Nyitóoldal


II. József (1954)


SZEREPLŐK

II. JÓZSEF császár

LICHTENSTElN FERENCNÉ hercegnő

LICHTENSTEIN KÁROLYNÉ, Eleonóra hercegnő

KINSKYNÉ

CLARYNÉ

KAUNITZNÉ

ERZSÉBET főhercegnő

GRÓF ROSENBERG, főkamarás

SPIELMANN, tanácsos

SONNENFELS

LASCY, tábornagy

LAUDON, tábornagy

HADIK, tábornagy

CHANCLOS grófnő, udvarhölgy

KAUNITZ herceg

SEGUR gróf, francia követ

PÁLFFY KÁROLY gróf

KRACK, komornyik

QUARUM, a császár orvosa

BELGA TITKÁR

SZEMÉLYI TITKÁR

TISZTVISELŐ

RENDŐRTISZTVISELŐ

INAS

 

ELSŐ FELVONÁS

Lichtenstein Ferencné – ahogy a társaságban hívják –, Franzné palotája a Scalastrassén. Kisebb szalon, amelyet az asztalra helyezett egyetlen lámpa világít meg – úgy, hogy a helyiség első pillanatra szinte polgárias hangulatot áraszt, csak fokról fokra veszi észre az ember a bútorokról, a falak félhomályban levő képeiről, az inasok modoráról, hogy Bécs legelőkelőbb asszonyánál van. Szemben ajtó egy átjárószobába, az érkezők erről jönnek, jobbra nagyobb fogadóterem. Amikor a függöny fölmegy, a hercegnő épp fölemelkedik az asztal mellől, ahol egy földrajzi lexikont tanulmányozott. Kinskyné akkor lép be az ajtón, csókkal üdvözlik egymást.

KINSKYNÉ hatvan felé járó asszony, de mozdulataiban még mindig van valami sedreség, modorában valami gyerekes. Rosszakarat nélkül böki ki, ami épp az eszébe jut – néha kellemetlen dolgokat is –, azok azonban az ő nyelvén élüket vesztik, inkább tréfának hatnak.

FERENCNÉ jó ötvenes, nyugodt, kiforrott modorú, kissé hízásra hajló, évek óta özvegy, sok gyermek anyja, nem elmés, de egy-egy tapintatos közbeszólásával ügyesen helyrezökkenti a veszedelmes irányt vevő társalgást. Egyedül? S a nővéred, Clary hercegnő?… Csak nem beteg?

KINSKYNÉ. Nem – elhajtottam érte a Herrengasséra –, de azt az üzenetet hagyta, hogy színházba megy, s onnét jön át Lichtenstein hercegnőhöz…

FERENCNÉ. Ah – ezt a hűtlenséget!… S mit adnak – valami olasz operát?

KINSKYNÉ. Nem – valami német drámát. Olyasfélét, mint az, amit az a Lessing titkár szokott írni.

FERENCNÉ nevet. De Sidonie… Az a Lessing rég nem titkár már…

KINSKYNÉ. Ah – ez a sok német író –, ez valami olyan – amit az én agyam már nem tud rendben tartani… Az atlaszra. Mit böngészel itt… Ah – az öreg Hommais. Én is mit gyötrődöm a földabroszaival.

FERENCNÉ. Már egy negyedórája keresem – a papírra néz, elolvassa – ezt a Dublicát… Eleonóra mindig valami Dublicát emleget… Gondoltam, megkeresem…

KINSKYNÉ. Ja – az a vár, amit az ura nem tudott bevenni… Na várj csak… Ő is odahajol. Semlin, Páncsova. Először Futakot kell megkeresnem. Én onnét kapom a leveleket… Itt van…

FERENCNÉ. De, Sidonie… Énnekem úgy rémlik, hogy EIeonóra ura valahol Horvátországban volt… Mutatja. Erre, a tenger felé. Hisz amikor megbetegedett, Zágrábból hozta őt haza.

KINSKYNÉ. Ja, igazad lesz… Teljes lehetetlenség ezeket a neveket megjegyezni. Káránsebes, Temesvár. Miféle emberek, akik eszükbe vették, hogy városaiknak ilyen nevet adjanak? Jó gondolat volt a császártól a mi vén férjeinket ezek közé a mocsarak közé levinni…

FERENCNÉ nevet. Katonák… ezt választották hivatásul.

KINSKYNÉ. Jó, jó… amíg fiatalok voltak, a hétéves háborúban… Ott mégis a poroszokkal háborúztak – emberlakta földön, Csehországban, Sziléziában… De most, tábornagy korukban, Szerbiában a törökkel… Tudod, hogy a császár most Ulrichra bízta az egész hadsereget, a fiatal Ferenc főherceget is, az most a fővezér…

FERENCNÉ izgatottan. Mit nem beszélsz?… A császár otthagyta a tábort?

KINSKYNÉ. A te öreg barátod, Lascy tábornagy nem tudósított?

FERENCNÉ. Nem, mostanában nem ír…

KINSKYNÉ. Persze neki is megvan a baja… A hadműveletek… Én tegnap kaptam a futárral levelet… Kiveszi a levelet. „A császár meg Lascy azóta Budán van. A sereg parancsnokságát Ferenc főherceg vette át, de valójában én irányítom az ügyeket”… Képzelheted, hogy megijedtem. Az a szegény Ulrich – egyedül a pogányokkal.

FERENCNÉ. De hiszen fegyverszünet van…

KINSKYNÉ. Az igaz – hogy fegyverszünet… De ki tudja – mindig történhet valami… Most majd őt fogják szidni – mint Lascyt. Bocsáss meg, nem akarlak az érzéseidben megbántani. Én tudom, hogy a mi Lascynk a legkülönb katona… de ismered a bécsieket, milyen türelmetlenek… Azt várták, hogy őszre Konstantinápolyban leszünk.

FERENCNÉ. Énnekem szerényebbek az igényeim – beérném vele, hogy úgy üljünk itt a lámpa körül megint, mint a múlt télen: az „öthercegnő”, Rosenberg, Lascy, a császár…

KINSKYNÉ. Előbb együtt lehetünk, mint gondolod…

FERENCNÉ. De az nem lesz már az. A férfiak teli lesznek gonddal. Én nem értek a politikához… De ez a hadjárat…. Az a sok halott a kórházakban… S az egész világ! Csupa forrongás, elégedetlenség… A mi Rosenbergünk a világ legnyugodtabb embere; tudod, milyen óvatos – igazi udvari ember, de ő is csak csóválja a fejét.

KINSKYNÉ. Én rögtön mondtam, amikor a császár Oroszországba utazott, hogy az a szörnyű nő – az a Katalin – lépre viszi… Ott főzték ki ezt az egész háborút… Majd szépen együtt… s most hagyja, hogy a szegény osztrákok vérezzenek… József – akármilyen nagy despotának mondják itt Bécsben – ártatlan fiú ahhoz az ázsiai szörnyeteghez, meg az ő Patyomkinjéhez képest.

INAS belép. Lichtenstein Eleonóra hercegnő és Kaunitz hercegnő… Már lépnek is be mögötte; látszik, hogy formaság a bejelentés.

FERENCNÉ különös gyöngédséggel csókolja meg Eleonórát. Ó – az én kedves sógornőm. Kaunitznéhoz. Te nem mentél – mint a mi Josephánk – az én szerény estélyem helyett a Burg Színházba.

ELEONÓRA jó negyvenes már, öt gyermek anyja, de még mindig elég üde, van benne valami fiatalos lobbanékonyság, amely haragját durcássággá, jókedvét magával ragadóvá teszi. Noha a húga, Kaunitz hercegnő egy-két évvel fiatalabb nála, az öregedő hölgyeknek ebbe a társaságába kerülve, ő marad az elkényeztetett szoprán – a császár barátsággá hűlt vonzalma őt teszi a legérdekesebb asszonnyá. Ó, a színház és én!… Húsz éve járok ide, de még sohasem jöttem ilyen kényszeredetten. Ha a húgom rá nem beszél…

KAUNITZNÉ könnyelmű férje mellett szomorúbb asszonyi sors, mélyebb filozófia, bágyadtabb szépség néz le az arcáról. Prédikálnom kell neki, hogy az elkeseredésbe is túl fiatalosan veti magát… A mi korunkban már az érzésekkel is takarékoskodni kell… Még szüksége lehet az erejére. S a bánatra is jó egy kis ablaknyitás.

FERENCNÉ Eleonórához. Miért? Csak nincs rosszabbul az urad?

ELEONÓRA. Ah – mit tudom én. Ismeritek Károlyt – nem panaszkodik… De rettenetes nézni, ha az ember mellett így gyötrődik valaki… Egy olyan igazi férfi, mint ő.

KINSKYNÉ. A májával van, ugye, baja? Baden sem segített?

ELEONÓRA. Ah, a mája… ha csak a betegség volna, abból én kikaparnám… de a szíve… a becsülete. Ez az, amikor egy embert halálra gyötörnek.

KAUNITZNÉ. Lóri – te hajlamos vagy a túlzásokra. Károlynak vannak kis sérelmei, de én beszéltem az orvosával…

KINSKYNÉ. Sérelmei? De hiszen most nevezték ki tábornagynak… Jövet még mondtam a lányomnak, csak el ne felejtsek Leonórának gratulálni…

ELEONÓRA. Az a cím… Miután az önérzetét összetörte. Károly nem az az ember, akit egy ilyen flastrommal ki lehet fizetni. Ha legalább nyáron jött volna – amikor még a hadseregnél volt. S most is – egy elismerő sor nélkül. Azután, hogy az uram szenvedéseit megírtam neki… Mint valami alamizsnát… Egy szívtelen ember.

KAUNITZNÉ. Eleonóra – nem szeretem, ha igazságtalan vagy. József néha nyers, de szíve, az van… Sajnos egy kicsit teoretikus szíve. Elméletben jobban szereti az embereket, mint gyakorlatban.

KINSKYNÉ. S úgy is főleg a szatócsokat meg a parasztokat. – No meg a zsidókat. A nemességnek ott árt, ahol tud. Az uram azt mondja, ha a hadseregnél pótolni lehetne őket, írnokokból és tanácsosokból csinálna tábornokokat.

ELEONÓRA. Azt nem tudom, hogy a nemességgel mit csinált. De azt tudom, hogy az uramat ő gyötri halálra…

KAUNITZNÉ. De Lóri… Légy igazságos. Mikor kértél az uradnak olyat, amit végre is meg nem tett…

ELEONÓRA. De mikor kértem én tőle?… Csak amikor láttam, hogy annak a szegény embernek az ő gyűlölete miatt kell szenvednie. Mikor áthelyezte őt Pozsonyba, vagy amikor minden kortársa lovassági tábornok volt már…

KINSKYNÉ. Igaz – most is azt írta, hogy Popilla és Lichtenstein Károly –, az ő tehetetlenségük volt az oka, hogy a hadjárat nem sikerült. Eleonórához. Nem is kellett volna mondanom.

ELEONÓRA. Mondhatod; biztosítlak, hogy már Károlynak is fülébe jutott… Nem mondja – de én látom… Pedig ez is merő igazságtalanság… Mit kezdett volna azzal a pár horvát zászlóaljjal… meg néhány eszkadron huszárral… De boldog, ha ezt is Lichtenstein Károly nyakába varrhatja. Embertelen, az…

KAUNITZNÉ. De Lóri – nem szeretem, ha…

KINSKYNÉ. Hagyd… Ha valaki, hát ő tudja, van-e szíve, meg embertelen-e vagy sem?

ELEONÓRA. Igen – szegény uram s én is drágán fizettük meg, hogy húsz éve egypárszor lóháton kísért be Waldeggből…

FERENCNÉ. De kedveseim… Tudjátok, hogy én nem szólok bele a politikába. De azt gondolom, hogy József nemcsak császár, de barátunk is, s most, amikor Ostendétől Brassóig mindenki ellene morog… itt, ahol annyi szép estét töltöttünk vele, nem szabadna őt bántanunk.

ELEONÓRA. Épp ezért nem akartam eljönni, mert most, hogy minden órán várják, vagy talán meg is jött már, tudtam, itt is róla lesz szó.

FERENCNÉ. Azt mondod, meg is jött tán?

KAUNITZNÉ. Hát ti nem tudjátok? Ott van a falakon.

KINSKYNÉ. A falakon?

KAUNITZNÉ. Semmi biztosat nem tudok. Az udvarmesterem mondta, hogy a Wallner Strasse sarkán kinn van valami tilalom…

ELEONÓRA. Még itt sincs, már tilt. Hogy hű alattvalói ne állítsanak diadalkaput neki. Ez rá vall.

KINSKYNÉ. Amint látom, nincs is valami nagy kedvük diadalkaput állítani.

FERENCNÉ. De akkor csakugyan itt is van – vagy órákon belül meg kell érkeznie… Ó, hogy Rosenberg sem jön, hogy valami biztosat hallanánk.

ELEONÓRA. Tudtam, hogy egész este róla fogunk beszélni…

KINSKYNÉ. De hisz az egész város róla beszél. Nemcsak mi: a mariahilfi házmesterek is. S ezt is önmagának köszönheti. Ő akarta, hogy az emberek szabadon nyilvánítsák a véleményüket. Sajtószabadság… Most megkapta. Láttátok: az a Wucherer megint milyen röpiratot adott ki. „Mért nem szereti a nép József császárt?”

ELEONÓRA. Hát hallott ilyet a világ, hogy ilyet írjanak róla a fővárosában. Képzeld el XV. Lajost.

KINSKYNÉ. Vagy csak édesanyját, a boldogult Mária Terézia császárnőt… Na – az ismerte őt… S féltette is tőle a birodalmat. Az utolsó éveit ez keserítette meg.

KAUNITZNÉ. Én olvastam azt a röpiratot. Alattomos – mint az ilyen írások mind… Dicséri a császár szándékait, csak kisebb hibákat sorol fel – például, hogy a literátorokat nem pártolja, közben minden néprétegről elmondja, melyik mért nem szereti… És ez sajnos így is van. Amilyen sokat vártak tőle, olyan népszerűtlen ma…

ELEONÓRA. Nem lehet áldás egy olyan korszakon, amely azzal kezdődött, hogy az apácák és papok, mint valami özönvíz elől menekülők hagyták el az országot…

FERENCNÉ. Igen – a jó szív és szándék nem pótolhatja a vallásosságot.

KAUNITZNÉ. A pápa, még Pius, megmondta, amikor Bécsben úgy megalázták. Ő, a pápa jön ide – s hogy bántak vele.

FERENCNÉ. Félek, próféta volt. Kaunitznéhoz. A pápáról jut eszembe… az apósod, Kaunitz herceg, mit szól ehhez a mostani világhoz? Akkor ő is nagyon világiasan bánt vele. Azt mondják, megrázta a pápa csókra nyújtott kezét.

ELEONÓRA. Kaunitz kancellárt ne bántsd… Ő Lascy szerint Európa legnagyobb államférfia.

KINSKYNÉ. Na ja – nagy, nagy. De én azért nem vezettem volna hálósipkában a képtárszobámba őszentségét. Amikor az mint jó atya Rómából fölzarándokol ide, hogy belátásra bírja őket…

KAUNITZNÉ. Az öreg Kaunitz kinn van Mariahilfen, s bogarasabb, mint valaha… Ha nem tudnám, hogy olyan nagy államférfi – azt mondanám, egy öreg bolond… De az uram azt mondja, nagyon elégedetlen…

KINSKYNÉ. Azt írta valakinek, hogy aki háborút akar csinálni, értenie kell a csináláshoz…

KAUNITZNÉ. Erről nem hallottam. De a francia királyra haragszik… hogy a rendeket tavaszra összehívta. Azt mondja, ezek az emberek a tulajdon sírásójuknak csaptak fel.

CLARYNÉ lép be bejelentés nélkül. Hajdan híres szépség, ami tartásán, ősz haj kerítette nemes vonásain most is meglátszik. Ő a társaság legidősebb tagja – egy évvel öregebb a húgánál, Kinskynénál, de szellemileg ő a legfiatalabb, az új német irodalmat is megpróbálja követni, Józsefet ő érti leginkább, az „öthercegnő” nevében levelez vele. Kissé pihegve jön, ahogy a lépcsőn felszaladt. Ah! – ezek a lépcsők! Mindig elfelejtem, hogy ötven… azaz nem is mondom, hány éves vagyok…

FERENCNÉ elébe megy. Na, mégis… Már meg voltam sértve, hogy végleg elfelejted azokért a németországi írókért a barátaidat… Mit adtak?

CLARYNÉ. Götz von Berlichingen… Egy fiatal frankfurti kereskedőfi írta… Tehetséges, tudod, de a paróka alatt égnek áll tőle a hajad… Most ezek a rémségek jönnek, úgy látszik, divatba… Eljöttem volna az első felvonás után. De az egész színház lázban volt, hogy a császár is megjelenik a páholyában…

FERENCNÉ. Hát itt van már?

CLARYNÉ Ferencnéhez. A mi Lascynk is.

FERENCNÉ. Biztos?

KINSKYNÉ. Poldina azt mondja, csak most ragasztották ki a tilalmat a diadalívek miatt.

CLARYNÉ. Egészen biztos, Dietrichstein ott volt a páholyomban. Délután érkezett meg Pozsonyból, egész csendben.

KINSKYNÉ. Nyilván félt, hogy a bécsiek mégiscsak fölállítják a diadalíveket… Amikorra az udvari kancellária átírt a városi tanácsnak, az leüzent a nyomdába – már be is suttyant a Burgba.

CLARYNÉ. Dietrichstein azt mondja: beteg. Állítólag a táborban szedett össze szegény valami betegséget.

ELEONÓRA. Hja, a betegséget nem lehet egy tilalommal betiltani, vagy, mint a kudarcot, a császári ház néhány érdemes szolgájára hárítani.

FERENCNÉ. Leonóra – te úgy beszélsz, mintha örülnél a betegségének. De ha beállítana betegen, neked esne meg rajta legjobban a szíved…

ELEONÓRA. Azért, mert a sógornőm vagy, nem kell jobbnak festened… mint amilyen vagyok.

KINSKYNÉ. Ha beteg, jobb lett volna máshova utaznia, valahova Erdélybe, nem Bécsbe… Itt még betegebb lesz. Mi is épp a diadalívet szögeztük neki…

FERENCNÉ. De, Sidonie. Clary hercegnő még azt hiszi, hogy valami rosszat mondtunk a császárról.

KINSKYNÉ. No, jót sem… Bár én azért, tudja isten, örülök, hogy itt van… S megint itt fog vitatkozni velünk. Egy asszonynak nem mindennapi öröm – egy császárral feleselni.

CLARYNÉ. Szidinek igaza van… Csak ha nem lenne – akkor éreznénk, hogy megpezsdítette az életünket.

KINSKYNÉ. Képzeljétek el az unokaöccsét, azt az álmos Ferencet, mint császárt. Hol volna öt olyan fiatal asszony, mint amilyenek mi voltunk, aki nem húsz év, de egy fél óra alatt el nem aludna a társaságában.

ELEONÓRA. No – én lemondtam volna róla, hogy az életem megpezsdítse. Különösen ezzel a háborúval.

KAUNITZNÉ. Ne beszélj. A te életed is szebbé… ne tiltakozz: költőibbé tette…

KINSKYNÉ. Lehetőséget adott, hogy Európa színe előtt vizsgáztasd le az erényeidet…

CLARYNÉ. S barátja légy egy császárnak, aki szerelmi vereségére emlékszik, ha rád néz. Erre csak nagy ember képes. Képzelj el egy keleti despotát vagy akár egy francia királyt az ő helyében…

FERENCNÉ. Ne ingereljétek szegény Lórit. Ő el van ma telve szegény Károlya bajával…

KAUNITZNÉ. S mialatt duzzog… nagyon jól tudja mindazt, amit mondunk neki… Ez a duzzogás, ellenségeskedés, ez az ő titkos rangja köztünk.

FERENCNÉ. Ez teszi őt Ausztria legérdekesebb asszonyává.

ELEONÓRA. Nem, most igazán el vagyok keseredve. Clarynéhoz. Ha úgy érzitek, zavarom a magasztalástok, inkább el is megyek.

KINSKYNÉ. Ki akarja őt magasztalni, kedvesem… Visszatér belénk az élet, hogy szidhatjuk… Josepha annyi szép levelet ír neki a táborba, hogy nem akar köztünk sem a stílusából kizökkenni.

CLARYNÉ. Nem, ez nem tréfa. – Egy pont van – tudod –, az egyház, amiben nem értek egyet a császárral. A templomból nem lehet államhivatalt csinálni. De azon túl – én minden művében egy nagy szív, józan ész művét látom… aki az embereket a maguk korlátolt belátása ellenére is boldoggá akarja tenni…

KINSKYNÉ. A nemességet is…!

CLARYNÉ. Ha a boldogsághoz az is hozzátartozik, hogy meg nem szolgált előnyeink ne legyenek, s ami van, azt megszolgáltnak érezhessük… a nemességet is.

INAS belép. Rosenberg gróf!

FERENCNÉ. Ah, na végre! A mi Rosenbergünk. Legalább a legilletékesebbtől, a főkamarástól tudunk meg mindent. A belépő Rosenberghez. Csakugyan megérkezett?

ROSENBERG. Igen. Megérkeztek…

FERENCNÉ kissé elpirulva. Lascy is?

ROSENBERG. Igen, a tábornagy is. Egy kocsiban jöttek Pozsonyból…

FERENCNÉ. S már beszélt is vele?

ROSENBERG. A tábornaggyal? Igen… Rögtön a hercegnőket kérdezték. Természetesen Lichtenstein hercegnőt elsősorban. Hogy Bécsben van-e, vagy Dorfbachban. Amikor mondtam, hogy épp nála vagyunk ma, a mi Ferencnénknél, megígérte, hogy mihelyt elszabadul, ő is eljön.

KINSKYNÉ. S mondja, kedves Rosenberg, milyen?… Nincs nagyon elkedvetlenedve… A miatt a szerencsétlen háború miatt?

ROSENBERG. Nem… Lascy tábornagy sokkal fegyelmezettebb katona, semhogy az elkedvetlenedés meglátsszon rajta.

FERENCNÉ. Kívül nem – de aki ismeri az ő érzékeny lelkét… Én végigcsináltam már vele egy ilyen válságot, még a császárnő s boldogult férjem életében… Amikor a haditanács elnökségéről lemondott, s a császár elfogadta a lemondását. Nagyon kérlek, legyetek gyöngédek hozzá. Szidónia, gondold meg a szavaidat. Nem tudod, mit tépsz fel vele.

KINSKYNÉ. Á, mit gondolsz – csak nem fogom egy szegény tábornoknak rögtön azt hozni elő. Clarynéhoz. Tudod, hogy a sok irkafirkájával ő férfiatlanította el a hadsereget…

KAUNITZNÉ Ferencnéhez. Nyugodt lehetsz, Poldikám… Azt fogja érezni, hogy itten éppúgy, mint a waldeggi kertjében, amelyet ezen a nyáron te gondoztál – semmi sem változott.

ELEONÓRA. Legalábbis vele szemben.

FERENCNÉ. De feltűnően tapintatosak se legyetek… Nehogy azt érezze, hogy itt kerülgetnivaló van…

CLARYNÉ. Légy nyugodt – mint Scylla és Charybdis közt fogunk a tapintatlanság és tapintatosság közt feléje lebegni. Rosenberghez. S a császár?

FERENCNÉ. Csakugyan – őt nem is kérdeztem.

ROSENBERG. Borzasztó.

KINSKYNÉ. Olyan haragos?

ROSENBERG. Nem, úgy megváltozott. Arcára rászáradt a bőr, testén lötyög az egyenruha…

FERENCINÉ. Csakugyan olyan beteg?

CLARYNÉ. Dietrichstein is meg volt döbbenve…

KINSKYNÉ. Bizonyosan az a magyarországi láz. Én is ettől féltem Ulrichot… Tudja, hogy méghozzá most ő a főparancsnok is?

CLARYNÉ. A főparancsnok ugyanis könnyebben betegszik meg.

