Nyitóoldal


Apáczai (1955)


SZEREPLŐK
APÁCZAI CSERE JÁNOS
ALETTA, Apáczai felesége
KERESZTURY PÁL
VÁRADI MIKLÓS gondnok
PORCSALMAI, az iskola rektora
BASIRIUS IZSÁK professzor
CSERNÁTONI iskolamester
PÁVAI JÁNOS teológus, iskolamester
KEDOB iskolamester
KERTVAI iskolamester
ELSŐ ISKOLAMESTER
MÁSODIK ISKOLAMESTER
RÁKÓCZI GYÖRGY fejedelem
BARCSAY ÁKOS
KEMÉNY JÁNOS főgenerális
BOROS JÁNOS főkapitány
RHÉDEY főkapitány
BETHLEN JÁNOS kancellár
Ifj. BETHLEN MIKLÓS
RÁKÓCZI FERENC
CSULAI püspök
BÁTAI GYÖRGY másodpap
UZONI BALÁZS szenior
MACSKÁSI GÁSPÁR diák
KUN ZSIGA diák
VADAS GÁBOR diák
SIMON diák
KÖPECZI diák
SZEKRETÁRIUS
MÁTÉ BÁCSI
MÁTÉ BÁCSI MENYE
RADULY
SZAKÁCS
VÁROSI EMBER
FIATALABBIK INAS
ÖREGEBBIK INAS
KISDIÁK
ELSŐ ASSZONY
MÁSODIK ASSZONY
TEOLÓGUSOK, DIÁKOK, KATONÁK,
TAKÁCSNÉ, háziasszony

 

ELSŐ FELVONÁS

Apáczai szállása Gyulafehérvárott. A várfalak alá ragasztott kis alsóvárosi ház. A szín hátterében jobboldalt mély kapualja, bal felől a háziasszony konyhaajtaja, piciny szobaablaka; a szín bal felén Apáczaiék bejárása s virágos ablaka. Előtte piciny kert: tulipán, jácint, cserépben leander. Jobb felől magas kőfal. A kis kert két barackfája közt: rengő, benne Aletta kisebbik, gyermeke. Előrébb Aletta ül egy széken, s egy kis holland főkötőt próbálgat a háromesztendős kislánya fejére. Egy pillanat múlva a háziasszony, Takácsné jön a konyha felől; egy tányéron kürtőskalácsot hoz.

HÁZIASSZONY az összerezzenő s visszatekintő Aletta felé. Megnyugodott a lelkem. Csak az öklit fogja még, minthogyha sírhatnék. Elhajt egy dongót. Hess, te! Leteszi a kalácsot a tornác párkányára. A szégyentelen. A fölemelt kötényével legyezgeti a kicsit. Hogy megizzadt a kis homloka! De kis gyenge is vagy, mint az a harmat! Aletta felé. Az egész feje, mint az öklöm. S milyen fehér, meg lehet olvasni az eret a bőre alatt. Mosolyog. Nemhiába, apja-anyja olyan igénytelen. Észreveszi a kislány fején a főkötőt, amelynek a csomóját az anyja hiába próbálja az ideges ujjaival kibontani. Hát terajtad meg mi van? Mit rakott anyád a fejedre? Juj, ki ne menj így az utcára! Kicsúfolnak a gyerekek, hogy ni, a kis bőregér. Mikor csinálta neki, mesterné asszony, azt a főkötőt?

ALETTA végre leveszi s a kosarába dugja. Nem úgy csináltam. Előkerült a ládámból.

HÁZIASSZONY. Tán a magáé volt, odafönn, Hollandiában?

ALETTA. Az első. Szegény anyám tette el.

HÁZIASSZONY. El, ugye? Ilyen az anya, Isten nyugosztalja. De édes maskara lehetett benne! Meg azzal a keményített nyakravalóval, mintha kalodában ülne. Közelebb jön. Hát, ugye, csak gondol azért haza? Ilyen, lássa, az ember lánya. Akármilyen jó sorsba kerüljön, az otthoni, a szülői csak eszébe jut. Pedig nincs mit fölpanaszolnia.

ALETTA. Nem is panaszkodom.

HÁZIASSZONY. Tudós ember felesége lett. Meg idekerült a mi szép Erdélyországunkba. De jó sejtelme is volt, hogy Apáczai uramat a fehérvári ötvös- meg csizmadialányok elől időben elkaparintotta. Amondó vagyok, álmában se látott addig ilyen kincset meg szépséget.

ALETTA. Hollandia is szép.

HÁZIASSZONY. Tudom én, milyen szép. Volt énnekem egy lakóm, még Apáczai uram előtt, Szaláncai Pál. Az is szép eszű ember volt: püspök uram azzal is följáratta a belgiumi akadémiákat. Azt én apróra elkérdeztem, mi hogy van maguknál.

ALETTA. S mit tudott meg tőle, Takácsné nemzetes asszony?

HÁZIASSZONY. Hát – hogy csak olyan szitálatlan búzából ették a kenyeret. Nálunk a közrenden való sem fogyaszt olyat.

ALETTA. Van ott szép francia cipó is.

HÁZIASSZONY. Húst meg hétszámra sem látott mást, csak egy kis berbécshúst, s mindig csak a murok meg a káposzta, meg a paszternák hozzá.

ALETTA. Került ott hal is.

HÁZIASSZONY. Hal? A lazac meg a stokfis, meg a platájsz, a nevüktől is hideg futkároz az ember hátán. Böjtös ország, ahol mindig csak a hal fogy… Hiszen még fájuk sincs, galambom! Valami éghető földdel fűtenek ínségükben. Én nem akartam szavának hinni, de azt mondta, kész a szentírásra megesküdni.

ALETTA. Tőzeg az, annál is lehet melegedni.

HÁZIASSZONY. Elhiszem… a vacogástól. De már csak más az, ha valaki odaint az öregegyház előtt a szekérnek, s bédurrant… Hisz még rendes kemence sincs ott – csak a kéményalja. S az a sok vízér! Ha az ember a szomszédjához akar menni, már ladikra kell szállni.

ALETTA. Van ott azért más is.

HÁZIASSZONY. Tán azt a sok skolát, akadémiát gondolia? Hisz értem én azt, ha nincs más tisztességes megélhetésük, hát abból élnek, hogy a sok oskolázó diákot oda felcsődítik. De csak gyötrelem az, jobbágynak való.

ALETTA. Nálunk szívesen tanulnak. S az a nemesember, aki ért valamihez.

HÁZIASSZONY. Az csak míves ember. Nemességre születni kell. Nem Apáczai uramra mondom, mert hisz ő mint székely ember gyereki, amúgy is élt volna valami szabadsággal. Meg én, ha nemesember özvegye vagyok is, nem nézem alább, aki esze s magaviselete után vitte valamire… De hát sok kosztos deák latin karattyolását hallgattam én már. Ez a mostani, a kisebbik, a Zsiga is, pedig szép értékű, nagy jószágú ember gyereke, mit kínlódik vele. De csak mint a teknősbéka, úgy másznak elő szájából azok a deák szavak.

ALETTA. Itt is van, akinek nem kín… A nagyobbik, Macskási Gáspár…

HÁZIASSZONY. No, látja, pedig egy alvinci polgármester gyereke csak. De hát az sem kapott úgy azon a tanuláson – amíg Apáczai uram elé nem került. Mert ami igaz, igaz, ő igen ért hozzá, hogy a keserű gyökeret mézzel csöpögtesse. Azért is van a diákság olyan bolondjába érte.

ALETTA reménykedve. Azt hallja, szeretik?

HÁZIASSZONY. Mást se, csak azt. Lángnak-habnak mennek érte. Irigyli is a többi skolamester.

ALETTA ijedten. Haragusznak rá, ugye?

HÁZIASSZONY. Hogy haragusznak-e? Megégetnék, ha rajtuk múlna. De az a jó, szívem, ha irigylik. Az lesz a baj, ha már sajnálni fogják. Mert annak is megjön az ideje. Összeakadok minap az öregegyháznál tudja, ott a lábas ház gádorában azzal a Peci Nacával, tudja, akinek az ura elé a kis Zsiga jár.

ALETTA. Hályogosné.

HÁZIASSZONY. Azt kérdi az tőlem: no, lógatja-e még a lakója az orrát. Mondom: ugyan mért lógatná jobban, mint más? Hát hogy a boldogult professzor helyett… na, a nevit.

ALETTA. Bisterfeld.

HÁZIASSZONY. Az, Piszterfőd, hogy ahelyett nem ő lett a professzor. Hanem azt az Ézsaut vagy Izsákot, vagy mit hívták meg.

ALETTA. Basiriust. S a nemzetes asszony mit felelt rá?

HÁZIASSZONY. Azért, mondom, bizony nincs mit lógatnia. Azon csak az lógathatja, akit a fejedelem olyan messze földről ideszerzett. Mért? azt mondja. Mert az úgy járt, mint a messziről hozott lakodalmas szakácsné, akire a vendégség azt mondja: ángyom ennél jobban főzne…

ALETTA. Jaj, mért mondta a nemzetes asszony! Még visszamondja!

HÁZIASSZONY. Hadd mondja.

ALETTA. De professzor uram azt hiszi, tőlünk hallotta.

HÁZIASSZONY. Ismer engem a Naca, tudja az, hogy nem kell a szót másnak a nyelvem alá rakni…!

A kapu kicsapódik, Gáspár ront be rajta, s fut egyenesen a tornácon a konyhaajtó felé. Utána Zsiga, kicsiny, gömbölyű gyerek.

HÁZIASSZONY rákiált Gáspárra. Hova olyan sürgősen? A kaput hozod köszönés helyett?

GÁSPÁR a konyhaajtóban, fújtatva. Jó estét a nemzetes asszonynak, Pávai uram vár odakinn. Berohan a szobába.

HÁZIASSZONY a bejövő Zsigához, aki, amennyire a természete engedi, maga is lelkesedve érkezik haza. Hát ennek mi ütött fejébe? Miféle Pávai uramat emleget?

ZSIGA. Jaj, nagy teretura volt, Rozika néném. A teológusok beálltak a poéták mögé. Az ángolnát majd megütötte a guta.

HÁZIASSZONY. Miféle poéták? Miféle ángolna? Alettának. Elment ezeknek az eszük…

ZSIGA. Hát az ángol, az új professzor. Azért híják úgy, mert angol is meg sima is. Mind átjöttek tőle Gazsiékhoz, a poéták leckéjére. Gondolja föl, Rozika néném, a teológusok!

GÁSPÁR kiszól az ablakon. Zsiga, hol az irkatokod? Biztos abba vágtad bele a konceptusomat.

ZSIGA észreveszi a kalácsot. Kürtőskalács. Itt van, édesanyám!

HÁZIASSZONY. Már hogy volna! Apáczainéhoz. El sem tudja hinni, hogy ahol a kürtőskalács van, az anyja ott ne legyen.

GÁSPÁR. Nem hallod, Zsiga! Pávai uram vár kinn!

HÁZIASSZONY. Várjon. A te irkád, keresd! Gáspár eltűnik az ablakban. Zsigához. Na, csak ne edd úgy a szemeddel! Apáczainéhoz. Látja, el is feledtem a nagy beszédben, Apáczai uramnak akartam kedveskedni vele. Odateszi elé, az asztalra. Annyit álmodik ez a gyerek az anyja kürtőskalácsáról, mondom, próbát teszek vele. Hátba löki Zsigát. Na, el ne vesd a péterkédet, sült nektek is!

GÁSPÁR hangja. Zsiga!

HÁZIASSZONY. Ej, látom már, nekem kell azt az irkatokot előadnom.

Előbb a háziasszony, aztán Zsiga be a konyhaajtón.

APÁCZAINÉ odaadja a kalácsot a kislánynak. Legyen ügyes, Aletta baba, és vigye be. Ő a gyereket veszi ki a rengőből. Aletta mama meg majd a kis Janikát viszi be. Bemegy, aztán visszajön a munkakosaráért. Közben bentről a háziasszony hangja: „Rendet kell tartani, akkor nincsen mit keresni!”

Gáspár panaszos hangja: „De hogy tartson az ember rendet ettől a Zsigától.”

PÁVAI a nyitva maradt kapuba áll, majd beljebb merészkedik, megilletődötten tekint szét az idegen udvaron. Észreveszi a fiatalasszonyt. Mind ketten megzavarodnak.

PÁVAI. A kis kvártélyos legény, Macskási Gazsi ajánlta, hogy kihozza valami iskolai dolgát. De úgy látszik, elfelejtette.

ALETTA. Nem, keresi!

Bentről Zsiga hangja: „Most, tessék, feltúrja a ládám!” Mindketten elmosolyodnak.

PÁVAI. Hallom.

ALETTA. Valami irkát.

PÁVAI. Igen, a konceptusirkáját… Az Apáczai uram metódusa miatt… A leckéje tett kíváncsivá.

ALETTA. Valami baj volt a kollégiumban? Professzor uram – a kis Zsiga mondja – haragudott?

PÁVAI. Basirius uram… az lehet, hogy haragudott. De baj azért nem volt, inkább nagyon is hasznos délután volt… Amióta deák vagyok…

Gáspár kirohan két-három irkával, az egyik kifordítva. Amikor Pávait és Alettát meglátja, megtorpan.

PÁVAI. No, mégiscsak megvan?

GÁSPÁR. Meg, a Zsiga tokjában volt. Az meg fönn volt a kemencén.

PÁVAI. Felmászott. Nevetnek.

GÁSPÁR. Takarítás közben. Ez az a konceptus… De agricultura Romanorum et Transsylvanorum. S nekünk magunknak kell kijavítanunk.

PÁVAI elveszi. No, majd átnézem őket. Alettához. Híre futott, hogy Apáczai uram mint olvastatja a Georgikont. Hogy nemcsak a latin verset rakatja át magyarba, de közben a matériát is magyarázza, a növénytermesztést, szőlőnevelést, csillagjárást, meg amiről szó van benn.

ALETTA. S azért mentek be a nagyobb deákok az órájára!

PÁVAI. Basirius uramnak csak az a néhány alumnus maradt, aki a bennétkezésért retteg.

ALETTA. De ez nagy megbántása professzor uramnak… majd bosszút vesz érte.

PÁVAI. Hát ha vesz is. Nem szándékkal, összebeszélésből történt. Ott vettük észre, hogy nagyon sokan vagyunk. Az a sok elbutított, szomjan tartott lélek…

Apáczai vidám léptekkel a kapu felől; meglepetve áll meg.

ALETTA veszi észre, kissé megzavarodik. Valami írásokat keres a teológus uram.

PÁVAI megfordul, zavartan. Látásból tán ismer már, Apáczai uram, Pávai János teológus vagyok.

APÁCZAI. Hogyne, szavából is, hisz megkérte, hogy a leckémre beállhasson. S azóta is látom.

PÁVAI. Apáczai uram akkor azt mondta, akár vackor, akár kármánykörte a tudománya, nem von kerítést köré.

APÁCZAI. Hanem most már kissé túlzásba viszik teológus uraimék. Módit csinálnak belőle, hogy az én magyarázásaim hallgassák, s ami szorosabb és fontosabb dolguk, elmulasztják.

PÁVAI. Szorosabb, az igaz – de gyümölcshozóbb alig.

APÁCZAI megnézi Pávai kezében az irkát. A Gazsi konceptusai. Nevetve. Ebből micsoda gyümölcsöt kíván Pávai öcsémuram szakítani?

PÁVAI zavarban. Hát hogy láttam, mit mível Apáczai uram a Georgikonnal, amin mi csak az eszünk élét tompítottuk, vallatni kezdtem Gazsit egyebek felől is. Mondta, hogy miféle konceptusokat készítettek. S minthogy Apáczai uram csak ma délután mondta, hogy buzgó szív nem szenved halasztást…

APÁCZAI. Hát maga jött el az irkáért.

PÁVAI. Gondoltam, Apáczai uram se neheztel meg érte.

APÁCZAI. Nem vagyok azok közül való, akik rejtik, s pénzen árulják a metódusukat. Az én metódusom titkát nemcsak hogy odaadom, de ha lehetséges volna, rá is ragasztanám az emberekre, nem egyre vagy húszra, de százra meg ezerre, hogy minél többen futkossanak vele a hályogos hazában.

PÁVAI. Bizony, jó lenne. Hogy más is ráeszmélne, amire én most, majd húszesztendős koromban, hogy a tanulás s a gyötrelem nem egyazon dolog.

APÁCZAI. Örvendezek, ha erre az igazságra, mely nálunk olyan ritka, a szemét én nyitottam fel. Kevesen tudják ezt a tanítók közül is. Én is tizenhat éves voltam, s az egykorúak közt legjobban tudtam, s nem értettem a szintaxist. Isten különös kegyelmének tartom, hogy az oktalan tanulás nemhogy eloltotta, de még szította bennem a tanulás tüzét. Én most ettől a kerülőtől akarom megkímélni a rám bízott deákelméket… Pávai uram, mint a legtöbb tógás deák: papnak készül?

PÁVAI. Az volt eddig a szándékom. Udvarszéki vagyok; oda készültem prédikátornak. De amióta Apáczai uram tanítását láttam…

APÁCZAI. Bár lenne úgy, hogy a püspök kézrátétele helyett a magyar tanító keserves botját nyomhatnám kezébe! Prédikátor, az még csak terem, megtermi a tisztelet; ahhoz azonban, hogy az a prédikátor ne valami lomha, tisztjében hanyag, ajándékon kapdosó, tudatlan ember legyen, jó oskolamesterek kellenek… S ha már a pap, hát a sok garázda, jobbágyát fosztó, nyúzó nemes…

Aletta, aki a beszélgetés alatt kissé odébb húzódott, figyelmeztetésül meglök egy széket.

APÁCZAI odanéz. Hisz még mesterembereink sincsenek! Ami ágyúöntő, órás, késes, az mind idegen, még az eszközöket, a dolgokat is német szóval nevezik. Hogy ez ne így legyen, ahhoz jóravaló, jutalmukat tettükben kereső, a méltatlan bántalmat béketűréssel hordó skolamesterek kellenek.

PÁVAI. De hol vegye a példát, bátorságot, aki mást, mint ami itthon van, sohasem látott? Nincs itt Apáczai uramon kívül arra való ember.

APÁCZAI. Dehogyis nincs. Akár Pávai uram is lehet. Csak egy-két leckével s egy égő szívvel járjon a tanítványai előtt. Az igazi tanító másutt is többnyire csak előtanuló – a többiek előtt merészkedik be a tudás végeérhetetlen erdejébe. Elneveti magát. Pávai öcsémuram, persze, azt gondolja: könnyű volt neked. S igaz, én még a nagy professzorok lábánál nőttem fel, akiket Bethlen Gábor hozatott be Gyulafehérvárra. Az Altschaedius „Enciklopédiájá”-t másoltam, a most elhunyt Bisterfeld még pénzzel is segített, s a nagy Geleji püspök küldött ki Ultrajectumba…

PÁVAI. Más világ volt az. Még az öreg fejedelem is élt.

APÁCZAI. Igen. Az öreg Rákóczi György. Amikor Németországban halálhírét vettem – Aletta feldönti a széket, Apáczai odanéz, s megint elharapja a szót. De minél keservesebb a pálya, annál több dicsőség várja a futót. Én is azt hittem, látja, hogy az én jóakaróm, Bisterfeld uram mellé jövök meg.

PÁVAI. Hát bizony, Basirius professzor uram…

ALETTA odalép az urához. Majd elfelejtem mondani, itt volt a Barcsay uram deák szolgája, s hozott egy paksamétát uramnak… Konstantinápolyból kapta, a kapihétól, a magáéval.

APÁCZAI fölvillanó szemmel. Az Hágából lesz. Hol van?

ALETTA bemegy érte.

APÁCZAI kis habozás után. Egy könyvmunkám ívei lesznek. Hágában nyomják, s Konstantinápolyon át kerül be Erdélybe.

ALETTA visszajön a csomaggal. Meg valami török fűszerrel is kedveskedett.

APÁCZAI megnézi. Az meg kávé – a könyvecskémért.

PÁVAI a csomagra néz. Akkor én nem is háborgatom most tovább Apáczai uramat.

APÁCZAI. Nem, mért háborgatna? Foglaljon csak helyet… Megemeli a borítékot. Vagy nem, mégis inkább máskor. A könyvszerzés ördöge, igaza van, most nem hagyna társalogni.

PÁVAI. Élek engedelmivel, Apáczai uram. Meghajlik Aletta felé, s el.

APÁCZAI föltöri a borítékot. Az az. De csak öt árkus. Pedig ott van most már végig az egész… Lassan halad, amióta nem vagyok a tipográfus mögött.

ALETTA. Nekem nincs semmi közte?…

APÁCZAI a papírt forgatja. Úgy látom, nincs… Ehol, máris leltem egy hibát, emitt a második. Ezek az árkusok, hiába, hibásabbak lesznek, mint amiket én gyomláltam ki ott fenn. Alettára néz. Mi az? Mért nem szólsz? Bánt valami? Rosszul esik, hogy nincs bátyádéktól levél?

ALETTA. Nem. Dehogy!

APÁCZAI. Ezek a könyvnyomtatók úgy vannak vele, hogy ha más sürgető munkájuk van, amit nincs, aki sürgessen, hónaphosszat heverni hagyják. Ha meg érkezésük van rá, nosza, már küldik is… mert tudják, hogy megkéstek. Bátyádékhoz tán oda sem üzentek. Ehol „tengere” helyett azt írja, „tenyere”. Mintha csak tudnának magyarul. Vagy lehet is, hogy valami rendetlen magyar deák javított bele. Jobban megnézi Alettát. Látom, mégiscsak volt valami az árkusok közt!

ALETTA. Mi, édes uram?

APÁCZAI. Egy kis hazai levegő; az a tenger- meg zöldségszag; azt hajtja feléd a betűkből a nyomdafesték.

ALETTA. Téved, édes uram!

APÁCZAI. Csak fáj, amit otthagyott az ember.

ALETTA. Mit hagytam én ott a kedves szüleim sírján kívül? A nemtörődöm bátyám, a sógornőm kemény szemét. Énnekem mindenem itt van, ezen az udvaron.

APÁCZAI. Igazán? Nem bántad meg, hogy hittél padlásszobátokban a diáknak, s eljöttél ebbe a vad országba, a török hóna alatt gubbasztó szirtes hazájába?

ALETTA. Nem, soha. Én olyat láttam meg kegyelmedben, hogy attól a kegyelmed lelke lett a szülőhazám.

APÁCZAI. Látod, ezt egy poéta sem mondhatta volna szebben; szinte kedvem volna a deákjaimmal latinra tétetni.

ALETTA. Legföljebb…

APÁCZAI. Legföljebb? Na, ki vele. Nyíljál ki, estike; jön a napszállat.

ALETTA. Ó, semmi… Legföljebb, hogy az emberektől félek egy kicsit.

APÁCZAI. Az emberektől? Hisz nem is látsz embert. A piacra is a pesztonkát küldöd ki. Tán Takácsné nemzetes asszonytól félsz?

ALETTA. Hogy hamisat ne szóljak, tőle is. Pedig nyájas. Most is kalácsot sütött kegyelmednek… Hozom is, jó lesz a könyv mellé ozsonnának.

APÁCZAI. Nem, hagyd most a kalácsot. A félelmedről beszélj! Mért félsz a nemzetes asszonytól?

ALETTA. Olyan furcsák itt az emberek… Mosolygásra húzzák a szájukat, s a szemüket… mintha azt néznék, hova harapjanak.

APÁCZAI. Mondtam, hova hozlak; Ázsiának nem is a szélére, a tartományába.

ALETTA. Igen, a hátramaradtság, azt emlegetted. De én a hátramaradtságot is teutánad képzeltem el. Hogy vannak, akik nem értenek a betűvetéshez, de ha az ember a szemükbe néz…

APÁCZAI. Ott világosság van. Nem, nincs… De derék emberek azért itt is vannak… Ez a fiatalember, Pávai. Tréfásan. Akivel olyan barátságosan beszélgettél. Ettől is féltél?

ALETTA vonakodva. Tudja, mit mondok, uram? Ettől is! Pedig úgy ódalgott be ide, mint aki előtt a mennyország kapuját hagyták nyitva. S láttam, tiszteli kegyelmedet. De ahogy az alázatos mosolygását néztem, egyszer csak azt gondoltam, ez most elmegy, elkérkedik vele, hogy itt volt, s told is a hallottakhoz.

APÁCZAI. Láttam, fészkelődtél. A szék is ezért dőlt fel.

ALETTA. Biztos bennem a hiba. Én vagyok a riadozó. De én még a kis Zsigától is félek.

APÁCZAI. Hogyha egyedül marad vele, csíp egyet a kis Janin a rengőben. Nem, többet kéne emberek közé járnod. Megkeresni a jókat. Elvadított az a néhány faragatlan mesterné, akihez elvittelek.

ALETTA. Nem, isten ments. Majd elmúlik ez is… Én különben is tetőled félek a legjobban.

APÁCZAI. Ugyan! Nekem is farkasnevetésem van? Az én ritka mosolyomban is ott sunyít a magyar cigányság?

ALETTA. Éppen az, hogy nem. Épp attól félek, amiért megkedveltem. Hogy úgy hisz az igazságban. Hogy a szebb gondolat, ha egyszer elgondolták: annak le kell a rútabbat győznie.

APÁCZAI. És nincs úgy? Akkor az Istenben sem hiszel. A nagy gondolat az ő terve, sugalmazása. Aki elgondolta, azért nem tud szabadulni tőle.

ALETTA. Én hiszek az Istenben… de látom, érzem az ördögöt is. S a föld neki adatott.

APÁCZAI. Azért kell visszacsikarnunk tőle.

ALETTA. Ez a Basirius…

APÁCZAI nevet. Az ördögről ő jut eszedbe. Nem hiszem, hogy az ördög mint vén jogértő olyan gyenge latin volna.

ALETTA. Én nem is láttam őt… Csak amit hallok. De éjjel ővele álmodom. Meg sem mondják, hogy ő az, de én tudom…

APÁCZAI. A szarváról vagy a patkója kopog…

ALETTA. Mielőtt idejött, azt mondják, az angol királynak volt udvari papja.

APÁCZAI. Egy kivégzett királyé. Az I. Károly elcsapott feje! Attól lesz olyan félelmes? Nem ő ütötte el, ő csak imádkozott érte.

ALETTA. Udvari ember. Világban járatos. Úgy megszövi a szálat, kegyelmed meg a deákok dicséretéért, szeretetéért…

APÁCZAI. Nem azért, mert engem szeretnek. Azért a kis rostért, ami a szépség és jóság húrja a szívünkben. Kapunyitás.

ALETTA megfogja a kezét. Jön valaki. Én bemegyek.

APÁCZAI utánakiált. Mit futsz? Hiszen csak komámuram, Keresztury Pál uram az.

Keresztury az ifjú Bethlen Miklóssal.

KERESZTURY Aletta után néz. Rosszkor jöttünk? Már vagy egy hete nem láttam az asztalomnál öcsémuramat. Mondom Miklós öcsémnek, erre kanyarodunk, discipule, megnézem a kis keresztfiamat…

APÁCZAI. A kapu is jobb kedvvel csikorog, ha Keresztury uram lép be rajta. Kár, hogy olyan ritkán van módja. Tessék, beljebb.

Egy kendőt dob a kéziratra.

KERESZTURY. Nem, maradjunk csak, ha szabad. Legalább a kis komámasszony is nyugodtan fölteheti a vendéglátó főkötőjét.

APÁCZAI hellyel kínálja Miklóst. Conside, puer.

MIKLÓS. Non decet me discipulum talibus viris praesentibus considere.

APÁCZAI. Ez azt derék; látom, könnyen folyik az ifjú grófból a deák szó! Kereszturyhoz. S a Keresztury uram udvari iskolájának a másik fele, a kis fejedelem, ő nem vett részt a sétán, Franciscus non fuit vobiscum?

MIKLÓS. Non fuit. Princeps minor, verisimiliter aeger, domi manebat.

KERESZTURY. A feje fáj, attól tartanak, meghimlőzik. Így csak Miklós öcsémmel kanyarodtunk ki, a hostáton át, a patak felé.

APÁCZAI. S hogy folyik egy ilyen peripatetikus séta? Mert, gondolom, hogy Keresztury uram, mint a méh, módját leli, hogy eközben is átvigyen egy kis hímport a növendék fejébe.

KERESZTURY. A metódusomra kíváncsi, öcsémuram? No, mondd el, Nicolaus, quid fecimus?

MIKLÓS. Primo – amíg a városon s a falak alatt jöttünk, Gyulafehérvár nevezetes épületeiről beszéltünk, s a nagyságos fejedelmekről, akik építették. A nagy Bethlen Gáborról, Báthori István lengyel királyról, a dicsőséges Hunyadi vajdáról meg még a rómaiak Dáciájáról. Secundo – ahogy a patakhoz értünk, orientációt vettünk, hogy az a füzescsík ott a Maros vonala, az az abrudi havasok, ahol az aranyat bányásszák. Emerre a fogarasi nagy hegyek, Havasalfölde, ahova urunk hadba készül, Konstantinápoly, ahova Barcsay uram az adót vitte. Így a geográfiára, vagyis földírásra tértünk át. Arról tertio: az államok kormányzásának módján a kamara hasznára, sóvámra.

APÁCZAI. S ezt mind latinul.

KERESZTURY. Erről már bajos is volna szólani, hacsak öcsémuram valami új magyar szavakat nem talál ki erre is.

MIKLÓS kikottyantja. Visszafelé meg franciául beszéltünk!

KERESZTURY. No, erről tace, fili!

MIKLÓS diadalmasan. Meg oláhul is…

APÁCZAI Kereszturyra néz. Hát bátyámuram franciául meg oláhul is tud?

KERESZTURY. Tudni nem tudok, csak ami a Miklós karattyolásából – a fejére üt – egy ilyen vén kasban bennragad. Csak tanítani tudom.

APÁCZAI. Hát azt is lehet? Tanítani, amit nem tud az ember?

KERESZTURY. Lehet azt. Aki nem született tanító, akármilyen nagy tudós, amit tud, azt se tanítja meg. Aki meg az, azt is bevési a friss ifjú elmébe, amit maga már nem jegyez meg.

