet népében hogy elragadta az írás ördöge. S ha a Blicket ismerte volna; abban ismerhetett volna csak magára!

FLEISCHER. Az a tilos könyv, amit Londonban nyomtattatott ki a fiával?

MARKUSOVSZKY. Amiért az életével kellett fizetnie. Azt is lehetett volna kárhoztatni. Ő maga is sejtette biztosan, hogy milyen veszélynek tette ki vele magát és családját, csakhogy amit igaznak érzett, indulatával együtt, ha minden összeszakad is, a világba okádja! Ha egyszer így olvassa Semmelweist valaki, aki magára ismer az igazság szeretetében, az önpusztító elszántságban, a bolondságban…

Függöny