KINSKYNÉ. A császár a példa rá…

KAUNITZNÉ. Én azt hiszem, az ő betegsége inkább morális természetű… Olyan becsvágy, mint az övé…

ELEONÓRA. S ez az eredmény…

FERENCNÉ. Valóban nem szeretném, egy éjszakára sem, az ő gondjaival hajtani le a fejem.

KAUNITZNÉ. S az ő felelősségével…

ELEONÓRA. Hja, aki azt hiszi, hogy gyóntatóra csak a tiroli parasztok lelkiismeretének van szüksége.

ROSENBERG. Kétségkívül emészti a gond is… De azonkívül teste is szemmel láthatólag beteg. Az orvostól tudom, hogy lázát a kínakéreg is csak rövid időre nyomja el.

CLARYNÉ. Szegény ember. A gyöngédségetekből hagyjatok neki is.

ROSENBERG. Kétségkívül rászorul, hogy az öthercegnő – kissé felderítse…

ELEONÓRA. De csak nem jön el ide?

ROSENBERG. Nem. Agyontörte az út. Tőlem csak Erzsébet főhercegasszony felől érdeklődött.

KINSKYNÉ. Most – ő a kedvenc. A trónörökösné. Eleonórához. A te trónodé is… Hja, megöregedtünk.

ROSENBERG. Ezek atyai érzések, hercegnő. A főhercegasszony úgy ragaszkodik hozzá, mint apjához.

KINSKYNÉ. Na, elhiszem, a mellett az álmos Ferenc mellett legalább egy kis atyai vonzalommal kárpótolja magát.

KAUNITZNÉ. József vonzalmaiban éppoly rendkívüli, mint politikájában… Szívének a története egy furcsa rajongással kezdődött, nővére, a boldogult Josepha iránt s most, úgy látszik, egy ilyennel zárul unokaöccsének a feleségéhez.

CLARYNÉ. Ez azért van, mert azok közül a ritka szívek közül való, épp mi öten vagyunk a tanúi, akik tudják, hogy a barátság magasabb érzés a szerelemnél…

KAUNITZNÉ. S mert a szerelemben csak boldogtalanságot tudott adni… Szegény második felesége, hogy megalázta…

ELEONÓRA. És szegény első, akit szeretett…

INAS belép. Lascy tábornagy kérdi, hogy a hercegnő fogadhatja-e?

KINSKYNÉ. Hogy fogadhatja-e? Az ajtóhoz megy. Öt nő húzná be a lépcsőről, ha el akarna menni… Behúzza Lascyt. Jöjjön, jöjjön, kedves hősünk. A többi nő is az ajtóhoz tódul. Ferencné leghátul.

LASCY a szláv országokból származó császári katona, aki egy gyors karrierben mindent elért, s utána húsz éve maradt rá, hogy az udvarnál a műkedvelőt, sőt az érzékeny barátot is kifejlessze magában. A nők tanácsa… Az embernek a haditanácsból kell jönnie, hogy érezze a különbséget…

KINSKYNÉ a háttérben álló Ferencnéhez. Kissé megszikkadt, de nem beteges a színe…

CLARYNÉ. A háború – a műkedvelő kertész és barát arcára megint kihozta a húsz év előtti marcona vonásokat. Ferencnéhez. Nem találod?

FERENCNÉ. Nem is tudom… Az öröm rossz megfigyelő.

ROSENBERG. S még rosszabb filozófus, hercegnő…

LASCY kezet csókol a hercegnőknek. A kertészetről, a műkedvelő barátról jut eszembe: Rosenberg gróf elmondta, milyen szépen gondját viselte az én Waldeggemnek… Alig várom, hogy kimehessek…

FERENCNÉ. Ó, most minden olyan tar odakinn… Hacsak a citromokat nem nézzük a pálmaházban… Hanem tudjátok mit, legközelebbre befűtöm Dorfbachot, egyúttal átmegyünk a mi Lascynkhoz is.

KINSKYNÉ. Nagyszerű.

KAUNITZNÉ. Remélem, nem egyhamar megy vissza – a mi kedves tábornagyunk?

LASCY. Azt hiszem – egyáltalán nem…

FERENCNÉ. Ó, de örülök…

LASCY. Az én hadi pályám – a hétéves porosz háború volt. Most csak barátom, a császár kedvéért vállaltam a hadsereg irányítását.

FERENCNÉ. Igaza van; maga rendet teremtett a hadseregben, megorganizálta.

KINSKYNÉ. S a szegény Ulrich verekedjék vele… Ferencnére néz, s ujját a szájára teszi. Na, de legalább jól meg van organizálva.

CLARYNÉ. S a császár?

LASCY. Ő persze visszamegy. Tavasszal, ha olyan állapotban lesz… Erről jut eszembe: lehet, hogy ő is a vendégünk lesz. A haditanács ülésének a végén odaszólt: „Mi a programja, kedves Lascym? Kimegy Waldeggjébe?” – „Nem, felség, Rosenberg gróftól hallom, hogy az öt hölgy együtt van Ferencnénél.” – „Ah, csakugyan?” S itt hadd szerezzem meg a hölgyeknek ezt az elégtételt – egész utunk alatt először ömlött el egy kis derű őfelsége arcán. „Mit gondol, nem veszik zokon, ha ilyen törődötten odamegyek közébük?”

KINSKYNÉ. Milyen kedves… Olyan beteg, s vágyik közénk…

LASCY. Tán alszom egy félórát, mondta. S megdörzsölte a homlokát.

ELEONÓRA Lichtenstein és Kaunitz hercegnőhöz. Akkor én megyek…

FERENCNÉ. De Lóri!

ELEONÓRA. Észre fogja venni, hogy van a bögyömben valami… Kumauban nem ez volt – tudjátok, amikor Károly azt a kaszárnyát építette, s mégis észrevette… Este jött, s reggel elhajtatott…

ROSENBERG. A hercegnő jó szívét nem féltem; a császár látványa megvédi a gyöngédtelenségtől…

ELEONÓRA. Ma mind a jó szívemről beszélnek. Mint egy tarsolyról, amelyet elvesztettem.

CLARYNÉ. Hagyjátok Lórit. Inkább arról beszéljünk, hogyan derítsük fel a császárt.

FERENCNÉ. Igaz – muzsikáljunk talán…

ROSENBERG. Alig hiszem, hogy kedve lenne a zongorához.

FERENCNÉ. Küldjünk el a kis Mozartért, ő olyan kedvesen játszik.

KINSKYNÉ. Isten őrizz, amióta azt a Don Juant írta – kibírhatatlan, miket csinál.

FERENCNÉ. Akkor hát küldjünk el az olaszainkért. Az inashoz. Menjen át Salieri úrhoz, s kérdezze meg, nem lenne-e szíves a szokott kamarazenészeket a hazatért császár tiszteletére összeverbuválni? Inas távozik.

CLARYNÉ. Én azt gondolom, hogy okosabb volna az öreg Solomot készenlétben tartani.

LASCY. Él még a néger bölcs?

FERENCNÉ. Igen, mióta a felesége meghalt, itt él a házamban, a fiamnak ő a nevelője.

CLARYNÉ. A császár szeretett elfilozofálni vele.

KINSKYNÉ. S a Práterben karon fogva menni…

ELEONÓRA. Hogy lássák, milyen nagy emberbarát…

FERENCNÉ. Ss, Lóri! Az inashoz. Valaki menjen föl az öreg Solomért… Kérem, jöjjön le ide, s legyen készenlétben, ha a császár beszélni óhajt vele…

INAS. Ide kérjem?

FERENCNÉ. Nem, tán a fogadóba.

INAS. S a muzsikus urakat is?

FERENCNÉ. Igen, s ha itt vannak, jelentse.

Az inas visszahúzódik. Abban a pillanatban a küszöbön már ott áll a császár. Az inas ijedten húzódik ki mellette.

A CSÁSZÁR ötven felé járó férfi; hajdan szép arca, amely inkább tündöklő volt, mint férfias, most beesett, szeme mélyen ül, a táborban lesült bőr a csontra száradt, s a betegség zöld színe üt át rajta; – erőltetetten katonás, sőt könnyed tartása még jobban kiemeli az egyenruha alatt a test hiányait. A hölgyeket még jobban megdöbbenti a változás, mint Rosenberget. Egy percig mindenki némán néz a küszöbön álló alakra. Magát a császárt is meghökkentik a rámeredő szemek. Megmered, aztán erőt vesz magán, s Lascyhoz fordul. A tábornagy nem figyelmeztette a hercegnőket?…

FERENCNÉ barátja helyett felel. Dehogynem… Csak a meglepetés… Kijavítja magát. Az öröm – felség…

A CSÁSZÁR a régi kedélyes, kissé csipkelődő modorát próbálja fölvenni. A meglepetés öröme hangosabb szokott lenni, hercegnő…

CLARYNÉ. A meghatottságé azonban néma… Az a nyolc hónap…

A CSÁSZÁR. Értem… De hát a barátaim majd megszokják, hogy megvénültem egy kicsit… Beteg is voltam az utóbbi időben. Fő, hogy az öt hölgy – s a mi Bécsünk… a régi maradt… Egy kis ellenszegülési láztól eltekintve… Ferencnéhez. Sokat gondoltam ott lenn, abban a zimonyi söntésben a mi kedves Ferencnénk estéire… A polgárias lámpa az asztal közepén, s körülötte a Monarchia legvonzóbb asszonyai… Lascyhoz. Úgy látom, nem töltötték be közben a hölgyek a helyünket…

FERENCNÉ. Felséged helyét más nem tudja betölteni…

A CSÁSZÁR. Hercegnő, nem is tudja, milyen igazat mond… Ha nem így volna – most elmennék Badenba vizet inni, mint valami kvietált tábornok… Eleonórára néz, észreveszi, hogy kellemetlent mondott. No de itt? Nem járok úgy, mint szegény Durand követ… akit a hölgyek szabadkőműves módra – bevettek hármónk mellé – Lascyra és Rosenbergre mutat – próbatagnak. Aztán egy nap értésére adták, hogy a promóció, de még a próbatagság is elmarad.

CLARYNÉ. Felséged rég föl van avatva – húsz esztendeje…

CSÁSZÁR. Igen, ez egyike életem kisszámú büszkeségeinek… S főként, hogy nem despota koromban értem el, hanem mint trónörökös. Bár sokszor a törzsökös tagok mellett némileg olyan volt a helyzetem, mint a Durand követé. Clarynéhoz. A hercegnőnek külön is köszönetet kell mondanom a leveleiért… Az öt hölgy nem is tudja, milyen tökéletes titkáruk volt. Remélem, ő is beszámolt az én leveleimről. Nevetése köhögésbe megy át.

FERENCNÉ. De mért nem ülünk le… a lámpa köré?

KAUNITZNÉ leülés közben. Hogyne, többször is felolvastattuk őket Josephával.

CSÁSZÁR. Hímzés és teázgatás közben…

KINSKYNÉ. Még Wartensleben levelét is a karánsebesi zűrzavarról. Nagyon büszkék voltunk felségedre.

CSÁSZÁR. Nem tudom, miért?

KINSKYNÉ. Hogy amikor minden ló megbokrosodott, minden szekér felborult, a katonák egymásra lőttek – felséged egy szál karddal rohant szembe a csapatokkal… S visszafordította őket.

CSÁSZÁR Lascyhoz, nevetve, de kissé keserűn. Látja, kedves Lascy, Bécsbe csak ez jut el a mi hadjáratunkból. S félek, hogy a hadtörténészek képzeletét is ez a nem túl jelentős epizód fogja lekötni. Hogy a híres császári sereg önmagát szalasztotta meg… Mégiscsak jobb lett volna támadni, ahogy én akartam; legalább a jó hír megmaradt volna. Kinskynéhez. Örömmel látom, hogy a hercegnő nem vesztette el azt a tulajdonságát, amely annyi mosolyt csalt az arcunkra ennél az asztalnál is…

KINSKYNÉ. Nem tudom, mire gondol felséged? Hogy kotyogok, s nem számítom ki, hova lépek a nyelvemmel?

CSÁSZÁR. Sikerült úgy magasztalnia, hogy a hadjárat legkínosabb emlékét juttatta eszembe… De azzal, hogy a hercegnő szájából hallottam, mintha már nem lenne olyan elviselhetetlen. De ne beszéljünk a háborúról. Kaunitznéhoz. Az apósa, Kaunitz kancellár, hogy van? Igen gyéren tisztelt meg levelével…

KAUNITZNÉ. Azt nehéz megmondani, felség, hogy ő hogy van… Az ő hogyléte nehezen hasonlítható össze másokéval… Mintha még zárkózottabb lenne – s a környezetét még jobban gyötörné a közömbösségével.

CSÁSZÁR. Kérem, ne mondják el neki, hogy beteg vagyok. Különben még egy esztendeig nem lesz szerencsém hozzá. Pedig ha békét akarunk kötni – s azt akarunk –, nagy szükség lesz rá.

KAUNITZNÉ nevetve. Az igaz… Jó beteglátogató az öregúr…

KINSKYNÉ. Azt mondják, a boldogult Mária Terézia temetése volt az utolsó, amin részt vett. De ott is a kalapjába dugta az arcát. Nevetés.

CSÁSZÁR. Ő – Hadik, Laudon meg az én Lascy barátom, ők az én igazi anyai örökségem. Rosenberghez. Tudja, gróf, miben különbözik a herceg a normális emberektől? Hogy azok kifelé viselkednek józan emberek gyanánt, s ha jól megnézzük, belül hordanak valami őrültséget; míg ő kifelé fordítva hordja az őrültséget – mint a magyar parasztok a bundát –, s belül a legnormálisabb ember…

KINSKYNÉ. Ez a mondás a császárra vall. S aki kívül-belül bolond? Mindenki nevet.

CSÁSZÁR. Azokról csakugyan megfeledkeztem. Miután a beszélgetés alatt többször is odapillantott Eleonórára. Eleonóra hercegnő, miért nem nevet velünk?… Az Aloiz fiúval van baj? Megint valami Nanedlija akadt, mint három éve? Eleonóra csak egy pillantást vet rá.

FERENCNÉ. Nem, a férje búsítja…

CSÁSZÁR. Ah, annyira meggyógyult már, hogy búsítani tudja? Hogy van az én öreg tábornokom?

ELEONÓRA. Ahogy egy testileg-lelkileg elkínzott ember lehet, felség…

CSÁSZÁR. Csakugyan? Clarynéhoz. A hercegnő mintha azt írta volna, hogy teljesen összeszedte magát… Volt fürdőn is…

ELEONÓRA hangsúllyal. Csak Badenban… velem…

CSÁSZÁR észreveszi előbbi elszólását. Ah, Badenban… De a marsallbotnak, remélem, örül. Mankónak ugyan kicsit rövid, de gondoltam, mégis valamivel vidámabban fog sétálni vele, ha megkapja…

ELEONÓRA. Felséged tudja, hogy én szókimondó természet vagyok… S ez az óra… s felséged megviselt állapota…

CSÁSZÁR. Beszéljünk tehát inkább másról… Értem… A hercegnőben megvan az a kivételes asszonyi erény, hogy sosem tud elfogulatlan lenni – ha a férjéről van szó. Más asszonyok túlságosan is elfogulatlanok. Mindenki nevet.

ELEONÓRA. Megbocsásson, felség, ha nem nevetek a többiekkel. Férjem állapota nem olyan, hogy az érzéseimen iránta – akár felséged szavára is – mosolyogni tudnék…

CSÁSZÁR. Ah, értem… A világért sem akartam megbántani ezeket az érzéseket… De hisz a hercegnő tudja legjobban, mennyire tiszteltem mindig őket… S a jó Lichtenstein Károly mint férj, bizonyára meg is érdemli ezeket az érzéseket.

ELEONÓRA. Vannak emberek, akik mint katonáról sincsenek rosszabb véleménnyel.

CSÁSZÁR. Az én véleményem ebben az ügyben – a marsallbot volt. Nem akarom azt hinni – amit a hercegnő viselkedése sejtet –, hogy elkéstem vele…

ELEONÓRA. Egy olyan nagybeteg embernek, aki annak a címnek sose fogja hasznát látni… S közben úgy beszélnek róla, mint valami tehetetlen, semmirevaló tábornokról – az egész hadjárat bűnbakjáról.

CSÁSZÁR. S hogy beszélnek rólam, kedves Eleonóra? Azt hiszi, rossz császárnak, egy Nérónak, Caligulának lenni – az én helyzetemben –, sokkal jobb, mint rossz tábornok hírébe kerülni? Maga mellett – egy szép család körében… Hogy Eleonóra hallgat, Lary felé fordul. A hercegnő persze azt gondolja: attól függ, melyikünk mit érdemel – és ebben tökéletesen igaza van. Nevet.

INAS a szomszédos szoba felől, halkan jelenti Lichtenstein hercegnőnek. A muzsikusok itt vannak.

FERENCNÉ. Salieri úr?

INAS. Ő s a teljes zenekar… Meg Solomo úr.

CSÁSZÁR. Kamarazene?…

FERENCNÉ. Azt gondoltuk, felséged rég nem hallott az ágyúszón kívül más zenét… S az út fáradalmai után nem lesz kedve személyesen muzsikálni.

CSÁSZÁR. Személyesen muzsikálni… Ah, nagyon kedves a hercegnőtől… A zene… Valóban ez is olyasmi, ami kimarad lassan az életünkből. A hölgyekhez. Csak vonuljanak át a hölgyek, és kezdjék el… Énnekem néhány percnyi beszédem volna Rosenberg gróffal. Lichtensteinnéhez. Megbocsát a hercegnő, ha ilyen modortalan vagyok… De sosem voltam olyan tökéletes világfi, mint Lascy tábornagy: neki csak le kell mosnia a tábor porát, s a régi gavallér máris. Engem a betegség is kissé nyersebb és sietősebb módszerekre kényszerít. A hölgyek. és Lascy átvonulnak a fogadóba.

CSÁSZÁR erőltetett természetességgel. Csak arra akartam megkérni, kedves Rosenberg gróf, legyen szíves, Lichtenstein hercegnőnél gyors távozásomért kimenteni…

ROSENBERG. El akar menni, felség?

CSÁSZÁR. Túlbecsültem az erőmet… Úgy kell lenni, betegebb vagyok, mint hittem. Hiába iparkodom a régi modort erőszakolni, fáraszt, hamis. Csakugyan nagyon megváltozhattam… vagy talán a világ.

ROSENBERG. A hölgyeket nagyon boldogtalanná tenné felséged távozása. Úgy megörültek, hogy a hosszú út után rögtön eszébe jutottak. Ferencné még az öreg Solomóért is elküldött – itt vár a zenészekkel…

CSÁSZÁR. Ah, nagyon kedves; érdekes is volna egy „emberrel” beszélgetni… – kiegészíti a nyelvhibát – aki az afrikai őserdőkből hozta a bölcsességét, mert itt Bécsben keveset szerezhetett. De majd máskor… Az út csakugyan jobban összetört, mint hittem. Indulni készül.

ROSENBERG. Legalább egy negyedórára, felség… A hercegnők azt hinnék, az az egy-két óvatlan célzás…

CSÁSZÁR. Amit Kinsky hercegné tett a bánáti futásunkról, amely a Schwábische Türkeit a török martalócok áldozatává tette. A világért sem… A hercegnőnek kedves privilégiuma a kotyogás. Nyugtassa meg a hercegnőt…

ROSENBERG. Vagy Eleonóra hercegnő…

CSÁSZÁR. Lichtenstein hercegnét is megnyugtathatja, kedves gróf…

ROSENBERG. Az ura, a mi dr. Quarumunktól tudom, csakugyan igen beteg. S ő mint igazi asszony, szíve fájdalmát néha igazságtalanságokkal csillapítja.

CSÁSZÁR. Tökéletesen megértem őt, kedves gróf… Egy igazi asszony, akinek olyan igazi férfi az ura, mint Lichtenstein Károly – hisz ön is tudja, hogy alantasai nemegyszer a lányaikkal kedveskedtek neki –, egy szerelmes asszony, megértem, ha keserűségében megbánt egy húszesztendős barátot… aki az ő igényeit ezzel a nagybeteg férjjel kapcsolatban, lelkiismerete s az állam rovására is, igyekezett kielégíteni. Ezt én – megnyugtathatja a hercegnőt – tökéletesen megértem.

A másik szobában megszólal a zene. Haydn G-dúr gordonkaversenyének a második tételét játsszák.

CSÁSZÁR egy pillanatra odafülel. Ah, a derék Haydn. Kissé enyhébben. Kérem, mondja meg Ferencnének, hogy nem a fogadtatás ellen van kifogásom. Sőt nagyon meg vagyok hatva. Megint a zenét figyeli. Eszterházy herceg estélyén hallottam először. Sóhajt, legyint. De ennek a zenének – az efféle mulatságoknak vége. Legalábbis az én életemben.

ROSENBERG. Azt hiszem, épp felségednek van legnagyobb szüksége rá…

CSÁSZÁR. Igen, a gondok, az emberi erőhöz mért gondok megkívánják a szórakozást. De van egy fok, amelyen nem tűrik meg többet. Megint a zenét hallgatja. A mi Clary hercegnőnk ült mellettem. Mind a ketten el voltunk ragadtatva… Rosenberghez. Önnek nem kell mondanom, milyen súlyos helyzetben van a birodalom. A mi orosz szövetségeseink egyszerűen ránk hagyták a török háborút, amelyben segítséget ígértünk nekik. A láz megtizedelte a csapatokat, tábornokaim tétovasága elvette az önbizalmunkat. Az államadósság a kétszeresére ugrott. Az úton elkeseredett, kifosztott parasztokat láttam. A háború anyagi terhét ők viselik… S régi ellenségeink, a poroszok, csak azt lesik, mikor ugorjanak a háborúba. Franciaország mint szövetséges, ebben a pillanatban a nullánál kevesebb. Mielőtt idejöttem, a párizsi követem levelével gyógykezeltem magam. Tudja, mit ír Mercy gróf? Hogy a francia monarchia összeomlását csak csoda háríthatja el. Sógorom, a király, a rendek összehívásával maga idézte fejére a végítéletet. A rendi utasítások ürügyén képtelen izgatás folyik.

ROSENBERG. Ezek talán túl sötét képek.

CSÁSZÁR. Nem, a grófnak jó szeme van… S én ezt már tizenhét éve megjósoltam, amikor még mint Falkenstein gróf néztem szét Párizsban… Azok az emberek, a királyné s környezete elvesztették az eszüket… S most ugyanezt látom itt… Rosenberg mozdulatára. Tudom, tudom – a mi arisztokrata asszonyaink erényesek, s halálra untatják a gyóntatójukat. De ugyanazok a jogosulatlan igények – a többség érdekét figyelembe nem vevő duzzogások…

Eleonóra az utolsó szavak alatt halkan belép. A császár Rosenberg arcáról veszi észre, hogy heves szavainak tanúja van.

ELEONÓRA arcán bosszúsággal s ugyanekkor túlzott alázatossággal. Nem zavarom a beszélgetőket… A hölgyek meg vannak sértve, hogy felséged ily soká megfosztja jelenlététől őket.

CSÁSZÁR. Igen, belemelegedtünk egy kicsit a gróffal… Rég nem láttuk egymást – s a férfiszenvedély, a politika… Tüntető kedvességében a megjátszott világfiasságon túl a szív némi reménykedésével.

ELEONÓRA. A hercegnőket is rég látta felséged.

CSÁSZÁR. De láttam, és boldog vagyok… Sajnos testem s még inkább a világ állapota olyan, hogy az én gondolataim vagy inkább gondjaim meg az ő gondjaik közt nehezebb a kapcsolatot megtalálnom… A második tétel után a zenekar belekezd a gyors tételbe is, de nyilván valakinek a figyelmeztetésére elhallgat. Észrevéve, hogy Rosenberg a fogadó ajtaja felé húzódik. Tehát, amint kértem, kedves Rosenberg gróf… Mondja meg Clary hercegnőnek, hogy köszönöm emlékezetében azt a foltot, amelyről a gordonka beszél…

ELEONÓRA. De mért üzeni azt felséged? Itt akarja hagyni a társaságot? A hercegnők sose bocsátanák meg nekem…

CSÁSZÁR. S a hercegnő önmagának?