APÁCZAI. No, ha volna, azért én is ajánlanék ezer aranyat kegyelmednek, mint Huller az emlékezés tudományáért..

MIKLÓS. Elmondom én Apáczai uramnak ingyen is.

KERESZTURY. Tace, discipule. Tönkreteszel. A Takácsné ablaka felé mutat. Nézd azt a két nebulót, hogy bámul téged az ablakon… Qui sunt?

APÁCZAI. Macskási Gáspár, az alvinci bíró fia, igen jóravaló legény; a másiknak inkább az apja az ajánlólevele: Kun Zsigmond.

KERESZTURY. A Küküllő megyei vicispán. Menj oda hozzájuk, ismerkedj velük.

APÁCZAI a meginduló Miklós után. A nagyobbnak van sok szép füve meg bogara.

TAKÁCSNÉ ahogy az odainduló Miklóst meglátja, kipöndörül. Tessék, úrfi! Tessék, beljebb! Mutatkozzatok be a kis grófnak. A kancellárius úr, Bethlen János uram méltóságos legénykéje, ugye? Mindjárt ráismertem a szép diószeméről. Behúzódnak a házba.

APÁCZAI Miklós után néz. Csupa tűz az esze ennek a gyermeknek.

KERESZTURY. Ha a fejedelem öccsét, Rákóczi Zsigmondot kiveszem, nem volt a kezem alatt ilyen gyermek még Erdélyben. Kegyelmed – mint az első magyar könyvszerző ember, akinek könyvit s magát is ismeri – nagy tekintély előtte.

APÁCZAI. Ha legalább belőle s nem Ferencből lenne egykor fejedelem. Akkor tán nem sajnálnám, hogy egy akadémia helyett két ifjúra vesztegeti Keresztury uram a tanítói művészetét.

KERESZTURY. A kis Ferenc is jámbor ifjú. Aztán meg egy jó kancellár se kutya.

APÁCZAI. Egy jó fejedelem oldalán.

KERESZTURY. Akárhogy is van, nincsenek dajka korban. Nem cserélném ki őket, mint holmi dajkákról írják a széphistóriák.

APÁCZAI. Ha azt lehetne, úgy hiszem, előbb kezdte volna Keresztury uram a csereberét.

KERESZTURY. Hogy érti, öcsémuram?

APÁCZAI. Nem az elébb mondta-e, hogy volt egy növendéke, aki ennél a Miklósnál is jelesebb volt. Ha most az ül a fejedelmi székben, s nem hal meg ifjan Patakon, tán nem az oláh vajdák le- s fölrakása ma az ország gondja…

KERESZTURY rosszallón. Nemcsak a könyvekben lehet dicsőséget keresni. S a mi fejedelmünkről senki sem mondhatja, hogy nincsenek fejedelemhez méltó gondolatai.

Aletta a szobájából.

KERESZTURY. A kis komámasszony. Előjött a kalitkájából.

APÁCZAI. Csakugyan más főkötő került föl.

ALETTA zavartan az urához. Miért nem jönnek beljebb?

APÁCZAI. Invitáltam, de szabódott, azt mondta, kedvesebb itt a gyümölcsfák alatt.

KERESZTURY. Meg a jácint és tulipán közt. Látom, jól teleltek a hazulról hozott hagymák, s versenyt illatoznak a nemzetes asszony violáival s rezedáival.

APÁCZAI. Nem versenyeznek. Azt a szót az én feleségem nem ismeri… Legföljebb emlékezgetnek.

ALETTA. Szolgálhatok uraiméknak valamivel?

KERESZTURY. Én, miután jól megebédeltem, a mértékletesség prédikátorává leszek. S csak egy kupa bort iszom meg lefekvés előtt.

APÁCZAI. De amivel én kínálom, azt, tudom, hogy megissza. Egy kis feketelevest! Barcsay uram kedveskedett vele, egyéb szívessége mellett.

KERESZTURY. Török kávé?

APÁCZAI. Konstantinápolyi. Alettához. Törd meg, s főzz be két gyűszűnyit belőle. Ezt meg vidd be. Odanyomja a kéziratot, Aletta zavarában elejti, Keresztury segít fölszedni.

KERESZTURY. Mégiscsak dolgában zavartam, Apáczai uram.

APÁCZAI. Ezekről az árkusokról gondolja? Most hozta a Barcsay uram embere – Hollandiából.

Kis csönd. Keresztury nem akar kérdezősködni. Apáczay küzd a szerző ösztönnel, hogy a művéről beszéljen. Elmosolyodik.

KERESZTURY. Min mosolyodott el olyan jóízűt, öcsémuram?

APÁCZAI. Mosolyogtam? Az jutott eszembe, amit Keresztury uram mondott, hogy a kis gróf szemében valami csodálatos ember vagyok, mint aki magyar könyvet szerzett… Meg az is eszembe jutott, amit a minap mondott a „Kis logikácskám”-ról… Hogy az ott fönn sokat egyengette az utamat…

KERESZTURY. Főként az ajánlása. A fejedelem kedvesen vette, hogy a fia nevét ott látja egy könyvnek a címlapján. Egy kicsit elnyomja a zajt, amit a beköszöntő beszéde vert föl a mesterek közt.

APÁCZAI. Pedig ez még egy kis pisztolyocska volt. Mit gondol, Keresztury uram, mi lenne, ha most egy ágyút sütnék el?

KERESZTURY. Ágyút? Hogy igazat szóljak: Apáczai uram elég szépen gyűjti az emberek mérgét maga ellen, úgyhogy elkelne egy viharágyú a felhők ellen.

APÁCZAI.… s a szőlőm védelmére. Hát majd megpróbáljuk.

KERESZTURY. Készül valami? Valami könyvecske megint?

APÁCZAI. No, ez már igazán nem könyvecske lesz.

KERESZTURY. Hanem?

APÁCZAI. Könyv. Vagy inkább egész könyvtár. Egy könyvtár egy könyvben.

KERESZTURY. Kíváncsivá tesz, Apáczai uram. S melyik tudományban lesz a növendékeim kalauza?

APÁCZAI. Mindben.

KERESZTURY. El ne ijesszen, öcsémuram. Csak nem egy új Alkoránt ír? Mert arról mondta az a könyvégető Omár, hogy minden tudomány dereka benne van.

APÁCZAI. Koránt nem, de Enciklopédiát.

KERESZTURY. Mint az öreg Altschaedius.

APÁCZAI. Az csak holmi tudós szakácskönyv volt ahhoz, amit én akarok. Minden tudomány summája.

KERESZTURY. Nagy fognivaló – nagy fogó is kell hozzá.

APÁCZAI. Sokallja, bátyámuram, egy huszonnyolc éves embertől?

KERESZTURY. Ismerem öcsémuram szép készületét, főleg a napkeleti nyelvekben. Erdélyben tán nem volt senki még, aki a hébert, káldot, arabot úgy értette volna.

APÁCZAI. De ebben történelem is lesz, geográfia, matematika, mechanika, csillagászat, aminek Erdélyben idáig a nevét sem hallották. No, mit szól hozzá, nagy vakmerőség kell hozzá?

KERESZTURY.…vagy nagy ifjúság.

APÁCZAI. Úgy érti, bátyámuram, ifjúság, amely vakságában nem tudja, mire vállalkozik. Én meg úgy értem: ifjúság, amelyet idevetettek ebbe a világba, s nem nyughat, amíg világjárással, könyvek bújásával valahogy el nem igazodik benne. S amit esze fáradságával kihámozott, megtakarításul mindjárt tovább is adja, akik egy lépéssel mögötte igyekeznek.

KERESZTURY. A szándék dicséretes.

APÁCZAI. Egy napnyugati nép fia, egy hollandus, francia, tán nem állhatna elő ilyen könyvvel, bár én remélem, idővel úgy meggyarapítom, kicsiszolom minden ágát, hogy ott sem vallok vele szégyent. De ahol tivornyazajból s temetői kántálásból áll a múzsák éneke, ott ez is valami.

KERESZTURY. S ezt kinek a fejébe akarja töltögetni – a deákokéba?

APÁCZAI. A mesterektől sem kímélem.

KERESZTURY. S melyik classisban? A teológia után?

APÁCZAI büszkén. A kezdet kezdete, a rudimenták előtt. Ez lenne az útravaló. Ismerje meg az én könyvecskémből a világot s a tudományok ágait. Aztán szerezze meg a magasabb ismerethez az eszközöket – a nyelveket.

KERESZTURY. Hát milyen nyelven szólalna az az Enciklopédia? Csak nem magyarul az is?

APÁCZAI. De magyarul.

KERESZTURY. S a tudományok nevei? Azok is magyarul?

APÁCZAI. Először én is elrémültem, mint Keresztury uram. Mint a szélütött, aki szólni kíván, s hiányoznak fejéből a szavak. De fölbátorított a latin író, Plinius Maior példája, előtte a deák nyelvben sem voltak meg a tudós szavak.

KERESZTURY. Nyelvet csinálni: Istennek tartatott az fenn.

APÁCZAI. A mi oskolázásunkban az volt a hiba, hogy csak az eszközre, a nyelvre volt gondunk, az volt a tanulás tárgya. Márpedig milyen mesterember az, akinek, ha ács, csak fűrésze, ha kovács, csak kalapácsa van, fája, vasa pedig nincsen. Tudományai mind a beszéd vagy a gondolkozás formáiról szólnak, mint a grammatika, szintaxis, logika. No, hát én odagörgetem a tuskót, kivágom a kohóból a vasat. A világ, az ember, az ember java: a tudomány tárgya, a nyelv csak eszköz a kimunkálásban.

KERESZTURY. Van benne valami. Ezt is a Cartesiusától tanulta?

APÁCZAI. Az élettől, a szükségtől. Kegyelmedtől is, Keresztury uram. Csak éppen nemcsak Gyulafehérvár és a Maros völgye földabroszát terítem ki az én Miklósom előtt, hanem Isten egész világát, ahogy az az én szerény látkörömben él.

KERESZTURY. Szép gondolat, tudós emberhez méltó. Csak aztán el ne égesse magát benne, öcsémuram.

APÁCZAI. Ha el is égetem: csak százak égjenek, mikorra elalszom.

KERESZTURY. A mi pályánk, tanítóké, lassú pálya. Egy embernyom egy esztendő benne; azalatt látszik meg, kihajt-e, s vet-e fejet a mag?

APÁCZAI. Azért is kellenek apostolok ide. Akik a nem értett nyelven is tanítanak, mint Keresztury uram oláhul. Ami Erdélyben a hó alá megy, az ott is marad.

KERESZTURY. Az csoda volt – az apostolok –, Apáczai uram; Erdélyben csodát ne várjon. Itt a jót is nádmézzel édesítve kell a vonakodó testbe lopni.

APÁCZAI. A meglett emberekébe. S azok még a mézen át is megérzik a virtus szagát, s krákognak, köpködnek tőle. De a fiatalság…

KERESZTURY. Ne bízzék bennük túlságosan. Kapnak a szokatlanon.

APÁCZAI. A lelkük táplálékán.

KERESZTURY. Az egész világ: az a lelkük tápláléka. S minél másfélébb fogással kínáljuk mi, annál bizonyosabb, hogy megunják, s visszatérnek a megszokotthoz.

APÁCZAI. Látszik, hogy Keresztury uram főrendek gyerekeit nevelte. Akik megszokták a fürjészést, s a tudományt is mulatságként kell az aranytányérjukba lopni. Én az enyimekbe több bizalmam vetem.

KERESZTURY. Kölcsön annak a nagy része, amelyet ott veszt, Apáczai uram. Én mint apja mondom: az ifjúság elszéled; afféle mese lesz kegyelmed neki. Akiket azonban hirtelenségével megsért, itt maradnak, s azok közt kell az életét élnie…

APÁCZAI. Már látom, Keresztury uramnak is tudomása van róla, hogy Basirius professzor leckéjén az auditorium a hibámon kívül üresen maradt. Azért óv annyira, hogy rosszabbul tanítsak.

KERESZTURY. Rég hallom a morgást. Csak nem akartam kedvét szegni.

Aletta tálcával jön, a tálcán egy levestál.

APÁCZAI. Na, elkészült végre a török kávé?

ALETTA. Nem vagyok gyakorlott a készítésében, s kifutott elsőbbre.

KERESZTURY a tálba néz. De csak nem akar ennyit megitatni velünk, komámasszony?

APÁCZAI belenéz. Ó, te gyámoltalan. Kereszturyhoz. Ez az, amiben mi előrébb járunk. Hollandiában még híriből sem ismerik a kávét.

ALETTA. Annyit tettem bele, mint uram mondta. Két gyűszűt.

APÁCZAI. De nem egy tál vízbe!

KERESZTURY. Akkor most igazán fekete levest iszunk!

ALETTA. Jaj, nagyon röstellem. Most már mit csináljak?

APÁCZAI. Hozz egy kis méhsert. Meg a Takácsné nemzetes asszony kalácsát hozzá! Aletta el.

APÁCZAI. Nehezen törik bele a mi török szokásainkba… Fölüti a fejét. Hanem hasztalan pirongat, Keresztury uram, én nem érzem magamat vétkesnek Basirius urammal szemben. Amikor februárban megjött, elmentem tiszteletem tenni, átadtam neki az én inaugurációs beszédemet, s azt mondtam, ha mint kollégiumi professzornak megjegyeznivalója van rája, szívesen hallom az okosabb szót. De eddig nem sokat kereste a társaságom. Azt gondolom, szívesebben beszél olyanokkal, akik a fölvett tárggyal nem fullasztják ki a latin tudományát.

KERESZTURY. Ha Cartesiusról nehezebben is extemporál kegyelmednél, a főrenden valókkal elébb megérteti magát.

APÁCZAI. Azt meghiszem. S a mestertársaimmal is. Mert az erdélyi irigység, ha egy különb magyart kell elveszíteni, mindjárt értője lesz a szerecsennek is.

KERESZTURY. Azért óvakodjék, öcsémuram.

APÁCZAI. A tanítványaim kárával? Akárhogy rontsanak, rágalmazzanak, nem foszthatom meg őket attól a kis haszontól, amit az én tudásomban terített meg nekik az Úristen. Tessék, rakja ki a northumberlandi apát úr is a messziről hozott, nagy áron vett bölcsességét, furulyázza el, mint a patkányfogó a leckémről a poétáimat.

KERESZTURY. Vigyázzon, öcsémuram, azt ne higgyék, hogy a maga sérelme teszi versenyzővé. Az keres a vendég megalázásához az ifjúságban társat.

APÁCZAI. Nem tudom, miféle sérelemre gondol, Keresztury uram. Hogy én akartam professzor lenni? Gondolni sem gondolhattam rá ép ésszel. Nem hogy, nem állnám Basirius urammal a teológiában a versenyt. De tudom, hogy aki nem német, s plundrában nem jár, magyarok előtt tudósnak nem számíthat.

KERESZTURY. Mondjon hát magán kívül, aki odavaló lett volna.

APÁCZAI. Hát Tolnai János!

KERESZTURY. Az nagyon kedvetlenné tette magát a presbiteriánussággal.

APÁCZAI. Azért kellett medicus doktorként élnie, amíg csak az özvegy fejedelemasszony Patakra ki nem vitte. Mert a magyarnak, annak mindig van valami hibája. Tolnai presbiteriánus, az én kolozsvári tanítómesterem, Porcsalmai, nem járt akadémiákat. Az idegen, az persze nem presbiteriánus, attól nem kérdik, hol, mit járt, az mindent kívül hagy, amikor az országhatáron bejön, csak a hízelgést, a zsákmányleső alkalmazkodást hozza be. S kap is érte olyan stallumot…

KERESZTURY. Ezer tallért!

APÁCZAI. Amikor egy mesteré kétszázötven forint. Akadémiát, nem kollégiumot állítanék föl én abból a pénzből. Szegény miriszlói jobbágyok, meg a Debrecen adója, nem ilyen, máshol be nem vált flótások hizlalására adta azt a nagy Bethlen Gábor fejedelem a fehérvári kollégiumnak.

KERESZTURY. Ő is három németet hozatott be.

APÁCZAI. De megnézte, hogy kit. S nem azért, hogy világvégéig német legyen köztünk a professzor, hanem hogy derék magyar utódot neveljenek. Ha nem volna Erdélyben búza, persze hogy hozatnék pénzen is olasz vetőmagot. De hogy amikor már lugasaink vannak, még mindig olasz vesszőre vesztegessük a jobbágy verejtékét. Megmondta azt nekem a nagy Voetius Hollandiában, hogy amíg a magunk véréből való professzoraink nem lesznek, nem állhat köztünk lábra a tudomány.

ALETTA aki méhserrel a kezében dermedten hallgatta az urát, most el szánja magát, s odalép. Tessék, éljen vele, Keresztury uram.

KERESZTURY. Jaj, a méhser. No, egy kortyot. De aztán megyünk is. Nagyon elidőztünk úgyis. Bekiált. Nicolae veni, abimus.

ALETTA. Már megy, Keresztury uram? A kis keresztfiát meg sem nézi?

KERESZTURY. Igaz, a keresztfiam, na, azt egy pillanatra. Erre?

Bemennek a házba. Apáczai az ajtóban marad. Miklós, utána Gáspár és Zsiga, majd Takácsné is kiáll az ajtóba.

MIKLÓS fölnéz a bástyára. Ez melyik bástya, a vargáké?

GÁSPÁR. Nem, a mészárosoké.

MIKLÓS. Tettetek próbát; megmásztátok?

GÁSPÁR. Nem lehet azt. Ott jár fönn a strázsa.

ZSIGA. Én bizony megmásztam!

TAKÁCSNÉ. Miket beszélsz. A bástyát, ni! Igaz ez, Gáspár?

GÁSPÁR. Álmában mászott ő, akkor is csak a tyúkól tetejére.

ZSIGA. Meg én. Amikor te labdázni voltál. Rozika néni meg áhítaton.

MIKLÓS. Ha én külországban járok, ott fortifikációt is tanulok majd.

GÁSPÁR. Mit?

MIKLÓS. Várépítést. Meg architektúrát, házépítést.

TAKÁCSNÉ. Bízza azt csak a gróf uracska a pallérra. Olyan fokos kastélyt rak az magának…

GÁSPÁR. Én, ha a fejedelem kiküldene, boncolást tanulnék. Apáczai uram mondja, hogy Hollandiában fölbontják a tetemeket.

TAKÁCSNÉ. A tetemeket, te istentelen! Nem mondott neked olyat Apáczai uram.

GÁSPÁR. Tudomány az. Hogy gyógyítani tudjak! Meg a kabinetekbe is elmegyek, ahol a szörnyszülötteket látni.

TAKÁCSNÉ. Lám, min jár az esze. De el is tagadom, hogy a kvártélyomon éltél. Hogy magyar ember létedre olyan bűbájos hírbe jöjj, mint a megboldogult Piszterfőd professzor. – Ugye, te, Zsigám, beéred vele, ha apád után a vicispánságba beülhetsz. S szép lovakat nevelsz.

ZSIGA. Kopót meg agarat, mint Elek bátyám.

Zörgetnek, a kapun.

TAKÁCSNÉ. Hát ez meg ki? Hogy a nyitott kapun is zörget. Csak nem valami poroszló?

ZSIGA. Vagy valami német, aki a kutyától fél.

TAKÁCSNÉ. Eridj, Gazsi, nézz ki a kukucskán…

GÁSPÁR odamegy, kikukkant, ijedten húzódik vissza. Suttogva. A professzor!

TAKÁCSNÉ ugyanúgy. Az Izsák? Erélyét visszanyerve. Engedd be, szamár! Gazsi kaput nyit, ő Apáczai ajtajához fut, s beszól. Apáczai uram! A Bazários professzor itt van a kapuban.

Gáspár közben kitárja a kaput.

GÁSPÁR. Salve, domine…

BASIRIUS. Salve, mi fili. Jó helyen járok? Itt lakik Apáczai mester?

TAKÁCSNÉ. Itt. Jó helyen jár. Ez Apáczai Csere János, teológiai doktor szállása.

BASIRIUS az üdvözlésére siető Apáczainak. Engedelmét kérem, hogy csak most adom vissza Apáczai uram látogatását. De előbb a főrendűeket és az egyháziakat kellett végigjárnom.

APÁCZAI. Megtiszteltetésnek veszem.

BASIRIUS. A mesterek közt Apáczai uram az első.

APÁCZAI. Ha az utolsónak hagyna, akkor is annak venném.

BASIRIUS észreveszi Kereszturyt. Az udvari skola bölcs mesterét is itt találom?

KERESZTURY. Én már húzom is be magam mögött a kaput. Csak a keresztfiam jöttem be megnézni.

BASIRIUS. Csak nem Apáczai úr kisfia? Nem is tudtam, hogy ilyen gyöngéd kötelék fűzi össze az udvari iskolát a kollégiummal. A Keresztury mellé álló Miklóshoz. S ez a szép ifjú csak nem…

KERESZTURY. Kancellár uram fia, az egyik tanítványom. Jó estét kívánok professzor uramnak. Apáczainak, aki kikíséri. Aztán föl ne robbanjon az a viharágyú!

ALETTA ijedten nézi Basiriust, zavarában itt ülteti le. Tessék helyet…

BASIRIUS meglepetten, hogy nem tessékelik beljebb. Igaz, itt is leülhetünk. Aletta mozdulatára. Nem, csakugyan sokkal kellemesebb, ilyen szép tavaszi alkonyattal itt kinn a szabadban.

Aletta is odaereszkedik, félig állva a padra. Apáczai visszajön, széket húz oda, s leül harmadiknak. Egy perc hallgatás.

BASIRIUS körülnéz, aztán Alettához. Nagyon kellemes kis udvar. S ez a virág? Csak nem tulipán? Igaz, hisz hallottam, Apáczainé asszony holland?

ALETTA. Igen, Hollandiában születtem.

BASIRIUS. A hajóhadaink egymást küldik a tenger fenekére. Mi ketten azonban sorstestvérek vagyunk Apáczainé asszonnyal.

APÁCZAI. Sorstestvérek?

BASIRIUS. Úgy értem, a hűség száműzöttei.

APÁCZAI. A feleségemet csakugyan a köteles hitvesi hűség hozta a távoli hazába.

BASIRIUS. Engem meg a királyom iránti hűség. Nem akartam a királygyilkosokkal egy ország levegőjét szívni. A meredten néző Alettához. Vagyis mindkettőnket a hűség száműzött hazánkból – asszonyomat a hitvesi, engem az alattvalói.

APÁCZAI. S a haza iránti hűség? Úgy látszik, az az egyetlen, amely az embert mindig hazaviszi.

BASIRIUS kissé megütödve hallgat; aztán nyájasan. S én bízom benne, hogy engem is hazavisz még. Majd ha Cromwell és cinkosai kitakarodnak a Whitehallból.

APÁCZAI. Akkor hát a lordprotektor ágyúinak is köszönhet valamit Erdély.

BASIRIUS. Hogy érti ezt, Apáczai uram?

APÁCZAI. Úgy, hogyha ő le nem fejezteti Károly királyt, a gyulafehérvári kollégium nem kap angliai professzort.

BASIRIUS nézi, mennyi a gúny benne. Amennyiben Apáczai uram ezt szerencsének tartja.

ALETTA. S hogy találja magát, professzor uram, Fehérvárott?

BASIRIUS. Ó, nagyon jól. Jobban, mint számítottam. Valóságos meglepetés volt, amit itt leltem. Ne feledje, hogy Konstantinápolyból kerültem ide.

APÁCZAI. S azt hitte, Basirius uram, a kutyafejű tatárok közé szerződött el.

BASIRIUS. Azt éppen nem, hisz tudtam, hogy keresztény földre jövök, amely már száz esztendővel ezelőtt megtisztult a pápások babonáitól. Barcsay uram, aki elszerzett ide, személyében is jó képet adott honfitársairól. Mégis többet kaptam, mint vártam. Gyönyörű föld, kedves emberek, Oxfordban sem beszélik könnyebben a latint.

APÁCZAI. Ott úgy hallottam, eléggé törik. Professzor uram mint vendég s idegen nem is beszélhet másképp. Mi azonban, akik belülről ismerjük a házat, s tudjuk szégyenét, nem tudunk dicséretében az udvarias idegennel versenyezni.

BASIRIUS. Ó, nemcsak az udvariasság. Apáczai uram, mint világot látott ifjú ember, túlságosan szigorú honfitársaihoz. Pedig az aránytalan elégedetlenség néha nagyobb rossz szülőanyja, mint a hibák, amelyek táplálják.

APÁCZAI. Hálás leszek Basirius uramnak, ha megtanít rá, hogy Erdély állapotával, különösen a műveltség dolgával elégedettebb – legyek.

BASIRIUS. A műveltség! Úgy látszik, csakugyan nekem kell megtanítanom egy nemzet legnagyobb javára.

APÁCZAI. S az micsoda?

BASIRIUS. A nyugodt, rendezett állapot. Isten neve itt még nem lett a háborgás cégére. A nép jámbor, a fejedelem tisztelt, a nemesség békén bírja birtokát.

APÁCZAI. Buta népet, tisztelt fejedelmet, zsírját nevelő nemesi rendet Perzsián és Indián túl is találhat kegyelmed. Ha ez elég – a kollégium kövét is széthordhatjuk.

BASIRIUS. Nem elég. Csak a legfontosabb. Mint az egészség. A többi azonfelül jön.

APÁCZAI. Az ijedelem alábbszállítja az ember igényeit. Basirius uram azok után, amiket hazájában látott, az itteni biztonsággal is beéri. De ez az évszázad attól még nem szünteti meg a koponyák sötétjével a harcot. Az új tudomány, zsibbadtságából ébredve, nem mond le róla, hogy ne csak a kevesek gyomrát tegye teltté, hanem a sokak szívét, értelmét világosabbá.

BASIRIUS. Ah, a század, a tudomány, Apáczai uram! Elolvastam a beiktatására írt beszédet. Sok szép, dicséretes gondolat van benne. De megengedjen, a tudomány kedvelése olyanná teszi, mint a gyermek, aki boldogságában, hogy gyümölcsöt szed, ehető gyümölcs és mérges bogyó közt nem tesz különbséget.

APÁCZAI. Nem tudom, mit tart mérges bogyónak, Basirius uram.

BASIRIUS. A francia Descartes-ot, Cartesiust úgy emlegeti, mint akivel egy új, világosabb kor virradt nemcsak a bölcseletre, de minden tudományra. Holott ő, ami megállapodott volt, azt is összekavarta.

APÁCZAI. A nap is összekavarja fölkelőben a felhőket. Pedig azok is megállapodottak voltak. Én őt valóban korunk büszkeségének tartom.

BASIRIUS. Aki a kételkedés szellemét zúdította az arra amúgy is hajlamos világra.

APÁCZAI. De csak azért, hogy lássuk, amiben nem lehet kételkedni.

BASIRIUS. S az micsoda? A kinyilatkoztatás? A régiségtől megszentelt hagyomány? Nem; az ő, Descartes ítélete.

APÁCZAI. Nem az ő ítélete. Az ész ítélete.

BASIRIUS. Vagyis a magunk feje.

APÁCZAI. Igen, a magunk feje, amennyiben az helyesen gondolkodik, úgy, ahogy minden helyesen gondolkodó ember gondolkozni kénytelen. A babonáktól megtisztított ész: ez Isten legnagyobb ajándéka ennek a századnak. S ezt az ajándékot én, s még nagyon sokan Descartes kezéből kaptuk.

BASIRIUS. Minthogy Franciaország kivetette őt magából, s a hollandok egyéb csudabogarak közt neki is helyet adtak múzeummá vált hazájukban.

APÁCZAI. Basirius uram, noha maga is hazájából kivetett, ha Descartes-ról van szó, közelebb érzi szívéhez a francia jezsuiták türelmetlenségét, mint a protestáns hollandusok vendégszeretetét.

BASIRIUS. …amely még iszonyúbb türelmetlenséggé tud változni. Én nem védem a jezsuitákat, de azt ne higgye, Apáczai uram, hogy a türelmetlenség az ő privilégiumuk. Az a magunk fejével gondolkozás, amely Isten s állam dolgaiban csalhatatlan bíróvá tolja fel magát, mintha minden fej egy zsinat egybeszűrt bölcsességének lenne a tudója, kegyetlenebb zsarnokká tud válni a máglyagyújtó inkvizítornál. A nyughatatlan elmék, akik mindenben a zavart s a maguk hatalmát keresik, a protestáns szabadságban is megtalálták a túlzó jelszavakat, amelyekkel előbb az egyház, aztán az állam rendjét bontják meg, hogy ha módjuk van rá, a maguk szörnyű zsarnokságát léptessék helyébe. Úgy hallom, Apáczai uram sem nagy barátja a püspöki, episzkopális rendszernek.

APÁCZAI. Professzor uram igen óvatosan fejezi ki magát. Mintha valami nagy bűnt akarna beismertetni velem. Nem kell másoktól hallania, magam is megvallom, hogy presbiteriánus vagyok.

BASIRIUS. Vigyázzon, ne süsse magára könnyelműen a bélyeget. Nem tudja, milyen Pandora szelencéje ez a név: ebből jött elő minden rossz.

APÁCZAI. Mi rossz jöhet elő abból, hogy kálvinisták lévén, mint a hivők köztársaságát akarjuk a gyülekezeteinket berendezni, amelyet nem holmi püspök vesszeje kormányoz, hanem csak a zsinat, a gyülekezetek gyülekezete…

BASIRIUS. Parlamentje. Mondja ki ezt a rossz emlékű szót, ha már a köztársaságot kimondta.

APÁCZAI. Basirius uramnak folyton a politika jár eszében, azért ingerlik föl úgy ezek a szavak. Holott én, amikor presbiteriánusnak mondom magam, az egyházról beszélek.

BASIRIUS. Ne higgye, hogy a kettő közé sorompót engedhet. Aki köztársaságot akar az egyházban, ha módot adnak neki, hogy gondolatai végére járjon, mint királygyilkos végzi a politikában.

APÁCZAI. Basirius uram nagyon nagyra szabja a légycsapót, egész sütőlapáttal megy a bőrét csipkedő szúnyogokra. Mert meleg a levese, azt hiszi, ég Ukalegon.