ELEONÓRA hallgat, arca közben dacossá válik. Felséged ismer engem. Az udvar csak illemre nevelt – nem képmutatásra.

CSÁSZÁR. Épp ezért helytelen olyasmire vállalkoznia, amit nem a szíve diktál. A hercegnők különben is rosszul ismernek engem, ha azt hiszik, hogy itt valami engesztelnivaló történt… Még nem vagyok olyan beteg, hogy a véleménynyilvánítási szabadság helyett, amelyet nemcsak itt, de a trónon is megszoktam, a tettetett kímélet alamizsnájára szorulnék…

ELEONÓRA. Ha egyszer a szívével gondolkodik, felséged is beláthatja, hogy énnekem jogos sérelmeim vannak.

CSÁSZÁR. Hogyne – itt mindenkinek vannak jogos sérelmei… csak nekem nem szabad sérelmemnek lenni, meg persze a parasztnak, aki ezt az egész eldorádót tartja, s aki a maguk eldorádóját is meg akarom valahogy menteni. Persze úgy, mint a Prátert s az Augartent, az én privát paradicsomomat. Hogy megnyitom a nagyközönségnek is.

ELEONÓRA. Ez politika, felség – ezzel én most nem tudok foglalkozni.

CSÁSZÁR. Dehogynem, hercegnő. Csak a gyóntatója szemén át. Mással se foglalkoznak, csak politikával… Az egész nemesség mást sem tesz, csak politizál. Ahelyett, hogy úgy, mint én – az államot szolgálná… A csatatéren és a hivatalokban is azt nézik: okos dolog-e a rendeleteimet végrehajtani. Mert jaj – a császár el akarja pusztítani az előjogainkat…

ELEONÓRA. Felség, mindig csak a nemességben keresi a bajt… Szegény uram…

CSÁSZÁR. A nemesség nem látja, hogy mint az állam minden polgárának, neki is én védem okosabban az érdekeit.

ELEONÓRA harapós gúnnyal. Nehéz valakinek az érdekeit a kedve ellenére védeni.

CSÁSZÁR. Nem is tudja, milyen bölcsességet mondott, hercegnő… Nehéz… De nekem ezt kell tennem. S ezt fogom tenni –akár tetszik önöknek, akár nem… Szelídebben. Értse meg, hercegnő, én az osztrák nemesség körében nőttem fel, amely nemcsak egy kevert népű birodalom, de amióta a francia elzüllött, bizonyos fokig Európa nemességének is a színe-java… Én szerettem az önök muzsikálásait. S bár tudom, elég közepes zongoristának tartanak, élveztem ezt az édességet, a maguk társaságában is… Amikor még nem voltak, mint a méhraj, megkavarva… Láttam, hogy veszi át a bécsi polgárság a nemesek sok jó szokását. A jó modor hogy forr össze bennük az iparűzők szorgalmával és kedélyességével… S azt akartam, hogy a maguk kis tündérszigetének a varázsa fokról fokra az egész népre kiterjedjen… De ahhoz az kell, hogy fokról fokra a jogaikat is megosszák velük. Jobbágytartókból az ország legműveltebb, példát adó tisztviselőivé legyenek. Én nem eltörleni akarom a nemességet; én mindenkit nemessé akarok tenni.

ELEONÓRA. De az lehetetlen, felség…

CSÁSZÁR. Nem – nem lehetetlen…

ELEONÓRA. Felségednek éreznie kell, hogy a természettel száll szembe… Ez a szánalmat érdemlő mindabban, amit csinál.

CSÁSZÁR. Várjon, hercegnő, a szánalommal. Én még nem adtam föl e harcot… Azt mondja: lehetetlen… Én meg azt mondom: vagy-vagy… Vagy úgy alakul át a birodalom – ahogy az én reformjaim kívánják, vagy úgy, ahogy a Rousseau-juktól megkótyagosodott francia fiskálisok elképzelik. Mercy gróf elküldött nekem néhányat a rendi utasításokból, amiket Franciaországban a polgári követeknek adtak. Meg ami röpirat ebből az alkalomból a derék magánfilozófusok elképzeléseiként megjelent… S akkor a hercegnő is tapasztalni fogja, hogy nagyobb ok is van a világ elleni duzzogásra, mint hogy én ülök a trónon…

ELEONÓRA. Ausztriában az ilyesmi lehetetlen, felség.

CSÁSZÁR. Lehetetlen, lehetetlen… Mért lehetetlen? Mert az úristen a Mindenség lehetőségeinek határkövét a Lichtenstein Károly vagy Kinsky Ulrich gróf fejében tette le… Az lehetetlen, hogy akinek megértésből vagy hálából… vagy legalább becsületből szolgálniuk kéne, szembeszállnak velem. S nem engedik, hogy az államot, amely oly sok meg nem érdemelt jóban részesítette őket – megmentsem a fiainknak.

ELEONÓRA. Mindketten izgatottak vagyunk, felség.

CSÁSZÁR. Igen… S kérem, bocsássa meg, hogy szokásom ellenére ilyen soká s nem a szokott tréfálkozó modoromban vitatkoztam a hercegnővel… Ez is azt mutatja, hogy állapotom és feladataim száműznek a női társaságból… Még az önökéből is. Meghajol, s el. Ferencné, Kinskyné, Lascy majd a többiek is átjönnek a fogadóteremből.

FERENCNÉ. Az isten szerelmére, mi volt az a kiabálás?

KINSKYNÉ. Elment?

ELEONÓRA. Amit mondtam nektek… Jó, hogy az Isten gátat vet az erejének… Elpusztítana bennünket.

Függöny

 

MÁSODIK FELVONÁS

A laxenburgi kastély kertje. Akkor még inkább francia stílusban. A szín előterében utacska, amely balról, a kastély felől jobbra a tóhoz vezet. Jobbról kissé a háttérből egy másik utacska torkoll bele, amely a kastély majorságához visz – a lombok közül itt-ott elővillan az emelete. A két út találkozásánál kis térség, azon nagy, magányos vadgesztenyefa. Balra gyep, amelyet hátrafelé fák zárnak le. A gesztenyefa alatt azoknak, a hevenyészett padoknak. egyike, amelyeket a beteg császár számára tákoltak oda, hogy sétáin megpihenhessen. A pad előtt tábori asztal – körülötte székek. Mindkét asztalon tintatartó, lúdtollak, íráskötegek. Jobbra egy különálló tönk. A császár a padon ül; mellette oldalt az egyik titkár dolgozik. A tönkön: a titkosrendőrség tisztviselője. A császár a mellette levő titkárnak diktál. Szép júliusi délelőtt.

CSÁSZÁR a titkárnak. „… húgom, a királyné állapota a legjogosabb és legélénkebb nyugtalanságomra szolgál… A bekövetkezett események, az esztelenség, amely felidézte őket… a kormány viselkedése, a…”

SPIELMANN TANÁCSOS a kastély felől.

CSÁSZÁR félbeszakítja a diktálást. Á, kedves Spielmann, kinézett a mi szép Laxenburgunkba. Gondolom, nemcsak a levegőt szívni… Amint látja: itt dolgozom a titkáraimmal… Foglaljon helyet… Csak egy levelet diktálok le a párizsi követünknek… Aztán majd az ön követségét is meghallgatom. Az öreg herceg jól van?

SPIELMANN. Hatalmas szervezet! De most nagyon aggódik, hogy felséged túldolgozza magát.

CSÁSZÁR. A dolgomat sajnos nem az egészségem, hanem az állam ügyei szabják meg. De már jobban vagyok. Sajnos nem faragtak abból a fából, amiből Kaunitz herceget. Titkár felé. Nos tehát…

TITKÁR. A kormány viselkedése…

CSÁSZÁR diktál. „…az egész francia nemzet őrjöngése… a módszerek, melyekkel a nemzet fejét, a királyt az egész világ szemében megalázzák – elképzelhetetlenek lesznek száz év múlva.” Spielmannhoz. Szép kis dolgok… Tudja, mit ír Mercy, hogy június 23. és 27. közt az országot egyszerre fenyegette az éhség, a csőd és a polgárháború?… „A vidéki zavargások s a belőle következő bajok ijesztő példa a szomszédok – főként az én belga tartományaim számára, amelyeknek lakói évtizedek óta űzik azt a mesterséget, hogy a franciák majmai legyenek.” A másik asztal felé fordul, a belga ügyek titkárához. Az utasítás Trautmansdorf helytartónak elkészült?

BELGA TITKÁR. Igen, felség…

CSÁSZÁR Spielmannhoz. A június 17-i ediktumunknak egyelőre nincs semmi visszhangja… Kénytelenek belenyugodni, hogy középkori alkotmányuk ellenére, amelyben minden haladás elől elzárkóznak, megint azzá a gazdag kereskedő nemzetté tegyük őket, amilyenek valaha voltak… Az öreg Kaunitz, tudom – ezért is elégedetlenkedik. Nem tudja megbocsátani, hogy két éve – Oroszországból jövet – az engedékenységre intő levelét – bevallom, helytelen volt – összetéptem… Az események akkor engem igazoltak. A brabanti hazafiság, amelyet az érsek s a többi megnyirbált jövedelmű pap szított – megnyugodott… S most is így kell lenni… Köhög. Nem engedhetem meg a tisztelt rendeknek, hogy középkori gúzsokba kössék Európa legvirágzóbb földjét… Tudja, hány hajót találtam én Antwerpenben, ahol valaha ezer hajó horgonyzott? Húsz vitorlást. S Gent városának, amely hadseregeket állított ki, tudja, mennyi lakója van? – Mint egy nagyobb magyarországi falunak, Debrecennek például. Énnekem az ilyen jogokkal s szabadságokkal szemben nincs jogom és szabadságom engedékenynek lenni… A rendőrtisztviselőhöz. Mit csinál a mi van Noot barátunk? Spielmannhoz. Ez a kis fiskális a mi papi patrióta pártunk londoni követe…

RENDŐRTISZTVISELŐ. Már átment Hollandiába…

CSÁSZÁR. S onnét nyilván öreg barátunkhoz – a porosz királyhoz… Diktál. „Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ütik össze a franciák az ő új alkotmányukat.” Spielmannhoz. Alkotmány, alkotmány… Meg vannak bolondulva az emberek attól az alkotmány szótól… A magyar nemesek, akik az adózástól való féltükben magyar ruhában kezdenek járni, azok is azt hiszik, hogy az alkotmányt védik. A deres, az adó nem fizetés, az is alkotmány… S ha Franciaországban a felizgatott tömeg mészárlásba kezd, az is alkotmányvédelem lesz… Csak én, aki életem minden óráját arra szentelem, hogy népeimet a józan ész és a civilizáció előnyeiben részesítsem: én vagyok despota…

SPIELMANN. Az angolok adtak némi varázst a szónak.

CSÁSZÁR. Igen, mert az angoloknak van annyi eszük, hogy úgy demokraták, hogy az arisztokráciájukkal kormányoztatják magukat… De az én elmaradt, tarka nyelvű országaimban… Na – de sosem leszünk készen ezzel a levéllel. Diktál. „A királynőnek azt ajánlom, ajándékozza meg bizalmával a visszavett minisztert. M. Necker igen ügyes lesz, ha az udvar és a miniszterek abszolút hatalmát csökkentve, több pénzt szed ki az emberekből, s a többséget kielégíti valamennyire.” Spielmannhoz. Tudja, hogy elvette az isten azoknak az embereknek az eszét… Artois gróf, a király fivére, miután elcsapatta, még le is akarta tartóztatni Neckert… Az egyetlen embert, aki meg tudja menteni őket, aki a nép s filozófusok körében is népszerű. Diktál. „Isten vele, grófom, mellékelek egy levelet Mária Antoinette királynénak…” Spielmannhoz. Szegény nővérem tudja, mivel vádolták az ottani röpiratírók? Hogy egymillió frankot csempészett ki nekem. S hogy én hadat gyűjtök a forradalom eltaposására… Köhög. Örülnék, ha a magam török háborújából kihúzhatnám a bennszorult lábamat… Mindjárt kész vagyok… Diktál. „Az egészségi állapotom sokkal jobb, tizennyolc napja nincs se lázam, se vesefájásom… Erőben gyarapodok, de a köhögés, soványság fennáll.” Spielmannhoz. Ez az egészségügyi jelentés persze külügyi használatra készült. De ahhoz, ahogy áprilisban voltam, amikor az utolsó kenetet fölvettem… Csak ez a köhögés teszi rendkívül nehézzé a diktálást… Nem tud valami más módot, mint a beszéd, amivel a titkáraim tollukra vehetnék a gondolataimat?…

SPIELMANN. Talán Mesmer – a magnetizmusával…

CSÁSZÁR köhögve, a másik asztalnál ülő titkárhoz. Kérem, fejezze be a szokott módon.

A titkár szedi a tollát, és átmegy a másik asztalhoz.

HÁBORÚS ÜGYEK TITKÁRA két levelet hoz. A Cobenzl-levél, a béketárgyalások ügyében… József átfutja, aláírja. Ez meg őfenségéhez, Ferenc főherceghez, a táborba. Ezt elolvasás nélkül írja alá. A titkár visszamegy a másik asztalhoz; a belga titkár tovább dolgozik, a másik kettő diszkrét beszélgetést tettet.

CSÁSZÁR Spielmannhoz. Nos, kedves Spielmann – üljön hát ide… S közölje – milyen tanácsot, vagy helytelenítést hoz az államminiszter úrtól? Még szerencse, hogy amíg így lötyög a csontom a frakkban, személyes látogatására nem számíthatok. A herceg iszonyodik a betegektől. S így a fejmosást az ön bátortalan kezei végzik el…

SPIELMANN. A herceg a magyarországi helyzetre óhajtja felséged figyelmét felhívni.

CSÁSZÁR. Ebben – úgy tudom – idáig egyetértettünk.

SPIELMANN. De Kaunitz herceg most úgy látja, hogy ha a nemzetet a háborúra s általában az államügyekben való fokozott részvételre akarjuk bírni, akkor meg kell adni neki a módot, hogy részt vegyen bennük.

CSÁSZÁR. Vagyis az országgyűlés, amelynek a gondolatát az államtanács egyszer már elvetette…

SPIELMANN. Ez, s általában némi engedmény a sajátságos magyar lelkületnek…

CSÁSZÁR.… amely lelkület abban áll, hogy a jobbágynyúzást és a terheknek a gyengébbre hárítását bizonyos lovagias gondolatokkal palástolják el… A pozsonyi várat papnöveldévé alakítottam, hogy a szegény népnek műveltebb s jobb lelkű gondviselői legyenek, s az ott levő ócskaságokat, köztük a koronát, amelyet a régi magyar királyok jónak láttak trónra léptükkor a fejükre tenni – más helyre kellett átvitetni… Én tehát áthozattam, ahol már sok ilyen ócska lom van, a bécsi Schatzkammerbe. A lovagias magyar lélek azt, hogy ez a holmi az ország területén kívül van, nem bírja elviselni; azt ellenben, hogy Magyarország és Erdély nyolcmillió polgára a polgárnak attól a jogától is meg legyen fosztva, hogy máshová szegődjék, s ne az ítélkezzék fölötte, aki ellen panasza van… azt kibírja a lovagias nemesi lelkület… Amikor Erdélyben jártam, egy nap vagy ezer kérvényt adtak át uraik ellen az oláh parasztok… Ezt a lovagias magyar urak nem szégyellték, s azt sem, hogy miután ezek az emberek fegyvert fogtak, s vadságukban és műveletlenségükben úgy szereztek elégtételt, ahogy ők az igazságot elképzelték, a lovagias magyar urak, akik büszkék rá, hogy Ovidiust kívülről tudják, Déván egy nap hetven szétfutott oláh parasztnak csapták le a fejét – minden törvényes ítélet nélkül.

SPIELMANN. Úgy látszik, főként a német hivatalos nyelv kérdése az, amely izgalomban tartja a jobbakat is. A magyar kancellária is nehezen tudja ezt az intézkedést védelmezni…

CSÁSZÁR. A magyar kancellária általában igen nehezen tudja az én intézkedéseimet védelmezni. A latin nyelv – a tizennyolcadik században – akadálya annak, hogy egy ország népe, amelynek számba vehető tudományos irodalma nincs, korszerű műveltségre tegyen szert. Cserélje föl a magyarral? Eltekintve attól, hogy ez a nyelv még annyira sem bizonyította be, hogy az élet igényeinek megfelel, mint a mi német nyelvünk, mindazokat a nemzetiségeket, amelyek nem magyarul beszélnek– s ezek a többség – sokkal több joggal sérti, mint a német hivatalos nyelv –, amihez papjaik mégiscsak konyítanak… Tudom, mit akar mondani… Az elnémetesítés veszélye?… De ha ilyen veszély egyáltalán volna – tudniillik, hogy a törvényszékeken át néhány ezer magyar ember egy nemzetet elnémetesíthet–, nem adtam-e ellenszerül épp én a sajtószabadságot a kezükbe… Mikor jelent meg Árpád vezér óta annyi magyar könyv, mint az én időmben? Hogy milyenek, arról nem beszélek, bizonyosan olyasfélék lesznek, mint a krajcáros szerzők, akiket a mi Wuchererünk nyomat ki… De írhatnak, művelhetik a nyelvüket, ahogy kifejezni szokás… Én nem tagadom, okosabbnak tartanám, az ő érdekükben, ha egy nagy világnyelvre térnének át… De hát amióta a mi német filozófusaink elkezdték, hogy nekik nem kell a francia, ám legyen – csináljanak akár Montenegro hegyei közt is nemzeti irodalmat, én nem veszem el tőle a kedvüket. – No de térjünk vissza a hercegre.

SPIELMANN. A hercegnek az a véleménye, hogy a magyar ügyből kezd belga ügy lenni…

CSÁSZÁR. S a belga ügy, szerinte – az én brutális intézkedéseim folytán –, igen rossz stádiumban van…

SPIELMANN. A magyar urak és a porosz király közti kapcsolatok…

CSÁSZÁR a rendőrtisztviselőhöz. Mondja el a tanácsos úrnak, mit tudott meg a mi titkos ágensünk arról a Pásztoryról? Aki a magyar koronát, amelyet én nem óhajtottam a fejemre tenni, elment, s Frigyes Vilmosnak ajánlotta föl.

RENDŐRTISZTVISELŐ. A weimari herceg, akihez utasították, kitért a megtiszteltetés elől, s békeközvetítőként ajánlkozott – Poroszország és Ausztria között.

CSÁSZÁR. Sokkal okosabb ember, semhogy e megtiszteltetésre, hogy magyar király legyen, igényt tartott volna. De abban igazat adok a hercegnek, hogy egy poroszoktól bujtogatott Magyarország, az ő rebellis hagyományával – most, amikor porosz–lengyel háború fenyeget bennünket, nem a legkívánatosabb hátvéd a Szávánál álló seregünk hátában. De erről még beszélünk négyszemközt is… Menjen fel, kedves Spielmann, a kastélyba, s nyittasson szobát magának. Délután ismét hívatni fogom.

SPIELMANN. Igenis, felség… Meghajol, s el.

CSÁSZÁR a rendőrtanácsoshoz. Üljön közelebb, rendőrtanácsos úr. Odaülteti maga mellé a padra. A titkárokra néz, akik tapintatosan odébb húzódnak. Az a tönk túlságosan spártai ülésmódra kényszeríti, amitől a császári ház tisztviselői, sajnos, elszoktak már… Nos, van a közölteken kívül még valami jelentenivalója?

RENDŐRTISZTVISELŐ. A szabadkőműves páholyban megvitatták az általános adókötelezettség kérdését, Sonnenfels úr mellette, Dietrichstein ellene beszélt.

CSÁSZÁR. Ah, nem ezekre a bagatell dolgokra vagyok kíváncsi… Vélekedjenek, ahogy jólesik – én megcsinálom… A szabadkőműveseink az ő hókuszpókuszaikkal… A toscanai nagyherceg körül levő ágenseink mit jelentenek?

RENDŐRTISZTVISELŐ. Őfelsége nagyon óvatos politikai nyilatkozatok dolgában.

CSÁSZÁR. Igen, tudom, öcsém és trónom örököse fél a despotától… A rendőrség ágensei biztos olyan rikítón viselik megbízatásukat, hogy az okos olaszok krétával írják a hátukra a bécsi spiont… Bocsánat, nem akarom megsérteni a foglalkozását. Egy kormány érzékszerveinek tökéletesen kell működniük, s önök az a bizonyos láthatatlan érzék, amelyről a metafizikusok beszélnek… Mit tud Lipót nagyherceg a belga helytartó s a húgom levelezéséről?

RENDŐRTISZTVISELŐ kiveszi a tárcájából. Itt vannak a másolatok. De csupa jelentéktelen, családi természetű kérdés…

CSÁSZÁR. Igen; a nagyhercegnek elég nagy családja van – megtölt egy levelet.

RENDŐRTISZTVISELŐ. Aggodalom felséged egészségéért.

CSÁSZÁR. S még inkább gyanakvásom miatt. Holott meg fogja tanulni ő is, hogy a gyanakvás az uralkodó első kötelessége. Még ha olyan jó testvér is, mint én. Nem engedhetem, hogy amíg én vagyok felelős a történtekért, rokoni aggodalomból keresztezzék a számításaimat. A toscanai ágens gondolt arra, hogy citromlével is lehet írni? Az öcsém elég rég van lenn Olaszországban, hogy ezekben a rafinériákban járatos legyen.

RENDŐRTISZTVISELŐ. Erről nincs tudomásom, felség…

CSÁSZÁR. Még a rendőröket is nekem kell tanítanom – nem elég a tábornokok, pénzügyi tisztviselők, püspökök, tanfelügyelők… Húgom és férje, a helytartók – amennyire parancsaim lehetővé teszik –, az enyémmel ellentétes politikát folytatnak. Mért, kinek az ösztönzésére? S önök nem tudnak semmit…

RENDŐRTISZTVISELŐ. Őfenségéék maguk is… Elakad.

CSÁSZÁR. Azt gondolja – nekik is van judiciumuk. Igen – ítélőképessége mindenkinek van… Az a legolcsóbb és legbővebb jószág tartományaimban… Éppen csak kötelességtudás van kevesekben.

JÓZSEF SZEMÉLYI KOMORNYIKJA a majorság felől. Felség – a villásreggeli…

CSÁSZÁR. Itt, a majorságban? A titkár uraknak is?… Na, ez derék… Remélem, valami jót készítettek a fiatal uraknak – hajnali öt óra óta dolgoztatom őket… A titkárokhoz. Uraim – ha úgy gondolják –, menjünk át oda, ahol a gyomrunk révén: önök a fejedelmek, és én az én kecsketejemmel még titkár se vagyok… A rendőrtisztviselő felé. Köszönöm, rendőrtanácsos úr… Biztos siet vissza Bécsbe?… Ha csak megbízása nincs a császártól, hogy titkáraimat reggelizés közben megfigyelje. Inasa karját elhárítva, a titkárokkal el a majorság felé.

A kastély felől Eleonóra, Ferencné, Clary hercegné, Rosenberg lassan, sétálva jönnek. Eleonóra gyászban.

ROSENBERG. Igazán kedves, hogy átjöttek a mi elhagyott Laxenburgunkba…

FERENCNÉ. Clary hercegné ötlete volt… Mi már két hete itt vagyunk a sógornőmmel egy bérelt kerti házban… Eleonórának most kedvére van ez a meghitt, egyszerű élet… Úgy élünk, mint két özvegy polgárasszony… A mi Lascynk jön át néha Waldeggből, a botanikus kertjéből.

CLARYNÉ. De én nem hagyom ám, hogy egészen ráadják a bibliai életre magukat. Én is özvegy vagyok – de mondhatom, alig veszem észre. Itt vagyunk – mondom – Laxenburg mellett. Az lehetetlen, hogy meg ne nézzük a császárt. Ha még szenteskedőbbek akarunk lenni, mint voltunk, kezdjük rajta az irgalmat, a kereszténységet…

ROSENBERG. Rászorul és megérdemli, hercegnő…

ELEONÓRA. Ah, nekem elég volt… akkor áprilisban… a vérhányás után… Amikor az egész udvar felvonult a szentséggel az udvari kápolnából, az utolsó kenetre. Én csak egy pillantást vetettem rá, s visszahúztam a lányomat… Boldogult uram jutott az eszembe… „Ő is elmegy oda – mondtam neki –, ahova szegény apádat a kínzásaival átgyötörte.”