BASIRIUS. Hogy Ukalegon ég, azt tudom; ha az erdélyi hegyek mögül nem is látszik. De hogy mit ért Apáczai uram az én meleg levesemen, azt nem tudom.

APÁCZAI. Mivel a deákjai ma otthagyták a leckéjét, hát én is jövendő királygyilkos vagyok, aki alig várom, hogy a fejedelem halálára szavazzak.

BASIRIUS. Apáczai uram, úgy hallottam, sok napkeleti nyelvet megtanult – egy nyelvben azonban, úgy látom, nem elég járatos még.

APÁCZAI. Melyikben?

BASIRIUS. A tapintatéban.

APÁCZAI. Basirius uram tapintata tehet róla, hogy nagyon is odatapintottam.

BASIRIUS. Én mint a kollégium professzora, más végén is kezdhettem volna a dolgot. De azt akartam, hogy meggyőzzem és megnyerjem Apáczai uramat. Sajnos a becsvágy sérelme, amelyről én igazán nem tehetek, olyan bosszankodást tart ébren Apáczai uramban…

ALETTA. Férjemuram kicsit szókimondó, de neheztelés nincsen benne.

APÁCZAI. Ne mentegessük magunkat. Basirius uram is elmondta, amiért jött, én is tudomására adtam, kissé parasztosabban tán, hogy megértettem.

BASIRIUS. Igen. Most legalább ismerjük egymást. Alettához fölállóban. Én azonban nem gondoltam, hogy asszonyomnak ilyen keserves perceket szerzünk. Akkor a kollégiumban tettem volna meg a figyelmeztetést, amelyre állásom kötelez. Remélem, nem gondol úgy rám, mint faragatlan emberre. Meghajlik, s kimegy.

APÁCZAI amikor lépései elkongtak, már a kapu alatt. Nem csodálom, ha lefejezték a királyod. Aki veled fürdette a lelkiismeretét.

ALETTA. Jan, Jan! Ezt sosem fogja neked megbocsátani!

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

Nagy terem a gyulafehérvári palotában. Mozaikpadló, táblás mennyezet, a falon kárpitok. Szemben ajtó a fejedelem termei felé; baloldalt az előcsarnok, s a lépcsőház, jobbra a kancellária felé. Ezen lép be a függöny fölmenetelekor a szekretárius, nyomában két inas, székekkel. Egypár karosszék s egy lóca már ott áll összevissza a terem jobb felében.

SZEKRETÁRIUS régi udvari bútor. Ezt a nagy széket, hátán a címerrel, ide. A középre mutat. Ebbe ül a fejedelem őnagysága.

FIATALABBIK INAS odahozza. Az asztal meg ide elé, szekretárius uram?

SZEKRETÁRIUS. Már hogy jönne elé? Nem őnagysága fog itt beszédet tartani… Ide oldaltabb.

ÖREGEBBIK INAS. Nem lenne jó valami posztó is rá? Ahogy az öreg fejedelemasszony szokta a nevezetes disputákon…

SZEKRETÁRIUS. De lehet… Elég nevezetesnek mutatkozik. Fiatalabb inasnak. Ide balról néhány jó öblös széket – a tanácsbelieknek.

FIATALABBIK INAS odatolja. Tegyek-e még?

SZEKRETÁRIUS. Elég lesz… Az se jó, ha ott áll fölösen, és senki sem mer beleereszkedni. Részben magának, részben az öregebbik. inasnak. Főgenerális uram, Kemény János, az biztos eljön… Barcsay Ákos uram is szereti egy kis deákság színével aranyozni az új főispánságot. Az én gazdám, a kancellárius külországban van. Az öregjiből még Rhédey Ferenc lesz itt; az szeret a fehér fejével a szép szóra bólogatni. No, meg Csulai püspök uramat is ide kell ültetni. A fiatalabbik inashoz. Azt a hitvány párnájú széket vidd át a másik oldalra, ha valami papféle idetéved. A kollégiumi mestereknek jó lesz a lóca is.

ÖREGEBBIK INAS. Nem ülnek le azok – parázs lesz a fenekük alatt; nem szokták meg, hogy a fejedelem színe előtt leüljenek.

FIATALABBIK INAS. Akkor ne tegyük oda a lócát sem?

SZEKRETÁRIUS elgondolkodva. Azért csak tegyük. A deákok miatt.

ÖREGEBBIK INAS. Hát a deákok is feljönnek? Na, jaj akkor a pádimentumnak. Tisztogathatjuk.

SZEKRETÁRIUS. Csak a nagyobbja jön föl… a teológusok meg a logikai classis. S meg lesz hagyva nekik, hogy a lábuk letöröljék, s ne topogjanak sokat.

ÖREGEBBIK INAS morog. A patkószöget nem húzzák ki a csizmájukból…

FIATALABBIK INAS. A zászlókból ne hozzunk be néhányat?

SZEKRETÁRIUS. Miféle zászlókból?

FIATALABBIK INAS. Hát amit urunk az oláh vajdától zsákmányolt. A nyáron is ott lógott.

SZEKRETÁRIUS. Az kongratuláció volt: a győztes ünneplése. Itt meg egyházi téma. Ámbár, hozz csak be néhány zászlót, urunk nem haragszik meg érte.

Fiatalabbik inas el, a szekretárius is utána, a nyitott ajtóból irányítja, az öreg a terítővel vesződik. Ezalatt lép be nagy csendesen az előcsarnok felől a két mester.

ELSŐ MESTER idősebb, félénk, kövérkés ember. Kegyelmed nem tudja, mi lesz itt? Mért hívja a fejedelem a skolamestereket? Csak nem a fejedelemasszony apródjáért, akit a deákok megvertek?

MÁSODIK MESTER száraz, kicsit epés, éles nyelvű ember. Vagy a megcserélt cégérek miatt. Hogy a borbélyból mészárost csináltak; a bormérés szalmanyalábja meg a koporsócsináló kapujára került. Ijeszti a másikat. Az meglehet… Őnagysága megmondta, hogy nem tűr több ilyen garázdaságot az ablaka alatt. A mesterek felelnek érte, hogy ne az ilyenben kövessük a német akadémiákat.

ELSŐ MESTER. Mintha az a szegény mester tehetne róla… Elég a rudimentákat a fejébe vernem, nem lakhatom a bőrében, hogy lefogjam benne az ördögöket.

MÁSODIK MESTER. Na, majd elválik, mi lesz: kenés-e, borotválás-e? A fiatal inasra mutat, aki visszajött a zászlókkal. A zászlókat szögezi.

ELSŐ MESTER. Akkor tán mégse pirongatásra megy. Tán valami országos dolgot fognak kihirdetni.

MÁSODIK MESTER. Oda nem hívnának fel bennünket.

ELSŐ MESTER a visszajövő szekretáriusra. Csitt! Szekretárius uram!

SZEKRETÁRIUS észreveszi őket. Hát kegyelmetek mit keresnek itt?

ELSŐ MESTER. Engedelmet, hívattak. A pedellus jött, hogy a mesterek jöjjenek föl hamar a palotára.

SZEKRETÁRIUS. Ilyen jókor! Még ráértek volna. Na, csak húzódjanak arra…

MÁSODIK MESTER. Mit tud, szekretárius uram, mért hívatott a fejedelem?

SZEKRETÁRIUS. Megtudják.

ELSŐ MESTER. Igaz, nem érdemes kérdezni. Minden kitudódik. – De nem haragszik őnagysága?

SZEKRETÁRIUS. Kegyelmetekre? De bezzeg kiveszi a pálcát a mesterek kezéből. Mutatja. No, csak üljetek le arra a lócára. Kisebb gondja is nagyobb.

ELSŐ MESTER lekuksol a lóca szélére. No, hála isten. Énnekem ilyen helyütt csak egy óhajtásom van: bár lehetnék olyan kicsiny, amilyennek érzem magam.

MÁSODIK MESTER. Hasat ereszt a nagy szerénységtől. Bezzeg a poeseos magister, az meg elfogy a nagy önérzettől.

HARMADIK MESTER a lépcsőház felől jön, s gyors léptekkel indul neki a teremnek. Komoly, fontoskodó ember.

MÁSODIK MESTER. Pszt, Kertvai uram. Hova siet annyira?

KERTVAI. Szekretárius uramnak megyek jelentést tenni. Hogy az ifjúság lenn vár az auditoriumban.

MÁSODIK MESTER. Hát azokat is összetrombitálták?

ELSŐ MESTER. Ilyen hirtelen… Délelőtt még híre sem volt. Mi készül itt?

HARMADIK MESTER. Kegyelmetek még nem tudják?

ELSŐ MESTER. Mit tudunk mi? Örültem, hogy szerda van, nincs délutáni lecke, szundíthatok egy kicsit… Hát jön a feleségem, hogy itt a pedellus!

HARMADIK MESTER. Professzor úr, Basirius uram tart valami orációt.

MÁSODIK MESTER. A fejedelem színe előtt? Megint valami panegyricus lesz, mint amikor Havasalföldéről a hadak visszajöttek. Akkor igen eltalálta, mit hall szívesen őnagysága füle.

HARMADIK MESTER. A témáját nem mondta. Csak hogy szedjem össze a felső classisokat, mert a fejedelem úgy kívánja, hogy azok is fültanúk legyenek.

ELSŐ MESTER. Csak nem a skolabeli állapotokról lesz szó megint? Nem szeretem azokat a köröző mondatokat, hogy így a skola meg a külső országok. Mindig várom, mikor csap le, mint a sas, énreám.

MÁSODIK MESTER. Nem Apáczai uram az, hogy folyton a hátramaradtság meg a tudatlanság legyen a szájában.

HARMADIK MESTER. Nyájas, magát alkalmazó ember. Engem mint az ékesszólás tanárát professzor eloquentiae-nek szólít. Suttogva. Ha valaki fészkelődni fog, hát nem mi leszünk. A szekretáriushoz lép, a másik kettő elhúzódik a terem bal sarka felé.

A kolozsvári követség, Váradi Miklós gondnok, Bátai György másodpap, Porcsalmai, az iskola rektora a jobb oldali ajtón.

VÁRADI őszes, örményforma magyar, tüntető polgári külső. Jól értette, Bátai uram? Este öt órát üzent, püspök uram?

BÁTAI nagydarab, öblös mellű, csupa hang pap. Olyan biztos, mint hogy a hallásom, hála a felséges Isten végtelen irgalmának, még tökéletes. Nem is valami lótó-futó emberét, hanem a deákját küldte a szállásunkra. Esti öt órára legyünk a kis kancellária mellett a pipázóban. Értünk jön, s maga vezet a fejdelem elé.

VÁRADI. Hát az az öt óra már csak holnap lesz.

PORCSALMAI összeaszott öregember, akibe a tanítói panasz mintegy beleaszalódott. Elfeledkeznek Fehérvárt a kolozsváriakról.

VÁRADI. De majd eszükbe juttatjuk mi magunkat. A magam dolgában sem vagyok hajadon lány. Az egyház képében pedig a szemtelenség sem szégyen! A szekretáriushoz. Ejnye, barátom uram, nem látta a püspököt, Csulai György uramat?

SZEKRETÁRIUS. Kegyelmetek kicsodák?

VÁRADI. Mi hárman: a kolozsvári ortodox reformata egyház.

BÁTAI. Annak a képében jövünk őnagysága színe elé.

SZEKRETÁRIUS. Biztos megint a piaci nagytemplom dolgában. Azt akarják az unitáriusoktól elpörölni. Tíz éve vagyok a kancellárián, s nem volt év, hogy ne zaklatták volna a fejedelmet.

VÁRADI. Ebből láthatja a kolozsvári egyház állhatatosságát. Pedig nem kegyelmed volt az első s legerősebb fogú Cerberus, aki kedvét igyekezett szegni.

BÁTAI. Most nem a nagytemplom miatt jövünk, ámbár, az igazat megvallva, nehéz orcapirulás nélkül nézni, hogy míg a Szentháromság-tagadó felekezet, amely éppen hogy csak ott lóg a kereszténység szélén, s zsidó vagy mohamedán inkább, Kolozsvár közepén, abban a salamoni szépségű templomban tanyázhat, országunk bevett felekezete, az ortodox reformata egyház, amelyet fejedelmünk és tanácsurai követnek…

PORCSALMAI. Hagyja, Bátai uram. Még azt hiszik, a tizenegyedik évben is a templomért jövünk. Holott most a kolozsvári skoláról van szó, amely, alighogy abból a dúccal megtámasztott, óvári szennyes házából kibújt, új otthonát ezernyolcszáz más kolozsvári házzal…

BÁTAI. …a paplakkal…

PORCSALMAI. … a tűz emésztette meg, úgyhogy most a hóstátba szorult, s ott folyik a mesterek nyomorult bérelt lakásain a tanítás; az ifjúság meg, alumnia nem lévén, napi fél dénár segélyen tengődik, s ha gyors segítség nem érkezik, félős, hogy egészen eloszlik. A skolamesterek közül már csak én meg Csernátoni uram nyögjük, ameddig nyöghetjük…

VÁRADI. Várjon, Porcsalmai uram, ne borítsa ki idő előtt a nyomorúságunk iszákját. Maradjon püspök uramnak meg őnagyságának is. Kancellista uramtól…

SZEKRETÁRIUS. Szekretárius…

VÁRADI. … mi nem pallért meg gerendát akarunk, csak Csulai uram hollétét megtudni.

SZEKRETÁRIUS. A püspök urat most hiába várják. Benn van a tanácsban. Külországi követek vannak itt.

VÁRADI. De csak vége lesz egyszer annak a tanácsnak is.

SZEKRETÁRIUS. Akkor meg idejön ő is meg a fejedelem is, s isten tudja, mikor szabadulhat.

VÁRADI. Mért, mi lesz itt?

SZEKRETÁRIUS már elmenőben. Itt? Disputa…

VÁRADI a társához. Nem baj. Kivárjuk. Legalább teátrumban is lesz részünk.

SZEKRETÁRIUS. Ha a zászlót kiszögeztük, a Rákóczi-címert is tegyük közébe.

Keresztury Pál a két tanítványával Rákóczi Ferenccel és Bethlen Miklóssal a palota felé.

MIKLÓS. S mit tart professzor uram? Oratiót, panegyricust, oppositiót, jubilatiót?

KERESZTURY. Azt én is szeretném tudni; majd elválik munka közben.

FERENC halvány, bágyadtabb ifjú ember. Én a disputát szeretem. Az oratióra nagyon kell vigyázni. A disputánál nem unja úgy magát az ember.

MIKLÓS észreveszi Váradi Miklóst. Nagyapám uram! Odaszalad. Hát kegyelmed Fehérvárott van?

VÁRADI. El is kérnélek vagy egy napra Keresztury uramtól, csak az egyház képét tegyem le előbb.

SZEKRETÁRIUS mialatt Miklós Kereszturyhoz viszi nagyapját; az öreg inashoz. Ki ez a kolozsvári árusember, hogy a kis gróf nagyapámnak szólítja?

ÖREGEBBIK INAS. Hát nem ismerte meg, szekretárius uram? Igaz, rég járt idefönn. Valósággal a nagyapja, kancellár uram ipa…

SZEKRETÁRIUS. A gazdag Váradi? Az áldóját, attól félek, nagyon foghegyről szóltam vele. Odasündörög a beszélgetőkhöz.

VÁRADI Kereszturyhoz. A fejedelemnél, hallom, külországi követek vannak.

KERESZTURY. Lengyel urak.

VÁRADI. Lengyelek? Ahogy fogy a királyok egészsége, úgy lesznek egyre járkálósabbak. No, Porcsalmai uram, ez csakugyan nagyobb tárgy, mint a leégett Farkas utcai iskola. S utána hallunk is valamit?

KERESZTURY. Az új professzor, Basirius készül valamire. Valami nagy dolog lesz, úgy hallik, de hogy mi, nem tudom. Amikor kérdeztem, csak mosolygott s elhallgatta.

SZEKRETÁRIUS bizalmasan. Contra presbyterianos. A presbiteriek ellen.

KERESZTURY. No lám, kegyelmedhez, úgy látom, bizalmasabb volt.

BÁTAI. Contra presbyterianos. Nagyon nyomós argumentum. Magam is prédikáltam ellenük, mint a tiszta religio kelései s gennyes fakadásai ellen.

PORCSALMAI. El is prédikálta tőlünk azt a jóravaló Igaz Kálmánt… Nem elég, hogy a tűz emészt minket, még egymást is emésztjük.

SZEKRETÁRIUS. Professzor uram mint angliai a forrástól jött. Váradihoz fordul. Váradi Miklós uramnak öröme fog telni a beszédiben… Engedelmet, hogy az elébb nem ismertem meg; valami kolozsvári árusembernek néztem.

VÁRADI. Az is vagyok, öcsémuram. Már Báthori Gábor alatt is én gyűjtöttem az országnak a sót meg a mézet. S az én kapum közt tartották az unitus Kolozsvárt az első reformata áhítatot.

BOROS JÁNOS hetykén, sárga csizmásan a palota felől. A helyén van minden? A fejedelem most búcsúzkodik a követektől. A deákok egybegyűltek?

HARMADIK MESTER. Egybe, főkapitány uram. Lenn várják a jelet az auditoriumban.

BOROS JÁNOS. No, akkor hozza fel őket. De ne dobogjanak őnagysága színe előtt a lábukkal. S amelyik nem szólni, de hangosabban meri szedni a lélegzetét, velem, Boros Jánossal gyűlik meg a baja.

HARMADIK MESTER. Igenis, lelkükre kötöm. El a lépcsőház felé.

BOROS JÁNOS a zászlókra néz. Okos. Hirtelen megfordul. A mesterek is együtt vannak? Az az Apáczai nevű?

ELSŐ MESTER. Az még nincsen itt.

BOROS JÁNOS. Hát hol a mennykőben van? Előkerítsék nekem. Szétnéz a teremben, szemügyre veszi a kolozsváriakat.

SZEKRETÁRIUS mielőtt rosszat szólhatna. Kancellár uram ipa. A kolozsvári egyház képében.

BOROS JÁNOS. A kis fejedelemnek egy külön széket kell ide tenni, az apja jobb oldalára. Be a palota felé.

ELSŐ MESTER. Hallotta kegyelmed? Oka van annak, hogy Boros uram az Apáczai nevet megtanulta.

MÁSODIK MESTER. Én is azt mondom, aligha arra a mesebeli Enciklopédiára kíváncsi!

ELSŐ MESTER. Már csak azért sem, mert mint mondják, írástudatlan.

MÁSODIK MESTER. Ilyenből sem lett volna az öreg fejedelem alatt főkapitány.

Apáczai a lépcsőház felől.

ELSŐ MESTER. Jöjjön már, Apáczai uram. Keresték.

MÁSODIK MESTER. Mondtam épp Hályogos uramnak, mégiscsak érdemes volt azt a kis „Logikácská”-t kinyomtatni. Lám, a székelyek főkapitánya, Boros János uram is számon tartja, hogy azt mondja: Itt lesz-e a poéták mestere a Basirius uram orálásán…

APÁCZAI. Basirius uram fog beszélni? Hozzám most fertály órája szaladt be egy deák, hogy jöjjek a palotára. Észreveszi Porcsalmait. Porcsalmai uram! Odaszalad hozzá.

PORCSALMAI nézi, fölismeri. Te vagy az, János? A szemedről ismerlek meg… Mikor is jöttél el Kolozsvárról?

APÁCZAI. Negyvenháromban.

PORCSALMAI. Tizenkét éve. De a jó híred meg a könyvecskéd elért hozzánk… Meg az újnak a szele is, ami készül. Büszkék vagyunk ám rád! Mert mi még mindig odaszámítunk, a mi deákunknak. Váradihoz, aki mögéjük lép. Az én János fiam, Csere János Apácáról – nevetve –, a Rabszoros utcából. Annak a sok hasztalan ápolt csemetének egy-egy ilyen sudár a jutalma.

VÁRADI. Nekem is ösmerős az Apáczai név. A kisunokám leveleiből. Írja, milyen nagy zendülést támaszt az új metódusával.

PORCSALMAI. Hej, Váradi uram, nem is búsulnék én a skolánk miatt, ha egy ilyen professzort küldene nekünk a fejedelem.

VÁRADI. Volna szíve levinni, a Bethlen Gábor kollégiumából, a mi üszkös falaink közé.

APÁCZAI. Ha csak a szíven múlana, tán le is mennék, Porcsalmai uram. De hivatás is van meg becsület. Ahol kegyelmed van, tűz után sem lehet olyan ínség lelkiekben, mint itt, ha én megfutok…

A jelenet alatt a diákok felvonultak, s baloldalt a falnál helyezkednek el.

SZEKRETÁRIUS belép. A fejedelem már elindult

Előbb három főrend, Csulai püspökkel, aztán más udvarhoz tartozók.

BARCSAY ÁKOS Keményhez. Ezek szerint tavaszra a főgenerális címhez sereget is kap, Kemény uram.

KEMÉNY. Jobban szeretném, ha békével kapnánk meg azt az országot, mint Báthori István idejében.

RHÉDEY. Ahhoz az akkori lengyel kancellár barátsága kellett.

KEMÉNY. No, meg még valami. Hogy ránéznek. Báthori István!

RHÉDEY. Itt mit hallunk ma Basirius uramtól?

KEMÉNY. Valami sima hízelgést megint? Amin Caesar is pirulhatott volna, Gallia Transalpinából jövet.

BARCSAY. A színes bőre után, meglehet, a mérgét is megismerjük most.

HOPMESTER. A fejedelem!

Rákóczi, mögötte Boros János és Basirius. Boros János körülnéz, aztán nagy bátran beleül Csulai mellett a szabad karosszékbe.

KEMÉNY Rhédeyhez. Tudja, a hajdú, mi jár neki!

RÁKÓCZI leül a hímes hátú székbe, körülnéz, arcán még ott az előbbi tárgyalások fénye. Az igaz dicsőséget ismerő fejedelem a maga javát nem csupán országok szerzésében, nevét messze villogtató kard élén keresi, hanem a művelt elmék társaságában, a deák szép tudományokban, s amennyiben Isten őt az igaz ortodox religio világosságában nevelte, hitvallásunk cikkelyeinek a hüvelyezéseiben. Így az olasz Bonfinius is följegyezte ama nagy erdélyi fi, Corvin Mátyás mindennapi tárgyalásait az asztalához csődített olasz tudósokkal. Dicső elődünk, Báthori István, a lengyel királyság megszerzését inkább köszönhette tudós hírének s pádovai deáktársa, Ladislas Zamoijsky, lengyel kancellár ajánlásának, mint hatalmának.

KEMÉNY Rhédeyhez. Ahá, a lengyel királyság…

RÁKÓCZI. A nagy Bethlen Gáborról is azt hallottuk, s boldog emlékezetű apámtól is azt láttuk, hogy miközben a szorongatott vallás védelmében vitt dicső hadaikra készülődtek, nem szánták az időt, hogy az udvaruknál levő tudósokat, egyházi embereket maguk köré gyűjtve, különféle világi s hitbeli tárgyakról maguk és mások okulására szép disputákat rendezzenek. Amit, mi látván, trónra léptünk óta követni próbáltunk. S mint ahogy ők messze földeket följárattak, s a költséget nem szánták, hogy udvaruk s a kollégium épülésére, külországi tudós embereket édesgessenek közénk, mi is fáradságot s költséget nem kímélve a tudományok felvirágoztatására, mint az itáliai fejedelmek ama száműzötté vált konstantinápolyi tudósokat, udvarunkba hozattuk a nyomorultul elveszett Stuart Károly bizalmas emberét, Basirius Izsák northumberlandi apátot, ki választásunk sikerét s a maga méltó voltát minden hozzáértő előtt már eddig is megbizonyította, ma pedig mint az egyház kirurgusa, egy bűzös kelés fölvágásával udvarunk és a serdültebb ifjúság előtt is megbizonyítani szándékozik. Hogy a fölvetett téma milyen nagy s fontos, azt a deákságnak magunk és serdülő fiunk, valamint főgenerális, huszti, lugosi főkapitány és püspök uram ittléte bizonyítja. Lessék hát professzor uram szavát olyan csendben s áhítattal, mint aminő pártfogást várnak a fejedelem személyétől.

BASIRIUS. Nagyságos fejedelem – pártfogó uraim, tanítótársaim, kedves kollégiumi ifjúság. Nemcsak a keresztény világban, de a hajdankor neves népeinél, sőt a pusztákban élő vad nemzetek közt is azt látjuk, hogy az utasember, a jövevény mintegy isteni védelem alatt áll szemükben, s amilyen könnyű a gyámoltalant megsérteni, az elkövetett tett, hitük szerint, oly súlyos büntetést von maga után. Amiben én nemcsak az embert az állat fölé emelő erkölcs, a nemünket egybekapcsoló humanitás bizonyságát látom, de a maga hasznát fölismerő emberi értelem bölcsességét is, mert hiszen mi más az utasember, mint szem, amellyel szemünk sugarán túl látunk, s mi más a jövevény tapasztalata, sőt gyötrelme, mint kéz, amellyel messze veszedelmeket magunk megsebzése nélkül tapinthatunk meg.

RHÉDEY. Ez már igaz!

CSULAI. Nagyon eleganter fejezi ki magát.

BASIRIUS. Akit kalandvágy vagy sors hazájából kivet, legyen bár csekély ember, tapasztalni fogja, hogy az emberek őt élő és friss könyv gyanánt akarják forgatni, aki nem rég múlt, avas eseményekről szól nekik, hanem az ő idejükben történt dolgokról, s a tipográfiák ólomszaga helyett élő emlék, öröm vagy elborzadás kiáltása csap feléjük beszédiből. Azonban nemcsak az ithakai Telemachos kérdezgette ilyenképpen a Trójából visszatérő hősöket, köztük a Mentés képében megjelenő Athénét…

APÁCZAI Porcsalmaihoz. Illő megvendégelés után…

BASIRIUS. …vándorló apja felől, s nemcsak Dido királyné tudta meg Anchises sorsát messze hányódott fia ajkáról…

PORCSALMAI Apáczaihoz. Bár ne tudta volna…

BASIRIUS. … hanem a megtépett fa messze hányt, hitvány levele, amióta Transsylvaniában élek, én is nap nap után tapasztalom, hogy nemcsak a nagyságos fejedelem, a főrendek, tudós egyházi emberek, de a közrenden levők is, előbb kíméletesen kérdezgetve, majd tüzetesebben is kifaggatva, rólam akarják leolvasni annak a távoli hallatlan eseménynek a megfejtését, amely egy felkent király fejét dobta egy kalandor lábához, s egy egész népet rekesztett ki, melynek én is boldogtalan fia vagyok, a keresztény nemzetek társaságából.

RHÉDEY Csulaihoz. Az már igaz, hogy hallatlan esemény! Király a vérpadon – a tulajdon palotája előtt!

CSULAI. Én azt a Cromwellt csak Belzebub, Mephisto s a többi ördög neve közt emlegetem a szószéken.

BASIRIUS. Én tehát, hogy e sokfelől jövő tudakozódásra egyszerre megfeleljek, s mintegy gyökerében fejtsem meg azokat a szívemet sebző történeteket, melyeknek sűrű elmondása igazán immensam renovare dolorem: a fejedelemtől engedelmet kértem, s biztatást nyertem rá, hogy a hazám pusztulását okozó betegséget, mint egy igen veszedelmes s gyorsan ragadó pestist az udvar és kollégium színe előtt most lefessem.

CSULAI. Halljuk!

BASIRIUS. Az emberi természetnek ismert tulajdonsága, hogy amit megszokott, változhatatlannak gondolja, s ha máshol történt változásokról hall, azt képzeli, hogy azok az ő házában, az ő megyéjében, az ő országában be sem következhetnének. S valóban, ha széttekintünk e gyönyörű országban, a fejedelmi udvaron, a kincsekkel rakott városokon, a paraszt teli csűrein…

APÁCZAI Porcsalmaihoz….s a zsebünkbe ömlő tallérokon…

BASIRIUS. …nehéz elképzelni, hogy e kerteket, szőlőket polgárháború dúlja fel, a városok polgárnépén erőszakos katonák uralkodjanak, akiket csak kegyetlenebbé tesz, hogy lázálmukban Isten választottjainak hiszik magukat, s hogy az udvar, amelyben most illem s műveltség honos, a világ minden tája felé szétszóródjék.

KEMÉNY. Nono…

BASIRIUS. Nem, ilyen a mi Erdélyünkkel meg nem történhetik, olvasom az ittlevők felvillanó szeméből. De haj! ilyen békés és boldog volt az én ifjúságomban Anglia földje is, s így villantak volna föl, nem több mint tíz éve, ott is a szemek, ha az elkövetkezőknek csak egytizedét is merte volna valaki jövendölni. Mert bár a mustárfa is kicsiny magból hajt, a nemzetek katasztrófái látszatra még sokkal kisebb magból nőnek, s sötét erdővé teszik az életet, amelynek nincsen kijárása.

APÁCZAI. Ijeszti ám az urakat. Meglátjuk, mi végre?

BASIRIUS. Szokása ez a rendbontásnak, a zűrzavar-indításnak, hogy megszerettetésül eleinte a túlbuzgóság képét ölti fel.

BARCSAY Keményhez. De köröz, de köröz. Már megint in generali mondja.

BASIRIUS. Így Anglia is, a pápás babonáktól jókor elszakadván, boldogan élhetett volna a maga egyházában, amelyet Nyolcadik Henrik király minden fölösleges pogányságtól, de nem a szükséges fegyelemtől, megtisztított – ha az erény színét felöltő rendbontás, a szabadságot kántáló hatalmaskodás elégedetlen nem lesz a szép renddel, s fejei, nem érve be vele, hogy Róma igájából kiszabadultak, a fejedelem s püspök atyai vesszejét is félre akarták lökni, s az első keresztények példájára hivatkozva, akik elszórtan, föld alatt, kicsiny, maguk gondoskodására szorult községekben éltek, elvetették a püspök illetékességét, s magukat a gyülekezeteket vezető vénekről presbiteriánusoknak nevezvén.

CSULAI. Ismerjük őket!

RHÉDEY. A Meggyesi uram pontjait!

APÁCZAI Porcsalmaihoz. Lecsapott már.

BASIRIUS. … tenger baj forrásaivá váltak. Bölcs emberek előre látták, hogy ez a szekta, mely a maga állítása szerint csak tökéletesebb kereszténységet akart, s a tudatlan nép közt színlelt kegyességével nagy kedvességet szerzett, hamarosan az államot is veszedelembe dönti, mert hiszen ahol püspök nincs, ott fejedelem sem lehet.

KEMÉNY. Ez igaz!

CSULAI. Színigaz!

BASIRIUS. Ez meg is mutatkozott hamar, midőn az ország gyűlésébe, az úgynevezett parlamentbe, amely odáig csak az adót ajánlta meg, szintén beférkőztek, s azt a maguk módján holmi presbitériummá változtatták, amelynek nemcsak a király tanácsadói, de maga a király is felelni tartoznak. Előbb csak a király minisztere, a nemes Strafford lord fejét kívánták meg, amit a nemes lord nagylelkűséggel, amely megmutatja, méltó volt-e az ítéletre, maga ajánlott fel a királynak…

KEMÉNY. Az már igaz, a históriában is kevés példa van rá…

BASIRIUS. A főember feje azonban kis falat volt a föltámadt szörnyetegnek, s éhét nemhogy csillapította volna, de megsokszorozta.

RHÉDEY. Így szokott az lenni.

BASIRIUS. Independens néven háborút kezdtek a király ellen, s midőn a sok félrevezetett hivőből katonává vadított ember, aki a harctéren az üdvösség kapuját kereste…

CSULAI. …s a pokol garatjába esett…

BASIRIUS. …a szerencsétől is segítve hatalmába ejtette a királyt: a zsoltározó ördögök feje, ama Cromwell, őt magát is pörbe fogta, s az egész világ, Anglia, sőt tulajdon bírái ellenére halálos ítéletet mondatott ki rája, mintha azzal a felkent fejjel csak egy alkalmatlan tisztviselőt csapott volna le…

CSULAI. Megszokták az egyházban a respublikát.

BASIRIUS. De minthogy az ország nagyobb fele elszörnyedt a tetten s egyéb tetteiken, köztársasági elveiket egy-kettő a szegre akasztották, s miután a királyt megfeleltették, ők maguk az ördögön kívül senkinek nem feleltek többet, választott presbiterekből karddal érvelő zsarnokokká lettek, úgyhogy még a háborgásnak azt a fészkét, az ördög ama presbitériumát, a parlamentet is széjjeloszlatták.

KEMÉNY. Ezt mutatja a régi népek históriája is: a hám nem tűrése lesz az iga kovácsává.

BASIRIUS. Kegyelmetek, meglehet, ezek után is azt mondják, hogy Angolország messze van.

RÁKÓCZI GYÖRGY. Nem mondjuk.

BASIRIUS. S hogy itt nem jár kedvező eső az efféle gyorsan elszaporodó gombára.

CSULAI. A bolondgomba itt is megnő.

BASIRIUS. S én mint jövevény, nem tudom, nem vétek-e az ország ellen, ha felteszem, hogy itt is támadhatnak olyan nyugtalan emberek, mint akik Angliára az üszköt hajították.

CSULAI. Nem vét, bizony – ott van Tolnai János…

RAKÓCZI Apáczaira néz. Sőt itt is van olyan, a tulajdon kollégiumunkban…

BASIRIUS. Isten őrizzen engem, hogy ilyesmit föltételezzek.

RÁKÓCZI. Én azonban nemhogy föltételezem, de bizonyosan tudom.

Apáczaira néz. A többiek, főleg a mesterek is, mind feléje fordulnak.

BASIRIUS. …s ha szóltam, nem a gyanakvás, más ember kárának a keresése, hanem a magam kárából nyert tapasztalás unszolt rája.

RÁKÓCZI. De csak álljon elő, s adjon számot itt nyíltan, nem a deákok kamráiban a meggyőződéséről.

APÁCZAI előlép. Ha nagyságod énrám célzott, én nem tagadom, hogy presbiteriánus vagyok…

CSULAI fölháborodva. Nem is tagadja?

APÁCZAI. …azokban a szándékokban azonban, amelyeket Basirius uram tulajdonít a presbiteriánusoknak, ártatlannak ismerem magam.

BASIRIUS elnéző mosollyal. Nehéz az egyiket vallani s a másikban ártatlannak lenni. Én inkább azt gondolom, hogy Apáczai uram nem is tudja igazán, hogy mit vall, hanem mint afféle nagy buzgalmú, újon kapó fiatalember…

RÁKÓCZI. Aki az ifjúság elé kiáll, ilyesmivel nem védekezhet…

APÁCZAI. Én nem is védekezem. S professzor uram igen hibás mentséget tol a nyelvem alá, ha azt hiszi, nem tudom, mi az, amit vallok.

RÁKÓCZI. Akkor védje magát kegyelmed. Disputáljon Basirius urammal.

APÁCZAI. Az ilyen disputa, nagyságos uram, készületet kíván. S én egy fél órája még azt sem tudtam, hogy Basirius uram szólani fog, nemhogy olyan távoli ország nyomorúságát készül a fejemre borítani.

RÁKÓCZI. Aki a közönséges meggyőződéssel ellenkezőt vall, annak a nap minden óráján készen kell lennie, hogy helytálljon érte.

APÁCZAI. Nagyságos uram, engem a gyulafehérvári kollégium tanítójául hívott meg Csulai uram, s az ittlevő ifjúság tanúskodhat, hogy azóta egyéb gondom nincsen az ég alatt, mint minél több ifjút csábítani minél magasabbra a Parnasszusra.

HANGOK az ifjúságból. Igaz…

RÁKÓCZI szigorúan. Csend legyen…

APÁCZAI. S ha az egyházi alkotmány dolgában mint felnőtt embernek meg is van a véleményem, én az egyház reformálója lenni nem akarok. Így hát nem is tartom igaz dolognak, hogy míg arról, amit a tanulás jobb rendjéért tettem, egy esztendő alatt egy ige sem hallatszott, azért, amit privátim mondtam, s nagy jóakarók továbbsuttogtak, ilyen váratlanul s publice, más kezdeményeim rovására feleltessenek meg.

RÁKÓCZI. Most nem arról van szó, hogy kegyelmed mit s hogyan tanít a deákoknak, hanem hogy mint magát presbiteriánusnak valló református ember mit tud felhozni a Basirius uram vádja ellen.

KERESZTURY. Ne vonakodjék, Apáczai uram, mert csak magának árt vele.

APÁCZAI. Nagyságos uram, ha Basirius uram azzal menti magát, hogy nem ismeri a magyarországi állapotokat, noha majd egy éve van itt, én még több joggal menthetem magam, hogy nem ismerem az Angliában történt dolgokat, melyekről odafenn Hollandiában, a hollandusok háborúban állván az angolokkal…

BASIRIUS. Cromwellel…

APÁCZAI. …csak mérges paszkvillusokat olvashattam…

MÁSODIK MESTER Harmadik mesterhez. Szívesebben olvasott volna valami szelídebbet.

APÁCZAI. De annyit tájékozatlanságomban is látok, hogy Basirius uram a presbiteriánusok ellen a szokott fogással él, amivel embert s felekezetet elveszíteni szokás, vagyis valami gyűlöletben állóval, ebben az esetben az independensekkel keveri össze őket, hogy így a járatlanok gyűlöletét rájuk is átvigye.

CSULAI. Nem ő keveri, hanem a természet, amely egyiket a másik méhéből hozta elő.

APÁCZAI. Ha így volna, sem lehetne az anyát a fia vétkéért feleltetni, főként ha az anya megtagadta fiát, s a fiú anyja üldözőjévé lett. Basirius uram maga mondta, hogy Cromwell a presbiteriánusokat is üldözi, parlamentjüket szétszórta, a hollandok hajóit pedig, akik jórészt presbiteriánusok, a tenger fenekére küldi.

BARCSAY. Mond ám valamit!

BASIRIUS. Az igaz, hogy az independensek túlzó presbiteriánusok, akik eszeveszettségükben végül édestestvéreiket is megeszik. De mivel magyarázza mégis, Apáczai uram, hogy míg a püspöki egyház hívei közül Cromwell, főként míg a szerencse mellé nem állt, egyetlen katonát sem toborozott, addig az independensek előbb mind presbiteriánusok voltak. Nem az én téziseimet bizonyítja ez? Hogy a mag, amelyből az ördög vetése kikelt, a presbiteriánus fennhéjázás volt?

RHÉDEY. Gyümölcseiről ismeritek meg a fát.

APÁCZAI. Ha a mérsékelteket a túlzókról ítéljük meg, akkor ítéljük el Luther Mártont is a német Dózsáért: Münzer Tamásért, Dávid Ferenc tanítását vagy a szombatosok zsidózását pedig varrjuk a Dévai Biró Mátyás nyakába, minthogy a reformációt nálunk ő indította el.

BASIRIUS. Csakhogy Münzer Tamást Luther megfékezte.

CSULAI. S Dávid Ferenc a dévai börtönbe jutott.

BASIRIUS. A presbiteriánusok azonban az independenseket nem tudták kordába szorítani, egyszerűen; mert azok nem eltévelyedettek voltak, hanem ördögi rakoncátlanságuk igazi bajnokai.

APÁCZAI. Ezt mondták a pápások is a baptistákra és unitáriusokra.

BÁTAI. Még a pápásokhoz vet bennünket!

APÁCZAI. A presbyteros szó, mint kegyelmetek is tudják, vénebbeket jelent, azaz bölcs öregeket, akik az egyházközséget Istentől rendelt célja szerint kormányozzák; a vének pedig nem szoktak az egész világgal harcba szálló katonák lenni, s nemhogy nem independensek, de nagyon is dependensek, azaz függők minden jó hagyománytól.

RHÉDEY. Csakhogy Basirius uram épp azt mutatta meg, hogy a kettő közt nem lehet határlineát húzni.

APÁCZAI. Márpedig az a linea megvan. Meghúzta a Krisztus.

BÁTAI. Az Úr Jézus Krisztus?

APÁCZAI. Add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené.

CSULAI. Hát ez meg hogy kerül ide?

KEMÉNY. Az adófizetésről szól itt az Úr.

APÁCZAI. Nemcsak arról… Mert ki hihetné, hogy a Megváltó az Augustus császár pogány birodalmának az alkotmányával meg lett volna elégedve. Ezzel a mondással ő azt akarta tanítványai tudtára adni, hogy az élet rövid, s arra is nehezen elég, hogy a magunk lelkét még itt a földön rendbe szedjük, de ha megteszik, mégpedig sokan, az az állam orcáján is meg fog látszani; míg ha annak a nagy Augiász-istállónak a kitakarításába vetjük magunkat, a lelkünk is odaveszhet közben.

RÁKÓCZI. S kegyelmed is ilyen türelemmel van a mi pogány birodalmunk iránt?

APÁCZAI. Nagyságod tudja, hogy lehetek-e ilyen gondolattal?

BASIRIUS. Azt csak dicsérhetjük, ha Apáczai uram látja a maga vonta vonalat, s el van tökélve, hogy nem lép keresztül rajta; de kérdés, hogy akiknek a presbiteriánus gondolatokat fejébe ülteti, lesznek-e olyan mértéktudók?

KEMÉNY. Még a deák csak hagyján, de a paraszt! Ha azt az egyház dolgában a maga pápájává tesszük, elhiszi-e, hogy a dézsma dolgában a mi eszünkre szorul?

RHÉDEY. S a zsinat a háborúviselés dolgában a fejedelemére.

BASIRIUS. A skót egyházak története megfelel erre: pokollá tették a dicső Stuart-háznak az uralkodását.

APÁCZAI. Én nem tudom, a parasztok mit gondolnak majd, ha a harangozót maguk fogadhatják. Én csak azt tudom, hogy ha kálvinistának valljuk magunkat, akkor az egyházainkat is Kálvin János geneviai egyházközségének a példája szerint kell kormányoznunk; ha pedig püspököt akarunk, mondjuk lutheránusnak, vagy Basirius uram kedvéért akár anglikánnak magunkat.

KERESZTURY. Ej, milyen beszédeket tesz, öcsémuram.

CSULAI. Genf példája nem nekünk való. Genf város létére állam is, mint a mi szász városaink volnának fejedelem nélkül. Ott nem volt szükség püspökre.

KEMÉNY. De hisz elég keménykezű püspök volt Kálvin cím nélkül is.

BARCSAY. De dobjuk be csak a mi városaink jogát a parasztság tengerébe…

RÁKÓCZI. Apáczai uramnak azonban a respublika tetszett meg odakinn, s azért ragaszkodik úgy a geneviai példához.

APÁCZAI. Nem tetszett meg énnekem semmi olyan, amit nagyságod nehezen vehet. Sajnálom, hogy az én ottani mézgyűjtésem lépje…

MÁSODIK MESTER. Ahá, az Enciklopédia…

APÁCZAI. …még nem érkezett le, de már hamarosan itt lesz, s ha azt átlapozná nagyságod, meglátná, forralok-e tiszti ellen olyas gondolatot, s vajon azok közül a gonosz emberek közül való vagyok-e, akik holmi jogok követelésére nógatják az arra éretlen népet, vagy azok közül, akik elő akarják készíteni a szabadságokra, hogy mint művelt fők élni tudjanak vele.

BÁTAI. Szóval mégiscsak a szabadságokra készíti…

RHÉDEY. Előbb még azt monda, hogy csak az egyházban akar szabadságot, most már maga is in generali, szabadságról beszél. Vigyázzon, mert vigyázatlanságában maga olvassa fejére Basirius uram tézisét.

APÁCZAI. Én irtózom a politikától, főkapitány uram. Az én politikám az, hogy mosdassuk ki a mi szegény hazánkat abból a tudatlanságból, amin a napnyugati országból jövő ember csak elborzadhat. De ha már rákényszerítenek, hogy szóljak róla, én Hollandiában semmi kárt sem láttam abból, hogy a községek, céhek, akadémiák, a kereskedők gildjei megtanulták a maguk ügyeit vinni.

KEMÉNY. Mondom, hogy a Kendi Sándor respublikája veti föl itt a hidrafejét.

APÁCZAI. Vagy ha olyan borzasztó – ott vannak a mi szász városaink, mennyi gondot vesznek le a fejedelemről adózásban, katonák állításában azzal, hogy maguk tudják a dolgukat intézni.

BOROS. Gallérunk alá is köpnek.

APÁCZAI. Én a művelt polgár privilégiumait nemcsak a fejedelem érdekével ellenkezőnek nem tartom, de úgy hiszem, hogy azok annak legnagyobb támaszai.

BASIRIUS. Ilyeneket mondtak a mi presbiteriánusaink is.

KEMÉNY. Amíg gyengék voltak…

RÁKÓCZI. S a végin annyira megkönnyítették a fejedelem dolgát, hogy a fejét is levették válláról.

CSULAI. A királygyilkosok megköszönik, hogy ilyen nagy protektoruk támadt Európa szélén.

APÁCZAI. Vaktában emlegetjük mi, Csulai uram, azt a királygyilkosságot. Meg kellene, ami ott történt, tudós emberhez méltón vizsgálni. Presbiteriánusok voltak Svájcban, Hollandiában, Svédországban, s nem vitték vérpadra a fejedelmüket, sőt maguk véreztek értük a csatatéren. Ha tehát Angliában erre vetemedtek, tán az a boldogtalan király is rosszul élt a királyi hatalommal.

HARMADIK MESTER. Na, ugye, hogy jól mondja püspök uram, prókátorukul csapott fel…

APÁCZAI. Az elkeseredett népek máshol is fölkeltek királyaik ellen. A nagyságos fejedelem apja sem átallt a maga dicsőségére s az egyház örömére haddal menni a magyarországi felkelők mellé.

KEMÉNY. Ejnye, már csak nagy bátorság a kettőt összevetni.

APÁCZAI. S ha az ilyen szörnyű cselekedetek okait keressük, nemcsak az elkeseredett emberek vadságát kell néznünk, hanem azoknak az önzését, cselszövését, rossz útra vivő tanácsát is, akik a jó szándékú fejedelmet a nép ellenségévé teszik.

RÁKÓCZI. Úgy látom, kegyelmed erről a feléről nézné inkább a királyok halálát.

APÁCZAI. Nagyságos uram, én azt tudom, mivel jövék le Erdélybe. A maga lelkét az ember maga ismeri. S ama szerencsétlen király bizalmasai közül egy refuga néhány hónap alatt, mert sérelmét látta az én munkám sikerében, így ellenem tudta forgatni a fejedelem, tanácsurak s egyházi fölötteseim szívét, akkor azt is el tudom gondolni, hogy nála nagyobb eszű és tekintélyű, de ugyanolyan matériából szabott emberek milyen és mennyi keserűséget halmozhattak föl annak a szerencsétlen szigetnek a jobbjaiban.

RÁKÓCZI. De most már elhallgasson, Apáczai uram.

BASIRIUS. Én Apáczai uram fiatalságának tudom be ezt az oktalan sértést.

RÁKÓCZI. Vétő vagy vétkező uralkodók, emberek lévén, mindig voltak a föld hátán, még olyanok is, akik fegyverrel támadtak rájuk, de a király vétke fölött törvényt tevő bíróságok, s a bíróságok tetteit mentő beszédek csak ott kapnak lábra, ahol az egyedüli Isten helyett, aki elszámoltatja őket, holmi kupaktanácsok tolják föl magukat a fejedelmek bírájává, s Isten fölkentjét úgy kezdik nézni, mint holmi kántort vagy harangozót, akinek a tisztviselését a kegyelmed vénei is meg tudják bírálni.

APÁCZAI. A fejedelem bírája az ő tettei s amit fölidéz velük, nagyságos uram.

RÁKÓCZI. Nem pedig a kegyelmed presbitériuma. Azért hát, ahelyett hogy a minket, sőt kegyelmedet még inkább jó szándékkal óvó vendéget vagdossa, jobb, ha meggyőzeti magát a tapasztaltabb beszédtől, s megtagadja azt a hitvány presbiteri tant, amelybe, mint valami gonosz szelencébe, országokat döntő viharok vannak belezárva.

APÁCZAI. Ha Basirius uram engem is úgy meggyőzött volna, mint akik nem látnak a kártyájába – megtenném. Így lelkiismeretem tiltja.

RÁKÓCZI föláll. Márpedig ide be nem hozza nekem Apáczai uram a Meggyesi pontjait. S vagy azt tanítja a skolában, amit én parancsolok, vagy a Marosba rekesztem, vagy a torony tetejéről vettetem le.

Indulatosan kivonul. Boros János utána, a tanácstagok is beszélgetve kifelé indulnak.

KEMÉNY Rhédeyhez és Barcsayhoz. Gyermekember ez még. Hitvallónak gondolja magát, holott csak az életet s a szó következéseit nem ismeri.

BASIRIUS. Érdemes tudós ember lehet még belőle, ha ezt a leckét megemészti.

BARCSAY. Elébb magát, mint a Basirius uram leckéjét. Urak Basiriusszal el.

KERESZTURY föláll, Apáczaihoz lép. Na, Apáczai uram, most aztán kimutatta a foga fehérét. Hogy tudott ilyen gyermeki argumentumokkal előállni?

CSULAI. Megszolgálta a költséget, amivel családostul hazahozattuk. A fejedelem most joggal veti a fejemre! De nem is tűröm meg itt benn az országban.

APÁCZAI. Küldjön ki Patakra, Csulai uram, ha már annyira meg tudott utáltatni Basirius uram. Hogy Comenius János elment onnét, az öreg fejedelemasszony úgyis tudakozódott, nem volna-e kedvem kimenni oda.

CSULAI. Azt lesse kelmed. A fejedelem így is sokallja, hogy Szaláncai, Tolnai, minden maga útját járó, hit s tudomány dolgában újon kapó ember a Lorántffy Zsuzsanna buzgósága alá húzódik, mint köpenyeg alá.

MIKLÓS az Apáczaira tekingető s kihúzódni kezdő diákok közül a nagyapjához lép. De csak nem hajítják le igazán a torony tetejéről?

VÁRADI. Levetették azt már a szép szándékok toronyhegyéből. Csulaihoz lép. Csulai uram, fogom ám a kabátszárnyát meg az ígéretét, hogy bevisz a fejedelem elé.

CSULAI. Jó lesz most? Hogy a fejedelem ilyen fölindulásban van?

VÁRADI. Kolozsvárnak tán épp most lesz jó. Porcsalmaihoz, aki Apáczaihoz somfordált. Gyerünk, Porcsalmai uram!

ELSŐ MESTER. Szinte megszántam szegényt, olyan óvatlan rohant vesztébe.

MÁSODIK MESTER. Elég könnyen megszabadított magától bennünket. Azt hitte, ez is classis, s a fejedelmet meg a tanácsurakat is elszédíti a fennhéjázása.

HARMADIK MESTER. Vigyázták kegyelmetek a deákokat? Szinte zúgtak, a fejedelemnek kellett rájuk villámlani a szemével. Rászól a teremben maradt deákokra. Ne késsenek, húzódjanak le kegyelmetek is az auditoriumba! Szenior, oszlassa el a népet! El mind a hárman a lépcsőház felé.

BOROS JÁNOS a fejedelmi termek felől. Itt van még Apáczai uram? Meglátja. A fejedelem meghagyta, hogy ne mozduljon innét, amíg a dolgában döntés nincsen.

MIKLÓS ahhoz a két-három diákhoz lép, aki még mindig ott ácsorog a terem ajtajában.

UZONI Miklóshoz. Mit mondanak az urak, mit csinálnak vele?

MIKLÓS. Maguk se tudják, mire fakad a fejedelem. De kegyelmetek mondják el ott lenn a deákoknak…

KERESZTURY a palotaajtóból visszaszól. Miklós, veni!

VADAS GÁBOR. Ki kéne szabadítani!

PÁVAI. Hova gondolsz – a testőrök kezéből! Deputációt kell küldeni.

UZONI BALÁZS. De mielőtt valami baja nem támad. El a lépcsőház felé.

Boros és Apáczai egyedül maradnak a nagyteremben. Boros a fejedelem székébe ül, s fütyörészik. Apáczai az előtérben.

APÁCZAI. Rám vigyáz, Boros uram? Nem lesz sok egy ilyen pondrónak, hogy a székelyek főkapitánya strázsálja? Vessen oda két hajdúnak, vigyenek abba a börtönbe.

BOROS. Csak lassan, mester uram. Egy jó húszfontos béklyó meghúzná ám azt a világjáró bokát meg pennaforgató csuklót. Ahogy én elnézem, egy jóravaló fogarasi tömlöc két hónap alatt úgy megszárítaná nyirkosságával, mint az aszalóba tett gyümölcsöt.

APÁCZAI. Csak azt tenné gyorsan, amit Erdély egy kicsit lassabban. Nálam jobb ember is veszett itt már el tömlöcben. Legalább ha kijön odafönn a könyvem, s a belgiumi tudósok keresik, mit adott hazája az írónak ezért a könyvért, amilyen magyar embernek még nemhogy a pennájából nem folyt, de gondolatában sem fordult meg, majd meghallják, hogy egy húszfontos vasat s szárazbetegséget.

BOROS JÁNOS nevet. Már az igaz, hogy kegyelmed itt is úgy beszélt, mintha nyoszolya volna az a börtön, s mátkával kéne belefeküdni. Közelebb jön. No, ne eresszük el azért az orrunk vérét. Mi az a disputa? Szó – nincs magja, mint a puskapornak. Csak pukkan, de nem viszi el a fejet. Szerencsés órában haragította meg a fejedelmet. Ha első mérgében föl nem aprózta, most már vigyáz, a lengyel követek miatt is…

APÁCZAI. Nehogy elvigyék a hírét, milyen Báthori Istvánt kapnak benne a lengyel tudósok.

BOROS nézi, s nevet.

APÁCZAI. Mit nevet, kapitány uram?

BOROS. Kegyelmedet, hogy mit gyötörte magát azzal a sok könyvvel. Mondják, olyan nyelveken is szól, amiken már a bagoly se huhog. S itt van, lejön Törökországból ez a Basirius, odaejti sarka alá az almahéjat, s a tudománya nem őrzi meg, hogy hanyatt ne essék rajta. Látja, én még a betűvetést sem tanultam meg, pedig az anyám biztatott. De nem én! Minek azt? S látja, székelyek kapitánya vagyok, s a húsom meg a piros orcám is megmaradt.

APÁCZAI. Tudja, mért van ez, Boros uram?

BOROS. Mért?

APÁCZAI. Mert kegyelmed bölcs világi emberként mindig a maga javát nézte.

BOROS. S kegyelmed kiét?

APÁCZAI. A nemzetét.

BOROS fölkacag. A nemzet? Hol van az, Apáczai uram? A csillagokban.

APÁCZAI. S kegyelmed ahhoz alkalmazza magát, ami van, én meg azt nézem, aminek kellene lenni.

BOROS. Kellene? Lám, maga is milyen jól látja a hóbortosságát. Mégis azt csinálja!

Barcsay jön a fejedelem termeiből, s a lépcső felé tart.

BARCSAY észreveszi Apáczait. No, Apáczai uram, forgatják ám a dolgát! Püspök uram erősködött, hogy nem tűri meg az országban. De Keresztury Pál kifogta a vizet a malom kerekéből. Nem szabad elereszteni. Amilyen eszes ember, még rossz hírünket költi a világban…

APÁCZAI. Bár tudnám, de nem olyan kötés köt ehhez a nemzethez…

BARCSAY. Így aztán abba is maradt. Az a kolozsvári mester kezdte, akit Váradi uram hozott, a kolozsvári skola baját sorolni. Hogy még a temetés is kevés, amin a deákok egy kis pénzt énekelhetnének össze…

Négy-öt deák, a deputáció, a csarnok felől: az élükön Uzoni, Vadas, nagy határozottan, a többiek, köztük Pávai, kissé óvatosabban.

BOROS rájuk támad. Hát maguk hova törekednek?

UZONI. A fejedelemhez, deputációba.

BOROS. Deputációba?

PÁVAI. Apáczai uramért esedezni..

UZONI. Mert ő a só, ha őbenne kár esik…

VADAS. Inkább elmegyünk Debrecenbe vagy Patakra, minthogy a Basirius uram diadalát elszenvedjük.

BOROS Barcsayra néz, nevetve. Aztán még mit kívánnak, s mit nem szenvednek el, zendülő uraimék?

PÁVAI. Nem vagyunk mi zendülők, csak esedezők.

MACSKÁSI GÁSPÁR. Én a poétai osztályból vagyok, s annak a képében jöttem föl a nagyokkal, mint aki megvallhatja, milyen atyát nyertünk mi Apáczai uramban.

BOROS. Ni, a rebellis-tojás. Biztos te is köztük voltál, akik a fejedelem apródját megverték.

APÁCZAI. Nem vert ez meg még senkit, mióta él, s ha tojás, kívánnám, kelne ki ilyenekből az új Erdélyország.

Porcsalmai szalad ki az ajtón.

PORCSALMAI. Itt vagy még, János öcsém? No, most aztán dönts, mivel menjek vissza. Eljössz-e a mi füstös gerendáinkból az Enciklopédiád fölé tetőt rakni?

APÁCZAI. Miről beszél, kegyelmed? Hogy mehetnék én oda?

PORCSALMAI. Úgy, hogy Váradi uram ezzel állt elő. Ha olyan nagy benned a buzgóság, büntessenek azzal, hogy leküldenek, a romokból iskolát csinálni. Bátai uram nyelt ugyan, de nem mert a kancellár ipa ellen szólni. Keresztury uram is támogatja. Azt mondja, ez volt a lecke, s az lesz az iskola a hevességednek. Úgy, hogy rajtad áll most már.

PÁVAI. Hová kéne mennie Apáczai uramnak? Kolozsvárra?

VADAS. No, ha megy, én is megyek vele.

MACSKÁSI. Én is.

NEGYEDIK. De még én is. Csak az alumnia ne volna.

VADAS. Kivonulunk mind, mint a zsidók Egyiptomból.

BARCSAY nevetve. No, akkor, úgy látszik, mégsem a Marosba ölik kegyelmedet, Apáczai uram.

PORCSALMAI. Nem ám, hanem a Szamosba.

APÁCZAI. A rákot!

Függöny

 

HARMADIK FELVONÁS

A kolozsvári kollégium udvarrészlete. Szemben a Farkas utcára nyíló boltos kapu, fölötte keskeny traktus lakószoba. Balra az épületbe s az emeletre vivő „kerengő grádics”, jobbra az épülő házrész, üres ablakok, állványok; a szín előterében az építkezéshez homokhegy. Akik az udvar nagyobb, tágabb részéből jönnek, ezt kerülik meg. Délutáni rekreáció ideje. A kapu egyik szárnya nyitva; járókelők árnyai.

 Máté bácsi, a pedellus, a kapualj udvari részében áll. Csernátoni és Pávai a Farkas utca felől beszélgetve jönnek, megállnak, a kisdiákokat figyelik.

KISDIÁK a homokhegy mellől, az udvar felé. Si-i-i-mon, Si-i-i-mon!

NAGYOBBACSKA DIÁK előjön a homokhegy mögül. Mit akarsz?

KISDIÁK. Csak néztem, úgy van-e, ahogy az „Enciklopédiá”-ban áll. Hogy a delfin állatok nagy messziségből is előjönnek a Simon névre.

SIMON. Ni, a kis rudimentás. Mit nem mer egy szintaxistával. S a delfin ökléről hallottál-e?

KISDIÁK látva, hogy a Simon nevű diák fenyegetően közeledik felé, cikcakkban futni kezd. Kössék a figefához. Küszködve. Azt hittem, delfin, de bika ez.

CSERNÁTONI Pávaihoz. Ezt mire mondja?

PÁVAI. A figét arra, hogy az „Enciklopédia” szerint a megvadult bika, ha figefához kötik, megszelídül.