FERENCNÉ. De Lóri, mit ígértél?

ROSENBERG. Akkor csakugyan azt hittük, hogy meghal… De az a tudat, hogy a birodalomnak szüksége van rá…

ELEONÓRA. Hogy csak ő tud mindent rendbe hozni, megmenteni… Ez volt szegénynek mindig a rögeszméje.

CLARYNÉ. Ez szép benne… Tehetségesebb uralkodók élhettek a földön, kötelességtudóbbak aligha.

ELEONÓRA. És szerencsétlenebb kezűek sem… Rosenberghez. S csakugyan jobban van?

ROSENBERG. Nehéz megmondani: mennyi a javulás, mennyi az akaraterő… Már nyeregben is ült néhányszor…

CLARYNÉ. Inkább, hogy lovon lássák, mint hogy örömet találna benne… Rámutat a padra. Ez a pad itt volt régen is?

ROSENBERG. Nem, ezt neki rakták ide… A sétaútjára mindenfelé barkácsoltak egy padot – hogy legyen hol leülnie.

CLARYNÉ. Azért mondom: a harmadik pad, amelyik nincs ott a fejemben…

ROSENBERG. Így emlékezetében tartja, hercegnő, a kedves Laxenburgot?

CLARYNÉ. Igen – én szerettem itt… Azok a szép napok a császárnő idejében… S az övében, a császáréban is. Bizonyára gondol rá…

FERENCNÉ. S az asztal a fűben? Azt is neki hozták ki?

ROSENBERG. Bizonyára itt dolgozott a titkáraival. Már reggel ötkor munkánál ül.

FERENCNÉ. Mit nem mond, gróf – ilyen betegen?

ELEONÓRA. A sztoicizmus! Ez az, amiből egy mázsa – sosem pótol egy font vallásosságot. Nevetés hallatszik.

ROSENBERG suttogóra fogja. Úgy látszik, itt vannak a majorságban… Munka után itt szokott villásreggelizni – a titkáraival… Kissé bemegy a majorság felé vivő útra.

ELEONÓRA Clarynéhoz. Én már épp huszonhárom éve nem szeretem ezt a Laxenburgot… Mindig untam itt magam, s visszavágytam a mi Eisgrubenünkbe.

CLARYNÉ. Ah, hálátlan vagy az ifjúságunkhoz. Milyen kellemes, otthonias volt itt az élet… Az ember úgy élt, ahogy jólesett neki… Három órakor a Gastenhausban gyűltünk össze – az asztalnál mindenki oda ült, ahova jólesett… Most negyedéve… mi is van most… 1786-ban is milyen kedvesen voltunk. Ha esett az eső, lottót játszottunk… Este a színház. Emlékszel a Molnár lányára?

ELEONÓRA. Igen – Thun grófnő, egyre azt mondta mellettem: Ah, charmant! Ah, delicieux! Én meg azt éreztem, hogy szellem, érzés, képzelet, tiltott áru Laxenburgban.

ROSENBERG visszajön. Úgy látom, csakugyan a császár van itt.

ELEONÓRA. Akkor gyerünk, ne zavarjuk.

ROSENBERG. Reggelizik a fiatalokkal – azok virslit vagy kolbászt esznek mustárral –, ő kecsketejet iszik.

ELEONÓRA. A szegény ember… S nincs itt kinn egy asszony, aki egy kicsit utánanézne, mi kell a szegény betegnek… Ezek a férfiak…

ROSENBERG. Chanclos grófné – az Erzsébet hercegasszony udvarhölgye – igen erélyesen viszi a kormányt… Magát a császárt is megdorgálja, ha nem tartja be a doktor rendelését.

ELEONÓRA több érdeklődéssel. Eszerint a főhercegasszony állandóan itt van?

ROSENBERG. Igen – úgy élnek, mint atya meg leánya… Ebéd után néha még muzsikálásra is sor kerül…

FERENCNÉ. Igaz lenne, amit a városban mondanak, hogy az ifjú főherceg jól használja ki a fegyverszünetet és az itthonlétet.

ROSENBERG. Az én agglegényszemem még nem vesz észre semmit… De a grófné és a császár nagyon vigyáznak; hogy rosszul ne lépjen.

CLARYNÉ aki előrement a tó felé. Nem jöttök? Én már kíváncsi vagyok a hattyúimra… Mind a négyen a tó felé… Egypercnyi csönd – közben nevetés a major felől. József jön a majorból, mögötte Krack., a személyi komornyik, hóna alatt egy irattartó tok, s kezében – kissé úgy, hogy a háta mögé dugja – egy párna.

CSÁSZÁR lassan jön, s a padra telepszik, vissza-visszaszól a komornyikjának. Csak egyenek-igyanak a fiatalok… Megdolgoztak… Sör van elég idelenn?

KOMORNYIK. Van, felség, behűtöttem.

CSÁSZÁR. Nálatok, otthon Csehországban tartotok kecskét a hegyeitek közt?

KOMORNYIK. A szegényebbje, felség – akinek túl nagy gazdaság egy tehén.

CSÁSZÁR. S mit tudsz – tovább élnek azok, akik kecskét tartanak?

KOMORNYIK. Nem hiszem, felség, minthogy többet éheznek.

CSÁSZÁR. Vagy hogy kevesebbet köhögnének?…

KOMORNYIK. Az igazat megvallva, nem figyeltem meg.

CSÁSZÁR. S most ezek az orvosok – akiknek sosem volt kecskéjük, s meg nem innák a tejét, mert szaga van – azt sütötték ki, hogy a tüdőbetegeknek kecsketejet kell inniuk.

KOMORNYIK. Biztos megvan rá az okuk.

CSÁSZÁR. A gidák őszerintük olyasvalamit kapnak az anyjuk vörös tőgyiből – amitől a római császár, magyar és cseh király vagy tíz évvel tovább viheti alattvalói bosszúságára, az ő belga és török ügyeit…

KOMORNYIK. Kell benne lenni valaminek…

CSÁSZÁR. Én éppúgy nem hiszem, mint te… De mint ötvenmillió emberért felelős uralkodónak, mindent meg kell tennem, amit a mai – igen bizonytalan – orvostudomány testem, erőm fenntartására javasolni tud.

KOMORNYIK. A pihenést kivéve… Ijedten szájára üt kezével.

CSÁSZÁR. Kivéve a személyemhez kötött ügyek elhanyagolását. Az inas kezére néz. Minek hozod azt a párnát?

KOMORNYIK. Ha már felséged nem hajlandó csak ezeken a rossz padokon ülni… A hátának… Oda akarja tenni a leülő József mögé.

CSÁSZÁR. Vidd azt a pólyát… Laxenburgban mindig várnak vendéget. Bevinnék Bécsbe a hírt… Ah, szegény József, már csak libatoll közt tud ülni… Táncolhatunk a feje búbján…

Segur gróf a kastély felől.

SEGUR ösztövér francia, akin az elegancia némi garabonciás ziláltsággal elegyül. Bizonytalanul nézelődve jön, mint aki rég nem járt itt, s nem találja, amit keres. Amikor Józsefet meglátja. Bocsánat, uram, nem tudja, merre van a császár? A kastélyban azt mondták, itt dolgozik valahol a titkárával…

CSÁSZÁR. Mit óhajt Segur gróf a császártól?

SEGUR nevét hallva megzavarodik.

CSÁSZÁR. Meg sem ismer… utoljára a tatár pusztában sétálgattunk – holdfénynél, karonfogva.

SEGUR teljesen megzavarodva. Ah – fel… Falkenstein gróf!

CSÁSZÁR nevet. Furcsa ember ön. Amikor a cárnő vendége voltam, mindig Sire-nek szólított; most meg, amikor sajnos császár vagyok, az akkori álnevemen, Falkenstein grófnak…

SEGUR. Bocsánat, megváltozott egy kicsit azóta a gró… felség… Akkor egy kicsit teltebb volt az arca.

CSÁSZÁR. Mint a legtöbb csontváznak is. Na, üljön azért csak ide mellém… Egy kicsit vidámabb idők voltak azok. Pedig hát akkor kotyvasztottuk a bajt. Ezt a török háborút… amit nem tudok befejezni… Milyen kár, hogy ön Franciaország pétervári s nem konstantinápolyi követe. Az ön kartársa, az a Choiseul – teljesen tehetetlennek bizonyult mint békeközvetítő… A poroszok s angolok mindenütt megmattolták…

SEGUR. S most… a történtek után, félek, még inkább, felség.

CSÁSZÁR. Ah – persze… a szerencsétlen francia események… Ön hazatart Franciaországba?

SEGUR. Ez volt a szándékom… De az utolsó hírek gondolkozóba ejtenek… Épp ezért is jöttem, hogy felséged felfogását megismerjem.

CSÁSZÁR. Nagyon helyes, hogy azonnal kijött. Lesz megbízásom. Az én felfogásom az, hogy ezek az emberek – a király és környezete – elvesztették az eszüket. A májusi esőből – amelyet vetni véltek – vihar kelt ki. Mercy gróf azt írja, hogy június huszonhárom és huszonhetedike közt az ország a polgárháború szélén állt.

SEGUR. Huszonharmadika és huszonhetedike közt! Felség nem értesült még a júliusi eseményekről?

CSÁSZÁR. Az utolsó futár négy napja jött Párizsból.

SEGUR. S a Bastille… Ismeri felség a Bastille-t?

CSÁSZÁR. Ki nem ismeri a jó öreg Bastille-t. Aki csak egy hetet töltött is Párizsban… A francia miniszterek és kegyencek végső gyógyszerét az olyan emberek ellen, akik nálam szabadon írják a brosúráikat. Megdöbbenve. Csak nem csukták oda Neckert? Artois grófnak volt egy ilyen őrült gondolata.

SEGUR. Már nem csukhatják oda, felség. A Bastille nincs többé… A párizsi nép megostromolta s lerombolta…

CSÁSZÁR. Hol álmodta ön ezt?

SEGUR. A Rothschild-bankház fejétől hallottam…

CSÁSZÁR. Ah, ezek a bankárok, ezek mindent előbb tudnak. Az üzleti árfolyam gyorsabb lovat ad a hírek alá, mint a hivatalnoki kötelesség. S a katonaság?

SEGUR. Állítólag tétlenül nézte a dolgot. A hírek szerint Lafayette a helyzet ura…

CSÁSZÁR. Az, aki az amerikai polgárháborúban részt vett? Ez szörnyű. A komornyikhoz, aki hátrahúzódva dolgozott. Menj, s mondd meg a titkár uraknak, mehetnek a szobáikba, délig már nem dolgozunk.

KOMORNYIK el.

CSÁSZÁR halkan, szorongva. S a húgom, a királyné… Tudja, mennyire gyűlölik miattam is…

SEGUR. Részletesebb híreim nincsenek. A város állítólag megint nyugodt. A király valami engedményt tett.

CSÁSZÁR. Húsz éve mondom, hogy elvesztették azok az emberek a fejüket… Egy kis ész a király s egy kis áldozatkészség a nemesség részéről… okos pénzügyi reformok. De mindez hiányzott. Nem mondhatok mást, mint hogy megérdemelték. S mégis a húgom. S az a gyönyörű ország! A három hölgy és Rosenberg, a tó felől.

FERENCNÉ ábrándozva. Szóval a hattyúk megvannak még?

CLARYNÉ. Sajnos azok sem a mi hattyúink már.

FERENCNÉ. Mért, a hattyúk, azt mondják, nagyon soká élnek… Rosenberghez. De hova lettek a gondolák?

ROSENBERG. Benn lesznek a szigeten, a csónakházban.

FERENCNÉ. Emlékeztek a tűzijátékra a tó fölött; – a szigetről eresztették föl…

CLARYNÉ. A csillagernyő egyszerre nyílt ki az égen és a tóban… A boldogult esászárné is… Ferencné megrántja a ruhaujját. Ah, felség…

CSÁSZÁR egy ideig némán ül, előbbi felindulását gyűri le a házigazda kedvessége mögé. Ferencné, Clary. Meglátja az utolsónak jövő gyászoló Eleonórát. Leonóra… Lichtenstein hercegnő… Meglátogatták az öreg Laxenburgot? Fölkel, a padra mutat. Rosenbergnek int, hogy széket hozzon.

FERENCNÉ. Badenban töltjük a forró időt… S örömmel hallottuk, hogy felséged megint jobban van…

CLARYNÉ. Azt gondoltuk, bennünket is elvisel tán egy-két percre – amíg a jó hírek igazságáról meggyőződünk.

CSÁSZÁR Eleonórára pillant. Nagyon kedves… és Kaunitz grófné?

ELEONÓRA. A birtokán van…

FERENCNÉ. De felséged összehasonlíthatatlanul jobban van, mint áprilisban…

CSÁSZÁR nevet. Amikor az utolsó kenetet fölvettem. Na, igen, a kecsketej… Az orvos azt rendelt. De lehet, hogy nemcsak a kecsketejben, hanem az emberi lélekben is van valami varázserő, titkos tartalék, amit csak az húzhat elő, akinek élnie kell… Még ha sokaknak más is a véleményük…

CLARYNÉ. Igen, biztosan. Hosszú hallgatás.

CSÁSZÁR. Megbocsátanak a hercegnők. Segur grófra mutat. Olyan hírt kaptam, amely a tüdőm állapotán túl is megbénítja bennem a társalgót…

FERENCNÉ föláll. Nem – nem is zavarjuk felségedet…

CLARYNÉ. Boldogok vagyunk, hogy láttuk egy pillanatra. Csak Erzsébet hercegasszonynál tesszük még tiszteletünket.

CSÁSZÁR. Nem, okvetlenül itt kell maradniuk ebédre… A főhercegnő olyan elhagyatott mellettem. De mindenáron itt akar lenni, s vigyázni rám. S önöket annyira szereti – főleg önt, Eleonóra…

FERENCNÉ szólal meg Eleonóra helyett. Ha felségednek ezzel örömet szerezhetünk…

Újabb hosszú csönd, a hercegnők sem tovább ülni nem akarnak, sem indulni nem mernek.

CSÁSZÁR miután hosszasan nézte Eleonórát. Emlékszik még a hercegnő az utolsó beszélgetésünkre? Ferencnénél – mialatt a muzsikusok a másik szobában, ha jól emlékszem – egy gordonkaversenyt játszottak?

ELEONÓRA. Úgy hiszem, felség, akkor mindketten izgatottabbak voltunk a kelleténél… Az én előérzeteim sajnos – beigazolódtak – gyászruhájára mutat –, s felségedben is benn volt már a betegség – amelyből… Elakad.

FERENCNÉ. Eleonóra sokszor mondta nekem, mennyire sajnálja, hogy felséged érkezése napján nem tudott uralkodni a kétségbeesésén… Felséged részvétlevele mélyen meghatotta.

CSÁSZÁR. Nem, nem azt kellene sajnálnia… Éntőlem nem Lichtenstein hercegnőnek, egy alattvalómnak sem kell bocsánatot kérni azért, hogy őszinte volt… A sajnálatra méltó az, hogy amit kimondott, azt gondolta is, s hogy nemcsak a saját, hanem az egész nemesség véleményét mondta ki. Egy pillanatig habozik, de aztán érzi, hogy ezt az indulatos mondatot meg kell okolnia. Tudják, milyen helyzetben van ebben a pillanatban az én húgom, a francia királyné, aki ifjan egykor éppen így sétált a laxenburgi fák alatt… önökkel karonfogva is?… Meglehet, hogy a párizsi csőcselék kezén… Olyan figurák kezén, akik elől magam is azt néztem, hogy kerülök egy emberrel jártabb utcára…

FERENCNÉ, CLARYNÉ egyszerre. Lehetetlen!

CSÁSZÁR. Lehetetlen!… Az én arisztokráciámnak minden lehetetlen. Amíg csak a történelem kicsit föl nem világosítja – hogy milyen lehetőségeket tart jámbor kirakatú raktárában. Segur felé fordulva. Segur gróf, XVI. Lajos király pétervári követe, aki úton van hazafelé – föltéve, hogy van még hová hazamennie –, most hozza a hírt, hogy Párizsban a Bastille-t a párizsi nép megostromolta, s még a köveit is szétdobálta… Mi akadálya lehet a dolgok ilyen állapota mellett, hogy a vérszemet kapott nép Versailles-ba is kilátogasson, a gyűlölt királynéhoz, akinek bűne közt a röpiratok szerint olyan bűnök is szerepelnek, hogy az én luxusos udvartartásomra milliókat csempész ki Franciaországból…

FERENCNÉ. Borzasztókat mond felséged…

CLARYNÉ. A szegény Mária Antoinette.

CSÁSZÁR. S ez megtörténhetik önökkel is… Ne mondják, hogy lehetetlen… Inkább vegyék elő a röpiratokat, amelyek leírják, mit műveltek Erdélyben Hora és Kloska parasztjai a földesurak asszonyaival…

ELEONÓRA. De felség, Európában még vannak hadseregek is… Azt sem az angol, sem a porosz király – felségedről nem is beszélve…

CSÁSZÁR. A hadseregek!… Meddig van hadsereg egy ilyen világban, ahol az ellenkezés ördöge mintha mindenkit megszállt volna. Nem a St. Antoine-negyed munkásairól beszélek, sem a mi Wuchererunk krajcáros szerzőiről, hanem önökről – a nemességről –, akik vagyont, rangot, köztiszteletet kaptak ettől a monarchiától. Az én uralkodásom nyolc éve volt az utolsó alkalom, hogy a középkorból itt maradt élősdiekből a birodalom művelt tisztikarává, a birodalom jóltevőivé alakuljanak át. Ehelyett a nemesi tisztviselők, éppúgy, mint azok a sértett brabanti papok – suttyomban mind a forradalmárt játsszák, énvelem szemben, aki oly respublikát akartam csinálni ebből az országból, amely nyugodtan nézhet szembe bármiféle forradalom követeléseivel… – Chotek gróf – Rosenberg felé –, az ön barátja, aki nekem köszönheti egész előremenetelét, jónak látta, hogy az új adótörvény kibocsátása előtt otthagyjon engem, a beteg embert, aki a pénzügyekben egy évtizeden át rábíztam magam. És mért? Mert „kellemetlenségei” lehetnek e törvény gyors bevezetése miatt, amely meg akarja szüntetni, hogy a kövér lovak nyereg nélkül viháncoljanak, a gebe pedig megrakott szekeret húzzon… És mind ilyenek. Az ujjamon számolhatom meg a hadseregben – az államtanácsban, a közigazgatásban… Köhög. Mert félnek a feleségeik, menyeik, sógornőik rosszallásától, azok meg félnek a gyóntatóiktól. Köhög. S igazuk van. Ha maguk… maga, Eleonóra, akit annyira becsültem, önzetlen barátságommal, mondjuk ki, az ország első asszonyává tettem, abban lelte kedvtelését, hogy velem szemben, szívemet ismerve, egy pap külföldről jött érveit hangoztassa.

ELEONÓRA. De felség!

CSÁSZÁR. Amit én elég lovagias voltam az utolsó alkalomig edzetten végighallgatni. A köhögés annyira elfogja, hogy nem tudja folytatni. Rosenberg egy párnára ülteti; Erzsébet Chanclos grófnővel jön a kastély felől. Ferencné, amikor meglátja őket, odafut a császárt körülvevő csoportosulásból.

FERENCNÉ. Grófnő… fenség… nyugtassák meg a császárt.

CHANCLOS előresiet. Az istenért, mi történt?

FERENCNÉ. Nem tudom… A Bastille – azt mondja –, bevették.

ERZSÉBET közben odaért. Baj van?

CHANCLOS határozott, érdes hangon. Dehogyis van… Fenséged menjen innen… Odalép Józsefhez. Már megint fölizgatta magát felséged azzal a politikával… Na, és ha bevették… Mi van azon az ócska kőhalmon bevennivaló… Különben is, semmi köze hozzá…

CSÁSZÁR észreveszi Erzsébetet, int Chanclos grófnőnek, hogy ne beszéljen. Erzsébet… Menjen vissza… Neki most nem szabad… Hogy Erzsébet mégis odalép, s gyöngéden megfogja a kezét. Semmi… Vitatkoztunk a hercegnőkkel. Azaz csak én vitatkoztam. Szegénykék, ijedten hallgattak. Tudod, milyen vagyok, ha fölülök a vesszőparipámra, elfelejtem, aki mögöttem ül a nyeregben… Köhögés. A köhögés…

ERZSÉBET. Pedig épp egy jó hírt akartam felségeddel közölni… A futár éppen most hozta férjem uram, Ferenc levelét… S felségednek a jelentést…

CHANCLOS. Szegényke nem engedte ide… hogy ő mondja meg a jó hírt. Legyen nyugodt, azok is bevettek valamit…

CSÁSZÁR Erzsébetre néz.

ERZSÉBET. A férjem azt írja, hogy a seregnél nagy az öröm. Az öreg Laudon, ahogy lement, bevette Brebir várát, s mindenki arra számít, hogy ha ő veszi át a fősereg vezetését – egypár hét alatt Belgrád is elesik…

CSÁSZÁR átveszi a neki szóló jelentést, mohón olvassa. Ah, az öreg Laudon… Milyen nagy dolog, ha egy seregben marad egy-két férfi. Rosenberghez és Segurhoz. Csakugyan úgy van: Laudon, akit a beteg Hadik helyett küldtem le… le sem ért, döntő győzelmet aratott a jobbszárnyon… A sereg hangulata a jelenlététől megfordult… Ah, csak ennek a háborúnak a nyűgét dobhassam le… Gúnyosan. Aztán folytathatom a versenyt a francia alkotmányozó gyűléssel. Chanclos grófnő, legyen szíves, nyittasson szobát a hercegnőknek.

FERENCNÉ. De felség, igazán csak egy délelőtti kirándulásnak szántuk.

CSÁSZÁR. Nem, itt kell maradniok egypár napot… Eleonórához. A hercegnővel is ki kell békülnünk a győzelem örömére… Rosenberg gróf, önt teszem felelőssé, hogy a hercegnőket az ebéd alatt ott találjam…

CHANCLOS. És felség?

CSÁSZÁR. Én pihenek egyet… a gesztenyefa alatt. Nyugodtan itt hagyhat, grófnő, a legtökéletesebben fogok viselkedni… A társaság a kastély felé, Erzsébet visszamarad.

CSÁSZÁR bágyadtan ül a levelek ráeső fénycsipkéje alatt, szemét is behunyja. Egyszer csak észreveszi, hogy Erzsébet ott áll mellette. Itt maradtál? Chanclos grófnő… Nem szabadna ilyen izgalmaknak kitenned magad… Gondold meg, hogy akit hordasz, egykor a trónon fog ülni – s ötvenmillió ember sorsa függhet tőle, hogy mekkora derűvel-nyugalommal vetted körül a lelke csírázását.

ERZSÉBET. Felséged azonban most ül a trónon, s most nem óvja az izgalmaktól azt, akitől ötvenmillió ember sorsa függ.

CSÁSZÁR. Ah, te nem értheted azt, Erzsébet, mi az, amikor egy ember úgy érzi, ő a felelős egy ország –vagy tán a világ jövőjéért… mert csak ő ismeri a következményeket, az orvosságot. S közben…

ERZSÉBET megfogja a kezét. A testem nem bírja a terhet… a felelősséget.

CSÁSZÁR. Igen, mint a meghajtott ló – kirogy alóla… Egy nő…

ERZSÉBET. De igen… egy nő is érti…

CSÁSZÁR ránéz, könnyein át mosolyog. Persze… a szeretet… az mindent ért… Az igazi… Nagyon kevés részem volt benne, s így megismerem.

ERZSÉBET. S azt is tudom, hogy amit fenséged akar, az jó… Amikor tíz éve Württembergből – mint kislányt – idehoztak… a nagy, idegen udvarba… egyszerre megéreztem, hol kell az apát keresnem… Nem a császár: a szív… S akármit beszélnek, én érzem: Józsefnek igaza van… s ezt egyszer mindenki látni fogja.