CSERNÁTONI. Ó, a huncutok, úgy böngészik az Apáczai uram „Enciklopédiá”-ját, mint mi Fehérvárott a Salamon király szerelmes énekét. A fiúkhoz, akik a mestereket meglátva, abbahagyják a dulakodást. De ki tudjátok szedni professzor uram könyvéből, ami a csintalanságtoknak kedvez. Az épületesebb részeket, az emberi csinálmányokról, meg az ember magaviseletéről, nem tudom, azokat is úgy bújjátok e

PÁVAI a nagyobbik fiúra mutat. Simon aztán igen… Ő a kivonulókból való… Igaz, Simon? Kisdiák létére velünk jött Fehérvárról Kolozsvárra. Hanem a kisebbik…

CSERNÁTONI. No hát pedig az csak a mézcsepp az orvosságon. Te lenyalnád a mézet, az orvosgyökér meg legyen a kutyáé, ugye? De rákapatunk mi arra is.

A két diák elhúzádik.

PÁVAI. Már látom, Csernátoni uram is nagyon érti az „Enciklopédia” metódusát. Hogy a hihetetlen, mesés történetekkel kapatja rá a gyermeket a tudományra.

CSERNÁTONI. S a szép példákkal serkentgeti az igyekezetét. Pedig, megvallom, hogy bár kicsiny koromtól nagy falója voltam a könyveknek, amíg Apáczai uram ide nem került, a tanítást csak afféle kölöncnek éreztem.

PÁVAI. Én meg, ha a hír be nem csal Fehérvárt a poéták órájára, eddig tán valami falusi méhesben készítem a vasárnapi szentbeszédet. Így meg az vagyok, ami ő volt Fehérvárt: a poéták mestere. Máté bácsihoz. Igaz is, Máté bácsi, lementek már a deákjaim?

MÁTÉ BÁCSI. Le azok. Ami ásó volt a ház körül, felkajtatták. A rekreáció elején azonnal lementek.

CSERNÁTONI. Kertet csináltat velük?

PÁVAI. Apáczai uram gondolata volt, hogy ami zöldség kell, magunk is megneveljük. Meg a szép erdélyi gyümölcsfákat is meghonosítjuk.

CSERNÁTONI. Úgy? S a nevezetes gyógyító füvekből ültetünk egy-egy tövet?

MÁTÉ közbeszól. Még hortulánusunk is lesz, úgy hallom.

CSERNÁTONI. Hortulánus?

MÁTÉ. …aki a kertre vigyázzon. Apáczai uramtól hallottam… Ha a fiam megjön a hadból, el is vállalná, azt mondom.

PÁVAI. Lenne reménybeli kertőr, mint Máté bácsi reménybeli pedellus.

MÁTÉ. Hát az igaz, hogy engem a mesteremberek holmija mellé fogadtak fel csősznek, de úgy, ahogy Pávai uramat deákból a poéták mesterévé, engem is megtehet Apáczai uram csőszből pedellussá.

CSERNÁTONI. Igaz… Pávaihoz. Aztán hol ásódik az a kert?

PÁVAI. Itt, mindjárt a városfal alatt. Nézze meg, Csernátoni uram!

Csernátoni és Pávai el az udvar felé, néhány deák követi őket. Máté bácsi visszamegy a posztjára. Két asszony jelenik meg kinn a kapuban. Az egyik nagy óvatosan bemerészkedik, s amikor Máté bácsit meglátja, fojtott hangon odakiált neki.

ELSŐ ASSZONY. Máté bácsi, hallja-e?

MÁTÉ visszanéz. No, mi az?

MÁSODIK ASSZONY. Már ne is haragudjék. Tudom, skola ez, asszonynak nincs ide bejárása… De a nyughatatlanság.

ELSŐ ASSZONY. A lengyelországiak miatt. Olyan rosszat álmodtam. Maga az urak mellett van itt, tudós emberek mellett, mondom, hátha hall valamit.

MÁTÉ. Nem álomfejtők azok, hanem ki a teológia doktora, ki rhetoricae mester.

MÁSODIK ASSZONY. De a piacon is zúgott a nép. Azt mondják, valami bajnak kell lenni a kintiekkel.

MÁTÉ. Mi bajuk lenne? Nem győzik a lengyel menyecskéket. Komolyan. Nem. Nem hallottam. Semmi olyat nem hallottam. Pedig ha valaki, Apáczai uram, az tudna róla. De nem hogy mondta volna, hanem épp tegnap mutatta meg a földabroszon…

MÁSODIK ASSZONY. AZ mi?

MÁTÉ. Olyan lepedőforma: hogy ez itt Krakkó vára, ez meg a Visztula. Erre kell, azt mondja, a kend fiának is járnia.

Deákok háborút játszva húzódnak a homokhányáson át a kapu felé. Két gyerek – a lengyelek – nem sok hittel védi a hegyet, a másik három – a magyarok – annál nagyobb tűzzel nyomulnak utánuk.

EGYIK OSTROMLÓ. Vivát, bevettük Krakkó várát.

MÁSODIK OSTROMLÓ. Ki a királyod, lengyel? Hódolsz-e Rákóczi őnagyságának?

A lengyelek lehúznak a halom innenső oldalán, a magyarok zászlót tűznek ki ott fenn.

MÁSODIK ASSZONY. Már ezek is azt a ronda háborút játsszák!

MÁTÉ. Pedig Apáczai uram is tiltja nekik. A deák háborúja, úgymond, a tanulás. Odakiált. Aztán azt a homokot mért hozattuk oda a mestereknek? Hogy lecsúszkáljuk? Megfogja az egyik lengyelt. S ha majd a Máté bácsi kezd háborúzni?

ELSŐ OSTROMLÓ. Úgy, úgy, fogja csak el, Máté bácsi.

MÁSODIK OSTROMLÓ megfogja, s cipeli a másik lengyelt. Te vagy az a híres Lubomirszkij marsall. Aki Szatmárt elégette.

El a zsákmánnyal az udvar felé; a lengyel ott marad, s a jelenet alatt még két-három diák szegődik oda.

MÁSODIK ASSZONY. Akkor hát csak járhatott a szája annak a vidéki embernek.

ELSŐ ASSZONY. De az álom, szomszédasszony. Mintha vér lett volna a kannámban.

MÁTÉ. Álom. Az is jel: az álom? Mit szóltál volna, ha olyan jelet látsz, mint mi hatszázhatban meg hatszáznyolcban. A várvirrasztó fején magától meggyulladt a süveg.

A KÉT ASSZONY. Á-á!

MÁTÉ. A várban meg a kőfalból vér forrott…

A KÉT ASSZONY. Uramisten!

MÁTÉ. A híd alatt jajgatás volt nagy soká, de úgy ám, hogy nappal is hallani lehetett.

MÁSODIK ASSZONY. Aztán mégsem lett baj!

MÁTÉ. Hogy nem lett? De milyen baj lett! A Mihály vajda meg a Székely Mózes idején? Az én legényidőmben!

EGY NAGYOBB DIÁK. Nem is olyan idők voltak azok, mint a mostaniak. Az időjárás is mostohább volt.

MÁTÉ. Hát akár hiszi valaki, akár nem, az én gyermekkoromban a telek is sokkal keményebbek voltak. Esett annyi hó, hogy amikor hirtelen megolvadt, a Szamoson való hidat a Tyúk utcánál egy éjszaka elvitte. Nyáron meg olyan jégeső volt, hogy barmokat ölt meg.

UGRATÓ DEÁK. Bor is több termett akkoriban.

MÁTÉ. No, hát több is. Kétségeskedjék, aki nem érte meg, de 1608-ban, amikor én megházasodtam, olyan sok bor volt, hogy egyik hordót a másikért megtöltötték. Húsz vederrel is adtak egy forintért.

UGRATÓ. Még a betegség is jobban kapdosta az embert.

MÁTÉ. Hát, aki tamás benne, kérdezze meg akármelyik korosabb embert, a pestisben volt úgy, hogy egy nap százhúsz halottat szedtek össze a halotthordók.

MÁSIK DEÁK. De tűz, az mégse volt olyan, mint most negyed éve!

MÁTÉ. Tűz? Mi az a tűz? Volt tűz akkoriban is. De mi a tűz ahhoz, amikor a nép maga szedi széjjel a házakat. Itt van, teszem, a Farkas utca végén a klastrom. Mi emésztette meg azt? A tűz tán? Hogy még a fundamentuma is eltűnt!

DEÁK. Mi, Máté bácsi?

MÁTÉ. Mi?… Tudott dolog. Megutálta a nép a pátereket.

Apáczai és Porcsalmai a kollégiumból, utánuk néhány nagyobb diák. A két asszony gyorsan elkotródik. Apáczai megáll.

MÁTÉ aki nem veszi észre. Megcsendesedett azóta a világ. Amióta a nagyságos Bethlen Gábor lett a fejedelem. Meg ennek a mostaninak az apja.

NAGYOBB DEÁK. De háború azoknak az idejében is volt.

MÁTÉ. Háború! Nem háború, lakodalmas menet. Fölgyűlt az ország, kimentek a Meszesen, hallatszott, hogy nyúzzák-fosztják a népet, de idebenn nem tudtunk belőle semmit.

PORCSALMAI Apáczaihoz. Máté szinte fájlalja a csendesebb világot!

APÁCZAI. Még kaphat olyan zengést, hogy belesüketül.

MÁTÉ. Az volt a háború, amikor a pápás urak tizenegyben a Kőmál tetejéről meg a Házsongárdról lőtték a várost, a majorokat égették. A mieink meg ágyúból lőttek ki egyet az övéik közül.

A MOST JELÖLT TEOLÓGUSOK KÖZÜL EGY. Nem volt az keresztény dolog.

MÁTÉ. Keresztény? Nagyobb természet volt akkor az emberekben. Hát amikor Baba Novákot, a rác vezért a perengérnél megégették. Közben vízzel locsolták, mint a kappant szokás, hogy ne süljön olyan gyorsan. Meg amit a székely közemberekkel tettek az urak gyerekkoromban. Akit nyársba nem húztak, orrát, fülét vágták, de a nyaka bőrét meg a szája szélét is vele nyúzták. Tudom, mert apámat is akkor kínozták meg…

APÁCZAI odalép. De tán csak nem búsul kelmed az után a vadság után. Vagy jobb lett volna, ha Bethlen Gábor meg Rákóczi György fejedelem is azoknak a nagy természetű uraknak a példáját követi.

MÁTÉ meghökkenve, hogy rosszat mondott. Jobb lett volna? Már hogy lett volna jobb? Nem arra teremtette az Isten az embert, hogy a másik embert dúlja, hanem hogy segítségére legyen és okosítsa. Csak például hozom fel itt a deákoknak. Hogy meg tudják becsülni a mostani jámbor fejedelmeket.

APÁCZAI nevetve. Akik skólákat építenek nekik, s ilyen derék embereket küldenek, mint mi ketten, az igazgatására. Az ácsok voltak-e?

MÁTÉ. Nem azok. Itt van a kész mű, ablak, ajtó, őrizhetem a csintalan deáktól. Pedig, ahogy gyarapszunk, nagyon nagy szükség volna azokra a lakókamrákra. Meg hogy az auditóriumot is fölpadlózzuk. Tűrhetetlen dolog, hogy professzor uram egy lakószobában tartsa a leckét. De majd rájuk zörgetek én.

APÁCZAI. Úgy-úgy, bolygatni-zaklatni kell őket. Ez a dolgunk ebben az álmodó országban. Porcsalmaihoz. Hazatart kegyelmed?

PORCSALMAI. Én bizony haza; a hátam csontja, mint a nyűgös gyerek, már sír a bélelt szék után.

APÁCZAI. Nem szólna be az én gyámoltalan feleségemhez? Reggel úgy jöttem el, hogy a két angyala közt aludt.

PORCSALMAI. S most mivel égeted magad? Mért nem mégy haza? Tán azzal az unitárius pappal vitázol?

APÁCZAI. A magunk könyörgésére megyek.

PORCSALMAI. A délutánira?

APÁCZAI. Amit Bátai uram mint másodpap tart. Mondják, igen puzdrásan, íjasan megy föl mostanában a szószékre, s erre, a kollégium felé röpítgeti a nyilait.

PORCSALMAI. Okosabb, azt mondom, ha elhallgatod őket.

APÁCZAI. De nem hallgatom én. Egyszer elrontották már, amit építettem. Másodszor nem hagyom. Nem Bátai uramnak, de annak sem, aki onnan fentről…

PORCSALMAI félbeszakítja. Az van annak az eszében, amit mint követ látott Fehérvárott. S a rag alatt ülő vénasszonyoknak akarja Basirius professzort játszani. El az utca felé.

ELSŐ TEOLÓGUS a társaihoz. Hallottad? Apáczai uram átmegy a templomba.

MÁSODIK TEOLÓGUS. Nagyon nehezen tűri Bátai uram az árnyékot… amit a kollégium vet az ő papházára.

HARMADIK TEOLÓGUS. Uzoni Balázst, aki vele volt temetni, a kocsiban egész úton Apáczai uram leckéi felől faggatta. Hogy nem dicséri-e Meggyesit meg a presbiteriánusokat?

MÁSODIK TEOLÓGUS. Tőlem meg azt kérdezte, no, aztán mikor rázzák le püspök uram igáját a kolozsvári főprofesszorok. Mert főprofesszornak hívja a mesterré megtett deákokat – Pávai uramat, Kedobot.

ELSŐ TEOLÓGUS. Jó lenne átmenni tanúnak.

MÁTÉ. Az ám, csak menjenek. Ne hagyják a professzorukat.

HARMADIK TEOLÓGUS. De tán nehezére esnék Apáczai uramnak.

MÁSODIK TEOLÓGUS. Fölülhetnénk a karzatra. Az első teológushoz. Gyere.

Első, második teológus az utca felé, harmadik teológus az udvarnak el.

MÁTÉ MENYE a kapu felől, mint az előbbi asszonyok. Édesapám!

MÁTÉ. Te vagy az, menyem?

MENY. Jaj, olyan nyugtalan vagyok, édesapám. A kisdedemet is ott hagytam.

MÁTÉ. A te fejedbe is bebeszélték az álmukat. Szaladj inkább, ha itt vagy már, az ácshoz, itt legyenek holnap, Apáczai uramat megeszi a méreg, hogy mégsem rakták be a lakóházakba az ablakokat.

MENY. De hisz azok is azért nem jöttek már. Azt mondják, mit rakják be azokat a műveket. Ki tudja, mi lesz holnap?

MÁTÉ. Inkább isznak, a gyalázatosak.

MENY. Valami mesteremberek jöttek vissza Moldvából. Tán bognárok voltak. Azt mondják, alig kerülhettek ki a tatár kán útjából – ment népestül a mieink után.

MÁTÉ. A tatár kán? Látod, milyeneket hitelsz. Ki hallott olyat, hogy a tatár kán manapság előjöjjön a pusztájából. Régen volt az, Székely Mózes óta híre sem hallott a tatárnak.

MENY. Márpedig előjött. S jaj, a szegény kinti magyaroknak. Elsírja magát.

MÁTÉ. Ó, még sírsz is, te oktalan. Hát kinek a szolgája a tatár kán? Nem a török császáré? Éppúgy, mint a mi fejedelmünk. Csakhogy az egyik szép, rendes háziszolga, tiszttartó, az meg csak afféle kondás vagy ganéjvivő béres. Hát hogy merne az a mi fejedelmünk ellen jönni!

MENY. Márpedig mer!

MÁTÉ méregbe jön. No, ha ő mer, te ne merj énvelem feleselni.

Váradi Miklós és Bethlen Miklós a Farkas utca felől.

VÁRADI meglepetten. Te harcolsz itt, Máté, azzal a menyecskével?

MÁTÉ. Nem menyecske az nekem, hanem menyem. Megismeri. Váradi Miklós uram. Ej, de jól tette, hogy meglátogatott bennünket. A menyéhez. No, eridj, ahogy mondtam. Váradihoz. A fiam ott fenn van, mint a város szekeres szolgája Lengyelben. S ez a fehérnép mindig talál valamit, amin sopánkodjék.

VÁRADI. S a sors, hogy oka legyen rá. Eszerint téged most itt találni?

MÁTÉ. Mindig, ahol valami jó készül, pártfogó uram. S érdemes ember a gazda. Mint negyven éve, amikor Váradi uramnak tutajoztam az aknákról a sót.

VÁRADI. S itt most mit tutajozol, hogy a kollégiumról azt mondod: „bennünket”.

MÁTÉ. Itt? A jövendőt!

VÁRADI. Tán hivatalod is van?

MÁTÉ. Ha úgy lesz itt is, mint a külországi akadémiákon, akkor pedellus volnék.

VÁRADI. No, ha pedellus, akkor tudnod kell, itt van-e Apáczai uram.

MÁTÉ. Itt, hogyne lenne… azaz odaát a könyörgésen.

VÁRADI. Egy deákot hoztam neki.

MÁTÉ. Az nekünk is van. Egészen ellepnek. Megnézi Miklóst. De csak nem a tulajdon legénykéje?

VÁRADI. Az enyém? Őszül már. Az unokám…

MÁTÉ. A gróf Bethlen János magzata? A keresdi úré? Jártam én ott, amikor borszéki vizet hordtam. Csak persze akkor még a dajka csecsét szívta.

Az udvarból deákok jönnek ásóval a lépcsőház felé, köztük Macskási Gáspár.

MIKLÓS. Gazsi! Macskási Gáspár!

GÁSPÁR egy pillanatig mereven néz. Nikolaus? Bethlen Miklós úrfi. Kolozsvárott vendégeskedik?

MIKLÓS. Deákoskodom! Kolozsvári deák leszek.

GÁSPÁR. S a Keresztury Pál uram oskolája…

MIKLÓS. Ő, szegény, az angyalokat tanítja azóta. Meghalt még a télen. Basirius uramat meg egy tavaszon eluntam.

GÁSPÁR. Hallom, nem lett kedvesebb a leckéje attól, hogy Apáczai uramat eldisputálta.

MIKLÓS. Sem népesebb. A dereka elszéledt: ki Debrecenbe, ki Patakra.

GÁSPÁR. Tudom, ide is jött három, most őszre is. Váradira néz. Szállásról jársz, ugye?

MIKLÓS. Bennlakom, ha nagyapám megengedi. Te hol laksz?

GÁSPÁR. Én itt, a porta fölött, az Uzoni szenior szobájában.

MIKLÓS. Az Uzoni Balázséban? Aki a fejedelem elé vitt benneteket. Ő most a szenior?

GÁSPÁR. S itt van a szobája a fejem fölött. Jer, megnézheted. Fölszaladnak.

MÁTÉ utánanéz. Csinos, tagbaszakadt legény.

VÁRADI. Eddig csak privátim tanult, de most igazi kollégiumi diák akar lenni. Körülnéz. Hanem látom, haladtatok a nyáron. Pünkösdkor, hogy utolszor itt voltam, ez a traktus még üszkében volt. Folyton nyavalyáskodtam a nyáron.

MÁTÉ. Hát igyekszünk, igyekszünk. Csak azokat a pallérokat, ácsokat zargassa az ember.

Miklós és Gáspár megjelenik a kapu fölött az ablakban.

GÁSPÁR lekiált az udvarról jövő Uzoni Balázsnak. Nézze, szenior uram, ki van a szobájában.

UZONI felnéz. Akárki, csak valami lépeskezű ne legyen. Múltkor is megcsapták a Beköszöntő beszédemet. Megismeri. Hijj, Bethlen Miklós úrfi!

GÁSPÁR. Idejön deáknak!

UZONI Váradi Miklósra néz, aki maga is előrejön az udvarba, hogy gyönyörködjék az unokajában. Igaz ez, patrónus uram?

VÁRADI. Úgy kell lennie, ha igaz ember mondja.

UZONI. Hijj! Szalad föl.

VÁRADI. Várjon, öcsémuram. Azt nekem is meg kell néznem. Apáczai uramat, ha jön, el ne engedd.

MÁTÉ. Ne féljen attól. Máté Váradi után néz. Csóválja a fejét. Aztán észbe kap. Hanem az ám, vége a rekreációnak, meg kell húznunk a kolompot. Csenget, a deákok mind sűrűbben jönnek, s húzódnak be az épületbe.

A két teológus a Farkas utca felől.

ELSŐ TEOLÓGUS. De még nem is láttam ennyi embert könyörgésen.

MÁSODIK TEOLÓGUS. Attól vett vérszemet. Azt hitte, az ő hangjára gyűltek be ennyire.

ELSŐ TEOLÓGUS. Holott a had miatt van a nyugtalanság.

MÁSODIK TEOLÓGUS. S hogy Apáczai uramat is ott látta a padban, egyszerre elöntötte a próféta lelke.

Csernátoni, Pávai, Kedob, Harmadik teológus az udvar felől.

HARMADIK TEOLÓGUS meglátva a másik kettőt. Megjöttetek? No, szólt-e valamit Bátai György uram?!

ELSŐ TEOLÓGUS. Hogy szólt-e? Kicsi volt hangjának a templom…

PÁVAI. De csak nem Apáczai uramról?!

MÁSODIK TEOLÓGUS. Másról se. Szinte még a lengyeleket is elfeledte.

CSERNÁTONI. S névvel? Így, hogy Apáczai?

ELSŐ TEOLÓGUS. Hát a nevét épp nem mondta ki. Csak úgy általánosságban.

MÁSODIK TEOLÓGUS. Mintha én nem mondanám ki a Máté bácsi nevét, hanem azt mondanám, az a hajdani fuvarosember, aki most ott áll a kollégium kapujában, birkabőr süvege van, s a régi mennykőcsapásokat meg szüreteket emlegeti.

ELSŐ TEOLÓGUS. A néhai Dayka püspök talárját vette fel.

MÁSODIK TEOLÓGUS. Hogyha az a nagy Rákóczi fejedelmet nem röstellte megleckéztetni, hát nekünk, mármint őneki sem szabad holmi izgága, a tanítóvesszőt fejedelmi jogarnak néző emberkék kevélysége elől meghátrálni.

PÁVAI. De lenne az nem egy Hartwejkban elsőül doktorált theologiae doktor…

KEDOB. … hanem egy közönséges sáfár, aki rosszabb fát vagy vékonyabb bort adhat a papi járandóságban…

CSERNÁTONI. … akkor bezzeg nem a Dayka püspök lelke szállna Bátai uramba, hanem a névnapot köszöntő deáké.

ELSŐ TEOLÓGUS. Megint előhozta a magukat professzornak, s isten tudja, minek nem címző embereket.

CSERNÁTONI. A presbiteriánusságot nem hozta fel?

ELSŐ TEOLÓGUS. Csak úgy általában, hogy a magukról beszéltetés hívsága…

MÁSODIK TEOLÓGUS. …amely, mint a geleszta, bántja őket, s az egyház tisztes alkotmánvát is megrontatná velük…

ELSŐ TEOLÓGUS. … s a hozzá nem értőknek az egyházhivatal-viselőkre, papokra, gondnokokra minden rosszat rámondanak…

PÁVAI. Ez a Beköszöntő beszédre céloz.

CSERNÁTONI. Nagyon igazán mondta ott Apáczai uram, kiken szárad a mi skolánk szennye.

ELSŐ TEOLÓGUS. A legcsúnyább az volt, ahogy a fehérvári dolgokra, Apáczai uram eljövetelére odaparittyázott.

MÁSODIK TEOLÓGUS. … hogy akit másutt konkolyvetésen értek, s mint nyilvánvaló vétkest tettek ki a község határán, azt mi, vigyázatlan kolozsváriak, megtesszük a vetőmaghombár őrének.

CSERNÁTONI. S Apáczai uram?

ELSŐ TEOLÓGUS. Csak ült.

MÁSODIK TEOLÓGUS. S le nem vette róla a szemét.

PÁVAI. S most hol van? Hazament?

ELSŐ TEOLÓGUS. Haza-e vagy sem, azt nem tudom. Patrónus urammal, Szegedi Gergely deákkal láttam a templom előtt.

CSERNÁTONI. Nyugodt volt?

ELSŐ TEOLÓGUS. Nyugodt-e vagy sem, azt nem tudom.

MÁSODIK TEOLÓGUS. A hangja az nyugodt, de a szemében egy késes boltra való villogás volt.

Apáczai a Farkas utcáról. A deákok hátrább húzódnak. Csernátoni siet elébe.

CSERNÁTONI megrendülten. Bántalom érte Apáczai uramat.

APÁCZAI nyugalmat erőltet. Bátai uram szándéka az volt, hogy megbántson, de meglehet, jó hírem munkálta.

CSERNÁTONI. Nehezére eshetett annyi igaztalan beszédet elhallgatni.

APÁCZAI. Amit ők gáncsnak szánnak, a jövendő embernyom szemében még igyekezetünk mértékévé lehet.

CSERNÁTONI. A bárány vére is felforr, ha azt látja, hogy az, aki a közösből csak a háját vastagítja, a közjó nevében lesz bírájává annak, akiről a húst is leeszi.

APÁCZAI. Az ijedtség dörög belőlük. Mert mi lesz az ő öregsége s a többi hozzá hasonló hatalmaskodó papé, mesteré, ha a mi skolánk fennmarad, s falkaszám neveli az igaz papot, lelküsmeretes tanítót, járatos kancellista deákot.

VADAS. Már az igaz. Inkább kívánnák, hogy üszkében maradt volna a kollégium.

ELSŐ TEOLÓGUS. Csak őket tartsa Kolozsvár tudós embereknek.

MÁSODIK TEOLÓGUS. Csakhogy azt nem lehet a kézrátétellel kapni.

ELSŐ TEOLÓGUS. Csak a dölyföt, méltóságot. Azért is kell a püspök nekik.

APÁCZAI. Aki tudja, hogy érdemét a jövő, mint porszemet, elfújja, ne csodáljuk, ha a hatalomban keres súlyt s horgonyt, ami legalább, míg él, helyben tartja. Az sem bámulnivaló, hogy aki jobban megtanulta a hatalmasok gyengéjéhez, mint az utókor tetszéséhez az utat, honos otrombaságával, főként a mienkhez hasonló hátramaradt országban, könnyen elnyomhatja a hírből hallott erényt.

CSERNÁTONI. Bizony szépen mondja Apáczai uram. Ez mindnyájunk vértanúságának a summája. A papi garázdaság, kevélység lett a mi nyoszolyánk, akiket a múzsák lantpengetése s a könyvek szerelme hívott el tanítóul.

PÁVAI. De mennyivel keservesebb lehet ez a külországban tisztességre jutott embernek, akit egy Voetius méltatott társaságára.

APÁCZAI. Tudtuk, hová jövünk, tán még inkább, mint aki a kinti szép rendet csak könyvekből ismerhette. Hogy hatszáz esztendővel azután, hogy István király a keresztvíz alá hajtotta a fejét, itt a pogányságnál rosszabb, romlott, csak név szerint való kereszténységet talál. Nem váratlan verembe estünk.

CSERNÁTONI. Bámulom az Apáczai uram magatürtőztetését. De amikor az „Enciklopédiá”-jába fogott, amely az egész Helikont akarta egy csapásra a mi nyelvünk parlagára telepíteni, s az éjszakáit s gyönge egészségét ott Ultrajectumban megrabolni kezdte, mégsem gondolta, hogy mikorra elkészül, egy jöttment ember ráfogása elég lesz, hogy abból a szerény mesteri helyéből is kiakolbólitsák.

PÁVAI. …s a bosszújuk még itt sem hagyja nyugodni…

CSERNÁTONI. …e távoli Thulében, ahonnét a nagy tűzzel a szép mesterségeknek mintha még a reménye is kipörkölődött volna.

APÁCZAI fokról fokra elkapja a többiek háborgása. S ahol három évvel a tűz után mást, mint üszkös romot s éhező deákot nem találtam. Meg egy öreg, kétségbeesett mestert…

CSERNÁTONI. Meg engem… mondja csak ki, Apáczai uram – aki levelet levél után írtam Patakra, Váradra, hogy ha másnak nem, harangozónak is elmegyek, csak a gyerekeimmel meg a könyveimmel nyugtom legyen.

APÁCZAI. S én a kegyelmetek segítségével…

CSERNÁTONI. …a kegyelmed lelke szikráján fogott bátortalan kis tüzecskénkkel…

APÁCZAI. …addig ostromoltam a skolatartók közönyét, a mesteremberek hanyagságát, a tudományok után a mesterségeket is kitanulva szinte, mígnem úgy-ahogy fölépült e ház, benépesedtek a tanulókamrák.

MÁTÉ. Úgy igaz, professzor uram vérét habartuk a mészbe, mint ama kőművesnéét az erdélyi énekben.

ELSŐ TEOLÓGUS. S most, ahelyett hogy örülnének s hálát adnának…

APÁCZAI. De bár volnánk skótok vagy angolok, s kezdödne a Meszesen túl az óceán, hajóra ültetném a deákságot, s kivinném ebből a Kolozsvárból is, s odaát csinálnék egy új Magyarországot, mint ők a Philadephiájukat.

CSERNÁTONI. Bizony, jó is volna.

APÁCZAI szétnéz, s most már a deákokhoz fordul. A históriában megtanultuk, hogy Róma menhely volt valamikor. Én ilyen menhelynek néztem ezt a kollégiumot, Csak nem a bűnbe esett, garázdaságba keveredett lelkeket gyűjtöttem belé, hanem az ártatlan maradtakat.

PÁVAI. De nem is kell azt olyan hamar feladni.

DEÁKOK. De nem ám!

APÁCZAI. Csakhogy az ilyen azilumtól, úgy látszik, jobban fél ez a sodomita világ, mint a barlangba gyűlt latrokétól.

PÁVAI. Azért mégse vegyük olyan sokba Bátai uramat. Nemhogy egy fecske nem csinál tavaszt, de egy varjú sem telet.

APÁCZAI. Csakhogy én varjak felhőjét látom mögötte. S ahogy ott ültem vele szemben a padban, a kőszálról figyelő horgas orrú dögmadarakat is láttam. Mert nem magából veszi Bátai uram a bátorságát.

PÁVAI. Fehérvárról jön a biztatás.

ELSŐ TEOLÓGUS. Van, aki itt is bátorítja.

APÁCZAI. De énnekem már csak a csontjaimat kapják meg azok. Fojtsanak a Szamosba, vagy dobjanak le a piaci templom tornyából; hisz itt is van folyó és torony, legalább örök emléke lesz a tudománypártolásunknak – addig azonban foggal-körömmel védem, amit lélekkel s munkával a birtokunkba vettünk.

DEÁKSÁG. De mi is. Úgy van.

APÁCZAI a villogó szemektől kissé magához térve. Kegyelmetek s a deákság lehet a tanúm, mint örültem én a gondnak, hogy kerestem gyenge testemmel a terhet. Kamráink nem lehettek olyan zsúfoltak, hogy a jövevényeknek helyet ne szorítottunk volna. A tavaszon, amíg az új lakóhelyek el nem készültek, a magam házánál adtam szállást.

EGY HANG. Igaz.

APÁCZAI. S hogy Fehérvárról még most is jönnek, akiket a jó hírünk ide édesgetett.

EGY HANG HÁTULRÓL. Most is hoztak egy legénykét.

MÁTÉ. Az ám! Majd elfeledem a szép szavalásban. Pedig Váradi Miklós uram meghagyta, hogy utánaigazítsam professzor uramat.

APÁCZAI. Váradi uram itt van?

MÁTÉ. Ő meg az unokája. Valamelyik Bethlen uracska.

APÁCZAI. Miklós!

VADAS. Elunta az is a Basirius tudományát.

MÁTÉ. Igen rozoga a jó úr. Pünkösd óta nem volt kinn a házból. De azt mondja, magam hozom el ahhoz a bölcs, szent emberhez az unokám. Vigyázz, Máté, el ne vigye valamerre a tüzes lelke, amíg énvelem nem szólott.

APÁCZAI. Hol van? Odafönn ő is?

EGY HANG. Az auditoriumban vizsgálgatja az ácsművet.

APÁCZAI Csernátonihoz. Gyerünk utánuk. Kegyelmetek is. Pávai, Kedob uraim. Elmondom neki, mi történt…

CSERNÁTONI. S mi is, mint a magunk sérelmét.

Apáczai, Csernátoni, Pávai, Kedob föl, a deákok némán néznek utánuk.

VADAS. Hallották ezt?

MÁSODIK TEOLÓGUS. Úgy is van, ahogy mondja. Fehérvárról bátorítják azt a kelt tészta papot.

ELSŐ TEOLÓGUS. Innét is kizsuppoltatnák… Fáj nekik, hogy mint valami mesebeli gyerek, a hamuból skolát támasztott.

HARMADIK TEOLÓGUS. Igazsága van Apáczai uramnak. Ez a vége nálunk Erdélyben minden jó dolognak.

VADAS. De nem a vége még. Igaz, ezt nem lehet annyiban hagyni.

ELSŐ TEOLÓGUS. Menjen föl a deákság is Váradi uramhoz.

HARMADIK TEOLÓGUS. Rokkant ember az, s amúgy is jóakarója Apáczai uramnak.

ELSŐ TEOLÓGUS. Tán urammal, az első pappal kellene beszélni.

MÁSODIK TEOLÓGUS. Pap pap szemét ki nem vágja.

ELSŐ TEOLÓGUS. Akkor az egyháztanácshoz…

ELSŐ DEÁK gúnyosan. Magához a fejedelemhez.

MÁSODIK DEÁK. Lengyelországba.

MÁTÉ. De hiszen nem mennék én sehova, hallják-e, csak őhozzá magához.

ELSŐ TEOLÓGUS. Bátai uramhoz?

MÁTÉ. Tudom, megrezzenne benne a lélek.

VADAS. Igaza van, Máté bátyámnak, őhozzá kell menni.

DEÁK. Az ablakát megkoccintani.

HARMADIK TEOLÓGUS. Kétséges dolog. Akkor meg arról prédikál majd.

MÁSODIK TEOLÓGUS. Legalább meglesz az oka.

ELSŐ DEÁK. De nem mondják, hogy a kolozsváriak szótlanul tűrték, amíg a professzorukat, mint a vágni való kakast, kiemelik közülük.

VADAS fölkiált az emeletre. Hijj, Uzoni.

UZONI. Mi az?

VADAS. Gyere. Látogatóba megyünk.

EGY HANG. Szükségünk van a szeniorra.

ELSŐ TEOLÓGUS. Elég, ha a teológusok mennek.

ELSŐ DEÁK. Nem, megyünk mi is. Kegyelmetek nagyon puhák lesznek.

MÁSODIK DEÁK. Azt nézik, hogy a kézrátétellel baj ne essék.

UZONI lefut. Mi az, hová készültök ekkora zsivajjal?

VADAS. Ne kérdezd, elmondjuk az úton. Kitódulnak a kapun; a harmadik.teológus s néhány kisebb diák kivételével.

HARMADIK TEOLÓGUS. Máté bácsihoz, mintegy mentegetőzve. Csak lárma lesz belőle. Ismerem én a deákot. Ha jön a vizsgálat, mind egymásra vall.

MÁTÉ. Kegyelmed mellett majd én tanúskodom. Hogy amikor a kollégium kivonult, a szoknyakorcba bújt.

Váradi Miklós és Apáczai, utánuk Csernátoni.

VÁRADI. Én amondó vagyok, Apáczai uram, ne gyötörje emiatt a lelkét, hanem építse a maga templomát, mint a Nehemiás könyvebeli zsidók. Amíg én a nyoszolyámról fel tudok kelni, bottal is odamegyek a tanácsba, s ha a magam érdemével nem, hát vőmuram árnyékával megoltalmazom.

CSERNÁTONI. Az ilyen külsőségeken kapó embereket az is meghökkenti, hogy lám, a kancellár fia, az is utánajött már Fehérvárról Apáczainak.

VÁRADI megáll, rájuk néz. Nagyobb baj van itt – köztünk legyen –, amihez képest a Bátai uram beszéde csak ebéd utáni gyomorkorgás. Halkan. A fejedelem megjött.

APÁCZAI. Meg?

VÁRADI. Biztos hírem van. Váradon van.

CSERNÁTONI. Eljött a seregtől? Tán valami baj érte őnagyságát?

VÁRADI. Őt nem, hála isten, de hogy a hadat mi… s az országot ezután?

CSERNÁTONI. A lengyelek?

VÁRADI. A török!

APÁCZAI megdöbbenten. A császár engedelme nélkül ment ki!

VÁRADI. Olyasformán kell lennie.

CSERNÁTONI. Gyanús voltam én ebben. Nem akarhat az a lengyel trónon magyar fejedelmet. Azt mondják, már a havasalföldi hadat is rosszallta.

APÁCZAI. Akkor még az is igaz lehet, amit egy kereskedő ember a könyörgés előtt odasúgott nekem.

VÁRADI. Hogy a tatár kán Chotinnál átkelt a Dnyeperen. S a sereg a lengyel és a tatár közé szorult.

CSERNÁTONI. Ezért hagyta oda a hadat!

VÁRADI. Azt kell gondolnom. Hogy ha már ott baj esik, az ország fejetlen ne maradjon.

APÁCZAI. Tudtam én ezt.

VÁRADI. Csak nem a csillagokból!

APÁCZAI. Nem, Isten óvjon az olyan balgaságtól. Az én csillagaim az emlékezet. Amit Fehérvárott láttam, az jövendölte meg.

VÁRADI. A szultán engedelme nélkül, az bizony hiba volt. A nagy Bethlen sem mert felülni nélküle.

APÁCZAI izgalomba jőve. Mert kétféle politika van, Váradi uram. Az egyik, amelyik kilesi, mi jó készül a nemzetben s annak lesz kertésze, a másik meg, aki a maga káprázatai után megy, és visz mást is a vesztébe.

VÁRADI. Hisz az ifjú fejedelem sincs szép virtusok nélkül! Sőt, tán nagyon is fogott rajta a lecke; már ami a dicső példákat illeti.

APÁCZAI. A dicsőség eleje, hogy az ember tudja, miben keresse dicsöségét.

CSERNÁTONI. Én abban látom a hibát, hogy ő a Bethlen Gábor, s az apja szép cselekedetein kedvet kapva, túl nagy pipát választott a mi csekély erdélyi dohányunkhoz.

APÁCZAI. Ő azoknak a fejedelmeknek a históriájából csak a hadakat jegyezte meg. A trombitaszó meg a Basirius-féle emberek apoteózisa, az van a fülében, de feledi, hogy a híres hadaknak, a rómaiakénak, angolokénak csak a vége folyt a csatamezőn, az eleje meg a dereka a műhelyekben, skolákban. Ha nem így volna, hogy verhette volna meg a múlt században a kis Anglia s azóta a törpe Hollandia is a nagy spanyol birodalmat.

VÁRADI. Bizony, a nagy Bethlen Gábor maga sem átallt ökörrel kereskedni.

APÁCZAI. Váradi uram, meglehet, azt gondolja, hogy a magam sérelme forr az én szívemben – az, aminek ott Fehérvárt látója-hallója volt. Csakhogy aki engem vizsgálatlanul eldobott, nem véletlenül, hanem a maga természetének a törvénye szerint dobott el. S ugyanaz a kevély, hiú, könnyen elámítható lélek, amely az én jó törekvésemen, mint a féregkúszáson tiport át, az viszi ki most, a Báthori István rosszul emésztett példáján annyi ember vesztével, a maga s mindnyájunk romlásába.

VÁRADI. Mond valamit, Apáczai uram, ha kicsit keserűn is.

APÁCZAI. Ha keserű, nem a magam epéjétől, hanem az ország készülő kormától. Amióta Erdély földjére léptem, hiszen tudja, hogy még az öreg fejedelem s Lorántffy Zsuzsánna alatt mentem ki, mindig ezt a gyorsan érő veszedelmet érzem. Odakinn ma már nemcsak a Cartesiusok szánják el magukat, hogy az ép észben keressék a dolgok bíráját-mértékét, de az országok, városok, háztájak igazgatásában is új világ kezdődik. Azonban hasztalan hozom én homlokomon annak a világnak a fényét, „Enciklopédia” könyvemben első gyermeki szerszámait, ha itt épp az hág a trónra, amit odakinn az ész talpa alá szegett.

Zaj az utca felől. A deákok nagy lárma, nevetés közben ömlenek be a kapun.

EGYIK DEÁK. Nem hitte, hogy már itt a földön megtanul röpülni.

MÁSODIK TEOLÓGUS. Csak lefele, mint az angyalok, akiket az Úr elhajított.

ELSŐ TEOLÓGUS. Vigyázzatok!… Apáczai uram!…

APÁCZAI a zajongó tömeg elé áll. Hát kegyelmetek miféle lármával jönnek? A közös estebéd idején. Meglátja Uzonit. Hol jártak, szenior uram?

UZONI. Mi nem messze. Odaát.

APÁCZAI megdöbberve. A paplaknál? Mi dolguk volt ott?

UZONI. Megmutattuk, hogy okultunk a prédikáción.

APÁCZAI. S hogy mutatták meg? Holmi rakoncátlansággal. Hogy legyen mivel az egyházi meg a világi hatóság elé állni. Több értelmet vártam a deákság szeniorától.

VADAS. Nem hagyjuk a kollégiumot. Nem azért bujdostunk ki Gyulafehérvárról. Az itteniek nem azért koplaltak a hóstátban félpénzen. Hogy az a kevély ember egy délutáni tüsszentésével a mostani szép rendet elfújja.

ELSŐ TEOLÓGUS. Zokon vette Apáczai uram szavát, amit a beköszöntő beszédben az iskolafenntartókról mondott.

UZONI. Basirius uram sípját akarja a maga tülkibe fogni.

VADAS. De itt, patrónus uram előtt is megmondjuk, előbb lesz emberhalál, mint Apáczai uramat bántani hagyjuk.

APÁCZAI. De hát mit műveltek azzal a szerencsétlennel?

UZONI. Mi? Csak inteni akartuk Bátai tiszteletes urat.

APÁCZAI. Ennyien?

ELSŐ DEÁK. De ő keresztbe tolta belül a vasrudat. S így az ablakdeszkát kellett megzörgetnünk.

Nevetés

APÁCZAI. De csak nem törték rá az ajtót?

UZONI. Nem – ő jött ki.

EGY HANG. Hátul a kamraablakon.

VADAS. Megijedt, hogy megöljük.

MÁSODIK TEOLÓGUS. De láthatta, hogy nem vagyunk gyilkosok – mert Isten ugyancsak kezünkbe adta. Ahogy kiugrott, épp a pöcegödörbe huppant.

ELSŐ DEÁK. A kutyája úgy megbokrosodott, hogy ott ugatta, míg föl nem kászolódott.

MÁSODIK DEÁK. Időbe került, amíg megértették egymást.

APÁCZAI elmosolyodik. De azontúl nem bántották?

UZONI. Még be is támogattuk, csak olyan büdös ne lett volna.

APÁCZAI. Szerencséjük, hogy ilyen véget ért. Hanem, akit még egyszer ilyen rendbontáson érek, kívülről nézi ezt a kaput.

VÁRADI. Ugy, úgy, csak szidja őket, Apáczai uram, az én képemben is. Halkan, előrehúzva Apáczait. Magában pedig köszönje meg nekik. A Bátai uram egyháztisztító heve, úgy hiszem, mélyebbre süllyedt a nevetségességben, mint maga abban az állítólagos gödörben.

MÁTÉ a másik csoportban nyüzsgő diákokhoz. Hát ez sem volt rossz, nem mondom. Hanem amit az óvári deákok csináltak a mesterükkel! Hazamenet egy bő szájú zsákot húztak rá, s megtáncoltatták hátán a botot.

MÁSODIK TEOLÓGUS. Bátai urammal ezt aligha tehetjük meg.

ELSŐ DEÁK. Tiszteletben tartja eztán az alkonyatot.

Újabb zsibongás az utca felől.

APÁCZAI megdöbbenten. Mi az? Valami új csínytétel? Uzoni?

UZONI. Akármi, nem mi vagyunk. Nincs deák a kapun kívül.

EGY DEÁK kitekint a kapun. Városi nép. Többnyire asszonyok. Egy embert hoznak. Valami fegyveres szolgafélét…

VÁRADI. Idejönnek? Akkorára már zúdul is be a nép.

EGY ASSZONY sírva. Jaj, istenem, sosem látom többet a nyomorultat…

MÁSIK ASSZONY. Amíg egy szegény ember onnan visszakeveredik…

EGY FÉRFIHANG. Csak ne jajveszékeljünk hiába. A kollégiumi mesterek majd elmondják, hogy van.

AZ ELSŐ JELENETBELI ASSZONY. Látja, Máté bácsi, betelt az álom.

MÁTÉ. Miféle álom? Ej, ezek az asszonyok… Te is itt vagy, menyem?

MENY. Sirathatja maga is a fiát. Mindig azt mondta, ez nem olyan háború.

MÁTÉ ijedten. No, csak nem kell mindjárt fekete kendőt kötni. Mi történt, miféle ember ez?

VÁROSI EMBER. A Kemény János főgenerális szolgája. Hogy is hívnak? Mert töri csak a magyart.

RADULY. Raduly.

VÁRADI. A seregtől jössz, fiam?

RADULY. Én Szamosújvár… onnan Váradhoz jön.

VÁROSI EMBER. Most Szamosújvárról jön, de oda meg kintről. A gazdája küldi. A fejedelemnek viszi a levelet.

RADULY. Igen, a levelet. Nyakad-fejed.

MÁTÉ MENYE. Azt mondja, nem ér rá időzni. Nyakra-főre kell vinni a levelet.

ELSŐ ASSZONY. El sem akart jönni – hogy sürgős útja van.

EGY KATONA előretör. Úgy is van. Kapcát sem válthatott Újvárott.

VÁRADI. Hát te, ki vagy, fiam?

KATONA. Engem Újvárott adott mellé kapitány uram. Minthogy már több mint egy hete jön… Ha valami baj érné.

MÁTÉ MENYE. A Híd utcán a Boros uram kocsmájába tértek be.

MÁSODIK ASSZONY. Ott szólta el magát, hogy a tatároktól jön.

VÁROSI EMBER. S nem hagyták továbbmenni. Amíg járatos emberek szava felől ki nem hallgatják. Én ajánltam, kísérjük ide a kollégiumba. Itt földabrosz is van.

MÁTÉ kábán, mintegy segítség után kapkodva. Az ám, a földabrosz… Gáspár fiam! Deákok szaladnak a földabroszért.

VÁRADI. Csakugyan a tatároktól jössz?

RADULY. Az – tatár. Minden tatár.

VÁRADI. Hát a Kemény János főgenerális uram is a tatároknál van?

RADULY. Ő is, Boros uram… mind egész nép így. Mutatja a kezén, hogy rabok.

KATONA. Úgy beszéli ez, ahogyan kivettem, hogy Lengyelországban érte be őket a tatár.

RADULY. Igen. Lengyelben. Már három hete kóborol. Mind az egész nép. S csak a cseresznyét ette. Mert a lengyel mindent… tűz. Nem volt semmi, csak fal – az épülő falra mutat –, mint ez…

ELSŐ ASSZONY. Azt mondja, hogy a lengyelek mindent fölégettek.

MÁSODIK ASSZONY. Éhen vesztek a szánandó emberek.

RADULY. Az, éhen. S akkor egyszer csak emberek súg-búg. Hogy a fejedelem, urak, elment, s jön a harmadik falu – tatár.

VÁRADI. Előbb azt mondtad, a gazdád nem jött el.

RADULY. Gazdám nem. Mindenki megijedt. Gazdám, mintha ő bátor. Volt ott Sztrigy falu. Sánc. Abba mentünk bele. De mi haszna? Sánc nagy, mi meg kicsiny. S mindig le kell tolni a bugyogót.

KATONA. Azt mondja, a vér volt rajtuk.

MÁSODIK ASSZONY. Attól a sok vadcseresznyétől.

VÁRADI. S a tatárok? Odaértek?

RADULY nem érti. Sokan, sok tatár.

VÁRADI. Ej, Miklós, hiszen te tudsz oláhul! Kérdezd meg: hogy fogtak el benneteket.

MIKLÓS. Tatári come au prins pe voi?

RADULY nem ismeri föl, hogy románul beszél. Prins?

KATONA. Azt mondja, előbb követséget küldtek hozzájuk…

RADULY. Az, követség. Gyere hozzám. Tatár kán jó, nem bánt. Gazdám elment, tatár kán tábor. Tatár meg ezalatt – kezével mutatja, bogy megtámadta őket.

KATONA. Azt mondja, hogy az ebhitű tatár szép szóval a táborba hívta az urakat, s amikor azok ott voltak, nekiesett a gyámoltalan népnek.

APÁCZAI aki elé közben odatették a térképet. Hol volt ez?

Kiteríti a földabroszt, amelyet a két deák tart.

RADULY. Fönn… messze.

MIKLÓS. Sztrigy falut mondta.

RADULY. Sztrigy. Dnyeper folyó.

APÁCZAI. Dnyeper az itt van. S te honnét jössz most?…

RADULY. Én tatár tábor.

MIKLÓS. Acum din care sat ai venit?

RADULY gyorsan, érthetetlen kezd románul hadarni.

MIKLÓS. Úgy értem, azt mondja, Moldván hozták őket; ő Foksaniből jött el. Azért küldte a gazdája, mert szót ért a föld népével.

APÁCZAI. Foksani az itt van.

MÁTÉ. S mi hol vagyunk, professzor uram?

APÁCZAI. Clausenburg, ez mi vagyunk. Kolozsvár. Az emberek. közelebb húzódnak. No, nézzék, ez itt Lengyelország!

EGY ASSZONY. Ez a sárga, ez mind?

APÁCZAI. Meg ez is.

MÁSODIK ASSZONY. Itt kóboroltak az árvák.

APÁCZAI. A tatár meg innen jött.

VÁROSI EMBER. Tiszta sor, két tűz közé szorultak, szegények.

MÁTÉ. S most hova viszik őket?

ELSŐ ASSZONY. Konstantinápolyba!

EGY MÁSIK. Dehogyis, Tatárországba.

MÁTÉ MENYE. Ahol azok a kutyafejűek laknak. Beáll a tél, megfagy ott mind.

APÁCZAI. Dehogyis fagy. Meleg vidék az. Ahogy ezen a zöldön, ezen a füves pusztán itt átjönnek, egyszerre megcsapja őket a tenger melege. Olyan fák nőnek ott, citrom, pálma, ami Erdélyben meg sem nő.

ELSŐ ASSZONY. Á, hát olyan meleg országuk van azoknak.

APÁCZAI. Valamikor nagy, gazdag városok voltak ott, gazdagabbak, mint Kolozsvár. Művelt népek, görögök lakták.

VÁROSI EMBER. Csak kiirtották őket a büdösek. Így jár, amondó vagyok, a mi Erdélyünk is előbb-utóbb.

APÁCZAI. Nincs már azoknak a népeknek olyan erejük. Lám, a tatár is a török szolgája most. S a török sem állhatna meg a kereszténység előtt, ha egyetértés volna bennünk. A mi fogyatkozásunk: ez az ő erejük.

ELSŐ ASSZONY a térképet nézve. Aztán mit csinálnak itt azok a tatárok a mi szegényeinkkel!

MÁSODIK ASSZONY. Dolgoztatják. Befogják az eke elé, mint Básta idejében.

MÁTÉ MENYE. Én meg azt mondom, le is gyilkolják őket.

APÁCZAI. Mért gyilkolnák? Ha az lett volna a szándékuk, nem ejtik foglyul őket. Értékes az emberi élet. Úgy félti… mint mi a kedves jószágunkat.

MÁTÉ MENYE. Az is lesz belőlük, jószág. Hallottam én: eladják őket a piacon.

APÁCZAI. A tatárnak nem az a szokása. Azt inkább a török teszi.

VÁRADI. A tatár a váltságdíjon járatja az eszét. Hogy mit tud kicsikarni a rabokért.

VÁROSI EMBER. Ez a Raduly is biztosan ebben jár.

MÁTÉ MENYE. Váltságdíj! Hol van arra a szegény embernek pénze? Az urak eladnak egypár kösöntyűt, azokat kiváltják.

APÁCZAI. Csakhogy a tatár is tudja, ki az úr, ki közember, s melyiknek mi az értéke.

ELSŐ ASSZONY. Még ha el is adnám a kis kertemet. Hogy tudom én innét a tatárral megértetní magam.

MÁSODIK ASSZONY. Hogy ez a kis pénz a Tóth Lőrincért megy. Keresse ki abból a tenger rabból.

VÁRADI. A közembereket nem egyesével váltják ki, százával, ezrével. S nem az árvák tehenén, hanem az ország pénzén…

VÁROSI EMBER. Úgy is a becsület; az küldte oda őket.

RADULY a katonához. Szólj úrnak, mi lovon. Kezével mutatja, hogy mennek.

KATONA. Hanem ez a jó Raduly igen mehetnék már – engedjék útjára.

EGY ASSZONY Apáczaihoz. Akkor hát azt gondolja az úr, hogy megkímélik az életüket.

VÁRADI. Nem hallották, a jó meleg tengerparton kapálgatják a kánnak a kertjét. A törökök vasárnap csónakáznak, ők meg valami kiálló pofacsontú fehérnéppel…

EGY ASSZONY. Jaj, nem bánnám én… csak hazakerüljenek.

VÁRADI Radulyhoz. Gyere a házamhoz. Ott majd útravalót is akasztanak, meg a kulacsodat is megtöltik, hogy ne kelljen a kocsmába betérnetek. Apáczaihoz. Isten áldja, Apáczai uram. Vigyázzon az unokámra. S gyarapítsa legalább itt az emberséget, ha másutt már úgyis fogyatkozása lesz.

A városi nép Váradi Miklós, Raduly s a katona után lassan elhúzódik.

EGY ASSZONY HANGJA. Köszönjük az oktatást.

MÁSODIK ASSZONY. Jó is annak, aki tanult, mindjárt tudja, hova tegye a bajt.

MÁTÉ MENYE. Csak baj az attól. El.

APÁCZAI. A deákság is menjen be az elhűlt leveséhez. S úgy hajtsa fejét a nyoszolyájára, mintha várban aludna el, amelyet mint tatárhad vesz körül a tudatlanság és vad szkítai erkölcs.

A deákok csendben elvonulnak, Apáczai marad ott meg Máté és Csernátoni.

MÁTÉ a szemét törülgeti. Szépen megvigasztalt bennünket, Apáczai uram.

CSERNÁTONI. Csak most már azt mondja meg, magát mivel vigasztalja meg. Mert én nem tagadom, egy remegés vagyok.

APÁCZAI most jön ki rajta a felindulás. Én meg egy trombitaszó!

CSERNÁTONI. Ezzel a sok rívó asszonnyal, ijedt emberrel, mintha a nyomukban jövő vadság tört volna be a kollégiumba.

APÁCZAI. Nem árt, ha néha az igazi tanítványainkat is látjuk. Különben elcsépelt szólás lesz, hogy deákjainkban a nemzetet tanítjuk.

CSERNÁTONI. Az a kor jön vissza, amivel Máté bácsi rémíti a deákokat – emberégetés, orrlevágás… A titánok kora az Apolló isten s Bethlen Gábor által félig-meddig megszelídített világába.

APÁCZAI. Csak az, aminek, hogy jöjjön, mi, magyar tanítók, nem tudjuk elejét venni.

CSERNÁTONI. Minden eddigi panaszkodásunk gyermeknyafogás lesz ahhoz, amire e haddal ránk hozott bajok adnak majd okot.

APÁCZAI. S minden, amit eddig csináltunk: gyermeki homokvárépítés a sziklagörgetéshez képest, amellyel most kéne az ellenség útját elállanunk.

CSERNÁTONI. Kegyelmed még ebben is a maga sarkallására, lelkiismerete gyötrésére keres okot? Ebben a fegyverzajban, úgy vélem, igazán elhallgatnak a múzsák, amelyeket e mostoha hegyek közé próbálunk édesgetni.

APÁCZAI. A magyar tanító múzsái nem azok a lantos, leples nővérek, akiket a festett képeken látni. Hanem a bajszos otrombaság, a sarkantyús hetykeség, bunkós garázdaság, hályogos tudatlanság, félrecsapott süvegű ledérség, a cigánymosolyú alattomosság, nem kilenc, de kilencvenkilenc, akik nem szelíd húron, de dobbal, tülökkel, kereplővel nógatják őt elviselhetetlen lármájuk eloszlatására. A sírók mögött én az ő hangjukat hallottam, s most, hogy kihúzódtak, az ő szerszámuktól zendül a fülem.

CSERNÁTONI. Belőlem az efféle múzsák csak a riadalmat tudják felverni.

APÁCZAI. S belőlem a rettegést; de a felelősségét – az adósságét. Milyen kevélyen, milyen kisemberhez méltó kevélységgel indultam én ma arra a könyörgésre!

CSERNÁTONI. Nem gondolja, hogy azon a prédikálószéken, amin a Bátai uram talárját vagy legföljebb Basirius árnyát kereste…

APÁCZAI. … a fejedelemnél is nagyobb fejedelmet látom meg; az igazi ellenséget, aki nemcsak egy iskolamestert penderít odább, de a tatár kán alvó népét is kihozza Krímiából – s akit a sok, lovát ficánkoltató úr, a hadba menő ország idáig eltakart előlem…

CSERNÁTONI. Most azonban, hogy isten egy leheletével elolvasztotta őket…

APÁCZAI. Olyan szemtől szembe maradtam vele, a zokogó nép fölött, mint kegyelmeddel, ezen az elsötétülő skolaudvaron.

CSERNÁTONI. De kiről, miféle ellenségről beszél, Apáczai uram?

APÁCZAI. Arról, akivel, míg él, minden tanító, a magyar kiváltképpen, harcban áll.

CSERNÁTONI. Ki az?

APÁCZAI csendesen. Az őrültség… Az emberi őrültség, Csernátoni uram.

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS

Nagyobb lakókamra a kolozsvári kollégiumban, amelyet előadótermek hiányában a teológiai osztály, Apáczai növendékei használnak auditoriumnak; ebben a szobában végzi Apáczai az iskolaigazgatói teendőket is. Balra ajtó a folyosóra, jobbra nagy ablak a falakra s a hóstátra. Apáczai egyszerű asztala, faszéke szemben a nézővel. Épp teológiai óra folyik. Apáczai az asztalnál áll; a diákok is állnak, mintegy tizenöt-húszan vannak, fele az ablak, fele az ajtó oldalán. Szeptemberi reggel.

APÁCZAI. Jól mondta azt egy bölcs ember, hogy a teológia egyik szárnya a filozófia, a másik meg a nyelvtudomány, csak ezen a két kiterjesztett vitorlán tud az ő szent tárgyához emelkedni…

Tompa távoli dörrenés. A deákok mind fölfigyelnek, az ablaknál állók kitekintenek.

ABLAKNÁL ÁLLÓ DEÁK. Egy házhéj szakadt be…

MÁSIK. A Varga-malom felől száll a füst.

APÁCZAI egy percet vár, rosszallóan néz végig a forgolódókon. Ezért is tanítják a mi reformáta iskoláink a négy filológiai esztendő után egy ötödiken a bölcseletet, hogy a teológiai classisnak ne tollak nélkül vagy rosszul enyvezett tollakkal kelljen az Isten igazsága felé repülnie.

Halvány pír fut szét az ablakon benéző égen.

EGY HANG. A! Tűz!…

MÁSIK HANG. Ss! Maradhass!…

APÁCZAI. Én azonban azt mondom: kevés a nyelvek ismerete és kevés a filozófia ahhoz, hogy a teológus a tárgyához illő magasban megállhasson. A tudományok egész csarnokában kell otthon lennie. Mert ugyan hogy magyarázza meg a szentírásban olvasható jóslatokat moabiták, babilonusok, Tyrus és Edom felől, aki nem történész? Hogy osztja részekre Palesztina szent földjét, s leli meg rajta Bethlen fáját vagy az Éfraim völgyét, ha nem geográfus? Magyarázhatja-e a széltében előforduló hangszereket, aki nem zenész? Számítsa össze a Mózes negyedik könyve szerint a népet, aki nem számtantudós?

A láng magasabbra csap, a szoba is fölvörösödik tőle. Izgalom a deákok közt.

EGY HANG AZ AJTÓ FELŐL. Visszajöttek a pogány ebek! Újra kezdik az égetést!

EGY MÁSIK HANG. Nem volt elég nekik, hogy a hóstátot elperzselték…

HARMADIK HANG. Meg amit pénzben, posztóban, ezüstedényben elvittek!