CSÁSZÁR. Igen, igen, te vagy az egyetlen ember a földön, aki ilyeneket hisz rólam. És csak hidd tovább is… ezzel a leányi szeretettel… hogy a szegény Józsefen nagy dolgok múltak… Egy világot kell… ezzel a testtel… megmentenie – emberségessé tenni, s emberségében megtartani.

Függöny

 

HARMADIK FELVONÁS

II. József irodahelyisége a bécsi Burgban, a Leopold traktusban. Balra ajtó a császár dolgozószobájába, ahonnét egy lépcső visz be a hálóba, jobbra az államtanács hivatali helyiségébe. Hátul kis ajtó, a híres Controlor folyosóra, amelyen II. József a népi kérvényezőket szokta fogadni. A helyiség kapocs a császár lakosztálya és az állami hivatalok közt. II. József itt érintkezik. azokkal a tisztviselőkkel, akik nem tartoznak bizalmasabb vagy személyes környezetéhez; ide vezeti be a Controlor folyosóról azokat, akiknek kérését bizalmasan, négyszemközt kell meghallgatnia. A nem nagy szoba berendezése ennek megfelelően magán viseli a császár egyéniségét. A Lipót császár korából való, barokk, aranyléces falak közt egyszerű íróasztal – mögötte s mellette szék. Baloldalt egyetlen szekrény – jobbra egy állóóra, tükör. Amikor a függöny felmegy, Spielmann tanácsos van a szobában, az asztalnál ül, s a folyosóról behozott kérvényekre vezeti rá a császár utasítását. Rosenberg akkor lép be a császár lakosztálya felől.

ROSENBERG. Csak maradjon, tanácsos úr. A császár még mindig kinn van?

SPIELMANN a kérvénynyalábra mutat. Igen – ma feltűnően népes a Controlor-folyosó…

TITKÁR a Controlor folyosóról, egy nyaláb kérvénnyel.

SPIELMANN. Egy újabb paksaméta… Még sokan vannak kinn?

TITKÁR. Még vannak. Sok falusi is… S őfelsége a szokottnál is részletesebben kérdezi ki őket. Egy kérvényt kiemel. Ezt a katonai ügyek bíróságához kell áttenni. Visszamegy a folyosóra.

SPIELMANN. Az előbb egy tiroli papot hozott be ide, akiről mellékesen kiderült, hogy három falut kell ellátnia… Erre az egész parokiális beosztást megváltoztatta.

ROSENBERG. Pedig mióta a rossz idők beálltak, megint aggasztóan köhög és soványodik.

SPIELMANN. Mindent maga akar csinálni… Nem akarja tudomásul venni, hogy a birodalom az nem egy állami birtok vagy fejedelemség, amelyet egy agyvelő – akármilyen jó emlékezetű s kötelességtudó – maga kormányozhat…

ROSENBERG. Viszont nagyon kevés az olyan ember, akiben csakugyan megbízhat…

CSÁSZÁR a Controlor folyosó felől egy özveggyel. Jöjjön be ide, asszonyom. Itt nem kell feszélyeznünk magunkat. Észreveszi Rosenberget. Jó reggelt, gróf, ne haragudjék, hogy ma megszöktem a látogatása elől. Sok dolog vár rám, korábban reggeliztem. Az özvegyhez. Nos…

ÖZVEGY. Az igaz, felség, hogy az uram két évvel kevesebbet szolgált, a bányaigazgatóság titkára volt a megboldogult, Königgrätzben… De maradt egy leánygyerek… Sírva fakad.

CSÁSZÁR. Mennyi idős a leánya, asszonyom?

ÖZVEGY. Húsz… Most kéne férjhez adnom…

CSÁSZÁR. Úgy, húsz? Egy húszéves gyermek nem gyermek, asszonyom.

ÖZVEGY. Az uram, a boldogult, éjjel-nappal törte magát…

CSÁSZÁR. Épp ezért bizonyára helyeselni fogja a túlvilágról, ha a lánya is dolgozik valamit. S látom, ön is meg tudja emelni a vasalót még…

ÖZVEGY sértetten. De felség, mi nemesasszonyok vagyunk.

CSÁSZÁR. Annál több ok, hogy dolgozzanak, s ne kolduljanak… Az állam pénze nem enyém, azon énnekem nincs jogom parazitákat tenyészteni. Rögtön kész vagyok, kedves Rosenberg. Eltépi a kérvényt, s a papírkosárba dobja, aztán visszamegy a folyosóra. Az özvegy elképedten méri végig Spielmannt, Rosenberget, aztán ki a folyosóra.

SPIELMANN Rosenbergre néz, s nevet. Ez a nő apostola lesz a József császár szívtelenségéről szóló tanításnak… A férjét különben ismertem; jól megszedte magát.

ROSENBERG. S a belga tartományokból milyen hírei vannak? Mert ez nyugtalanítja a legjobban.

SPIELMANN. Semmi jó… Klasszikus világtörténeti példája lesz, hogy a vezetők fejetlensége hogy veszít el egy tartományt… A főhercegnő s férje, a helytartó, a régi Mária Terézia-i elvek szerint szerették volna az országot kormányozni – a nép szeretetében sütkérezve –, a császár egy erélyes kormányzót s parancsnokot küldött a nyakukra – szigorú utasításokkal… Közben, az események s Kaunitz herceg nyomására, a kormányzó is békülékenyebb utasítást kapott. Egyik nap simogatás, másik nap korbács. S közben a francia példa… A patrióták vérszemet kaptak. Következetes szelídség vagy következetes szigor mindennek elejét vette volna… Hisz a fölkelők maguk sem tudják, mit akarnak… Egyik részükben a bezárt papneveldék fájnak, a másik, mint az a van der Noot, Mirabeau grófnak képzeli magát, s köztársaságról álmodik.

TISZTVISELŐ az államtanács terme felől Spielmannhoz. Sonnenfels professzor már egy félórája várakozik Eder tanácsosnál… A császár ma délelőttre hívatta fel…

SPIELMANN. Ah, persze – a cenzúra ügyében. Vezesse át ide a főkönyvtárnok urat. Ha nincs kifogása ellene, Rosenberg gróf úr. Tisztviselő el. Tán a dolgok kurtább elintézésére serkenti a császárt, ha itt látja… Sonnenfels megjelenik az ajtóban. Jöjjön csak be, kedves főkönyvtárnok úr… Őfelségének sajnos… ma sok a kérvényezője…

SONNENFELS. Kérem, én nem türelmetlenkedem. Főként azokat a perceket nem szeretném megrövidíteni, amiket őfelsége a híres Controlor-folyosón tölt. Rosenberghez. A múlt emlékeit kedvelő emberek áhítattal fogják látogatni e folyosót: egy Titus, aki elé a bocskoros román paraszt is odajuthat; ha van ereje Bécsig elzarándokolni.

ROSENBERG. Jó a nagy tudósnak s írónak, aki a jelen percet is a történelem megszépítő távlatából nézi. Mi, fantáziátlan halandók – a perc aggodalmát szolgáljuk…

SONNENFELS. De csak nem őfelsége drága egészsége? Azt hallottam, már a Práterben is látták lovagolni. Az új, örvendetes események… Belgrád bevétele… a nagy Laudon által, s a moldvai győzelem…

ROSENBERG. Sajnos – az ő gyilkos kötelességtudása… Meg az örvendetes harctéri hírek mellett is vannak más hírek…

SONNENFELS. Hát persze – egy uralkodónak vannak gondjai. Hirtelen mohósággal. Belgium?… Franciaország?

ROSENBERG közönyösen. Igen, Belgium, Franciaország is…

CSÁSZÁR két parasztot hoz be a folyosóról. Na – beszéljetek.…

EGYIK PARASZT körülnéz. De beszélhetünk-e, felség? Mert úgy mondták otthon: csak a császárnak, annak is súgva…

MÁSIK PARASZT. Mert az urak… kéz kezet mos.

EGYIK PARASZT. S amikorra hazaérünk… Gyerekünk, feleségünk van.

CSÁSZÁR. Itt nem kell félnetek; énnekem úgy mondhatjátok el, mintha magatokban panaszkodnátok. A szambori állami bányauradalomból vagytok?

EGYIK PARASZT. Onnét, felség… S a bányaigazgató… Felséged, tudjuk, a legjobbat akarja, s meghagyta neki, hogy kímélje a népet…

MÁSIK PARASZT. De a császár keze – úgy van –, nem az ő keze… A másét kell használnia.

CSÁSZÁR. S így néha… a zseb felé hajol… Már más panasz is jött ellene… Spielmannhoz. Azt hisszük, tisztviselőket küldünk oda, s voltaképpen csak bécsi csirkefogókat küldünk rájuk.

A KÉT PARASZT egyszerre. Ó, borzasztó – mit követel a munkán felül a bányászoktól. Az asszonyokat ingyen dolgoztatja…

CSÁSZÁR. Ebbe a kérvénybe mindent beírtatok?

PARASZTOK. Mindent, felség… Összeadtuk a pénzt. A tanító tud németül, titokban – ha nem adjuk ki – leírta…

CSÁSZÁR. Jól van… Kedves Spielmann, menjen át a Kamarához, s intézkedjen, hogy ez ellen a Gerber ellen fegyelmi induljon… S ha egy-kettővel ezek közül az urak közül Bécsben utcát találok söpörtetni – főként ha nemes a csirkefogó –, az egész Bécs föl van háborodva. A parasztokhoz. Ti csak menjetek haza. Amikorra hazaértek, az igazgatótok nem fog igazgatni. Néhány aranyat vesz ki a zsebéből. Útiköltségre. Rögtön jövök, kedves Rosenberg. Kimegy a folyosóra, visszajön. Titkár úr, szedje össze a kérvényeket – mára ez elég volt. Bejön. A földesuraktól követeljük a jobbágytörvény betartását, s az állam birtokain is ilyen gazságok folynak… Most – amikor a porosz király azt nézi, hogy szedhetné ki a körmünk közül Galíciát… Észreveszi Sonnenfelset, aki az ablakhoz húzódott. Á, kedves Sonnenfels: rég váratom már? Persze-persze: szegény Gutenberg találmányáról kell beszélnem önnel… Rosenberghez Bocsásson meg, Rosenberg.

SONNENFELS szerényen. Felség énnekem az is megtiszteltetés, ha felséged előszobájában várakozhatok…

CSÁSZÁR karonfogja. Nem, a világért sem… A gróf mint főkamarásom asszisztálni szokott a reggelimnél, s közben annyi mulatságosat és kellemest tud mondani, amennyi egy-két óráig ellensúlyozza azt, amit itt hallok… S ma megszöktem tőle… nyilván csak azért jött utánam.

ROSENBERG. Egy kérést is kell azonkívül tolmácsolnom. Sonnenfels óvatosan elhúzódik, s az óralapot tanulmányozza.

CSÁSZÁR kérdőn néz Rosenbergre.

ROSENBERG. Chanclos grófnő volt nálam…

CSÁSZÁR ijedten. Erzsébet hercegnő…

ROSENBERG. Nem, a főhercegasszony tökéletesen jól érzi magát… Csak az a bánata, hogy felséged nem keresi föl… nem hívatja…

CSÁSZÁR. Énnekem nincs tükör a szobámban. De itt néha belenézek… S az a véleményem – jobb, ha kevesebbet nézeget egy ilyen embert, mint én… Meg – kissé meghatottan – elég furcsa, de ő szeret is egy kicsit, s rosszul eshetne neki, aminek, ha tudnák, annyian örülnének…

ROSENBERG. Az még rosszabbul esik, hogy felséged nem kívánja őt látni.

CSÁSZÁR. Jó… Elveim ellenére… Úgyis rá kell lépnem erre az útra… Mondja meg Chanclos grófnénak, hogy szívesen látom a hercegnőt itt a dolgozómban – egy negyedórára…

ROSENBERG. Köszönöm, felség. El.

CSÁSZÁR föl alájár, megáll, keze hátával megtörli a szeme alját, aztán megint észreveszi Sonnenfelset. Az ördögbe is, kedves Sonnenfels – ma már másodszor nem veszem észre, hogy itt van a szobában. Pedig kettőnk közül nem maga az, aki az utolsó találkozásunk óta kísértetté kezd alakulni.

SONNENFELS. Én gyorsabban fogom ezt az átváltozást – egy kis szélütés jóvoltából – végbevinni, míg felség…

CSÁSZÁR. Ne vigasztaljon, kedves Sonnenfels, mert mindjárt nekem kell magát vigasztalnom… Savanyú almába fog harapni…

SONNENFELS. Elég édes almába haraptam – felséged és boldogult anyja jóvoltából.

CSÁSZÁR. Új zsarnoki tettre készülök – amely miatt Wucherer krajcáros klasszikusai Néro- és Caligulához fognak hasonlítani… Illetőleg nem fognak, mert nem lesz módjuk rája. Mi ketten fogjuk ebben megakadályozni őket.

SONNENFELS. Nagyobb vállalkozásban is voltam már felséged segédje.

CSÁSZÁR. A szeme pillája sem rezdül meg… Látom: kitudta már, miért hívattam…

SONNENFELS. Abból, amit felséged mondott, a legkezdőbb bóher is megállapította volna, hogy a cenzúrát óhajtja visszaállítani…

CSÁSZÁR. Amennyiben az ésszerűséget annak nevezzük… Épp azért akarom önt megtenni a cenzori hivatal főnökévé, hogy ez az intézkedésem semmiféle hasznos terméket – ami a könyvprésnek köszönheti létét – el ne fojtson… Önnek meg kell mondanom, hogy nem magamat féltem… Az egyiptomi fáraók óta nem volt – nem császár, de német birodalmi liliputfejedelem, akiről olyan arcátlanul írhattak – ötszáz lépésnyire a palotájától –, mint rólam.

SONNENFELS. Sajnos, ez igaz, felség…

CSÁSZÁR. De azt gondoltam – hadd bátorodjék neki a renyhe osztrák gondolkozás. Én nem leszek az, aki hiúságból levágom a szárnyát…

SONNENFELS. Felséged biztos volt érdemében… De épp azért tán túlságosan is lebecsülte a közvéleményt…

CSÁSZÁR. Ha a közvélemény ama törpe pegazusok lovasait jelenti, akiket az én sajtószabadságom szabadon engedett, akkor tökéletesen igaza van… Mert, valljuk meg, kedves Sonnenfels, miféle irodalom támadt abból, hogy mi Bécsben mindent ki engedtünk nyomatni, amit az unatkozó emberek hajlandók voltak elolvasni. Nem beszélek arról, hogy némelyik praktikus rendeletem egy egész irodalmat szült – mint régen egy nagy császár halála.

SONNENFELS. A temetkezésekről szóló rendelettel kapcsolatban huszonhat brosúrát őriz a könyvtár…

CSÁSZÁR. No, ugye… Mert elrendeltem, hogy a halottakat ne a város közepén, a templomok körül temessék el, hanem a városon kívül, ahol bomlásuk sem értékes helyet nem vesz el, sem a levegőt nem rontja… De ez még hagyján… az állampolgárok megszokják, hogy a közügyeken gondolkozzanak, s föltehető, hogy a mariahilfi pintérek mégiscsak józanabbak lesznek, s főként nem annyira a perc mosolyát hajhászók, mint az úgynevezett osztrák író urak. De ami azontúl megjelent… Hisz maga jobban tudja: a bécsi utcalányoktól kezdve…

SONNENFELS. Az udvari kíséretig…

CSÁSZÁR. Mindez azt gyaníttatja velem, hogy a mi osztrák törzsünk: az irodalmi múzsának nem valami nagy kegyeltje… Vagy még inkább, hogy a sajtószabadság az emberiség történetében sem hozza meg azokat a gyümölcsöket, amiket vártunk tőle… Eltelt egy évtized, s még mindig ön meg a jó öreg Denis a nagy írók Bécsben. Nézze meg, milyen muzsika szól a bécsi polgárházakban… Pedig ezek a zenedarabok – Haydn karmesteré meg az én Mozartomé, jórészt az úgynevezett arisztokrata szalonok – sőt éppen a „múzsákhoz mostoha” császár megrendelésére készültek… S mit olvasnak az emberek ugyanakkor a mi szabad sajtónk jóvoltából… De egy uralkodó nem tehet mást, mint hogy a lehetőséget megadja… Tehetséget nem önthet polgárai fejébe – pláne, ha magának is kevés van.

SONNENFELS egy komikus tiltakozó mozdulatot tesz.

CSÁSZÁR. Nos, mindegy… Tehát nem magamért, s nem a sajtótermékek silánysága miatt kívánom, hogy ön a könyvtár tisztviselőivel együtt ellenőrizze a nyomtatásra kerülő műveket… Hallgat, s várja, hogy Sonnenfels találja ki a gondolatát.

SONNENFELS. Felséged attól tart, hogy egyes vakmerő szerzők bizonyos külföldi események színes tárgyalásával igyekeznének maguknak népszerűséget s a nyugodt bécsiek fejében zavart támasztani…

CSÁSZÁR. Igen – pontosan ettől… Minthogy Párizsban, amelyet XIV. Lajos kora óta majmolunk, az udvar és a miniszterek vétkes könnyelműsége s a nemzet agyát elborító félig kiforrt eszmék egy sajnálatos káoszt teremtettek… ami tán egyes hasznos intézkedéseket is hoz majd, az emberek azt hiszik, hogy nálunk is ilyen káoszt kell teremteni.

SONNENFELS. Annak ellenére, hogy itt felséged ugyanazokat a hasznos eszméket egy évtized óta, egy csepp vérontás nélkül igyekszik a valóságba átültetni.

CSÁSZÁR. Ez az!… Mondjon valamit az ő híres alkotmányukban, amit én, a zsarnoki rendeleteimmel meg nem csináltam már… Az úrbérmegváltás – a nagy vívmány – nálunk öt éve életbe lépett… Megfogja Sonnenfels könyökét, s egész közelről beszél hozzá. S a büntetőkönyv, amit ketten együtt csináltunk… Nem valósítottuk-e meg mi a törvény előtti egyenlőséget?… Vagy azt hiszi, puszta kegyetlenségből köttettem én Székely ezredest – egy katonát s nemest –, ki inkább áldozat volt, mint bűnös, sikkasztásáért a pellengérhez… S az adótörvény – a közös teherviselés: életbe léptettem, noha a minisztereim is szembefordultak velem… Ami a polgároknak hasznukra vált: én keresztülvittem; csak az alkotmányos csinnadrattát hagytam el – meg a szörnyűségeket, mint a párizsi nép legutóbbi versailles-i látogatása… A húgom s a király behurcolása Párizsba. Ön mit szól ehhez a nagy színdarabhoz, amelyet a franciák rendeznek most a világ mulattatására?

SONNENFELS. Milyen véleményem lehet gyújtogatásokról… vagy olyan eseményekről, mint amiket felséged említ.

CSÁSZÁR. Nos, nemcsak a borzalmakat kérdem épp, amelyeket egy műveltebb század, azt hittük; örökre kiszorított: legalábbis Európa történetéből… De az, amit noha megvan a királyság, nyugodtan nevezhetünk már francia forradalomnak… Önben már származása révén is kell elnyomott hajlamoknak lenni, melyeknek a jóvoltából inkább bele tud a francia harmadik, sőt a negyedik rend gondolkozásába helyezkedni, mint én…

SONNENFELS. Felség, én nem hiszem, hogy a francia események – a francia klasszikusok módjára – németre vagy éppen osztrák-németre lefordíthatók.

CSÁSZÁR. Ez úgy hangzik, mintha meg akarna nyugtatni. De én nem félek, kedves Sonnenfels. Én sokkal nagyobb hóhér kezében vagyok, semhogy a Wucherer íróiból lett Marat-tól rettegni tudnék. Sőt sokszor kívánom, bár lehetnék a sógorom helyében… Hogy látná a világ egy jó lelkiismeretű uralkodónak, hogy kell ezekben a helyzetekben viselkednie…

SONNENFELS. Ha XVI. Lajos helyén II. József ül: ezek a helyzetek nem jöttek volna létre…

CSÁSZÁR. Én is ezt hiszem, bár Ausztria mostani állapota mást bizonyít.

SONNENFELS. Franciaország jobban megértette volna felségedet, mint a tarka, sokféle hagyományt őrző Ausztria.

CSÁSZÁR. Igen, ha én olyan miniszterekkel, mint Necker, most tíz éve hozzálátok… Nem ott tartanék, ahol XVI. Lajos… – nevet – és nem ott, ahol II. József… Nem mint császári könyvtáros, hanem mint jogtudós, történész, filozófus, ha úgy tetszik, az ótestamentumi bölcsek utóda – tud ez ellen valamit mondani?

SONNENFELS. Legföljebb egyet, felség… Hogy a népek – úgy látszik – jobban meg tudják becsülni azokat a vívmányokat, amiket úgy vívnak ki, mint amiket készen, ajándékba kapnak.

CSÁSZÁR. De hisz ez őrület!… Pedig úgy látszik, igaz… Az én népeimnek mintha fogalmuk sem volna róla, hogy egy évszázadot kaptak tőlem. Ha utódaim mindazt eltörölnék, amit én csináltam – s erre a francia ijedelem s a birodalom mostani állapota könnyen ráveheti őket –, a monarchia népeinek esetleg egy évszázadot kell harcolniok, hogy olyan jobbágy- vagy adótörvényük legyen, amilyet az a véletlen adott nekik, hogy én kerültem a trónra…

SONNENFELS. Akkor viszont nem lehet többé elvenni tőlük… Észrevéve szavai hatását. Ez elég sajnos… de az emberi természet olyasvalami, amit történetíróknak és uralkodóknak tudomásul kell venniök.

CSÁSZÁR. Ön szerint tehát ez az úgynevezett francia alkotmány s az augusztus 4-i vívmányok, amelyekhez a felvilágosító érveket vidéki kastélyok lerombolása szolgáltatta, mélyebben gyökerezik a népben, s így tartósabb, elvehetetlenebb, mint az én hasonló intézkedéseim.

SONNENFELS. Próféta nem vagyok, felség. A forradalmak sokszor maguk semmisítik meg a vívmányaikat… S általában sok erőt pocsékolnak el…

CSÁSZÁR. Ez az – s nemcsak erőt, egy csomó fejet is – olyanokét, akikét aztán a nemzetőr arisztokráciák nehezen tudnak majd pótolni… Én épp ezt akartam: az államot úgy alakítani át egyenlő jogú és egyenlő lehetőséggel induló polgárok szervezetévé, hogy az a magas műveltség s társasági szellem, amelynek mi részesei voltunk – a tisztviselő- és kereskedőrétegen át a parasztok téglás házaiba, sőt kalibáiba is lejusson.

SONNENFELS. Ez több, mint amit IV. Henrik akart, hogy minden paraszt fazekában hús főjön…

CSÁSZÁR. Ez az, hogy minden parasztház kandallójához odaülhessek… mit tudom én… kamarazenét játszani…

SONNENFELS. Gyönyörű álom, felség…

CSÁSZÁR. S mit ad ezzel szemben az ön forradalma?

SONNENFELS óvatosabb. Tán egy illúziót: a nép azt hiheti, hogy maga kovácsolja a sorsát… A párizsi újságokból legalább ilyesmit látok… S a nehéz helyzetek sok kiváló embert is fölvethetnek… Míg egy túlolajozott államban, ahol minden a hivatalnoki kar sima kerékszíjain mozog…

CSÁSZÁR indulatosan. Vagyis azt millió lelkes ember csinálja. Ezt meg én magamban – betegen –, egy ellenkező hivatalnoki karral… Látom, hogy ön is titkos forradalmárrá lett, mert egy vén börtönt szétdobáltak…

SONNENFELS. Felség… én felséged házának köszönhetem, hogy olyan szép életem van, amilyenről öcséim nem is álmodtak… S nemcsak én. – Felséged a származásomra célzott… Engem ugyan vallásom elválaszt népemtől, de azért nem tudok közönyösen gondolni arra, hogy felséged Morvaországban ötvenezer, Magyarországon nyolcvanezer, Galíciában kétszázezer emberről szedte le a sárga foltot…

CSÁSZÁR. S tettem polgárokká őket, ami egyik fő oka a többi polgár irántam való gyűlöletének.