MACSKÁSI GÁSPÁR az ablaknál állók közt. Dehogyis jöttek vissza. Hol vannak azok? Már Váradnál.

BETHLEN MIKLÓS az ablaknál. Az a magányos ház fogott szikrát, a Varga-malom mellett.

APÁCZAI bevárja, amíg a lárma elcsitul. Sok, magát papnak nevező ember azt hiszi, elég, ha néhány prédikációt megtanul, s az iskolamestert, ha ugyan van ilyen, mint ispánját elkormányozza. Pedig ha már a szentírás ésszel való olvasásához, az állatok ismeretétől a csillagászatig, jóformán minden tudományra szükség lesz, hát ahhoz mit kell tudnia, hogy akármilyen rossz eklézsiába kerül is, ott ne a nép terhe legyen, aki vámszedőül áll Isten s a jobbágyember imádsága közé, hanem a gyámoltalan szegénység igazi jóltevője, aki mint a természeti ismeretekben járatos, világlátott ember, tanácsot ad, hol s miféle új terményekből szedje bővebb jövedelmét; ahol kocsijáró földre nincs doktor, mint gyógyfüvekhez is értő fizikus, ha szeme fáj, kólikát kap, orvosává legyen a babonához szokott népnek; mint a régiségben otthonos tudós megfejtse neki, kik voltak elei, hogy kerültek e földre, mint geométer tanácsot adjon, hogy építkezzék, hogy gondozza az útjait. Azért tehát én, midőn a teológia pitvarába bevezetem kegyelmeteket, azt mondom, ne a messziről hallatszó s az eget befestő pirosságon hüledezzenek, hanem a nagy munkán – az elkezdetten, s a pótolandón, amire jövendő tisztük, nemzetünkhöz való hűséges szívük szólítja kegyelmeteket.

Harangozás a városból, a deákok nem mernek az ablakon kinézni. Csak az ajtónál mondja halkan egy. Tüzet oltani mennek.

APÁCZAI. Lesz, aki azt mondja: bajos az embernek ilyen keserves időkben olyan magas cél felé szegni a nyakát. Amikor egyik nap azt a hírt hozzák, hogy Brassónál beömlött Erdélybe a tatár; másnap, hogy már Szeben alatt jár, a harmadikon meg, amikor már-már reményre kapnánk, hogy a Maros völgyén húz Magyarország felé, s minket tán elkerül: Torda felől látjuk az égetését.

EGY HANG AZ AJTÓ FELŐL. Meg beszalad a sok ijedt falusi.

MÁSIK HANG. Aki apját a mezőn, gyerekét a rengőben feledve menekül a fal mögé.

HARMADIK. Aztán az ijedtség, hogy meghágja a falat.

NEGYEDIK. Meg amit elvitt. Hatezer tallér; meg a sok szekér posztó.

ÖTÖDIK. A polgáremberek még a mentéjükről is levagdosták s odaadták az ezüstpitykét.

APÁCZAI. Sokan azt gondolják, s a kegyelmetek közbeszólásából is azt hallom, hogy ahol a valóság így szorongatja az emberi lelket, ott a legszebb tudomány is káprázattá válik. Én pedig azt mondom – kimutat –, hogy ez a káprázat: a szerencsétlen lengyel had, a büntetésül ránk hulló tatárkorbács, a boldogtalan nép futása: mindaz, amit az emberi nagyravágyás és őrültség lázas álomként a szemünkre hozott. S az az igaz és örökös, a megjegyzésre méltó, amit a tudás forrásából mi folyatunk, gyarló csatornák, kegyelmetekbe s kegyelmeteken át a história hidegrázásától meggyötört nemzetbe. Mert ki tudja ma már hirteleniben, miféle háború volt az, amelyben a köreivel elfoglalt Arkhimédészt a római katona megölte, s ki fogja emlékezetében tartani, nem kétezer, de kétszáz esztendő múlva, milyen hadnak a téli szállásán gondolta el a nagy Descartes René az ő bölcs módszerét – a mértan azonban akkor is a tudományok legdicsőbbike lesz, mert hisz Platón mondása szerint az Isten mindenekfelett geométer, és hitelt érdemlő tudós sem foghat úgy többé munkájához, hogy a Cartesius kételkedésével mindent le ne hántson magáról, amíg csak az egyetlen bizonyos, az ész szent törvénye nem gondolkozik benne a szokások és babonák helyett.

Mély csönd. A távolból egészen halkan valami énekszóféle hallatszik.

APÁCZAI. A tudományban épp ez a szép, hogy egy szeglet kockájában is több méltóság és maradandóság van, mint az emberi becsvágy s vérengző kedv egész teátrumában. Hiszik vagy sem, én nem röstellem megvallani, hogy midőn egész Kolozsvár reszketett, hogy a városi tanács be tudja-e tömni Kincses Kolozsvár kincseivel a tengerből előmászott szörnyeteg feltátott száját, én Erasmus beszélgetéseit s a volt pataki cseh tanár, Comenius János „Aranykapu”-ját forgattam, s kamrámban azon gondolkoztam, hogy lehetne a mi deák leckéinket úgy összeállítani, hogy a szintaxista ifjú az „Enciklopédiá”-ban beszítt ismereteket, a földművelésre, históriára, a természet ismeretére tartozókat forgassa tovább latin nyelven is.

Az énekszó egyre erősebb lesz; s most már ki lehet venni, hogy valami zsoltárféle az. A csendben maradt deákokon új izgalom fut végig.

APÁCZAI. Ismerik az Odüsszeusz történetét a szirénekkel. Odaköttette magát az árbochoz, s így állta a csábító éneket, s társai fülébe viaszt tömetett. Tegyünk mi is így a vészes napok bősz sziréneivel: köttessük magunkat oda a tudomány árbocához, s míg fülünket ostromolja az ének, gondoljunk állandóan – köhögést nyom el – a nagy célra, a partra – elfulladt hangon –, amely felé megyünk…

Kiköhögi magát, közben az énekszó megáll a ház előtt.

APÁCZAI félig komolyan, félig nevetve a mellére üt. S ha innét bentről ugat is a szirén.

MÁTÉ óvatosan benyit, előrejön a deákok. közt, megáll, s bevárja, amíg Apáczai ránéz. Már engedelmet, professzor uram. Tudom, nem szeretjük, ha a leckénkben háborítanak bennünket.

APÁCZAI. Valamelyik deákért jöttek a szülei?

MÁTÉ. Azért én a teológiai kurzust meg nem zavarom. Tegnap este óta nem vittek senkit sem haza, inkább hoztak. Vagyis a deákok maguk hozzák maguk a lábukon.

APÁCZAI. Deákok?

MÁTÉ. Némelyik ugyan inkább a térdén jött – vagy mondhatjuk, a csülkin, annyira megroggyant a lábuk a jövésben. Én mondtam nekik, hogy professzor uram most leckét tart, de hát… Az újra felhangzó énekre. Énekel, énekel a nyomorult. Deáknak, ha temetés, ha névnap, énekelni kell…

APÁCZAI. De hát miféle deákok azok?

MÁTÉ. A fehérváriak! Az elképedést látva. A gyulafehérváriak. A kollégium deákjai. Némelyiken még a város füstje is rajta van.

Abban a pillanatban a febérvári diákok közül három idősebb belép, az ajtónál állók utat nyitnak nekik; azok előrejönnek, némán megállnak. Apáczaival szemben – mögöttük, még tíz-tizenkét diák, áll meg az ajtóban.

APÁCZAI miután soká szótlanul nézte őket. Kérdeznem kellene. De a válasz rám néz rólatok, s nem enged szólani… A Bethlen Gábor skolája.

ELSŐ DEÁK. Ha megvolna, nem kelünk át ebben a bizonytalanságban a havason.

MÁSODIK DEÁK. A haragvó Isten úgy akarta, hogy mi is eljöjjünk Apáczai uram után.

HARMADIK DEÁK. Akit, mint engem, az alumna tartott ott, jöhet. Nem főznek több levest a fehérvári menzán.

APÁCZAI. Te vagy az, Köpeczi fiam? Alig ismertelek meg ebben a szakadt gúnyában.

KÖPECZI. Bizony, kevés formánk maradhatott. Elébb az ijedtség, a tűz, aztán két nap lappangás az Eri berkében. Aztán a gyaloglás föl Abrudbányának. Imitt-amott adtak egy bögre kecsketejet. Többnyire csak erdei bogyón, málnán meg berkenyén éltünk…

APÁCZAI. S a többiek? A deákság, a mesterek…

KÖPECZI. Egy részük elszéledt, hazafutott. Volt, aki Debrecenbe, Patakra készült. Ha ugyan tatár szíjra nem került. Mert a havasról jól láttuk a füstjét, arra húz, Hunyad, Várad felé. De a mester, aki velük volt, Kertvai, igen lebeszélte őket, csak ide ne jöjjenek, Kolozsvár meg sincs már azóta, s ha meg is van, inkább Tatárországba, mint abba az eretnek iskolába.

VADAS GÁBOR az ablaknál állók közül. Hát Basirius uram? Nem vitték vissza a talléraival Konstantinápolyba? Akkora kincset!

KÖPECZI. Az még jókor kiment a fejedelemasszonnyal meg a kis fejedelemmel Ecsed várába.

MACSKÁSI GÁSPÁR. Nem is igen hallja hírét ezentúl Erdélyország.

APÁCZAI szigorúbb arccal, mint aki nem szereti az efféle beszédet. S a skola – egészen…

ELSŐ DEÁK. Elpusztult. Értenek igen a fosztáshoz, égetéshez.

APÁCZAI. De hisz akkor a várat is meg kellett hágniok.

KÖPECZI. Könnyű volt nekik – csak a bennszorult szegénynép védte.

MÁSODIK DEÁK. …az is zsoltárénekléssel. Ott imádkoztak az öregegyházban. Onnét hurcolta ki rabul a tatárság.

VADAS GÁBOR. S a testőrök? A várbeli vitéz emberek? Az apródok, akiket a sötétben el-elkaptunk?

KÖPECZI. Nyoma sem volt egynek sem. Még az sem volt, aki a káptalan írásait elszállítsa. Pápai uram, ismerik, az vitt be egy szekérrevalót Szebenbe. A másikat meg elfalazták az egyházban. De a bitang magyarok rávezették a pogányt. Arra, meg a kincsekre is…

EGY KOLOZSVÁRI DEÁK. No, akkor a kolozsvári polgárság mégiscsak derekabb volt.

MÁSODIK FEHÉRVÁRI DEÁK. Mit Kolozsvár! A kicsiny Enyed is megoltalmazta magát. Pedig tán háromszáz kard, puska ha volt a városban… De a testőrök persze mentek a test után…

APÁCZAI. S a palota, azt is kifosztották?

KÖPECZI. Fölülről a kormos gerendák közt néz be a nagy szálákba a nap. Az üres ablakok fölött a kicsapó láng korma. A szép kárpitok letépve, a bútorok, ami el nem égett, összetörve.

MÁSODIK FEHÉRVÁRI DEÁK. De nemhogy a palota. Az egyházban a sírok. A nagyságos fejedelmek koporsóit kihányták. A Bocskai, Bethlen Gábor tisztes tetemeit lefosztották, kivetették. Az öreg fejedelmét, Rákóczi Györgyét azonképpen.

EGY A KOLOZSVÁRIAK KÖZÜL. Ezt se gondolta a fia, amikor a lengyel királyságra indult.

VADAS. Ő gyújtotta meg a tüzet a kereszténységben. S a maga palotája hamvadt el, apja csontja került ebek prédájára.

APÁCZAI. Mert hiába épít olyan sírboltot magának az ember, mint a fáraók gúlája. Az igazi jól fundált sírbolt az utódok erkölcse. Annak kell jól megvetni az alapját, ha nem akarunk a szép sírból kihányatni… Nem az öreg fejedelem ellen mondom ezt. Ő, ahogy tőle telt, igyekezett. Tele gyűjtötte Erdély kaptárait, a skolát pártolta.

EGY FEHÉRVÁRI DEÁK. Ha ő él, nem is történik ez.

EGY KOLOZSVÁRI. A gyerekét meg nem úgy készíti az ember, mint valami baltát.

VADAS GÁBOR. De némelyik gyerek úgy jár, csapkod, mint a mesebeli megveszekedett balta. Már mindent összetört, s még mindig nem akar a sarokba menni.

APÁCZAI. Elég, Gábor… Ne hibáztatásban mutassuk, hogy hibátlanok vagyunk. A fehérváriakhoz. A kolozsváriak szegénysége szeretettel látja a földönfutóvá vált Fehérvárt. Hely lesz a kamrákban, hisz kit a tatárjárás előtt, kit utána, főleg az úrfijából, sokat hazavittek az övéi. De ha szorulni kell, hát szorulunk is. Ami az elégett mezőkről élelem bekerül, abban is inkább bővebben, mint szűkebben legyenek, mint mi. Macskásihoz. Az új sáfár mutassa meg, milyen házigazda. Vigye a menzára az éhes vándorokat. S akinek van mije, kínáljon azontúl is. Mátéhoz. Kegyelmed meg hívassa ide hozzám a mestereket…

A deákok húzódnak kifele. Ekkor tör utat rajtuk át, egy deák kíséretében Bethlen János.

BETHLEN MIKLÓS veszi először észre. Apámuram!

BETHLEN JÁNOS. Csodálkozol, ugye? Vajon tatár kán lettem-e vagy fejérvári menekülő deák. Meggyesről jövök.

MIKLÓS. Ott állták ki a vészt? A tatár forgolódott-e arra?

BETHLEN. Csak a füstjét láttuk. Érted azonban nagy aggodalomban voltunk. De olyan hirtelen kerekedett, hogy nem volt már időnk, hogy elhozassalak.

MIKLÓS. Nekem meg csak az apámuramékért való aggódás volt minden bajom.

BETHLEN. Szegény beteg anyád sírt, ha legalább Váradi nagyapád élne. Mintha az, szegény, ha egyszer a várat meghágta, el tudott volna a tatár előtt dugni.

MIKLÓS a félrehúzódott Apáczaira néz. Jobb helyen nem lehettem volna, mint ahova édesapám nagyapám halála után adott… az Apáczai uram házában.

BETHLEN. Én is ezzel vigasztaltam szegényt. Apáczai felé, kezet fogva. Hogy Apáczai uramnál nemcsak felügyelet alatt van, de egész életre emlékezetes példát is lát.

APÁCZAI. Felügyeletre nem volt szükség, kancellár uram. A múzsák és az igyekezet a felügyelője. Én meg nem kvártélyos deákot, fiat nyertem benne.

BETHLEN. Örömmel hallom, s szívesen osztoznék tovább is az apaságban.

MIKLÓS ijedten. Csak nem akar elvinni, apámuram? Most, hogy a veszedelem elmúlt.

BETHLEN. Éjszakára Meggyesen leszel, anyád karjában.

APÁCZAI. S a fiú helyett a megnyugvás nem lenne elég az anyának?

BETHLEN. Az anyának tán igen. De nagyobb ok is van.

APÁCZAI. S a hamar visszatérésére sem számíthat a kollégium? Kollégiumot mondok, bár estéim örömét is szánnám. De úgyis nagy a bódulás a deákság vagy inkább a szüleik közt. Minden órán jön az üzenet, a szekér egy-egy deákunkért. Ha most azt hallják, hogy a Bethlen Miklós úrfit is elvitték, az állhatatosabb is azt gondolja, hátra még a feketeleves. Jobb kinn, ahol föl lehet szaladni a havasokba.

BETHLEN. No, tán csak nem omlik össze azért a kollégium, mert Bethlen Miklós kimegy belőle.

MIKLÓS. Ne vegye apámuram a fiúi szeretet hiányának. Egy hónap itt több, mint Basirius uram mellett egy esztendő.

APÁCZAI. Kancellár uram mint tudós, ahogy hallom, históriát kedvelő ember, tudja, milyen nehéz a Magyarországot söprő viharokban, ami kis jó épült, megtartani.

BETHLEN. Tudom, Apáczai uram. De ha az okomat meghallja, nem fog a kollégium iránti szívtelenséggel vádolni. Miklóshoz. A holmid Apáczai uram házánál van? Rakd fel gyorsan a málhás szekérre; itt áll a kollégium előtt, én is megyek majd utánad.

Miklós csalódottan el.

BETHLEN. Itt magunk vagyunk? Nem hallják szavamat?

APÁCZAI. Minden lélek lenn van az asztalnál.

BETHLEN. A vándorokat kínálják – vallatják. Attól tartok, sok ilyen szaladás-vándorlás lesz még az országban, amíg a nyugodt állapot visszajön.

APÁCZAI. A tatártól tart, kancellár uram?

BETHLEN. Nem – én mindig csak a magyartól tartok.

APÁCZAI. Az igaz, a mostani tatárjárást is az hozta ránk – a magyar természet; mint elébb a törököt.

BETHLEN. Megmondom egyenest Apáczai uramnak – új fejedelmünk van.

APÁCZAI. Visszahozták Husztról az ősz Rhédey urat?… Ha tavaly Meggyesen az ő választása megmaradhat…

BETHLEN. … Nem ég el az a sok száz falu, nem hajtják ki Erdélyből falkában az embert. A szultán beérte volna vele, hogy engedetlen szolgáját, Rákóczi György fejedelmet elzavarta. De sajnos, az a kevélység, amely a lengyelországi hadat kitalálta, az istentől kimért büntetésben, a trónvesztésben sem tudott megnyugodni.

APÁCZAI. Bethlen uram is így gondolkozik? Én néha gyanakodom magamra, hogy az én sértett lelkem keresi abban a boldogtalan fejedelemben minden romlásunk okát. Mintha őbelé vette volna be magát az az emberi s külön magyar rossz természet, amit kinn a ránk virradt szelídebb kor, itt meg mi igyekeznénk kisded erőnkhöz mérten a világtól kipurgálni.

BETHLEN. Sajnos a rendek, magyar szokás szerint megrettentek, a tisztes úr meg, akit fejedelemmé tettek, bölcsebb volt, mintsem a hatalmon kapjon, kiment Erdélyből, s most Husztról nézi hazája füstjét. Az új fejedelemmel nem fog ilyen könnyen elbánni Rákóczi őnagysága. Már csak azért sem, mert őt a török hozza.

APÁCZAI. A török?

BETHLEN. Az… Nem kellett a császári parancsra választott fejedelem, hát majd jön, s megválasztatik a kinevezett. Nehéz volt a fajárom, hát majd hozza a vasjármot.

APÁCZAI. S ki az?

BETHLEN. Aki kéznél volt: a lugosi főispán.

APÁCZAI. Barcsay uram?

BETHLEN. Két hete, hogy megkapta a császár athnaméját.

APÁCZAI. Úgy ismertük meg, mint aki nem ellensége a tudománynak. Ezt a kollégiumot is segítette… S egy nehéz órában néhány jó szót vetett a sértett érdem alamizsnájául.

BETHLEN. Én is azt mondom, hogy bár oláh eredet, s mint afféle gyorsan lett nagy ember, igen ambiciózus; rosszabb is lehetne.

APÁCZAI. S hol van most? Lugoson?

BETHLEN. Hogy hol, azt magam is szeretném tudni. Hozza a török.

APÁCZAI. S a fejedelem? Rákóczi? Újra romlásba merné dönteni a szerencsétlen Erdélyt?

BETHLEN. Akármilyen esztelenség, biztosra veszem, hogy nem nyugszik meg most sem.

APÁCZAI. De hát miben bízik?

BETHLEN. Hogy a török császár messze van, ő meg itten. Hogy a Partium egyharmada Rákóczi-birtok, s a család szerte tisztelt. Meg hogy a magyar, ha ért is, gyorsan feled. S holnap már ő lesz megint a nemzet embere, amaz meg a török által hozott, az országégető.

APÁCZAI. Vagyis polgárháború. S meddig? Mikor lesz vége ennek?

BETHLEN. Vagy Konstantinápolynak kell összedőlni, vagy ennek a megveszett embernek elhullani. S minthogy mégis ez valószínűbb, aki gyors békét, a tatár seb hegedését akarja, a török rakta fejedelemhez kell igyekeznie, még ha jószágában, életében kárt is szenvedhet ezalatt. Indulóban. Most már érti, Apáczai uram, miért viszem a fiam?

APÁCZAI. S a kollégium? Mint jóakaró urunk, mit mond nekünk búcsúzóban?

BETHLEN. Vegyék be magukat a tudománynak ebbe a szentegyházába, s tanítsák, amit boldogabb nemzetek s századok ránk hagytak, mint valami istenhez jutó fohászkodást. Hisz a tanító az egyedüli, akinek nem kell kimenni az elégett határra, hogy vetni tudjon, s vetőmagot sem kell kölcsönöznie, csak a fejébe, szívébe nyúlnia, hogy legyen mit vetnie. El mindketten. A szín egy percig üres, csak az iskola kaptárzaja hallik.

Porcsalmai és Csernátoni a folyosónál.

PORCSALMAI még liheg a lépcsőtől, meg az osztállyal való vesződségtől. Nem lehetett őket a classisba beterelni. Mind látni akarja, hogy tűnik el a havast járt gyomorban a mezőségi szalonna. Szétnéz. Hát Apáczai uram? A kisdeák azt mondta, ide a professzor kamrájába.

CSERNÁTONI nyugtalanul jár le-föl. Úgy értettem én is. Valami megbeszélés lesz.

PORCSALMAI. Biztos, a nyomorult vándorok dolgában. No hát akkor üljünk le, s várjunk, amíg a beléje szorult szentlélek, amely elragadta innét, megint visszahozza.

CSERNÁTONI. Én bizony nem tudok leülni. Éjjel aludni, nappal ülni. Föl-le jár bennem a nyugtalanság. Látta ezeket a vándorokat? Hogy estek ott lenn a cipónak!

PORCSALMAI. Azt mondják, málnán éltek, mint a medve. De az sem igen volt már, ilyen késő nyárral.

CSERNÁTONI. Amondó vagyok, így esszük még mi is a bogyót a Meszesben, ha ugyan lesz olyan szerencsénk, hogy nyáron ugorhatunk meg innét – s egyáltalában megugorhatunk.

PORCSALMAI. Aki soká él, sok bajt megér. Csönd. Lassan majd kegyelmed is összetörődik velük.

CSERNÁTONI szórakozottan. Én? Kivel?

PORCSALMAI. Hát a bajokkal!

CSERNÁTONI. Sovány remény. S ha a vénülés összeszokás velük, akkor én napról napra fiatalodom.

PORCSALMAI. Az olyan csendes, könyvet kedvelő embernek, mint Csernátoni uram, bizony nehéz álom a história.

CSERNÁTONI. Az egész világ, Porcsalmai uram! De Erdély bizonyosan.

Pávai lép be Kedobbal.

CSERNÁTONI. Na, jön már Apáczai uram?

PÁVAI. Úgy látom, Bethlen János uramtól búcsúzkodnak a kapu előtt?

PORCSALMAI. A volt kancellár? Hát itt volt?

CSERNÁTONI. Csak nem a fiát viszi?

PÁVAI. De azt, mert nagyon bánatosan üldögél a kis gróf a ládáin.

CSERNÁTONI Porcsalmaihoz. Látja, Porcsalmai uram. Az sem tartja bátorságosnak itt hagyni… Bezzeg nekem nem lesz a pulyámat hová futtatnom. Hej, Pávai uram, Kedob öcsém, kegyelmetek még előtte vannak a véteknek. Csak el ne higgyék valahogyan, hogy az Isten a magyar tudósembertől is boldogtalansága megsokszorozását várja a gyermekeiben.

KEDOB egyszerű, gyakorlatias, német ember. Azokkal bizony bajos a havasnak nekivágni.

CSERNÁTONI. Pedig az őszön még hogy áthúzódhattam volna Patakra! Az özvegy fejedelemné, Lorántffy Zsuzsánna megint érdeklődött…

PÁVAI. Nekem is igen íratja szegény édesanyám, hogy a papunkban már csak egy roston lóg a lélek. Úgy készüljek, hogy haza tudjak jutni… De hát hogy hagyhatnám itt ezt az apostoli embert.

CSERNÁTONI. Ez az, hogy apostol! Könnyű az apostolnak. A mennyországbeli székére gondol vagy az emberek közt maradó hírére. Föl sem veszi a virrasztást, félelmet, az örökös futkosást, rendetlenséget. Én azonban csak egyszerű literátor ember vagyok, aki a Platónját meg a Cartesiusát szeretné olvasni, amennyire a gyereklármától meg az asszonypanasztól lehet.

PÁVAI. Ha Apáczai uram nem volna, tán én is hallgatnék anyámra. De így nemigen biztatom szegényt.

PORCSALMAI. No, nagy cudarság is volna! Nem a szegény öregasszony biztatása, hanem ezt a gyertya embert, aki teste fogyásával egymaga akarja a nagy erdélyi sötétet oszlatni, galádul itt hagyni. Nekem nemcsak a skola meg a tatár, de a testem is ezer pokol, s biztosabb Patak, nyugodtabb eklézsia vár, mint kegyelmeteket – az Ábrahám kebelét értem –, s még sincs bátorságom e mellől a magát égető szent ember mellől, bármilyen könnyebbség lenne, elhullanom…

Apáczai sietve jön a folyosóról; lépteiben a szaladva megtett lépcsők, görcsösen köhög, de amikor tanártársait észreveszi, erőt vesz magán; a köhögéstől bágyadt hangon.

APÁCZAI. Megvárakoztattam kegyelmeteket. Kedobhoz. No, esznek a vándorok?

KEDOB. Más sem eszik ma, csak ők. Nénémasszony nézhet az ebédje után.

PÁVAI. No, az az ebéd sem olyan sok mostanában. Nem kell, mint nekik, tíz étkezést kihagyni, hogy húsz ember a százét megehesse.

CSERNÁTONI. Csak hetvenhét… Annyian, ha vagyunk…

APÁCZAI. Annál jobb, ha most megint százan leszünk.

CSERNÁTONI. Amíg mi is meg nem tanuljuk a gyökerek ízét. Mert úgy vélem, annak is eljön hamar az ideje.

APÁCZAI. Főként, ha az avarba dugjuk a fejünket. Az ágak közé kell néznünk, Csernátoni uram. A gyümölcsöt keresni.

CSERNÁTONI. Hallom, Bethlen János is elvitte a fiát…

APÁCZAI. Nem közönséges oka van rá…

CSERNÁTONI. Nem közönséges… Azt beszélik, a török Erdélyből is hódoltságot csinál, Kolozsvár az lesz, mint Buda.

APÁCZAI. Nem ilyen kuvikhírt hozott.

CSERNÁTONI. Ismerjük már. Szép okot, azt mindig találnak ők. Főként, ha velünk, mesterekkel beszélnek, s a rég emésztett Seneca eszükbe jut.

APÁCZAI. Ne engedjük el, Csernátoni uram, a szívünket. A cudar idő ne lássa a sztoikust sápadni, s többet törődni vele, mint amennyit ő törődik velünk.

CSERNÁTONI. Én nemcsak magamért sápadok, ha ugyan sápadok, hanem kegyelmedért is. S ezért a homok országért, amely a mártírvért nyomtalanul issza be.

APÁCZAI. Én meg nem gondolok a véremmel. Pedig itt van – mutatja –, a kendőm is teli van vele. S azon sem töröm magam, hogy mártírvér lesz-e? A célt kell nézni, nem magunkat. Az ad majd új vért az elfolyott helyett.

CSERNÁTONI. De ha épp a cél az, ami erre-arra támolyodik. Vagy azt gondolja, kegyelmed, ez a kollégium megmarad, ha a piactéri unitus templomra félhold kerül?

APÁCZAI. Hogy megmarad-e vagy sem, az Isten döntésétől s a nagy emberek bölcsességétől függ. De hogy nekünk nemcsak a megtartásán kell igyekeznünk, hanem azon, hogy nagyobbat csináljunk belőle, abban jobban hiszek, mint a helvét hitvallásban.

CSERNÁTONI. Nagyobbat?

PORCSALMAI. Mi jár a fejedben, János fiam?

APÁCZAI Pávaihoz. Kegyelmednek jobb emlékezete van, mint nekem, az ökonómia dolgára. Mi volt a negyven bennlakó alumnus járandósága a fejérvári kollégiumban?

PÁVAI. Egyé-egyé húsz forint évente…

APÁCZAI. S amit kenyérben-borban kaptak!?

PÁVAI. Fejenként évi ötvennégy forintra becsülték.

KEDOB. Elég szép! Hol vagyunk mi attól?

APÁCZAI. Negyvenszer ötvennégy, az kétezer-százhatvan. Meg negyvenszer húsz, az kétezer-kilencszázhatvan. A négy kollégiumi mester kapott összesen ezeret. Azonkívül volt száznegyvennégy köböl búzájuk; bor nyolcszáz veder.

KEDOB. Tyűha. Nyolcszáz veder, egyre kétszáz. Ezt nem is tudtam.

APÁCZAI Pávainak. Számítsa csak át ezt pénzre, meg a három disznót, tizenöt bárányt, a raj méhet; mennyi az?

PÁVAI. Ha a negyvenes hordót huszonöt forintjával számolom, hétszázkét forint.

APÁCZAI. Meg fára is kaptak tizenhat forintot.

PÁVAI. Az összesen ezerhétszázhatvannyolc.

APÁCZAI. Basirius uram ezer tallérja forintban ezernyolcszáz. Deákok, mesterek kaptak eszerint összesen…

PÁVAI. Hatezer-ötszázötvennyolc forintot.

CSERNÁTONI. Mért kell ezt most. olyan pontosan tudni Apáczai uramnak. Hogy tudja, mi az, amit nincs miből, kinek s mire adni?

APÁCZAI. A föld megmaradt, a skola szőlői tavaszra kihajtanak.

PÁVAI. Csak a kollégium nincs meg.

KEDOB. Értem én már Apáczai uramat. Kolozsvárnak akarja, ami Fehérvárnak járt eddig.

APÁCZAI. De nem a kolozsvári kollégiumnak.

MIND. Hát?

APÁCZAI. A kolozsvári akadémiának.

CSERNÁTONI. Akadémiának?