SONNENFELS. Arról tehát, hogy az én viszonyom mi felségedhez s dicső terveihez, amelyeknek szerény munkása voltam – úgy hiszem, kár beszélni… De felséged mint történészhez s a sok változást látott ótestamentumi bölcsek törpe utódjához fordult hozzám…

CSÁSZÁR megöleli, megveregeti a hátát. Jól van, jól, semmi baj sincs köztünk… Mindig nagy ritka öröm nekem, ha egy okos emberrel beszélhetek.

SONNENFELS. S nekem, ha a világtörténelem egyik legnagyobb uralkodójának valamiben segítségére lehetek. Meghajlik, közben el az államhivatal felé.

SZEMÉLYI TITKÁR belép. Pálffy Károly gróf, a magyar kancellár kér felségedtől kihallgatást.

CSÁSZÁR. Kéretem a grófot…

PÁLFFY belép, meghajol, József a kandallóra könyökölve áll, s nem néz rá.

PÁLFFY torokköszörülés után. Nem pusztán a magam kezdeményezéséből kértem felségedtől ezt a kihallgatást… Az államtanács ülése döntött így, amelyre engem is meghívtak, hogy a magyarországi helyzetről jelentést tegyek.

CSÁSZÁR fölveti a fejét, s hosszasan nézi. Az alkotmány… A magyar alkotmány… a dicső, nyolcszáz esztendős magyar alkotmány…

PÁLFFY. Valóban, ez az a szó, felség, amelyet mint magyar kancellár, akármilyen kellemetlen volt mindkettőnknek, a legáldásosabb rendeletek életbe léptetésénél is, újra és újra ismételnem kellett.

CSÁSZÁR. Igen, s én nyolc év után még mindig a türelmi rendelet végrehajtásán vitatkozhatnék az országgyűlésükkel… Nos, tehát…?

PÁLFFY. Most is az alkotmányos élet helyreállítását kell felségedtől kérnem. A magyarországi események hatása alatt.

CSÁSZÁR. A magyarországi eseményeket ismerem… A jobbágyok – akik a háború egész súlyát hordják – ki vannak szipolyozva. A nemesség retteg, hogy e terheket megosztatom vele. A városok, akiknek az ön országgyűlése összesen egy szavazatot adott, nem számítanak. A magas papságról, a szétszalasztott szerzetesekről kár beszélni. Ellenem izgatják a népet.

PÁLFFY. A magyarországi hangulat hatása alatt az államtanács – s Kaunitz kancellár is – az alkotmányos élet helyreállítását mint utolsó percben jövő panaceát javasolja felségednek…

CSÁSZÁR. Holott Kaunitz hercegnek ugyanaz a véleménye az önök megyéiről – e népellenes köztársaságokról – s az úgynevezett magyar alkotmányról, ami énnekem…

PÁLFFY. Kaunitz kancellár azonban tapasztalt államférfi, s tudja, hogy bizonyos helyzetekben a nemzetek intézményeit és nézeteit, még ha azokat elmaradtaknak és előítéletszerűeknek tartjuk is – amit én ebben az esetben természetesen nem tartok –, lehetetlen figyelembe nem venni.

CSÁSZÁR. Ha a gróf ezzel azt óhajtja tudomásunkra adni, hogy nem vagyok nagy politikus – vagy egyáltalán nem vagyok politikus abban az értelemben, ahogy önök a politikát értik, ezzel semmi olyat sem mond, amit én magam is ne tudnék… Én nem írtam, mint Nagy Frigyes fiatalon, jámborkodó értekezést Machiavelli ellen s nem lettem később, mint ő, hosszú élete alatt a machiavellizmus művészévé… Az én politikám az volt, hogy országomat – egyik végitől a másikig – beutaztam, a nagy többség szükségeit megismertem, s ennek megfelelő intézkedéseket tettem és intézményeket alkottam.

PÁLFFY. Felséged is tudja, hogy Poroszország háborús terveiben a magyar nemzet elégedetlensége is bekalkuláltatott. Ilyen körülmények közt…

CSÁSZÁR. Az elemi politikai bölcsesség is azt diktálja, hogy reformjaimban egy lépést hátráljak… Esetleg azzal a hátsó gondolattal, hogy a béke megkötése, a porosz felleg elvonulása után annál nagyobbat üssek az önök hősködő megyéiben a fölbátorkodott szájakra… Ez azonban számomra lehetetlen… Az utódom tán hajlandó lesz rá, ő olasz iskolát járt… Én azonban vagy belátom, hogy a magyaroknak éppúgy, mint a brabantiaknak, rossz kanállal akartam a nagyon is szükséges orvosságot beadni, s akkor őszintén és végleg változtatok módszereimen, vagy azt érzem – aminthogy bevallom, azt érzem –, hogy én itt nem valami tisztelendő nemzeti természettel, hanem az önzést sallangokkal fedő hazugságokkal állok szemben, s akkor nem bírok… politikából, engedni…

PÁLFFY. Felséged elfelejti, hogy a nemzet jellege nemcsak jó tulajdonságokból áll, s a hazugság sallangjai s bizonyos frázisokba burkolózó önzés éppúgy hozzátartoznak – mint a lelkesedés és bátorság…

CSÁSZÁR.….amelynek felséged… azaz édesanyja a trónját köszönheti… Ismerem, gróf, az egész repertoárt… S megmondhatom – hogy egy cseh dudás jellemében több tiszteletre méltót találok…

PÁLFFY büszkén. A lovat másképp kell munkába fogni, mint az ökröt, s azt, mint az öszvért… A magyar nemesség csak a könnyű – igen, kissé sallangos – hámot bírja.

CSÁSZÁR. A hámot csakugyan másképp kell az állatokra rakni, de – hogy az ön napkeleti stílusában maradjak – a nap egyformán süt lóra és csacsira, s a közös napfényt élvezve, nekik kell bebizonyítaniuk, hogy nemes paripák vagy makacs szamarak-e?

PÁLFFY kissé kihúzza magát, s úgy hallgat, mint aki nem akarja a vitát ebben a modorban folytatni.

CSÁSZÁR. Nos, jó… Én nem vagyok az, aki nem akar tanulni… S az eredmény – a birodalom állapota – sajnos sokakat fölbátoríthat, hogy iskolamesteremmé lépjenek elő… Nem vettem figyelembe a népek politikai természetét, ezért tört ki a belga forradalom; s ezért kell magyar politikámon is változtatnom. Én mindezt igyekszem belátni… Ha valamely néger országban tettek volna meg királynak, az Angelo Solomo hazájában például, bizonyára ágyékkendőt öltenék, s dárdával a kezemben eljárnék bizonyos törzsi táncokat, mint ahogy most részt veszek a misén, s ha megint azon a bizonyos rováson leszek, az udvar jelenlétében veszem fel megint az utolsó kenetet. A magyarok természetéhez azonban – a nemességről beszélek, mert a jobbágynak az ön hazájában még nem volt módja kifejlesztenie komoly természetét –, bevallom, nagyon nehéz alkalmazkodnom… Mert a magyar nemesség természete szerintem az, hogy a leheletet is kiszedi jobbágya orrából, ugyanakkor úgy szeret beszélni a szabadságról, ahogy Mirabeau gróf sem Párizsban…

PÁLFFY. Felség, a Hora-lázadás egy állami birtokról indult ki, s a magyar jobbágyság leghíresebb kiszipolyozóit felséged ősei tették meg császári szállítókból – magyar főurakká…

CSÁSZÁR. Mert ha polgárosítani akarták Magyarországot, jobban bízhattak a bécsi csirkefogókban, mint a részeges, parázna magyar nemesekben… Látva Pálffy sértődését. Na jó. Nem akartam megbántani. Lesz országgyűlésük – mihelyt a békét megkötöttem. S az ágyékkendőt is fölkötöm – azt a koronát értem –, fölmegyek vele a dombra, hadd mulasson rajtam Európa. Határozottan De az október elsején kibocsátott adótörvényt, azt nem vonom vissza.

PÁLFFY. Felség – legalább a nyelvrendeletet… Ez, ami legjobban sérti a nemzetet.

CSÁSZÁR. Állítsam vissza azt a kísértetnyelvet? Amelyen százötven év óta egyetlen értelmes ember nem ír már Európában?… Vagy vezessem be a magyart, amelynek – épp ön mondta – az úgynevezett íróit meg sem érti – annyi új szót kell faragniuk a hiányzó fogalmak számára… Az ország németül, szlávul, románul beszélő polgárai számára – s ezek vannak többen – ez sokkal nagyobb megaláztatás, mintha a magyaroknak – ha legfőbb szenvedélyüket, a pörösködést folytatni akarják – egy nagy birodalom nyelvét is meg kell tanulniuk. Nevet, és hátba veri Pálffyt. Ha legalább a franciát akarnák bevezetni! Amin én is levelezek… Sajnos – ennek is vannak némi politikai akadályai. Görcsösen köhög, köhögés közben … Na jó, menjen csak, kedves Pálffy – s vigye meg honfitársainak a hírt, hogy lesz követválasztás – tenyerével mutatja a csinnadrattát –… a bedugult torkokat átöblíthetik… borral és hanggal… Csak a béke, a béke! kedves kancellár úr. Pálffy meghajol, s el. József kimerülten a székbe dől, zsebkendőjét szedi elő, s abba köhög bele.

ERZSÉBET óvatosan benyit a dolgozó felől, odamegy Józsefhez, aki hirtelen eldugja a kendőjét, s kiegyenesedik. Ah, bocsánat, felség… itt várakoztam a dolgozóban… Chanclos grófnő elment egy percre… S felséged oly hevesen beszélt… aztán…

CSÁSZÁR. Ó, semmi, egy kis filozófiai elmélkedés a magyar kancellárral… A népek hámba, illetőleg igába fogásáról társalogtunk…

ERZSÉBET. Rég nem látogatott meg, felség… És nem is hívatott…

CSÁSZÁR udvarias közömbösséget erőltetve. Igen, szégyellem, elhanyagoltalak… De úgy érzem: egyre kevésbé vagyok arra való, hogy társaságod legyek… Én ugyan nemigen hiszek az asszonyok babonáiban, hogy ha egy várandós asszony valami igen csúnyára néz, vagy ahogy mondani szokás – megcsudál, annak a gyermekén nyoma marad. De azért, ki tudja, miféle utak vannak egy asszony borzalma s a magzat…

ERZSÉBET. Felség!… Ha valami árt – az ilyen szavak… Én, míg felségeddel vagyok, egy lélek tulajdonságait nézem vagy inkább érzem, s igen boldog lennék – ha léteznének utak, amelyeken az, amit felségedben látok, abba, akit hordok… Elfullad, a sírását türtőzteti.

CSÁSZÁR. Na, mindegy… Én már intézkedtem, hogy a férjed most, hogy a hadak téli táborba vonultak, visszajöjjön a hadseregtől… S a három utolsó hónapot az ő társaságában tölthesd.

ERZSÉBET. Ez a gondoskodás azonban nem akadályozhat meg abban, hogy felséged egészsége miatt ne aggódjak. Mindenkitől azt hallom, hogy agyondolgozza, izgatja magát… többet köhög és lázas…

CSÁSZÁR. Igen… tudom… Chanclos grófnő a személyi komornyikomat is kivallatja… Hogy még mindig kukoricaszalmán, vagy már matracon alszom-e… S átizzadom-e a hálóingem?… Túlzás az egész… Rosszabb az idő – a vénember köhög…

ERZSÉBET. Eleonóra Lichtenstein látogatott meg tegnap. Most vetette le a gyászruhát, s még szebb, mint valaha… Elmondta, felséged milyen barátságos volt hozzá, amikor az őszön Schönbrunnban fölkereste… Ő is rossz híreket hallott… S kérte, mondjam meg, hogy aggódik felséged egészségéért…

CSÁSZÁR megsimogatja Erzsébet haját. Fölösleges a magad aggodalmát a Lichtenstein hercegnőével is megtoldanod. Én mindeniknek ismerem a becsét. Kis habozás után. Eleonóra hercegnőt most kizárólag a fia nősülése érdekli. Azok közé a szerencsétlen asszonyok közé tartozik, akik jobbra érdemes szellemüket és szívüket ostoba férfiak imádatának szentelik. De Lichtenstein Károly legalább gentleman volt; ha más jót nehéz is mondani róla… Ez az Alois azonban, aki anyja imádatában az utódja lett, egy csélcsap tökfilkó…

ERZSÉBET. Felséged eltereli a szót arról, amiről beszélnünk kell.

CSÁSZÁR. Mit mondjak?… A november… Majd megint kitavaszodik, meglesz a kicsinyed… Májusban kimegyünk… Ferenc, te, én – s ő – Laxenburgba… Az ölemben fogom tartani, megismerem egy nagypapa érzéseit. Efféle örömök tekintetében úgyis elég mostohán bánt velem a sors.

ERZSÉBET. Igen… S épp ezért szeretném, ha rajta át, velünk… Úgy nagyjából ismerem felséged…

CSÁSZÁR. …szíve történetét… Ah, mit ismerhetsz te abból… Hogy a lányom tízéves korában meghalt… S hogy két feleségemet temettem el… S hogy a másodikkal pokolian bántam… No meg… Eleonóra – persze… De az első! Akit imádtam… Akiben – azt hittem – egy viszontszerető szívet temetek el… Hidegnek mondottak… Holott csak féltem, mint a megégett ember a gyertyalángtól is…

ERZSÉBET halkan. Nem tudta elfelejteni?…

CSÁSZÁR. Őt?… Azt, hogy amíg én… ő irtózott tőlem…

ERZSÉBET. Az nem lehet…

CSÁSZÁR. Mária Krisztina húgomnál, a belga helytartónál, aki barátnője volt, ott vannak a levelei…

ERZSÉBET felháborodottan. S felségednek megmutatta?

CSÁSZÁR. Meg… Irgalomból… Keserűen. Hogy felejteni segítsen… Persze, a szív útjai kiismerhetetlenek… Húgom s a férje sosem szerettek túlságosan. Tán, hogy belém oltsák a hitet – hogy engem nem is lehet szeretni…

ERZSÉBET. Lehet!

CSÁSZÁR. Ha lehet, annál rosszabb! Szörnyű végzet ül mindenen, amit az én szívem – csápjaival – megérintett… Téged is ezért féltelek…

ERZSÉBET. Nem, nem – úgy lesz minden, ahogy felséged mondja… Kinn Laxenburgban…

CSÁSZÁR. Hát persze… A télen megkötjük a békét… A porosz király hüvelybe dugja a kardját… Sógoromnak, a francia királynak s a népének megjön az esze. Tudósaikból csinálnak kormányt, hogy Franciaországból, velem versenyezve csináljanak paradicsomot… A magyarok és belgák belátják, hogy javukat akarjuk. No, én is engedek kicsit a fejességemből, magyar ruhába öltözve tanulmányozom a nemzeti természetet… Így lesz minden… Az oroszlánok a gödölyékkel fognak az arab pusztában cicázni…

ERZSÉBET. Felség kicsúfol engem…

CSÁSZÁR. Nem, csak az ábrándot, az ellágyulást… Amelyre nincsen jogom.

SZEMÉLYI TITKÁR benyit. Amikor Erzsébet hercegnőt ott látja, meghökken, visszahúzódna.

CSÁSZÁR ingerülten visszatartja. Ki az? Mit akarnak?…

TITKÁR. Sürgős futár… a németalföldi helytartótól…

CSÁSZÁR. Lupus in fabula… Most beszéltünk a szeretetükről… Kérem a csomagot.

TITKÁR odaad egy pecsétes levelet, s kimegy.

CSÁSZÁR. Csak egy levél! Föltöri, olvassa, arca egyre sápadtabb lesz – a keze remeg.

ERZSÉBET ijedten figyeli, megfogja a levelet tartó karját. Valami szörnyű hír?

CSÁSZÁR begyűri a levelet a zsebébe, fölindultan Erzsébetre néz, aztán erőt vesz magán. Nem!… Hol is hagytuk abba? Ja, az oroszlán! S a gödölye… Hogy én is úgy fogok – nemcsak az unokámmal – de a belga patriótákkal… ezzel a van der Noot fiskálissal is hancúrozni… Chanclos grófnő hol van?… Micsoda rendetlenség ez, hogy kíséret nélkül ideenged a dolgozómba…

ERZSÉBET. Felség, mondja ki… Könnyebb lesz… belehal…

CSÁSZÁR. Nem, tépje szét a belsőrészem… mint a spártai róka a köpenyeg alatt a gyereket. Csönd. Megfutottak… A húgom és a férje kiszaladtak Belgiumból! Állítólag a katonai kormányzó kényszerítette – mert Brüsszel eleste küszöbön áll. Botokkal vernek ki a birodalom legszebb tartományából… Néhány ezer szedett-vedett fölkelő – aki maga sem tudja, mit akar… Jól felfegyverzett ezredeket, tanult tisztviselőket – akiket hülyék és intrikusok kormányoznak.

ERZSÉBET ijedten fut a dolgozó ajtaja felé, benéz. Chanclos grófnő, jöjjön gyorsan!

CHANCLOS GRÓFNŐ hallani, ahogy a harmadik, szobából rohan. Ah, mindenütt keresem már… Egy percre itt hagyom, s eltűnik. Mint egy rossz gyerek. Meglátja a császárt. Mi történik itt?… Szépen fölizgatták egymást…

ERZSÉBET. Nem én… A futár…

CHANCLOS. Ah, mit, futár! Nem is tudom, melyiket szidjam össze.

CSÁSZÁR. Vigye el a grófnő a főhercegasszonyt… S azonnal fektesse le…

CHANCLOS. S felségedet? József szigorú pillantása előtt meghátrál. Erzsébethez. Na, gyerünk… Itt ma nem fogunk ibolyát szedni…

Erzsébet és Chanclos grófnő a dolgozó felé el. József egyedül marad a szobában, előveszi a levelet – sápadtan néz a levegőbe.

ROSENBERG benyit sietve, nyilván az asszonyoktól küldve, a dolgozó felől. Amikor a császár nem veszi észre, halkan megszólal. Felség!

CSÁSZÁR. Ah, ön az?… Kérem, közölje Chanclos grófnővel, hogy Erzsébet főhercegasszony ezentúl csak az én külön engedélyemmel léphet be a Burg Lipót-szárnyába… S egyben megkérem arra is, hogy keresse fel Cobenzl Lipót grófot. Mint teljhatalmú megbízottat küldöm az elmozdított katonai és polgári kormányzók helyett Belgiumba – esetleg már csak a határ szélére…

ROSENBERG. Miért? Mi történt?

CSÁSZÁR. A legnagyobb gyalázat, ami Habsburg-uralkodó fejére szállt… Kaptam egy birodalmat, amelyben rend volt, s emberi mértékhez képest boldogság is – s tíz év múltán botokkal kergetnek ki a legszebb tartományomból, amelyet oly boldoggá akartam tenni, mint ősöm, V. Károly korában volt. A helytartók már Luxemburgban tartózkodnak.

ROSENBERG. Egy kiürített tartomány – még nem elveszett tartomány… S ha felséged hajlandó némileg megalkudni a helyzettel…

CSÁSZÁR. Megalkudni… Megalkudni… S miféle erők előtt!? De jó – megtanulok alkalmazkodni a nemzeti természethez, ahogy Pálffy gróf mondta… Egy császárnak nemcsak magánélete – önérzete sem lehet. Átmegyek a szégyen igája alatt… Meglátjuk, mihaszna lesz? Én azt hiszem, vérszemet kapnak – a múlt baglyai s a sikátorok hősei egyaránt.

Függöny

 

NEGYEDIK FELVONÁS

II. József dolgozója a Leopold traktusban. Kisebb helyiség az előbbinél; a berendezés egyszerűsége még jobban összhangban van a császár jellemével. A háttérben ajtó – amely a III. felvonás színhelyére – a császár hivatali szobájába vezet, balra kis ajtó egy oldalszobába, ahonnét egy kis lépcsőházon a császár hálókamrájába jutni; jobbra üveges erkélyajtó, amelyen Bécsre, a Freiungra látni. A háttérben az ajtó mellett kandalló; az előtt áll a császár karosszéke, jobbra tőle, az üvegajtó felé kis asztal, annál ül, akinek épp diktál. Az előtérben nagy íróasztal – tele irattal. A bal oldali falon: irattartó, a napi munkához szükséges könyvek, tokok. Amikor a függöny fölmegy, József császár és Quarum doktor vannak a színen. A császáron szokott barna frakkja, háta mögött a széken egy köpeny. Az orvos épp akkor ereszti el a császár pulzusát, amire a császár is feláll.

CSÁSZÁR. Nos, kedves Quarum doktor?…

ORVOS. Feküdnie kellene, felség – pihenni… Nincs a bécsi betegeim közt egyetlenegy, aki ilyen bajt lábon hordana…

CSÁSZÁR. De nincs egy sem, kinek annyi oka volna lábon lenni és dolgozni… Kedves Quarum, önt úgy ismertem meg, mint aki tudja, mért nagy vívmánya az emberiségnek a logika… Orvosokban – ez elég ritka…

ORVOS. Úgy hiszem, császárokban is, hogy orvosukban, aki ilyen kétes eredményt ér el, ahelyett hogy mint a keleti történetekben, lefejeztetnék, érdemeket keresnek és találnak.

CSÁSZÁR. Bravó, doktor… Én valóban sosem kívántam senkitől – öntől sem –, hogy okosabb legyen, mint a tudománya… Csak egy logikai következtetést szeretnék végigvezetni önnel; olyasfélét, amivel tanuló korunkban gyötörtek. Elfogadja ön azt a tételt, hogy egy egyeduralkodónak, amilyen én is vagyok, mindazokat a tényeket, amelyek alattvalói sorsára befolyással lehetnek, ismernie kell… Én például személy szerint undorodom a titkosrendőrség módszereitől… De mint uralkodó kötelességemnek tartom, hogy olyan embereket is ellenőriztessek, akikkel nemcsak karonfogva járok, de őszintén szeretek.

ORVOS. Ezt természetesnek tartom, felség.

CSÁSZÁR. Akkor nyilván az elől sem térhet ki, hogy az uralkodónak országa legfontosabb polgárát, azaz önmagát is ismernie kell. Például jelleme korlátoltságát. Gúnyosan. Mondjuk, hogy elfogult, tervhalmozó, aki nem méltányolja eléggé népei természetét.

ORVOS némi megkönnyebbüléssel. Az önismeret mindig üdvös, s egy uralkodóban még ritkább és nagyobb erény, mint másokban.

CSÁSZÁR. Ne dicsérjen még, kedves Quarum doktor. Az illetékesek s a közvélemény szerint egyrészt nem szolgáltam meg – másrészt a megkönnyebbedése sem fog sokáig tartani. Én tudniillik most nem holmi senecai önismeretről akarok beszélni, hanem testi állapotom ismeretéről, amely ebben a pillanatban a sors szeszélye folytán – a birodalom, sőt tán Európa egyik legfontosabb ténye, majdnem olyan fontos, mint hogy Mirabeau gróf Párizsban a király ellen vagy emellett értékesíti-e ékesszólását. S ezt a tényt önnek, a tüdőm és vesém kinyomozásával megbízott titkosrendőrnek, nincsen joga előlem elhallgatni… Vagyis hogy engem sem megszánnia, sem megsértenie nincs joga azzal a köntörfalazással, amelyet betegei általában megkívánnak.

ORVOS kínosan. Felséged maga is érzi, hogy baja komoly.

CSÁSZÁR. Nem magyarországi láz, aminek következetesen mondják…

ORVOS. Tüdőbaj, felség.

CSÁSZÁR. Gyógyíthatatlan?

ORVOS. Az őszi fordulat óta… mint orvos… Persze, a gondviselés…

CSÁSZÁR. A gondviselést hagyjuk. Ön szerint meddig élhetek?

ORVOS. Felség… ilyesmiben nehéz jósnak lenni… Felséged szívóssága…

CSÁSZÁR. Ne kerteljen, kedves doktor, nekem intézkedéseket kell tennem… Az utódom, Lipót öcsém, még mindig Toscanában tartózkodik, s érthető okokból húzza-halogatja, hogy bájos országából épp most – hisz a birodalom helyzete ön előtt sem titok – Bécsbe jöjjön, s a felelősségben és népszerűtlenségben osztozzon. A fia, Ferenc, itt van ugyan, de gyermek még. Az ügyek vitelével megbízott kormányzótanácsot sem neveztem ki. Ha például a jövő héten meg találnék halni, önön a felelősség, hogy harmincmillió embert a legnagyobb fejetlenségben hagyok itt…

ORVOS. Felség, amennyire a tapasztalat egy orvost halál dolgában jóssá tehet: nem hiszem, hogy ez az állapot három hétnél tovább tarthatna…

CSÁSZÁR meghökkenten. Három hét!… Szóval ez a maximum… Erőt vesz magán, mosolyog. Nagyon köszönöm, Quarum doktor – ezt a nyíltszívűséget… Önről feltételezem – hogy nem kis lelki harcába került ezt közölni. S nem az a kegyetlenség tette szókimondóvá, ami környezetemben az utóbbi időben egyre szaporítja a sztoikus jellemeket.

ORVOS. Életem legnehezebb perce volt, felség.

CSÁSZÁR kezet ad. S én gondoskodni fogok róla, hogy hálám a leggyümölcsözőbbé tegye… Nyájassággal. Még egyszer köszönöm, kedves Quarum. A doktor zavartan az erkélyajtó felé indul, József útbaigazítja a kijárat felé. Arra… József, amikor egyedül marad, arcán egy percig még ott van a nyájas mosoly, aztán elkomorodik, majd kihúzza magát, mint katona, aki rohamba indul, aztán tesz egy-két lépést az erkélyablak felé. Kipillant. Majd a benyílóhoz megy, s bekiált. Titkár úr…

TITKÁR nyugodt udvariassággal. Parancsoljon, felség.

CSÁSZÁR csaknem diadalmasan. Egy rövid levelet fogok diktálni a toscanai herceg őfelségének… A titkár elhelyezkedik a kisasztalnál. A császár az erkélyajtóhoz megy, s a város felé fordulva diktál. „Mon Ami! Az imént ment el tőlem a házi orvosom, Quarum doktor – aki unszolásomra bevallotta, hogy állapotom reménytelen, s legföljebb három hétig élhetek… „ A titkár ijedtében megáll az írásban, s a császárra néz. Az tovább diktál. „… Az orvosi bizonyítványt erről a levélhez mellékelem.” Visszafordul. Kérem, gondoskodjék – hogy valaki felkeresse a doktort – a bizonyítványért. Nem, jobb lesz, ha személyesen hozza el, mihelyt a levél diktálását befejeztem.

TITKÁR. Igen… Elhozom a doktort!

CSÁSZÁR. Nem a doktort – a bizonyítványt.

ROSENBERG bejelentés nélkül benyit. Bocsásson meg, hogy úgy rátörök felségedre. A lépcsőn találkoztam Quarum doktorral.

CSÁSZÁR némi diadallal, mint aki élvezi hősiességét. Azt hittem, nem látom ma, kedves Rosenberg gróf, a násznagyi fáradalmait alussza ki. – Nos, boldog volt a mi Eleonóránk, hogy megnősítette tökéletlen fiát?

ROSENBERG hitetlenkedve nézi ezt a derűt. A hercegné, amíg velem volt – boldogult férjét emlegette… S a felséged állapotáról érdeklődött… Quarum doktor…

CSÁSZÁR. Jó, hogy említi a doktort. Nem tenné meg azt a szívességet, hogy Spielmann tanácsost egy fontos ügyben a kancelláriáról áthívatná? Addig mi befejezzük a levelet. Rosenberg átszól a kancelláriára, s csakhamar vissza is jön. A diktálás végére Spielmann is ott van az ajtóban. A császár megint az üvegajtóhoz áll, úgy diktál. „Épp ezért sürgősen és nyomatékosan kérem fenségedet, hogy ha egészségi állapota megengedi, azonnal induljon útnak, nehogy a birodalom mostani válságos helyzetében napokra fej nélkül maradjon. Bocsássa meg, hogy a levelet nem tulajdon kezemmel írtam, de kezem reszketése az írást igen megnehezíti.” Kinéz az ablakon. Ah, a jó bécsiek… ott kuksolnak a Freiungon… s nézik az ablakaimat… Hogy megjelenek-e levegőt színi a balkonon… Nos, ne tagadjuk meg tőlük ezt az ártatlan színjátékot. Titkár úr, legyen szíves a köpenyegemet… Ah, már itt van, kedves Spielmann… Észre sem vettem… Egy kis okmányt kell szerkesztenie… Az erkélyre áll, onnét beszél. Az a gondolatom jött, hogy doktoromat bárósítom. Egy kis sétát tesz. Meg van lepve? Pedig ön nem is osztrák főnemes, hogy elborzadjon, amiért egy embert, aki mosónők hasát tapogatta – a sorukba fölveszek… Ez esetben azonban nem orvosi, hanem erkölcsi érdem megjutalmazásáról van szó… nyíltság az uralkodóval szemben. Ne nyugtalankodjék, kedves Rosenberg, a sétám miatt… A levegő – januárhoz képest – szokatlanul enyhe; énnekem nem árthat, s látná a bécsieket, hogy megelevenedtek… Némelyik nem átall ujjal mutatni rám…

KRACK az előszoba felől. Amikor látja, hogy a császár az erkélyen van, odamegy Rosenberghez, súg valamit. Erre Rosenberg is odamegy a császárhoz, s megérinti a könyökét.

CSÁSZÁR fölkiált. Kaunitz… Az öreg herceg… Hol… Lenn a kocsijában?… Izgatottan. Engem akar meglátogatni… Kedves Rosenberg gróf, legyen szíves menjen le… Vezesse ide. Spielmannhoz. Szóval, a báróság. Spielmann el. József a titkárhoz, aki a levelet nyújtja. Mit akar?… Ja, a levél… Gyorsan alákanyarítja a nevét. Sürgős futár vigye.

TITKÁR el.

CSÁSZÁR Krackhoz. Ah, vesd le rólam ezt… Az ő betegiszonyával… Nem is sejti, hogy én milyen vagyok… Még megölöm az egyetlen miniszteremet… Húzd be azt a függönyt, hogy homály legyen. Krack behúzza a függönyt.

KRACK. A karosszéket meg tegyük ide… A sarokba húzza.

CSÁSZÁR. Az övét meg fordítsd kissé oldalt, s jó messze, hogy amíg beszél, ne kelljen rám néznie… S menj elé, nehogy az inasok valami szamárságot csináljanak… Nem, húzódj inkább a benyílóba, ha esetleg szükség lenne rád…

INAS belép. Kaunitz herceg…

KRACK gyorsan eltűnik. József begubózik a karosszékébe. Kaunitz belép. Nagy, parókás alak, most, hogy a betegszobába lép, kissé összehúzza a szemét, s úgy lép, mint aki valami szúrás miatt mindjárt az oldalához kap.

CSÁSZÁR. Tessék, kedves herceg… Nem kelek fel, foglaljon csak helyet abban a karosszékben… Ismerem az érzékenységét… De, amint látja, fönn vagyok… csak azért mondom, mert bizonyára túlozzák ön előtt az állapotomat. Hallgatás, a herceg köhög. Igazán nagyon köszönöm, hogy túltette magát a betegségtől való jogos borsózáson, s fölkeresett. Személyesen mégis másképp beszélhetünk, mint az államtanács aktáin át. S épp ebben a pillanatban – elsősorban az ön bölcsességére és nyugodt ítéletére van szükségem… Hisz tudja, hogy éppúgy, mint boldogult anyám – én önt nem államférfiaim egyikének tartom – hanem az osztrák ház géniuszának mintegy. Köhögését nyeli el.

KAUNITZ összerándul, aztán nyugodtan. Nagyon köszönöm felséged bizalmát… A birodalom helyzete csakugyan olyan, hogy az én vénemberi bogaraimnál sokkal gyökeresebb emberi gyengeségeken is túl kell tennünk magunkat.

CSÁSZÁR. Nem kell leírnia… Tökéletesen tudatában vagyok, hogy szakadék szélén állunk… A török háborút győzelmeink s szinte szégyenletes békeajánlatunk ellenére sem sikerült befejeznünk. A konstantinápolyi porosz és angol befolyás megakadályozta… Az a sereg, amelyet az öreg Laudon tábornagy vezetése alatt a cseh határra hoztunk, igen kétséges, föltartóztatja-e a tavaszra biztosan várható porosz-lengyel támadást. Főleg ha a sereg mögötti országrészek a támadóval együtt éreznek. Franciaországot mint szövetségest elvesztettük… Támogatás helyett onnan országaink minden rendjébe egy új, delejes szellem terjed, amely maga sem ismeri céljait, de azt tudja, hogy a kormányzat munkáját akadályozni kell. Németalföld végképpen elveszett, elszakadását Hollandia, Poroszország és Anglia garantálja. S a mód, ahogyan elvesztettük, még jobban megtépázta tekintélyünket, mint első évi török hadjáratunk. Magyarországon csak a tavaszt s az első porosz ulánus őrjárat megjelenését várják. Elfojtott köhögés.

KAUNITZ hunyorog, aztán az ablak függönyét nézve. Hm… felséged… a képzelet szemével nézi a veszélyt… mint annak idején a birodalom felvirulásának a lehetőségeit is. A politikai eseményeket azonban nem a képzelet alakítja, hanem sokkal lassúbb, állandóbb erők. Épp ezért a nagy politikai tragédiák – mint egy birodalom összeomlása – sokkal ritkábbak, mint ahogy azt a képzelet szemünk elé festi. Hol lehet összehasonlítani az osztrák ház fundamentumait a török birodaloméval? S lám – noha e háború elején mindenki a török birodalom gyors összeomlását jósolta – nemcsak hogy megvan még, de új, fiatal szultánjával a vereség ellenére is fölül érzi magát. Az osztrák birodalom a mainál sokkal súlyosabb válságot élt át a boldogult császárnő trónra léptekor. S erényei azon is átvitték… Ha az utolsó években történtek is hibák, az osztrák birodalom tartalékai erőben és főként tekintélyben, s ha szabad ezt mondanom: szerencsében, sokkal nagyobbak, mint felséged – abban a hajlamában, hogy a körülötte levő jelenségeket egy szomorújátékká kerekítse – elképzeli. Remélem, nem bántom meg a nyílt szóval…

CSÁSZÁR. Csak mondja, kedves herceg… Ön az egyetlen, aki ha korholás formájában is, de reményt ad, s már csak erre van szükségem.

KAUNITZ. A török háború második éve – hála az öreg Laudonnak – visszaállította az osztrák fegyver jó hírét. Sokkal többet értünk el ebben a háborúban, mint az oroszok. Herzfeld porosz miniszter meg fogja gondolni, hogy országát – Olaszországgal a hátában – egy második hétéves háborúba belevigye… A seregek felvonultatásának inkább zsarolás a célja, mint igazi háborús készület… Újabb lengyel területeket akar, de békés úton, úgy, hogy Lengyelország Galíciát kapná kárpótlásul. Jó idegekkel ezt a zsarolást is megakadályozhatjuk. Ami a franciaországi zavargásokat illeti…

CSÁSZÁR. Ah, erről mondjon valami vigasztalót. Ha meggondolom, a húgom milyen helyzetben van a Tuileriákban. S hogy a nemesség mint özönlik a határokon kifele…

KAUNITZ. Én ezeket az eseményeket sem érzem olyan végzeteseknek. Franciaország vagy átalakul alkotmányos monarchiává, vagy előbb-utóbb idegen beavatkozás csendesíti le a nyugtalanság fészkeit. Ausztria helyzetére azonban ezek a Lafayette-féle nemzetőrök s Mirabeau-féle kalandorok – azonkívül, hogy Franciaországot megint Európa színpadává tették – édeskevés hatással lehetnek.

CSÁSZÁR. Ezt ön így látja?… Kis hallgatás után. Én nem!

KAUNITZ. Németalföldet a helytelen bánásmódunk egyelőre csakugyan kisiklatta a kezünkből…

CSÁSZÁR. A politikai és katonai vezetők fejetlensége…

KAUNITZ. Ez már csak következménye volt annak, hogy a kivihetetlen parancsok s a helyzet megkívánta türelem közt el kellett veszteniük a tájékozódásukat.

CSÁSZÁR. Tudom, hogy ön az én politikámat vádolja legszebb tartományunk elvesztéséért…

KAUNITZ. Attól, hogy elveszítsük – még messze vagyunk… A három hatalom csak Németalföld régi tartományát, a joyeuse entrée-t garantálta, s nem azt, amelyet van der Noot adna neki… De az kétségkívül igaz, hogy erre sem került volna sor, ha felség – harmadéve – az első fölkeléskor adott tanácsaimat megfogadja…

CSÁSZÁR. Ebben a kérdésben megvan továbbra is a véleményem.

KAUNITZ. S most Magyarországon ugyanez a helyzet…

CSÁSZÁR. De hisz itt… – gúnyosan – tanultam… Engedtem a kancellária s az ön tanácsainak… Meggyőződésünkkel ellentétben megígértem az országgyűlés összehívását, életre keltettem a megyéket, az önző nemesi elnyomás fellegvárait. Sőt azt is megígértem, hogy Szent István koronáját, amennyiben lesz fejem, a fejemre teszem.

KAUNITZ. Ezek az engedmények kevesek, felség. Az ország nagy többségében dinasztikus érzelmű – de forradalmi hagyományai vannak. Igen gyorsan és nyomósan kell meggyőznünk, hogy az a politika, amely a józanabbakat is a rebellis szellem felé nyomta, gyorsan és véglegesen megszűnik.

CSÁSZÁR. Adjam föl reformintézkedéseimet?… Amelyeket uralkodói lelkiismeretem a lakosság többségének az érdekében diktált?… Mert az európai helyzet – a nemességnek módot ad a megzsarolásunkra… De hisz ezeket a reformokat, ezt a politikát ön is helyeselte… Kevés dologban értettünk olyan mélységesen egyet, mint a magyarországi állapotok fölötti nézeteinkben…

KAUNITZ. Én felséged emberbaráti céljaival csakugyan egyetértettem, hisz azok ugyanakkor az adózók erejét, a birodalom jólétét emelték. S kissé gyorsan fogant terveit is mindig igyekeztem kellő politikai mezbe öltöztetni.

CSÁSZÁR. Mint egy zeneszerző a kontár melódiát…

KAUNITZ. Amivel nem értettem egyet, az, hogy úgy mondjam, felséged politikai temperamentuma volt…

CSÁSZÁR. S most eljött az óra, amelyben ezért, mint egy bűnös gyermeket – megleckéztethet…

KAUNITZ fészkelődik. Nem ez volt a célom, felség…

CSÁSZÁR. Persze, a sarokba állított… vagy inkább ültetett gyermek is hozhatna fel egyet-mást a maga védelmére… Mondhatnám például, hogy a birodalom mostani állapotának az orosz szövetség volt az oka. Ez vitt bele, s hagyott jóformán magunkra – a török háborúban. Ez a háború bátorította fel külső és belső ellenségünket. Ez dagasztotta fel az államadósságot. Ez nyomorította meg úgy főként Magyarország, de még Csehország, Tirol parasztjait is, s ami a fő: ez köti meg a kezemet, hogy amikor az Európát szórakoztató franciaországi színjáték – ahogy ön nevezi – az újságolvasó polgárok ezrei előtt a szabadság-egyenlőség fogalmát olyan kívánatossá teszi, én ellenbizonyítékok helyett, hogy a tróntól is megkaphatják mindezt, csak épp zűrzavaros kis törtetők veszélyeztető becsvágya nélkül – csak adókat nyomok a vállukra, amelyek őket természetesen ellenségeik: a nemesség felé szorítják… Amint emlékezhet, én a boldogult porosz királlyal – anyám unszolására – barátságot kötöttem, s Poroszország és Anglia felé irányítottam volna Ausztria szekere rúdját. Tekintélyével ön szorított az orosz szövetség felé, s elküldött a tatár pusztába, hogy Patyomkin herceg szemfényvesztő udvarában azzal a szörnyű asszonnyal, a cárnővel barátkozzam.

KAUNITZ kegyetlenül. Felség, a porosz szövetség Ausztria részére: veszedelmes álom. Poroszország birodalmi helyzeténél fogva Ausztria természetes ellensége, s államférfi nem követhet el nagyobb hibát, mint ha olyan szövetségesekről álmodozva, akik nem lehetnek szövetségesei, természetes szövetségeseit elszalasztja.

CSÁSZÁR. Ön tehát az orosz szövetséggel és következményeivel meg van elégedve?

KAUNITZ. Az orosz szövetség jó, felség. S Franciaország kiesése miatt még jobban kell ragaszkodnunk hozzá.

CSÁSZÁR. S a hadüzenet, amelyet ön siettetett?

KAUNITZ. A török háború e szövetség próbája volt. A török háború is jó lett volna, ha mint azt várni kellett, az első esztendőben megnyerik.

CSÁSZÁR. Vagyis – amíg én állok a sereg élén?

KAUNITZ. Felségedtől senki sem várta, hogy hadvezér legyen. Az a bürokratikus szellem azonban, amelyet Lascy tábornagy vezetett be, ülésező és tanácskozó testületté tette a hadsereget.

CSÁSZÁR. Én meg azt hiszem, inkább ott volt a hiba, ahol minden területen: hogy a tábornokaim éppúgy, mint a minisztereim: főnemesek voltak, akik jobban örültek, ha az én vállalkozásom, amelyben az ő jobbágyaik polgárrá emelése is benne volt, megfeneklik, mint ha diadalt arat… Én eleget sürgettem a támadást.

KAUNITZ. Egy igazi katona – a régiek közül – három hét alatt sereget csinált azokból a határszélt őrző hivatalnokokból.

CSÁSZÁR. Igen… Ez hiba volt, nem Laudonnal kezdeni… De épp azért vagyok császár, hogy az olyan rossz látszatba került derék katona, mint Lascy, mentő körülményeit is számon tartsam. Az idő… a járvány… a cárnő ímmel-ámmal vitt hadviselése… Türelmetlenül. De különben sem akarok mentegetőzni. Tudom, milyen volt a birodalom helyzete, amikor átvettem… s tudom, milyen most. S viselem a történelem előtt a felelősséget érte. Én legföllebb egyet akarok megkérdezni öntől – nem az államférfitól, a gondolkozó embertől. Ez matt, s én, mint mondja, rossz játékosa voltam a politika sakktudományának. De nem villant föl még önben, hogy van tán egy magasabb politika is ennél az igen fontos tudománynál, s egy fejedelem, aki a balsikerek ellenére el tudja hitetni – nem is hitetni, mert mikben hisznek a népek –, de éreztetni tudja velük, hogy kel már a nap, s ha felhőkkel küzd is, de sugara ott van már az égen, s ők is kapnak, kapniuk kell belőle. Vagyis ha egy fejedelem – életmódjával, az erőszakosságával, a politikai megfontolások félrevetésével is egy testet öltött eszme tud lenni…

KAUNITZ. Felség, ez költészet. S én a művészetet csak a maga helyén szeretem. Ott is inkább, mint tudni méltóztatik, képgyűjtemény formájában.

CSÁSZÁR ingerülten. Én pedig nem tudom, egész uralkodásomnak nem volt-e a hibája, hogy elhittem, hogy egy uralkodónak oda kell ülnie a mögé a sakktábla mögé – amelynek ön olyan nagyszerű játékosa. Azaz még inkább annak kellett volna lennem, aminek ön mond, noha én sem szeretem túlságosan a művészetet, legalábbis a ma elolvashatót: egy költeménynek – a polgárok szívében… S ha megvet is érte, hogy a francia forradalomnak olyan nagy jelentőséget tulajdonítok, én igenis azt hiszem, hogy ezek a kis ügyvédek, s nem a török cár vagy a porosz király az én igazi versenytársaim… ellenfeleim… s legyőzőim – mert durva eszközeikkel egy vadabb, brutálisabb költeményt visznek bele nemcsak a francia, de az én polgáraim szívébe is… arról, amit én akartam, a mi világunk édességét is megmentve…

KAUNITZ fészkelődik. Felség – bocsásson meg válaszomért –, ez már inkább a gyóntatójára vagy az orvosára tartozik. Én legföljebb azt mondhatom, hogy a politikában a jó szándék és tiszta erkölcs – önmagában keveset ér. S én inkább óhajtok egy gonosz emberrel együttműködni; aki ismeri a szabályokat, mint a tizenkét apostol valamelyikével…

CSÁSZÁR. Ez az óhaja igen hamar teljesülni is fog… Félbeszakítja magát. Ezek szerint tehát?… Mi történjék Magyarországon?

KAUNITZ. Felséged tudja, melyek azok az intézkedések, amelyek a magyar közvéleményt a legjobban izgalomban tartják. Felséged belátására bízom, hogy mennyit áldoz fel belőlük. Feláll.

CSÁSZÁR. Nem volna jobb – ha ezt a visszavonást már az utódom tenné meg?… Már csak – a hatás kedvéért is? József eltakarodott, s vele mindaz, ami rossz – s az utódja visszaállítja az aranykort.

KAUNITZ. Az idő drága…

CSÁSZÁR. Három hetet sem adhat, kedves Kaunitz herceg? Quarum doktor úr írásbeli bizonyítványt állított ki a toscanai nagyherceg számára, hogy három hét múlva nem leszek az élők sorában.

KAUNITZ köhög, feláll. Felséged hisz az orvosokban? – Az orvostudomány tán kétezer esztendő múlva lesz tudomány. Én, ha a derekam fáj vagy székrekedést kapok: inkább a mariahilfi öregasszonyokkal tárgyalom meg, mi a teendő.

CSÁSZÁR. Én pedig ezt az orvosomat – nem a tudományáért, hanem a jelleméért – báróvá neveztem ki. – Nos, kedves herceg?

KAUNITZ. Én három hetet sem várnék az adott helyzetben.

CSÁSZÁR föláll. Nagyon köszönöm, kedves Kaunitz herceg, a látogatását… Önt én nem nevezhetem már ki semminek. Érdemei a birodalom minden polgárának rég fölébe emelték. Engedje meg, hogy mint szerencsétlen, de önt mindig tisztelő munkatársa – újra megköszönjem a dinasztia érdekében tett szolgálatait.

KAUNITZ krákog, meghatottságával, bosszúságával küzd. Felség! Aztán hirtelen mélyen meghajol, és megindul kifelé.

CSÁSZÁR arcáról lesápad a mosoly, bágyadtan áll ott, a karosszék után tapogatózik maga mögött a levegőben.

KRACK bejön a benyílóból, a császárhoz lép, visszasegíti a karosszékbe. Egy perccel tovább ülteti le, takargatja be, mint szükséges volna. Gyöngéden. Nagyon kemény volt az öreg herceg?

CSÁSZÁR ő is egy perccel tovább fogja a leülésnél Krack kezét. Én vagyok az emberek legboldogtalanabbja, Krack… S ez a test is… nem bizonyíthatok be már semmit… ez is kidől alólam…

KRACK. Nem lenne jobb lefeküdni?

CSÁSZÁR. Nem… Összeszedve magát. Hívd át Spielmann tanácsost.

KRACK. Megint a munka… El.

CSÁSZÁR magában. Az utolsó…

SPIELMANN belép, meghajol, Krack átmegy a benyílóba.

CSÁSZÁR. Kedves Spielmann, ma már másodszor fogom meglepni magát… Egy államokmányt kell szerkesztenie… de azonnal… – Kaunitzot idézve – hisz minden perc drága… amelyben valamennyi Magyarországra és Erdélyre vonatkozó rendeletemet, amit uralkodásom alatt kibocsátottam, visszavonom…

SPIELMANN elképedve. Ez valóban meglep, sőt… összefügg felségednek ez az elhatározása Kaunitz herceg látogatásával?