APÁCZAI. Már Fehérvárott is megmondtam: annyi pénzből akadémiát is lehetne állítani. Skóciában egyik-másik kisebb akadémiának annyija sincs, s tart egy zsidó, orientalista, görög meg egy jogtudós professzort, egy medikust, ethicae és politicaet s így tovább, azonfelül száz alumnust. Ha mi pénzben harminc forintot számítanánk egy alumnusra, s kétszázötvenet egy professzorra, a Fehérvárott szabaddá lett pénzen szépen fenntarthatnánk magunkat.

CSERNÁTONI. Még itt füstöl a fal alatt a tatárnyom, s kegyelmed már akadémiát akar állítani.

PORCSALMAI. No, már erre én is azt mondom, János fiam, hogy álmodban beszélsz.

APÁCZAI. Mért? Hollandia nem a spanyol háborúk alatt alapította valamennyi akadémiáját? Akkor jöttek rá, hogy a skolákban fontosabb hadiszer készül, mint az ágyúgolyó.

CSERNÁTONI. Erdély és Hollandia?! Ki jön itt rá olyasmire?

PORCSALMAI. S ha a szentlélek meg is engedné, hogy egy éjszaka te súgd a nagyságos fejedelem álmát, Ko:ozsvár, amióta eszemet tudom, mindig mostohagyerek volt. S ha valami jutott is, az idősebb nővér, az egyház azt is elvitte a skola elől.

APÁCZAI. Tán nem lesz mindig ilyen mostoha…

PÁVAI. S ha itt állítanák fel az akadémiát, a fejedelem azt megint egy Basiriusra bízná. S mi vándorolhatnánk tovább.

APÁCZAI. Vagy tán épp velünk csináltatja meg.

PORCSALMAI. Nagyon meg kéne változni ahhoz a fejedelemnek.

CSERNÁTONI. Amíg egy íz megvan belőle, ilyen plánumra rá nem áll!

APÁCZAI. S ha egy íz sem marad meg belőle? Ha minden porcikája más lesz?

MIND. Mit beszél?

APÁCZAI. Új fejedelmünk van.

MIND. Kicsoda?

APÁCZAI. A mi jóltevőnk – Barcsay Ákos…

Függöny

 

ÖTÖDIK FELVONÁS

Apáczaiék kolozsvári szállása, Szakács uram házában. Kisebb boltos szoba; szemben kerek üvegecskékből álló ablak, amelyen téli udvar, havas háztetőrész dereng be; az ablakon külön kis szellőzőablak; jobbra hálófülke, függönye félig behúzva; balra ajtó a konyhába, pitvarba. Az ablak és a fülke közt falóca, rajta szétdobált párnák – a kis Aletta fekhelye. Elöl karosszék, a földön könyvek, baloldalt elöl egy almáriumféle, amelynek a lapján írni is lehet, azon is írások, könyvek. Az almárium és a konyhaajtó közt kályha. Borongós téli reggel; Aletta a kályha előtt áll, a sütőjében nézi a vizet, hogy meleg-e. Nagy kendő, éjjeli főkötő rajta; arcán az álmatlan éjszaka nyoma. Kintről hólapátolás zaja. Odamegy az ablakhoz, kikopog; aztán a szellőzőablakot is kinyitja.

ALETTA. Szakács uram! Hogy az tovább kotor, az ablakon át megérinti a vállát. Szakács uram!

SZAKÁCS megfordul. Jó reggelt… Szólt az asszony? Ebben a nagy hólapátolásban majd alig hallom.

ALETTA. Csak a gyerekeket akartam kérdeni.

SZAKÁCS nagyothall. Jó havat kaptunk Szilveszterre. Aki bolondozva akar az újévbe menni: szánkózhat, durrogathat… Hát maguk hogy vannak? Nem kell valami?

ALETTA hangosabban. Csak azt akartam megkérdezni, hogy a gyerekek elaludtak-e aztán?

SZAKÁCS nem hallja. Hanem tegyük be azt a kis ablakot. A hideg, mint a csutoraszájon, egykettőre kiszívja azt a kis meleget. Inkább bemegyek én. Csak a csizmámat takarítom le a vason.

Hallani, amint dobbant, a csizmáját takarítja, aztán a külső ajtón benyit. Aletta gyorsan magára kap egy köpenyfélét; benéz a fülkébe; behúzza a függönyt; kinyitja a konyhaajtót. A házigazda útját sem akarja egészen elállni, de a beteg álmát is félti a hangos beszédtől.

SZAKÁCS bejön. Adjon isten jó reggelt. Hű, itt sincs ám valami meleg.

ALETTA lassan, hogy a szájáról olvashassa. A gyerekek?

SZAKÁCS. Hogy a gyerekek? Alszanak, mint a tej. Egy kicsit beszéltem nekik. Nemhiába voltam özvegyember, csakhogy mellem nem nőtt a dajkaságban a magaméi mellett. A kis János szipogott egy darabkát, de ő aludt el elébb. Az Alettácska, az még fenn üldögélt a sötétben; úgy láttam, imádkozott.

ALETTA. Szegénykéim! Én voltam a hibás, hogy a jajgatásommal fölvertem őket. A legédesebb álmukból ébredtek, s látják, hogy kapkodok, jajgatok, az apjuk meg bukja a vért. Nem is tudtam mit tenni. Szakács uramért szaladtam.

SZAKÁCS a kályhát kezdi nézegetni. Mi van azon köszönnivaló. Átvittem, miért ne vittem volna, van ott hely. Egy hónap is elmúlik, míg én az ágyba belefekszem, ott fekszem csak a bundán, a kemencepadon. Visszafordul. Aztán most hogy van? Aluszik?

ALETTA. Egy ideig hánykolódott. Tán nem is volt eszén. Ki akart kelni, holmi írásokért. De aztán hajnal felé csak elcsendesedett.

SZAKÁCS. Mondtam én: sót kell neki adni. Akkor nem hány többet. Vérhányás ellen az jó. Tudom: a feleségem is így halt meg. Szárazbetegségben.

ALETTA megrettenve néz vissza az urára, s Szakács vállához kap. Jaj, ne..!

SZAKÁCS visszafordul. Látom, nyers ez a fa. Majd megrakom én a magaméból.

Kint a kapunál dörömbölés.

ALETTA fölfülel. A!

SZAKÁCS ránéz. Tán jön valaki?

ALETTA közel hajol, kimutat. A kaput verik.

SZAKÁCS. Biztos a kéményseprő! Ilyenkor szokott a füstpénzért jönni. Vagy nem a doktort küldte-e el valaki? Szóba ereszkedett velem egy deáklegény, reggel, ahogy a szemetet az utcára kidobtam. Indul kifelé.

Aletta fülelve áll ott; a fülkéből egy-két halk „jaj” hallatszik.

ALETTA. Jan!… Kell valami? Vár, de nem hallatszik semmi; nem megy oda.

Kintről a Szakács bácsi hangja: „Menjen csak be, én egy kis fát vágok a gyámoltalanoknak.”

MÁTÉ HANGJA a konyhából. Jó reggelt kívánok!

ALETTA. Ki az?

MÁTÉ megismétli. Jó reggelt kívánok.

ALETTA kinyitja az ajtót. A doktor úr? Tessék.

MÁTÉ. Nem a doktor. Csak Máté.

ALETTA. Máté?

MÁTÉ. Máté, a skolából. Egy kis tyúklevest hoztam professzor uramnak.

ALETTA megörülve. Máté bácsi? Tessék, jöjjön be.

MÁTÉ. De, gondoltam, nem háborgatom. Belép. A konyhában is odaadhattam volna. A ruhába göngyölt edényt vigyázatosan maga elé tartva. Volt még egy tyúkja a menyemnek. Aztán hogy hallottam, hogy Apáczai uram beteg – mondom: suj egye azt a tvúkot, vagy van, vagy nincs, annyi, mintha megettük volna. Egy kicsit morgott az asszonyka. Amióta a fiammal az a dolog történt, hisz tetszik tudni, a tatároknál maradt, ő is házsártosabb. De azért csak megfőzte.

ALETTA. Levágták az utolsó tyúkjukat?!

MÁTÉ. Szóra sem érdemes. Hátha elvitte volna a dög. Mondom, ebben az ínségben maguk úgysem jutnak hozzá… Betakartam ebbe a ruhába, hogy melegen maradjon. Kigöngyölgeti, elkapja az ujját. Nicsak, még éget is… most vettük le a tűzről.

ALETTA elveszi ügyesen. Nem tudom, ehet-e belőle. Szegény menye, azt hiszem, hiába vágta le.

MÁTÉ. Annyira odavan?

ALETTA. Vért hányt az éjszaka. Kétszer is.

MÁTÉ. Kétszer, a nyomorult? Pedig úgyis alig volt vér benne. A füle cimpája meg az orra hegye, csak mint a viasz. No, nem baj, majd a gyerekek. Aletta kérdő tekintetére. Úgy értem, majd elfogyasztják a gyerekek… De, gondoltam, újévre mégiscsak jusson valami jóhoz a… Elakad, mert Apáczai kibotorkál a függöny mögül.

ALETTA. Jani!… Fölkeltél?

APÁCZAI sápadt, lázas. A memorandum… Eszembe jutott, hogy nem írták be az albumba…

ALETTA. Mért nem szólt, uram… majd megkerestem volna. Látva, hogy Apáczai megtámolyodik, a karosszékbe ülteti.

APÁCZAI. Elhányódhat… ebben a rendetlenségben… Nem tudják, mi az, odacsapják a többi rossz papír közé. A karosszékben aléltan. A fejedelemhez.

MÁTÉ halkan. Azt keresi, amit a fejedelemhez írtak. Az akadémia felől. Arra mondja, hogy nincs beírva az albumba.

APÁCZAI fölnéz az idegen hangra. Ki van itt?

ALETTA. Máté bácsi hozott egy kis tyúklevest. Képzelje el, levágták az utolsó tyúkjukat, hogy újévre…Elfúl.

APÁCZAI. Újévre… De hiszen még csak Szilveszter van. Hol van az új év? Most jut eszembe. A Voetiusomban lesz. Abba tettem, ott a sarokban.

ALETTA odamegy, keresgél.

APÁCZAI Mátéhoz. Tyúk? Aminek ott kéne főni minden paraszt fazekában. Egy francia király mondta, de kegyelmed elhozta…

ALETTA a könyvek közül. Mondtam, kár volt megfosztaniuk magukat… Úgysem igen ehet…

APÁCZAI. Nem, nem volt kár… És eszem is.

ALETTA. Ehetne?

MÁTÉ. Csak tisztességből mondja szegény. Apáczaihoz. Nem baj, akad itt evő.

ALETTA odahoz egy írást. Ez lenne az?

APÁCZAI reszkető, vértelen kezébe veszi. Ez… Máténak. Amit a fejedelemnek írtunk, hogy a kollégiumból akadémiát csináljunk – szomorú mosollyal –, amiben a kend pedellussága is benn van.

MÁTÉ. Meg a hortulánusság.

APÁCZAI. Az is. A fia állása.

MÁTÉ. Nem bízom már én abban, Apáczai uram. Ki tudja, hol van az a kert, amiben az én fiam hortulánus. Tán odafönn.

APÁCZAI. Mint az én akadémiám… De ami ott fönn van, az itt lenn is van… Mint gondolat. Azért kell – a papírra mutat – erre is vigyázni. Erőltetett elevenséggel. Na, megkapom azt a tyúklevest?

ALETTA erőltetett reménykedéssel. Hát csakugyan ehetne?!

APÁCZAI. Mondom. Mátéhoz. Nem volt kár… A szép tettért sose kár. Olyan ritka, hogy nem kár. Elveszi Alettától a tányért, kanalat. Hány tyúkot eszik meg egy ember egy életben, még az olyan szegény ember is, mint kegyelmed vagy én. De ennek a tyúknak az íze, amelyet nem evett, kedvesebb lesz mindnél… Valahányszor visszaemlékszik rája. Eszik egy-két kanállal. Jó, finom… Orvosság… Ha a tüdőnek nem is… a szívnek… Azok. nézik, hogy eszík, amikor már kifordulna kezéből a kanál, kis koccintás az ajtón.

ALETTA. Talán a doktor? Kopognak. Tessék. Porcsalmai lép be.

APÁCZAI mosolyogva. Csakugyan a doktor, Máté doktor s most Porcsalmai doktor… Nekem ilyen doktorok kellenek… Úgy mondták, kegyelmed is beteg.

PORCSALMAI. Nekem a betegség már az egészség. Az a természetes állapotom. Hol beteg vagyok, hol betegebb. Az a tél igen ropogtatja a hatvan esztendőmet. Nálam nincs is mit csodálni. Hanem kegyelmed, a harmincöttel!

APÁCZAI. Nem is leszek sokáig beteg, Porcsalmai uram.

PORCSALMAI. Nem kellett volna Bongardusszal arra a vitára kiállni, hadd kevélykedjenek az unitusai. Mi haszna védte meg a kollégium becsületét, ha az egészsége ráment.

APÁCZAI. Az a kevés, ami még megvolt. S amire kegyelmed sem vigyáz. Különben nem kelt volna ki ilyen télidőn az ágyból. Én is tudok ám korholni.

PORCSALMAI. Ez a kis Gazsi fiú szaladt le hozzám, Macskási Gáspár, aki az orvosoló növényeket gyűjti. Itt járt reggelre kelve a ház előtt, szinte szerelmes bolondja Apáczai uramnak az a gyerek, s azt hallotta, rosszul volt Apáczai uram az éjszaka.

ALETTA. Úgy is volt.

PORCSALMAI. De látom, nincs akkora baj. Fönn ül a székiben, tréfál, az öliben finom leves. Miféle leves az? Tyű, hisz ebből tyúkmell áll ki.

APÁCZAI. A szegények tyúkja meg a szegények tanítója… Odanyújtja a tányért Alettának. Máté bácsi hozta… De valahogy nem megy a találkozás. Nem szokták meg egymást…

PORCSALMAI. Már az igaz… a szegények tyúkja inkább a gazdagok ispánját kedveli. A szegények tanítóját meg a gyürke, az urak asztaláról.

APÁCZAI Mátéhoz. De azért lemegy ám. Hanem megkérhetném valamire? Egy kis előlegre a pedellusságból.

MÁTÉ. Az az öröm nekem, ha szolgálhatom.

APÁCZAI. Menjen át a kollégiumba, s szóljon Pávai uramnak. Kéretem, jöjjön el, de hamar… amíg rá nem ül megint a havasra a felhő. Porcsalmaihoz. Az eszemet gondolom… Meg a ködöt rajta.

MÁTÉ vár még. Csak ennyi lesz? Jó, küldöm. Apáczainénak. A fazekat nem kell elküldeni. Megjövök érte. Indul.

ALETTA kikíséri. Köszönjük, Máté bácsi.

APÁCZAI hogy egyedül maradnak. A fejedelemről mit hall, kegyelmed?

PORCSALMAI. Melyikről, Barcsayról? Nem sokat.

APÁCZAI. Elálltak mellőle?

PORCSALMAI. Amióta a temesvári pasa kiment Erdélyből, elolvadt mellőle a nép.

APÁCZAI. Az esztelenek.

PORCSALMAI. Azt mondják rá: a török fejedelem. Ez meg mégiscsak Rákóczi.

APÁCZAI. Aki tíz-, ha nem százezreket juttatott rabszíjra… Az ország hamujával írta fel… azt a kevély nevet… az égre. S hol van?

PORCSALMAI. Ki? Barcsay? Úgy hallatszik, beszorult Szebenbe. Azaz, várjon csak, kegyelmed. Jött, valami üzenetféle mégiscsak jött tőle.

APÁCZAI. Levél… A memorandumra.

PORCSALMAI. Nem, csak ez. Egy pénzdarabot húz ki a zsebéből.

APÁCZAI. Mi ez? Pénz?

PORCSALMAI. Valami árusemberek hozták. Ott nyomatta már Szebenben. Rajta ez: Iuva nos domine aut perimus. Isten segíts, mert elveszünk. A Rákóczi felén levők csúfolják is érte, hogy fejedelem ilyet még nem veretett. Hiába mondtam, hogy nem magára meg a pártjára érti… hanem a szegény Erdélyre.

APÁCZAI. Szép… Látszik, hogy literátus ember. S ha oláhból jött is, fáj neki a magyar… Azt gondoltam, írnék neki. Alettára néz, aki a hálófülkében veri a párnákat, készíti az ágyat. Hogy látjuk a hányatott dolgát, s nem vesszük zokon, amért az esdeklésünkre nem felelt meg, de most – Aletta felé néz – a halálos ágyamon, újra lelkére kötöm, fontolja meg, s ha a szerencse s a török császár hatalma megint fölénk teszi, legyen rajta, hogy az az akadémia fölállíttassék.

PORCSALMAI. Mindig csak a köz dolgával, a virtus sugalmazásával emészti magát. Legyen már magához is irgalmas egy kicsit.

APÁCZAI mosolyogva. Az ember sehol sem lehet könnyebben virtusos bölcs, de még vidám is, Porcsalmai uram, mint a halálos ágyán. Magán már úgysem segíthet, de az embereken át, azzal, amit az emlékezetükbe ír… talán valamicskét.

PORCSALMAI. Irigylem kegyelmedet a hitéért. De ha meg is írjuk… hogy jut el az országot futó sok garázda népen át oda az a levél?

Halk kopogás, Pávai lép be.

PÁVAI kissé bizonytalanul. Máté bácsi szólt.

APÁCZAI. Igen, én hívattam kegyelmedet… Rég láttuk egymást.

PÁVAI. Sok a gond, amióta Csernátoni uram elment Patakra…

APÁCZAI. Tudom. Porcsalmaira mutat. S mi ketten az ágyat nyomjuk, vagy egymás ágyát látogatjuk… De most, hogy a nagyobb deákok legációra széledtek.

PÁVAI. Gondoltam, terhére volnék a betegnek.

APÁCZAI. Épp a terhet kéne levenni rólam. A lelkem terhét. Csönd. Emlékszik, Pávai uram, arra a napra, amikor Fehérvárt még, a délutáni lecke után, bemerészkedett az udvarunkra, a pedagógia sárkányvárába… A Macskási Gazsi konceptusát kérte.

PÁVAI Kedves emlékem az a nap.

APÁCZAI. Akkor azt mondta, hogy az én leckéim… A Georgikon olvasása volt forduló az életében… Azon látta meg, hogy van nagyobb tiszt is… főként magyar embernek, mint papnak lenni.

PÁVAI kényszeredetten. Csodálatába ejtett az Apáczai uram oktatásbeli ügyessége.

APÁCZAI. Gondolta-e akkor, hogy alig egy esztendő múltán, kegyelmed tanítja itt Kolozsvárott a poétikát?…

PÁVAI. Bizony nem gondoltam. Gondolni sem mertem volna.

APÁCZAI. S tavaly őszön, mikor azt a memorandumot írtuk a fejedelemnek, Barcsay Ákosnak, gondolta volna, hogy magának ír hagyománylevelet?

PÁVAI. Nem tudom, hogy érti, Apáczai uram.

APÁCZAI. Hát úgy, hogy a mi szerencsétlen skolabeli állapotainkat tekintve, senki sem tudhatja, mikor, mekkora dicsőség vagy szégyen szakad a nyakába… Csernátonit én nem hibáztatom. Az ő lelkes, messze kalandozó elméje egy könnyen riadó lelket kapott lóul maga alá. Az vitte őt Patakra. Porcsalmai uram koros és törödött ember. Én meg, úgy látszik, igaz, amit Keresztury Pál mondott, buzgalmamban voltam mértéktelen. S ez a vétkem, őkegyelmét is elhagyatja velem a Házsongárd fele vivő úton. Így hát nincs menekvés, kegyelmedre száll a keserves örökség.

PÁVAI. Tudja azt, Apáczai uram, megismert annyira, hogy nem vagyok én arra sem méltó, sem alkalmas.

APÁCZAI. A szerénység bűn, ahol a köz java kívánja, hogy akár arcátlanok is legyünk.

PÁVAI. Bujdosó hajó ez a mi kollégiumunk, tapasztaltabb kormányos kell ahhoz, a szirtek közt átvezetni.

APÁCZAI. Azért is hagyok kegyelmedre új hajót.

PÁVAI. Új hajót?

APÁCZAI. Az akadémiát. Odaadja a memorandumot. Itt ez. Ez a kegyelmed öröksége.

PÁVAI nem veszi el, ijedten. Hova gondol, Apáczai uram? Porcsalmaira néz. Ezt az örökséget én el nem vállalhatom.

APÁCZAI. Hát vigyem magammal a sírba? Olyan hitvány dolog, amit itt csináltunk, hogy azt, amért én az életemmel fizettem, kegyelmed ajándékba sem fogadja el?

PÁVAI. Már látom, tudja, Apáczai uram… S csak a szívemet akarja törni…

PORCSALMAI. Nem tudja.

APÁCZAI. Mit nem tudok?

PÁVAI. Már én nem bánom, megmondta-e Porcsalmai uram, vagy csak a nagy esze súgta meg, de ha valóban úgy van, amit, ne adjon Isten, hogy testálni kell, én nem veszem lelkemre, hogy hazug ígérettel legyek egy halottnak adósa, aki mint érdemes ember, Isten széke mellől, szemrehányó szemmel nézné az én hazugságom.

APÁCZAI. Eszerint hazug ígéret lenne.

PÁVAI. Az.

APÁCZAI. Miért?

PORCSALMAI. Eh, ne beszéljünk most erről… Majd ha Apáczai uram is könnyebben lesz… Meg még Pávai öcsémuram is meggondolja a dolgot…

APÁCZAI. Nem, mondja csak… Amikorra én jobban leszek, nem lesz többé fülem a hallásra… Kegyelmed is lemegy, elmenekül a hajóról?

PÁVAI. Meghalt odahaza a papunk… Édesanyám s a község hív, hogy ne hagyjam gyámoltalan őket.

APÁCZAI. S megy az anyai szóra… Aki él egy esztendőt vagy legföllebb ötöt, míg közös anyánk, Erdély örökre szeretne élni…

PÁVAI. Én is úgy érzem, az illik az én kis erőmhöz.

APÁCZAI ingerülten. Az erő… Az erőt a feladattól, az Istentől kapja az ember.

PÁVAI. De hol kaphatok én akkora erőt, mint Apáczai uram? Hol van nekem akkora hitem? S lám, kegyelmed is…

APÁCZAI. Itt van dögrováson. Porcsalmaihoz. Látja, ez a legborzalmasabb, Porcsalmai uram… Hogy mindig példa akartam lenni, s így lettem példa…

PORCSALMAI. Nagy példa lett… a maga föláldozásé.

APÁCZAI. Madárijesztő, aki széttárt bot-testével, esőszaggatta gúnyával ijeszti el a magyar skola ügyektől a magukat okkal s joggal óvó különbeket. Itt volt Apáczai, mondják, milyen vas hite, tűz esze volt, huszonnyolc éves fejjel egy „Enciklopédiá”-t írt, s hol végezte, mi lett az igyekezetéből? A feleségiből, gyerekeiből?

ALETTA. Jan, ne zaklasd magad… Majd megint…

APÁCZAI. Keresztury Pálnak volt igaza. Itt kímélni kell magunkat… a jó ügy kedvéért is. A nagyok tetszését megszerezni, tisztelt, becsült embernek lenni. Mert a szép kudarc a gyenge népben nem makacsságot csihol, hogy csak azért is megpróbálom, hanem félelmet: jaj, én is úgy ne járjak.

PORCSALMAI. Nem jól mondod, János. A nagy példa, mint a nap, ködben kel, minél több pára borítja kezdetben, annál fényesebben és föntebbről fog visszasütni.

APÁCZAI. A nap? Ég kellene ahhoz, Porcsalmai uram. Hogy legyen mire fölmászni, lesütni. Nemzet… nemzeti lélek, az. Nem cigányok gyülevész hada.

ALETTA kezét tördelve. Jan!

PORCSALMAI. Tán elmenjünk… fölizgatjuk csak. Azt a memorandumot nem bízná rám? Beíratom az albumba. Valaki majd elolvassa, megérti.

APÁCZAI. Kegyelmed az öreg csontjaival. Ó, ha az élet, a kegyelmedé, legalább, megfordulhatna. Itt volna a vénsége s a jövőben az ifjúsága.

PORCSALMAI föláll. Egy tanító ifjúsága mindig a jövőben van, Jan. Kezet fog. A te tanítódnak ezt tudnia kell.

PÁVAI. Ne vegye zokon, Apáczai uram, ha a gyengeségemet megvallottam. Nem volt bátorságom elámítani. Hisz kegyelmed volt az én életem vasárnapja, s hétköznapjaiban mindig úgy emlékszem kegyelmedre, mint nem közénk való emberre, aki a szívében levő menyországgal akarta ezt a szomorú földet beoltani. Hogy Apáczai némán ül, s nem fogadja el a feléje nyújtott kezet, Porcsalmaihoz. Akkor menjünk hát.

Porcsalmai, Pávai el.

ALETTA miután kikísérte őket, s a tüzet megigazítja, a magába süppedő Apáczaihoz. Nem lenne jó, kedves uram, lefeküdni?…

APÁCZAI. Nem… Hadd nézegetem a mi kedves otthonunkat. Még fekhetek eleget… aztán. A kályha… a könyvek… Mennyi szép, nagy dolog van bennük. Egy-egy méhkosár: egy egész mező mézét kellett kiszedni egyért. Ezért olyan veszedelmes felőlük menni az életnek. Az ember nem találja, aminek az ízét ott megszokta. A virtus, a józan ész, bölcs elmélkedés, a szorgalom munkája, s ott kinn őrültek, dúvadak, cigányok…

ALETTA. Ne eméssze most ezzel magát… Az Isten nem adhatott mindenkinek olyan gyémántot, magához könyörtelen lelket.

APÁCZAI. Igen… most már nincs is mit emésztenem. Az én számomra bezárultak a skolák. Elsüllyedek, reménységemben is… Csak ti vagytok. Körülnéz. A gyerekek hol vannak?

ALETTA. Szakács uram vitte át őket éjszakára. Fölébredtek, hogy rosszul lett.

APÁCZAI. Emlékszem… a sírásukra… szegény kis párák. Mennyit kell még a kettőnkből összeszúrt lelküknek ezekben az időkben riadoznia… Kis szünet. Ne engedd oda őket.

ALETTA hogy az ura sokáig hallgat. Hova?

APÁCZAI egy idő múlva. A nyitott koporsóhoz.

ALETTA. Jan!

APÁCZAI kis szünet után. Hány magyar gyerek közt osztottam én szét az életemet. Mint egy poéta a köznapi szavakból a verset, úgy költöttem meg abból, amit hoztak, egy szebb lelket nekik. S majd meglátom, nem én, ti, hogy az enyémeknek vet-e valaki alamizsnát.

ALETTA. Mivelünk ne gyötörje magát. Ha úgy adná is Isten, majd csak megszánnak az úrfik, a szüleik, Bethlen uramék.

APÁCZAI. Nem, nem szán. Felejtés itt az özvegy kenyere. De nem is bánom, a ti könnyetek legyen a bizonyítvány, amelyet ez a hálátlan magyar világ kiállít magáról.

ALETTA. Ne terhelje a lelkét, édes uram… Ne vádoljon senkit sem előre.

APÁCZAI. Ha ott maradtunk volna a hazádban, Aletta… Ott ültem egy új korszak reggelén, az új víz forrásánál. Cartesiuson nevelkedtem, Voetius volt apai barátom. Huszonhat éves doktor voltam. A nyelvekben nem volt párom az egyetemen. Ha ott maradok, csak eddigre is megbecsült tudós lehetek. Más bölcs emberek járnak a házunkhoz, s a te szelíd fejkötőd ott surran körülöttünk. S én, mint a béka a mocsárban, még meg sem szívtam magam levegővel, visszaugrottam ide. Nemcsak testem fogyasztottam el, a tudományom is hol van… Elvesztegettem, mielőtt megszereztem volna… Az az „Enciklopédia” is, mi az csak a cseh Comenius munkájához is. Ha csak egy ifjú szép igyekezetét nem nézik benne, mit mondhat róla egy műveltebb embernyom, mint hogy tanult volna még szegény legalább negyvenesztendős koráig.

ALETTA. Nyugodjék meg abban, hogy nem tehetett másképp.

APÁCZAI. Igaz, nem tehettem. Tudom, hogy magam nyomorítottam el az embert, a tudóst is magamban. A nemzetemhez való mértéktelen és soha nem viszonzott nagy szerelmemmel – de azt érzem, hogy éppúgy nem volt más utam, mint a kis vasforgácsnak, ha a Gilbertus mágnespatkója fölé tartják. A nagy magyar barbárság, az rántotta magához az én csöpp pallérozottságomat. Erre gondolj, ha majd átkoznod kell.

ALETTA. Mindig hálát adok, édes uram, az Istennek, hogy nehéz harcának tanúja s lelkének méltatlan társa lehettem.

APÁCZAI. Igen, a harc meg a lélek, Aletta… De amiért harcoltunk… a munka látszata…

ALETTA. Az eredmény, Jan, Isten szemében van.

APÁCZAI. Igen… az igyekezet. Én is ilyesmivel vigasztalgatom magamat. A Jó az egy ügy… A felvilágosodás, mint Isten lelke, oszthatatlan, s aki annak a katonájául szegődött, ha maga sárba-vérbe bukik is, a többiek majd győznek helyette is.

Csönd. Apáczai olyasféle hangot ad, mint aki dúdol valamit.

ALETTA ijedten lép hozzá, azt hiszi, lázában énekelget. Mi az? Mit dúdol, édes uram?

APÁCZAI meglepetve néz rá, aztán elmosolyodik. Dúdoltam? Tán azt, amit akkor Nagyajtán… Arra gondoltam. Tudod, hisz meséltem. Deákok énekelték egy házban. S én, a kis parasztfiú, az ablakhoz álltam, s beleénekeltem az énekükbe. Hisz meséltem.

ALETTA. Igen, ők szánták meg, s hozták el magukkal deáknak…

APÁCZAI a maga gondolatait követi. Bele… hogy én is tudom ám, én is részt kérek abból… Ami felé a diákok mennek… Tudás és szépség szekulumokon átzengő énekéből. Kis csönd után. Ha tudtam volna!

Függöny