CSÁSZÁR. A helyzettel – az államéval s a magaméval – függ össze, amelyet Kaunitz herceg szokott pontosságával és őszinteségével tolmácsolt… Szóval: „Attól a vágytól hajtva, hogy magyar alattvalóim s a dinasztia között az évszázados összhangot helyreállítsam…” Hisz ön nagy mestere az efféle okmányok megfogalmazásának… Azonkívül egy másikat, amelyben az államügyek vitelét betegségem miatt egy államtanácsra ruházom, amelynek a tagjai…

Az előszoba felől hevesebb szóváltás. Erzsébet hangja: „Nem engedem elutasítani magam… „ Chanclos grófnő: „Nem kötözhetem meg őfenségét…

CSÁSZÁR izgatottan föláll. Mi ez? Ez Erzsébet hangja… Krackhoz. Menj, s tudd meg… Amikorra Krack az ajtóhoz ér, már belép Rosenberg gróf, Spielmann egy ijedt pillantást vet rá, el a hivatali szoba felé.

ROSENBERG. Felség – Erzsébet főhercegasszony van itt… Férje, a főherceg, úgy látszik, elég vigyázatlan volt, s elmondta, amit Quarum doktortól hallott. S most olyan izgatott állapotba került, hogy Chanclos grófnő a tilalom ellenére kénytelen volt őt átkísérni…

CSÁSZÁR elérzékenyülten. Ah, szegény kis asszony…

ROSENBERG. A látogatás megtagadása – attól félek – többet ártana neki… Ebben a pillanatban belép Erzsébet, mögötte Chanclos grófnő.

ERZSÉBET zaklatottan. Ah, felség… Már több mint öt hete… Nem akartak ideengedni…

CSÁSZÁR elébe megy, megfogja a két könyökét. Megérezted, ugye, hogy ebben az órában taposták el a szívemet…

ERZSÉBET József karjába omlik, aztán fölnéz az arcába, elszörnyed a változáson. Felség!… Ó, felség!… Elájul.

CSÁSZÁR kétségbeesetten tartja – amíg Rosenberg gróf és Chanclos odaugrik. Fogják, vigyék ide a benyílóba… Nem…. inkább át a lakosztályába…

CHANCLOS Rosenberghez. Hagyja, gróf! Fölnyalábolja a hercegnőt, s maga viszi ki. Rosenberg utána.

CSÁSZÁR dermedten áll ott. Megijedt tőlem!… A szegény lélek… Amikor Krack vissza akarja vezetni a karosszékbe. Menj, s tudd meg, hogy magához tért-e… Egy percig egyedül áll az íróasztalnak támaszkodva, s az ajtót lesi.

SPIELMANN halkan a hivatali ajtó felől. Felség…

CSÁSZÁR összerezzen. Maga az, Spielmann? Ah, az irat? Már el is készült?

SPIELMANN. Nem, felség… Épp ezért jöttem… Én csak egy alárendelt tisztviselő vagyok. De ez lehetetlen… Felségednek ehhez nincs joga… Olyan rendeleteket, amelyek annyi millió ember lelki nyugalmát…

CSÁSZÁR. Vagyis azt gondolja, hogy van ebben az átkozott műben egy szilánk…

SPIELMANN. A türelmi rendelet… s a jobbágy-ügy rendezése…Az a sok ember, akit a papi és földesúri buzgóság nem zaklathat… szabadon költözhetnek, megválthatják a földüket, ipart választhatnak… Ehhez nincs joga felségednek…

CSÁSZÁR. Igaza van, kedves Spielmann. Köszönöm, hogy olyan bátor és becsületes volt, hogy életem legkétségbeejtőbb órájában – emlékeztetni mert. Iktassa hát közbe: „A türelmi- és a jobbágyügyet szabályozó rendeletet kivéve.”

Függöny

 

ÖTÖDIK FELVONÁS

A császár hálószobája. Kisebb helyiség – ablaka a bal oldali falon most be van függönyözve. Jobboldalt ajtó a szomszédos benyílóba. A jobb oldali falnál egy szekrény, mellette egy széken a császár nappali köntöse. A háttérben, fejével a fal felé tábori ágy, amely hosszával a szobába nyúlik. Az ágy két oldalán két szék. Amikor a függöny fölmegy, József császár az ágynemű közé süppedten fekszik az ágyban – a jobb oldali széken Laudon, a bal oldalin Hadik, egyenruhában. Ősz hajuk a legvilágosabb folt a szobában. Krack az előtérben egy zsámolyon. Később fölkel, kimegy a benyílóba, aztán megint visszajön.

JÓZSEF bágyadt hangon. Ahogy itt fekszem köztük… az egyik oldalamon – Hadik tábornagy, Berlin megsarcolója… a másikon Laudon… Belgrád megnyerője… szinte kisfiúnak érzem magam. Mintha anyám is élne még. S ő ültetett volna ide mellém két óriást… hogy a halált, aki biztosan porosz egyenruhában jön, elkergessék. Ah, micsoda embereket hagyott rám az én boldogult édesanyám… S én kiket hagyok az utódaimra…

LAUDON. Majd azok is megnőnek, felség… Ha az idő belerakódik a csontjaikba… Amit mi tehernek, köszvénynek érzünk, az a fiatalabbak szemében – hagyomány, az emlékezetben kitisztult múlt… Kisvártatva. Meg aztán… Csakugyan nyugtalanabb idők is voltak azok… Az a nemzedék rákényszerült, hogy tegyen, döntsön, a képességeit kicsiszolja. A mostani nemzedék megszokta a békét, a jólétet, amelyet a nagy Mária Terézia s felséged bölcs uralkodásával biztosított.

JÓZSEF. Vagyis a béke s a jólét, amelyre minden jó uralkodó törekszik – törpék vetése a földön… Attól félek, hogy eszerint most megint sok nagy ember fog támadni… Ott Párizsban… megint kinyitották a Pandora szelencéjét. A nyugtalanság végigszáguld a világon. Hisz tudja – mi történt megint.

LAUDON. Igen, olvasom néha a Moniteurt.

JÓZSEF. És nekem itt folyton ez jár az eszemben… Az a borzalom, amiben a húgom… De azon túl is. Kaunitz azt mondja, sok a képzeletem – túl nagy jelentőséget tulajdonítok neki… Az ön pillantása húsz évvel magasabbról járja az életet… messzebb lát múltba és előre… mi a véleménye minderről?

LAUDON. Az ember sok csodálatos dolgot megér, felség, ha megöregszik… Éppen csak csodálkozni nem tud többé.

JÓZSEF. Az én gondolatom ez: az emberek megérzik, hogy egy század javaiból mi jár nekik. A mi századunk annyi bölcs, hasznos vívmánnyal tette gazdagabbá az emberi nemet, annyi babonát oszlatott szét, s úgy megnövelte a praktikus igényeket, hogy ha az uralkodó, az állam, azt látják, nem adja meg nekik, ez a követelés – mint a vadvíz – álutakon is feltör, zavaros agyvelők tócsáiban… Ezért akartam én mindenáron… Észreveszi, hogy az öreg, el-elszundító Hadiknak lebillen a feje. Megfogja Laudon könyökét, súgva. Az öreg Hadik elszundított a teóriám mellett.

LAUDON. Ő is elbetegesedett már, szegény…

JÓZSEF. Igen… Nem is szabadna engednem, hogy itt fárassza magát… Elég volt, hogy tavaly a Szávához lement… s mindjárt föl is kellett váltani önnel.

HADIK megérzi, hogy róla beszélnek, fölüti a fejét. Szólt valamit, felség?

JÓZSEF. Igen, azt mondtam, hogy a katonai kiválóság s a hűség valahogy mégis összetartozik. Mert lám, a rokonaim, udvari minisztereim közül egynek sincs kedve, hogy a bukott és haldokló József magányos betegágyához eljöjjön. A század két legnagyobb hadvezére pedig már dél óta itt ül kétfelől az ágyam két oldalán… De most már elég… az önök erejére még szükség lehet… s én fáradt vagyok… Megrázza Hadik kezét. Nagyon köszönöm, kedves tábornagy, hogy betegen… Elcsuklik a hangja.

HADIK könnyezve. Remélem, felség, hogy… Ő is elakad.

JÓZSEF. A remény olyan szó, kedves Hadik, amely, ugye, elakad ebben a szobában… Ha remélni akarunk, reméljük azt, tábornagy, hogy az önök szelleme, a nagy osztrák hagyomány, ebben a nehéz órában is, megmenti, amit én az én elhamarkodott jóakaratommal tönkretettem. Laudonnal is kezet fog. Kedves Laudon, önnek is köszönöm… hisz tudja… mit.

LAUDON. Én köszönöm felségednek, hogy tanúja s igénytelen munkatársa lehettem egy nemes uralkodónak, akinek a szívéből egy percre sem szorult ki – alattvalóinak a gondja…

JÓZSEF. Mondjon szerencsétlent… egy szerencsétlen uralkodónak…

LAUDON. Felség – a népek élete nem olyan, mint a csatamező… S néha még a csatamezőn sem tudni ütközet estéjén, hogy ki nyert. A két tábornok el a benyíló felé.

JÓZSEF egy ideig szótlanul fekszik, mintegy az utolsó szavakat kérve vissza a csöndtől, aztán hirtelen felül. Krack! Az odasiető Krackhoz. Add a köpenyem, fölkelek.

KRACK. Már megint a fölkelés… Csak nem dolgozni akar, felség!

JÓZSEF. Ez a két öreg egészen megvigasztalt… Hadik már maga is beteg… Laudon! Mit jelenthet egy összetört léleknek egy nagy ember szava… Kintről egy fúvós zenekar lármája. József felfülel. Mi ez a lárma?

KRACK az ablakhoz áll. A mariahilfi fúvószenekar… az vonul be a városba… Húshagyó kedd. S gyerekek kísérik…

JÓZSEF. Persze, farsang… Ki van itt?… A benyílóra mutat.

KRACK. A pap, az orvos, a személyi titkár.

JÓZSEF. Rosenberg nincs itt?… Várom, hogy hírt hozzon… Erzsébetről… Az ura – Ferenc sem volt két nap óta nálam…

KRACK elfordítja a fejét. Majd jön, felség… Behívjam a doktort vagy a tisztelendőt?

JÓZSEF. Nem – minek? Ők már elvégezték a dolgukat. A titkárt.

KRACK fejét csóválja. Már megint a diktálás. El.

SZEMÉLYI TITKÁR belép.

JÓZSEF. Nem álmos, kedves Gerber? Csak néhány nap, aztán maga is megszabadul tőlem.

TITKÁR. Felség – ez volt az egyetlen szenvedélyem, hogy felséged keze, vagy inkább kezében a toll lehettem.

JÓZSEF. Jó, jó… Magának szerencséje volt. Meghalok, s nem csípem rajta olyanon, mint az elődjét. Szegény azt mondta: nincs más szenvedélye – a nősülést is letagadta… félt, hogy elbocsátom, ha kiderül, hogy nős. Aminthogy el is bocsátottam. Egy férfi mindig dicsekedni akar valamivel a feleségének, hogy tekintélyt tartson… De ne dicsekedjék a titkaimmal.

TITKÁR. Írunk valamit, felség?

JÓZSEF. A búcsúlevelek… Most már nagy urak vagyunk, Gerber… Az államügyeket a kormányzótanács nyakába varrtuk… Nekünk már csak búcsúzkodnunk kell. Az öreg hercegnek megírtuk – Lascynak, a cárnőnek, Laudonnak, Rosenbergnek is, ugye?

TITKÁR. Igen, felség…

JÓZSEF. Hisz akkor voltaképp… Egy kicsit kusza már a fejem… Az volt a benyomásom, hogy valaki kimaradt.

TITKÁR. Jól emlékszik, felséged… Az öt hercegnőnek szóló levelet – elkezdtük, s abbahagytuk…

JÓZSEF. Ah, igaz… Az öt hercegnő… Az jutott eszembe, hogy ők, ha hibáztam is, egy kicsit több nővéri elnézést… De nem, igazságtalan voltam. A derék Clary… Ferencné… s végül Eleonóra is… Magának nehezére esik, Gerber, hálásnak lennie? Például, ha egy szép summát talál örökölni…

TITKÁR. Anyám azt mondja, elég hálás természet vagyok.

JÓZSEF. Én nem értem, mért kapálóznak az emberek a hála ellen. Én nem ismerik édesebb érzést, mint a hála… ahogy itt köhécselek és virrasztok, sorra veszem az embereket… a halottakat is – akiknek, úgy érzem, hálával tartozhatok… S mindegyiknek megköszönöm magamban… A szomorú az, hogy olyan kevesen köteleztek valóban hálára. Igyekszem hát lekötelezettség nélkül is hálás lenni… Nevet. Nehogy szörnyetegnek kelljen néznem magam, akit senki sem szeret… Na, diktáljunk hát… Hol maradt abba a levél?

TITKÁR aki közben elhelyezkedett az íróasztalnál… „Az együtt töltött kellemes esték…”

JÓZSEF diktál. „Az önök gyöngéd barátságának az emléke most a halál előtt is…”

KRACK belép. Rosenberg gróf van itt… Rosenberg belép.

JÓZSEF. Ah, igen? Épp önről beszéltünk, kedves Rosenberg… Egy kicsit szokatlan ugyan, hogy akivel nap mint nap találkozik az ember, azzal levelezzen is… De az az ötletem jött, hogy most, mikor már nincs más munkám, mint hogy legkedvesebb embereimtől egy-egy levélben elbúcsúzzam, önnek is lediktálok néhány sort… Adja csak ide, titkár úr…

TITKÁR. Még nincs aláírva…

JÓZSEF. A többi sem?

TITKÁR. Egyik sem, felség… Odaviszi a bemártott tollat, s egy deszkán a leveleket.

JÓZSEF. Nos, lássuk hát… Harmadéve, a sabáci sáncon – nehogy az a Ligne herceg maga hősködjék –, nem volt olyan nagy munka a roham, mint ezt a megunt, mondhatnám, megutált hat betűt, József, ide kanyarítani… Kicsit trillázik a kezem… Ha valami nagy uralkodó volnék, s ön nem lenne agglegény – azt mondanám, majd megmutathatja az unokáinak… Így késő öregségében – mert az olyan ember, mint ön, soká fog élni – egyszer-egyszer talán előveszi, s azt mondja: szegény József utolsó óráiban is méltányolta a hű szolgálatot. Közben elkészül az aláírással, és odanyújtja Rosenbergnek a maga levelét, s megfogja a kezét. Mások az életük egy részét áldozták a haza ügyének, ön az egész életét az én szolgálatomnak adta. A titkárhoz. Legyen szíves, gondoskodjék a többi levél eljuttatásáról.

ROSENBERG. Felség, ez a figyelem még nehezebbé teszi számomra azt, ami rám vár.

JÓZSEF. Utódomnak nem tudnék jobbat kívánni, mint egy olyan csendes, biztos barátot, mint ön.

ROSENBERG. Felség – énnekem elég jutalom volt, hogy szolgálhattam, s ha valami jutalmat kívánnék, hát azt, hogy most ne így kéne felséged ágya mellé állnom…

JÓZSEF félreérti. Ne veszítsük el a szívünket, kedves Rosenberg… A halál, mint az én példám is bizonyítja, nem a legnagyobb rossz, ami egy férfit érhet… S egy halott – többnyire kellemesebb barát, mint az élő… Én különösen… Amikor Rosenberg hallgat. Mi az oka, hogy Ferenc öcsém sem ma, sem tegnap nem keresett fel? Találkozott vele?

ROSENBERG. Találkoztam, felség…

JÓZSEF. A főhercegnét is látta?

ROSENBERG. Nem, látni nem láttam… De hallottam róla.

JÓZSEF. Hogy van?… Kiheverte már az ijedelmet?

ROSENBERG. Úgy tudom, felség… hogy a főhercegasszony…

JÓZSEF. Csak nem indult meg a szülés?

ROSENBERG. Igen, megindult…

JÓZSEF. De hisz ez még korai. Chanclos grófnő a jövő hónap elejére várta.

ROSENBERG. Igen, koraszülés volt, felség…

JÓZSEF. A borzalomtól, hogy meglátott… átöleltem… S a gyermek?

ROSENBERG. A gyermek megszületett…

JÓZSEF kisvártatva. És ő?

ROSENBERG. Nincs jól, felség…

JÓZSEF. Meg… Elakad. Nem merem feltenni a kérdést… Mintha az rántaná szegényre a taglót… Nem, ez az én sorsomtól is… szörnyű remeklés lenne.

ROSENBERG. Felség – én megszoktam, hogy a császár tőlem mindig az igazat hallja. Az én számból felséged hazug információt nem hallott, s most is tisztelem annyira…

JÓZSEF. Hogy az igazat megmondja… Igaza van, kedves gróf… ez a legszörnyűbb tőrdöfés, ami a világból az ágyamig érhetett… De inkább szaladjon belém, mint hogy az igazság elől gyáván elbújjak. Csönd. Azért ez mégis olyan csapás, amelyet bizonyítékul lehetne fölhozni, hogy a világot nem véletlenek kormányozzák, hanem egy isten – mégpedig egy kegyetlen, bosszúálló isten, amilyenről az ószövetség beszél, aki az üldözőbe vettet – végvonaglásában is megkínozza… Az a szelíd, mennyei gyermek… Az egyetlen, aki igazán szeretett – akinek az ártatlansága megérezte, amit csak ő tudott: a jóságomat… Az ő szíve – azt reméltem –, az lesz az én igazi kriptám, s amit ő mesél rólam a gyermekének – az évek múlva is kibuggyanó könnye: az emlékezetem. S ő… azt mondja – nincs. Elment énelőttem. A halál – amelynek annyian könyörögnek még egy hétért, egy hónapért – az én ágyamtól elkésett, hogy ezt még meghallhassam… Nem gondolja, hogy a szegény Jób történetét ki kéne tépni a Szentírásból, s a szegény Józsefét tenni a helyébe?

ROSENBERG. Felség – énnekem csak a hír közlésére volt szavam… A legkeservesebb kötelesség volt, amelyet felséged szolgálatában teljesítettem…

JÓZSEF. Mikor történt?

ROSENBERG. Már tegnap, felség…

JÓZSEF elgondolkodva. S hova akarják temetni?

ROSENBERG. Egyelőre a Lipót-kápolnába…

JÓZSEF. Nem, oda ne, oda én kerülök… Mért bolygassák szegényt – tegyék a végleges helyére mindjárt… Chanclos grófnőnek pedig utaltasson ki az én magánvagyonomból százezer forint kegydíjat… Barátnője és anyja volt – nem szeretném, ha megfeledkeznének róla… Menjen, kedves Rosenberg – ahogy parancsoltam.

ROSENBERG. Igenis, felség. Meghajol, el.

JÓZSEF egy darabig némán, összeroskadva ül, aztán felnyög. Krack!

KRACK besiet, s a karosszékhez lép.

JÓZSEF. Most azután… lefekhetünk, Krack… mindörökre. Krack az ágyhoz kíséri, leveszi a köpönyegét, lefekteti, betakarja.

KRACK. Így ni!

JÓZSEF mellére teszi a kezét. Nincs elég levegő idebenn!

KRACK csendben az ablakhoz meg, behúzza a függönyt, és a függöny mögött kinyitja az ablakot.

JÓZSEF. Szegény anyám… Az egész udvar ott volt, amikor meghalt… A kintről beszivárgó zajra fölfülel, felkönyököl. Mi ez a kiáltozás?… Már itt is… Hisz tudod, mi van ott… Párizsban.

KRACK. Beszélnek egyet-mást, felség.

JÓZSEF. Egyet-mást… Persze… Fülel. Ez csak farsang… Ijesztgetik egymást az álarcaikkal. S nevetnek… Ezt szeretem a bécsiekben, hogy szívesebben nevetnek, mint dühösködnek… Azt szerettem volna, ha az egész birodalom – a komor cseh, magyar parasztok a hegyekben, síkságokon –, ők is kaptak volna ebből…

KRACK. A nép megtalálja a mulatságát, felség.

JÓZSEF. Igen, csodálatos, de meg. Hogy kacagnak. S nem tudják… hogy a császáruk itt… Ha egy anya, aki a gyermekeiért élt, haldoklik… körülveszik az ágyát. Vagy ha akkor nem is… évek múlva… akármilyen nemtörődöm gyerekek… egy nap a megbánás, a megértés könnyei… De akikért én éltem… nehezebben, mint egy mosónő a külvárosban… azok sem most, sem soha meg nem tudják…

KRACK. Megtudják, felség.

JÓZSEF. Nem mondják: a szegény József… az, ha meg is kötötték a kezét… mint egy igazi apa…

KRACK. Mondják, felség…

JÓZSEF. A zsarnok… felfordult… ezt mondják… Amit a papjaik mondtak. Esetleg a Wucherer krajcáros író…

KRACK. A nép többet tud, mint felséged hiszi…

JÓZSEF. Csakugyan sok baj van, már a tiroliak is zúgolódnak…

KRACK. Hozzám eljönnek a földiek… Tőlük hallom, ha egy-egy mint iparos fölkerül Bécsbe. Hisz ismeri felséged, a szülőhaza…

JÓZSEF. Persze – a hegyek, Hradec fölött. Azoknak te vagy az eleven, mennybe ment Enoch…

KRACK. Tőlük hallom… meg magam is voltam otthon… A császár az jót akar… csak az urak. Azoknak kéne – bocsánat a szóért – a nyakuk kitekerni…

JÓZSEF. Az a két oláh is ezt mondta, Hora… Hogy is hívták a másikat? A testem után már a memóriám is…

KRACK. Kloskát gondolja, felséged?

JÓZSEF. Az… S végül is kerékbe kellett töretnem őket… Csend. Na, ez legalább nem lesz többet…

KRACK. Mi, felséged?

JÓZSEF. A kerékbetörés. Azt kitörültem a népek kormányzásának eszközei közül.

KRACK. A nép mindent tud, felség. A maga esze szerint, de tudja, hogy ki akar jót tenni neki… Amióta felséged nem jár többet a Controlor-folyosón, és Spielmann tanácsos veszi át a kérvényeket… Elakad.

JÓZSEF. Na, mondd csak… azt tartják: eluntam a bajukkal törődni… Legtöbbször úgyis megfeneklett… valami plébánián vagy hivatalban…

KRACK. Az unokahúgom férje volt itt. Nagy titokban jött, s félrevont: de igazán mondjam meg, hogy csakugyan beteg-e felséged, mert amerre járt… Morvában, az a hír száll a nép közt, hogy felséged egészséges. Csak bezárták az urak. Valaki beszélt is a pékkel, aki a zsemlét viszi a börtönébe.

JÓZSEF. Ezt mondta?… Nem, te csak füllentesz itt nekem, Krack… Azt hiszed, a lelkem is úgy összeaszott, mint a testem, és gyermekmesékkel tarthatsz.

KRACK. Hitemre, felség… A parasztok tudják, hogy a tisztviselőknek meg a földbirtokosoknak… tartaniuk kellett a császártól… S most, hogy megint mostohábban mennek a dolgok… nem a politikával magyarázzák – mert ahhoz nem értenek, hanem hogy a császárt rács mögé zárták.

JÓZSEF. Egy kicsit igazuk is van… szegényeknek. Nehezen beszél. No és az öcséd, a kanálárus… elhitte… hogy szabadon vagyok?

KRACK. Nagy nehezen… De ha felséged nem lesz, s ha igaz, amit a papok mondanak, tán látja is majd valahonnét az égből… Verseket fognak szerezni a jó József császárról… s mint az árvák – úgy sírnak a hosszú hajú vének is.

JÓZSEF halkan. Mese, mese… A franciák…

KRACK. És nemcsak a parasztok… Minden rendes ember… Mert egy nagy császár az olyan, mint az Isten – vagy, hogy káromlást ne szóljak, mint az igazi családapa, aki mindennel számot vet… a jövőbe lát… s a hígeszű asszonyok, gyerekek, amíg él, folyton morognak ellene… Csak amikor nincs többé – akkor értik meg, hogy az ő nagy, magányos szíve… a nem értett… az voltak ők. – Abban voltak ők család.

Függöny